HÁZI TÖRTÉNET

Szinte fizikai kényszert érzett, hogy ahányszor csak könnyed, repülő gazellaszökkenéssel, lábujjhegyen járva elment a nagyméretű előszobatükör előtt meg ne nézze egyszerre kislányos, mégis felnőttesen sportos alakját. A nagy tükörben mintha egészen más megvilágításba kerültek volna a dolgok. Egész gyerekkorában rút kiskacsa volt, akivel szinte alig-alig barátkoztak, ismerkedtek vele egykorú kortársai. Szinte nem létezett olyan gyerkőc, aki előbb-utóbb kicsinyes, gúnyolódó megjegyzéseket ne kezdett volna rá tenni, hogy mennyire rondán néz ki. Mennyit sírt. Talán nem is kívülről sírt, sokkal inkább különösen befelé fordulva, szinte hangtalanul, mert annak legfeljebb csupán csak a lélekben lehet egyedüli bizonyítéka.
Arra gondolt, hogy kellemesen sütött a napfény. Élvezte, ahogy a nagyméretű ablakokon valósággal beárad a folyékony aranyra emlékeztető borostyánsugár. Mintha kedvesen cirógatta, simogatta volna selymes bőrét. Pedig - anno -, mennyi gusztustalan pattanással, miteszerrel, és
gennyedző ragyákkal volt tele, aztán egyik napról a másikra, mintha hernyó volna akiből gyönyörű pillangó lett megszűnt, és selymes tapintású lett a bőre.
Kicsit mindig szeretett magában motyogni, megbeszélni az éppen esedékes, aktuális gondolatait, vagy épp csak aznapi gondját-baját, ami éppen emésztette.
- Szerinted csinos vagyok? Ugyan már! Na ne mondd! Szerintem kipróbálom az új ajakrúzsát, vagy a fekete spirálszerű szemöldökcerúzát. - kérdezgette incselkedve, kíváncsian saját tükörképét, majd jóízűen, kacagón elnevette magát, és mintha kifejező, angyal arca pantomim lett volna hófehér alapozófestékkel kifestette magát, csak hogy lássa milyen lehet a végeredmény. Kicsit mindig is irigykedve figyelte a bohócokat. Úgy gondolta, hogy a bohócok igazából nem boldogok, sőt velejéig magányos, és kiábrándult emberek, akik úgy leplezik belső elkeseredettségüket, hogy vidámra fesik ki arcukat, aztán, hogy a közönség már mit gondol az más kérdés.
- Szerintem egész jól sikerült! De hát így mégsem léphetek ki az utcára! - szögezte le, majd alaposan igyekezett lemosni arcáról a hófehér festéket. Persze előtte precíz gondossággal okostelefonjával lefényképezte magát, hátha még jó lesz valamire ez a kép, vagy jövőbeli gyerkőceit fogja Halloween-kor ilyesmivel kiadósan rémisztgetni. Ki tudja?
Testét kezdte figyelni. Miért nem nőtt kicsit nagyobbra, mint százhatvannégy centi? Miért lettek ilyen elálló, hegyes tündefülei, és miért lett olyan kislányosan pisze orra, amit mindig megszóltak a szűkebben vett családtagok? Majd megfogta két szépen gömbölyödő mellét, ami még mindig olyan kamaszos volt. Pedig valósággal megette az irigység, amikor kamaszkorában sok oszályttársa közül már többen melltartót viseltek, és megjött a menstruációjuk. Akkor ő miért volt ennyire fura, különös, és miért késett biológiai változása?
Később, amikor váratlanul bekövetkezett számára a jótékony, önbizalmat adó, fizikai átalakulás konditerembe kezdett járni. Később pedig kutyasétáltatás címen a Margit-sziget valamelyik futópályáján szedte sportcipőjével maga alatt a kilométereket. Emilia szinte kuncogó vidámságot érzett, amikor egy kicsit kidomborította feszes, sportos popsiját és szinte érezte, hogy valósággal csorog útána a férfiak nyála. ,,Bezzeg most a barátaim lennétek, mi?!" - kérdezte, faggatta önmagát. ,,Hát azt aztán leshetitek!"
Gimnázium után őszintén szólva meg igazán tudta valójában mit is akar az életével kezdeni. Anyja nem igazán foglalkozott vele még gyerekkorában sem, helyette mindig gondoskodó, csupaszív apja állt ki mellette mindenben!
