EMBERE VÁLOGATJA

Augusztus utolsó hetében Dr. Novák Péter tanár különös hivatalos levelet vett ki társasházi postaládájából, melyet az elmúlt években - kellő rendszerességgel -, megpróbáltak felfeszíteni, és mindig a nyugdíjaskorú házmesternek kellett a fülét rágni, ha a lakóközösség azt akarta, hogy javítsa meg a fennálló karbantartással kapcsolatos hibákat.
Az eset már csak azért is figyelmet érdemel, mert az elmúlt öt-tíz évben postai levél ritkán érkezett elvégre már mindent elektronikus, digitális formában kézbesítettek többségben. Feleségét már régen elvesztette, és felnőtt gyermekei, unokái sem voltak rá szinte sohasem kíváncsiak.
Dr. Novák Antal egykori tiszteletnek, és megbecsülésnek örvendő irodalomtörténész, író, költő, műfordító, könyvtáros, nyugalmazott tanár és még ki tudja mi minden napjainak nagy részét jóformán a négy fal totális magányába élte le, és látszólag egyáltalán nem vett tudomást az idő radikális múlásáról. Hogy is ne! Micsoda buta dolog folyamatosan számolni azokat az átkozott másodperceket! Az ember előbb-utóbb úgy is megérzi, mikor a szervezete már nem bírja a testi-lelki megterhelést és végleg beadja a kulcsot.
Azért nehogy azt higgye senki, hogy Dr. Novák nem volt naprakész, világ dolgaiban tájékozott ember! Az utolsó betűig szinte mindent igyekezett elolvasni a helyi kis fiókkönyvtárban, ahol olyan szeretettel fogadták a huszas éveikben járó, zsenge, egyetemista lányok, mintha saját nagyapjukkal kellene foglalkozniuk. Ha keresni kellett bármilyen cikket, irodalommal kapcsolatos tanulmányt az interneten egyszerre hárman-négyen is vigyorogva, különleges sugárzó örömmel siettek az idős, kissé hajlott hátú aggastyán segítségére, aki az idők múlásával olyan versmondó, kissé dörmögő, tenor-hangon kezdett beszélni, tehát ha bárhova is betette a lábát az ott lebzselő embereknek óhatatlanul is figyelni kellett prófétás szavaira.
Azon a reggelen, amikor Dr. Novák háziköntöst véve elcsoszogott a lifthez majd a földszinten található postaládájából kivette a hivatalosnak tetsző borítékos levelet szinte azonnal szöget ütött a fejébe, hogy már több mint a fél életét ledolgozta, és most valószínűleg valamilyen hatóság akarja tőle kiszipolyozni az évek hosszú során át keservesen összekuporgatott, megsprórolt pénzét.
Szinte hallotta, amint nagyméretű levélvágó késével gondosan berendezett dolgozószobájában kibontotta a borítékot a perforált részeknél, majd nagyon figyelmesen, és körültekintően máris olvasni kezdte a levelet, melyen a dékánsági hivatal díszes címeres pecsétje díszelgett, és melyben arra kérik, hadd avathassák már végre díszdoktorrá, miután az elmúlt harminc év során szinte minden egyes alkalmat megragadott, hogy még véletlenül se vehessen át semmiféle hivatalos elismerést, vagy kitüntetést!
- Mégis mit képzelnek ezek magukról?! - kérdezte fennhangon, majd kissé könnyelműn apró kis fecnikre tépkedte kómotos lassúsággal az adott hivatalos papírost. - Jobb dolgokra is fordíthatnák a papírt! - jegyezte meg, majd visszatért mindennapi teendőihez.
Később az egyik szomszéd kamaszkorú fiú csengetett bejárati ajtaja előtt. Legszívesebben elküldte volna. Már jóformán tizenkilenc éve számított kisnyugdíjasnak. Most már igazán megérdemelhetné azt az átkozott pihenést. De hát ekkora inflációs időkben, amikor még az alapvető élelmiszerek is méregdrágának számítanak főként a nyugdíjasak pénztárcáinak mégiscsak jól jött, ha csurran-cseppen egy kevéske havi mellékes.
