MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉS

Szobám mélységes barlangjából kutatom,
figyelem az engemet körbevevő,
marcona, galád Időket.
Mind-mind közelebb érzem önmagamhoz
immár az ősz suttogó levél-váltásait,
merengő temetőit.

Barlangomban szobám négy sarka
egyszerre figyelmeztet s irányít,
egyre hiányosabb s üresebb lesz
köröttem a kongó csend visszhangja,
míg némaságra dermed a Jelen!

Nézem s figyelem immáron a végesre szabott,
Hóhér-Időket alulről-belülről.
Karrierek olcsó, mohó ígérete nem csábítgat.
Csalóka, ragyogó hírnév nem bűvöl el,
romantikák holdfény-szonátáját
az Egy-Valaki arcán egyre ritkább megtalálni.

Tűnödöm. Vajon én hibáztam s rontottam el
valahol féluton tett s akarat közt a tétova,
szánalmas próbálkozást
– vagy immáron már az angyal is
hibás volt abban,
hogy őszinte, babonázó pillantásával
elhitette s sanyarú nehézkes Létnek
– ha törik, ha szakad -,
igenis van s lehet még értelme.

A lét, akár a kard megköszörült
pengéje suhogva, elszántan vágni akarja
életem el bukott fonalát.
Nem tudhatom: mi végre?!

Kihallatszik a hiéna Kor főmotívuma:
,,Annyit érsz, amennyid éppen van!”
– S akinek sosem telik Porschék s turbosított
luxus sportkocsik flottájára azzal a nagy,
egoista sznob áltag már szóba sem áll,
beszélgetést sem veszteget.

Szomorú Sziszifuszként naponta hegynek fel
kedvetlenül trappolásznak betegeskedő lábaim.
Vissza-visszagörbül bennem lélekerő
s elszánt szándék hisz a végső próbatétel
– így is úgy is -, még mindig hátra van!

Csupán a túlvilágnak lehetnek még sziklái
s csúcsai, melyet mindenkinek
egymagának illik megmásznia.
Szorítanám farkasszemezve
a Kedves gyöngyház-kezét:
Még el ne engedjünk egymást!
– A távolból családi fényképe kacsintgat reám,
s tudom: már nem lehetek sehol!