NAPOK ISMÉTLŐDÉSE

- Nézze megmondom magának őszintén, hogy először is... hogy is fogalmazzak? - a huszas éveiben járó, tejfölösszájú, suhanképű, sportos, méregdrága zakót és aranyláncot, karórát viselő Igazgatón jócskán meglátszott, hogy nem szenvedheti az olyasfajta átlagembereket, akik jóformán egész életükben egyre csak dolgoznak, próbálnak boldogulni a maguk módján, ez viszont szinte semmi szín alatt sem sikerül.
- Cégcsoportunk folyamatosan fejlődik, terjeszkedik és az innováció jóformán megállíthatatlanul utat tör magának! Elsősorban más típusú korosztályokat keresünk, ha érti egyáltalán, hogy mire gondolok? - hátradőlt irodai bőrszékében, miközben tollát folyamatosan katttintgatta készen állva rá, átha hivatalos szerződéseket kell majd aláírnia. Miközben nyomja ezt a gusztustalan, szánalmas, nagyképű, nagyotmondó rizsadumát.
- Azt hiszem egyre inkább a középosztály felé kellene megfogni a piaci marketingstratégia arcát! - próbál a másik sintén öltönyt viselő kisember fogodzót találni, mintha süllyedő hajón volna mely folyamatosan süllyed de azért valahonnét még kerítettek a számára egy használható, tartalék mentőövet.
- Látom maga azért mégiscsak érthet valamihez, de sajnos ez a mai világban édeskevés! - néz fitymálóan rá, és titkon talán abban reménykedik, hogy máris elegánsan megszabadulhat egy újabb munkavállaló idiotától, aki azt hiheti, hogy okosabb mindenki másnál.
A munkavállaló kisember most feláll, mint akinek muszáj valami biztonságos, rutinszerű cselekvéssorozattal kompenzálnia a feszült stresszeléseit, notorikus idegeskedéseit. Pócselekvés - igaz -, de legalább addig is marad ideje arra, hogy átgondolja magában a történteket. Nem biztos benne, hogy jó ötlet volt-e eljönnie erre a meghallgatásra. Mintha szabályosan átakarták volna mostani az agyát is.
- Nézze tökéletesen megértem a maga helyzetét! Nyilván zaklatott, megalázottnak hiszi magát, egy afféle tökéletes, szánalmas vesztesnek, aki még egy rendes állást sem volt képes a hosszú évek leforgása alatt kiharcolni magának, de sajnos az a helyzet, hogy meg kell értenie! Nem tehetünk kivételeket!
Ezt meglehetősen nehéz elhinni egy olyan korban, amikor sima nyolc osztályos végzettségge, és némi protekciós közbenjárásra szinte bárkiből lehet tévés, vagy rádiós műsorvezető. Kultúraszennyező! Ahogy mondani szokás.
- A lehetőségei, hogy úgy mondjam végesek kedves uram! - néz végig újból a szánalmas, olcsószagú pasason, aki sosem tanulhatott meg rendesen nyakkendőt kötni, hiszen rettegett az apjától. - Gondolkodjon egy kicsit! Erre az állásra tudnék kapásból húsz jelentkezőt is, akik alacsonyabb iskolai végzettséggel ugyanazt a feladatsort eltudnák végezni. Mégis adtam magának egy lehetőséget!
,,Na bumm! Azonban még csak eszedbe sem jutott, hogy felfegyél! Akkor meg semmi értelme az egésznek!" - vonul át a másik agyán.
- Ne haragudjon, de úgy érzem, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan hangnemet mgütni, ami - egyrészt nem tetszik, másrészt pedig kisstílű hitegetésnek hangzik! Nem kenyerem a hazug köntörfalazás! Az igazmondást kedvelem! - húzza ki magát, hogy embernek érezhesse önmagát.
