KÉTSÉGEK S HIÁNYOK

Mostan aki homályosan lát,
vagy csupán trendi vak és nem létezhet
se ismerőse, se partnere hogyha
kell s szükséges átkísérje a túlsó oldalra,
hol alattomos szívritmusok útvesztői lapulnak,
s kopaszfejű skeanhead-bandák garázdálkodnak,
s nem tudni már mikor van a szabadrablások
egyetemes korszakának vége,
miközben mormogó Harley Davidsonok
nagymacskaként dorombolnak
asztfaltszaggatós trampli-kerekekkel.

Mostan aki homályosan néz,
vagy csak szándékosan trendi hóbortoknak
áldoz nem látja életét s újtát annak, ami.
Nem látni már az önzetlen,
segítő szándékot, sem az együvé
tartozást az utcán, sem másutt.
Nem lett meghonosítva sem
az empátia-tolerancia,
sem pedig az alapfokú
barátságok arany-szabályzata.

Minden orvul vagy épp alattomosan
sikamlós és rizikós.
Minden nappal képlékennyé válik
a holnap a bizonytalan ígéretekkel
telizsúfolt, lagymatag jövőben.
Mostan, aki nem lát, sem néz csak
agymosott propagandák
húgyszagú szózatait üvölti ordas
teli torokból inkább megvesztegethetőn
önmagát is eladja s inkább
a soványka éhbéres kosztért
kirabol védtelen nagyszülőket,
megcsonkított ártatlan roncs-áldozatokat.

Hát okuljatok csak, ha még bármikor
is tudtok göröngyös útakon járva
hogy csalogató, hamis ígéretek
közül is mindig volt egy-egy újabb
szoftver, applikáció, mely automatikusan
segítette tudatos digitális nomád életmódotokat,
szándékos elidegenítéseteket!

MERENGŐ GONDOLATOK

Az érezte, hogy élete egyetlen szüntelen rohamás, ingázás a percek és másodpercek között, melyet csupán kínos erőfeszítések árán lehet bárhogy is megőrizni. Gyerekkora óta egyre csak követeltek tőle.
Követelt tőle szlovák származású nagyanyja, akivel valami ismeretlen, földönkívüli félig keverék nyelven beszélgettek egymással, mint a szlovák, palóc, és a magyar nyelv különleges keverékével. Mintha egyszerre három nyelvet bedobtak volna egy turmixgépbe, hogy jól összekutyulhassák őket, míg a megértéssel sokszor alig mentek valamire is.
Anyja is követelt tőle, elvégre a családban ő volt az elsőszülött lányunoka és mivel kamionos apja - jó ha egy hónapban ha egyszer felbukkant hirtelen a semmiből -, szinte természetesnek vette ki magát, ha minden ismerősnek, rokonnak, kíváncsiskodó, kotnyeles szomszéduknak csupán annyit mondott, hogy: - Apám dolgozik!
Aztán alig két évre rá kisöccsel gyarapodott a család, és őt már nem pátyolgatta, pesztrálta senki. Sőt! Meglehetősen gyakorta előfordult, hogy neki kellett pelenkáznia, lefoglalnia, tanítania öcsét, és egy kis idő után valósággal kicsinyes, gonosz dolgok céltáblája lett a kisfiú, aki nem tehetett semmiről. Nővére állandóan Barbie-babákkal traktálta, és alig-alig engedte Legózni, mert az nagy kedvenc volt.
Talán sosem tudta igazán, hogy mit akar az életével kezdeni. Még talán akkor sem, amikor a helyi gimibe egy szép derűs napon tévéstáb érkezett, hogy kicsit megismertessék a kíváncsiskodó diákokat a médiaszakma fortélyaival. S bár kezdetben - kisebb zsebpénz gyanánt -, a helyi tévénél kapott kisebb, könnyedebb megbizásokat valahogy még mindig úgy gondolta, hogyha sikeres és elismert szeretne lenni, és érvényesülni akar akkor a főváros zsibongó, zajongó forgatagába kell szükségképpen költöznie.
