HARMÓNIÁK HANGJAI

Egy örökkévalóságnak tetszett az együtt töltött mámoros idő. Egymás kezét fogták adakozó, romantikus percekben, mikor csak egy-egy újabb felbecsülhetetlen, s talán halhatatlan esélyt adtak maguknak csupán csak azáltal, hogy egymás szemeibe mertek igazán, őszintén, mégis egyszerűen belenézni...
Aztán Gusti autóbalesetben szilánkos lábszártörést szenvedett, és bár az orvosok ien-igen csekély esélyt láttak arra, hogy egyáltalán a műtét, majd rehabilitációs fázis után egyáltalán még járni fog két egészséges lábbal, akárcsak születése kezdetét Emma semmi pénzért el nem eresztette nagy, mackós, verejtékező kezét, mikor betolták a szigorúan sterilizált műtős szobába.
Úgy érezték halhatatlan, szenvedélyes szerelmük egymás után győzi le az élet legtöbbször váratlan sorstragédiát, kisebb-nagyobb problémáit. Egy üvöltő, vagy becsmérlő szó nem esett kettejük között sosem. Guszti egyébként is világ életében komfliktuskerülő volt, hiszen apja állandóan veszekedett anyával, és vele is eleget, míg Emma tizenhat évesen vesztette el az apját, hogy utána örökösen anyja becsmérlő szózatait hallgassa arról, hogy milyen is lehet valójában egy felelősségteljes, felnőtt élet tagjának lenni.
Mindketten egyeértettek abban, hogy szolid, kis esküvőt szeretnének. Távol a fölösleges családos perpatvaroktól, mikor két após, és két anyósjelölt váratlanul telve atombomba-indulatokkal egyszerre csak egymás torkának ugorhat.
A tengerpart naplementével mindig tökéletes választásnak tűnt. Ahogy a vérkönnyekkel áldozó nap egyszerre csak eggyé válik a horizonttal, és a tenger tajtékos hullámaiba elveszik annál gyönyörűségesebb látványt ritkán láthattak. S bár Emma többször volt külföldön, mert megpályázott egy ösztöndíj programot, viszont igazából sohasem tudott önmaga lenni egy idegen nyelvi környezetben, amíg nem találkozott lelki társával.
- Szia Em! Hát hogy vagy? Nemrég hallottam a hírt, és csak azért ugrottam be, hogy... elmondjam tényleg sajnálom... - váratlan föltűnik a színen Emma volt sportos, macsó pasija. Az egész annyira szánalmas, groteszk próbálkozásnak tetszik, hogy Richárd most vissza akarja egyszeriben szerezni, birtokolni Emma szerelmét. Egyszerre manipulatív, és számító.
- Nem akarlak megsérteni, mert békét szeretnék, de... - hirtelen elakad a hangja. - Neked volt pofád idejönni?! Mit akarsz? Több mint öt éve, hogy kiszálltál és lekoptál az életemből, most meg itt adod az ártatlant, meg a segítőkész pasit! Miért jöttél ide?! - a harag valósággal tapintható a levegőben.
- Én csak... őszintén aggódtam Gusti egészsége miatt... - feleli a másik halkan, de nem valami Oscar-díjat érdemlő alakítást nyújt.
- Ez... akkora ordas hazugság, hogy nem igaz! Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! Sosem kedvelted Gustit! Világos?! Amióta csak szakítottunk te mindenhol és mindenkor áskálódtál, meg terveket szövögettél! Te sosem akartad igazán megismerni az embereket, csupán használni és birtokolni akartad őket, akárcsak engem!
- Nézd csak! Megengeded, hogy... hogy elmagyarázzam... - próbálkozik még egy kis ideig, de tapasztalja, hogy hasztalan semmitmondó próbálkozása.
- Igen! Hallgatlak... - érzi, hogy indulatai jóformán elemésztik a fejét, mégis nem feledkezhet meg arról, hogy kórházban vannak. Karba teszi a kezét, és gyanakvó szemmel farkasszemet néz ex barátjával.
- Próbálok új életet kezdeni, és hidd csak el, hogy azért próbálkozom... Tudom, hogy ócska, lerágott duma az egész, de megismertem valakit, aki felnyitotta a szememet...
- És nekem ehhez mi közöm van?!
- Tudom, hogy most ideges vagy, és feszült, és régen nem aludtál már, de... csak szerettem volna, ha más megvilágításba kerülnek a dolgok... - készül menni, és meglehet arra számít, hogy Emma majd visszatartja de nem történik semmi. Emma szándékosan a műtő irányába fordul, és már vagy millio fohászt elrebegett, hogy a halál ne tépje szét érzéseik összetett, őszinte kötelékeit.
A műtét még így is több mint nyolc órát vesz igénybe, és úgy tűnik egész álló éjjel el fog még tartani. Hajnali két óra felé, mikor Emma már jóformán bóbiskol a halálos kimerültségtöl, és a letaglózó fáradtságtól egy ügyeletes nővér óvatosan megböki a vállát, és azt javasolja, hogy nyugodtan menjen csak haza, mondván itt ő már keveset segíthet, és csak kínozná önmagát.
- Kedveském... ne legyen annyira szigorú magával szemben, mert a fizikai állóképeeség rovására megy, ha egész nap talpon van! Nyugodtan menjen szépen haza! Amit bármi történik értesíteni fogjuk, ezt megígérhetem!