- Te csak csináld azt, amihez éppen kedved van a többi meg majd kialakul magától! - bátorította, és engedte, hogy felnőttesen gondolkodó, komoly lánya megtalálja a maga útját, és helyét a világban. Végül egy Balatonhoz közeli kisebb városkában vállalt magának diákmunkát, miközben megfogalmazódott benne a dédelgetett nagy terv, miszerint: megfogja próbálni a Színművészetit, és ha legfeljebb nem veszik fel, legalább akkor is elmondhatja magáról, hogy ő legalább igenis megpróbálta!
Húszas évei elején halálosan belezúgott egy nálánál tizenöt évvel idősebb macsó-típusú, hódító pasiba, aki jóformán csak kihasználta, manipulálta, és játszott vele. Azt ígérte, hogy még a csillagokat is lehozza neki, és családalapítás is szóba jött, majd egyik percről a másikra kilépett az életéből. Se egy magyarázat, sem semmifajta kultúrális beszéd, ami esetleg megvilágíthatta volna kapcsolatuk törékeny ingatagságát.
- Édesem! Andriskám! Miért teszed ezt?! - a végén már kért, könyörgött, de hát azért megalázkodni talán mégsem kellene. Ám András egy kangép seggfej volt, akicsak játékszereknek tekintette a nőket és azonnal otthagyta a fenébe. Hónapokig bánkodott, sírt a szemétláda után.
Későbbi munkahelye egy cég volt, ahol irodai assziszenst kerestek, ám valójában csak csicskáztatták angol nyelvvizsgával. Bár ha külföldi ügyfelek, vagy befektetők jöttek persze akkor sem őt kérték fel, hanem inkább tolmácsot, vagy szakfordítót hívattak. Itt volt először büszke önmagára. Felnőtt, önálló, dolgozó nő a kétezres években, akinek már önálló fizetése van, és igenis megáll a saját lábán is, ha úgy hozza a szükség. Ugyanakkor először itt fordult elő vele, hogy egy fejes igazgató hátulról megpróbálta megkörnyékezni, miközben éppen fontos iratokat, dokumentumokat, jegyzőkönyveket fénymásolt le, és kicsit jobban meghajolt.
- Emilia! Mit szólna egy könnyed ebédhez, majd egy kis lazításhoz? - szólt a háta mögött a rizsaszöveg, miközben megérezte, hogy valami a fenekének dörgölődzik. Azonnal megfordult, és úgy tökön rúgta az idióta, smúzolós, rámenős igazgatót, hogy az csillagokat látott a szemei körül.
- Hogy képzeli maga rohadék?! Felmondok! - üvöltötte a jócskán meglepett igazgató elkékült képébe, aki még mindig laposra lapított golyóit szorongatta kibírhatatlan, pokoli fájdalmai közepette, és fetrengett a padlószőnyegen.
Aztán egy afterpartyn megismerkedett Ákossal. Hetente többször is randizgattak egymással, mikor ki ért rá, vagy volt egy-két szabadperce, esetleg kért szabadnapot. Nem kapkodtak, vagy siettek el semmit. Kölcsönösen tiszteletben tartották egymás játékszabályait, és szexuális szokásait, és fantasztikus volt a szerelmeskedésük. Emilia nem is gondolta volna, hogy találkozik valakivel, aki érti a testbeszéd titkos alkímiáját, benső ösztöneit. Később már, amikor összeszoktak Ákost is választás elé állította:
- Szeretnék családot, és gyerekeket, ha nincs ellenedre! - jelentette ki, mint a komolyságát, felnőttségét túlzásba vitt, felelősségteljes nő.
- Hát... az tényleg fantasztikus lenne... - majd következett egy újabb, hosszan töprengő hallgatás, amivel semmit sem tudtak kezdeni. Végül néhány héttel később Ákos egy másik csinos, szőke fruskával látta kilépni az egyik szórakozóhelyről, és Emilia számára akkor telt be véglegesen a pohár. Szabályosan kihajította Ákos összes holmiját a lépcsőházba, ahol együtt laktak, és ezt a kapcsolatát is befejezettnek tekintette. Vajon még mennyi csalódás, megkeseredett szakítást szükséges átvészelnie, túlélnie, eltűrnie mielőtt végleg a nagy Őre bukkanhatna?! - tette fel magának szinte minden egyes nap a kérdést, de választ szinte sosem kapott.