A felvételi űrlap kitöltése is egy pokoli kötelezettségnek tűnt. Mintha csak az ismeretlen, képlékeny, és valóságosan is bizonytalan jövő szándékosan összeesküdött volna azért, hogy őt kiforgassa, és egyszesmind el is lehetetlenítse további terveitől, és elképzeléseitől. Végül aztán a felvételi tájékoztató könyvből találomra kimásolt három főként kereskedelmi, marketingszintű főiskolát, hogy megpróbálja a közgazdasági pályát, ám alighogy visszajött a hivatalos válasz, hogy felvételt nyert, majd ellátogatott össz-vissz négy órára a nap végén levonta a saját maga következtetését, hogy neki ezen a pályán egyszerűen nincs mit keresnie, még akkor sem, ha a szülei szerint nagyon jól megfizetik a közgazdászokat. Pláne, akik már bizonyos körökben mozognak.
Végül a szülővárosában - édesanyja révén -, talált egy beszédtechnikai, drámapedagógiában is jártas, megfizethető tanárnőt, aki felkészítette a Színművészetire és bár lelke mélyén ott duruzsolt fülébe az a bizonyos lekezelő, és kritikai hang, miszerint: örök lúzer, vesztes és sosem fogják felvenni ő mégiscsak kinyitotta a Vas utcában azt a bizonyos ajtót, és belépett. S bár az első két rostán sikeresen át is jutott mélységesen elkeserítette, hogy a végső, mindent eldöntő harmadik, utolsó rostán az adott felvételiztető tanárok nem láttak benne semmi fantáziát, sőt átlagosnak ítélték teljesítményét, amiért homloka verejtékével, és nagyon keményen megdolgozott.
Amikor visszament a vidéki városba - hiszen azért nem ártott, ha valamit kezd is az életével -, szinte azonnal állását kínáltak számára a helyi rádióban, mint bemondó, és az irodalmi rovat helyettes munkatársa. A világirodalom, és a kortárs irodalmi verseket kellett kategórizálnia, szortíroznia bizonyos szempontok szerint, s bár csak kamaszkora végén kezdett teljesen igazán a költészet felé fordulni az érdeklődése nagyon élvezte első munkahelyét, és azt, hogy önállóan kereső, felnőtt válhatott belőle.
Végül - ki tudja miként, és hogyan -, néhány producer látogatott sorozatforgatási tervekkel a vidéki kisvárosba, akik szinte rögtön felfigyeltek a kislányosarcú angyali nőiességére, ám annál talpraesettebb, és határozottabb egyéniségére és azonnal szerződéses szerepet kínáltak számára készülő sorozatukban. Mindenki azt ígérte, hogy ezzel gyökeresen, és egy csapásra megváltozik korábbi élete, és nem mondtak valótlanságot, mert ahogy pár részt leforgattak, és kezdett beletanulni az amatőr színészek életébe egy-két éven belül újfent megkeresték őt pár színművészetis tanár, hogy tegyen újabb próbát a Színművészetin, és nem lehet csodálkozni azon, hogy a mostani próbálkozáson már másként álltak hozzá, és fel is vették.
Rengeteget tanult tanáraitól, oktatóitól. A legfontosabb szempontokon túlmenően a manipuláció hatásos eszköztárát is fejlesztette. Ugyanakkor egyre inkább felszínes emberek társaságában volt kénytelen-kelletlen mozogni, és érvényesülni, így volt gyerekkori ismerőseire egyre kevesebb, aztán még kevesebb ideje és energiája maradt. Megkapta az Aranymedál-díjat, és vagy tucatnyi elismerést és még csupán csak harmincas éveiben járt, ugyanakkor a magánélete totál káosz maradt.
