GOLGOTA-JÁRÁS

Az osztály a csillagvizsgáló felé vette az írányt. Míg a legtöbben kíváncsi, izgatott érdeklődéssel várták, ácsingóztak arra, hogy végre igazinak látszó naprendszereket, csillagokat, miniatűr, vagy épp kozmikus galaxisokat, bolygók maketjeit láthasssák addig akadt egy kövér, dagadék srác aki ezt az egész kirándulást valósággal úgy élte meg, akár egy nagyon fájdalmas, kibírhatatlan foghúzást.
Ha az ember lenézett a hídról, ahol jobbára autók közlekedtek, és egy kisebb focipálya is helyet kapott a csillagvizsgáló fényes, palotaszerű, kupolás épülete kisebb erdőség szélen helyezkedett el, mintha csak szándékosan akarna belesimulni a természet ormótlan rendjébe.
November végi idő volt. Az a tipikusan ,,muszáj felöltözni különben azonnal megfázol, és beteg leszel" időjárás. Lányok-fiúk vegyesen általánosságban téli, nagydarab kabátokat, kötött, meleg sapkákat és jó lábig is leérő sálakat viseltek. Voltak, akik még így is fáztak, és hallani lehet hogy kocog egymáshoz makulátlan gyerekes fogsoruk.
Öten voltak, akik - ki tudja miért -, állandóan gyilkosan fenyegették, piszkálták, ugratták, vagy csak brutális módszerekkel kekeckedtek a legtöbb gyöngeakaratú gyerekkel, főként olyanokkal, akikről előbb-utóbb könnyedén megtudták, hogy vagy képtelennek mutatkozik megvédeni saját magát, vagy olyan nyúlbéla-féle a lány, vagy a srác és sohasem üt vissza, mert például ellenzi az erőszak minden formáját. Most is erről volt szó.
Amióta az osztályfőnök feltuszkolta őket a kiránduláshoz kibérelt ütött-kopott, rozdásodó, jócskán köhögő matuzsálem buszra be nem állt a szájuk, és a hátsó üléseket saját alanyi jogon foglalták le, holott az osztályfőnök ültetési sorrendet állított össze, amit nem ártott, ha minden diák kötelezően betart.
- Nézzétek ezt a szánalmas, dagadék kis férget! Csesszünk ki vele! - mondta az idősebbik, langaléta srác, aki eddig vagy ötször bukott meg, és miután semelyik osztály nem volt hajlandó befogadni valahogy az évek során kivívta magának a rettegett pszichopata jelzőt.
- Egyszerűen utálom ezt az idióta balek pöcsfejet! Miért nem húz el az ilyen egy másik városba, hogy még a párnás seggét se lássa az ember?! - bosszankodott orra alatt a langaléta srác öccse, aki azzal vívott ki tiszteletet magának, hogy előszeretettel taposta el a pillangókat, a hangyákat, vagy fojtotta vízbe a kiskutyákat.
- A jó édes anyát a kis geci féregnek! Én azt mondom kurvára verjük agyon, hogy fossza össze magát! - ezt egy másik, halszemű, antiszociális fiú mondta, aki már többször visszabeszélt az osztályfőnöknek, aki jócskán felidegesítette magát a kamasz beszólásain, és visszakézből hatalmas, égető érzésű pofont osztott ki neki, ami miatt bosszút esküdött szinte az egész iskola, és tanári kar ellen.
A kövér srác csendes alázattal, lopakodva, hogy - remélhetőleg -, ne sértsen meg senkit inkább magányosan, elveszve kullogott az osztály sorfala mögött. S mivel ő volt a legutolsó diák jobbára a kutya sem foglalkozott vele. Nem úgy a bandatagok! Előbb ők is csöndesen hátralopakodtak, mintha elfelejtetek volna valami lényeges, fontos dolgot, aztán egymás után, akár a kóristalányok apró, gonosz dolgokat kezdtek kötött sapkás fejéhez vagdosni:
- Mondd csak te kis geci? Anyád is ekkora tehén-bálna, mint te vagy? - kérdezgették tőle, miközben könyörtelenül, gyilkos ragadozó vadállatok módján hahotáztak, és röhögtek.
- Szánalmas egy pöccsfej vagy! - közölték vele mások. - Nézzétek a hülye állat! Mindjárt sírva fakad, akár egy pisis öt éves!
Egy csipkebogyóbokor mellett haladtak el sorban, míg végül megint csak a legnagyobb, többszörösen bukott, langaléta srác agyából kipattant az ötlet, miszerint: ragadják grabancon ezt a tohonya, dagadék pingvint, és hajítsák meg a szúrós-tüskés bokor közé, lássuk életben marad-e? Mintha a természet könyörtelen törvényeivel akartak volna hazárdjátékot játszani.
- Hé fiúk! Nézzük meg ezt a rohadék marhát, tud-e repülni?! - azzal a nagyobbik, nyurga srác máris megfogta puffos télikabátja sálját, majd hajtójkáját és akkorát hajított rajta, hogy a jócskán balszerencsés, kövér srác egyenesen a csipkebogyóbokor szúros drótágai között találta magát. Szúrtak, martak, vérző stigma-sebeket vájtak egész testébe, még úgy is, hogy a csekélyke védelmet adó télikabát rajta volt. Érezte a bizsergető, égető fájdalmat, de valami sokkalta mélyebbről, gyomorszájból jövő megtorlást, és kíméletlen bosszút. Megfogadta, hogyha az életébe is kerül, de megkeserülik még tetemesen ezt azok, akik ennyire elbántak vele több mint nyolc éven át!
- Nézzétek ezt az idiota geciládát! Akkorát repült, mint a nagyágyú! - vigyorogtak gonosz, brutális tettük láttán, majd gyorsan visszaálltak a többiekhez a sor végére, és bementek a csillagvizsgálóba a nagyméretű bejárati kapun.
A dagadék, kövér srác - legalább is egyelőre -, ott szorongott, töprengett, és erősen gondolkozott a szúrós tüskés bokorban. ,,Ő csak abban volt hibás, hogy nem ütött vissza, vagy nem védte meg magát annyi éven át, vagy mindig hagyta, hogy gonoszkodó gyerekek szórakozzanak vele és megalázzák?! De hát akkor miért kellett ezt csinálni?!" - Hosszú időbe telt mire rájött a válaszra: Azért művelték ezeket az alávaló, brutális gonoszságot vele, mert mindig rossz helyen volt rossz időben, és mert sajnos vannak olyan brutális könyörtelenségű pszichopaták, és szociopaták még a kamaszok közt is, akik a jó hecc kedvéért, ha megtehetnék kedvükre felégetnék az egész elátkozott világot!
Időközben a bölcs, és már nyugdíj előtt álló osztályfőnöknek feltűnt, hogy az osztályból hiányzik valaki. Amíg egy SZTK-szemüveges forma tudós ember részletesen, de halál unalmasan darálta a szokásos rizsaszöveget egy-egy csillag, vagy fekete lyuk keletkezéstörténetével kapcsolatosan addig az osztályfőnök csöndesen, alaposan végigjárta osztályát és hamar rájött, hogy Tibi bizony sehol sincs, holott a délelőtti órák környékén ugyanúgy felszállt a kibérelt buszra, akárcsak a többiek.
- Gyerekek figyelem! Ki tudja, hogy merre van Tibor?
Lányok, fiúk vegyesen hallgattak, mint a sír. Akár még egy tű sercenő koppanását is könnyedén meglehetett volna hallani akkora csönd közepette. Persze a bandatag kamaszok még így sem tudhatták magukba fojtani a fel-feltörni készülő hahotázást és röhögést, így szinte azonnal lebuktak a dörzsölt osztályfőnök előtt.
- No, akkor meséljetek csak, ti gazemberek! Hol van Tibor?! Jól jegyezzétek meg addig innét senki sem távozik, amíg elő nem kerül Tibor! - ez persze mindenkire vonatozik! - tekintett vissza szigorún, marcona szemöldökráncolással szinte mindenkin.
- Béla bácsi! - nyújtotta ki kis kezecskéit egy barnahajú, egérhangú kislány. - Én láttam a Tibit! A sor végén!
- Jól van Eszterkém! És mikor láttad? - kérdezte kissé felidegesítve magát az öreg.
- Amikor bementünk a csillagvizsgálóba! - felelte.
- Értem! Látott, vagy hallott valaki valamit?! - kérdezett most mindenkit.
Az osztály többsége szándékosan maradt néma, hiszen ha bárki is kinyitja segítőkészen, vagy szándékosan a száját, akkor nagy a rizikója, hogy másnap őt is szabályosan péppé verik.
- Nagyon szomorú és nagyon csalódott vagyok kedves Hölgyek és Urak! Azt gondoltam, hogy az emberi jellem egy csipetnyi szikrája legalább valakikben még ott lakozik, de lehet, hogy én tévedtem! - arra számított, ha felkelti az osztálytársakban a bűntudat, vagy a lelkiismeret-furdalás aprócska gyertyalángját talán valaki mégiscsak elmondja mi történhetett Róberttel.
- Béla bácsi! - jelentkezett egy kisnövésű kislány. - A Molnár-fivérek voltak és néhány szemétkedő fiú! Ők szórakoztak vele, és valaki behajította a Robit abba a szúrós bokorba! - válaszolta remegő hangon, mint aki máris megtorlástól tart.
- Hogy? Micsoda??? - Hökken meg váratlan meglepetésében az idős osztályfőnök. - Ti gazemberek! Hát szabad így viselkedni, mi?! - úgy érezte a tehetetlen harag majd felemészti bensejét. Hol voltak már a boldog békeidők, amikor minden gyerek jól viselkedett, és nem bántott senki senkit?
- Nagyon köszönöm kedves Katalin, hogy ezt elmondtad! - most a többiek felé fordult. - Én pedig a ti helyetekben elsüllyednék a szégyentől, hogy ennyire aljasul, becstelenül viselkedtem az egyik segítségre szorul osztálytársammal szemben. Most pedig mehet mindenki hazafelé! A gonoszkodó bandatagokhoz azért még lesz egy-két szavam. - azzal sarkon fordult és sietős lépésekkel máris kirohant a csillagvizsgáló kupolás épületéből, hogy megkeresse az időközben jócskán halálrarémült diákját, aki még mindig a tüskés csipkebogyó ágai közt szorongott és esze ágában sem volt, hogy kikecmeregjen a homályosan derengő, őszies napfényre.
- Róbikám? Merre vagy? Már mindenki hazament! Kérlek gyere elő! - kérlelte, már csaknem könyörgő hangra fogta, amikor az egyik csipkebogyóbokornál meglátta a nagy nehezen kimászó, majd talpraálló, koszos kamasz srácot.
- Elmondták, hogy mi történt! Őszintén sajnálom a dolgot! - most vette csak észre, hogy Róbert potyogtatja szomorú könnyeit, reszket és halálosan fél a jövőtől. Benyúlt mellényzsebébe és adott neki egy tiszta zsebkendőt: - Töröld meg az arcodat fiacskám, aztán menj szépen haza! - közölte kimérten, diplomatikusan, és miután már mindenki elment együtt indultak vissza.
- Ez az én autóm! - mutatott kicsit büszkén, felemelt fejjel világosbarna Skoda 1500-asára az egyenesjellemű férfi. - Ugorj csak be! Hazaviszlek!
Róbert alig akart hinni a fülének, hogy a mai napi megalázó viszontagságok, pokoli tortúrák után még akad emberséges ember is a földön. Így Azonnal beszállt és magára tette szó nélkül a kissé kényelmetlen biztonsági övet.
Az öreg osztályfőnök is beszállt, majd magára csatolta az övét, belenézett a visszapillantó tükörbe, és kikanyarodott a főútvonalra. Kellemes hatvanas tempóban tették meg a visszaútat. Autóval nem is tűnt olyan egetrengető nagy távolságnak az iskola. Az öreg tanár az egyik elágazásnál tette ki Róbertet.
- No, szerintem innen már hazatalálsz, ugye?!
- I-Igen... - próbált megnyugodni, és csekélyke bátorságot erőltetni magára.
- Most az a legfontosabb, hogy nyugodj meg, gondold át a történteket, és beszélj a szüleiddel, hogy mi legyen a megoldás? Holnap találkozunk! - vaskos kezét nyújtotta, amit a kamaszfiú erőtlenül megrázott, majd a tanár becsukta a másik kocsiajtót és kicsit nagyobb gázt adva elhajtott.
,,Hogyan tudnék beszélni a szüleimmel? - futott át agyán a felismerés. Apám szinte azonnal leordítaná fejemet, hogy egy szánalmas idióta vagyok, amiért nem tudom megvédeni magamat, míg anyám megvigasztalna és semmi sem változna meg!" - s mindvégig ez járt a fejében, amíg haza nem ért.
Másnap az iskolából telefonáltak Róbert szüleinek, hogy az igazgatónő, és az osztályfőnök szeretne egy személyes beszélgetést tartani velük, ahol megbeszélnék Róbert további helyzetét. Róbert anyukája volt az, aki mindig elment ezekre a megbeszélésekre, szülői értekezletekre, hiszen apja idegrendszere nagyon sok esetben már így is a plafont súrolta.
- Asszonyom! Kérem gondolja végig jó alaposan, hogy itt most elsősorban Róbert testi-fizikai biztonsága a tét. Borzasztóan sebezhető, túlérzékeny kamaszfiúról beszélünk, akinek elég egyetlen apró kis bántás és annak is súlyos, tragikus kövekezményei lehetnek! - Szerencsére Róbert anyjával még mindig értelmesebben lehetett beszélni, mint örökké egoista apjával, így történhetett, hogy pár napon belül Róbert magántanulói státuszt kapott, kiírták nevét az osztálynaplóból, és hetente újabb és újabb tananyagokért - igaz -, még be kellett fáradnia az iskola baljóslatú, komor börtönfalai közé. Amit viszont Róbert egyetlen pillanatra sem felejtett el, az volt, hogy a bandatagokat - akiket persze jócskán elővettek, és megbüntettek, egyeseket el is tanácsoltak -, valóságos hajtóvadászatot fognak rendezni ellene, így ténylegesen jobb lesz, ha hosszú időre ténylegesen megpróbál láthatatlanná válni...

