HARMÓNIÁK HANGJAI

Egy örökkévalóságnak tetszett az együtt töltött mámoros idő. Egymás kezét fogták adakozó, romantikus percekben, mikor csak egy-egy újabb felbecsülhetetlen, s talán halhatatlan esélyt adtak maguknak csupán csak azáltal, hogy egymás szemeibe mertek igazán, őszintén, mégis egyszerűen belenézni...
Aztán Gusti autóbalesetben szilánkos lábszártörést szenvedett, és bár az orvosok ien-igen csekély esélyt láttak arra, hogy egyáltalán a műtét, majd rehabilitációs fázis után egyáltalán még járni fog két egészséges lábbal, akárcsak születése kezdetét Emma semmi pénzért el nem eresztette nagy, mackós, verejtékező kezét, mikor betolták a szigorúan sterilizált műtős szobába.
Úgy érezték halhatatlan, szenvedélyes szerelmük egymás után győzi le az élet legtöbbször váratlan sorstragédiát, kisebb-nagyobb problémáit. Egy üvöltő, vagy becsmérlő szó nem esett kettejük között sosem. Guszti egyébként is világ életében komfliktuskerülő volt, hiszen apja állandóan veszekedett anyával, és vele is eleget, míg Emma tizenhat évesen vesztette el az apját, hogy utána örökösen anyja becsmérlő szózatait hallgassa arról, hogy milyen is lehet valójában egy felelősségteljes, felnőtt élet tagjának lenni.
Mindketten egyeértettek abban, hogy szolid, kis esküvőt szeretnének. Távol a fölösleges családos perpatvaroktól, mikor két após, és két anyósjelölt váratlanul telve atombomba-indulatokkal egyszerre csak egymás torkának ugorhat.
A tengerpart naplementével mindig tökéletes választásnak tűnt. Ahogy a vérkönnyekkel áldozó nap egyszerre csak eggyé válik a horizonttal, és a tenger tajtékos hullámaiba elveszik annál gyönyörűségesebb látványt ritkán láthattak. S bár Emma többször volt külföldön, mert megpályázott egy ösztöndíj programot, viszont igazából sohasem tudott önmaga lenni egy idegen nyelvi környezetben, amíg nem találkozott lelki társával.
- Szia Em! Hát hogy vagy? Nemrég hallottam a hírt, és csak azért ugrottam be, hogy... elmondjam tényleg sajnálom... - váratlan föltűnik a színen Emma volt sportos, macsó pasija. Az egész annyira szánalmas, groteszk próbálkozásnak tetszik, hogy Richárd most vissza akarja egyszeriben szerezni, birtokolni Emma szerelmét. Egyszerre manipulatív, és számító.
- Nem akarlak megsérteni, mert békét szeretnék, de... - hirtelen elakad a hangja. - Neked volt pofád idejönni?! Mit akarsz? Több mint öt éve, hogy kiszálltál és lekoptál az életemből, most meg itt adod az ártatlant, meg a segítőkész pasit! Miért jöttél ide?! - a harag valósággal tapintható a levegőben.
- Én csak... őszintén aggódtam Gusti egészsége miatt... - feleli a másik halkan, de nem valami Oscar-díjat érdemlő alakítást nyújt.
- Ez... akkora ordas hazugság, hogy nem igaz! Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! Sosem kedvelted Gustit! Világos?! Amióta csak szakítottunk te mindenhol és mindenkor áskálódtál, meg terveket szövögettél! Te sosem akartad igazán megismerni az embereket, csupán használni és birtokolni akartad őket, akárcsak engem!
- Nézd csak! Megengeded, hogy... hogy elmagyarázzam... - próbálkozik még egy kis ideig, de tapasztalja, hogy hasztalan semmitmondó próbálkozása.
- Igen! Hallgatlak... - érzi, hogy indulatai jóformán elemésztik a fejét, mégis nem feledkezhet meg arról, hogy kórházban vannak. Karba teszi a kezét, és gyanakvó szemmel farkasszemet néz ex barátjával.
- Próbálok új életet kezdeni, és hidd csak el, hogy azért próbálkozom... Tudom, hogy ócska, lerágott duma az egész, de megismertem valakit, aki felnyitotta a szememet...
- És nekem ehhez mi közöm van?!
- Tudom, hogy most ideges vagy, és feszült, és régen nem aludtál már, de... csak szerettem volna, ha más megvilágításba kerülnek a dolgok... - készül menni, és meglehet arra számít, hogy Emma majd visszatartja de nem történik semmi. Emma szándékosan a műtő irányába fordul, és már vagy millio fohászt elrebegett, hogy a halál ne tépje szét érzéseik összetett, őszinte kötelékeit.
A műtét még így is több mint nyolc órát vesz igénybe, és úgy tűnik egész álló éjjel el fog még tartani. Hajnali két óra felé, mikor Emma már jóformán bóbiskol a halálos kimerültségtöl, és a letaglózó fáradtságtól egy ügyeletes nővér óvatosan megböki a vállát, és azt javasolja, hogy nyugodtan menjen csak haza, mondván itt ő már keveset segíthet, és csak kínozná önmagát.
- Kedveském... ne legyen annyira szigorú magával szemben, mert a fizikai állóképeeség rovására megy, ha egész nap talpon van! Nyugodtan menjen szépen haza! Amit bármi történik értesíteni fogjuk, ezt megígérhetem!
- Nem lehet! Ha hazamennék úgy érzem cserben hagynám a páromat... legszívesebben zokogna a nővérhez szorosan odabújva, de erős független nő, aki muszáj, hogy foggal-körömmel uralkodhasson zaklatott érzelmei felett. Elővesz egy tiszta zsebkendőt és abba rejti el könnyeit. A kővér némán bólint, mint aki együttérezve megért valami titkos, emberi törvényt, akit csak egy szerelmes ember érezhet, majd megy a dolga után, elvégre egy kórházban mindig millióegy teendő akad.
Emma szótlanul, fogát összeszorítva, feszült idegeskedéssel egyre csak vár, míg hajnali hat óra felé kitolják párját a műtőből egyenesen egy lepukkant, patkánylyukszerű kórterembe.
,,Az egészségügy groteszksége lám csak a mindennapokban is egyre szüreálisabban, kétségbeejtőbben megmutatkozik." - mélázott el egy rövidke percre, majd megkérte az egyik nővért, hogy hadd mehessen be élete szerelméhez, hadd foghassa a kezét legalább addig, amíg magához tér és felébred.
A nővér bekísérte. Ki tudja már mióta lehetett ő is talpon.
Emma helyet foglalt az egyik koszosfehér színű műanyag széken, és azonnal megszorította Gusti kezét. Így is legalább negyven percet így is igénybe vett mire párja magához tért. Szinte a másodpercek tört része alatt párja feje felemelkedett visszentes nyugvó helyzetéből és sugárban lehányta az infúziós csövet, amit a jobb karjába volt beledöfve, hogy ki ne száradjon.
- Semmi baj édesem! Itt vagyok és segítek! - Emmának hihetetlen lelki tusába került mgőriznie józan ítélőképességét és hidegfejűségét. Legszívesebben ott helyben elsírta volna magát, hogy párját ilyen körülmények közt kell viszontlátnia.
Kiment a folyosóra egyenesen a recepcióspult irányába és az első ügyeletes nővért azonnal kérte, hogy segítsen:
- Nővér! Legyen szíves! A barátom nemrég tért magához és lehányta az infúziós csövét! Ha volna szíves... - elharapta a mondatot, mert a matrónaalkatú nővér úgy nézett rá, mintha valami hitvány csótány kért volna segítséget, de aztán komotos kedvvel felállt a pult mögül, és kerített valahonnét egy műanyag vödröt és felmosófát.
Emma visszament a gusztustalan állapotú, málló vakolatú kórterembe. ,,Miért nem lehet olyan színvonal itt is, mint Ausztriában, vagy Nyugat-Európában?" - faggatta magát, ám a megoldáshoz egyelőre nem került közelebb. Szemeibe jelentős krokodillkönnyek szöktek, amint ismét Gustira nézett, ami szégyellőségében megpróbálta sikertelenül magáról levakarni saját hányadékát.
,,Vajon minden ember idejut, amikor már képtelen önmagáról gondoskodni?" - Emma csupa olyan kérdés tett fel, és fogalmazott meg saját magának, melyek logikusan felépítettek, és megalapozottnak tűntek, ám a groteszk, kiábrándító valósághoz valójában semmi közük sem lehetett.
A nővér kedvetlen mogorvasággal igyekezett feltakarítani a hányás bűzös nyomait, majd grimaszt vágva kiment a kórteremből.
Emma ismét leült, és elővette azt a becses dobozkát, amit néhány nappal ezelőtt Gusti nagy titokban vett neki, és feltette a nagy kérdést, mire Emma gondolkodási időt kért. Azt felelte, hogy számára jóval több időbe telik egy-egy sorsdöntő kérdés megválaszolása, még akkor is, ha a szívére és nem csupán az eszére hallgat, és csak még jobban imádta Gustit, hogy vőlegénye egyáltalán nem erőltette, vagy hajtotta a dolgokat, hanem mindenben igyekezett őt támogatni.
Óvatosan kinyitotta a dobozka fedelét, jelenőségteljesen ránézett párjára, és azt suttogta: - Igen! Te vagy számomra az Igazi!
Gusti szemeibe is könnycseppek szöktek. Így is beletelt legalább két hétbe, hogy Gustit kiengedjék a kórházból. S bár a csónakszerű, járógipsz-teknőt még így is muszáj volt viselnie, hogy lába rendesen össze tudjon forrni, Emma úgy óvta, akár egy mindenre elszánt anyatigris. Ha rajta múlott volna egész nap szerelmeskedtek volna akár még a kórterembe is a kíváncsiskodó betegek szeme láttára. De Emma azt akarta, hogy minden körülmény, melyet együtt töltenek legyen meghitt és romantikus egyszerre.
Hazafelé menet a kórházból ő vezette a kocsit. Ő segített Gustinak becsatolni a biztonsági övét, kiszállni, majd felmenni a társasházi lakásuk liftjén. Annyira gyöngéd és figyelmes volt vele, mintha egy porcelánbabát kellene a történelmi kataklizmától megóvnia. Gusti nem szólt egyetlen szót sem, de egészen biztos, hogy egy kis idő után már neki is sok volt ez a felhajtás.
Teltek-múltak a hetek és hónapok. Később lekerült az ormótlan, vaskos gipszteknő, eljött a varratszedés és a rehabilitáció ideje. Gusti meglepett szinte minden ápolót kitartó, eltökéltnek látszó szorgalmával. Mégis lelke mélyén más ember lett. Sok minden mellett átértékelte az élet egyszerű, bagatellnek titulált hétköznapi dolgait, és hamar rájött arra, hogy semmi sem jelentéktelen.
Két év múltán fizikálisan is visszanyerte egészségét és bár félt és kicsit tartott tőle, hogy immáron gyönyörű felesége vajon mit is fog szólni hozzá, de egyik nap egy kellemes, könnyed vacsora után feltette neki a kérdést:
- Emma! Volna kedved családot alapítani velem?

ÁLDOZAT-SZÁZAD

Ezek a szánalmas évek már mind fölöslegesek.
Nem kellenek. Mit is adhatnának cserébe
olyan Euridiké-díváknak,
kiket egyedül a pénz,
mint státusz
s a hatalom babonázhat épp meg?