Ugyan az egyetem előtt is akadt egy-két eltökélt fiatalember, akikkel egyszer-kétszer randizott is, de valahogy még mindig nem találta a helyét. Aztán a sorozatforgatások alkalmával egy tehetséges íróval bonyolódott intimebb kapcsolatba, aki tízegynehány évvel volt idősebb nála. Később a pszichológusa még figyelmeztette is, hogy nem szabadna összekevernie az apakomplexust a valódi szerelemmel. De hát mit tudta akkor még, hogy mi fán teremhetnek az érzelmek, egy olyan világban, mely alapból a kinézetre volt beállítva.
Végül néhány szaftos, pletykaéhes bulvármagazin is hatalmas fényképpel leközölte, hogy válik a sztárpár és ez annyira megviselte őt, hogy évekig elzárkózott mindenfajta interjúadástól, még akkor is, ha az adott bulvárvilágban tevékenykedő szerkesztők a csillagokat is megígérték neki.
Bezárkózott és megpróbált csakis kizáróan saját felívelő karrierjére koncentrálni. Sorban kapta a jobbnál jobb szakmai kihívásokat jelentő színházi szerepeket, és fantasztikusan kreatív, sokoldalú rendezőkkel dolgozhatott együtt, és persze bejött néhány igazán átűtő sikerű film is, mégis örökkön nyughatatlan lelke még mindig egyre csak téblábolt az életben, és sokszor fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálnia ahhoz, és kiegyensúlyozott életet élhessen.
Aztán, amikor már úgy érezhette, hogy minden a helyére került váratlanul meghalt az apja, akire egész életében kicsit vadidegenként tekintett, hiszen alig láthatta kisgyerekkorától kezdve. A temetés után anyja és nagyanyja is mintha érzelmi hálót fontak volna egész addigi élete köré, és egyre gyakrabban mondogatni kezdték, hogy örökké azért mégsem kellene egyedül maradnia. Végül aztán egy szép napon százszálból készített, díszes, névjegykártyás rózsacsokrot kapott egy ismeretlen, titkos hódolótól, és a kis névjegykártyán még mobilszám is fel volt tüntetve. S mivel a legtöbb színészkollegája is biztatta ügybuzgón, hogy vágjon bele merészen az új dolgokba gondolt egyet és még aznap késő éjjel felcsörgette a mobilszámot. Különben sem tudott aludni, hiszen annyira dolgozott testében az előadás utáni adrenalin, és jótékonynak korántsem nevezhető feszültség.
- Bocsásson meg a kései zavarásért, de szerettem volna megtudni, hogy mit szólna egy személyes találkozáshoz? - szólt bele a mobiltelefonba, és csak akkor vette észre, hogy a normális, átlagemberek ilyentájban még a legjobb álmukat alusszák. Ám valamilyen titokzatos okból kifolyólag a rejtélyes férfi is ébren volt.
- Kéz csókolom drága! Nem, egyáltalán nem zavar! Én sem tudtam aludni... - felelte kissé kótyagos, álmos hangon, amit nehezen lehetett az álmatlanság számlájára írni. - Remélem tetszettek a rózsák?
- Mi a név? Mit rózsának hívunk éppoly illatos? - felelt szellemesen egy idézettel.
- Hol és mikor szeretne találkozni?
- Mondjuk mit szólna a mostani szombathoz? Esetleg a Jászai Mari-téren? - kérdezte izgatott, dobogó szívvel.
- Egy percet! Felírom el ne felejtsem! - azzal már nyúlt is a kis éjjeliszekrényén hagyott jegyzetfüzetéért, amiből a nő azt a következtetést szűrte fel, hogy precíz, komoly ember és nem amolyan meggondolatlan szeleburdi.