- Tetszik a hozzáállása kedves uram! Tudja mit? Adok magának egy névjegykártyát! Elvégre sosem lehet tudni, nem igaz?! - gusztustalan, nyálas, kaján mosoly jelenik meg a szája szegletében, mint azoknak a pszichopatáknak, akik már gyerekkorukban is előszeretettel kínozták a kisebbeket. Hanyagul odadobja a névjegykártyát egyenesen a másik arcába. Mintha valami ellenállást akarna ezzel is kihangsúlyozni, hogy itt nincs helye másoknak csakis az ,,elit sznobok" képviselőinek.
Futólag felveszi a szőnyegpadlóról a kis kartonszerű kártyát és úgy tesz, mintha olvasná a gravírozott betűket.
- Ha további kérdése volna, amit persze erősen kétlek bármikor hívhat kedves uram! - búcsúzik meglehetősen sietősen, még arra sem veszi az emberi gesztust, hogy kezet rázzon a másik félel majd fogja magát és elrohan, mintha máris halaszthatatlan üzleti megbeszélése volna.
A másik úgy áll hosszú percekig magában amint kijött az irodából, mint akit jócskán gyomorszájon vágtak, és most köpni, nyelni is alig bír.
Miért történhetett már megint meg vele az ilyesmi?! Egyszerűen nem bírja sem felfogni, sem megemészteni!
Útközben szinte azonnal belebotlik egyik régi iskolás ismerősébe, aki most úgy hiányzik neki, mint a foghúzás.
- Szia haver... ízé... hogy is hívnak már?! - töpreng a mackós, sportos férfi, aki igyekszik menőn eladni magát.
- Horváth Dezső! - válaszolja kimérten, bár jobb lett volna ha hamis nevet mondd, mert semmi kedve leállni ezzel a kétes alakkal dumálni.
- Ja, hát persze! Te voltál az a furcsa csodabogár aki kapásból bevágott harmincnyolc tételt a profnál! - elővesz a zsebéből egy cigit és komótosan rágyújt, majd amikor rájön arra, hogy a másikat erősen irritálja a füst könnyedén el is sercenti a csikket. - És amúgy hogy s mint vagy pupikám? Asszony, család van-e? - kérdezi.
Most erre mit mondjon? Ha azt feleli, hogy persze, még szép, hogy van, ne vicceljen itt akkor ez nehezen hihető, tekintettel az egyetemen sem tudta becserkészni a szemrevaló csajokat! Ellenben ha diplomatikusan ködösíti a témát akkor pedig hátha lerázhatja végre magáról ezt a beképzelt majmot.
- Hát tudod... szóval ez egy bonyolult kérdés... - feleli, majd máris indulna tovább, mint akinek sürgős dolga akadt.
- Ácsi! Ne siess annyira haver! - állítja meg. - Dumáljunk egy csöppet! Úgy látom rossz napot fogtál ki mára igaz-e?! - végigméri gyanakvón.
- Azt meghiszem! - szánalmas lúzeres benyomást kelt.
- Mesélj! Mi a gáz? Szakmai vagy magánélet?
- Tényleg nem szeretnélek ilyesmivel zaklatni...
- Nem zaklatsz! Na? Ki vele! Hadd halljam! - követelőzik Dezső pedig érzi, hogy addig nem fogja a másik abbahagyni, amíg meg nem kapja, amit akar.
- Elmentem egy állásinterjúra és nem kaptam meg az álommelót! Most jobb? Boldog vagy?! - tárja szét mind két kezét.
- Haver! Tényleg őszintén sajnálom! De azért lehet még csinálni valamit, vagy nem?
- Hát... nem hiszem. Az igazgató adott egy névjegykártyát, majd mintha leprás lennék kirohant az irodából. Sürgős üzleti megbeszélés! Ennyi történt.
- Ne csezd meg! Hát ezt tényleg egy vadbunkó lehetett!
- Bocs, de tényleg mennem kellene! Örülök, hogy összefutottunk, és majd egyszer folytatjuk! - legszívesebben már elsietne, mert legbelül érzi, hogy az ilyesfajta emberektől csupán kínkeservesen lehet csak megszabadulni. Ezért úgy dönt, hogy határozott lépésekkel megindul a metróaluljáró irányába, aztán lesz, ami lesz.