Újból köntöst, mamuszt vett és kitotyogott az elsőzobába, hogy belenézzen a kukucskáló lyukba vajon ki lehet az?
Szinte aprólékosan mérte végig a kissé arrogáns, beképzelt, fiatal arcot, ami még a nagy álmokkal, és tán még nagyobb reményekkel tekintett bele a világba, és nagyban tett a hangzatos szónoklatokra, miszerint: biztos megélhetésre mindig szükség lenne!
Dr. Novák most erélyes, dörmögő hanggal kiszólt, hátha megijesztheti ezt a tejfölösszájú suhancot a zselés hajával, és fülbevalós fülével.
- Mit parancsol fiatalember? - kérdezte már-már kissé ellenséges hangon.
- Jó reggelt kedves tanár úr! - köszöntötte barátságosan a suhanc az idős embert. - Segítségét szeretném kérni! - közölte, mint akit egyáltalán nem rémisztett halálra a tudat, hogy egy ilyen nagyformátumú emberrel találkozhat.
- Bocsásson meg ifjú barátom, de már jó ideje nem vállalok tanítványokat! Ha szeretné pár kollegának még be tudnám ajánlani? - bárcsak békében hagyná ez a tenyérbemászó, kisstílű kamasz, aki látszólag egyáltalán nem tágított.
- Akkor én várok... - felelte magabiztos határozottsággal, mint aki már pontosan számított rá, hogy a különc hírnévnek örvendő tanárember egykönnyen nem fogja beengedni.
Dr. Novák rendesen felöltözött, szokásos napi rutinjához tartozott a reggeli tejeskávé, és néminemű péksütemény, bár az utóbbi időben háziorvosa szigorú koleszterinmentes diétát írt fel neki, és néhány koleszterincsökkentő gyógyszert, melyre minden esetben az volt a válasza, hogy kis nyugdíjából bizony-bizony erősen gondolkodnia illik, hogy mit vehet meg magának, és mit kell hanyagolnia. Így amint kilépett a koszos, lerobbant orvosi rendelőből gondosan behajította az orvosi recepteket a szemeteskukába, és csupán csak azokat tartotta meg, melyek egészsége szempontjából létfontosságúaknak ítélt.
Miután felöltözött, és már a nap halvány sugarai is szépen kezdték bevilágítani lakásának helyiségeit óvatosan, lopakodva megintcsak kinézett a kukucskálón és miután már jócskán elmúlt délelőtt kilenc is végül úgy döntött mégiscsak megkérdezi, hogy mit akarhat ez a kamasz suhanc?
Nyárnyire kinyitotta az ajtót, de melepő körültekintéssel:
- Parancsoljon kedves kollega úr! Miben segíthetek? - kérdezte előzékenyen, egy csipetnyi fanyar iróniával.
- Jó reggelt tanár úr! Nem emlékszik rám ugye? - kérdezte kíváncsi szemekkel a suhanc.
- Bocsásson meg kedves barátom, de sajnos rossz a memóriám... - ami nehezen hihető kifogás volt, mert rengeteg verset, és prózai írást tudott fejből is idézni.
- Bándi Istvánka vagyok a negyedik C.-ből.
- Á! Hát... persze! - nyújtott kezet, de még így is jó időbe telt, mire beazonosította régi iskolás diákját. - Fáradj csak beljebb egész nyugodtan! Mi járatban vagy? - most legalább annyira kíváncsi volt erre a kamasz fiatalemberre, mint amennyire néhány perccel ezelőtt megakart tőle szabadulni.
- Igazán nem szeretném feleslegesen zavarni a kedves tanár urat! - kezdett szabadkozni, mert nagyon jól tudta, hogy az öreg erre mindig is vevő volt.
- Ugyan már ne csacsiskodj! Gyere csak be! Megkínálhatlak valamivel? - tessékelte be ajtón belülre.
- Nem köszönöm! Úgy is nemrég reggeliztem! - ült le az egyik ebédlői székre.