A BIZTONSÁG LÁTSZATA

- Ebből elég volt! - parancsolta kemény szigorúság álcájával a családfő, aki jóformán egész életében azt csinálta és tette, amint a határozott és karakán, talpraesett felesége mondott neki. - A gyereket önvédelmi tanfolyamra fogom vinni! - miközben saját magát hergelte, és idegesítette fel, akár egy önműködő nukleáris reaktor gyönyörű, bájos felesége kíváncsian nézett rá, és nem tudta mire vélni, hogy férje miért vetkezett ki ennyire magából:
- Nyugodj meg édes apukám! Majd megoldódnak a dolgok! Nem kell az ilyesmit elkapkodni! - igyekezett csitítgetni, - igaz -, több-kevesebb sikerrel. S minél inkább bazsagott, mosolygott hófehér mosolyával a családfő egyre frusztráltabb, és mérgesebb lett.
- Te engem ne csítitgass, ha jót akarsz magadnak! Majd fölrobbanok ettől az átkozott témától! Méghogy állandóan megverik az iskolában! Nem is akarom elhinni! Micsoda egy puhány kis pöcs, hogy még magára sem tud vigyázni! Bezzeg az ő korában én egy kézzel vágtam a földhöz a legngyobb srácokat is! - Önmagát mindig a legerősebb hím képében aposztrofálta és elvárta fiától is, hogy kemény, tökös legény legyen, akit rengeteget verekszik. Most viszont, hogy sok minden tudomására jutott azt hitte, hogy felesége csupán tréfálkozik vele, hogy őt jócskán felbosszantsa.
- Igen apukám! Sajnos megtörténtek ezek a dolgok!
- Igazán?! Hát akkor majd én teszek róla, hogy ne verjék péppé mindennap! Hozom a kocsikulcsot! - azzal már vette is kabátját, farmert vett, szájában füstölgő cigarettavéggel kicsit úgy nézett ki mint Steve Macqueen. - Róbert? Merre vagy?! - kiabált be a gyerekszobába, ahol a tizenkét éves fiú épp a szokásos háziját írta.
- Itt vagyok... apa... - szólt ki remegő hanggal.
- Gyorsan kapd össze magad és nyomás! Elviszlek egy karatetanfolyamra! Mozgás!
A fiú - látszólag -, szinte semmit sem értett abból, hogy vajon már megint milyen tervet eszelt ki apja, aki előszeretettel szégyenítette meg mások előtt, hiszen saját benső érzelmeit képtelen volt kimutatni. Róbert engedelmes, szófogadó fiúként felöltözött; farmer, kopott szürke pulóver, amiben szinte kivétel nélkül úgy festett mint valami nagy kövér egér, és szintén szürkés baseball-sapkát nyomott a fejére, hiszen mostanság kissé ciki lett öregjével együtt mutatkozni, aki még az utcán is - előfordult -, hogy kedvére üvöltözött fiával méghozzá torka szakadtából.
- Anyus! Mi akkor elmentünk aztán majd jövünk! - közölte feleségével, majd jó erősen bevágta maga után a bejárati ajtót. A csinos asszony még szeretett volna mondani valami ösztönző, bátorító kedveskedés egyszem fiának, de inkább levonta magában a következtetést: ez olyan ,,férfias dolog."
A családfő nem különösebben tartotta be a közlekedési szabályokat, amikor kikanyarodott rozsdásodásnak indult Lada Szamarájával a főútvonalra. Jóformán az összes piros és sárga lámpánál és útkereszteződésen átment anélkül, hogy rendesen körbenézett volna. Szájában továbbra is cigaretta fityegett és mivel már a kocsi teljes utastere masszív, gusztustalan, füstben fetrengett Róbert is egyre jobban lilult-kékült, mire apja észrevette, hogy jobb lesz, ha letekeri az ablakot.
- Micsoda egy szerencsétlen puhány vagy édes fiacskám! Még a cigit se bírod! - mosolygott gonoszul az orra alatt. Mégis valahogy alvilágias, ravaszkás mosolya mögött féltette és szerette is a fiát.
Csikorgó kerékkel fékezett le az autóval a Királyhágó utcánál, ahol a százharminckilences busznak is volt egy kivénhedt, kissé ócska megállóhelye. Kiszálltak, majd a családfő bezárta az autót, és nekivágtak a meredek, hepehupás, macskaköves utcának, ami néhol kanyarokat tett, mint egy közepes méretű kígyó, ami legszívesebben saját farkába szeretett volna harapni.
Alig tíz perces séta után érkeztek meg az egyik önvédelmi tanfolyamokat tartó konditeremhez.
- No, meg is érkeztünk! - legszívesebben ott helyben nagyot lökött volna fián, és egyszerűen betaszítja a kapun, de mivel tartott felesége felelősségre vonásától ezért úgy vélte mégiscsak hasznosabb, és célszerűbb, ha fogja magát és bekíséri.
- Apa... egy kicsit félek... - jegyezte meg halk egérkehangon a fiú, de szemmel láthatóan apját máris lenyűgözte az üvegvitrinben tárolt győzelmi trófeák, és díjak sokasága.
- Mit motyogsz itt nekem?! - förmedt rá, mint akit szándékosan hoztak ki béketűréséből.
- Egy kicsit félek... - jegyezte meg most valamivel hangosabban.
- Leszarom kisöreg! Hol is van az oktatás?! - tanácstalanul körbefordult párszor saját tengelye körül, és már nyúlt is volna a következő cigiért, amikor meglátta a nagy, piros figyelmeztetést, hogy az épületben tilos a dohányzás! Erőt vett rajta az ideges türelmetlenkedés és gyors rohanással elkezdett válogatni az ajtók között, míg végül kiáltásokra lett figyelmes. ,,Talán ők lesznek azok!" - gondolhatta, és benyitott, mit sem törődve azzal, hogy félbeszakítja az órát.
- Oh! Elnézését! Jó helyen járok? Ez itt az önvédelmi tanfolyam? - kérdezte, akár egy megilletődött túrista, aki útbaigazítást kér.
Egy feketeöves, fekete ruhát viselő, középkorú, komoly férfi lépett oda hozzá, majd azonnal hangosan fel is csattant:
- Azonnal vegye le az átkozott cipőjét, ha a szőnyegre akar lépni!
Az apa jócskán megilletődött, hiszen nem volt ő hozzászokva, hogy mások nyilvánosan is kioktassák, így máris ledobta mind a két cipőt. A kis csoportban vegyesen, törökülésben ültek fiúk-lányok, és mindenki kíváncsian sutyorgott arról, hogy vajon mi lesz ennek a párbeszédnek a végkifejlete?
- Vannak felnőtt csoportjaink is! - közölte kimérten a mester.
- Ó! Félreértett kedves Uram! - szabadkozott. - Én csak a fiamat hoznám ide, ha nem gond! - kiszólt a kongó folyosóra, ahol Róbert árván sétálgatott.
- Ő a fiam Róbert! Na? Köszönj már az isten áldjon meg! - utasította feszülten.
- Jó napot kívánok!
- Üdvözöllek! Csapat! Felállni! Meghajlás! - kántálta a vegyes társaságú csoport felé. A gyerekek azonnal parancsszóra meghajoltak, majd kíváncsian, gyanakvóan kezdték szemlélni a félszeg, tétova, kövér srácot, aki még mindig tétován topogott a szőnyegen, majd amikor rájött, hogy nem árt, ha leveszi a cípőjét, máris lázas sietséggel húzta le magáról a lábbeliket.
- Na, akkor édes fiam! Én akkor megyek is! - A családfő azt hihette, hogy ennyivel megússza a dolgokat, ám a fekete ruhás mester gyorsan odasietett hozzá és kérdőre vonta:
- Bocsásson meg kedves Uram! A részvételi díj és a tagsági díj is tízezer forintba kerül! A bemutató ingyenes! - közölte kimérten.
A családfő jócskán meglepődött, elvégre arról nem volt szó, hogy majd fizetnie is kell bizonyos dolgokért. Idegeskedve vette elő zsebéből a pénztárcáját és serényen kutatni kezdett. Mintha a fogát húzták volna nyújtotta át a tízezer forintos bankjegyet a karatemesternek, aki persze zokszó nélkül el is fogadta. Az apa nagy sietve eltűnt, így Róbert magára maradt saját rettegő félelmeivel, és egy új élethelyzettel, amivel nemigazán tudott mit kezdeni.
- Gyerek közelebb... hogy is hívnak? - kérdezte a mester.
- Róbert... - felelte halkan.
- Á, értem! Állj ide a kör közepére! Megnézzük, hogy tudsz-e védekezni!
Róbert bizalmatlanul, apró lépésekkel közelítette meg a küzdőteret, és torkában gombócokat nyelt vissza, hogy vajon most meg mi fog történni?!
- Akkor most kérnék egy önkéntes jelentkezőt, aki megmutatja újdonsült növendékünk számára az önvédelem alapfogásait!
Egy kislány jelentkezett. Elszánt volt és tettrekész. Akár egy harcias Tomb Raider vagy amazon, aki bárkit meg tud verni.
- Figyelem! Szembefordul egymással! Meghajlik! Köszöntés! Harc! - közölte hangosan a mester, majd hátralépett pár sorral.
Róbert és a barátságosnak éppen nem tűnő kislány egymással szemben állt, és farkasszemet nézett. Róbert védekező ösztönnel máris addig igyekezett hátrálni, amíg a gyerekek gyűrűjében el nem ért a küzdőtér végéig, ahol törökülésben ültek a többiek. A kislány azonnal a támadás taktikáját választotta és látszólag mindenre elszánt könyörtelen, hajthatatlan, és elszánt ellenfél volt. Párat ütött, öklözött és rúgott a levegőben, majd egyre harciasabban üvöltött, amikor tapasztalhatta, hogy Róbertet sehogyan sem képes megütni, hiszen az gyáva nyúlként egyelőre hátrál.
- O.K. Kira! Elég lesz! - utasította a mester a kislányt, akin meglátszott, hogy győzelemhez szokott, és új volt neki ez a mostani helyzet. - Róbert! Ez szép védekezés volt! De a hátrálás nem mindig megfutamodás! Most én próbállak megütni! - azzal minden szószaporítás véget, már ellenségesen azonnal célba vette a védtelennek látszó kamasz gyereket, aki - igaz -, felemelte mind a két öklét, de képtelen volt bárhogy is védekezni.
A karatemester rúgott és vágott, levegőbe sújtott és a gyerekek nem állhatták meg, de sokan óhatatlanul is elkuncogták magukat, és kisebb-nagyobb kacagások is előfordultak. A mesteren egy idő után a verejtékezés általános fizikai jelei látszódtak.
- Védekezz! Gyerünk! Egy, kettő, egy kettő! Használd a kezedet, és az öklödet! - utasította több-kevesebb sikerrel, ám Róbert továbbra is körbetáncolta az egész küzdőteret, és semmi szín alatt nem engedte, hogy megüsse a - most szemlátomást -, kissé zabosan dühös mester.
- Állj! Elég lesz! Hú! Megizzasztottál, és az nem bölcs dolog! - közölte, majd szembefordult fele, és tiszteletadással meghajolt. - Szóval piszkálnak a suliban? - azt gondolhatta, hogy sikeresen felpiszkálhatja majd, így előhozva belőle a haragot és az indulatot. De Róbert továbbra is úgy nézett rá, mint olyasféle emberre, aki csak ugat, de nem harap! Ezt hamar megérezte a mester is, majd egy óvatlan pillanatban arra utasított néhány gyereket, hogy kerítsék körbe a gyáva srácot: lássuk miként és hogyan próbál védekezni a túlerővel szemben?
- Fogjátok körbe! - utasította őket.
Néhány gyerek szonnal támadó ellenállást vett fel, és ellenségesen körbefogták Róbertet, de egyelőre nem merték megtámadni a mester beleegyezése nélkül. Róbert továbbra is folyamatosan mozgásban volt. Gondolhatta
,,Ha mozgásban vagyok akkor nem kaphatnak el!" - s mennyire jól gondolhatta, mert a gyerekek többsége nem mozdult, vagyha néhány vállalkozószellemű megpróbálta Róbert úgy ugrott el előle, akár a szöcske.
- Csapat! Állj! Meghajlás! - kántálta kis idő múlva a mester. - Hát... Róbert! Szeretném, ha megbeszélnéd a dolgot a szüleiddel! Ha valóban ide akarsz járni, akkor ahhoz elköteleződés kellene! Én most elbúcsúzom tőled! Gyerekek! Hajoljatok meg! Azért szép védekezés volt!
A gyerekek egyszerre hajoltak meg Róbert pedig hazament egymaga, gyalog és miközben a buszon üldögélt folyamatosan az járt a fejében, hogy vajon mit mondd majd otthon a szüleinek, főként idegbeteg apjának, aki jóformán a semmiért fizetett ki tízezer forintot?!

EGYSZERŰSÍTETT MEGÁLLAPÍTÁS


Hogy is juthatnánk el csontig lecsupaszított,
legbelsőbb, rejtegetett világunkba,
mikor árván sírdogáló kisgyerek nyafog,
nyűszít mibennünk s nem engedi meg,
hogy felnőttek galád, alantos, mihaszna
módján önmagunknak is hazudhassunk?!

Űzött, számkivetett vadakként átgázolunk
tajték-csatakosan tótágast-állt életünkön
s az ami még elérhető lett volna;
babonázó, kacér mosolyok tűz-lobbanása,
szerelmi mindenség halhatatlan beteljesedése
már rejteknek, menedéknek se jó,
hiszen rég elvesztette bimbozó, kegyes varázsát.

Szellős, nyirkos árkok, csapdákba
hajszolt ásító szakadék-vermekbe hajszolnak
bennünket a megszépített, idillikus álmok.
Közelítő, ordas-csaholó fakrasfalkák lesben állnak,
majd orvul s merészen támadnak.
- Régóta gyarlókká fonnyadtunk mi!
Csak a hasztalan, semmirekellő karrierálmokért
nem érdemes már küzdeni!
Egyszerre szándékosan tétovázunk, botladozunk
- körbekerít bennünket orvul alattomos,
hitszegő ígéretek,
széptevések milliónyi színeváltozása.

A nyiladozó értelem ravasz intelligenciája
csupán csak kivételes emberekben mutatkozhat meg.
E sanda, velejéig ártó Hiéna-Korban
mikor a szabad-gondolatok s eszmék
szikra-bontogató, kreatív fénye egyre fogyatkozik
s lankad - némán meghagyott gondolkodókat,
hírmondó prófétákat egymás után
sorra végzi ki a Hóhér-Idő!

Nem oldódhat immár sosem gyötrelmes
magányunk, dac-szabdalta szikla-felelősségünk!
Kik még egykoron őszinte szívekkel igazán szerettek
minket most gyatra, tehetetlen földi sutasággal
tékozlón elbitangolják nem csupán a szeretet bilincseit,
de még gyermekeiket is könnyedén meg s kitagadják.
Tündöklőbb fényű otthon-menedéket
kellene teremteni kihűlt, jeges éjszakákban!