- Szeretem, ha egy férfi komoly és határozott! Magabiztosságot kölcsönöz a nőknek! - kijelentésén ő lepődött meg a leginkább, mert nem szokott ennyire nyíltan, és őszintén - legalább is elsőre kitárulkozni. - Akkor Szombat fél tíz délelőtt! - azzal villámgyorsan le is rakta a mobilt, mertha még továbbra is beszélgettek volna félő, hogy rájuk hajnalodik, és neki a munkahelyén jelenése volt aznap.
Végül kicsivel hajnali negyed öt körül ébredt, és kiskutyusa is megérezte a hirtelen jött hangulatváltozást, mely valahogy a nap hátralévő részében jellemezte. Szétszórt, és szórakozottá vált aznap a munkahelyén, és minden munkatársa azt hihette szerelmes lett valakibe. Erre persze mindig kitérő válaszokat hagyták el ajkait, akárcsak a legtöbb szerelmesnek.
A szombati nap kicsit hamarabb eljött, mint azt várta. Derűs, madárcsicsergős, napsugaras délelőtt. S bár sokszor szeretett saját lakásában akár egész nap pizsamában flangálni saját kényelme érdekében most legalább annyira volt izgulós, és izgatott is egyben, mint amikor valaki a legelső, komolyabb randijára készül. Nem túl elegáns, könnyed, csinos ruhát vett föl, és az elmaradhatatlan famernadrágot, mely különc, városias modernséget is kölcsönzött neki. A kiskutyát megitatta, megetette és már jóval kilenc előtt elindult otthonról.
Alig húsz perc telt el, hogy a Jászai Mari-térhez ért. Nem csalódott, mert - mint később kiderült -, a férfi is már várt rá. Szinte azonnal felismerte, amint fess, magas, öltönyében kissé feszengve felállt egy kávézó asztalától és máris eléje sietett:
- Szép jó reggelt kedves... hölgy! Soós András ügyvéd vagyok! - kicsit közhelyesen indult a bemutatkozás, de melyik ismerkedés indul tökéletesen?
- Ö... Üdvözlöm... András... - szíve hevesen lüktetni, kalapálni kezdett. Nem tudni, hogy a szerelemtől-e, vagy az ismerős érzelmi energiák felhalmozódása váltotta ezt ki nála. - Látom Ön sem tudott időben érkezni! - jegyezte meg kedvesen, kicsit csipkelődve. - Fruzsi vagyok!
- Nézze el nekem, de borzasztóan régen randiztam! - szabadkozott, és kért elnézést, akár egy kisfiú. Fruzsi azonnal mély rokonszenvet érzett iránta.
- Akkor tegeződhenénk a formális modorosság helyett! - máris kihúzta a széket, de látván, hogy a gáláns férfi udvarias volt megelőzte, és kellemesen elpirult. - Egy igazi lovag vagy kedves András! - ült le, és megvárta, míg a másik is ugyanígy tesz.
- A mai kissé abszurd, groteszk korunk velejárója, hogy bizonyos illemszabályok kezdenek kikopni! - jegyezte meg tanáros hangsúllyal.
- Mennyire igazad van! Rendeljünk esetleg valamit...?
András máris leszólított egy pincér külsejű embert, aki azonnal asztaluknál termett talán azért, mert András márkás zakót, és nadrágot viselt.
- Parancsolnak? - állt meg előttük.
- Igen! Hozzon legyenszíves egy tejeskávét és a hölgynek? - itt jóképűségével egyenesen Fruzsi őzikeszemeibe nézett, amitől a nő majdnem elolvadt.
- Nekem jó lesz egy kóla is! - felelte, amint tekintetük összekapcsolódott.
- Köszönjük szépen!
A pincér máris távozott, így szinte azonnal belevethették magukat a romantikus ismerkedés mélyvizébe. A szokásos, kezdeti témákon kívül olyan témák is előtérbe kerültek mint a családalapítás és a gyerekek kérdése, majd hogy kinek milyen volt a boldog-szomorú gyerekkora? Milyen volt az első kamasz szerelem lényegi megélése? stb.