Dr. Novák is helyet foglalt a másikon és kis ideig farkasszemmel pásztázták egymást, hogy it is akarhat a másik?
- Nemrég felvettek az egyetemre! - újságolta örömhír gyanánt a kamasz.
- Nocsak! Őszintén gratulálok! És mik a tervek a jövőre nézve?
- Hát... azért is jöttem a kedves tanár úrhoz, hogy megkérdezzem elhozhatnám-e néhány írásomat, mert jó volna szervesen részt venni a kortárs irodalmi vérkeringésben.
Ez a szöveg valahogy még tetszett is az öregnek. Mintha egycsapásra megszállta volna valami aktivitásra sarkalló, ösztönző, mozgosító lelki energia, amitől az adott ember máris kilép a közönyös tespedtség, tunyaság átmeneti légköréből.
- Hát ez nagyszerű volna kedves barátom! - lelkendezett, és titkon már azt várta, hogy a kamasz fiú előveszi eddig eltitkolt kéziratait, és mikor csak állt tétován egyhelyben pillanatnyi csalodottság lett úrrá a nyugalmazott tanáron.
- Miben állhatok még a rendelkezésére? - kérdezte.
- Azért jöttem még a tanár úrhoz, mert tanácsot szeretnék kérni... a jövőre nézve... - kérése újfent meglepte, és ki is billentette az idős embert átmeneti, ideiglenes nyugalmából. Kíváncsian, méregetve nézett egykori diákjára.
- Hát... ez a téma túlontúl bonyodalmas és hosszadalmas lesz, de nézzük csak mit tehetünk! - kicsit megigazította elgémberedett végtagjait a széken és hosszadalmas eszemfuttatásokba kezdett az élet értelméről filozófikus bölcseleti témákat sem nélkülözve. Mikor bő ötven perc után kissé fulladozva saját magától abbahagyta kíváncsian várta a fiatal fú reakcióját.
- Tanár úr? Úgy gondoltam, hogy kicsit én mesélnél a saját életemről! - jelentette ki, majd meg se várva az öreget szinte azonnal elmondta, hogy az érettségi után mindenképp külföldre szeretne menni, és ott egy kicsit boldogulni, később talán - ha anyagilag is rendbejönne -, bevállalná a párkapcsolatot, és a családalapítást is, de persze csak módjával, mindent szépen rendesen.
- Ez nagyszerű kedves barátom! - lelkendezett az öreg, miközben a tegnapról megmaradt teasüteményből kezdett elrágcsálni pár falatot. - Kér egy kis teasüteményt?
- Nem köszönöm! Akkor...? A tanár úrnak mi a véleménye? - kérdezte kissé türelmetlenül.
- Hát... nehéz kérdés! - esett gondolkodóba. - Én azt tanácsolom kedves barátom, hogy mindig a szívére hallgasson, de azért az eszét se felejtse el! Ugyanakkor vigyázzon rá, és nagyon gondolja meg, hogy a mostani világban ki az, akiben százszázalékosan megbízik, nehogy átverjék! - Közhelynek hangzó példák egész sorát sorolta fel, de azért ügyelt is rá, hogy a saját maga vaskos életbölcsességei közül is adjon néhányat útravalóul volt diákjának.
Már este felé járt, amikor befejezték a hosszan tartó, minden témát érintő kiveséző beszélgetést, és búcsút intettek egymásnak.
- Ne tessék haragudni kedves tanár úr, hogy eddig feltartottam, és elraboltam a drága idejét! - mentegetőzött a diák, mert második apjaként nagyra becsülte Novákot.
- Ugyan kedves barátom! Ha bármiben még segíthetek nyugodtan keressen fel! - bizalmasan elmosolyodott, és kezetrázott a talpraesett kamasz fiúval.
Később a kamasz fiú külföldre ment, hogy elsősorban önmagának megígérte, de majdnem mindig, amikor volt egy kis szabadideje felkereste régi kedvenc tanárát, és bemutatta párját és gyerekeit is. Dr. Novák pedig pedig azt hihette, hogy hirtelen a semmiből egy új családja lett.