Szánalmas önmaguk idiótaságát
könnyedén reklámozók társaságánál
nincs is tán rosszabb.
Fiatal karrierista, olvasott modern
hölgyemény kultúrát diktál öncélúan
s saját termékeit a piacra dobja.

Tudhatja: ideje volna már megújítani
a kortárs irodalmi kúltúrát ismeretlen,
még fel-nem-fedezett szerzőkkel is,
s egy csepp tiltakozás,
gondolkodásra készítető komment
– annyi se sok -, hagyja el bájos vigyorú ajkát,
ha a szokásos Ady-Radnóti-József triumvirátus
– ki tudja hányadszor -, még napirendre kerül.

A jelszó már itt is ugyanaz,
mint minden esetben:
,,Mit itt minőségi irodalmat képviselünk!
Igaz! XX. századi elavult módszerekkel!”
– A belekből megjósolható Idő sem
számíthat eléggé,
ha valakinek korlátlan felhasználhatóságú,
bizalmi-protekciós kapcsolatai vannak!

Már minden az értelmetlenségig túlzsúfolt
vagy agyonszabályozott.
S mellüket döngető büszkeséggel
már minden senkiházi jöttment
világmegváltón arról álmodik,
milyen is lehet majd a világhírnév,
ha a vakszerencse egyszer
kitünteti kivitelezett kegyeivel?!

Ez lenne hát a szép új Világ,
melyről már eddig is annyit papoltak,
prédikáltak megalomán-ostobán?!
Ezek az agymosott, lebutított
vadbarom-gorillák kik sosem kérdeznek
illemszabályok szerint
– de azonnal vasöklökkel lesújtanak
s elveszik azt, ami nem az övék!

Szétvert, agyongrafitizett padokon
tinédzserkorú részeg kismamák buliznak,
henyélnek.
Már senkinek sem tűnik fel
az a kis pereményi rész,
amit hajdanán emberség
címszóval emlegettek!
Aprócska, kattogó fogaskerekekként
fokozatosan beleveszik
hangtalanított jövőnkbe…

EGY MÁZLIS NAP

Bátkai anyósa már legalább öt éve él közös háztartásban a családdal. Reggeli tejeskávé Completta-tejporral, és legalább három kockacukor szinte minden egyes reggel. Emellett legalább három-négy evőkanál cukrozott csipkebogyótea. Hadd hízzon az, aki szándékosan nem akrja számolni önmagán a fölösleges kalóriákat. Egy-két vékony szelet pirítós és némi vaj szükség szerint. Ez a reggeli adagja. De aztán jön az ebéd és valóságos terülj-terül asztalkát kér, és követel meg Bátkaitól, és mikor a veje értelmes emberek módján, tehát észérvekkel szeretné elmagyarázni, hogy a dolgok méregdrágák az anyós máris rikácsolásba kezd:
- Hát nem ti akartátok, hogy hozzátok költözzek, mi?! Hát nem ti nyuljátok le a nyugdíjamat? A lányom rossz vásárt csinált veled édes egy fiam! - közli egy nap leforgása alatt vagy százszor, százféleképpen azzal a kiállhatatlan, rikácsoló modorával, ami általánosságban a megkeseredett, életunt emberek különc sajátossága mostanság.
- Anyuka drága! Tessék szépen megreggelizni, és bevenni a gyógyszereit, majd lepihenni! - válaszolja a nyers, kíméletlenül rideg hangra Bátkai, miközben már vagy millioszor elkívánta az anyósát melegebb éghajlatra. A mama odafent lakik, mert Bátkai nagy szívsségből kénytelen volt átadni neki a szobáját, így most kénytelen volt átköltözni az egyik gyerekszoba mellé, és azt átmeneti jelleggel dolgozószobának kinevezni, különösen a COVID következményeként. Igaz anyósát is vagy négyszer oltották, de semmi hatása nem lett. Igaz nem betegedett, robbant l, viszont házsártos, szőrszálhasogató, kiállhatatlan modora sem lett sokkal kellemesebb.
Bátkai sokszor ténylegesen arra gondol, hogy inkább jobbat tenne az egész családdal, ha az anyósát beadnák egy idősek otthonába, ahol - ha jók a feltételek -, mégiscsak szakszerűbben képesek ellátni, és gondját viselni a betegeskedő, idősebb embereknek, mert ha továbbra is folytatódik a családon belüli lappangó háború a végén Bátkai egy kanál vízbe fogja megfojtani.
Ötször elesett, csetlik, bukik, még akkor is ha járókeretet használ, és egyéb mozgáshoz létfontosságú segédeszközt. Bár igaz a tévét csak-csak betudja kapcsolni, de a távírányítón mindig összekeveri a gombokat, és össze-vissza nyomkod mindenfélét.
Sokszor észreveszi, ha Bátkai stikában rágyújt egy-egy szál cigire, vagy iszik egy pohár sört, nem többet. A multkor is nem győzte mindenkinek és a kíváncsiskodni vágyó szomszédoknak kikürtölni, hogy veje alkoholista lett és mi lesz majd ezek után a szegény, áldott kislányával, és az unokáival, akiket viszont ki nem állhat. Most szerencsére vannak jobb napok is, amikor nem jajgat, és nem látja meg azokat a dolgoka, melyek önkéntelen is felzaklathatnák ingatag észjárását.
Bátkai imádnivaló, filigrán felesége szeret délelőtt tízig az ágyban lustálkodni, és hallgatólagos megegyezés van köztük, hogy Bátkai romantikus hajlamának engedve minden esetben beviszi a reggelit és néhány szál virágot a hálószobájukba, holott az anyósa nem győzi szóvá tenni, hogy a ,,gaznak" nevezett virágok mindenféle fertőző betegségek forrásai lehetnek. Ezért szándékosan köhögteti önmagát.
Többféle tablettákat szed be. Egyet a magas vérnyomására, a másik valami koleszterincsökkentő pirula, a harmadik meg valami székrekedés elleni. Az utóbbival jócskán vigyázni kell, mertha egyszer úgy istenigazán rájön a szélgörcsök kényszere egész álló nap lehet utána szellőztetni így is, meg úgy is büdös marad utána. Anyósa sosem engedte, hogy rendese szellőztessen, mert a végén még beengedik a fölösleges bacilusokat, mint állítja. Micsoda egy egetrengető ostobaság ez az egész.
Vagy száz éves is megvan már maholnap, mégis alig ötven kiló vasággyal. Mikor magukhoz vették folyton azt hajtogatta, hogy kevéssel is beéri, de aztán jött a kiadós ebéd és - bocsánat a kifejezésért -, de valóságos módon is addig zabált, amíg jó pár gomb azonnal le nem pattogzott piszkos, szutykos otthonkájáról. És még van képe azt mondani, hogy nem éhes! Nem a francokat!
A másik mániája, hogy szereti kapcsolgatni a villanykapcsolókat. Le-fel egymásután és zsinorban. Egy nap vagy százszor végrehajtja ezt az igen egyszerű, mégis jelentéktelen műveletet. Ki tudja miért?
Elment a vécére, és Bátkai azon imádkozik magában, hogy legalább háromnegyed óra múlva kerüljön csak elő, hogy kicsit megint csak egyedül ő lehessen a ház egyedüli tejhatalommal felruházott ura, akárcsak a régi szép időkben, amikor focimérkőzéseket nézhetett a tévében és a haverok is mindig átjöhettek egy kicsit marhulni. De az egyre régebb időnek tűnik fel emlékezetében.
- Drágám! Kifogyott a mamának a pelenka! Leszaladnál a boltba, mert nekem elkéne ugranom valahova! - kérleli mézes-mázos hangon felesége. Utoljára akkor volt hozzá ennyire gyöngéd, és kedves, amikor a hálószobában huncutkodhattak esténként, persze anyósa beköltözése előtt. Bátkai engedelmeskedik a kérlelő szónak. Elvégre nem hagyhatják, hogy a mama maga alá csináljon. Az öregekről azért mégiscsak gondoskodni illenék.
- Édes használhatnád a bankkártyádat végre, mert az a jó, ha supershop pontokat is kapsz, így a pelus kedvezményesebb! - halja felesége csicsergő hangját, amint kilép a családi háza kapuján, amit ő épített két kezével, és saját pénzből. Mcsoda egy baromság az egész! Méghogy szánalmas pontokat fog gyűjtögetni! Még mit nem! Megveszi azt az átkozott pelenkát amennyi anyósának csak kell aztán még ami a bevásárlólistán szerepel, de semmi több és kész!
Útközben egy sor kedves és kellemetlen emberbe botlik bele. Mindegyik arra kíváncsi, hogy hova lesz a séta.
- Semmi! Jelentéktelen kis dolgok! Elugrok bevásárolni a családnak! - közli tüntetően felemelt fejjel, kihúzva magát, mintha ez igenis nagy, és ünnepi dolog volna, majd úgy dönt, hogy amilyen gyorsan csak tud továbbsiet, hogy még véletlenül se kelljen leállnia és csacsognia olyan emberekkel meg aztán végképp nem, akik még véletlenül se gondoskodnának idősebb családtagjaikról. Mit lehet tenni? Ez van!
- Szervusz Andiskám! Mizújs? - lép hozzá egy középkort jócskán meghaladó, erős sminket viselő hölgy, aki azt gondolja, hogy dejó is volt tiznhatévesnek lenni a szocializmusban. - Hova, hova? Annácska nem jött veled? Hogy vagytok? - érdeklődik nagy kíváncsian. Szerencsétlen Bátkai már a fogát húzza, hogy megint sikeresen kifogott egy újabb kíváncsiskodó baleket, aki pletykálkodásban szinte verhetelen.
- Szervusz Ilcsikém! Figyel csak! Az van, hogy most nem érek rá, mert anyósomnak is be kell vásárolnom, és sietnem kellene haza... - szabadkozik jól hangzó kisebb füllentéssel, mely a hazugság lehetséges rokona, majd inkább újfent erősen tovább üget, hogy még véletlenül se beszélgessen egy-két mondatot ezzel a matrónával. - Annának átadom, hogy kerested! - közli kimérten, majd szinte futva bemenekül a bevásárlóközpontba, magában gratulálva önmagának, hogy végre ezt a nőszemélyt is sikeresen lerázhatta magáról.
Gyorsan lőkapja kabátja zsebéből a bevásárlók listáját. Inkább korai órákban szeret érkezni, mert akkor jó esélye van rá, hogy megússza a vásárlási csúcsforgalmat, amit viszont valósággal utál. Gyorsan fog egy bevásárlókocsit, és tolni kezdi miközben szemüveggel lázasan kutat az élelmiszerek mellett a kedvezményes, nagyobb kiszerelésben is kapható pelenkák után. Pár pillanat és bevásárlókocsija hipp-hopp már meg is telik számtalan árucikkel, melyhez felesége karkán rámenőséggel ragaszkodik. Még szerencse, hogy azért Bátkai mégiscsak megszokta nézni, hogy mi mennyibe kerül, és inkább az olcsóbbikat választja ki, nem mintha smuccig, vagy fösvény volna, inkább csak előrelátóan takarékoskodó.
Miután mindent megvett rájön arra, hogy otthon felejtette a bankkártyáját, így nincs más választása, mint a kézpénz, amitől az utóbbi időben valósággal undorodik, főként az új ezer, ötezer, és húszezer forintosok művi, műmájer, emberdroidokra hasonlító híres történelmi személyiségeivel van problémája. De hát ez van. Valamivel azért mégiscsak fizetnie kell.
Odalép a fiatal, alig tizenhatnak kinéző, szőke jegypénztáros lányhoz, akin úgy fest a kötelező formaegyenruha, mintha vattával tömködte volna ki a melltartóját.
- Jó napot! Parancsol kedves uram? - kérdezi kedves barátkozós hanggal, mint aki beakar a másiknál vágódni.
- Jó napot! Ezeket szeretném kifizetni! Most csak kézpénz lesz sajnos! - jegyzi meg, mert több idő nem akar a beszélgetésre vesztegetni.
,,Mégis mit képzel ez az örömlánynak kinéző, nagyon fiatalos, butuska lány, hogy ilyen könnyedén barátkozni szeretne?!" - teszi fel önmagának a kérdést.
- Supershop kártyája van-e?
- Várjon kérem egy pillanat... - előveszi a pénztárcáját, alaposan megnézi mialatt azért a vásárlók száma is növekszik a pénztárnál. - Tessék karancsolni! - húzza elő a kis, téglalapalakú plasztikot.
- Köszönöm! - máris lehúzza. - Ajándékpontjait hozzáadtam a végösszeghez így kedvezményesebb! - annyira fogkrémet reklámozó mosollyal mosolyog, ami mások szemében hamisnak, hazugnak tetszik.
- Nagyon köszönöm! Viszont látására! - könnyebbül meg Bátkai, majd amilyen gyorsan csak tud két lábbal hazaüget.
Épp jókor ért haza, mert anyósának már égető szüksége volt egy jóminőségű pelusra. S bár semmi kedve sincs hozzá rámarad megint a megtisztelő felsdat, miután a feleségének el kellett rohannia dolgozni, hogy tisztába tegye anyósát, akit egész életében ki nem állhatott.