KIEGÉSZÍTETT LEBEGÉS

Erika valóságos konyhatündér a saját birodalmában. Fantasztikusan berendezett, modern, minden igényt kielégítő art-deco stílus, letisztult formák, színek, és vonalak uralják pontos kiszámíthatósággal nem csupán amerikai típusú konyhájának minden szegletét, de talán még életét is, ami - persze mostanság -, meglehetősen kezd szétesni.
Akivel csak megakarja kedvelteni, vagy szerettetni magát annak szó szerint szinte azonnal beférkőzik a bőre alá. Viszont akit nem különösebben, vagy éppen egyáltalán nem kedvel azt valósággal még az okostelefonjától kezdve a közösségi média világából is radikálisan, és szabályosan száműzte bárhogy is ácsingóztak felé, vagy próbálták megpuhítani.
Erika legszívesebben bement az énidejében a hálószobában beszerelt faltól-falig típusú könyvespolchoz, mely szabályosan roskadásig agyon volt pakolva szépirodalmi, és lírai kötekekkel.
Találomra kinyitott egy-két verses, vagy prózai kötete és szabadon hagyta, hogy magával ragadja az adott irodalmi szöveg sodra. Nem siet az olvasással, inkább szándékosan elmerül, megmerítkezik benne, mint aki úgy ízlelgeti cseppekként az adott költők sorait, akár a mézet. Hirtelen elfogja a sóvárgó, gyerekes irigység, hogy ő miért nem tud ilyen hihetetlenül kifejező, megindítóan gondolatébresztő, és mégis művészi sorokat írni. Rádöbben, hogy szinte alig van hobbija. Imádja az őszi, avarszagú, rozsamarta erdők varázslatos hangulatát, és azt, ha a kiskutyusát kedvére sétáltathatja a Margit-szigeten, de ezek mind-mind olyasféle dolgok, ahol úgy érzi életéhez még mindig szüksége volna valami plusz kreativitásra, hogy azt kitöltse.
- Isteni volt a vacsi édesem! - feleli jóllakottan a sportos, rendkívül jóképű férj, aki szinte mint egy uralkodó ül az aszalfőn, és tarta szemmel gyönyörűséges, és szexi felesége minden mozdulatát. Sokan megfeledkeznek róla, hogy egy összetett párkapcsolat, akárcsak a szerelmeskedés nem pusztán az ösztönök, vágyak, a testek, vagy az érzelmek birtokba vételéről, és szándékos birtoklásáról kellene, hogy szóljanak, sokkal inkább a nehezen megtalálható, önfeledt, önzetlen boldogság harmónikusságáról, melyben a lelkitárs fogalma az igazán lényeges szempont.
- Köszönöm drágám! Ari vagy! - cuppanós csókot ad férje borostás arcára, majd visszatér, akár egy engedelmes háztartási automata, hogy befejezze a mosogatást, amiben férje csupán csak ritkán ha segíti, hiszen a megállapodásuk iratlan szabálya szerint a konyha a nő birodalma. Nemrégiben sikerült megvenniük legelső bíborszínben pompázó konyhai robotgépüket, mely le volt akciózva, így jutányos áron juthattak hozzá. Mégis ha Erika úgy döntött, hogy habcsókot, tortát, vagy más ínycsiklandó süteményt szeretne készíteni rendszerint mindig valami olcsó kifogást talált ki, hogy miért nem kezdett hozzá? Vagy borzasztóan elfoglalt volt, hiszen volt egy online vállalkozása, és workshopja, melyre különös gondot illett fordítania, emellett azért volt is egy munkahelye, ahol átlagos fizetés ütötte a markát, mégis titkon abban bizakodott, hogy kicsit jó volna félretenni nyugdíjas éveikre, ha jönnek az imádott unokák. De hát még előbb ő is szeretne pár gyerkőcöt!
- Honap milyen napod lesz? - kérdezte megpróbálva érdeklődést csempészni fáradékony hangjába a férj.
- Hát... azon agyalok, hogy jó volna egy-két nap önfeledt szabadság valami gyönyörű helyen, távol a világ zajától... - vált érzelgősre, romantikusan vágyakozóra hanghordozása, melyet viszont férje alig-alig érthet, hiszen ő inkább a logika, és a reális valóság embere.
- Hová szeretnél elutazni édesem? - pillant rá, amint tohonya lustasággal letelepszik a nappaliba, és birtokba veszi a százhúsz colos plazma okostévé távirányítóját. Egyetlen gombnyomás és jóformán az egész világ a lába előtt hever.
-Már megbocsáss, de akkor most beszélgetünk, vagy te inkább tévézni szeretnél?! - pillantott rá kicsit bosszúsan, és várta az azonnali megerősítést, mert ritkán szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki.
- Jól, van! Rendben! Tessék! Parancsolj! Hová szeretnél menni egyetlenem? - nézet a menyezetre, hogy kifújhassa a feszültség okozta negatív levegőt.
Erika, mint egy babusgatásra, gyöngédségre vágyó kis állatka máris könnyedén bevackolta magát férje ölébe, akinek kissé szokatlan volt ekkora gyöngédség. Erika a mellkasába fúrta a fejét, hogy hallhasson, érezhessen minden szívdobbanást és csak remélhette, hogy imádott férje is legalább ugyanennyire szerelmes belé.
- Mit szólnál mondjuk... nem is tudom... Maldív-szigetek? Mauricius, vagy esetleg Puerto Vallarta, Mexikó? - kérdezte akár egy cserfes, huncut kislány, aki csupán még csak most tanulgatja a felnőtt élet szabályait.
- Hú! - fújt egy nagyot férje. - Neked aztán van bőven ötleted és fantáziád! A kérdés az, hogy mennyit is szeretnél szánni egy vakációs utazásra? - hangjában már megint érezhető volt az anyagiasság, amit a fiatalasszony nehezen érthetett meg, mert élvezni, és élni szerette volna boldog, kiegyensúlyozottnak látszó életét és nem csupán azon agyalni, hogy vajon marad-e elegendő pénzük a következő fizetésig. Bár ha az ember reális logikával kicsit utána gondol ez még nem is akkora elvetelét ötlet!
- Ádám! Légyszíves! Mindketten felelősségteljes, komoly felnőttek vagyunk, akiknek van fizetése! Most nyaralni fogunk kerül, amibe kerül! De ha te nem akarsz akkor majd megyek legfeljebb egyedül! Nekem nyolc! - annyira szexisen, bájosan makacskodott azzal a pisze orrocskájával, hogy férje egyszerűen nem tudott neki ellenállni.
- Jól van! Te győztél! Akkor? Hová szeretnél menni?
- Arra gondoltam, hogy az uticélokat felírhatnánk egy kis cetlire, és a sorsra bíznánk a választást! - felelte még mindig kicsattanóan mosolyogva!
Előveszi az egyik régi cilinderalakú sapkáját, majd egy tiszta papírlapot öklömnyi fecnikre tép. Igazságosan igyekszem az összes fecnit szétosztani maga és kíváncsiskodó férje között.
- Hát akkor! Ez a kupac fecni a tiéd! Írd rá a városok, tájak nevét, ahova szeretnél utazni, míg én is kitöltöm a magamét! - Azzal további szószaporítás helyett máris hozzáfog a firkálásnak, és olyan macskakaparásszerű krikszkrakszokat firkál a cetlikre, hogy azt élő ember is nehezen olvashatja el. Az egész tíz percet vesz igénybe.
- Na? Kész vagy már mucika? - kérdezi megcsiklandozva egyik fülcimpáját, miközben férje gondos, precíz szálkás betűivel a fecnikre írja kedvenc városait.
- Édesem! Te is tudod, hogy jó munkához idő kell! - közli vele kimért diplomatikussággal.
- Jaj olyan kis... komolykodó tudsz lenni! - kislányos morcossága egyszerre bájos és nagyon szexi, férjét azonban ritkán billentheti ki feladatai közül. Ha tíz perc, akkor azt maximálisan betartja.
Hamar eltelik a tíz perc, és Erika szinte kislányos izgatottsággal, igazi körömrágó, visszafojtott türelmetlenséggel várja, hogy férje végre végezhessen a cetliírással, és betegye a sapkába cetlijeit a sajátja közé.
- És most jön Hölgyeim és Uraim a varázslat! - vált színpadiasra a hangja. Jó alaposan összerázza a sapkát, hadd keveredjenek össze azok a cetlik, majd előbb ő, majd férje is húz elsőre egy-egy cetlit.
- Ó, az enyém Új-Zéland! - kiállt fel örömteljesen. - Mutasd csak, neked mi? - nézi férje hatalmas tenyerébe szorított cetlit: - Lássuk csak! Skócia! Nem rossz! Kissé hideg vidék!
A cetlihúzogatás addig folytatódik, amíg van cetli a sapkában, és össze nem számolják az adott városokat, amire a legtöbb voksuk érkezett.
- Úgy látom, hogy én máris előnybe kerültem Új-Zélanddal, és Balival, míg te egy kicsit lemaradtál a Skandináv országoknál! - jegyzi meg kedves, gyöngéd iróniával.
Férjén látszik, hogy hamar megunja ezt a fajta naiv, és gyerekes játékot, hiszen az utazás anyagi költségeivel különben sem illene viccelődni, vagy tréfát csinálni belőle, így fogja a plazmatévé távirányítóját és kedvenc sorozatcsatornájára kapcsol.
- Édesem! Muszáj neked állandóan a tévét bámulnod? Azt hittem ez neked is fontos! Vagy mondd azt, hogy te legszívesebben itthon maradnál! - hangja jogosan felháborodott, elvégre minden joguk megvolna hozzá, hogy rendesen kikapcsolódhassanak, jó alaposan felöltődhessenek. Elvégre mindketten dolgozó emberek, akik egész évben szinte mást se csinálnak, csak húzzák az igát. Ennyit igazán megérdemelnek!
- Bocsáss meg, de épp most kezdődött a kedvenc sorozatom! - közli kimérten, egykedvűen.
- Tudod mit! Akkor majd egyedül fogok elutazni és kikapcsolódni! - fejét hirtelen elönti az indulat, és a harag, és most legszívsebben belevágná a méregdrága kristályvázát a készülék hatalmas méretű monitor képernyőjébe. Bár félő, hogy férje valószínűleg ebből sem értene meg semmit! Végül úgy dönt, hogy leveszi a kutyusát sétálni. Megpróbálja kiszellőztetni a fejét és talán sikerül egy kicsit megnyugodnia.
Megfogja a pórázt, majd felcsatolja kiskutyája nyakörvére, és megindulnak a Szent István park irányába. Útközben Erika jó alaposan, mintha szándékosan muszáj volna lefoglalni csapongó gondolatait minden kirakatüvegbe bebámul, és grimasz-arcokat vág egyrészt önmaga szórakoztatására, másrészt, hogy elterelje figyelmét férje viselkedéséről. Átfut az agyán, hogy rengeteg ember azt gondolja, hogy egy-egy tartalmas veszekedés erősíti a párkapcsolatok szövetségeit, de valahogy ezt most képtelen megemészteni, vagy elhinni.
Egyszer csak egy fiatalemberre lesz figyelmes, aki annyira szomorúan, és látszólag totálisan kiszolgáltatottan, árván, elveszetten ücsörög az egyik teraszos romkocsma székében, hogy az ember önkéntlenül is megsajnálja, és muszáj, hogy megvigasztalja.
Erika kedvesen odalép hozzá, és óvatosan megszólítja:
- Bocsáss meg, hogy megszólítalak, de jól vagy? Minden rendben?! - kérdezi aggodó, szülői hangon.
A fiatalember fátyolos szemekkel farkasszemet néz vele; zöldesbarna szemeibe szinte bele van írva saját hajótörött, félresikerült életének összes bukása. Mindjárt újra sírva akar fakadni, de Erika most úgy dönt mindenképp muszáj megvigasztalnia. Leül azonnal a szemközti székre. Kutyusa - látszólag -, jólnevelt, mert azonnal leheveredik lába mellé, lehajtja bolyhós szőrpamacs fejét.
- Jaj, jaj, kérlek ne légy szomorú! - próbálja kezdetben vigasztalni, de maga is érzi, hogy ennél azért többről van szó. - Megkérdezhetem, hogy mi történt? - érdeklődik kedvesen, mint aki barátsággal közeledne a másik felé. Nyitna a dolgok felé.
- Elnézést kérek, ha megbántottam volna... - bukik ki sírásra görbülő szájával, és úgy néz ki, már képtelen elviselni a tonnányi sok tűrést, kisebb-nagyobb megaláztatásokat, bukások sorozatait, amiben egész életében részesült.
- Jaj, nézzenek oda! Mi vagy te, bőgőmasina, vagy egy pisis kisfiú? - kérdezi kissé provokatív pimasz módon, de a következő pillanatban mély bűntudatot érez szíve mélyén, hogy talán túlzottan durva volt egy ennyire sebezhető, és érzékeny emberrel. - Kérlek ne haragudj rám! - kér bocsánatot. - Tudod mit? Mesélj kicsit magadról, én meghallgatlak! - vált közvetlen, türelmes, megértő hangnemet, és máris nyert ügye van, mert a fiatalember érzi rajta a közvetlenséget és a bizalmat, ami egy kapcsolatnak egyébként is alapja kell, hogy lehessen minden esetben.
Megtörli, majd kifújja orrát zsebkendőjével, és hosszú gyerekkori viszontagságokról, eltűrt, megalázott törénetekről kezd el annyira részletesen, érzelemgazdagon mesélni, mint azok a régi fantasztikus orgánumú színészóriások, akik ehhez vérprofin értettek is. S minél inkább beleéli magát önmaga lélekgyötrő, borzalmasan megviselt viszontagságaiba, és lelki agóniájába Erika úgy érzi rokonlélekkel találkozott, akit pátyogatnia szükséges és ha tud segíti is.
Mire bőséges negyven perc alatt a fiatalember végez a mondókájával Erika kinyújtja felé hosszú, karcsú, finom hattyú-ujjacskáit és amint megérinti a két szőrös, nagy mancsot mintha pontosan átérezné, és megérezné azt a fajta lelki kiszolgáltatottságot, mely a túlzottan érzékeny, sebezhető emberek velejárója.
- Figyelj csak! Mit szólnál, ha sétálnánk most egyet! Közben egészen nyugodtan szóval tarthatsz és arról beszélsz amiről csak akarsz! - hangjában csupán az őszinte segítő szándék, és az angyali jóindulat cseng hátsó szándék nélkül. Feláll a székéből indulásra készülődve, és maga sem veszi észre, hogy kellemesen elpirult, amikor meglátta, hogy a tétova, félszeg fiatalember udvariassága jeleként szintén feláll a székéről.
Betolja maga után a széket komoly határozottsággal, majd gyöngéden belekarol a férfiba és a kissé álmos, lustálkodásra hajlamos kiskutyussal együtt elindulnak a Szent István park irányába az árnyas, lombos fák között. Erika érzi, hogy fokozatosan megnyugszik, szíve egyenletesen kezd kalapálni, mégis benső lelkében mintha folyamatosan szólítani valami idáig ismeretlen, romantikus érzés...

