BOLDOGULÁS ODAKINT

Amikor először megérkezett az Egyesült Királyságba az első, amit észrevett, hogy bár nyüzsgő hangyabolyként a tömegközlekedés és az autós forgalom is szó szerint egymás hegyén-hátán állt, afféle káosz-üzemmód uralkodott a legforgalmasabb utakon, mégis volt valami benső emberi összetartozás a vegyes etnikumú népcsoportok között. Mintha minden ember egy olyan széles kultúrális-társadalmi, láthatatlan hálót képezett volna, ami önkéntelenül is az emberi boldogulást, és élhetőség reményét kínálta fel a nagy átlag számára.
,,Vajon miért nem tudják ezt nálunk is megcsinálni, már több mint harminchat éve?" - töprengett minél erősebben, de megoldásra egyelőre nem jutott.
Egy hatalmas turbánt, hosszú szakállat viselő valaki azonnal ráförmedt, amint megpróbált biztonságosan átevickélni az egyik zebrával ellátott, forgalmas kereszteződésen:
- You are an idiot guy! Do you understand me?! - érződött a tört akcentusán, hogy egyre idegesebb, és mérgesebb szereplőnkre, aki ténylegesen nem akart tőle semmi rosszat. Inkább úgy döntött barátságosan, közvetlenül mosolyog és bóloga, mint aki tökéletesen ért minden angol szót.
- Fuck You! - üvöltötte magából kikelve a turbános fickó, mint akit várig sértettek. Hősünk pedig továbbra is igyekezett sürgősen átkelni a zebrán, hogy el ne üsse egy másik, vagy harmadik roppant idegbeteg autós.
,,Akárcsak odahaza! Valami nem változik!" - szögezte le kissé sztoikus iróniáival magában.
Egyik haverja építőiparban volt benne, és megbeszélték, ha sikerül kilátogatnia külföldre feltétlenül keresse fel, és majd kitalálnak valamit, hogy egy kis pénzkeresetre tehessen szert. Ő fogalmazott így. Szállást kellene sürgősen találnia, és azonnal kapcsolatokat építeni. Igen ám, de azzal, hogy csupán gagyarászik, és csupán egy-két szót ért az angolból még valakiből nem lesz sikeres ember! Ezt ő is nagyon jól sejtette és tudta.
Sikeresen átért a zebrán, majd egy gyorséttermi láncba futott, melyen pirosan fényreklám hirdette, hogy pizzát is árulnak! ,,No fene! Valami kis kaja most tényleg nagyon jól esne, hiszen odahaza bár jócskán bereggelizett kenyérből, hagymából, és szalonnából, de azért a hajnali, korai étkezés mégiscsak régen elmúlt már!" - gondolta, majd óvatosan benyitott a kellemes, barátságos, mediterreán típusú étterembe, ahol szinte bármelyik ember otthon érezhette magát.
Szándékosan a hátsó boxszerű asztalnál foglalt helyet, hiszen nem akart ő senkit zavarni. Különben is a hátsó ülések sokkalta kényelmesebbnek, komfortosabbaknak tűntek, mint bármelyik másik ülőhely.
Nemsokára egy harmincas éveiben járó, csinos pincérnő állt meg előtte és kissé gyanakvó, kíváncsi szemekkel máris végigmérte, és várta a rendelését.
- Can I help you Sir? - kérdezte közvetlenül mosolyogva.
Hősünk tanácstalanul nézett vissza rá, akárcsak egy kétségbeeesett gyerek, aki elfelejtette bepótolni az aznapi leckét és fél beszélni.
- Sir? Are you all right?! - a pincérnő arckifejezése kisebbfokú félelmet árult el, látván, hogy a másik illető erősen hezitál, verejtékezésbe kezd, és látszólag fogalma is alig lehet arról, hogy vajon mit kérdezhettek tőle?
Végül hősünk kezével kanalat formázott és úgy tett, mint aki finom falatokat eszeget éppen, majd egyetlen szót tudott kimondani: - Pizza!
- O.K. I know! - a pincérnőbe is visszatért a barátságos, mosolygósabb hozzáállás és azonnal távozott. Nem sokkal később ötvenkét centis átmérőjű óriás sajtos, szalámis pizzát szervírozott a pincérnő szereplőnknek, akit bizony jócskán meglepett a pizza mérete. A frissen vágott bazsalikom, kakukkfű, és oregánó megtette a hatását, mert valósággal szinte azonnal összefutott a nyál a szájában. Most rajta volt a sor, hogy előkeresse hátizsákja mélyéről pénztárcáját, amiben szerencsére volt néhány euró. Most gyorsan kiürítette az asztalra az eurót és a forintot is! Hadd lássák az angolok, hogy bármennyire is lúzeres egy szituáció ő azért mégiscsak gavallér lesz. Elvégre egész életében mindenért keményen megdolgozott.
A pincérnő újból megvillantotta milliókat érő gyönyörűséges mosolyát. Meglehet azt hihette, hogy egy jól öltözött hajléktalan hippivel van dolga, aki tüntetően szeretné bebizonyítani, hogy neki igenis van pénze.
- Oh! No, no! Your a kindness guest! - szabadkozott kezével hadonászva a pincérnő és kedvesen igyekezett megértetni, hogy a nagyméretű óriáspizza az étterem ajándéka.
Gondolhatta is hősünk, hogy itt mennyire előzékenyek, kedvesek, empatikusak az emberek. Sokkal jobb a kiszolgálás is, mint mondjuk odahaza.
