MERENGŐ GONDOLATOK

Az érezte, hogy élete egyetlen szüntelen rohamás, ingázás a percek és másodpercek között, melyet csupán kínos erőfeszítések árán lehet bárhogy is megőrizni. Gyerekkora óta egyre csak követeltek tőle.
Követelt tőle szlovák származású nagyanyja, akivel valami ismeretlen, földönkívüli félig keverék nyelven beszélgettek egymással, mint a szlovák, palóc, és a magyar nyelv különleges keverékével. Mintha egyszerre három nyelvet bedobtak volna egy turmixgépbe, hogy jól összekutyulhassák őket, míg a megértéssel sokszor alig mentek valamire is.
Anyja is követelt tőle, elvégre a családban ő volt az elsőszülött lányunoka és mivel kamionos apja - jó ha egy hónapban ha egyszer felbukkant hirtelen a semmiből -, szinte természetesnek vette ki magát, ha minden ismerősnek, rokonnak, kíváncsiskodó, kotnyeles szomszéduknak csupán annyit mondott, hogy: - Apám dolgozik!
Aztán alig két évre rá kisöccsel gyarapodott a család, és őt már nem pátyolgatta, pesztrálta senki. Sőt! Meglehetősen gyakorta előfordult, hogy neki kellett pelenkáznia, lefoglalnia, tanítania öcsét, és egy kis idő után valósággal kicsinyes, gonosz dolgok céltáblája lett a kisfiú, aki nem tehetett semmiről. Nővére állandóan Barbie-babákkal traktálta, és alig-alig engedte Legózni, mert az nagy kedvenc volt.
Talán sosem tudta igazán, hogy mit akar az életével kezdeni. Még talán akkor sem, amikor a helyi gimibe egy szép derűs napon tévéstáb érkezett, hogy kicsit megismertessék a kíváncsiskodó diákokat a médiaszakma fortélyaival. S bár kezdetben - kisebb zsebpénz gyanánt -, a helyi tévénél kapott kisebb, könnyedebb megbizásokat valahogy még mindig úgy gondolta, hogyha sikeres és elismert szeretne lenni, és érvényesülni akar akkor a főváros zsibongó, zajongó forgatagába kell szükségképpen költöznie.
A felvételi űrlap kitöltése is egy pokoli kötelezettségnek tűnt. Mintha csak az ismeretlen, képlékeny, és valóságosan is bizonytalan jövő szándékosan összeesküdött volna azért, hogy őt kiforgassa, és egyszesmind el is lehetetlenítse további terveitől, és elképzeléseitől. Végül aztán a felvételi tájékoztató könyvből találomra kimásolt három főként kereskedelmi, marketingszintű főiskolát, hogy megpróbálja a közgazdasági pályát, ám alighogy visszajött a hivatalos válasz, hogy felvételt nyert, majd ellátogatott össz-vissz négy órára a nap végén levonta a saját maga következtetését, hogy neki ezen a pályán egyszerűen nincs mit keresnie, még akkor sem, ha a szülei szerint nagyon jól megfizetik a közgazdászokat. Pláne, akik már bizonyos körökben mozognak.
Végül a szülővárosában - édesanyja révén -, talált egy beszédtechnikai, drámapedagógiában is jártas, megfizethető tanárnőt, aki felkészítette a Színművészetire és bár lelke mélyén ott duruzsolt fülébe az a bizonyos lekezelő, és kritikai hang, miszerint: örök lúzer, vesztes és sosem fogják felvenni ő mégiscsak kinyitotta a Vas utcában azt a bizonyos ajtót, és belépett. S bár az első két rostán sikeresen át is jutott mélységesen elkeserítette, hogy a végső, mindent eldöntő harmadik, utolsó rostán az adott felvételiztető tanárok nem láttak benne semmi fantáziát, sőt átlagosnak ítélték teljesítményét, amiért homloka verejtékével, és nagyon keményen megdolgozott.