ÖNELFOGADÁS

Pofazacskóba becsúsztatott latexbetétek, amiktől teltebbnek tűnik az arc. A kövérítő jelmez szinte már-már pontos, precíz, ugyanakkor roppant valósághű. Jobbára szilikonból készült, a nő alkatára szabták, és a nő kissé rogyadozva jár a súlya alatt. Kövérített, pufók arcát kipirosította, haját szándékosan illatos lakkal fújta be. Mesterséges vádlija is olyan, mintha egy teltkarcsú, molett nő testrésze lenne.
Bettina még egy utolsó pillantást vett a nagy előszobai, egészalakos tükörben mielőtt elindulna a vakrandira. Borzasztóan kíváncsi és izgatott, hogy vajon az illető dögös, szuperszexis pasi, aki - állítólag -, a belső tulajdonságokat is megszokta dícsérni a hölgyeknél, nemcsupán csak a bombázó fizikális adottságokat vajon mennyire lesz majd elégedett azzal a hamis, mesterkélt végeredménnyel, mely elé szándékosan Bettina állította.
Talán mindez a kínos frusztráció kislánykorából eredeztethető, amikor szmüveges rút kiskacsa volt, aki napjában millioszor volt kénytelen anyja szövegeit végighallgatni, miszerint:
- Édes kislányom! Hiába is erőlteted a dolgot, te sosem leszel szépségkirálynő, csupán egy kis szánalmas dagadék! - jelentette ki, aminek szívettépő, szomorú sírás lett a vége, amíg aggodó apja haza nem ért, és alig sikeredett mindig megvigasztalnia.
Később tizennégy évesen állt be gyökeres, radikális fizikai változás Bettinánál. Az egykori imádnivaló pufók arc, mintha fokozatosan beépült, eltűnt volna az arccsontok szövetei mögött, hogy valami egészen bámulatos dolgot teremtsen a láthatatlan genetika segítségével. Állandóan úszógumis, hájas-hurkás hasáról a gusztustalannak tűnő, fűtő, folyamatosan izzadságkeltő zsírszövet is szinte napról-napra fokozatosan leolvadt, és mivel nyúlni kezdett, magassága is messzemenően kiütközött egykori önmaga látványától. S ami még szembetűnőbb volt, mintha visszatért volna elfeledettnek hitt bátorsága, és önbizalma, amit anya mindig úgy képzelt, hogy sikeresen kontroll alatt tarthat, egyszerre lerombolhat és ellenőrizhet. És végre a körtealakú mellei is szép fejlődésnek indultak. Nincs több koszos zokni, sem vécépapíros melltartó, amit csupán csak azért dudgosott előszeretettel a melltartójába, hogy nőiessebben nézhessen ki, mint túlfelett lányosztálytársai többsége.
Még szinte most is emlékezett arrogáns, gonoszkodásra hajlamos anyja hitetlenkedő, jócskán meglepett arckifejezésére, amikor egy szép napon laza, elegáns ruhában jelent meg előtte, és úgy festett, akár egy felnőtt, bátor nő.
- Kislányom? Hát te meg, hogy nézel ki?! - a szava is elakadt kamasz, felnőttes lánya megváltozott külsejétől. - Azonnal vegyél fel valami kevésbé kirívó ölözetet! - utasította volna, ám most Bettinán volt a sor, hogy saját magáért kiálljon.
- Én nekem ez tetszik! Hogy nézek ki?! - kérdezte és könnyed, sugárzó lebegéssel körbefordult anya gyanúsan méregető, féltékeny szemei előtt. - Hát édes kislányom, ha én a helyedben lennék egész biztosan nem mennék ebben a ruhában ki az utcára se! - közölte sértetten, egykedvűen, miközben azért odabent lelke mélyén szinte fortyogott benne a harag, hogy kövér lányából álomgyönyörű, kiegyensúlyozott nő lett, aki nagyon is tudja, hogy mit akar az élettől, és ha rajta múlik el is fogja érni!
Bettina lehajolt, hogy megsimogassa kiscicáját Folti macskát, és gyöngéden utasítást adjon, hogy míg romantikusan randizik remélhetőleg viselkedjen jól:
- Édes cicuskám! Ugye bizhatok benned és nem fogod nekem máris szétszedni az egész lakást? - kérdezte a nagy szemeket meresztő macskát, aki bambán bámult rá, míg Bettina kikészítette számára az almot, és egy másik műanyag tányérba a vizet és a macskaeledelt.
- Kivánj szerencsét Folti! - könnyed gazellaszökkenéssel, és szerelmes szívvel lépett ki a bejárati ajtón, melyet szinte minden esetben gondosan kulcsrazárt. Elvégre sosem lehet tudni a mai világban, hogy kinek mik a valódi szándékai.
,,Nem is olyan rossz ez a kövér jelmez! Abszolút hiteles!" - vélekedett, amint kissé tüntető, provokatív stílussal végigsietett az utcán, mert utált elkésni, és azt akarta, hogy a jóképű pasi megvárja.
,,Kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozzám szólni?" - egész végig, amint metrón, majd buszon utazott a találka helyszínére ilyen kérdések foglalkoztatták, miközben azért fél szemmel szemmel tartotta a többi embert, akik meglehetősen vegyesen reagáltak új, elmaszkírozott külsejére. A legtöbben ügyet sem veettek rá. Ugyan ki a fenét érdekel egy újabb Bridget Jones-jelölt, amikor a társadalom folyamatosan túlsúlyproblémákkal küszködik? Azért akadtak olyanok, akik szinte azonnal pusmogni, suttogni kezdtek, hogy egy felnőtt, fiatal nő hogy képes testi adottságait ennyire elhanyagolni? Míg mások kissé irónikusan, gúnyolódva hangosan füttyentgetni kezdtek.
Bettina nem vette fel ezeket a kisebb-nagyobb kritizáló, szúrkáló megjegyzéseket, de nagyon is jól megjegyezte, és el is raktározta kreatív elméjében, hogy sose feledje, ha legközelebb újra megtörténne.
A randi találka helyszínét a főszervezők az Andrássy út egyik felújított, patinás, palota-stílusú épületébe helyezték. Ki tudja? Így talán több profitra, vagy bevételre tehetnek szert.
Kissé félszegen, gyanakodva követte a legtöbb embert, akik - úgy tűnik -, szintén randira igyekeztek. Egyes hölgyek és urak például annyira erős, intenzív, pacsuliszagú parfümöt fújtak magukra, hogy valóságos illatfelhő orgiákat teremtettek meg személyiségük körül, mintha ezzel bárkiben is elérhették volna azonnal az ingatag, és kezdetleges bizalom megalapozását.
Az ajtónál úgy néz ki, hogy két testesebb, kigyúrtabb chipendale-stílusú, szmokingos biztonsági őr feszített. Az ember szinte saját bőrén érezhette, hogyha a két gorillaagyúból bármelyiket is merő véletlenségből magára haragítja, akkor azt nyolcnapon túl gyógyúló sérüléssel meg nem ússza. Mégis, ahogy elmaszkírozva elhaladt előttük a két biztonságis őr barátságos közvetlenséggel mosolygott, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást.
Amint belépett a tágas, kelemesnek ígérkező díszterembe, melyben az asztalok szinte egymás mellett sorakoztak, és apró kis gyertyamécsesek szolgáltatták a kellőképpen romantikus hangulatot szinte azonnal kiszúrta a nagyon sármos, és jóképű férfit, akivel az egyik netes társkersőn ismerkedett meg. Szinte rögtön észrevette a gáláns gesztus kellőkét a rózsacsokrot, mely igencsak méregdrága lehetett, ha ennyire gyönyörűen, és művészien meg volt komponálva. Vélhetően egész vagyonokat.
Félénken lépett az adott asztalhoz egyre közelebb, miközben szinte sakkban tartva érezte magát, akár egy ketrecben vergődő, elárvult állat. Látta azokat a sanda, szánalmas tekinteteket, amik szinte sajnálkozva, vagy épp undorral tekintettek rá. ,,Mit keres itt ez a dagadék, hájpacni nő? Az ilyet be se szabadna engedni egy ilyen finom és elegáns környezetbe!"
A nagyon jóképű, öltönyös férfi udvariasan felállt, amikor tekintetük összetalálkozott.
- Hű! Fantasztikusan csinos vagy! - lepődött meg a férfi, hiszen most látta legelőször, hús-vér valóságában Bettinát.
- Hát... nagyon köszönöm! Te se nézel ki olyan rosszul... - már megint rátört a frusztráltság és jócskán elis pirult, amit szégyellt, mert gyengévé tette.
- Jaj - kapott észbe a férfi gyorsan -, ez a tiéd! - nyújtotta át a gyönyörűséges rózsacsokrot, akárcsak egy igazi romantikus gavallér.
- Ö... köszönöm, ez igazán kedves gesztus tőled! - szabadkozott toporogva, és kellemes bizsergés futott végig karjaiban, amikor a férfi gyöngéden hozzáért és arcon puszilta, majd úriemberek módján kihúzta előtte a széket. Amint kettejük karja egy óvatlan, jelentőségteljes pillanatban összeért mindketten bizsergő, kellemes érzések kerítették őket jótékonyan hatalmukba.
- Biztos bolondnak fogsz gondolni, de úgy érzem, hogy rengeteg közös tulajdonság van bennünk! - kezdte torkát köszörülve a férfi. Érződött rajta, hogy ő legalább annyira ideges, frusztrált és izgulós, akárcsak Bettina, ám a jól ápolt külső még mindig eltakarta őszinte érzéseit. - Tudod nagyon sok mindent szeretnék még elmesélni az életemről, mert úgy érzem benned megbízhatok! Tudod vannak olyan emberek, akiknek egyszerűen a kisugárzása, a személyisége mágnesként vonzza a legtöbb embert, egész egészerűen csak azért, mert jó a társaságuk részeinek lenni! Ó! Bocsáss meg! El is felejtettem! Rendeljünk egy kis frissítőt? Mit szeretnél? - Anélkül, hogy Bettina szólhatott volna a férfi máris leintett egy épp arra sündörgő pincért és kért magának és Bettinának egy-egy narancslevet.
Bár Bettina ki nem állhatta a nyers, frissen facsartnak tűnő narancslevet mégis nyugodt, és kiegyensúlyozottan kezdett viselkedni.
- Lehetek őszinte? - kérdezte egy váratlan pillanatban, amikor a férfi éppen készült nagyobbacskát kortyolni narancslevéből.
- Persze, tessék csak! Egészen nyugodtan! - koncentráltan kezdett rá figyelni. A hangja valahogy annyira ismerősnek tűnt, csupán még azt nem tudhatta, hogy honnét is ismeri.
- Miért akartál pont velem találkozni és megismerkedni?! - kicsivel határozottabban, komolyabban, támadóan nézett a szemeibe, és őszinte választ várt.
- Bocsáss meg, de ne értem, hogy... mire szeretnél kilyukadni? - kicsit megrökönyödöttnek látszott a kérdés hallatán.
- Rendben van! Akkor játékszabályok szerint fogunk játszani! Ha én mondok egy őszinte választ, akkor tőled is ezt várom el! Így már egálban leszünk! Akkor? Mehet? - nézett rá furcsán, kérdőn.
A férfin látszott, hogy fogalma sincs Bettina mire is gondolhat valójában, de belement a játékba.
- Rendben! Mit szeretnél pontosan tudni? - nézett rá kíváncsian.
- Ha rám nézel mit látsz?
- Egy gyönyörű, magabiztos, határozott nőt, aki mindig tudja, hogy mit akar, és azt el is éri! - jelentette ki. Nem volt itt szó semmi mellébeszélésről.
- Látod-látod! Most lebuktál! Igazából azt akartad mondani, hogy csak azért randizol velem, hogy
látszat esélyegyenlőséget biztosíts a hozzám hasonló kövér hölgyeknek!
- Bocsáss meg, de bánt valami? Nem vagy jól? - nézett rá tanácstalanul, és őszinte aggodalma miatt Bettinának hevesebben kzdett dobolni szíve.
- Nézd! Elnézését kérek, ha a megsértettem volna az egódat, csak tudod a hozzám hasonló emberekkel a többség nem szívesen randizik, és nem mutatkozik nyilvánosan! - folyamatosan figyelte a férfi reakcióit, és fokozatosan bízni szeretett volna benne, mégis rettegett, hogy mi lesz akkor, ha megint összetörik a szívét.
- Őszintén sajnálom, ha bármivel is megbántottalak volna! Szeretnéd, hogy eltűnjek az életedből? - a férfin mély, kisfiús szomorúság érződött, és ezt Bettina is megérezte, hiszen nem is olyan régen ő is hasonló cipőben járt.
- Dehogy is! Ne butáskodj! Kérlek, maradj... - kinyújtotta pufóknak maszkírozott hurka kezeit és erősen megszorította a férfi enyhén érdes kezét. Már megint ez a nagyon jóleső, kellemes bizsergés, ami megújult reményekkel, és eufórikus érzésekkel töltötte ki a lelkében tátongó hiányt. Úgy érezte nem akarja elereszteni ezt a nehezen megtalált lehetőséget, és kiváltságot.
- Tudod mit? - gondolt egyet. - Mit szólnál, ha itthagynánk ezt a puccos helyet és inkább valami nyugis helyen folytatnánk ezt a beszélgetést? - kérdezte mosolyogva a férfi. Volt valami biztonságot nyújtó ebben a mosolyban, ami Bettina egész eddigi életéből szervesen hiányzott. A férfi megint csak megvárta, míg kihúzott székéből megigazítja ruháját - persze gondosan ügyelve arra -, hogy eddigi elmaszkírozott álcájával még véletlenül se bukjon le.
A férfi saját autójába ültek. A férfi még az ajtót is kinyitotta Bettina előtt. Plusz pirospont a Bettina-skálán.
- Igazán annyira lovag úriember vagy! - köszönte meg, amint beszállt az autóba.
- Ez csak természetes! Merrefelé laksz? - kérdezte.
- Budaörshöz közel! - az anyósülésről a férfira pillantott, és szinte lelkében egyszerre lángolt, és parázslott a szerelem, mégis félt tőle.
- Tudok egy rövidebb utat! Persze csak, ha neked is megfelelő! - nézett rá kérdőn.
- Persze egész nyugodtan!
A férfi kicsit gyorsabban engedte fel a kuplungot, amitől csikorgott a kerék, de Bettina nem bánta. Sőt! Úgy érezte magát, mint aki magával a 007-es ügynökkel tölthet egy fantasztikus estét. ,,Talán minden nőnek joga lenne ehhez a fantasztikusan boldog és önfeledt érzelemhez!" - gondolta miközben az autó valósággal falta száguldva a kilómétereket.
A vártnál hamarabb érkeztek meg Bettina lakására. Folti a kiscica már türelmetlenül nyávogott, és az ajtó előtt posztolt, akár egy engedelmes őr, aki a gazdira vár.
- Cicuskám! Ugye hiányoztam neked? - hajolt le azonnal, és megsimogatta a kis házi kedvencét. - Ő itt az pasim! Ugye milyen jóképű! - súgta a fülébe hátha a macska megérti szavát, majd letette a kis állatot, aki besétált lustán ballagva a tágas nappaliba ügyet sem vetve a lovagra.
- Bocsáss meg, ne szokott így viselkedni! - mentegetőzött! - De helyezd magad kényelembe! Kérsz valamit...?
- Nem köszönöm! Fantasztikus ez a kis lakás! Nagyon hangulatos! - gratulált.
Bettina egy macska ügyességével rohant be a hálószobába, és szinte azonnal lüktető halántékkal, veszettül dobogó szívvel önmagát kezdte gyötörni visszatérő kérdéseivel: Mi van akkor, ha leveti az ál terhespocakját és ugyanolyan szexis, vonzó, karcsú lesz, mint egyébként? ,,Mi van akkor, ha többé látni sem akarja majd a férfi, mert megsérti kényes férfias önbecsülését és egóját? stb." - időközben mégis muszáj volt megszabadulnia elmaszkírozott latexbetéteitől, mert nagyon kimelegedett, és nem is akart megfázni.
Tíz perc után megint egzotikus, karcsú nőként állt a tükör előtt.
- Mit csinálsz te ostoba, hülye liba?! - vádolta önmagát. - Olyan fantasztikus ez a pasi! Ne szalazd el a lehetőséget! - mondogatta bátorításképp saját tükörképének, majd hatalmas levegőt vett, és kilépett a hálószobából miközben a férfi a hatalmas könyvespolc számtalan kötetét tanulmányozta elkönyvelve magában, hogy barátnője bizonyára rendkívül intelligens és olvasott.
- Figyelj csak! - óvatosan megpöckölte sportos vállait, mire a férfi megfordult és egy vonalba kerültek.
- Ó! Bocsásson meg, nem látta véletlenül a barátnőmet? - lepődött meg jócskán, mint akinek azonnal leesett az álla, és alig talál szavakat.
- Figyelj! Beszélnünk kellene! - fogta meg markáns, érdes kezeit és húzta magával, hogy az egyik székre ültesse a nappaliban.
- Nézd! Én világ életemben egy dagadék kiscsaj voltam! Telis-tele lelki-fizikai komplexusok egész sorozatával, és a pszichológusok rajtam biztosan kaszáltak volna! - kezdte el önvallomását. - A szalagavatón nagyon bele voltam zúgva egy jóképű srácba, aki nagyon csúnya tréfát eszelt ki, mert a báli ruhám elszakadt, és ráadásul a bugyimat mindenkinek úgy mutogatta, mint valami átkozott, győzeli trófeát! Borzalmasan megalázó volt, és vérig voltam sértve! Aztán később a kamaszkorom végén egyik napról a másikra szabályosan leolvadtak rólam a plusszkilók, és úgy néztem ki, akár egy szupermodell, akiért minden pasi döglik! Figyelj! Azt érzem, hogy te azért vagy számomra nagyon különleges, mert engem láttál a terhes pocak alatt, és nem azt a nagyon kövér lányt, aki voltam! Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sokat jelent, és bocsánat, ha felkavartalak volna! - már megint ideges remegés szaladt végig lábujjaitól egészen feje búbjáig és persze újabb kislányos pirulás következett, amitől csak még gyönyörűbb volt Bettina, mint valaha.
- Hát tudod ez egyre érdekesebb lesz, mert annak idején én is hasonló cipőben jártam, aztán jó hosszú időbe telt mire összetudtam szedni annyi sovány bátorságot, hogy konditerembe menjek, és kicsit változtassak bizonyos dolgokon. Szerintem a kulcsszó mindenképp az, hogy az ember önmagát miként és hogyan fogadja el! Persze a külvilág szinte minden esetben akadályozó tényező, de meg lehet szokni, és le is lehet küzdeni!
Bettina szinte mohón itta a férfi kellemes szavait, és úgy érezte, hogy visszavonhatatlanul, és örökre beleszeretett.