- Várj csak haver! Tudod mit? Veled tartok egy darabon! - azzal hűséges pincsiként követni kezdi.
Dezső felnéz az égre és vagy száz káromkodást zúdít saját fejére gondolatban, hogy még egy ilyen pitiáner alakot sem képes lerázni. - O.K. Nem bánom! - azzal együtt baktanak le a metróalagútba.
A Szél Kálmán-téri megállónál volt ismerőse inkább úgy dönt valamilyen titkos okból, hogy mégiscsak leszáll:
- Én most itt kiszállok! Jó volt újra viszontlátni öregfiú! - bensőségesen úgy megszorítja kézfogásnál a kezét, hogy Dezső még hosszú percekig csillagokat lát a szemei előtt. - Nagy kalappal az élethez! Szevasz! - veti könnyedén oda, majd kiugrik a szerelványből mielőtt az becsukhatná az ajtóit.
Horváth egyenesen hazafelé tart és reménykedik benne, hogy a mai nap már több meglepetésben ne legyen része, mert eddig ez is sok volt, és az idegei már amúgy is a plafonon vannak.
Hamar hazaér. Levetkőzik, letussol. Úgy érzi magát, mint aki mocskos lett nem csupán kívülről, de zsigerileg is. Jó alaposan lecsutakolja magát, majd otthoni ruhát vesz, és kimegy ebédelni a kiskonyhába, ahol egy kis ,,szakító cetli" fogadja, rajta a gyöngyírással: ,,Szakítok veled!"
Valahogy számított rá. Már három éve húzták-vonták egymást. Arról nem is beszélve, hogy exbarátnőjének az apja sikeres építési vállalkozó volt, aki előre figyelmeztette őt, hogy úri lányának költséges igényei vannak, melyeket nem tud majd finanszírozni! S mennyire igaza volt annak az arrogáns, beképzelt, szőrszálhasogató egoistának.
Kimelegíti a tegnapi bolognai spagettit, majd jóízűen falatozni kezd miközben magában beszél:
- Előbb-utóbb ez is várható volt! Attól hogy valaki középoszálybeli még nem feltétlen az anyagi javaknak kellene átvenni az irányítást az egyes ember élete felett! - hangos töprengéséből az egyik szomszéd zökkenti ki, akinek rendszerint mindig szüksége van valamire. Vagy a liszt, cukor fogyott ki, vagy kell valamilyen eszköz, ami a hátrartásában nem található meg.
Horváth kinéz a kukucskálón, majd nagy levegőt vesz, és kinyitja az ajtót:
- Igen! Tessék? Mit szeretnél Gizi?
- Jaj bocsika! Ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudnád kölcsönadni a csavarhúzó készletedet, mert rendeltem egy butort és elvileg ma szállítják ki! - mentegetőzik, holott ez egyáltalán nem is szokása.
- Persze! - előkeresi a hálószobából apja régi szerszámosládáját és kisebbfajta megkönnyebbüléssel adja át az egészet a csinos, filigráns nőcskének, aki jócskán meghökken a láda súlya alatt.
- Jaj, nagyon kösz! Figyelj esetleg arra gondoltam, hogyha persze csak volna kedved akkor nyugodtan átjöhetnél hozzám, hogy együtt összeszereljük a butort! - flörtölő, csábos tekintetét valósággal a másikra erőlteti.
Horváth újabb mély levegőt vesz, majd bólint amivel gyakorlatilag jóváhagyja a segítségét és a későbbi találkát is.
- Jaj annyira cukorpofi vagy! - könnyed, rúzsos puszit ad pufók arcára, majd szökkenő lépésekkel máris távozik, Horváth pedig még mindig azon morfondírozik, hogy vajon hol ronthatta el szánalmas életét, hogy minden egyes nap ugyanaz történik vele?