Amikor visszament a vidéki városba - hiszen azért nem ártott, ha valamit kezd is az életével -, szinte azonnal állását kínáltak számára a helyi rádióban, mint bemondó, és az irodalmi rovat helyettes munkatársa. A világirodalom, és a kortárs irodalmi verseket kellett kategórizálnia, szortíroznia bizonyos szempontok szerint, s bár csak kamaszkora végén kezdett teljesen igazán a költészet felé fordulni az érdeklődése nagyon élvezte első munkahelyét, és azt, hogy önállóan kereső, felnőtt válhatott belőle.
Végül - ki tudja miként, és hogyan -, néhány producer látogatott sorozatforgatási tervekkel a vidéki kisvárosba, akik szinte rögtön felfigyeltek a kislányosarcú angyali nőiességére, ám annál talpraesettebb, és határozottabb egyéniségére és azonnal szerződéses szerepet kínáltak számára készülő sorozatukban. Mindenki azt ígérte, hogy ezzel gyökeresen, és egy csapásra megváltozik korábbi élete, és nem mondtak valótlanságot, mert ahogy pár részt leforgattak, és kezdett beletanulni az amatőr színészek életébe egy-két éven belül újfent megkeresték őt pár színművészetis tanár, hogy tegyen újabb próbát a Színművészetin, és nem lehet csodálkozni azon, hogy a mostani próbálkozáson már másként álltak hozzá, és fel is vették.
Rengeteget tanult tanáraitól, oktatóitól. A legfontosabb szempontokon túlmenően a manipuláció hatásos eszköztárát is fejlesztette. Ugyanakkor egyre inkább felszínes emberek társaságában volt kénytelen-kelletlen mozogni, és érvényesülni, így volt gyerekkori ismerőseire egyre kevesebb, aztán még kevesebb ideje és energiája maradt. Megkapta az Aranymedál-díjat, és vagy tucatnyi elismerést és még csupán csak harmincas éveiben járt, ugyanakkor a magánélete totál káosz maradt.
Ugyan az egyetem előtt is akadt egy-két eltökélt fiatalember, akikkel egyszer-kétszer randizott is, de valahogy még mindig nem találta a helyét. Aztán a sorozatforgatások alkalmával egy tehetséges íróval bonyolódott intimebb kapcsolatba, aki tízegynehány évvel volt idősebb nála. Később a pszichológusa még figyelmeztette is, hogy nem szabadna összekevernie az apakomplexust a valódi szerelemmel. De hát mit tudta akkor még, hogy mi fán teremhetnek az érzelmek, egy olyan világban, mely alapból a kinézetre volt beállítva.
Végül néhány szaftos, pletykaéhes bulvármagazin is hatalmas fényképpel leközölte, hogy válik a sztárpár és ez annyira megviselte őt, hogy évekig elzárkózott mindenfajta interjúadástól, még akkor is, ha az adott bulvárvilágban tevékenykedő szerkesztők a csillagokat is megígérték neki.
Bezárkózott és megpróbált csakis kizáróan saját felívelő karrierjére koncentrálni. Sorban kapta a jobbnál jobb szakmai kihívásokat jelentő színházi szerepeket, és fantasztikusan kreatív, sokoldalú rendezőkkel dolgozhatott együtt, és persze bejött néhány igazán átűtő sikerű film is, mégis örökkön nyughatatlan lelke még mindig egyre csak téblábolt az életben, és sokszor fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálnia ahhoz, és kiegyensúlyozott életet élhessen.
Aztán, amikor már úgy érezhette, hogy minden a helyére került váratlanul meghalt az apja, akire egész életében kicsit vadidegenként tekintett, hiszen alig láthatta kisgyerekkorától kezdve. A temetés után anyja és nagyanyja is mintha érzelmi hálót fontak volna egész addigi élete köré, és egyre gyakrabban mondogatni kezdték, hogy örökké azért mégsem kellene egyedül maradnia. Végül aztán egy szép napon százszálból készített, díszes, névjegykártyás rózsacsokrot kapott egy ismeretlen, titkos hódolótól, és a kis névjegykártyán még mobilszám is fel volt tüntetve. S mivel a legtöbb színészkollegája is biztatta ügybuzgón, hogy vágjon bele merészen az új dolgokba gondolt egyet és még aznap késő éjjel felcsörgette a mobilszámot. Különben sem tudott aludni, hiszen annyira dolgozott testében az előadás utáni adrenalin, és jótékonynak korántsem nevezhető feszültség.