MONDHATNÁM


Rövid, egyszerű tőmondatok,
tahósított udvarlások korszaka elkövetkezett!
A létezés, akárcsak az újrakezdés kirojtosodott,
önmagába korcsosult.
Hamarabb kiszabadítja magát
a hölgyek melle melltartók fogságából.

Csók s mámor-szenzációktól nedves
bulvármédiák szirup-mocsok világa.
Szánalmas grafiik aljasodnak
tehervagonok testén a gyermekkor
zsírkréta, elcsépelt filctoll-rajzai.

Már mindenek perc-emberkék gyanánt
kezdenek a posványos világ falára kirajzani.
A járdán bőséggel láthatni
egzotikus szilikon-paradicsommadarak,
vagy Kleopátra parti-királynők
miként illegetik magukat.
Akár a folyóvíz a levegőben;
megárad a bús földön az aljas,
számító felszínesség a sanda,
hányingerkeltő kivagyiság!

Gyökerek, kisstílű csírák rázkódnak össze
szándékosan kakófóniás zűrzavartól.
Akár egy elátkozott,
magánakvaló hírmondó
folyamatosan kutat,
kuszik tapogató ujjaim maradandó,
ember-szülte gondolatokért,
hogy önmagam átmetszhessem
egy kevésbé haszontalan szamárrostán!
Legalább annyit maradhassak
- ha ugyan kérdik -, sírhatom fölött:
,,Emberek! Egyetlen Egy voltam közületek,
s tán mégiscsak emberi rokonotok!“
- Gazdátlan kertekben még így is hamarabb
megteremhet gazdátlan gyom, dudva.

Múlhatatlan árnyak terelődnek felettem
s nem tudom mi végre küldhetnek e áruló,
bitang senkiföldjére engemet?!
Külső s belső száműzetésem szint
mindig hosszú sorvadást hoz.
Most még félnem illenek a taposható,
tünékeny perc viszontagságait mondván;
ki csupán szolga-ostoba lehetett
csupán egy befejezett élet során tán az is marad!

- Életlen, görbe tükörbe immár belebámul fancsali,
groteszk pókerarccal viseletes tükörképem is,
s az, amit mindenki láthat,
rögtön kiderül hogy ideje s múltja hamis!
Hamiskodó vérkörök alamuszi,
hitvány foglya maradhat a gyarló ember,
ha nem lehet méltó, nemes lelki társra;
a Lét pusztító Nirvána-csöndje
egyszerre hallgatni s mégis érezni megtanít!

MÁR CSAK AZÉRT SE!

Amikor oviba került talán még a dadusok, és az ovónénik is úgy néztek rá, mint valami pöttöm, dagadék földönkívülire, aki csupán csak azért van együtt a legtöbb gyerkőccel, mert felesleges, idegen, vagy épp nélkülözhető, átutazó vendég, akit - általánosságban -, csupán csak megtűrnek. A Barbie-babákkal játszó csúfolódó, állandóan gonoszkodó kislányok szinte - kivétel nélkül -, összetörték, megrongálták legkedvesebb színváltós matchbox-autóit, akciófiguráit, féltett Batmanmobileját, amit még édesanyja vett neki valamelyik félresikeredett szülinapjára. Bár ha belegondolt, mostanság már semelyik szülinap nem lehetett az igazi, hiszen arrogáns, egoista apjának legkedvesebb elfoglaltsága az volt, ha egyetlen fiacskája pufók, szánalmasan szomorú fejét harsogó hahotázások közepette a dobostortába nyomta, miközben felesége nem győzte figyelmeztetni, hogy ne alázza meg a fiút, hiszen ez a későbbiekben komoly pszichológiai problémákhoz vezethet.
Ovódásideje azzal telt, hogy egész álló nap az egyik nagyméretű szőnyegen üldögélt, jobbára tökéletesen magányosan, elhagyatva, akár Twist Olivér, és a játékokkal bíbelődött, illetve kissé különös, furcsán magában motyogott, és beszélt, ami miatt csoporttársai jószerivel azonnal kiközösítették, és kegyvesztett törvényenkívülivé vált, mint kedvenc vadnyugati hősei. Mikor a legtöbb gyerkőc ,,Adj király katonát!" - kezdett játszani, vagy más kiszámolós játékokat őt szándékosan szinte nem is vették emberszámba, mert mindenki azt hihette, hogy idióta, vagy csupán szerény értelmi képességekkel bírt.
Egyszer látott egy fekete fehér, amerikai romantikus filmet a feketeszínű Akai VHS-videómagnóban. Az adott jelenetben a férfi gyönyörű, hatalmas virágcsokrot adott az imádott nőnek, majd letérdelt és megkérte a kezét. Másnap ő is szedett egy csokor virágot, anyukája segítőkészen segített megkötni a kis, helyes csokrot, és bevitte az ovódába azzal a karikagyűrűvel, ami a nappaliban volt egy apró, díszes dobozban, amit szülei szinte sosem zártak. Aztán elkövetkezett az ünnepélyes, meghitt pillanat. Váratlanul felemelkedett a szőnyeg kuporgó fogságából, odament egy hercegnős, lenszőkéshajú kislányhoz, átadta a csokrot, letérdelt és a kis, pufók markába adta a karikagyűrűt, amit elcsent.
A kislány szólni sem tudott, ám kis barátnői szinte azonnal vihogni, röhögni kezdtek, és az ovónéniknek ez előbb-utóbb gyanús lett, hogy ti. mi lehet vajon az egyetemes, harsogó jókedv kiváltó oka. Amikor az egyik ovónéni lehajolt a kislányhoz és megkérdezte, hogy Annácska honnét vette az eredeti karikagyűrűt, Annácska vékony kis egérkehangján töredelmesen bevallotta, hogy Albert adta neki oda a virágok kíséretében.
Az egyik ovónéni odament a félreeső kuckóba - ahol Albert rendszerint minden alkalommal meghúzta magát, és igyekezett kedves közvetlenséggel kiszedni belőle, hogy miért adott karikagyűrűt egyik csoporttársának.
- Albertka! Kicsi szívem! Honnét vetted azt a karikagyűrűt? Tudod csak felnőtt bácsik, és nénik adnak egymásnak gyűrűt, ha nagyon szeretik egymást.
Albert sokáig töprengett a válaszokon, és képtelen volt megérteni, hogy vajon mit várhatnak még el tőle. Talán csak azért adta a virágot, és a gyűrűt egy kislánynak, mert azt szerette volna ha kis társai elfogadják, és végre barátai lesznek. Ami egyre kevésbé sikerült.
Később az adott ovónő telefonált anyukája munkahelyére, és közölte a csinos fiatalasszonnyal, hogy kisfia karikagyűrűt adott az egyik kislánynak a csoportban, és szeretné, ha mielőbb betudna fáradni az ovódába egy kisebbfajta magánelbeszélgetésre.
- Valami baj történt Alberttel? - kérdezte az aggodó anyuka izgatottan, hiszen tudta, hogy egyetlen kisfia túlzottan sebezhető, és nagyon érzékeny fiúcska.
- Nem, nincsen semmi probléma kedves asszonyom! Sőt! Albert fantasztikusan udvarias, romantikus kisfiú, csak... kissé furcsán viselkedik a csoporttársai között. - jegyezte meg az ovónő.
- Délután fél háromra betudok menni, amennyiben ez megfelelne? - kérdezett vissza valamivel nyugodtabban.
- Igen, teljes mértékben! - felelte az ovónő, majd mindketten lerakták a kagylót.
A délelőtt hamar eltelt. Albert nem mozdult el a közepesméretű könyvespolc mellől, ahol kedvenc játékai társaságában igyekezett csöndes alázattal elfoglalni magát, míg a nagy, kollektív gyerektársaság azokat az unalomig ismételt csoportmunkás feladatokat csinálta, amit minden ovódáskorú gyerkőctől elvártak. Albert - azonban a hideg idő miatt -, és talán inkább azért, mert a fűtés akadozott harisnyát viselt, és emiatt a legtöbb kisgyerek szinte azonnal csúfolni kezdte.
- Albika kislányka! - ugratták.
Albert megpróbált tudomást se venni a rosszindulatú beszólogatásokról, ám sebezhető, érzékeny lelkét még így is nagyon megviselte ez a fajta szándékosan kiközösített állapot.
A déli csendes pihenőt például ki nem állhatta, hiszen a reggeli tejeskávé a gyerekek szervezetére fölturbózott hatással bírt. Akárhogy fordult, dobálta magát a kihúzott, rúgós kempingágyon, hogy egy idő után belefáradt, és szótlanul a plafont bámulta. Azon gondolkozott, ha nagy lesz majd világgá megy, és soha többet nem jön majd vissza! Belőle aztán ne űzzenek galád, hitvány módon megint gúnyt! Aztán a kora délutáni órák már szinte röpültek, és észre se vette, és pontban fél háromkor érte jött anyukája.
Annyira kétségbeesett árvasággal, majom-ragaszkodással csüngött, és kapaszkodott anyukája ruhájába, hogy a csinos fiatalasszony valósággal megdöbbent, mert sehogy sem tudta mire vélni fia különös viselkedését.
- Kisfiam! Maradj itt szépen a szőnyegen! Beszélnem kell az ovónénivel! Megígérem, hogy nem megyek messze! - ígérte az asszony, majd újra magára hagyta.
Albert most úgy érezte magát, mint akiben egy egész világ dőlt össze. Már megint egyedül, magányosan, árván hagyták, és még csak meg se vigasztalja senki, még csak nem is veszi emberszámba senki! Tűrte foga között a sértéssel vegyes szégyent, míg végül a vártnál hamarabb pukkantak ki zöldes szemeiből hajótörött bánatának könnycseppjei.
A csinos, fiatal anyuka időközben megvighallgatta az ellopott karikagyűrű történetét az ovónő szájából, és azt, hogy kisfia gyűrűt adott egy kislánynak, és virágot.
- Ó... - lepődött meg az anyuka, mint akinek a szívéről máris mázsás sziszifuszi terhek szakadnak le, és azonnal megkönnyebbül -, nemrég beraktunk a videóba egy romantikus filmet. Talán ott láthatta.
- Á! Értem! Nos az Ön fia kedves asszonyom kortársait meghazudtólón udvarias, nagyon kedves és imádnivaló, mégis... a beilleszkedéssel sajnos nagyon sok gondja támadt...
- Bocsánat! Kérdezhetek? - szólt közbe az anyuka aggódó arccal. - Mit jelent az, hogy gondjai vannak a beilleszkedéssel? Csak nem magányos? - kérdezte, mint aki csupán csak ebben a pillanat értesült a dolgokról.
- Hogy őszinte legyek Albert egész nap magányosan játszik, félrevonul, és szinte semmilyen csoportmunka részvételre, vagy gyerekekkel való közös feladatra rá nem vehető! - kisebb méltatlankodás érződött a mondataiban.
- Igen! Ezzel mi sem tudunk sokszor a férjemmel mit kezdeni! Mintha szándékosan be akarna zárkózni a saját külön kis világába ezzel jelezve, hogy mindenki szálljon le róla, vagy hagyják egyszer és mindenkorra békén.
- Arra is gondoltam, hogy Albert esetleg elbeszélgethetne egy gyermekpszichológussal! Mit szólnának hozzá? Talán rájönnék, hogy miként és hogyan orvosolhatjuk a beilleszkedési problémáját.
A fiatal anyukán gondok makacs viharfelhői vonultak át, és úgy tűnt kicsit mintha meg is ijedt volna a kimondott szavaktól.
- Még szerencse, hogy most nem a férjem jött el, mert ha meghalotta volna, hogy pszichólogushoz kéne mennie Albertnek azonnal rájött volna a tartós dühkitörés!
- Kedves asszonyom! Attól tartok Ön is félreérti a szavaimat! A pszichológus egy olyan szakember, aki meghallgatja az ember próblémáját és semmi köze sincs Albert mentális állapotához! - igyekezett jól érthetőn, szájbarágósan beszélni, hogy az asszony biztosan megérthesse.
- Nézze kedves ovónő! Én tökéletesen megértem, de szerintem inkább hagyni kellene, hogy Albert maga találhassa rá a saját útjára. Ha nem akar ismerkedni, és barátkozni akkor szerintem ezt nem kellene feltétlenül erőltetni. - jelentette ki a határozottna látszó anyuka, és minden szaván érződött nem tréfál.
- Asszonyom! Pontosan arról szerettem volna meggyőzni Ön, hogy a kisfia azért nem ismerkedik, és alakít ki semmilyen formában kapcsolatot a többi gyerekkel, mert erre ez idáig senki sem tanította őt meg! Azért is lenne hasznos - az ő szempontjait szem előtt tartva -, egy szakmai tanácsadás, mert ott néhány kiváló ovódapedagógus megtudná tanítani neki a társas interakció, és kapcsolattartás néhány elemi szabályát, amivel sokkal könnyebben be fog majd később illeszkedni felnőttkorában a társadalomba!
A csinos anyuka hitte is, meg nem is, amit a tájékozott, és felkészült ovónő mondott, majd megköszönte az eddigi segítő szándékot, sarkon fordult, és visszatért kisfiához, aki időközben halkan sírdogált, miközben néhány gyerek körbe állta, és bambán bámulta.
- Albikám! Most meg mi a bajod, kicsi szívem? - hajolt le hozzá és máris kezével megtapogatta a kisfiú homlokát, lehetséges, hogy gyenge immunrendszere miatt megbetegedhetett, és azért sírdogál.
- Anyucikám! Én nem akartam... hüppögte. A karikagyűrűre gondolt, de semmi rossz szándék nem volt benne.
- Jól van drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál, ha megvenném neked az új Batmanes autót! Tudom, hogy azt szeretnéd! - próbálta vigasztalni, és látszott, hogy mindent megpróbál, de hasztalan. Albert szinte képtelennek tűnt arra, hogy abbahagyja néma, nagyon szomorú könnyeinek folyatását.
Az anyuka végül elköszönt az ovónőktől, és a legtöbb gyerkőctől is, akik néma értetlenkedéssel bámulták, amint Albert, akár egy árván maradt pingvinfióka anyukája kezét szorongatva kitotyog az ovódából.
Amint hazafelé tartottak a mindig szemfüles anyuka úgy tervezte, hogy mivel úgy is útba esett a játékbolt, így mindenképp bementek. Albertnek hirtelen rögtön felcsillant a szeme. Nem is akart elsőre hinni a szemének, hogy bementek kedvenc helyei egyikére. Szinte rögtön kiszúrta a Batmobile-t, amire már múlt karácsony óta jócskán fájt a foga. Apja volt, aki folyton hitegette, hogyha szófogadó, jó kisfiú lesz, akkor megveszi neki a nagy becsben tartott játékot, ám mint minden ígéret ezt sem követte szine sosem cselekvés, vagy méltó tett.
- Albikám! Mit szeretnél kincsem? Anya megveszi neked! - kérdezte lehajolva hozzá anyukája.
Albert sóvárgó, fátyolos, kedves szemei, akár a gyémántcsillagok fénye szikrázni kezdett, amint nagy szemekkel bámulta a kirakatba tett, méregdrágának tűnő Batmobile-t.
- Azt az autócsodát szeretnéd, igen?! - kérdezte kíváncsiskodó anyukája, aki nagyon jól ismerte a fiát ahhoz, hogy mindig örömöt tudjon szerezni neki. - Akkor azt az autócsodát kérnék szépen! - közölte a kézséges, barátságos, idősebb eladóhölggyel, aki máris hátrament a raktárba, hogy hozzon egy originált csomagolású modelt.
- Nyolcezer kilencszáz forint lesz! - tette a kiszolgáló, üvegezett pultra a csodaautót.
- Megkérhetném, hogy tegye legyen kedves egy zacskóba! - kérte a hölgyet, aki azonnal kartonszerű, papírzacskóba csomagolta a játékot.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - felelte barátságosan.
Az anyuka és kisfia kiléptek a játékboltból, és Albert jó szorosan mellkasához szorította kedvenc képregényhősének igazi csodaautóját, és most ő is kicsit hősnek érezhette magát, akit szüntelen nagy feladatok elé állít a nehézkes, nagybetűs élet ő azonban felveszi a kesztyűt, és már csak azért se hagyja magát!

