MÁR CSAK AZÉRT SE!

Amikor oviba került talán még a dadusok, és az ovónénik is úgy néztek rá, mint valami pöttöm, dagadék földönkívülire, aki csupán csak azért van együtt a legtöbb gyerkőccel, mert felesleges, idegen, vagy épp nélkülözhető, átutazó vendég, akit - általánosságban -, csupán csak megtűrnek. A Barbie-babákkal játszó csúfolódó, állandóan gonoszkodó kislányok szinte - kivétel nélkül -, összetörték, megrongálták legkedvesebb színváltós matchbox-autóit, akciófiguráit, féltett Batmanmobileját, amit még édesanyja vett neki valamelyik félresikeredett szülinapjára. Bár ha belegondolt, mostanság már semelyik szülinap nem lehetett az igazi, hiszen arrogáns, egoista apjának legkedvesebb elfoglaltsága az volt, ha egyetlen fiacskája pufók, szánalmasan szomorú fejét harsogó hahotázások közepette a dobostortába nyomta, miközben felesége nem győzte figyelmeztetni, hogy ne alázza meg a fiút, hiszen ez a későbbiekben komoly pszichológiai problémákhoz vezethet.
Ovódásideje azzal telt, hogy egész álló nap az egyik nagyméretű szőnyegen üldögélt, jobbára tökéletesen magányosan, elhagyatva, akár Twist Olivér, és a játékokkal bíbelődött, illetve kissé különös, furcsán magában motyogott, és beszélt, ami miatt csoporttársai jószerivel azonnal kiközösítették, és kegyvesztett törvényenkívülivé vált, mint kedvenc vadnyugati hősei. Mikor a legtöbb gyerkőc ,,Adj király katonát!" - kezdett játszani, vagy más kiszámolós játékokat őt szándékosan szinte nem is vették emberszámba, mert mindenki azt hihette, hogy idióta, vagy csupán szerény értelmi képességekkel bírt.
Egyszer látott egy fekete fehér, amerikai romantikus filmet a feketeszínű Akai VHS-videómagnóban. Az adott jelenetben a férfi gyönyörű, hatalmas virágcsokrot adott az imádott nőnek, majd letérdelt és megkérte a kezét. Másnap ő is szedett egy csokor virágot, anyukája segítőkészen segített megkötni a kis, helyes csokrot, és bevitte az ovódába azzal a karikagyűrűvel, ami a nappaliban volt egy apró, díszes dobozban, amit szülei szinte sosem zártak. Aztán elkövetkezett az ünnepélyes, meghitt pillanat. Váratlanul felemelkedett a szőnyeg kuporgó fogságából, odament egy hercegnős, lenszőkéshajú kislányhoz, átadta a csokrot, letérdelt és a kis, pufók markába adta a karikagyűrűt, amit elcsent.
A kislány szólni sem tudott, ám kis barátnői szinte azonnal vihogni, röhögni kezdtek, és az ovónéniknek ez előbb-utóbb gyanús lett, hogy ti. mi lehet vajon az egyetemes, harsogó jókedv kiváltó oka. Amikor az egyik ovónéni lehajolt a kislányhoz és megkérdezte, hogy Annácska honnét vette az eredeti karikagyűrűt, Annácska vékony kis egérkehangján töredelmesen bevallotta, hogy Albert adta neki oda a virágok kíséretében.
Az egyik ovónéni odament a félreeső kuckóba - ahol Albert rendszerint minden alkalommal meghúzta magát, és igyekezett kedves közvetlenséggel kiszedni belőle, hogy miért adott karikagyűrűt egyik csoporttársának.
- Albertka! Kicsi szívem! Honnét vetted azt a karikagyűrűt? Tudod csak felnőtt bácsik, és nénik adnak egymásnak gyűrűt, ha nagyon szeretik egymást.
Albert sokáig töprengett a válaszokon, és képtelen volt megérteni, hogy vajon mit várhatnak még el tőle. Talán csak azért adta a virágot, és a gyűrűt egy kislánynak, mert azt szerette volna ha kis társai elfogadják, és végre barátai lesznek. Ami egyre kevésbé sikerült.
Később az adott ovónő telefonált anyukája munkahelyére, és közölte a csinos fiatalasszonnyal, hogy kisfia karikagyűrűt adott az egyik kislánynak a csoportban, és szeretné, ha mielőbb betudna fáradni az ovódába egy kisebbfajta magánelbeszélgetésre.
- Valami baj történt Alberttel? - kérdezte az aggodó anyuka izgatottan, hiszen tudta, hogy egyetlen kisfia túlzottan sebezhető, és nagyon érzékeny fiúcska.