- Bocsásson meg a kései zavarásért, de szerettem volna megtudni, hogy mit szólna egy személyes találkozáshoz? - szólt bele a mobiltelefonba, és csak akkor vette észre, hogy a normális, átlagemberek ilyentájban még a legjobb álmukat alusszák. Ám valamilyen titokzatos okból kifolyólag a rejtélyes férfi is ébren volt.
- Kéz csókolom drága! Nem, egyáltalán nem zavar! Én sem tudtam aludni... - felelte kissé kótyagos, álmos hangon, amit nehezen lehetett az álmatlanság számlájára írni. - Remélem tetszettek a rózsák?
- Mi a név? Mit rózsának hívunk éppoly illatos? - felelt szellemesen egy idézettel.
- Hol és mikor szeretne találkozni?
- Mondjuk mit szólna a mostani szombathoz? Esetleg a Jászai Mari-téren? - kérdezte izgatott, dobogó szívvel.
- Egy percet! Felírom el ne felejtsem! - azzal már nyúlt is a kis éjjeliszekrényén hagyott jegyzetfüzetéért, amiből a nő azt a következtetést szűrte fel, hogy precíz, komoly ember és nem amolyan meggondolatlan szeleburdi.
- Szeretem, ha egy férfi komoly és határozott! Magabiztosságot kölcsönöz a nőknek! - kijelentésén ő lepődött meg a leginkább, mert nem szokott ennyire nyíltan, és őszintén - legalább is elsőre kitárulkozni. - Akkor Szombat fél tíz délelőtt! - azzal villámgyorsan le is rakta a mobilt, mertha még továbbra is beszélgettek volna félő, hogy rájuk hajnalodik, és neki a munkahelyén jelenése volt aznap.
Végül kicsivel hajnali negyed öt körül ébredt, és kiskutyusa is megérezte a hirtelen jött hangulatváltozást, mely valahogy a nap hátralévő részében jellemezte. Szétszórt, és szórakozottá vált aznap a munkahelyén, és minden munkatársa azt hihette szerelmes lett valakibe. Erre persze mindig kitérő válaszokat hagyták el ajkait, akárcsak a legtöbb szerelmesnek.
A szombati nap kicsit hamarabb eljött, mint azt várta. Derűs, madárcsicsergős, napsugaras délelőtt. S bár sokszor szeretett saját lakásában akár egész nap pizsamában flangálni saját kényelme érdekében most legalább annyira volt izgulós, és izgatott is egyben, mint amikor valaki a legelső, komolyabb randijára készül. Nem túl elegáns, könnyed, csinos ruhát vett föl, és az elmaradhatatlan famernadrágot, mely különc, városias modernséget is kölcsönzött neki. A kiskutyát megitatta, megetette és már jóval kilenc előtt elindult otthonról.
Alig húsz perc telt el, hogy a Jászai Mari-térhez ért. Nem csalódott, mert - mint később kiderült -, a férfi is már várt rá. Szinte azonnal felismerte, amint fess, magas, öltönyében kissé feszengve felállt egy kávézó asztalától és máris eléje sietett:
- Szép jó reggelt kedves... hölgy! Soós András ügyvéd vagyok! - kicsit közhelyesen indult a bemutatkozás, de melyik ismerkedés indul tökéletesen?
- Ö... Üdvözlöm... András... - szíve hevesen lüktetni, kalapálni kezdett. Nem tudni, hogy a szerelemtől-e, vagy az ismerős érzelmi energiák felhalmozódása váltotta ezt ki nála. - Látom Ön sem tudott időben érkezni! - jegyezte meg kedvesen, kicsit csipkelődve. - Fruzsi vagyok!