Elvett egy szalvétát a kitett fűszertartóból és komótos kedvvel, tökéletes nyugalomban máris jóízűen falatozni kezdett. A szakács, aki a legtöbb tésztát és pizzát a benti, konyhai részlegen készítette előbb-utóbb csak-csak kikukucskált, hogy vajon a vendég meg van-e elégedve legújabb gasztronómiai étel különlegességével? A mosolygós pincérnő pedig - aki nem sokkal ezelőtt barátságos közvetlenséggel kiszolgálta -, folyamatosan kuncogott és nevetgélt magában, mint aki még soha nem látott egy negyvenhez közelítő, felnőtt férfit jóízűen falatozgatni.
Arra gondolt mennyire sorozatszerű ez az egész. Mintha a Miért éppen Alaszka szereplői között ülni Holing kocsmájában egy pofa sör, és némi ropogtanivaló mellett. Egész rendesek az itteni emberek. Közvetlenek, és barátságosak. De hol fog aludni? Hol lesz szállása, amikor a haverja azt mondta, hogy keresse fel, és megadta a címet?
Hirtelen gondolt egyet és megpróbálta magához inteni a szimpatikusan mosolygós pincérnőt, aki látván, hogy milyen jó étvággyal eszi a pizzát hősünk máris szolgálatkészen a segítségére sietett.
- How do you like the pizza Sir? - kérdezte.
- Nagyon... finom... nyami... - bólogatott, és bambán mosolygott, majd előkereste a kis cetlit, amire haverja felírta a címét, és a pincérnő tenyerébe nyomta. - Segítsen nekem... - szólt hozzá segítségkérőn.
A pincérnő mintha olvasott volna a sokat tapasztal munkásember tekintetéből, mert bólintott és valami olyasmit mondott, hogy tudja hol van a cím, és munkaidő után nagyon szívesen segít, hogy odataláljon.
Hősünk kétségbeesett tekintete pedig nem sokkal később fokozatosan kezdett jótékonyan elpárologni. Megette az óriásméretű pizzájának az utolsó szem morzsáit a főszakács legnagyobb megelégedésére, aki időnként ki-kipislogott a kis konyhájából, és amint emberünk az utolsó szelettel is végzett ovációszerű tapsviharral honorálták erőfeszítését.
A másik újdonság, amire emberünk önkéntelenül is felfigyelt az volt, hogy étkezése befejezése után ki akart lépni a pizzázó helységéből a jócskán szeles, és hűvös angliai utcára, de a pincérnő visszahúzta kedveskedve a kezét és kérte, hogy nyugodtan maradjon. Ennyire kedves, szívélyes vendéglátásának ugyan ki tudna ellenállni? Így emberünk maradt a pincérnő munkaidejének a végéig.
Amikor délutáni órák környékén a pincérnő kissé sápadtan, és fáradtan végzett levette munkaruháját és csinosan felöltözködött. Emberünk valószínűleg már jó régen nem randizhatott, mert szinte azonnal fenakadt a szeme a gyönyörű, és filigáns hölgyön.
A hölgy kézenfogta, mintha csak a legjobb barátja lenne, elbúcsúzott a többi munkatársától és máris megindult vele az estébe hajló, még mindig nyüzsgő városi sokadalomban. Időközben folyamaosan angolul fecsegett és gagyarászott, mintha a másik megértene akár egyetlen szót is. Gyakorlatilag a fél életét elmondta a munkásembernek, aki úgy gondolta inkább némán hallgat, semmint megszólal, így nem kerülhet legalább bajba, sokszor bólogatott csak úgy maga számára.
Végül jó husz perces, kellemes séta után elértek a megadott leginkább kertvárosiasnak tetsző, nyugis környékre, ahol főként családos emberek éltek. Több udvarban egész komfortosan kialakított mini játszóterek, és közepesméretű hinták voltak felállítva, feltehetőleg a gyerekek miatt.
Végül becsöngettek a megadott címre. Takaros, teglás ház volt tetővel, mint amilyen az otthoni családi házak többsége is, de ez azért már mégiscsak külföld!
Mindketten várakoztak tíz percig, majd gyereksivitások közepette kinézett egy barna szakállas, kicsit másnapos, torzonborz alak, és csipás szemeivel belepislogott a másik ember barátságos arcába:
- Hát ezt nem hiszem el! Pista te vagy az??? - kérdezte annyira meglepődve örömében, hogy alig merte elhinni, hogy haverja tényleg külföldre utazott a jobb megélhetés reményében.
- Szervusz Feri! Hát hogy éltek itten? - úgy meglapogatta csontropogtatón a másik végtagjait, hogy mackós termetével kis híján majdnem összetörte.
- Látom már barátnőd is van! - nézett a kissé megilletődött pincérnőre, aki barátságosan mosolygott, és angolul kérdezte, hogyan van?
- Thanks I'm fine! - felelte könnyed, laza angolossággal.
- Gyertek be mindketten ezt ez asszonynak is látnia kell! Majd kiugrik a bőréből a boldogságtól! - azzal mindkettejüket beinvitálta a szépen berendezett otthonába, majd néhány perccel később a két régi motoros férfi már kedélyesen, barátságosan csevegett a nappaliban, miközben a hölgyek egymás között dumcsiztak.
Pista és Feri szinte azonnal egyezségre jutottak abban, hogy Feri nagyon sok mindenben tud és természetesen fog is Pistának segíteni, és éjszakára természetesen otthonában maradhat, hogy legyen hol álomra hajtania a fejét. Így történt, hogy alig hat hónapon belül Pista nemcsak hogy szépen fizető építőipari munkákhoz jutott, de még barátnője is lett és berendezkdett egy olyan életformára, melyet odahaza - valószínűleg -, nem lett volna képes bárhogyan is gürcöl, és éjt-nappallá dolgozik megvalósítani!