- Nem, nincsen semmi probléma kedves asszonyom! Sőt! Albert fantasztikusan udvarias, romantikus kisfiú, csak... kissé furcsán viselkedik a csoporttársai között. - jegyezte meg az ovónő.
- Délután fél háromra betudok menni, amennyiben ez megfelelne? - kérdezett vissza valamivel nyugodtabban.
- Igen, teljes mértékben! - felelte az ovónő, majd mindketten lerakták a kagylót.
A délelőtt hamar eltelt. Albert nem mozdult el a közepesméretű könyvespolc mellől, ahol kedvenc játékai társaságában igyekezett csöndes alázattal elfoglalni magát, míg a nagy, kollektív gyerektársaság azokat az unalomig ismételt csoportmunkás feladatokat csinálta, amit minden ovódáskorú gyerkőctől elvártak. Albert - azonban a hideg idő miatt -, és talán inkább azért, mert a fűtés akadozott harisnyát viselt, és emiatt a legtöbb kisgyerek szinte azonnal csúfolni kezdte.
- Albika kislányka! - ugratták.
Albert megpróbált tudomást se venni a rosszindulatú beszólogatásokról, ám sebezhető, érzékeny lelkét még így is nagyon megviselte ez a fajta szándékosan kiközösített állapot.
A déli csendes pihenőt például ki nem állhatta, hiszen a reggeli tejeskávé a gyerekek szervezetére fölturbózott hatással bírt. Akárhogy fordult, dobálta magát a kihúzott, rúgós kempingágyon, hogy egy idő után belefáradt, és szótlanul a plafont bámulta. Azon gondolkozott, ha nagy lesz majd világgá megy, és soha többet nem jön majd vissza! Belőle aztán ne űzzenek galád, hitvány módon megint gúnyt! Aztán a kora délutáni órák már szinte röpültek, és észre se vette, és pontban fél háromkor érte jött anyukája.
Annyira kétségbeesett árvasággal, majom-ragaszkodással csüngött, és kapaszkodott anyukája ruhájába, hogy a csinos fiatalasszony valósággal megdöbbent, mert sehogy sem tudta mire vélni fia különös viselkedését.
- Kisfiam! Maradj itt szépen a szőnyegen! Beszélnem kell az ovónénivel! Megígérem, hogy nem megyek messze! - ígérte az asszony, majd újra magára hagyta.
Albert most úgy érezte magát, mint akiben egy egész világ dőlt össze. Már megint egyedül, magányosan, árván hagyták, és még csak meg se vigasztalja senki, még csak nem is veszi emberszámba senki! Tűrte foga között a sértéssel vegyes szégyent, míg végül a vártnál hamarabb pukkantak ki zöldes szemeiből hajótörött bánatának könnycseppjei.
A csinos, fiatal anyuka időközben megvighallgatta az ellopott karikagyűrű történetét az ovónő szájából, és azt, hogy kisfia gyűrűt adott egy kislánynak, és virágot.
- Ó... - lepődött meg az anyuka, mint akinek a szívéről máris mázsás sziszifuszi terhek szakadnak le, és azonnal megkönnyebbül -, nemrég beraktunk a videóba egy romantikus filmet. Talán ott láthatta.
- Á! Értem! Nos az Ön fia kedves asszonyom kortársait meghazudtólón udvarias, nagyon kedves és imádnivaló, mégis... a beilleszkedéssel sajnos nagyon sok gondja támadt...
- Bocsánat! Kérdezhetek? - szólt közbe az anyuka aggódó arccal. - Mit jelent az, hogy gondjai vannak a beilleszkedéssel? Csak nem magányos? - kérdezte, mint aki csupán csak ebben a pillanat értesült a dolgokról.
- Hogy őszinte legyek Albert egész nap magányosan játszik, félrevonul, és szinte semmilyen csoportmunka részvételre, vagy gyerekekkel való közös feladatra rá nem vehető! - kisebb méltatlankodás érződött a mondataiban.
- Igen! Ezzel mi sem tudunk sokszor a férjemmel mit kezdeni! Mintha szándékosan be akarna zárkózni a saját külön kis világába ezzel jelezve, hogy mindenki szálljon le róla, vagy hagyják egyszer és mindenkorra békén.
- Arra is gondoltam, hogy Albert esetleg elbeszélgethetne egy gyermekpszichológussal! Mit szólnának hozzá? Talán rájönnék, hogy miként és hogyan orvosolhatjuk a beilleszkedési problémáját.
A fiatal anyukán gondok makacs viharfelhői vonultak át, és úgy tűnt kicsit mintha meg is ijedt volna a kimondott szavaktól.
- Még szerencse, hogy most nem a férjem jött el, mert ha meghalotta volna, hogy pszichólogushoz kéne mennie Albertnek azonnal rájött volna a tartós dühkitörés!