- Nem lehet! Ha hazamennék úgy érzem cserben hagynám a páromat... legszívesebben zokogna a nővérhez szorosan odabújva, de erős független nő, aki muszáj, hogy foggal-körömmel uralkodhasson zaklatott érzelmei felett. Elővesz egy tiszta zsebkendőt és abba rejti el könnyeit. A kővér némán bólint, mint aki együttérezve megért valami titkos, emberi törvényt, akit csak egy szerelmes ember érezhet, majd megy a dolga után, elvégre egy kórházban mindig millióegy teendő akad.
Emma szótlanul, fogát összeszorítva, feszült idegeskedéssel egyre csak vár, míg hajnali hat óra felé kitolják párját a műtőből egyenesen egy lepukkant, patkánylyukszerű kórterembe.
,,Az egészségügy groteszksége lám csak a mindennapokban is egyre szüreálisabban, kétségbeejtőbben megmutatkozik." - mélázott el egy rövidke percre, majd megkérte az egyik nővért, hogy hadd mehessen be élete szerelméhez, hadd foghassa a kezét legalább addig, amíg magához tér és felébred.
A nővér bekísérte. Ki tudja már mióta lehetett ő is talpon.
Emma helyet foglalt az egyik koszosfehér színű műanyag széken, és azonnal megszorította Gusti kezét. Így is legalább negyven percet így is igénybe vett mire párja magához tért. Szinte a másodpercek tört része alatt párja feje felemelkedett visszentes nyugvó helyzetéből és sugárban lehányta az infúziós csövet, amit a jobb karjába volt beledöfve, hogy ki ne száradjon.
- Semmi baj édesem! Itt vagyok és segítek! - Emmának hihetetlen lelki tusába került mgőriznie józan ítélőképességét és hidegfejűségét. Legszívesebben ott helyben elsírta volna magát, hogy párját ilyen körülmények közt kell viszontlátnia.
Kiment a folyosóra egyenesen a recepcióspult irányába és az első ügyeletes nővért azonnal kérte, hogy segítsen:
- Nővér! Legyen szíves! A barátom nemrég tért magához és lehányta az infúziós csövét! Ha volna szíves... - elharapta a mondatot, mert a matrónaalkatú nővér úgy nézett rá, mintha valami hitvány csótány kért volna segítséget, de aztán komotos kedvvel felállt a pult mögül, és kerített valahonnét egy műanyag vödröt és felmosófát.
Emma visszament a gusztustalan állapotú, málló vakolatú kórterembe. ,,Miért nem lehet olyan színvonal itt is, mint Ausztriában, vagy Nyugat-Európában?" - faggatta magát, ám a megoldáshoz egyelőre nem került közelebb. Szemeibe jelentős krokodillkönnyek szöktek, amint ismét Gustira nézett, ami szégyellőségében megpróbálta sikertelenül magáról levakarni saját hányadékát.
,,Vajon minden ember idejut, amikor már képtelen önmagáról gondoskodni?" - Emma csupa olyan kérdés tett fel, és fogalmazott meg saját magának, melyek logikusan felépítettek, és megalapozottnak tűntek, ám a groteszk, kiábrándító valósághoz valójában semmi közük sem lehetett.
A nővér kedvetlen mogorvasággal igyekezett feltakarítani a hányás bűzös nyomait, majd grimaszt vágva kiment a kórteremből.
Emma ismét leült, és elővette azt a becses dobozkát, amit néhány nappal ezelőtt Gusti nagy titokban vett neki, és feltette a nagy kérdést, mire Emma gondolkodási időt kért. Azt felelte, hogy számára jóval több időbe telik egy-egy sorsdöntő kérdés megválaszolása, még akkor is, ha a szívére és nem csupán az eszére hallgat, és csak még jobban imádta Gustit, hogy vőlegénye egyáltalán nem erőltette, vagy hajtotta a dolgokat, hanem mindenben igyekezett őt támogatni.
Óvatosan kinyitotta a dobozka fedelét, jelenőségteljesen ránézett párjára, és azt suttogta: - Igen! Te vagy számomra az Igazi!
Gusti szemeibe is könnycseppek szöktek. Így is beletelt legalább két hétbe, hogy Gustit kiengedjék a kórházból. S bár a csónakszerű, járógipsz-teknőt még így is muszáj volt viselnie, hogy lába rendesen össze tudjon forrni, Emma úgy óvta, akár egy mindenre elszánt anyatigris. Ha rajta múlott volna egész nap szerelmeskedtek volna akár még a kórterembe is a kíváncsiskodó betegek szeme láttára. De Emma azt akarta, hogy minden körülmény, melyet együtt töltenek legyen meghitt és romantikus egyszerre.
Hazafelé menet a kórházból ő vezette a kocsit. Ő segített Gustinak becsatolni a biztonsági övét, kiszállni, majd felmenni a társasházi lakásuk liftjén. Annyira gyöngéd és figyelmes volt vele, mintha egy porcelánbabát kellene a történelmi kataklizmától megóvnia. Gusti nem szólt egyetlen szót sem, de egészen biztos, hogy egy kis idő után már neki is sok volt ez a felhajtás.
Teltek-múltak a hetek és hónapok. Később lekerült az ormótlan, vaskos gipszteknő, eljött a varratszedés és a rehabilitáció ideje. Gusti meglepett szinte minden ápolót kitartó, eltökéltnek látszó szorgalmával. Mégis lelke mélyén más ember lett. Sok minden mellett átértékelte az élet egyszerű, bagatellnek titulált hétköznapi dolgait, és hamar rájött arra, hogy semmi sem jelentéktelen.
Két év múltán fizikálisan is visszanyerte egészségét és bár félt és kicsit tartott tőle, hogy immáron gyönyörű felesége vajon mit is fog szólni hozzá, de egyik nap egy kellemes, könnyed vacsora után feltette neki a kérdést:
- Emma! Volna kedved családot alapítani velem?