NAPOK ISMÉTLŐDÉSE

- Nézze megmondom magának őszintén, hogy először is... hogy is fogalmazzak? - a huszas éveiben járó, tejfölösszájú, suhanképű, sportos, méregdrága zakót és aranyláncot, karórát viselő Igazgatón jócskán meglátszott, hogy nem szenvedheti az olyasfajta átlagembereket, akik jóformán egész életükben egyre csak dolgoznak, próbálnak boldogulni a maguk módján, ez viszont szinte semmi szín alatt sem sikerül.
- Cégcsoportunk folyamatosan fejlődik, terjeszkedik és az innováció jóformán megállíthatatlanul utat tör magának! Elsősorban más típusú korosztályokat keresünk, ha érti egyáltalán, hogy mire gondolok? - hátradőlt irodai bőrszékében, miközben tollát folyamatosan katttintgatta készen állva rá, átha hivatalos szerződéseket kell majd aláírnia. Miközben nyomja ezt a gusztustalan, szánalmas, nagyképű, nagyotmondó rizsadumát.
- Azt hiszem egyre inkább a középosztály felé kellene megfogni a piaci marketingstratégia arcát! - próbál a másik sintén öltönyt viselő kisember fogodzót találni, mintha süllyedő hajón volna mely folyamatosan süllyed de azért valahonnét még kerítettek a számára egy használható, tartalék mentőövet.
- Látom maga azért mégiscsak érthet valamihez, de sajnos ez a mai világban édeskevés! - néz fitymálóan rá, és titkon talán abban reménykedik, hogy máris elegánsan megszabadulhat egy újabb munkavállaló idiotától, aki azt hiheti, hogy okosabb mindenki másnál.
A munkavállaló kisember most feláll, mint akinek muszáj valami biztonságos, rutinszerű cselekvéssorozattal kompenzálnia a feszült stresszeléseit, notorikus idegeskedéseit. Pócselekvés - igaz -, de legalább addig is marad ideje arra, hogy átgondolja magában a történteket. Nem biztos benne, hogy jó ötlet volt-e eljönnie erre a meghallgatásra. Mintha szabályosan átakarták volna mostani az agyát is.
- Nézze tökéletesen megértem a maga helyzetét! Nyilván zaklatott, megalázottnak hiszi magát, egy afféle tökéletes, szánalmas vesztesnek, aki még egy rendes állást sem volt képes a hosszú évek leforgása alatt kiharcolni magának, de sajnos az a helyzet, hogy meg kell értenie! Nem tehetünk kivételeket!
Ezt meglehetősen nehéz elhinni egy olyan korban, amikor sima nyolc osztályos végzettségge, és némi protekciós közbenjárásra szinte bárkiből lehet tévés, vagy rádiós műsorvezető. Kultúraszennyező! Ahogy mondani szokás.
- A lehetőségei, hogy úgy mondjam végesek kedves uram! - néz végig újból a szánalmas, olcsószagú pasason, aki sosem tanulhatott meg rendesen nyakkendőt kötni, hiszen rettegett az apjától. - Gondolkodjon egy kicsit! Erre az állásra tudnék kapásból húsz jelentkezőt is, akik alacsonyabb iskolai végzettséggel ugyanazt a feladatsort eltudnák végezni. Mégis adtam magának egy lehetőséget!
,,Na bumm! Azonban még csak eszedbe sem jutott, hogy felfegyél! Akkor meg semmi értelme az egésznek!" - vonul át a másik agyán.
- Ne haragudjon, de úgy érzem, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan hangnemet mgütni, ami - egyrészt nem tetszik, másrészt pedig kisstílű hitegetésnek hangzik! Nem kenyerem a hazug köntörfalazás! Az igazmondást kedvelem! - húzza ki magát, hogy embernek érezhesse önmagát.
- Tetszik a hozzáállása kedves uram! Tudja mit? Adok magának egy névjegykártyát! Elvégre sosem lehet tudni, nem igaz?! - gusztustalan, nyálas, kaján mosoly jelenik meg a szája szegletében, mint azoknak a pszichopatáknak, akik már gyerekkorukban is előszeretettel kínozták a kisebbeket. Hanyagul odadobja a névjegykártyát egyenesen a másik arcába. Mintha valami ellenállást akarna ezzel is kihangsúlyozni, hogy itt nincs helye másoknak csakis az ,,elit sznobok" képviselőinek.
Futólag felveszi a szőnyegpadlóról a kis kartonszerű kártyát és úgy tesz, mintha olvasná a gravírozott betűket.
- Ha további kérdése volna, amit persze erősen kétlek bármikor hívhat kedves uram! - búcsúzik meglehetősen sietősen, még arra sem veszi az emberi gesztust, hogy kezet rázzon a másik félel majd fogja magát és elrohan, mintha máris halaszthatatlan üzleti megbeszélése volna.
A másik úgy áll hosszú percekig magában amint kijött az irodából, mint akit jócskán gyomorszájon vágtak, és most köpni, nyelni is alig bír.
Miért történhetett már megint meg vele az ilyesmi?! Egyszerűen nem bírja sem felfogni, sem megemészteni!
Útközben szinte azonnal belebotlik egyik régi iskolás ismerősébe, aki most úgy hiányzik neki, mint a foghúzás.
- Szia haver... ízé... hogy is hívnak már?! - töpreng a mackós, sportos férfi, aki igyekszik menőn eladni magát.
- Horváth Dezső! - válaszolja kimérten, bár jobb lett volna ha hamis nevet mondd, mert semmi kedve leállni ezzel a kétes alakkal dumálni.
- Ja, hát persze! Te voltál az a furcsa csodabogár aki kapásból bevágott harmincnyolc tételt a profnál! - elővesz a zsebéből egy cigit és komótosan rágyújt, majd amikor rájön arra, hogy a másikat erősen irritálja a füst könnyedén el is sercenti a csikket. - És amúgy hogy s mint vagy pupikám? Asszony, család van-e? - kérdezi.
Most erre mit mondjon? Ha azt feleli, hogy persze, még szép, hogy van, ne vicceljen itt akkor ez nehezen hihető, tekintettel az egyetemen sem tudta becserkészni a szemrevaló csajokat! Ellenben ha diplomatikusan ködösíti a témát akkor pedig hátha lerázhatja végre magáról ezt a beképzelt majmot.
- Hát tudod... szóval ez egy bonyolult kérdés... - feleli, majd máris indulna tovább, mint akinek sürgős dolga akadt.
- Ácsi! Ne siess annyira haver! - állítja meg. - Dumáljunk egy csöppet! Úgy látom rossz napot fogtál ki mára igaz-e?! - végigméri gyanakvón.
- Azt meghiszem! - szánalmas lúzeres benyomást kelt.
- Mesélj! Mi a gáz? Szakmai vagy magánélet?
- Tényleg nem szeretnélek ilyesmivel zaklatni...
- Nem zaklatsz! Na? Ki vele! Hadd halljam! - követelőzik Dezső pedig érzi, hogy addig nem fogja a másik abbahagyni, amíg meg nem kapja, amit akar.
- Elmentem egy állásinterjúra és nem kaptam meg az álommelót! Most jobb? Boldog vagy?! - tárja szét mind két kezét.
- Haver! Tényleg őszintén sajnálom! De azért lehet még csinálni valamit, vagy nem?
- Hát... nem hiszem. Az igazgató adott egy névjegykártyát, majd mintha leprás lennék kirohant az irodából. Sürgős üzleti megbeszélés! Ennyi történt.
- Ne csezd meg! Hát ezt tényleg egy vadbunkó lehetett!
- Bocs, de tényleg mennem kellene! Örülök, hogy összefutottunk, és majd egyszer folytatjuk! - legszívesebben már elsietne, mert legbelül érzi, hogy az ilyesfajta emberektől csupán kínkeservesen lehet csak megszabadulni. Ezért úgy dönt, hogy határozott lépésekkel megindul a metróaluljáró irányába, aztán lesz, ami lesz.
- Várj csak haver! Tudod mit? Veled tartok egy darabon! - azzal hűséges pincsiként követni kezdi.
Dezső felnéz az égre és vagy száz káromkodást zúdít saját fejére gondolatban, hogy még egy ilyen pitiáner alakot sem képes lerázni. - O.K. Nem bánom! - azzal együtt baktanak le a metróalagútba.
A Szél Kálmán-téri megállónál volt ismerőse inkább úgy dönt valamilyen titkos okból, hogy mégiscsak leszáll:
- Én most itt kiszállok! Jó volt újra viszontlátni öregfiú! - bensőségesen úgy megszorítja kézfogásnál a kezét, hogy Dezső még hosszú percekig csillagokat lát a szemei előtt. - Nagy kalappal az élethez! Szevasz! - veti könnyedén oda, majd kiugrik a szerelványből mielőtt az becsukhatná az ajtóit.
Horváth egyenesen hazafelé tart és reménykedik benne, hogy a mai nap már több meglepetésben ne legyen része, mert eddig ez is sok volt, és az idegei már amúgy is a plafonon vannak.
Hamar hazaér. Levetkőzik, letussol. Úgy érzi magát, mint aki mocskos lett nem csupán kívülről, de zsigerileg is. Jó alaposan lecsutakolja magát, majd otthoni ruhát vesz, és kimegy ebédelni a kiskonyhába, ahol egy kis ,,szakító cetli" fogadja, rajta a gyöngyírással: ,,Szakítok veled!"
Valahogy számított rá. Már három éve húzták-vonták egymást. Arról nem is beszélve, hogy exbarátnőjének az apja sikeres építési vállalkozó volt, aki előre figyelmeztette őt, hogy úri lányának költséges igényei vannak, melyeket nem tud majd finanszírozni! S mennyire igaza volt annak az arrogáns, beképzelt, szőrszálhasogató egoistának.
Kimelegíti a tegnapi bolognai spagettit, majd jóízűen falatozni kezd miközben magában beszél:
- Előbb-utóbb ez is várható volt! Attól hogy valaki középoszálybeli még nem feltétlen az anyagi javaknak kellene átvenni az irányítást az egyes ember élete felett! - hangos töprengéséből az egyik szomszéd zökkenti ki, akinek rendszerint mindig szüksége van valamire. Vagy a liszt, cukor fogyott ki, vagy kell valamilyen eszköz, ami a hátrartásában nem található meg.
Horváth kinéz a kukucskálón, majd nagy levegőt vesz, és kinyitja az ajtót:
- Igen! Tessék? Mit szeretnél Gizi?
- Jaj bocsika! Ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudnád kölcsönadni a csavarhúzó készletedet, mert rendeltem egy butort és elvileg ma szállítják ki! - mentegetőzik, holott ez egyáltalán nem is szokása.
- Persze! - előkeresi a hálószobából apja régi szerszámosládáját és kisebbfajta megkönnyebbüléssel adja át az egészet a csinos, filigráns nőcskének, aki jócskán meghökken a láda súlya alatt.
- Jaj, nagyon kösz! Figyelj esetleg arra gondoltam, hogyha persze csak volna kedved akkor nyugodtan átjöhetnél hozzám, hogy együtt összeszereljük a butort! - flörtölő, csábos tekintetét valósággal a másikra erőlteti.
Horváth újabb mély levegőt vesz, majd bólint amivel gyakorlatilag jóváhagyja a segítségét és a későbbi találkát is.
- Jaj annyira cukorpofi vagy! - könnyed, rúzsos puszit ad pufók arcára, majd szökkenő lépésekkel máris távozik, Horváth pedig még mindig azon morfondírozik, hogy vajon hol ronthatta el szánalmas életét, hogy minden egyes nap ugyanaz történik vele?

MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉS

Szobám mélységes barlangjából kutatom,
figyelem az engemet körbevevő,
marcona, galád Időket.
Mind-mind közelebb érzem önmagamhoz
immár az ősz suttogó levél-váltásait,
merengő temetőit.

Barlangomban szobám négy sarka
egyszerre figyelmeztet s irányít,
egyre hiányosabb s üresebb lesz
köröttem a kongó csend visszhangja,
míg némaságra dermed a Jelen!

Nézem s figyelem immáron a végesre szabott,
Hóhér-Időket alulről-belülről.
Karrierek olcsó, mohó ígérete nem csábítgat.
Csalóka, ragyogó hírnév nem bűvöl el,
romantikák holdfény-szonátáját
az Egy-Valaki arcán egyre ritkább megtalálni.

Tűnödöm. Vajon én hibáztam s rontottam el
valahol féluton tett s akarat közt a tétova,
szánalmas próbálkozást
– vagy immáron már az angyal is
hibás volt abban,
hogy őszinte, babonázó pillantásával
elhitette s sanyarú nehézkes Létnek
– ha törik, ha szakad -,
igenis van s lehet még értelme.

A lét, akár a kard megköszörült
pengéje suhogva, elszántan vágni akarja
életem el bukott fonalát.
Nem tudhatom: mi végre?!

Kihallatszik a hiéna Kor főmotívuma:
,,Annyit érsz, amennyid éppen van!”
– S akinek sosem telik Porschék s turbosított
luxus sportkocsik flottájára azzal a nagy,
egoista sznob áltag már szóba sem áll,
beszélgetést sem veszteget.

Szomorú Sziszifuszként naponta hegynek fel
kedvetlenül trappolásznak betegeskedő lábaim.
Vissza-visszagörbül bennem lélekerő
s elszánt szándék hisz a végső próbatétel
– így is úgy is -, még mindig hátra van!

Csupán a túlvilágnak lehetnek még sziklái
s csúcsai, melyet mindenkinek
egymagának illik megmásznia.
Szorítanám farkasszemezve
a Kedves gyöngyház-kezét:
Még el ne engedjünk egymást!
– A távolból családi fényképe kacsintgat reám,
s tudom: már nem lehetek sehol!

BOLDOGULÁS ODAKINT

Amikor először megérkezett az Egyesült Királyságba az első, amit észrevett, hogy bár nyüzsgő hangyabolyként a tömegközlekedés és az autós forgalom is szó szerint egymás hegyén-hátán állt, afféle káosz-üzemmód uralkodott a legforgalmasabb utakon, mégis volt valami benső emberi összetartozás a vegyes etnikumú népcsoportok között. Mintha minden ember egy olyan széles kultúrális-társadalmi, láthatatlan hálót képezett volna, ami önkéntelenül is az emberi boldogulást, és élhetőség reményét kínálta fel a nagy átlag számára.
,,Vajon miért nem tudják ezt nálunk is megcsinálni, már több mint harminchat éve?" - töprengett minél erősebben, de megoldásra egyelőre nem jutott.
Egy hatalmas turbánt, hosszú szakállat viselő valaki azonnal ráförmedt, amint megpróbált biztonságosan átevickélni az egyik zebrával ellátott, forgalmas kereszteződésen:
- You are an idiot guy! Do you understand me?! - érződött a tört akcentusán, hogy egyre idegesebb, és mérgesebb szereplőnkre, aki ténylegesen nem akart tőle semmi rosszat. Inkább úgy döntött barátságosan, közvetlenül mosolyog és bóloga, mint aki tökéletesen ért minden angol szót.
- Fuck You! - üvöltötte magából kikelve a turbános fickó, mint akit várig sértettek. Hősünk pedig továbbra is igyekezett sürgősen átkelni a zebrán, hogy el ne üsse egy másik, vagy harmadik roppant idegbeteg autós.
,,Akárcsak odahaza! Valami nem változik!" - szögezte le kissé sztoikus iróniáival magában.
Egyik haverja építőiparban volt benne, és megbeszélték, ha sikerül kilátogatnia külföldre feltétlenül keresse fel, és majd kitalálnak valamit, hogy egy kis pénzkeresetre tehessen szert. Ő fogalmazott így. Szállást kellene sürgősen találnia, és azonnal kapcsolatokat építeni. Igen ám, de azzal, hogy csupán gagyarászik, és csupán egy-két szót ért az angolból még valakiből nem lesz sikeres ember! Ezt ő is nagyon jól sejtette és tudta.
Sikeresen átért a zebrán, majd egy gyorséttermi láncba futott, melyen pirosan fényreklám hirdette, hogy pizzát is árulnak! ,,No fene! Valami kis kaja most tényleg nagyon jól esne, hiszen odahaza bár jócskán bereggelizett kenyérből, hagymából, és szalonnából, de azért a hajnali, korai étkezés mégiscsak régen elmúlt már!" - gondolta, majd óvatosan benyitott a kellemes, barátságos, mediterreán típusú étterembe, ahol szinte bármelyik ember otthon érezhette magát.
Szándékosan a hátsó boxszerű asztalnál foglalt helyet, hiszen nem akart ő senkit zavarni. Különben is a hátsó ülések sokkalta kényelmesebbnek, komfortosabbaknak tűntek, mint bármelyik másik ülőhely.
Nemsokára egy harmincas éveiben járó, csinos pincérnő állt meg előtte és kissé gyanakvó, kíváncsi szemekkel máris végigmérte, és várta a rendelését.
- Can I help you Sir? - kérdezte közvetlenül mosolyogva.
Hősünk tanácstalanul nézett vissza rá, akárcsak egy kétségbeeesett gyerek, aki elfelejtette bepótolni az aznapi leckét és fél beszélni.
- Sir? Are you all right?! - a pincérnő arckifejezése kisebbfokú félelmet árult el, látván, hogy a másik illető erősen hezitál, verejtékezésbe kezd, és látszólag fogalma is alig lehet arról, hogy vajon mit kérdezhettek tőle?
Végül hősünk kezével kanalat formázott és úgy tett, mint aki finom falatokat eszeget éppen, majd egyetlen szót tudott kimondani: - Pizza!
- O.K. I know! - a pincérnőbe is visszatért a barátságos, mosolygósabb hozzáállás és azonnal távozott. Nem sokkal később ötvenkét centis átmérőjű óriás sajtos, szalámis pizzát szervírozott a pincérnő szereplőnknek, akit bizony jócskán meglepett a pizza mérete. A frissen vágott bazsalikom, kakukkfű, és oregánó megtette a hatását, mert valósággal szinte azonnal összefutott a nyál a szájában. Most rajta volt a sor, hogy előkeresse hátizsákja mélyéről pénztárcáját, amiben szerencsére volt néhány euró. Most gyorsan kiürítette az asztalra az eurót és a forintot is! Hadd lássák az angolok, hogy bármennyire is lúzeres egy szituáció ő azért mégiscsak gavallér lesz. Elvégre egész életében mindenért keményen megdolgozott.
A pincérnő újból megvillantotta milliókat érő gyönyörűséges mosolyát. Meglehet azt hihette, hogy egy jól öltözött hajléktalan hippivel van dolga, aki tüntetően szeretné bebizonyítani, hogy neki igenis van pénze.
- Oh! No, no! Your a kindness guest! - szabadkozott kezével hadonászva a pincérnő és kedvesen igyekezett megértetni, hogy a nagyméretű óriáspizza az étterem ajándéka.
Gondolhatta is hősünk, hogy itt mennyire előzékenyek, kedvesek, empatikusak az emberek. Sokkal jobb a kiszolgálás is, mint mondjuk odahaza.
Elvett egy szalvétát a kitett fűszertartóból és komótos kedvvel, tökéletes nyugalomban máris jóízűen falatozni kezdett. A szakács, aki a legtöbb tésztát és pizzát a benti, konyhai részlegen készítette előbb-utóbb csak-csak kikukucskált, hogy vajon a vendég meg van-e elégedve legújabb gasztronómiai étel különlegességével? A mosolygós pincérnő pedig - aki nem sokkal ezelőtt barátságos közvetlenséggel kiszolgálta -, folyamatosan kuncogott és nevetgélt magában, mint aki még soha nem látott egy negyvenhez közelítő, felnőtt férfit jóízűen falatozgatni.
Arra gondolt mennyire sorozatszerű ez az egész. Mintha a Miért éppen Alaszka szereplői között ülni Holing kocsmájában egy pofa sör, és némi ropogtanivaló mellett. Egész rendesek az itteni emberek. Közvetlenek, és barátságosak. De hol fog aludni? Hol lesz szállása, amikor a haverja azt mondta, hogy keresse fel, és megadta a címet?
Hirtelen gondolt egyet és megpróbálta magához inteni a szimpatikusan mosolygós pincérnőt, aki látván, hogy milyen jó étvággyal eszi a pizzát hősünk máris szolgálatkészen a segítségére sietett.
- How do you like the pizza Sir? - kérdezte.
- Nagyon... finom... nyami... - bólogatott, és bambán mosolygott, majd előkereste a kis cetlit, amire haverja felírta a címét, és a pincérnő tenyerébe nyomta. - Segítsen nekem... - szólt hozzá segítségkérőn.
A pincérnő mintha olvasott volna a sokat tapasztal munkásember tekintetéből, mert bólintott és valami olyasmit mondott, hogy tudja hol van a cím, és munkaidő után nagyon szívesen segít, hogy odataláljon.
Hősünk kétségbeesett tekintete pedig nem sokkal később fokozatosan kezdett jótékonyan elpárologni. Megette az óriásméretű pizzájának az utolsó szem morzsáit a főszakács legnagyobb megelégedésére, aki időnként ki-kipislogott a kis konyhájából, és amint emberünk az utolsó szelettel is végzett ovációszerű tapsviharral honorálták erőfeszítését.
A másik újdonság, amire emberünk önkéntelenül is felfigyelt az volt, hogy étkezése befejezése után ki akart lépni a pizzázó helységéből a jócskán szeles, és hűvös angliai utcára, de a pincérnő visszahúzta kedveskedve a kezét és kérte, hogy nyugodtan maradjon. Ennyire kedves, szívélyes vendéglátásának ugyan ki tudna ellenállni? Így emberünk maradt a pincérnő munkaidejének a végéig.
Amikor délutáni órák környékén a pincérnő kissé sápadtan, és fáradtan végzett levette munkaruháját és csinosan felöltözködött. Emberünk valószínűleg már jó régen nem randizhatott, mert szinte azonnal fenakadt a szeme a gyönyörű, és filigáns hölgyön.
A hölgy kézenfogta, mintha csak a legjobb barátja lenne, elbúcsúzott a többi munkatársától és máris megindult vele az estébe hajló, még mindig nyüzsgő városi sokadalomban. Időközben folyamaosan angolul fecsegett és gagyarászott, mintha a másik megértene akár egyetlen szót is. Gyakorlatilag a fél életét elmondta a munkásembernek, aki úgy gondolta inkább némán hallgat, semmint megszólal, így nem kerülhet legalább bajba, sokszor bólogatott csak úgy maga számára.
Végül jó husz perces, kellemes séta után elértek a megadott leginkább kertvárosiasnak tetsző, nyugis környékre, ahol főként családos emberek éltek. Több udvarban egész komfortosan kialakított mini játszóterek, és közepesméretű hinták voltak felállítva, feltehetőleg a gyerekek miatt.
Végül becsöngettek a megadott címre. Takaros, teglás ház volt tetővel, mint amilyen az otthoni családi házak többsége is, de ez azért már mégiscsak külföld!
Mindketten várakoztak tíz percig, majd gyereksivitások közepette kinézett egy barna szakállas, kicsit másnapos, torzonborz alak, és csipás szemeivel belepislogott a másik ember barátságos arcába:
- Hát ezt nem hiszem el! Pista te vagy az??? - kérdezte annyira meglepődve örömében, hogy alig merte elhinni, hogy haverja tényleg külföldre utazott a jobb megélhetés reményében.
- Szervusz Feri! Hát hogy éltek itten? - úgy meglapogatta csontropogtatón a másik végtagjait, hogy mackós termetével kis híján majdnem összetörte.
- Látom már barátnőd is van! - nézett a kissé megilletődött pincérnőre, aki barátságosan mosolygott, és angolul kérdezte, hogyan van?
- Thanks I'm fine! - felelte könnyed, laza angolossággal.
- Gyertek be mindketten ezt ez asszonynak is látnia kell! Majd kiugrik a bőréből a boldogságtól! - azzal mindkettejüket beinvitálta a szépen berendezett otthonába, majd néhány perccel később a két régi motoros férfi már kedélyesen, barátságosan csevegett a nappaliban, miközben a hölgyek egymás között dumcsiztak.
Pista és Feri szinte azonnal egyezségre jutottak abban, hogy Feri nagyon sok mindenben tud és természetesen fog is Pistának segíteni, és éjszakára természetesen otthonában maradhat, hogy legyen hol álomra hajtania a fejét. Így történt, hogy alig hat hónapon belül Pista nemcsak hogy szépen fizető építőipari munkákhoz jutott, de még barátnője is lett és berendezkdett egy olyan életformára, melyet odahaza - valószínűleg -, nem lett volna képes bárhogyan is gürcöl, és éjt-nappallá dolgozik megvalósítani!