- Nézze el nekem, de borzasztóan régen randiztam! - szabadkozott, és kért elnézést, akár egy kisfiú. Fruzsi azonnal mély rokonszenvet érzett iránta.
- Akkor tegeződhenénk a formális modorosság helyett! - máris kihúzta a széket, de látván, hogy a gáláns férfi udvarias volt megelőzte, és kellemesen elpirult. - Egy igazi lovag vagy kedves András! - ült le, és megvárta, míg a másik is ugyanígy tesz.
- A mai kissé abszurd, groteszk korunk velejárója, hogy bizonyos illemszabályok kezdenek kikopni! - jegyezte meg tanáros hangsúllyal.
- Mennyire igazad van! Rendeljünk esetleg valamit...?
András máris leszólított egy pincér külsejű embert, aki azonnal asztaluknál termett talán azért, mert András márkás zakót, és nadrágot viselt.
- Parancsolnak? - állt meg előttük.
- Igen! Hozzon legyenszíves egy tejeskávét és a hölgynek? - itt jóképűségével egyenesen Fruzsi őzikeszemeibe nézett, amitől a nő majdnem elolvadt.
- Nekem jó lesz egy kóla is! - felelte, amint tekintetük összekapcsolódott.
- Köszönjük szépen!
A pincér máris távozott, így szinte azonnal belevethették magukat a romantikus ismerkedés mélyvizébe. A szokásos, kezdeti témákon kívül olyan témák is előtérbe kerültek mint a családalapítás és a gyerekek kérdése, majd hogy kinek milyen volt a boldog-szomorú gyerekkora? Milyen volt az első kamasz szerelem lényegi megélése? stb.
Már több mint öt órán át beszélgettek jóízűen, amikor egyszerre csak azt érezték mindketten, hogy képtelenek egymás nélkül akár létezni is. Előszeretettel fejezték be egymás legrejtettebb, legapróbb gondolatait is! Végül András volt az, aki előjött a farbával:
- Kérdezhetek nagyon komolyan valamit? - nézett vele farkaszemezve.
- Ugye nem lánykérésben sántikálsz? - kérdezett vissza huncuttan, kuncogva, mint egy cserfes kislány.
- Hát ha már ennyire látszik! Mély benyomást tettél rám, hogy szeretném, ha tudnád, hogy komolyak a szándékaim, és azt gondoltam megkérdezem, hogy neked mik a terveid?
Fruzsit egyszerre jólesőn meglepte, de kisebb pánikszerűen meg is félemlítette a gondolat, hogy mostantól majd valakinek a boldog felesége és valakinek az anyukája is lehet egyszemélyben. Függetlensége, és szabadsága kisebbfajta veszélybe került.
- Nekem egy kicsit gyors ez a tempó kedves András, de semmi esetre sem szeretném, hogy azt gondold magadban nem érdekel a dolog! Szeretnék gondolkodási időt kérni, rendben?! Ha majd mindketten összeszokunk majdcsak elválik a jövőben, hogy mit hoz az élet, nem igaz?! - nézett rá kérdő tekintettel. A férfin erősen meglátszott, hogy valószínűleg nem ilyen feleletre számított, mégis nagyon imponált neki, hogy Frusi nyíltan, egyenesen megmondta az igazat. Nem hitegette és még véletlenül sem köntörfalazott.
- Hát... őszintén örülök, hogy ennyire... nyílt és határozott vagy... - bökte ki nagysokára.
Fruzsi aprócska tenyerei közé vette az enyhén érdes, nagydarab kezeket.
- Nézd tudom, hogy valószínűleg nem erre a válaszra számítottál, de én azt mondom adjunk időt önmagunknak! Rendben?!
A nap végén jóformán minden lényeges információt kiderítettek egymásról. Alig két éven belül Fruzsi nagy döntésre szánta el magát: feleség akart lenni. Kisebb, szűk körű, baráti jellegű szertartást kerekítettek, mert vigyázniuk kellett a COVID miatt.
Fruzsi úgy érezhette magát, mint aki valóban révbe érhetett mind a magán, mint a szakmai szférájában.