HÁZI TÖRTÉNET

Szinte fizikai kényszert érzett, hogy ahányszor csak könnyed, repülő gazellaszökkenéssel, lábujjhegyen járva elment a nagyméretű előszobatükör előtt meg ne nézze egyszerre kislányos, mégis felnőttesen sportos alakját. A nagy tükörben mintha egészen más megvilágításba kerültek volna a dolgok. Egész gyerekkorában rút kiskacsa volt, akivel szinte alig-alig barátkoztak, ismerkedtek vele egykorú kortársai. Szinte nem létezett olyan gyerkőc, aki előbb-utóbb kicsinyes, gúnyolódó megjegyzéseket ne kezdett volna rá tenni, hogy mennyire rondán néz ki. Mennyit sírt. Talán nem is kívülről sírt, sokkal inkább különösen befelé fordulva, szinte hangtalanul, mert annak legfeljebb csupán csak a lélekben lehet egyedüli bizonyítéka.
Arra gondolt, hogy kellemesen sütött a napfény. Élvezte, ahogy a nagyméretű ablakokon valósággal beárad a folyékony aranyra emlékeztető borostyánsugár. Mintha kedvesen cirógatta, simogatta volna selymes bőrét. Pedig - anno -, mennyi gusztustalan pattanással, miteszerrel, és
gennyedző ragyákkal volt tele, aztán egyik napról a másikra, mintha hernyó volna akiből gyönyörű pillangó lett megszűnt, és selymes tapintású lett a bőre.
Kicsit mindig szeretett magában motyogni, megbeszélni az éppen esedékes, aktuális gondolatait, vagy épp csak aznapi gondját-baját, ami éppen emésztette.
- Szerinted csinos vagyok? Ugyan már! Na ne mondd! Szerintem kipróbálom az új ajakrúzsát, vagy a fekete spirálszerű szemöldökcerúzát. - kérdezgette incselkedve, kíváncsian saját tükörképét, majd jóízűen, kacagón elnevette magát, és mintha kifejező, angyal arca pantomim lett volna hófehér alapozófestékkel kifestette magát, csak hogy lássa milyen lehet a végeredmény. Kicsit mindig is irigykedve figyelte a bohócokat. Úgy gondolta, hogy a bohócok igazából nem boldogok, sőt velejéig magányos, és kiábrándult emberek, akik úgy leplezik belső elkeseredettségüket, hogy vidámra fesik ki arcukat, aztán, hogy a közönség már mit gondol az más kérdés.
- Szerintem egész jól sikerült! De hát így mégsem léphetek ki az utcára! - szögezte le, majd alaposan igyekezett lemosni arcáról a hófehér festéket. Persze előtte precíz gondossággal okostelefonjával lefényképezte magát, hátha még jó lesz valamire ez a kép, vagy jövőbeli gyerkőceit fogja Halloween-kor ilyesmivel kiadósan rémisztgetni. Ki tudja?
Testét kezdte figyelni. Miért nem nőtt kicsit nagyobbra, mint százhatvannégy centi? Miért lettek ilyen elálló, hegyes tündefülei, és miért lett olyan kislányosan pisze orra, amit mindig megszóltak a szűkebben vett családtagok? Majd megfogta két szépen gömbölyödő mellét, ami még mindig olyan kamaszos volt. Pedig valósággal megette az irigység, amikor kamaszkorában sok oszályttársa közül már többen melltartót viseltek, és megjött a menstruációjuk. Akkor ő miért volt ennyire fura, különös, és miért késett biológiai változása?
Később, amikor váratlanul bekövetkezett számára a jótékony, önbizalmat adó, fizikai átalakulás konditerembe kezdett járni. Később pedig kutyasétáltatás címen a Margit-sziget valamelyik futópályáján szedte sportcipőjével maga alatt a kilométereket. Emilia szinte kuncogó vidámságot érzett, amikor egy kicsit kidomborította feszes, sportos popsiját és szinte érezte, hogy valósággal csorog útána a férfiak nyála. ,,Bezzeg most a barátaim lennétek, mi?!" - kérdezte, faggatta önmagát. ,,Hát azt aztán leshetitek!"
Gimnázium után őszintén szólva meg igazán tudta valójában mit is akar az életével kezdeni. Anyja nem igazán foglalkozott vele még gyerekkorában sem, helyette mindig gondoskodó, csupaszív apja állt ki mellette mindenben!
- Te csak csináld azt, amihez éppen kedved van a többi meg majd kialakul magától! - bátorította, és engedte, hogy felnőttesen gondolkodó, komoly lánya megtalálja a maga útját, és helyét a világban. Végül egy Balatonhoz közeli kisebb városkában vállalt magának diákmunkát, miközben megfogalmazódott benne a dédelgetett nagy terv, miszerint: megfogja próbálni a Színművészetit, és ha legfeljebb nem veszik fel, legalább akkor is elmondhatja magáról, hogy ő legalább igenis megpróbálta!
Húszas évei elején halálosan belezúgott egy nálánál tizenöt évvel idősebb macsó-típusú, hódító pasiba, aki jóformán csak kihasználta, manipulálta, és játszott vele. Azt ígérte, hogy még a csillagokat is lehozza neki, és családalapítás is szóba jött, majd egyik percről a másikra kilépett az életéből. Se egy magyarázat, sem semmifajta kultúrális beszéd, ami esetleg megvilágíthatta volna kapcsolatuk törékeny ingatagságát.
- Édesem! Andriskám! Miért teszed ezt?! - a végén már kért, könyörgött, de hát azért megalázkodni talán mégsem kellene. Ám András egy kangép seggfej volt, akicsak játékszereknek tekintette a nőket és azonnal otthagyta a fenébe. Hónapokig bánkodott, sírt a szemétláda után.
Későbbi munkahelye egy cég volt, ahol irodai assziszenst kerestek, ám valójában csak csicskáztatták angol nyelvvizsgával. Bár ha külföldi ügyfelek, vagy befektetők jöttek persze akkor sem őt kérték fel, hanem inkább tolmácsot, vagy szakfordítót hívattak. Itt volt először büszke önmagára. Felnőtt, önálló, dolgozó nő a kétezres években, akinek már önálló fizetése van, és igenis megáll a saját lábán is, ha úgy hozza a szükség. Ugyanakkor először itt fordult elő vele, hogy egy fejes igazgató hátulról megpróbálta megkörnyékezni, miközben éppen fontos iratokat, dokumentumokat, jegyzőkönyveket fénymásolt le, és kicsit jobban meghajolt.
- Emilia! Mit szólna egy könnyed ebédhez, majd egy kis lazításhoz? - szólt a háta mögött a rizsaszöveg, miközben megérezte, hogy valami a fenekének dörgölődzik. Azonnal megfordult, és úgy tökön rúgta az idióta, smúzolós, rámenős igazgatót, hogy az csillagokat látott a szemei körül.
- Hogy képzeli maga rohadék?! Felmondok! - üvöltötte a jócskán meglepett igazgató elkékült képébe, aki még mindig laposra lapított golyóit szorongatta kibírhatatlan, pokoli fájdalmai közepette, és fetrengett a padlószőnyegen.
Aztán egy afterpartyn megismerkedett Ákossal. Hetente többször is randizgattak egymással, mikor ki ért rá, vagy volt egy-két szabadperce, esetleg kért szabadnapot. Nem kapkodtak, vagy siettek el semmit. Kölcsönösen tiszteletben tartották egymás játékszabályait, és szexuális szokásait, és fantasztikus volt a szerelmeskedésük. Emilia nem is gondolta volna, hogy találkozik valakivel, aki érti a testbeszéd titkos alkímiáját, benső ösztöneit. Később már, amikor összeszoktak Ákost is választás elé állította:
- Szeretnék családot, és gyerekeket, ha nincs ellenedre! - jelentette ki, mint a komolyságát, felnőttségét túlzásba vitt, felelősségteljes nő.
- Hát... az tényleg fantasztikus lenne... - majd következett egy újabb, hosszan töprengő hallgatás, amivel semmit sem tudtak kezdeni. Végül néhány héttel később Ákos egy másik csinos, szőke fruskával látta kilépni az egyik szórakozóhelyről, és Emilia számára akkor telt be véglegesen a pohár. Szabályosan kihajította Ákos összes holmiját a lépcsőházba, ahol együtt laktak, és ezt a kapcsolatát is befejezettnek tekintette. Vajon még mennyi csalódás, megkeseredett szakítást szükséges átvészelnie, túlélnie, eltűrnie mielőtt végleg a nagy Őre bukkanhatna?! - tette fel magának szinte minden egyes nap a kérdést, de választ szinte sosem kapott.
Egyszer aztán színházba ment a belvárosban. Megint egy újabb idiota, lebutított, romantikus komédiát sikeredett újfent kiválasztania, ahol a legtöbb színész szándékos agymosott idiótasággal vigyorog mint a vadalma, majd a huszadik percnél máris elkezdenek énekelni a boldogságról, és arról, hogy mennyire gyönyörű és szép az élet! ,,Hatalmas nagy baromság az egész!" - gondolta.
A három felvonás köztes húsz perces nagyszünetében, miközben a legtöbb öltönyben, és nagyestélyiben járkáló, előkelő hatásúnak kinéző közönség tagjai igyekezett megmozgatni macskásodásnak indult végtagjait megszólította egy nagyon jóképű, határozott, borotsás férfi, akivl szinte azonnal jólesően összeszikráztak.
A ,,már ezer éve ismerem" - tipikus érzése kerítette mindkettejüket hatalmába.
- Bocsásson meg kérem, de úgy vettem észre, hogy Ön rendkívül szomorú, és bánatos! - a férfi egyáltalán nem tolakodásnak, vagy beszólásnak szánta kérdését, de érződött hangjában az őszinte aggodalom, ami imponált Emiliának.
- Ö... ne haragudjon, de ismerjük egymást?! - ahogy ránézett kutatón, előbb gyanakodva
kellemes mágneses bizsergés kerítette hatalmába. Azt érezte ebben a férfiban megbízhat. Ám óvatos is volt, mert sok csalódás érte, így nem teregette ki a lapjait.
- Óh! Ne haragudjon! Dr. Volics Péter vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet.
,,Kellemes, határozott kézfogás" - gondolta ez akár még jól is elsülhet.
- Emilia vagyok! - szorított vele kezet. Nem vette észre, de azonnal elpirult, és ez arra késztette a férfit, hogy bókoljon neki:
- Tudom, hogy közhelyesnek hangzik, de fantasztikusan csinos ebben a ruhában! Bocsásson meg! Valószínűleg egy olyan rendkívüli nő, mint Ön már milliószor hallhatta ezt a legtöbb férfi szájából.
Volt valami a férfi hangjában, kisfiús sármjában, ami elgondolkodásra késztette Emiliát. De akkor miért kezd veszettül dorombolni a szíve, mintha itt helyben kiakarna ugorni a helyéből? Nem értette, mégis mintha lelke megtelt volna békével, nyugalommal. Talán újra szerelmes lett? Hát az nem lehet! És mi van akkor, ha ez a jóképű pasi is ugyanolyan seggfej, mint akár az összes többi?!
Így kezdődött a megismerkedésük. Észre se vették, és jött az összeköltözés, majd kisebb-nagyobb, szinte gyerekességszámba menő veszekedések, amik jóformán nem is minősültek vérre menő konfliktusoknak, sokkal inkább csintalan csikelődésszámba mentek. Azt gondoltákmindketten, hogy véleményeik különbözőségei, változatosságai valamiképp mégiscsak erősítik szilárdnak tűnő párkapcsolatukat.