ÉDES, KAMASZ BOSSZÚ


Éppen vége lett az Ember tragédiája színházi előadásnak az egyetlen még használható tévében abban a kis motelszerű panzióban, ahol az osztálykirándulás alkalmával megszálltak. Még alig ébred fel bárki is a tegnap esti kissé részeges, illuminált állapotú tivornyázásból s mivel Máté volt az egyetlen, aki még sosem fogyasztott alkoholt, így mágától értetődött, hogy ő ülhetett le tévét nézni, elvégre a kutya sem szólta le ezért.
Sajnos azonban a reggeli tévézésnek korán vége szakadt, hiszen aznapra időzítették a Forma 1 időmérő közvetítéseit is, és - főként a kamaszkorú lányok valósággal éltek-haltak a verseny és sportkocsikért a jóképű versenypilótákról már nem is beszélve.
Máté kdvenc gumicukrát rágcsálta, amikor csoszogó strandpapucsban, és kissé provokatív öltözetben máris lesétált az emeleti lakrészből két kamasz lány, akik - maguk között -, már jó régen eldöntötték, hogy Máté egy Forest Gump hülyegyerek, akit le kell nézni, és úgy is az történik elsősorban, amit ők akarnak. Most is ez volt a helyzet. A rámenősebb, harciasabb Laura egészen egyszerűen kikapta Máté pufók kezei közül a távirányítót és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga máris csatornát váltott és a Forma 1-et kezdte el bámulni vizsgadrukkszerű érzelmekkel.
Máté magában elmosolyodott. Mintha megsejtette volna, hogy ez a két - látszólag intelligens, ám valójában ördögien fondorlatos kamaszlány -, mégcsak nem is sejti, hogy ki ő valójában, hiszen vajmi kevés esélyt adtak neki a négy éves korszakuk alatt, mióta együtt voltak, hogy kicsit őszintébben, közelbbről is megismerjék.
- Mátéka kis hörcsögöm! Maradj csendben, vagy húzz el innen, mert nekünk édes mindegy, hogy te mit csinálsz! - adta ki parancsoló utasításait Laura, míg Andrea nem győzött figyelmezteni provokatív, nagyszájú barátnőjét, hogy vegyen vissza a viselkedéséből.
- Laura ezt talán... nem kellene... ez nem fair... - próbálkozott.
- Én meg azt mondom, hogy Leszarom! Ha téged sem érdekel a Forma 1 akkor elvihetnéd Mátékát a közelemből!
Andrea kikérte magának ezt a szemétkedő viselkedést, azonban mégsem mert semmit sem csinálni, mert mégiscsak a legjobb barátnők voltak ők ketten, és Andrea még nem igazán tudta eldönteni, ha leérettségiznek vajon a későbbi felnőtt életükben egyáltalán barátok maradnak-e, vagy mindenki megy a maga kis dolga után.
- Akkor... én elmegyek... - Mátén egyre inkább eluralkodott a megszégyenítés miatt érzett tartós bűntudat, kisebbrendűségi komplexussal, masszív negatív önértékeléssel karöltve ezért úgy döntött jobb, ha lelép, így a két ördögi barátnő legalább békén hagyja. Már éppen készült lelépni a nappali tévészobából a motel földszintén, hogy felmenjen az emeleti lakrészbe, amikor Andrea pipiskedő lépésekkel utána sietett, és kicsit erősebben megszorította a karját:
- Figyu! Mátéka! Kérlek ne haragudj! Tudom, hogy Laura nagyon genyó, és szemét tud lenni, de azért ki lehet vele jönni! - Mintha Andrea önmaga előtt is kifogásokat, hihető mentegetőzéseket szeretett volna keresni. Majd eszébe jutott, hogy ő azért mégiscsak intelligensebb Máténál így egyik pillanatról a másikra mintha le is rázta volna magáról az alantos bocsánatkérések csírázatát. - Mégegyszer bocsi! - azzal gyorsan visszaszaladt.
,,No várj csak szépségem! Jössz te majd még az én utcámba!" - gondolta Máté aztán felviharzott az emeleti szobájába, ahol a tegnap esti részeges tivornyázásból legalább kilenc kamasz srác feküdt egymás hegyén hátán, totálisan kiütve. Sosem értette, ha valaki egyáltalán nem bírja az alkoholt akkor miért kell örökösen megjátszani a vagány menőt mindenki más előtt?
Belépett a szobába, s mivel a hófehérre meszelt falak rettentő vékonyak voltak máris jókedvű kukorékoló hangokra lett figyelmes, mintha egy fiú és egy lány játszadoznának egymással. Talán szexelnek is! Elvégre a legtöbb tinédszerkorú már tizenhat-tizenhét évesen réges régen leszámolt a szűzesség törvényével. Azért ez mégiscsak különös, és furcsa!
Nagy elefántalakú füleit enyhén a szoba falára tapasztotta. Odaát a másik szobában éppen Gergő és Viki nyomatta a szerelmes etyenpettyemet nagyban, és úgy lehetett érzékelni hihetetlenül élvezik egymás társaságát. Valamiért a legtöbb kamasz lány is, mintha szándékosan sokáig akaródzott volna aznap kipihenni a részeg éjszaka nyomait.
- Ez az Gergő! Ne hagyd abba! - hallotta a kuncogó, érzéki lányhangot. - Van nálad koton?
- Azt hittem csak a végénél kell! - szabadkozott a fiú hang.
- Hát ez nem lehet igaz! Hogy lehetsz ennyire idióta?! Én neked adom magamat, és te még arra sem veszed a fáradtságot, hogy biztonságosan szexelhessünk!
- Cicuka! Légyszi! Ne légy hozzám ilyen... - fogta könyörgőre a hangját.
- Ebből nem engedek! Húzd fel azt a kurva gatyád! Tedd el a vándorbotod és legközelebb kotonnal gyere vissza! Megértve?! - valósággal villámot szórtak kőkemény, vaskos szavai.
,,Nocsak, nocsak! Ha a szemétláda Laura ezt valaha is megtudja, akkor Vikinek máris befellegzett!" - gondolta kisebb kaján, torz vigyor kíséretében Máté, majd megérezvén az alkohol tömény, gusztustalan illatfelhőit inkább úgy döntött mégiscsak a kinti folyóson várakozik, míg a szobában legalább is mindenki magához nem tér.
Időközben végetért a Forma 1 időmérő edzésének tévés közvetítése és Andrea Laurával együtt karöltve lépkedtek fel az emeletre saját szobájukba, és csacsogtak, kedvükre nevetgéltek a szokásos csajos dolgokon.
- Már megint itt esz a fene! Mit csinálsz itt hülyegyerek?! - kérdezte szigorúan, rámenősen Laura.
- Szerintem csak türelmesen várakozik, mert tegnap a fiúk sokat ittak és eláztak! - válaszolt Andrea, aki megértő mosolyt küldött Máté felé.
- Vagy úgy! - Laura ekkor lett figyelmes a különös hangokra amik a falakból jöttek elő. Kíváncsian közelebb lépett a másik szobához és a szobaajtóhoz tette fülét. Amikor meghallotta, hogy Gergő és Viktória feszekednek egymással hirtelen totálisan elborította agyát az irigy féltékenység kis zöld szőrnyetege. ,,A rohadt életbe! Én akartam Gergővel lefeküdni! Én vagyok a csaja!" - motoszkált fejében, és hirtelen éktelen haragra gerjedve szabályosan feltépte a szoba ajtaját és beviharzott rajta, akárcsak egy mindenre kész nőstény ördög.
- Ti meg mi a jó francot csináltok itt, mi?! Mit keres itt ez a kis ócska lotyó? - azzal máris odalépett Viktóriához és irgalmatlanul húzni, ráncigálni kezdte éjbarna, válközépig érő haját, de úgy hogy Viktória szinte már üvöltött volna a fájdalomtól, ha le nem száll az ágyról, és visszakézből nem ad egy ordas nagy pofont Laura szépséges arcára.
- Te megütöttél! Ribanc! - azzal máris éktelen patália, és kölcsönös ütések-rúgások, hajtépések közepette a két bimbozó kamaszlány úgy összeverekedett, hogy alig telt bele tíz perc mire népes szurkolótábor kezdte őket körbevenni hangos biztatások, és örömrivallások kíséretében:
- Ez az kisanyám! Adjál neki! - üvöltötték főként a fiúk közül többen.
- Hajrá Viki! Hajrá Viki! - kántáltak főként Viktória hűségesebb barátnői.
Addig-addig tartott ez a vérre menő csetepaté, amikor fel nem tűnt a színen az ugyancsak másnaposan kinéző női osztályfőnök, aki előszeretettel kóstolgatta a tüzes egri bikavért.
- Azonnal tessék ezt befejezni! Nem tűröm! Megértettétek?! - rikácsolta olyan hévvel, és ordítva, hogy nagy nehezen Laura és Viktória a vezényszószerű parancsra ketté vált. - Belétek meg mi az isten ütött??? Hadd halljam! Ki a felelős a történtekért?!
Dermedt, halotti, néma csend, mint azokban a jellegzetes percekben, amikor rendszerint inkább mindenki másokra szeretne saját maga helyett mutogatni. A felelősség elismeréséről már nem is beszélve.
- Kati néni! Az egész a Viki hibája! - Laura máris elemében volt.
- Ez nem is igaz Kati néni! Ő támadt rám, és húzni kezdte a hajamat! - igyekezett saját álláspontjait megvédeni Viki.
- Miért kergültetek meg mint két vadiba?!
- Azért mert Viki mindenáron leakart feküdni az én pasimmal! - ordította magából kikelve Laura és vérben forgó szemekkel már arra készült magában, hogy újból megtépi Vikit.
- Igaz-ez?! - kérdezte a jelenlévőktől, ám az összegyűlt, kíváncsi társaság minden tagja lesütött szemekkel, némán hallgatott. - Hol van Gergő? Gergő? - szólította fennhangon.
Mivel Gergőn csupán csak egy boxer alsógatya volt, mely imitt-amott kicsit többet engedett láttatni ezért bárhogy is szeretett volna láthatatlnul köddé válni szinte azonnal kiszúrta mindenki, hogy saját szobája felé veszi az irányt.
- Gyere csak vissza te gazember! Ide elém! - parancsolta az ofő. - Hogy képzelted ezt, mi?! Hogy képzeltétek, hogy felelőtlenül, meggondolatlanul leakartatok feküdni egymással védekezés nélkül??? - hangja nem ismert megbocsátást, vagy ketyelmet.
- Én tetszik tudni Kati néni... csak arra gondoltam... szóval... ízé...
- KUSS Fiacskám! Cipzárt be! - rikácsolt magáról is megfeledkezve az ofő. - Most pedig szeretném, ha kinyitnátok azokat az ostobácska füleiteket! Ha még egyszer akárcsak megsejtem, hogy bármit is terveztek, vagy csináltok a hátam mögött, aminek beláthatatlan következményei lehetnek a legszigorúbb büntetést fogom ellenetek megtenni! Laura, Gergő, és Viktória pedig büntetésben marad amíg úgy nem döntök, hogy szabadok! A többiek pedig kezdhetnek csomagolni! Nemsokára indul a busz a vonathoz! - adta ki az utasítást a többieknek.
Máté később még sokáig eltöprengett egyetemista korában is ezen a tanúságos történeten, míg úgy hallotta, hogy Laura háromgyerekes anyuka lett, Gergőből pedig egy sörpocakot növesztett alkoholista, aki egész nap nem csinál semmit, csupán bámulja a részletre vásárolt nagyköbcentis plazmatévét. Viktória férjhez ment és most Hollandiában élnek két fantasztikus gyerkőccel, míg Andrea leszállt a magas lóról, és később sokat segített Máténak, hogy együtt vészelhessék át az érettségit.

