GOLGOTA-JÁRÁS

Az osztály a csillagvizsgáló felé vette az írányt. Míg a legtöbben kíváncsi, izgatott érdeklődéssel várták, ácsingóztak arra, hogy végre igazinak látszó naprendszereket, csillagokat, miniatűr, vagy épp kozmikus galaxisokat, bolygók maketjeit láthasssák addig akadt egy kövér, dagadék srác aki ezt az egész kirándulást valósággal úgy élte meg, akár egy nagyon fájdalmas, kibírhatatlan foghúzást.
Ha az ember lenézett a hídról, ahol jobbára autók közlekedtek, és egy kisebb focipálya is helyet kapott a csillagvizsgáló fényes, palotaszerű, kupolás épülete kisebb erdőség szélen helyezkedett el, mintha csak szándékosan akarna belesimulni a természet ormótlan rendjébe.
November végi idő volt. Az a tipikusan ,,muszáj felöltözni különben azonnal megfázol, és beteg leszel" időjárás. Lányok-fiúk vegyesen általánosságban téli, nagydarab kabátokat, kötött, meleg sapkákat és jó lábig is leérő sálakat viseltek. Voltak, akik még így is fáztak, és hallani lehet hogy kocog egymáshoz makulátlan gyerekes fogsoruk.
Öten voltak, akik - ki tudja miért -, állandóan gyilkosan fenyegették, piszkálták, ugratták, vagy csak brutális módszerekkel kekeckedtek a legtöbb gyöngeakaratú gyerekkel, főként olyanokkal, akikről előbb-utóbb könnyedén megtudták, hogy vagy képtelennek mutatkozik megvédeni saját magát, vagy olyan nyúlbéla-féle a lány, vagy a srác és sohasem üt vissza, mert például ellenzi az erőszak minden formáját. Most is erről volt szó.
Amióta az osztályfőnök feltuszkolta őket a kiránduláshoz kibérelt ütött-kopott, rozdásodó, jócskán köhögő matuzsálem buszra be nem állt a szájuk, és a hátsó üléseket saját alanyi jogon foglalták le, holott az osztályfőnök ültetési sorrendet állított össze, amit nem ártott, ha minden diák kötelezően betart.
- Nézzétek ezt a szánalmas, dagadék kis férget! Csesszünk ki vele! - mondta az idősebbik, langaléta srác, aki eddig vagy ötször bukott meg, és miután semelyik osztály nem volt hajlandó befogadni valahogy az évek során kivívta magának a rettegett pszichopata jelzőt.
- Egyszerűen utálom ezt az idióta balek pöcsfejet! Miért nem húz el az ilyen egy másik városba, hogy még a párnás seggét se lássa az ember?! - bosszankodott orra alatt a langaléta srác öccse, aki azzal vívott ki tiszteletet magának, hogy előszeretettel taposta el a pillangókat, a hangyákat, vagy fojtotta vízbe a kiskutyákat.
- A jó édes anyát a kis geci féregnek! Én azt mondom kurvára verjük agyon, hogy fossza össze magát! - ezt egy másik, halszemű, antiszociális fiú mondta, aki már többször visszabeszélt az osztályfőnöknek, aki jócskán felidegesítette magát a kamasz beszólásain, és visszakézből hatalmas, égető érzésű pofont osztott ki neki, ami miatt bosszút esküdött szinte az egész iskola, és tanári kar ellen.
A kövér srác csendes alázattal, lopakodva, hogy - remélhetőleg -, ne sértsen meg senkit inkább magányosan, elveszve kullogott az osztály sorfala mögött. S mivel ő volt a legutolsó diák jobbára a kutya sem foglalkozott vele. Nem úgy a bandatagok! Előbb ők is csöndesen hátralopakodtak, mintha elfelejtetek volna valami lényeges, fontos dolgot, aztán egymás után, akár a kóristalányok apró, gonosz dolgokat kezdtek kötött sapkás fejéhez vagdosni:
- Mondd csak te kis geci? Anyád is ekkora tehén-bálna, mint te vagy? - kérdezgették tőle, miközben könyörtelenül, gyilkos ragadozó vadállatok módján hahotáztak, és röhögtek.
- Szánalmas egy pöccsfej vagy! - közölték vele mások. - Nézzétek a hülye állat! Mindjárt sírva fakad, akár egy pisis öt éves!
Egy csipkebogyóbokor mellett haladtak el sorban, míg végül megint csak a legnagyobb, többszörösen bukott, langaléta srác agyából kipattant az ötlet, miszerint: ragadják grabancon ezt a tohonya, dagadék pingvint, és hajítsák meg a szúrós-tüskés bokor közé, lássuk életben marad-e? Mintha a természet könyörtelen törvényeivel akartak volna hazárdjátékot játszani.