- Kedves asszonyom! Attól tartok Ön is félreérti a szavaimat! A pszichológus egy olyan szakember, aki meghallgatja az ember próblémáját és semmi köze sincs Albert mentális állapotához! - igyekezett jól érthetőn, szájbarágósan beszélni, hogy az asszony biztosan megérthesse.
- Nézze kedves ovónő! Én tökéletesen megértem, de szerintem inkább hagyni kellene, hogy Albert maga találhassa rá a saját útjára. Ha nem akar ismerkedni, és barátkozni akkor szerintem ezt nem kellene feltétlenül erőltetni. - jelentette ki a határozottna látszó anyuka, és minden szaván érződött nem tréfál.
- Asszonyom! Pontosan arról szerettem volna meggyőzni Ön, hogy a kisfia azért nem ismerkedik, és alakít ki semmilyen formában kapcsolatot a többi gyerekkel, mert erre ez idáig senki sem tanította őt meg! Azért is lenne hasznos - az ő szempontjait szem előtt tartva -, egy szakmai tanácsadás, mert ott néhány kiváló ovódapedagógus megtudná tanítani neki a társas interakció, és kapcsolattartás néhány elemi szabályát, amivel sokkal könnyebben be fog majd később illeszkedni felnőttkorában a társadalomba!
A csinos anyuka hitte is, meg nem is, amit a tájékozott, és felkészült ovónő mondott, majd megköszönte az eddigi segítő szándékot, sarkon fordult, és visszatért kisfiához, aki időközben halkan sírdogált, miközben néhány gyerek körbe állta, és bambán bámulta.
- Albikám! Most meg mi a bajod, kicsi szívem? - hajolt le hozzá és máris kezével megtapogatta a kisfiú homlokát, lehetséges, hogy gyenge immunrendszere miatt megbetegedhetett, és azért sírdogál.
- Anyucikám! Én nem akartam... hüppögte. A karikagyűrűre gondolt, de semmi rossz szándék nem volt benne.
- Jól van drágám! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál, ha megvenném neked az új Batmanes autót! Tudom, hogy azt szeretnéd! - próbálta vigasztalni, és látszott, hogy mindent megpróbál, de hasztalan. Albert szinte képtelennek tűnt arra, hogy abbahagyja néma, nagyon szomorú könnyeinek folyatását.
Az anyuka végül elköszönt az ovónőktől, és a legtöbb gyerkőctől is, akik néma értetlenkedéssel bámulták, amint Albert, akár egy árván maradt pingvinfióka anyukája kezét szorongatva kitotyog az ovódából.
Amint hazafelé tartottak a mindig szemfüles anyuka úgy tervezte, hogy mivel úgy is útba esett a játékbolt, így mindenképp bementek. Albertnek hirtelen rögtön felcsillant a szeme. Nem is akart elsőre hinni a szemének, hogy bementek kedvenc helyei egyikére. Szinte rögtön kiszúrta a Batmobile-t, amire már múlt karácsony óta jócskán fájt a foga. Apja volt, aki folyton hitegette, hogyha szófogadó, jó kisfiú lesz, akkor megveszi neki a nagy becsben tartott játékot, ám mint minden ígéret ezt sem követte szine sosem cselekvés, vagy méltó tett.
- Albikám! Mit szeretnél kincsem? Anya megveszi neked! - kérdezte lehajolva hozzá anyukája.
Albert sóvárgó, fátyolos, kedves szemei, akár a gyémántcsillagok fénye szikrázni kezdett, amint nagy szemekkel bámulta a kirakatba tett, méregdrágának tűnő Batmobile-t.
- Azt az autócsodát szeretnéd, igen?! - kérdezte kíváncsiskodó anyukája, aki nagyon jól ismerte a fiát ahhoz, hogy mindig örömöt tudjon szerezni neki. - Akkor azt az autócsodát kérnék szépen! - közölte a kézséges, barátságos, idősebb eladóhölggyel, aki máris hátrament a raktárba, hogy hozzon egy originált csomagolású modelt.
- Nyolcezer kilencszáz forint lesz! - tette a kiszolgáló, üvegezett pultra a csodaautót.
- Megkérhetném, hogy tegye legyen kedves egy zacskóba! - kérte a hölgyet, aki azonnal kartonszerű, papírzacskóba csomagolta a játékot.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - felelte barátságosan.
Az anyuka és kisfia kiléptek a játékboltból, és Albert jó szorosan mellkasához szorította kedvenc képregényhősének igazi csodaautóját, és most ő is kicsit hősnek érezhette magát, akit szüntelen nagy feladatok elé állít a nehézkes, nagybetűs élet ő azonban felveszi a kesztyűt, és már csak azért se hagyja magát!