KÉTSÉGEK S HIÁNYOK

Mostan aki homályosan lát,
vagy csupán trendi vak és nem létezhet
se ismerőse, se partnere hogyha
kell s szükséges átkísérje a túlsó oldalra,
hol alattomos szívritmusok útvesztői lapulnak,
s kopaszfejű skeanhead-bandák garázdálkodnak,
s nem tudni már mikor van a szabadrablások
egyetemes korszakának vége,
miközben mormogó Harley Davidsonok
nagymacskaként dorombolnak
asztfaltszaggatós trampli-kerekekkel.

Mostan aki homályosan néz,
vagy csak szándékosan trendi hóbortoknak
áldoz nem látja életét s újtát annak, ami.
Nem látni már az önzetlen,
segítő szándékot, sem az együvé
tartozást az utcán, sem másutt.
Nem lett meghonosítva sem
az empátia-tolerancia,
sem pedig az alapfokú
barátságok arany-szabályzata.

Minden orvul vagy épp alattomosan
sikamlós és rizikós.
Minden nappal képlékennyé válik
a holnap a bizonytalan ígéretekkel
telizsúfolt, lagymatag jövőben.
Mostan, aki nem lát, sem néz csak
agymosott propagandák
húgyszagú szózatait üvölti ordas
teli torokból inkább megvesztegethetőn
önmagát is eladja s inkább
a soványka éhbéres kosztért
kirabol védtelen nagyszülőket,
megcsonkított ártatlan roncs-áldozatokat.

Hát okuljatok csak, ha még bármikor
is tudtok göröngyös útakon járva
hogy csalogató, hamis ígéretek
közül is mindig volt egy-egy újabb
szoftver, applikáció, mely automatikusan
segítette tudatos digitális nomád életmódotokat,
szándékos elidegenítéseteket!