Már több mint öt órán át beszélgettek jóízűen, amikor egyszerre csak azt érezték mindketten, hogy képtelenek egymás nélkül akár létezni is. Előszeretettel fejezték be egymás legrejtettebb, legapróbb gondolatait is! Végül András volt az, aki előjött a farbával:
- Kérdezhetek nagyon komolyan valamit? - nézett vele farkaszemezve.
- Ugye nem lánykérésben sántikálsz? - kérdezett vissza huncuttan, kuncogva, mint egy cserfes kislány.
- Hát ha már ennyire látszik! Mély benyomást tettél rám, hogy szeretném, ha tudnád, hogy komolyak a szándékaim, és azt gondoltam megkérdezem, hogy neked mik a terveid?
Fruzsit egyszerre jólesőn meglepte, de kisebb pánikszerűen meg is félemlítette a gondolat, hogy mostantól majd valakinek a boldog felesége és valakinek az anyukája is lehet egyszemélyben. Függetlensége, és szabadsága kisebbfajta veszélybe került.
- Nekem egy kicsit gyors ez a tempó kedves András, de semmi esetre sem szeretném, hogy azt gondold magadban nem érdekel a dolog! Szeretnék gondolkodási időt kérni, rendben?! Ha majd mindketten összeszokunk majdcsak elválik a jövőben, hogy mit hoz az élet, nem igaz?! - nézett rá kérdő tekintettel. A férfin erősen meglátszott, hogy valószínűleg nem ilyen feleletre számított, mégis nagyon imponált neki, hogy Frusi nyíltan, egyenesen megmondta az igazat. Nem hitegette és még véletlenül sem köntörfalazott.
- Hát... őszintén örülök, hogy ennyire... nyílt és határozott vagy... - bökte ki nagysokára.
Fruzsi aprócska tenyerei közé vette az enyhén érdes, nagydarab kezeket.
- Nézd tudom, hogy valószínűleg nem erre a válaszra számítottál, de én azt mondom adjunk időt önmagunknak! Rendben?!
A nap végén jóformán minden lényeges információt kiderítettek egymásról. Alig két éven belül Fruzsi nagy döntésre szánta el magát: feleség akart lenni. Kisebb, szűk körű, baráti jellegű szertartást kerekítettek, mert vigyázniuk kellett a COVID miatt.
Fruzsi úgy érezhette magát, mint aki valóban révbe érhetett mind a magán, mint a szakmai szférájában.

EMBERE VÁLOGATJA

Augusztus utolsó hetében Dr. Novák Péter tanár különös hivatalos levelet vett ki társasházi postaládájából, melyet az elmúlt években - kellő rendszerességgel -, megpróbáltak felfeszíteni, és mindig a nyugdíjaskorú házmesternek kellett a fülét rágni, ha a lakóközösség azt akarta, hogy javítsa meg a fennálló karbantartással kapcsolatos hibákat.
Az eset már csak azért is figyelmet érdemel, mert az elmúlt öt-tíz évben postai levél ritkán érkezett elvégre már mindent elektronikus, digitális formában kézbesítettek többségben. Feleségét már régen elvesztette, és felnőtt gyermekei, unokái sem voltak rá szinte sohasem kíváncsiak.
Dr. Novák Antal egykori tiszteletnek, és megbecsülésnek örvendő irodalomtörténész, író, költő, műfordító, könyvtáros, nyugalmazott tanár és még ki tudja mi minden napjainak nagy részét jóformán a négy fal totális magányába élte le, és látszólag egyáltalán nem vett tudomást az idő radikális múlásáról. Hogy is ne! Micsoda buta dolog folyamatosan számolni azokat az átkozott másodperceket! Az ember előbb-utóbb úgy is megérzi, mikor a szervezete már nem bírja a testi-lelki megterhelést és végleg beadja a kulcsot.