- Hé fiúk! Nézzük meg ezt a rohadék marhát, tud-e repülni?! - azzal a nagyobbik, nyurga srác máris megfogta puffos télikabátja sálját, majd hajtójkáját és akkorát hajított rajta, hogy a jócskán balszerencsés, kövér srác egyenesen a csipkebogyóbokor szúros drótágai között találta magát. Szúrtak, martak, vérző stigma-sebeket vájtak egész testébe, még úgy is, hogy a csekélyke védelmet adó télikabát rajta volt. Érezte a bizsergető, égető fájdalmat, de valami sokkalta mélyebbről, gyomorszájból jövő megtorlást, és kíméletlen bosszút. Megfogadta, hogyha az életébe is kerül, de megkeserülik még tetemesen ezt azok, akik ennyire elbántak vele több mint nyolc éven át!
- Nézzétek ezt az idiota geciládát! Akkorát repült, mint a nagyágyú! - vigyorogtak gonosz, brutális tettük láttán, majd gyorsan visszaálltak a többiekhez a sor végére, és bementek a csillagvizsgálóba a nagyméretű bejárati kapun.
A dagadék, kövér srác - legalább is egyelőre -, ott szorongott, töprengett, és erősen gondolkozott a szúrós tüskés bokorban. ,,Ő csak abban volt hibás, hogy nem ütött vissza, vagy nem védte meg magát annyi éven át, vagy mindig hagyta, hogy gonoszkodó gyerekek szórakozzanak vele és megalázzák?! De hát akkor miért kellett ezt csinálni?!" - Hosszú időbe telt mire rájött a válaszra: Azért művelték ezeket az alávaló, brutális gonoszságot vele, mert mindig rossz helyen volt rossz időben, és mert sajnos vannak olyan brutális könyörtelenségű pszichopaták, és szociopaták még a kamaszok közt is, akik a jó hecc kedvéért, ha megtehetnék kedvükre felégetnék az egész elátkozott világot!
Időközben a bölcs, és már nyugdíj előtt álló osztályfőnöknek feltűnt, hogy az osztályból hiányzik valaki. Amíg egy SZTK-szemüveges forma tudós ember részletesen, de halál unalmasan darálta a szokásos rizsaszöveget egy-egy csillag, vagy fekete lyuk keletkezéstörténetével kapcsolatosan addig az osztályfőnök csöndesen, alaposan végigjárta osztályát és hamar rájött, hogy Tibi bizony sehol sincs, holott a délelőtti órák környékén ugyanúgy felszállt a kibérelt buszra, akárcsak a többiek.
- Gyerekek figyelem! Ki tudja, hogy merre van Tibor?
Lányok, fiúk vegyesen hallgattak, mint a sír. Akár még egy tű sercenő koppanását is könnyedén meglehetett volna hallani akkora csönd közepette. Persze a bandatag kamaszok még így sem tudhatták magukba fojtani a fel-feltörni készülő hahotázást és röhögést, így szinte azonnal lebuktak a dörzsölt osztályfőnök előtt.
- No, akkor meséljetek csak, ti gazemberek! Hol van Tibor?! Jól jegyezzétek meg addig innét senki sem távozik, amíg elő nem kerül Tibor! - ez persze mindenkire vonatozik! - tekintett vissza szigorún, marcona szemöldökráncolással szinte mindenkin.
- Béla bácsi! - nyújtotta ki kis kezecskéit egy barnahajú, egérhangú kislány. - Én láttam a Tibit! A sor végén!
- Jól van Eszterkém! És mikor láttad? - kérdezte kissé felidegesítve magát az öreg.
- Amikor bementünk a csillagvizsgálóba! - felelte.
- Értem! Látott, vagy hallott valaki valamit?! - kérdezett most mindenkit.
Az osztály többsége szándékosan maradt néma, hiszen ha bárki is kinyitja segítőkészen, vagy szándékosan a száját, akkor nagy a rizikója, hogy másnap őt is szabályosan péppé verik.
- Nagyon szomorú és nagyon csalódott vagyok kedves Hölgyek és Urak! Azt gondoltam, hogy az emberi jellem egy csipetnyi szikrája legalább valakikben még ott lakozik, de lehet, hogy én tévedtem! - arra számított, ha felkelti az osztálytársakban a bűntudat, vagy a lelkiismeret-furdalás aprócska gyertyalángját talán valaki mégiscsak elmondja mi történhetett Róberttel.
- Béla bácsi! - jelentkezett egy kisnövésű kislány. - A Molnár-fivérek voltak és néhány szemétkedő fiú! Ők szórakoztak vele, és valaki behajította a Robit abba a szúrós bokorba! - válaszolta remegő hangon, mint aki máris megtorlástól tart.
- Hogy? Micsoda??? - Hökken meg váratlan meglepetésében az idős osztályfőnök. - Ti gazemberek! Hát szabad így viselkedni, mi?! - úgy érezte a tehetetlen harag majd felemészti bensejét. Hol voltak már a boldog békeidők, amikor minden gyerek jól viselkedett, és nem bántott senki senkit?