MERENGŐ GONDOLATOK

Az érezte, hogy élete egyetlen szüntelen rohamás, ingázás a percek és másodpercek között, melyet csupán kínos erőfeszítések árán lehet bárhogy is megőrizni. Gyerekkora óta egyre csak követeltek tőle.
Követelt tőle szlovák származású nagyanyja, akivel valami ismeretlen, földönkívüli félig keverék nyelven beszélgettek egymással, mint a szlovák, palóc, és a magyar nyelv különleges keverékével. Mintha egyszerre három nyelvet bedobtak volna egy turmixgépbe, hogy jól összekutyulhassák őket, míg a megértéssel sokszor alig mentek valamire is.
Anyja is követelt tőle, elvégre a családban ő volt az elsőszülött lányunoka és mivel kamionos apja - jó ha egy hónapban ha egyszer felbukkant hirtelen a semmiből -, szinte természetesnek vette ki magát, ha minden ismerősnek, rokonnak, kíváncsiskodó, kotnyeles szomszéduknak csupán annyit mondott, hogy: - Apám dolgozik!
Aztán alig két évre rá kisöccsel gyarapodott a család, és őt már nem pátyolgatta, pesztrálta senki. Sőt! Meglehetősen gyakorta előfordult, hogy neki kellett pelenkáznia, lefoglalnia, tanítania öcsét, és egy kis idő után valósággal kicsinyes, gonosz dolgok céltáblája lett a kisfiú, aki nem tehetett semmiről. Nővére állandóan Barbie-babákkal traktálta, és alig-alig engedte Legózni, mert az nagy kedvenc volt.
Talán sosem tudta igazán, hogy mit akar az életével kezdeni. Még talán akkor sem, amikor a helyi gimibe egy szép derűs napon tévéstáb érkezett, hogy kicsit megismertessék a kíváncsiskodó diákokat a médiaszakma fortélyaival. S bár kezdetben - kisebb zsebpénz gyanánt -, a helyi tévénél kapott kisebb, könnyedebb megbizásokat valahogy még mindig úgy gondolta, hogyha sikeres és elismert szeretne lenni, és érvényesülni akar akkor a főváros zsibongó, zajongó forgatagába kell szükségképpen költöznie.
A felvételi űrlap kitöltése is egy pokoli kötelezettségnek tűnt. Mintha csak az ismeretlen, képlékeny, és valóságosan is bizonytalan jövő szándékosan összeesküdött volna azért, hogy őt kiforgassa, és egyszesmind el is lehetetlenítse további terveitől, és elképzeléseitől. Végül aztán a felvételi tájékoztató könyvből találomra kimásolt három főként kereskedelmi, marketingszintű főiskolát, hogy megpróbálja a közgazdasági pályát, ám alighogy visszajött a hivatalos válasz, hogy felvételt nyert, majd ellátogatott össz-vissz négy órára a nap végén levonta a saját maga következtetését, hogy neki ezen a pályán egyszerűen nincs mit keresnie, még akkor sem, ha a szülei szerint nagyon jól megfizetik a közgazdászokat. Pláne, akik már bizonyos körökben mozognak.
Végül a szülővárosában - édesanyja révén -, talált egy beszédtechnikai, drámapedagógiában is jártas, megfizethető tanárnőt, aki felkészítette a Színművészetire és bár lelke mélyén ott duruzsolt fülébe az a bizonyos lekezelő, és kritikai hang, miszerint: örök lúzer, vesztes és sosem fogják felvenni ő mégiscsak kinyitotta a Vas utcában azt a bizonyos ajtót, és belépett. S bár az első két rostán sikeresen át is jutott mélységesen elkeserítette, hogy a végső, mindent eldöntő harmadik, utolsó rostán az adott felvételiztető tanárok nem láttak benne semmi fantáziát, sőt átlagosnak ítélték teljesítményét, amiért homloka verejtékével, és nagyon keményen megdolgozott.
Amikor visszament a vidéki városba - hiszen azért nem ártott, ha valamit kezd is az életével -, szinte azonnal állását kínáltak számára a helyi rádióban, mint bemondó, és az irodalmi rovat helyettes munkatársa. A világirodalom, és a kortárs irodalmi verseket kellett kategórizálnia, szortíroznia bizonyos szempontok szerint, s bár csak kamaszkora végén kezdett teljesen igazán a költészet felé fordulni az érdeklődése nagyon élvezte első munkahelyét, és azt, hogy önállóan kereső, felnőtt válhatott belőle.
Végül - ki tudja miként, és hogyan -, néhány producer látogatott sorozatforgatási tervekkel a vidéki kisvárosba, akik szinte rögtön felfigyeltek a kislányosarcú angyali nőiességére, ám annál talpraesettebb, és határozottabb egyéniségére és azonnal szerződéses szerepet kínáltak számára készülő sorozatukban. Mindenki azt ígérte, hogy ezzel gyökeresen, és egy csapásra megváltozik korábbi élete, és nem mondtak valótlanságot, mert ahogy pár részt leforgattak, és kezdett beletanulni az amatőr színészek életébe egy-két éven belül újfent megkeresték őt pár színművészetis tanár, hogy tegyen újabb próbát a Színművészetin, és nem lehet csodálkozni azon, hogy a mostani próbálkozáson már másként álltak hozzá, és fel is vették.
Rengeteget tanult tanáraitól, oktatóitól. A legfontosabb szempontokon túlmenően a manipuláció hatásos eszköztárát is fejlesztette. Ugyanakkor egyre inkább felszínes emberek társaságában volt kénytelen-kelletlen mozogni, és érvényesülni, így volt gyerekkori ismerőseire egyre kevesebb, aztán még kevesebb ideje és energiája maradt. Megkapta az Aranymedál-díjat, és vagy tucatnyi elismerést és még csupán csak harmincas éveiben járt, ugyanakkor a magánélete totál káosz maradt.
Ugyan az egyetem előtt is akadt egy-két eltökélt fiatalember, akikkel egyszer-kétszer randizott is, de valahogy még mindig nem találta a helyét. Aztán a sorozatforgatások alkalmával egy tehetséges íróval bonyolódott intimebb kapcsolatba, aki tízegynehány évvel volt idősebb nála. Később a pszichológusa még figyelmeztette is, hogy nem szabadna összekevernie az apakomplexust a valódi szerelemmel. De hát mit tudta akkor még, hogy mi fán teremhetnek az érzelmek, egy olyan világban, mely alapból a kinézetre volt beállítva.
Végül néhány szaftos, pletykaéhes bulvármagazin is hatalmas fényképpel leközölte, hogy válik a sztárpár és ez annyira megviselte őt, hogy évekig elzárkózott mindenfajta interjúadástól, még akkor is, ha az adott bulvárvilágban tevékenykedő szerkesztők a csillagokat is megígérték neki.
Bezárkózott és megpróbált csakis kizáróan saját felívelő karrierjére koncentrálni. Sorban kapta a jobbnál jobb szakmai kihívásokat jelentő színházi szerepeket, és fantasztikusan kreatív, sokoldalú rendezőkkel dolgozhatott együtt, és persze bejött néhány igazán átűtő sikerű film is, mégis örökkön nyughatatlan lelke még mindig egyre csak téblábolt az életben, és sokszor fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálnia ahhoz, és kiegyensúlyozott életet élhessen.
Aztán, amikor már úgy érezhette, hogy minden a helyére került váratlanul meghalt az apja, akire egész életében kicsit vadidegenként tekintett, hiszen alig láthatta kisgyerekkorától kezdve. A temetés után anyja és nagyanyja is mintha érzelmi hálót fontak volna egész addigi élete köré, és egyre gyakrabban mondogatni kezdték, hogy örökké azért mégsem kellene egyedül maradnia. Végül aztán egy szép napon százszálból készített, díszes, névjegykártyás rózsacsokrot kapott egy ismeretlen, titkos hódolótól, és a kis névjegykártyán még mobilszám is fel volt tüntetve. S mivel a legtöbb színészkollegája is biztatta ügybuzgón, hogy vágjon bele merészen az új dolgokba gondolt egyet és még aznap késő éjjel felcsörgette a mobilszámot. Különben sem tudott aludni, hiszen annyira dolgozott testében az előadás utáni adrenalin, és jótékonynak korántsem nevezhető feszültség.
- Bocsásson meg a kései zavarásért, de szerettem volna megtudni, hogy mit szólna egy személyes találkozáshoz? - szólt bele a mobiltelefonba, és csak akkor vette észre, hogy a normális, átlagemberek ilyentájban még a legjobb álmukat alusszák. Ám valamilyen titokzatos okból kifolyólag a rejtélyes férfi is ébren volt.
- Kéz csókolom drága! Nem, egyáltalán nem zavar! Én sem tudtam aludni... - felelte kissé kótyagos, álmos hangon, amit nehezen lehetett az álmatlanság számlájára írni. - Remélem tetszettek a rózsák?
- Mi a név? Mit rózsának hívunk éppoly illatos? - felelt szellemesen egy idézettel.
- Hol és mikor szeretne találkozni?
- Mondjuk mit szólna a mostani szombathoz? Esetleg a Jászai Mari-téren? - kérdezte izgatott, dobogó szívvel.
- Egy percet! Felírom el ne felejtsem! - azzal már nyúlt is a kis éjjeliszekrényén hagyott jegyzetfüzetéért, amiből a nő azt a következtetést szűrte fel, hogy precíz, komoly ember és nem amolyan meggondolatlan szeleburdi.
- Szeretem, ha egy férfi komoly és határozott! Magabiztosságot kölcsönöz a nőknek! - kijelentésén ő lepődött meg a leginkább, mert nem szokott ennyire nyíltan, és őszintén - legalább is elsőre kitárulkozni. - Akkor Szombat fél tíz délelőtt! - azzal villámgyorsan le is rakta a mobilt, mertha még továbbra is beszélgettek volna félő, hogy rájuk hajnalodik, és neki a munkahelyén jelenése volt aznap.
Végül kicsivel hajnali negyed öt körül ébredt, és kiskutyusa is megérezte a hirtelen jött hangulatváltozást, mely valahogy a nap hátralévő részében jellemezte. Szétszórt, és szórakozottá vált aznap a munkahelyén, és minden munkatársa azt hihette szerelmes lett valakibe. Erre persze mindig kitérő válaszokat hagyták el ajkait, akárcsak a legtöbb szerelmesnek.
A szombati nap kicsit hamarabb eljött, mint azt várta. Derűs, madárcsicsergős, napsugaras délelőtt. S bár sokszor szeretett saját lakásában akár egész nap pizsamában flangálni saját kényelme érdekében most legalább annyira volt izgulós, és izgatott is egyben, mint amikor valaki a legelső, komolyabb randijára készül. Nem túl elegáns, könnyed, csinos ruhát vett föl, és az elmaradhatatlan famernadrágot, mely különc, városias modernséget is kölcsönzött neki. A kiskutyát megitatta, megetette és már jóval kilenc előtt elindult otthonról.
Alig húsz perc telt el, hogy a Jászai Mari-térhez ért. Nem csalódott, mert - mint később kiderült -, a férfi is már várt rá. Szinte azonnal felismerte, amint fess, magas, öltönyében kissé feszengve felállt egy kávézó asztalától és máris eléje sietett:
- Szép jó reggelt kedves... hölgy! Soós András ügyvéd vagyok! - kicsit közhelyesen indult a bemutatkozás, de melyik ismerkedés indul tökéletesen?
- Ö... Üdvözlöm... András... - szíve hevesen lüktetni, kalapálni kezdett. Nem tudni, hogy a szerelemtől-e, vagy az ismerős érzelmi energiák felhalmozódása váltotta ezt ki nála. - Látom Ön sem tudott időben érkezni! - jegyezte meg kedvesen, kicsit csipkelődve. - Fruzsi vagyok!
- Nézze el nekem, de borzasztóan régen randiztam! - szabadkozott, és kért elnézést, akár egy kisfiú. Fruzsi azonnal mély rokonszenvet érzett iránta.
- Akkor tegeződhenénk a formális modorosság helyett! - máris kihúzta a széket, de látván, hogy a gáláns férfi udvarias volt megelőzte, és kellemesen elpirult. - Egy igazi lovag vagy kedves András! - ült le, és megvárta, míg a másik is ugyanígy tesz.
- A mai kissé abszurd, groteszk korunk velejárója, hogy bizonyos illemszabályok kezdenek kikopni! - jegyezte meg tanáros hangsúllyal.
- Mennyire igazad van! Rendeljünk esetleg valamit...?
András máris leszólított egy pincér külsejű embert, aki azonnal asztaluknál termett talán azért, mert András márkás zakót, és nadrágot viselt.
- Parancsolnak? - állt meg előttük.
- Igen! Hozzon legyenszíves egy tejeskávét és a hölgynek? - itt jóképűségével egyenesen Fruzsi őzikeszemeibe nézett, amitől a nő majdnem elolvadt.
- Nekem jó lesz egy kóla is! - felelte, amint tekintetük összekapcsolódott.
- Köszönjük szépen!
A pincér máris távozott, így szinte azonnal belevethették magukat a romantikus ismerkedés mélyvizébe. A szokásos, kezdeti témákon kívül olyan témák is előtérbe kerültek mint a családalapítás és a gyerekek kérdése, majd hogy kinek milyen volt a boldog-szomorú gyerekkora? Milyen volt az első kamasz szerelem lényegi megélése? stb.
Már több mint öt órán át beszélgettek jóízűen, amikor egyszerre csak azt érezték mindketten, hogy képtelenek egymás nélkül akár létezni is. Előszeretettel fejezték be egymás legrejtettebb, legapróbb gondolatait is! Végül András volt az, aki előjött a farbával:
- Kérdezhetek nagyon komolyan valamit? - nézett vele farkaszemezve.
- Ugye nem lánykérésben sántikálsz? - kérdezett vissza huncuttan, kuncogva, mint egy cserfes kislány.
- Hát ha már ennyire látszik! Mély benyomást tettél rám, hogy szeretném, ha tudnád, hogy komolyak a szándékaim, és azt gondoltam megkérdezem, hogy neked mik a terveid?
Fruzsit egyszerre jólesőn meglepte, de kisebb pánikszerűen meg is félemlítette a gondolat, hogy mostantól majd valakinek a boldog felesége és valakinek az anyukája is lehet egyszemélyben. Függetlensége, és szabadsága kisebbfajta veszélybe került.
- Nekem egy kicsit gyors ez a tempó kedves András, de semmi esetre sem szeretném, hogy azt gondold magadban nem érdekel a dolog! Szeretnék gondolkodási időt kérni, rendben?! Ha majd mindketten összeszokunk majdcsak elválik a jövőben, hogy mit hoz az élet, nem igaz?! - nézett rá kérdő tekintettel. A férfin erősen meglátszott, hogy valószínűleg nem ilyen feleletre számított, mégis nagyon imponált neki, hogy Frusi nyíltan, egyenesen megmondta az igazat. Nem hitegette és még véletlenül sem köntörfalazott.
- Hát... őszintén örülök, hogy ennyire... nyílt és határozott vagy... - bökte ki nagysokára.
Fruzsi aprócska tenyerei közé vette az enyhén érdes, nagydarab kezeket.
- Nézd tudom, hogy valószínűleg nem erre a válaszra számítottál, de én azt mondom adjunk időt önmagunknak! Rendben?!
A nap végén jóformán minden lényeges információt kiderítettek egymásról. Alig két éven belül Fruzsi nagy döntésre szánta el magát: feleség akart lenni. Kisebb, szűk körű, baráti jellegű szertartást kerekítettek, mert vigyázniuk kellett a COVID miatt.
Fruzsi úgy érezhette magát, mint aki valóban révbe érhetett mind a magán, mint a szakmai szférájában.