Emilia többször ment szándékosan csajos partikra legjobb barátnőivel, volt kolleganőivel, csakhogy meghallgassa véleményeiket az ún. ,,pasis ügyekkel" kapcsolatosan.
- Figyel Encikém! Szerintem főnyereményt fogtál ki magadnak! És gondold csak meg ügyvéd a pasi, tehát van mit a tejbe aprítania! - vélekedtek a legtöbben.
Gyerekkori barátai közül viszont más megközelítések pártján voltak. Vidéki barátai ugyanis úgy vélekedtek, hogy valaki igazán megszeretett valakit, akkor semmilyen anyagi érdek nem szabad, hogy kapcsolatuk közé álljon, vagy hogy egyedül csak az számítson fokmérűnek! Emilia - mint mindent -, önmaga lelkében ezt ezeket a véleményeket is összegyűjtötte, rendszerezte, kategórizálta.
Szűk körű, de annál gyönyörűségesebb, romantikus esküvőt tartottak, és Emilián habkönnyű, csipkés, selyem menyasszonyi ruha káprázatosan állt. Szülei közül apját hívta meg egyedül, pedig vőlegénye legszívsebben mindenkit meghívott volna. Emilia viszont úgy gondolta, ha gonoszkodó anyja sosem állt mellette, nem támogatta akkor ő sem fog neki engedményeket tenni. Így szűk körben mondták ki a boldogító igeneket.
Mintha teste sürgette volna, vagy csupán csak a biológiai órája ketyegett szuperszónikus villámsebességgel. Nem lehetett pontosan tudni. Minden esetre ő volt az, aki családalapításon kezdte törni a fejét, még akkor is, ha szinte naponkint rekordmagasságokat döntögetett az átkozott infláció, és a pénznek jóformán szinte alig-alig maradhatott néminemű vásárlóértéke.
Voltak meghatározott pillanatok, és percek, amikor férje késő estefelé hazajött, és látszódott rajta, hogy egész álló nap robotolt, gürcölt, Emilia mégis szerelmeskedni akart vele, és ezekben a harmónikus, kissé kierőszakolt, mégis önfeledt pillanatokban azt érezte végre megtalálta igazi helyét a világban. Aztán néhány hónapon belül elmaradt a havi vérzése, így úgy döntött végre valahára felkeresi házi orvosát, aki máris adott neki egy időpontot valamelyik magánkórházban, mert az állami egészségügyben az utóbbi években - már aki megengedhette magának -, szinte senki sem bízott.
Amikor kijött a rendelőből úgy érezte forog vele a világ. Nemsokára ténylegesen is érezhetően, tapinthatóan kismama lesz gömbölyödő, bálna-pocakkal, és egy imádnivaló, tüneményes kis pocaklakóval. Azt vallotta magában, hogy a gyerkőc neme legyen meglepetés. A legfontosabb, hogy egészséges legyen, és rengeteget szeressék!
- Képzeld drágám! Nagy hírem van! - közölte egyik nap annyira boldogan, és szinte üvöltve a mobilba, amikor felhívta férjét, hogy nálánál gyönyörűbb feleségét el sem lehetett volna képzelni. Mindenképpen szerette volna, ha a férje is részese a megtörtént csodának.
- Drágám bocsáss meg, de nemsokára ügyfelek jönnek hozzám, és ha hazaértem majd megbeszéljük! Puszillak! - zárta meglepően rövidre a beszélgetést a férfi.
Emilia ezt nem találta furcsának, se különösnek. Elvégre a legtöbb befolyásos, vagy szépen kereső ember környezetében szinte kívétel nélkül nagyon elfoglalt volt. Így türelmesen csinosítani kezdte az egyik kisebb, hangulatosabb szobát, amit majd gyerekszobának szeretett volna berendezni!
A férje haza is érkezett, és kicsit még előbb is jött. Már délután fél négyre otthon volt. Emilia szinte dobogó szívvel várta haza, és majdnem minden ötödik percben kinézett az ablakon, hogy vajon mikor pillanthatja végre meg a capuccinószínű Volvo-szedánt férje kocsiját. Most azonban szinte azonnal szinte megállt benne az indulat is. Férje egy gyönyörű, modelalkatú nővel volt, akit úriemberek módján segített kiszállni az autóból, és kinyitotta előtte az ajtót.
,,Ki a fene lehet ez az ismeretlen nő? - gondolta. Bitosan csak egy ügyfél! Az ilyesmi szinte mindennapos eset! Nem szükséges belőle akkora feneket kerekíteni!" - vélekedett.
Azonban az már kissé kínosan hatott, hogy férje úgy flörtölt, úgy ögyelgett a model nő körül, mint valami bekókozott, kanos kiskakas.
- Sziasztok! - köszönt rájuk kihívóan, karba tett kezekkel, harsányan.
- Ö... szia drágám! - lepődött meg a kicsit ideges férj. - Nem is tudtam, hogy te már itthon vagy! - kezdte el játszani a meglepettet, mint aki semmiről nem tud semmit. Legalább is egyelőre.
- Ki a kis barátnőd? - kérdezte látszólag érdeklődve, bár jól látszott arcán, hogy most rögtön megfojtotta volna egy kanál vízben flörtölgető férjecskéjét.
- Ö... hát persze! Emilia hadd mutassam be Vikit... - igyekezett könnyed, fesztelen, udvarias hangot megütni.
- Szióka! Nagyon örülök, már sokat hallottam rólad! - nyújtott kezet a csicseregve beszélő nő, mintha egy dallamos kanári lenne.
- Igazán?! Nocsak! És ha szabad tudnom, még mit hallottál rólam?! - emelte fel megint a hangját, és aki ismerhette Emiliát az tudhatta, hogy a dühkitörésnek megvannak számlálva a percei.
- Jaj, izé... hát te is tudod... - próbálkozott, mert naivan azt hihette megtudja puhítani az asszonyt.
- Nem nem értem! Ha lennétek szívesek és elmagyaráznátok a dolgokat! Ki kezdi?! - állt karba tettél kézzel még mindig, mint aki támadásra készül.
- Drágám tudod az úgy volt, hogy Viki csak egy ügyfél, akivel éppen most írtuk alá a papírokat, és a jegyzőkönyvet is... - a férjen jócskán meglátszott, hogy erősen keresgélnie kell elméjében a szavakat, különben jó esély van rá, hogy azonnal belezavarodik saját mondataiba is.
- Ó! Vagy úgy! Hát akkor igazán örvendek a találkozásnak! - hajtotta meg magát színpadiasan, majd beviharzott megbántottan a hálószobába, és máris egy közepesméretű bőröndbe elkezdte összepakolni férje holmiját.
- Emilia! Félreérted drágám! Félreérted az egészt! - igyekezett utána rohanni, és eredménytelenül a lelkére beszélni. - Mivel tudnálak meggyőzni, hogy higgyj nekem?! - kérdezte téren állva.
- Ne játszd meg a nagyokost légy szíves! Nagyon jól tudom, hogy mi folyik itt! Egyébként a nagy örömhír az, hogy terhes vagyok, és - ha tetszik neked, ha nem -, megtartom a babát!
- Hát... ez fantasztikus hír és nagyon örülök neki! De nem lehetne értelmes, kultúremberek módján közösen leülni az asztalhoz, és megbeszélni, ami igazából meg sem történt?!
Emilia hajthatatlannak látszott. Olyan villámgyorsasággal csomagolta össze férje összes holmiját, mint a legprofibb csomgolók. Majd fogta az egész cókmókot, és kitette a bejárati ajtó mellé, bár legszívesebben a szemeteskonténerbe hajította volna az egészet.
- Akkor... én máris elmegyek... - szögezte le a megsértett férj, miután tapasztalhatta, hogy most észérveken túl másra nem fog menni. Ügyfele Viki tanácstalanul ácsorgott a bejárati ajtó mellett, és miután a férj távozott közös lakásukból Viki is vele ment, igaz csupán addig, amíg a férfi ki nem tette őt egy forgalmas buszmegállónál mondván az üzleti megbeszélést jobb, ha egy időre elhalasztják.
Emilia magába roskadva ücsörgött a hálószobai nagyméretű ágyban, és szinte totálisan katatón állapotba került. ,,Miért annyira nehéz őt szeretni? Hisz a szüleinek sem úgy sikeredett ez a párkapcsolat, ahogyan azt szinte minden kisgyerek gyerekkorában eltervezte, hogy a szülei majd örök időkre együtt maradnak!" Hát nem fog megalázkodni, meg pitizni, mint a mostanság annyira könnyedén megbocsátó nők többsége! Azt már nem! - döntötte el, majd előbb a párnáit sírta tele, később pedig sírósan eludt el, de már hajnali fél ötkor felébresztette az adrenalin szűnni nem akaró kényszere.
Férje a nap folyamán többször is kereste mind a vezetékes, mind a mobiltelefonján, de egyszer sem volt kedve felvenni a kagylót, végül estefelé, megszánta a férfit, és visszaengedte lakásukba, ahol Péter igyekezett a józan ész határain belül maradva felesége tudomására hozni, hogy vannak olyan ügyfelei, akik nők, és Emiliának nem kellene szükségképpen az irigység, a gyilkos féltékenység oldaláról megközelítenie a dolgaikat. Végül még így is több mint hat teljes hónapba telt, mire hajlandó volt megbocsátani, és belátni, hogy heves, temperamentumos természete sokszor inkább árthat, mint használ, ha nem eléggé körültekintő.

AKTUÁLIS, HÁBORGÓ SZELLEM


Lehetett volna nyugodtan túlvilági
síron túlra is elkísérő szent és sérthetetlen magány.
Lehetett volna nappalok rom-hordalékain
boldog s elégedett ünnep,
melyet nem kell cserébe viszonozni.
Lehetett volna flörtölő-kacér tekintetekre
válasz romantika, gyermeki játékos tétovaság.

Krokodil-könnyek nyilvános meggyalázása
helyett inkább babusgató, gyöngéd cirógatás.
Lehetett volna szomjat-oltó vágyakozó csókok
a szösz-sötétben,
mikor már minden más hallgatva alszik,
hamvadó gyöngéd szirmok közti titkos,
féltve megőrzött angyal-dédelgetés.

Lehetett volna tisztes, egyszerű igazi család
s otthon hová mindenkoron jó visszatérni,
megértő, gondoskodó menedékre találni.
Lehetett volna babonázó csavarmenet,
melyben test a testhez kémiák
s vágyak által a lelkek egyesített
Mindenségéig elvezet.
Lehetett volna védtelen, pihegő, pici láng
vagy indulatos lávakitörés föl-föltámadó,
örök remény, amit bárhogy taposnának
úton-útfélen mindig feltámad s útra kél.

Lehetett volna telefonba bátortalan
elmotyogott bűnbánat szó-csokra.
Lehetett volna biztos megbocsátás
az elátkozott, szánalmas életben
ahol tán már minden kettétört.
Lehetett volna boldogságban
sugárzó asszonyi szív-hullámverés,
melyet még betölthet halhatatlan szerelem
s szférák boldogult zsongító zeneisége.
Lehetett volna pisszegő csönd,
melyet illendő udvariassággal meghallgatni illik.

Lehetett volna kacagó méz napsugár-mosolyokon
bújócskát járó szerelmes tekintet
mely óhatatlan s örökkön meg-megszólít!
Lehetett volna csalhatatlan
s tán épp ezért jogos különbéke,
mely nem kér, nem kunyerál
fölösleges engedélyeket
- de mindig megbocsát
az arra érdemeseknek.
Lehetett volna rettegő,
alamuszi félelmek
s önbizalomhiány nélkül is élni,
bolgodulni!