Azért nehogy azt higgye senki, hogy Dr. Novák nem volt naprakész, világ dolgaiban tájékozott ember! Az utolsó betűig szinte mindent igyekezett elolvasni a helyi kis fiókkönyvtárban, ahol olyan szeretettel fogadták a huszas éveikben járó, zsenge, egyetemista lányok, mintha saját nagyapjukkal kellene foglalkozniuk. Ha keresni kellett bármilyen cikket, irodalommal kapcsolatos tanulmányt az interneten egyszerre hárman-négyen is vigyorogva, különleges sugárzó örömmel siettek az idős, kissé hajlott hátú aggastyán segítségére, aki az idők múlásával olyan versmondó, kissé dörmögő, tenor-hangon kezdett beszélni, tehát ha bárhova is betette a lábát az ott lebzselő embereknek óhatatlanul is figyelni kellett prófétás szavaira.
Azon a reggelen, amikor Dr. Novák háziköntöst véve elcsoszogott a lifthez majd a földszinten található postaládájából kivette a hivatalosnak tetsző borítékos levelet szinte azonnal szöget ütött a fejébe, hogy már több mint a fél életét ledolgozta, és most valószínűleg valamilyen hatóság akarja tőle kiszipolyozni az évek hosszú során át keservesen összekuporgatott, megsprórolt pénzét.
Szinte hallotta, amint nagyméretű levélvágó késével gondosan berendezett dolgozószobájában kibontotta a borítékot a perforált részeknél, majd nagyon figyelmesen, és körültekintően máris olvasni kezdte a levelet, melyen a dékánsági hivatal díszes címeres pecsétje díszelgett, és melyben arra kérik, hadd avathassák már végre díszdoktorrá, miután az elmúlt harminc év során szinte minden egyes alkalmat megragadott, hogy még véletlenül se vehessen át semmiféle hivatalos elismerést, vagy kitüntetést!
- Mégis mit képzelnek ezek magukról?! - kérdezte fennhangon, majd kissé könnyelműn apró kis fecnikre tépkedte kómotos lassúsággal az adott hivatalos papírost. - Jobb dolgokra is fordíthatnák a papírt! - jegyezte meg, majd visszatért mindennapi teendőihez.
Később az egyik szomszéd kamaszkorú fiú csengetett bejárati ajtaja előtt. Legszívesebben elküldte volna. Már jóformán tizenkilenc éve számított kisnyugdíjasnak. Most már igazán megérdemelhetné azt az átkozott pihenést. De hát ekkora inflációs időkben, amikor még az alapvető élelmiszerek is méregdrágának számítanak főként a nyugdíjasak pénztárcáinak mégiscsak jól jött, ha csurran-cseppen egy kevéske havi mellékes.
Újból köntöst, mamuszt vett és kitotyogott az elsőzobába, hogy belenézzen a kukucskáló lyukba vajon ki lehet az?
Szinte aprólékosan mérte végig a kissé arrogáns, beképzelt, fiatal arcot, ami még a nagy álmokkal, és tán még nagyobb reményekkel tekintett bele a világba, és nagyban tett a hangzatos szónoklatokra, miszerint: biztos megélhetésre mindig szükség lenne!
Dr. Novák most erélyes, dörmögő hanggal kiszólt, hátha megijesztheti ezt a tejfölösszájú suhancot a zselés hajával, és fülbevalós fülével.
- Mit parancsol fiatalember? - kérdezte már-már kissé ellenséges hangon.
- Jó reggelt kedves tanár úr! - köszöntötte barátságosan a suhanc az idős embert. - Segítségét szeretném kérni! - közölte, mint akit egyáltalán nem rémisztett halálra a tudat, hogy egy ilyen nagyformátumú emberrel találkozhat.
- Bocsásson meg ifjú barátom, de már jó ideje nem vállalok tanítványokat! Ha szeretné pár kollegának még be tudnám ajánlani? - bárcsak békében hagyná ez a tenyérbemászó, kisstílű kamasz, aki látszólag egyáltalán nem tágított.