EMBERE VÁLOGATJA

Augusztus utolsó hetében Dr. Novák Péter tanár különös hivatalos levelet vett ki társasházi postaládájából, melyet az elmúlt években - kellő rendszerességgel -, megpróbáltak felfeszíteni, és mindig a nyugdíjaskorú házmesternek kellett a fülét rágni, ha a lakóközösség azt akarta, hogy javítsa meg a fennálló karbantartással kapcsolatos hibákat.
Az eset már csak azért is figyelmet érdemel, mert az elmúlt öt-tíz évben postai levél ritkán érkezett elvégre már mindent elektronikus, digitális formában kézbesítettek többségben. Feleségét már régen elvesztette, és felnőtt gyermekei, unokái sem voltak rá szinte sohasem kíváncsiak.
Dr. Novák Antal egykori tiszteletnek, és megbecsülésnek örvendő irodalomtörténész, író, költő, műfordító, könyvtáros, nyugalmazott tanár és még ki tudja mi minden napjainak nagy részét jóformán a négy fal totális magányába élte le, és látszólag egyáltalán nem vett tudomást az idő radikális múlásáról. Hogy is ne! Micsoda buta dolog folyamatosan számolni azokat az átkozott másodperceket! Az ember előbb-utóbb úgy is megérzi, mikor a szervezete már nem bírja a testi-lelki megterhelést és végleg beadja a kulcsot.
Azért nehogy azt higgye senki, hogy Dr. Novák nem volt naprakész, világ dolgaiban tájékozott ember! Az utolsó betűig szinte mindent igyekezett elolvasni a helyi kis fiókkönyvtárban, ahol olyan szeretettel fogadták a huszas éveikben járó, zsenge, egyetemista lányok, mintha saját nagyapjukkal kellene foglalkozniuk. Ha keresni kellett bármilyen cikket, irodalommal kapcsolatos tanulmányt az interneten egyszerre hárman-négyen is vigyorogva, különleges sugárzó örömmel siettek az idős, kissé hajlott hátú aggastyán segítségére, aki az idők múlásával olyan versmondó, kissé dörmögő, tenor-hangon kezdett beszélni, tehát ha bárhova is betette a lábát az ott lebzselő embereknek óhatatlanul is figyelni kellett prófétás szavaira.
Azon a reggelen, amikor Dr. Novák háziköntöst véve elcsoszogott a lifthez majd a földszinten található postaládájából kivette a hivatalosnak tetsző borítékos levelet szinte azonnal szöget ütött a fejébe, hogy már több mint a fél életét ledolgozta, és most valószínűleg valamilyen hatóság akarja tőle kiszipolyozni az évek hosszú során át keservesen összekuporgatott, megsprórolt pénzét.
Szinte hallotta, amint nagyméretű levélvágó késével gondosan berendezett dolgozószobájában kibontotta a borítékot a perforált részeknél, majd nagyon figyelmesen, és körültekintően máris olvasni kezdte a levelet, melyen a dékánsági hivatal díszes címeres pecsétje díszelgett, és melyben arra kérik, hadd avathassák már végre díszdoktorrá, miután az elmúlt harminc év során szinte minden egyes alkalmat megragadott, hogy még véletlenül se vehessen át semmiféle hivatalos elismerést, vagy kitüntetést!
- Mégis mit képzelnek ezek magukról?! - kérdezte fennhangon, majd kissé könnyelműn apró kis fecnikre tépkedte kómotos lassúsággal az adott hivatalos papírost. - Jobb dolgokra is fordíthatnák a papírt! - jegyezte meg, majd visszatért mindennapi teendőihez.
Később az egyik szomszéd kamaszkorú fiú csengetett bejárati ajtaja előtt. Legszívesebben elküldte volna. Már jóformán tizenkilenc éve számított kisnyugdíjasnak. Most már igazán megérdemelhetné azt az átkozott pihenést. De hát ekkora inflációs időkben, amikor még az alapvető élelmiszerek is méregdrágának számítanak főként a nyugdíjasak pénztárcáinak mégiscsak jól jött, ha csurran-cseppen egy kevéske havi mellékes.
Újból köntöst, mamuszt vett és kitotyogott az elsőzobába, hogy belenézzen a kukucskáló lyukba vajon ki lehet az?
Szinte aprólékosan mérte végig a kissé arrogáns, beképzelt, fiatal arcot, ami még a nagy álmokkal, és tán még nagyobb reményekkel tekintett bele a világba, és nagyban tett a hangzatos szónoklatokra, miszerint: biztos megélhetésre mindig szükség lenne!
Dr. Novák most erélyes, dörmögő hanggal kiszólt, hátha megijesztheti ezt a tejfölösszájú suhancot a zselés hajával, és fülbevalós fülével.
- Mit parancsol fiatalember? - kérdezte már-már kissé ellenséges hangon.
- Jó reggelt kedves tanár úr! - köszöntötte barátságosan a suhanc az idős embert. - Segítségét szeretném kérni! - közölte, mint akit egyáltalán nem rémisztett halálra a tudat, hogy egy ilyen nagyformátumú emberrel találkozhat.
- Bocsásson meg ifjú barátom, de már jó ideje nem vállalok tanítványokat! Ha szeretné pár kollegának még be tudnám ajánlani? - bárcsak békében hagyná ez a tenyérbemászó, kisstílű kamasz, aki látszólag egyáltalán nem tágított.
- Akkor én várok... - felelte magabiztos határozottsággal, mint aki már pontosan számított rá, hogy a különc hírnévnek örvendő tanárember egykönnyen nem fogja beengedni.
Dr. Novák rendesen felöltözött, szokásos napi rutinjához tartozott a reggeli tejeskávé, és néminemű péksütemény, bár az utóbbi időben háziorvosa szigorú koleszterinmentes diétát írt fel neki, és néhány koleszterincsökkentő gyógyszert, melyre minden esetben az volt a válasza, hogy kis nyugdíjából bizony-bizony erősen gondolkodnia illik, hogy mit vehet meg magának, és mit kell hanyagolnia. Így amint kilépett a koszos, lerobbant orvosi rendelőből gondosan behajította az orvosi recepteket a szemeteskukába, és csupán csak azokat tartotta meg, melyek egészsége szempontjából létfontosságúaknak ítélt.
Miután felöltözött, és már a nap halvány sugarai is szépen kezdték bevilágítani lakásának helyiségeit óvatosan, lopakodva megintcsak kinézett a kukucskálón és miután már jócskán elmúlt délelőtt kilenc is végül úgy döntött mégiscsak megkérdezi, hogy mit akarhat ez a kamasz suhanc?
Nyárnyire kinyitotta az ajtót, de melepő körültekintéssel:
- Parancsoljon kedves kollega úr! Miben segíthetek? - kérdezte előzékenyen, egy csipetnyi fanyar iróniával.
- Jó reggelt tanár úr! Nem emlékszik rám ugye? - kérdezte kíváncsi szemekkel a suhanc.
- Bocsásson meg kedves barátom, de sajnos rossz a memóriám... - ami nehezen hihető kifogás volt, mert rengeteg verset, és prózai írást tudott fejből is idézni.
- Bándi Istvánka vagyok a negyedik C.-ből.
- Á! Hát... persze! - nyújtott kezet, de még így is jó időbe telt, mire beazonosította régi iskolás diákját. - Fáradj csak beljebb egész nyugodtan! Mi járatban vagy? - most legalább annyira kíváncsi volt erre a kamasz fiatalemberre, mint amennyire néhány perccel ezelőtt megakart tőle szabadulni.
- Igazán nem szeretném feleslegesen zavarni a kedves tanár urat! - kezdett szabadkozni, mert nagyon jól tudta, hogy az öreg erre mindig is vevő volt.
- Ugyan már ne csacsiskodj! Gyere csak be! Megkínálhatlak valamivel? - tessékelte be ajtón belülre.
- Nem köszönöm! Úgy is nemrég reggeliztem! - ült le az egyik ebédlői székre.
Dr. Novák is helyet foglalt a másikon és kis ideig farkasszemmel pásztázták egymást, hogy it is akarhat a másik?
- Nemrég felvettek az egyetemre! - újságolta örömhír gyanánt a kamasz.
- Nocsak! Őszintén gratulálok! És mik a tervek a jövőre nézve?
- Hát... azért is jöttem a kedves tanár úrhoz, hogy megkérdezzem elhozhatnám-e néhány írásomat, mert jó volna szervesen részt venni a kortárs irodalmi vérkeringésben.
Ez a szöveg valahogy még tetszett is az öregnek. Mintha egycsapásra megszállta volna valami aktivitásra sarkalló, ösztönző, mozgosító lelki energia, amitől az adott ember máris kilép a közönyös tespedtség, tunyaság átmeneti légköréből.
- Hát ez nagyszerű volna kedves barátom! - lelkendezett, és titkon már azt várta, hogy a kamasz fiú előveszi eddig eltitkolt kéziratait, és mikor csak állt tétován egyhelyben pillanatnyi csalodottság lett úrrá a nyugalmazott tanáron.
- Miben állhatok még a rendelkezésére? - kérdezte.
- Azért jöttem még a tanár úrhoz, mert tanácsot szeretnék kérni... a jövőre nézve... - kérése újfent meglepte, és ki is billentette az idős embert átmeneti, ideiglenes nyugalmából. Kíváncsian, méregetve nézett egykori diákjára.
- Hát... ez a téma túlontúl bonyodalmas és hosszadalmas lesz, de nézzük csak mit tehetünk! - kicsit megigazította elgémberedett végtagjait a széken és hosszadalmas eszemfuttatásokba kezdett az élet értelméről filozófikus bölcseleti témákat sem nélkülözve. Mikor bő ötven perc után kissé fulladozva saját magától abbahagyta kíváncsian várta a fiatal fú reakcióját.
- Tanár úr? Úgy gondoltam, hogy kicsit én mesélnél a saját életemről! - jelentette ki, majd meg se várva az öreget szinte azonnal elmondta, hogy az érettségi után mindenképp külföldre szeretne menni, és ott egy kicsit boldogulni, később talán - ha anyagilag is rendbejönne -, bevállalná a párkapcsolatot, és a családalapítást is, de persze csak módjával, mindent szépen rendesen.
- Ez nagyszerű kedves barátom! - lelkendezett az öreg, miközben a tegnapról megmaradt teasüteményből kezdett elrágcsálni pár falatot. - Kér egy kis teasüteményt?
- Nem köszönöm! Akkor...? A tanár úrnak mi a véleménye? - kérdezte kissé türelmetlenül.
- Hát... nehéz kérdés! - esett gondolkodóba. - Én azt tanácsolom kedves barátom, hogy mindig a szívére hallgasson, de azért az eszét se felejtse el! Ugyanakkor vigyázzon rá, és nagyon gondolja meg, hogy a mostani világban ki az, akiben százszázalékosan megbízik, nehogy átverjék! - Közhelynek hangzó példák egész sorát sorolta fel, de azért ügyelt is rá, hogy a saját maga vaskos életbölcsességei közül is adjon néhányat útravalóul volt diákjának.
Már este felé járt, amikor befejezték a hosszan tartó, minden témát érintő kiveséző beszélgetést, és búcsút intettek egymásnak.
- Ne tessék haragudni kedves tanár úr, hogy eddig feltartottam, és elraboltam a drága idejét! - mentegetőzött a diák, mert második apjaként nagyra becsülte Novákot.
- Ugyan kedves barátom! Ha bármiben még segíthetek nyugodtan keressen fel! - bizalmasan elmosolyodott, és kezetrázott a talpraesett kamasz fiúval.
Később a kamasz fiú külföldre ment, hogy elsősorban önmagának megígérte, de majdnem mindig, amikor volt egy kis szabadideje felkereste régi kedvenc tanárát, és bemutatta párját és gyerekeit is. Dr. Novák pedig pedig azt hihette, hogy hirtelen a semmiből egy új családja lett.