Egyszer aztán színházba ment a belvárosban. Megint egy újabb idiota, lebutított, romantikus komédiát sikeredett újfent kiválasztania, ahol a legtöbb színész szándékos agymosott idiótasággal vigyorog mint a vadalma, majd a huszadik percnél máris elkezdenek énekelni a boldogságról, és arról, hogy mennyire gyönyörű és szép az élet! ,,Hatalmas nagy baromság az egész!" - gondolta.
A három felvonás köztes húsz perces nagyszünetében, miközben a legtöbb öltönyben, és nagyestélyiben járkáló, előkelő hatásúnak kinéző közönség tagjai igyekezett megmozgatni macskásodásnak indult végtagjait megszólította egy nagyon jóképű, határozott, borotsás férfi, akivl szinte azonnal jólesően összeszikráztak.
A ,,már ezer éve ismerem" - tipikus érzése kerítette mindkettejüket hatalmába.
- Bocsásson meg kérem, de úgy vettem észre, hogy Ön rendkívül szomorú, és bánatos! - a férfi egyáltalán nem tolakodásnak, vagy beszólásnak szánta kérdését, de érződött hangjában az őszinte aggodalom, ami imponált Emiliának.
- Ö... ne haragudjon, de ismerjük egymást?! - ahogy ránézett kutatón, előbb gyanakodva
kellemes mágneses bizsergés kerítette hatalmába. Azt érezte ebben a férfiban megbízhat. Ám óvatos is volt, mert sok csalódás érte, így nem teregette ki a lapjait.
- Óh! Ne haragudjon! Dr. Volics Péter vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet.
,,Kellemes, határozott kézfogás" - gondolta ez akár még jól is elsülhet.
- Emilia vagyok! - szorított vele kezet. Nem vette észre, de azonnal elpirult, és ez arra késztette a férfit, hogy bókoljon neki:
- Tudom, hogy közhelyesnek hangzik, de fantasztikusan csinos ebben a ruhában! Bocsásson meg! Valószínűleg egy olyan rendkívüli nő, mint Ön már milliószor hallhatta ezt a legtöbb férfi szájából.
Volt valami a férfi hangjában, kisfiús sármjában, ami elgondolkodásra késztette Emiliát. De akkor miért kezd veszettül dorombolni a szíve, mintha itt helyben kiakarna ugorni a helyéből? Nem értette, mégis mintha lelke megtelt volna békével, nyugalommal. Talán újra szerelmes lett? Hát az nem lehet! És mi van akkor, ha ez a jóképű pasi is ugyanolyan seggfej, mint akár az összes többi?!
Így kezdődött a megismerkedésük. Észre se vették, és jött az összeköltözés, majd kisebb-nagyobb, szinte gyerekességszámba menő veszekedések, amik jóformán nem is minősültek vérre menő konfliktusoknak, sokkal inkább csintalan csikelődésszámba mentek. Azt gondoltákmindketten, hogy véleményeik különbözőségei, változatosságai valamiképp mégiscsak erősítik szilárdnak tűnő párkapcsolatukat.
Emilia többször ment szándékosan csajos partikra legjobb barátnőivel, volt kolleganőivel, csakhogy meghallgassa véleményeiket az ún. ,,pasis ügyekkel" kapcsolatosan.
- Figyel Encikém! Szerintem főnyereményt fogtál ki magadnak! És gondold csak meg ügyvéd a pasi, tehát van mit a tejbe aprítania! - vélekedtek a legtöbben.
Gyerekkori barátai közül viszont más megközelítések pártján voltak. Vidéki barátai ugyanis úgy vélekedtek, hogy valaki igazán megszeretett valakit, akkor semmilyen anyagi érdek nem szabad, hogy kapcsolatuk közé álljon, vagy hogy egyedül csak az számítson fokmérűnek! Emilia - mint mindent -, önmaga lelkében ezt ezeket a véleményeket is összegyűjtötte, rendszerezte, kategórizálta.