- Nagyon köszönöm kedves Katalin, hogy ezt elmondtad! - most a többiek felé fordult. - Én pedig a ti helyetekben elsüllyednék a szégyentől, hogy ennyire aljasul, becstelenül viselkedtem az egyik segítségre szorul osztálytársammal szemben. Most pedig mehet mindenki hazafelé! A gonoszkodó bandatagokhoz azért még lesz egy-két szavam. - azzal sarkon fordult és sietős lépésekkel máris kirohant a csillagvizsgáló kupolás épületéből, hogy megkeresse az időközben jócskán halálrarémült diákját, aki még mindig a tüskés csipkebogyó ágai közt szorongott és esze ágában sem volt, hogy kikecmeregjen a homályosan derengő, őszies napfényre.
- Róbikám? Merre vagy? Már mindenki hazament! Kérlek gyere elő! - kérlelte, már csaknem könyörgő hangra fogta, amikor az egyik csipkebogyóbokornál meglátta a nagy nehezen kimászó, majd talpraálló, koszos kamasz srácot.
- Elmondták, hogy mi történt! Őszintén sajnálom a dolgot! - most vette csak észre, hogy Róbert potyogtatja szomorú könnyeit, reszket és halálosan fél a jövőtől. Benyúlt mellényzsebébe és adott neki egy tiszta zsebkendőt: - Töröld meg az arcodat fiacskám, aztán menj szépen haza! - közölte kimérten, diplomatikusan, és miután már mindenki elment együtt indultak vissza.
- Ez az én autóm! - mutatott kicsit büszkén, felemelt fejjel világosbarna Skoda 1500-asára az egyenesjellemű férfi. - Ugorj csak be! Hazaviszlek!
Róbert alig akart hinni a fülének, hogy a mai napi megalázó viszontagságok, pokoli tortúrák után még akad emberséges ember is a földön. Így Azonnal beszállt és magára tette szó nélkül a kissé kényelmetlen biztonsági övet.
Az öreg osztályfőnök is beszállt, majd magára csatolta az övét, belenézett a visszapillantó tükörbe, és kikanyarodott a főútvonalra. Kellemes hatvanas tempóban tették meg a visszaútat. Autóval nem is tűnt olyan egetrengető nagy távolságnak az iskola. Az öreg tanár az egyik elágazásnál tette ki Róbertet.
- No, szerintem innen már hazatalálsz, ugye?!
- I-Igen... - próbált megnyugodni, és csekélyke bátorságot erőltetni magára.
- Most az a legfontosabb, hogy nyugodj meg, gondold át a történteket, és beszélj a szüleiddel, hogy mi legyen a megoldás? Holnap találkozunk! - vaskos kezét nyújtotta, amit a kamaszfiú erőtlenül megrázott, majd a tanár becsukta a másik kocsiajtót és kicsit nagyobb gázt adva elhajtott.
,,Hogyan tudnék beszélni a szüleimmel? - futott át agyán a felismerés. Apám szinte azonnal leordítaná fejemet, hogy egy szánalmas idióta vagyok, amiért nem tudom megvédeni magamat, míg anyám megvigasztalna és semmi sem változna meg!" - s mindvégig ez járt a fejében, amíg haza nem ért.
Másnap az iskolából telefonáltak Róbert szüleinek, hogy az igazgatónő, és az osztályfőnök szeretne egy személyes beszélgetést tartani velük, ahol megbeszélnék Róbert további helyzetét. Róbert anyukája volt az, aki mindig elment ezekre a megbeszélésekre, szülői értekezletekre, hiszen apja idegrendszere nagyon sok esetben már így is a plafont súrolta.
- Asszonyom! Kérem gondolja végig jó alaposan, hogy itt most elsősorban Róbert testi-fizikai biztonsága a tét. Borzasztóan sebezhető, túlérzékeny kamaszfiúról beszélünk, akinek elég egyetlen apró kis bántás és annak is súlyos, tragikus kövekezményei lehetnek! - Szerencsére Róbert anyjával még mindig értelmesebben lehetett beszélni, mint örökké egoista apjával, így történhetett, hogy pár napon belül Róbert magántanulói státuszt kapott, kiírták nevét az osztálynaplóból, és hetente újabb és újabb tananyagokért - igaz -, még be kellett fáradnia az iskola baljóslatú, komor börtönfalai közé. Amit viszont Róbert egyetlen pillanatra sem felejtett el, az volt, hogy a bandatagokat - akiket persze jócskán elővettek, és megbüntettek, egyeseket el is tanácsoltak -, valóságos hajtóvadászatot fognak rendezni ellene, így ténylegesen jobb lesz, ha hosszú időre ténylegesen megpróbál láthatatlanná válni...