GÁLÁNS GESZTUS

Egyszerűen nevetségesen festett a dolog. Pontosan a lélektani elgyengülést, a totális bepánikolást szerettem volna kikerülni, és még egy ennyire egyszerűnek tűnő feladatot sem sikerült összehoznom.
Állítólag a Szent István park környékén van valami menő romkocsma, ahol elfogadható árban készítenek gusztusos, mustárillatú, emeletes hamburgereket, eredeti belga rosejbnival. Nem tudom, még nem próbáltam. Az viszont holt biztos, hogy a fiatal színésznő kutyasétáltatás közben - valamilyen okból kifolyólag -, letelepedett a szokásos ,,kutyabarátnak" hirdetett romkocsma teraszára, és miközben kedvenc kis ölebe csaholt, megugatta a járókelőket kedvére ő máris rendelt magának egy dupla sajtburgert, nagyadag sültkrumplival. Szerencsére az egyik ismerősőmet még így sem vette észre, hiszen a srác könnyedén be tud olvadni, és illeszkedni mikrokörnyezetébe, így a hátsó székek közötti sorban foglalt helyet, és mindvégig szemmel tartotta a színésznőt. Úgy fél óra múltán, miközben az adott hamburgerből már jócskán hiányzott egyszer csak a semmiből felbukkant a hölgy illetékes pasija, akiről persze kiderült, hogy valami befolyásos, üzletember-csóka, akinek számos érdekeltsége és megrendelése van. Az ember kapásból azt gondolhatná, hogy lám csak! Egy újabb seggfej jómadár, aki máris manipulatív eszközökkel elnyerte az egyik vezető, fiatal színésznő kezét. Elvégre valljuk csak meg őszintén nem sokan kezdenének bele egy-egy párkapcsolatba, ahol az egyik fél mondjuk villanyszerelő, kőműves segédmunkás, esetleg buszvezető!
Sajnos az anyagiasult groteszk világ egyre inkább radikális ütemben fertőzi a mindennapok posványos mocsárvilágát, de hát valahogy azért élni is kell benne.
Úgy látszik, hogy a színésznő most szégyellősen, kislányos fifikussággal elpirul, mintha máris megbánta volna, hogy nyíltan, és egyértelműen kimutatta valaki felé őszinte érzelmeit. Hiszen jól megtanulta a színész szakma elsődleges fortélyait, hogy ti. az érzelmeket csupán csak eljátsza, de ritka esetben mutatja meg igazi gyöngéd, és törékeny sebezhetőségét. Későbbi egyik interjújában kissé büszke fellengzőséggel emlegette, hogy kivált az olyan karaktereket szereti megszemélyesíteni a színpadon, akik kívülről szendék, sebezhetőek, törékenyek, ám valójában nagyon is határozottak, sziklakemények lelkük mélyén.
Nem lehet pontosan kivenni, hogy vajon ki kezdte előbb, de apróbb, kincsszerű romantikus, pikáns csókokkal kezdik kényeztetni egymást, miközben azért az sem zavarja őket túlságosan, ha egy-két nyugdíjas járókelő főként megáll, és kér egy autogramot a kedves, bájos művésznőtől, aki természetesen eleget tesz mindenfajta kérésnek.
Most az üzletemberen van a sor, hogy ne csupán a színésznő rugalmas, sportosan bombázó testét, de a lelkét is birtokolja. Ha az ember figyelmesen, és aprólékosan megnézi őket elsőre azt mondhatná, íme a tökéletes álompár, de persze - meglehet -, hogy ez csupán a mindenkori látszat, melyet minden hathatós eszközzel muszáj kötelezően fenntartani. Az ember nem hisz a szemének, ha csak rájuk néz. Boldogok, kiegyensúlyozottak, és látszólag halálosan bele vannak zúgva egymásba, miközben a világ többi része szinte már nem is lényeges romantikázásukat tekintve.
Hirtelen úgy fest a helyzet, mintha a férfi hevesen, gesztikulálva elkezdene veszekedni a hölggyel, aki már a sírás szélén áll, mint egy elárvult, magára hagyott kislány, de azért még megtanult uralkodni érzelmein. A férfi aztán megfogja mind a két kezét, kézcsókot ad, és - vélhetően -, közli, hogy ma is rengeteget kell még dolgoznia, üzletfelekkel, befektetőkkel tárgyalnia, és több, mint valószínű, hogy késő éjjel ér csak haza. A színésznőn látszik, hogy duli-fuli módon vérig van sértve. Miután elbúcsúznak egymástól lép be a képbe jó barátom, és foglal helyet közvetlenül a színésznővel szemben:
- Bocsásson meg kedves művésznő! Szabad ez a hely? - kérdezi tartózkodóan, félszegen, holott ez egyáltalán nem jellemző rá, hiszen mióta csak ismerem vagány, temperamentumos srác hírében áll.
- Ez még egy szabad ország, vagy nem hallott róla?! - kérdezi vissza kissé pikírt hangnemben.
- Fantasztikusan játszott a legutóbbi darabban! - Ez általában beszokott jönni, mert a bókolás után valósággal olvadni szoktak a hölgyek.
- Hát... köszönöm szépen... - hebegi. - Mit akar?! - kérdése egyszerre lesz provokatív, és sértett.
- Tudja van egy jó haverom, aki már a híres sorozat óta szeretne elbeszélgetni Önnel, csak azt vettem észre, hogy az utóbbi öt-tíz évben Ön talán még családtagjai körében is színészkedik, alakoskodik, vagy megjátsza magát!
Úgy tűnik ez hatásos módszer, mert a hölgy vérig meg van sértve, és látszik rajta, hogy szinte fortyog magában.
- Hogy képzeli? Mit merészel?! - szikrákat szúr a szeme, és az indulattól vörösödik angyali feje.
- Ne gyerekeskedjünk jó! Ön szerintem pontosan tudja, hogy miről beszélek!
- Ha így folytatja továbbra is, akkor én azonnal elmegyek innét! - s már arra készül, hogy otthagyja haveromat. Már a kutyuskája pórázát is erősen megszorította.
- Hé, nyugi van drága kedves hölgyem! Kérem ne csináljon jelenetet, még nem a színházban vagyunk, jó?! - most jó barátomon van a sor, hogy bekeményítsen. Hangja megkeményedik, és vagány lesz. A hölgyön látszik,mintha visszatérne bele az élet, és szinte cinikusan mosolyogna.
Úgy tűnik kezd neki imponálni jóbarátom kényes modora. Meggondolja magát, és újra helyet foglal, ezúttal valamivel szendébbre, kislányos naivára veszi a figurát, hiszen az évek sora alatt a mesteri manipulációt is nagyon jól megtanulhatta.
- Tudja mindig meglepődöm, ha hétköznapi emberekkel találkozom! - feleli, ám cinikus, kissé lekezelő mosolya mögött komolyan megélt érzelmeket lehet látni.
- Tudja van egy jó haverom! Gyerekkorunk óta olyanok vagyunk egymás számára, akár a borsó, meg a héja! De látom untatom, úgyhogy máris a lényegre térek. Ha minden igaz Ön beszélt vele telefonon, és semmilyen találkozót nem sikerült megbeszélniük!
A hölgyön látszik, hogy nem tudja hová tenni az események menetét, így nem tud mit tenni kíváncsian bámulja barátomat.
- Az Ön egyik kollegája nevezzük X-úrnak meglehetősen bunkó-paraszt stílusban elküldte a fenébe a haveromat, aki totálisan depressziós lett, mert mindig nagyon a szívére veszi a dolgokat!
- Bocsásson meg kedves uram - szakítja félbe a hölgy barátomat -, de ez mennyiben érint engem? Miért nem a barátja jött például most el, és esetleg beszélgethettünk volna egy jót? - még mindig ez a kutató kíváncsiság, ami viszont a barátomnak kezd kellemetlenné válni.
- Látja drága hölgyem! Pont erről próbáltam beszélni! Képzeljen el egy aprócska sündisznót, aki halálosan retteg és fél az erdő lakóitól, és gyakorlatilag egyáltalán nem megy emberek társaságába, plusz tegye hozzá, hogy rohadtul sok lelki sebet, és egyebet szedett össze egész életében! Gondolkozzon csak! Egy ilyen kaliberű ember még ha a fene fenét eszik is, sosem fog beszélgetést kezdeményezi, sosem lesz párkapcsolata és folytathatnám a sort! - barátom kissé kimelegszik, és látszik vörösödő arcán, hogy valósággal nekidurálta magát az adott témának.
- Nos... higgye el, hogy megértem, de ne haragudjék a kérdésem miatt mit is akar tőlem?!
- Jaj kedves hölgyem! Pedig azt hittem, hogy egy ennyire rendkívül intelligens és kicsit számító nő szinte azonnal rá fog jönni a lényegre, de akkor szájba rágósan elmagyarázom! Dióhéjban annyi lenne, hogy odaadom a barátom mobilszámát és amikor van egy csöppnyi szabadideje magácska szépen felhívja a haveromat és megbeszélik, hogy hol és mikor találkoznak! Oh! És kérem ne keressem olcsó, szemétkedő kifogásokat, mert akkor újból megkeresem Önt, és megint el kell, hogy beszélgessünk! - tekintete olyanná válik, akár valami komor, bosszús kősziklának. Előredől finoman, és a nő hamvas arcába mered, hogy fogja a lényeget.
- És ha azt mondom, hogy nem? Ha feljelentést teszek? Akkor Ön mit fog csinálni kedves uram?! - elkezd fenyegetőzni, de kissé magas, egérkeszerű hangján ez inkább gyerekességszámba megy.
- Hahaha! Ez nagyon jó vicc! Azt gondolja nagyon okos, mert azt hiszi, hogy képes megfélemlíteni, de nem szeretném, ha próbára tenné az ingatag türelmemet! Annyi az egész, hogy leülnek, és magácska végighallgatja a barátomat! Biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogja kedvelni, mert szeretnivaló, gátlásos fickó! - azzal a jóbaráom, mint aki már mindent elintézett megsimogatja a kedvesen csaholó kutyuskát, feláll az asztaltól, és szinte azonnal magára hagyja a nőt, aki vékony ujjacskái között, még mindig az aprócska papírfecnit tartogatja. Végül vesz egy nagy levegőt, benyúl szinte aprócskának látszó retiküljébe, kiveszi mobiltelefonját bepötyögi a számot és türelmet erőltetve magára várakozik. A vonal túlsó végén félszeg, szinte alig hallható hangot hall:
- Halló... tessék...
- Halló! Én Berkes Éva vagyok! Kivel beszélek? kérdezi természetes közvetlenséggel.
- Ö... Balázsnak hívnak... - annyira alázatos, félszeg a hangja, mintha harapófogóval kellene kihúzni belőle a szavakat.
- Üdvözlöm kedves Balázs! Azért hívtam fel, mert ha minden igaz Önnek van egy nagyon jó barátja, aki néhány perce megkeresett engem, és megkért egy szívességre, hogy személyesen találkozzak Önnel! Melyik időpont lenne Önnek megfelelő? - érdeklődik türelmesen.
- Oh! Hát... Önnek mikor volna jó? - kérdez bizonytalanul vissza.
- Nézze én meglehetősen elfoglalt, és rohanós tempójú életmódot folytatok, de mit szólna mondjuk a következő hétvégéhez, persze csak, ha ez Önnek is megfelelő?
- Igen... hogyne... az remek volna... - közli bizonytalanul, ám hangja már nem félszeg sokkal inkább önbizalomról, kiegyensúlyozottságról árulkodik.
- Akkor ezt tisztáztuk! Tudja merre van a Szent István Park ugye?
- Ö... Újlipótvárosban? - kérdezi bizonytalanul.
- Így igaz! Akkor ott találkozunk hétvégén délelőtt tíz óra körül! Ha esetleg előbb érkezne kérem várjon meg!
- Rendben! Ott leszek! Viszont hallásra! - azonnal leteszi eufórikus hangulatban a mobilt. Meg se várja, hogy a hölgy mit felel.
A hölgy is lerakja mobilját visszasüllyesztve retikülje mélyére, és erősen gondolkodóba esik. Mivel Csütörtök van, ezért már csupán alig egy nap van, és itt a hétvége. Feláll, kifizeti amit fogyasztott, majd a kutyuskájával felkel, és újból sétálni indul, hogy kiszellőztesse fejét, rendezhesse gondolatait.
A hétvége a vártnál gyorsabban köszönt be. Gimis kamaszkora óta nem érzett ekkora izgatottságot. Mintha randira készülődne. Könnyed, mégis elegáns ruhát vesz magára, és jó párszor megpördül saját tengelye körül az előszobai nagyméretű tükörben. Hollófeketés haját kontyba tűzi, mert sokan mondták, hogy így felnőttesebb hatást kelt, és nem lesz annyira kislányos az arca. A szájfény mellett dönt, hiszen a rúzs most kissé hívalkodó választásnak tűnhet. Még különben sem ismeri az illető félszeg férfit. Nem akarhatja azonnal elidegeníteni! A kutyust megittatja, megeteti, bezárja az ajtót, ha levegőt vesz és lesétál a gangos háztól csupán pár méterre lévő fákkal teli, kellemes játszótéres parkba. Pontosan tíz óra van, és bár kissé még kába és fáradt, a tegnap esti előadás után híven tartja magát igéretéhez.
Nemsokára ténylegesen is feltűnik egy magas, majdnem két méteres, kissé görnyedten járó, harmincas éveiben járó férfi, aki aktatáskát szorongat hóbaajla alatt, talán, hogy ezzel kompnzálja, egyensúlyozza idegességét, fruszráltságát, amivel látszólag szinte semmit sem tud kezdeni. Félénken közelít a hölgyhöz. Mintha egy rettegő erdei állat volna, aki a vadásszal készülne barátságot kötni.
- Nem tudom, hogy Önnel beszéltem-e telefonon? Balázs? - kérdezi hangosan a levegőbe a hölgy.
- Ö... azt hiszem igen... - mondja meglepetten, mint akit tetten értek.
- Jöjjön csak nyugodtan bátran közelebb! Nem harapok! - jegyzi meg kedves kellemességgel, és máris érzi, hogy a közöttük lévő kommunikációs gát egyre kevésbé jelenthet gondot.
Mikor mindketten megállnak egymással szemben a nő nyújt előbb kezet, amit a férfi kisebb gondolkodás után elfogad - és bár az mostanság nem divat -, kézcsókkal üdvözöl, amitől a nő azonnal bizsergetőn, jólesőn elpirul.
- Igazán kedves Balázs! Nem is tudtam, hogy léteznek még manapság romantikus lovagok! - természetes, közvetlen bókja szinte annyira jólesik a félszeg férfinak, hogy egyszerre megint visszatér magabiztos önbizalma. Alig veszik észre, és egy padon ücsörögve hat órán keresztül végigtárgyalják életük fontosabb eseményeit: bukásokat, kisebb-nagyobb győzelmeket, sikereket, és mire végéhez érkezik a beszélgetés a hölgy dobogó szívvel néz a távozó férfi után...