Szűk körű, de annál gyönyörűségesebb, romantikus esküvőt tartottak, és Emilián habkönnyű, csipkés, selyem menyasszonyi ruha káprázatosan állt. Szülei közül apját hívta meg egyedül, pedig vőlegénye legszívsebben mindenkit meghívott volna. Emilia viszont úgy gondolta, ha gonoszkodó anyja sosem állt mellette, nem támogatta akkor ő sem fog neki engedményeket tenni. Így szűk körben mondták ki a boldogító igeneket.
Mintha teste sürgette volna, vagy csupán csak a biológiai órája ketyegett szuperszónikus villámsebességgel. Nem lehetett pontosan tudni. Minden esetre ő volt az, aki családalapításon kezdte törni a fejét, még akkor is, ha szinte naponkint rekordmagasságokat döntögetett az átkozott infláció, és a pénznek jóformán szinte alig-alig maradhatott néminemű vásárlóértéke.
Voltak meghatározott pillanatok, és percek, amikor férje késő estefelé hazajött, és látszódott rajta, hogy egész álló nap robotolt, gürcölt, Emilia mégis szerelmeskedni akart vele, és ezekben a harmónikus, kissé kierőszakolt, mégis önfeledt pillanatokban azt érezte végre megtalálta igazi helyét a világban. Aztán néhány hónapon belül elmaradt a havi vérzése, így úgy döntött végre valahára felkeresi házi orvosát, aki máris adott neki egy időpontot valamelyik magánkórházban, mert az állami egészségügyben az utóbbi években - már aki megengedhette magának -, szinte senki sem bízott.
Amikor kijött a rendelőből úgy érezte forog vele a világ. Nemsokára ténylegesen is érezhetően, tapinthatóan kismama lesz gömbölyödő, bálna-pocakkal, és egy imádnivaló, tüneményes kis pocaklakóval. Azt vallotta magában, hogy a gyerkőc neme legyen meglepetés. A legfontosabb, hogy egészséges legyen, és rengeteget szeressék!
- Képzeld drágám! Nagy hírem van! - közölte egyik nap annyira boldogan, és szinte üvöltve a mobilba, amikor felhívta férjét, hogy nálánál gyönyörűbb feleségét el sem lehetett volna képzelni. Mindenképpen szerette volna, ha a férje is részese a megtörtént csodának.
- Drágám bocsáss meg, de nemsokára ügyfelek jönnek hozzám, és ha hazaértem majd megbeszéljük! Puszillak! - zárta meglepően rövidre a beszélgetést a férfi.
Emilia ezt nem találta furcsának, se különösnek. Elvégre a legtöbb befolyásos, vagy szépen kereső ember környezetében szinte kívétel nélkül nagyon elfoglalt volt. Így türelmesen csinosítani kezdte az egyik kisebb, hangulatosabb szobát, amit majd gyerekszobának szeretett volna berendezni!
A férje haza is érkezett, és kicsit még előbb is jött. Már délután fél négyre otthon volt. Emilia szinte dobogó szívvel várta haza, és majdnem minden ötödik percben kinézett az ablakon, hogy vajon mikor pillanthatja végre meg a capuccinószínű Volvo-szedánt férje kocsiját. Most azonban szinte azonnal szinte megállt benne az indulat is. Férje egy gyönyörű, modelalkatú nővel volt, akit úriemberek módján segített kiszállni az autóból, és kinyitotta előtte az ajtót.
,,Ki a fene lehet ez az ismeretlen nő? - gondolta. Bitosan csak egy ügyfél! Az ilyesmi szinte mindennapos eset! Nem szükséges belőle akkora feneket kerekíteni!" - vélekedett.
Azonban az már kissé kínosan hatott, hogy férje úgy flörtölt, úgy ögyelgett a model nő körül, mint valami bekókozott, kanos kiskakas.
- Sziasztok! - köszönt rájuk kihívóan, karba tett kezekkel, harsányan.
- Ö... szia drágám! - lepődött meg a kicsit ideges férj. - Nem is tudtam, hogy te már itthon vagy! - kezdte el játszani a meglepettet, mint aki semmiről nem tud semmit. Legalább is egyelőre.
- Ki a kis barátnőd? - kérdezte látszólag érdeklődve, bár jól látszott arcán, hogy most rögtön megfojtotta volna egy kanál vízben flörtölgető férjecskéjét.
- Ö... hát persze! Emilia hadd mutassam be Vikit... - igyekezett könnyed, fesztelen, udvarias hangot megütni.
- Szióka! Nagyon örülök, már sokat hallottam rólad! - nyújtott kezet a csicseregve beszélő nő, mintha egy dallamos kanári lenne.
- Igazán?! Nocsak! És ha szabad tudnom, még mit hallottál rólam?! - emelte fel megint a hangját, és aki ismerhette Emiliát az tudhatta, hogy a dühkitörésnek megvannak számlálva a percei.
- Jaj, izé... hát te is tudod... - próbálkozott, mert naivan azt hihette megtudja puhítani az asszonyt.
- Nem nem értem! Ha lennétek szívesek és elmagyaráznátok a dolgokat! Ki kezdi?! - állt karba tettél kézzel még mindig, mint aki támadásra készül.
- Drágám tudod az úgy volt, hogy Viki csak egy ügyfél, akivel éppen most írtuk alá a papírokat, és a jegyzőkönyvet is... - a férjen jócskán meglátszott, hogy erősen keresgélnie kell elméjében a szavakat, különben jó esély van rá, hogy azonnal belezavarodik saját mondataiba is.
- Ó! Vagy úgy! Hát akkor igazán örvendek a találkozásnak! - hajtotta meg magát színpadiasan, majd beviharzott megbántottan a hálószobába, és máris egy közepesméretű bőröndbe elkezdte összepakolni férje holmiját.
- Emilia! Félreérted drágám! Félreérted az egészt! - igyekezett utána rohanni, és eredménytelenül a lelkére beszélni. - Mivel tudnálak meggyőzni, hogy higgyj nekem?! - kérdezte téren állva.
- Ne játszd meg a nagyokost légy szíves! Nagyon jól tudom, hogy mi folyik itt! Egyébként a nagy örömhír az, hogy terhes vagyok, és - ha tetszik neked, ha nem -, megtartom a babát!
- Hát... ez fantasztikus hír és nagyon örülök neki! De nem lehetne értelmes, kultúremberek módján közösen leülni az asztalhoz, és megbeszélni, ami igazából meg sem történt?!
Emilia hajthatatlannak látszott. Olyan villámgyorsasággal csomagolta össze férje összes holmiját, mint a legprofibb csomgolók. Majd fogta az egész cókmókot, és kitette a bejárati ajtó mellé, bár legszívesebben a szemeteskonténerbe hajította volna az egészet.
- Akkor... én máris elmegyek... - szögezte le a megsértett férj, miután tapasztalhatta, hogy most észérveken túl másra nem fog menni. Ügyfele Viki tanácstalanul ácsorgott a bejárati ajtó mellett, és miután a férj távozott közös lakásukból Viki is vele ment, igaz csupán addig, amíg a férfi ki nem tette őt egy forgalmas buszmegállónál mondván az üzleti megbeszélést jobb, ha egy időre elhalasztják.
Emilia magába roskadva ücsörgött a hálószobai nagyméretű ágyban, és szinte totálisan katatón állapotba került. ,,Miért annyira nehéz őt szeretni? Hisz a szüleinek sem úgy sikeredett ez a párkapcsolat, ahogyan azt szinte minden kisgyerek gyerekkorában eltervezte, hogy a szülei majd örök időkre együtt maradnak!" Hát nem fog megalázkodni, meg pitizni, mint a mostanság annyira könnyedén megbocsátó nők többsége! Azt már nem! - döntötte el, majd előbb a párnáit sírta tele, később pedig sírósan eludt el, de már hajnali fél ötkor felébresztette az adrenalin szűnni nem akaró kényszere.
Férje a nap folyamán többször is kereste mind a vezetékes, mind a mobiltelefonján, de egyszer sem volt kedve felvenni a kagylót, végül estefelé, megszánta a férfit, és visszaengedte lakásukba, ahol Péter igyekezett a józan ész határain belül maradva felesége tudomására hozni, hogy vannak olyan ügyfelei, akik nők, és Emiliának nem kellene szükségképpen az irigység, a gyilkos féltékenység oldaláról megközelítenie a dolgaikat. Végül még így is több mint hat teljes hónapba telt, mire hajlandó volt megbocsátani, és belátni, hogy heves, temperamentumos természete sokszor inkább árthat, mint használ, ha nem eléggé körültekintő.