- Akkor én várok... - felelte magabiztos határozottsággal, mint aki már pontosan számított rá, hogy a különc hírnévnek örvendő tanárember egykönnyen nem fogja beengedni.
Dr. Novák rendesen felöltözött, szokásos napi rutinjához tartozott a reggeli tejeskávé, és néminemű péksütemény, bár az utóbbi időben háziorvosa szigorú koleszterinmentes diétát írt fel neki, és néhány koleszterincsökkentő gyógyszert, melyre minden esetben az volt a válasza, hogy kis nyugdíjából bizony-bizony erősen gondolkodnia illik, hogy mit vehet meg magának, és mit kell hanyagolnia. Így amint kilépett a koszos, lerobbant orvosi rendelőből gondosan behajította az orvosi recepteket a szemeteskukába, és csupán csak azokat tartotta meg, melyek egészsége szempontjából létfontosságúaknak ítélt.
Miután felöltözött, és már a nap halvány sugarai is szépen kezdték bevilágítani lakásának helyiségeit óvatosan, lopakodva megintcsak kinézett a kukucskálón és miután már jócskán elmúlt délelőtt kilenc is végül úgy döntött mégiscsak megkérdezi, hogy mit akarhat ez a kamasz suhanc?
Nyárnyire kinyitotta az ajtót, de melepő körültekintéssel:
- Parancsoljon kedves kollega úr! Miben segíthetek? - kérdezte előzékenyen, egy csipetnyi fanyar iróniával.
- Jó reggelt tanár úr! Nem emlékszik rám ugye? - kérdezte kíváncsi szemekkel a suhanc.
- Bocsásson meg kedves barátom, de sajnos rossz a memóriám... - ami nehezen hihető kifogás volt, mert rengeteg verset, és prózai írást tudott fejből is idézni.
- Bándi Istvánka vagyok a negyedik C.-ből.
- Á! Hát... persze! - nyújtott kezet, de még így is jó időbe telt, mire beazonosította régi iskolás diákját. - Fáradj csak beljebb egész nyugodtan! Mi járatban vagy? - most legalább annyira kíváncsi volt erre a kamasz fiatalemberre, mint amennyire néhány perccel ezelőtt megakart tőle szabadulni.
- Igazán nem szeretném feleslegesen zavarni a kedves tanár urat! - kezdett szabadkozni, mert nagyon jól tudta, hogy az öreg erre mindig is vevő volt.
- Ugyan már ne csacsiskodj! Gyere csak be! Megkínálhatlak valamivel? - tessékelte be ajtón belülre.
- Nem köszönöm! Úgy is nemrég reggeliztem! - ült le az egyik ebédlői székre.
Dr. Novák is helyet foglalt a másikon és kis ideig farkasszemmel pásztázták egymást, hogy it is akarhat a másik?
- Nemrég felvettek az egyetemre! - újságolta örömhír gyanánt a kamasz.
- Nocsak! Őszintén gratulálok! És mik a tervek a jövőre nézve?
- Hát... azért is jöttem a kedves tanár úrhoz, hogy megkérdezzem elhozhatnám-e néhány írásomat, mert jó volna szervesen részt venni a kortárs irodalmi vérkeringésben.
Ez a szöveg valahogy még tetszett is az öregnek. Mintha egycsapásra megszállta volna valami aktivitásra sarkalló, ösztönző, mozgosító lelki energia, amitől az adott ember máris kilép a közönyös tespedtség, tunyaság átmeneti légköréből.
- Hát ez nagyszerű volna kedves barátom! - lelkendezett, és titkon már azt várta, hogy a kamasz fiú előveszi eddig eltitkolt kéziratait, és mikor csak állt tétován egyhelyben pillanatnyi csalodottság lett úrrá a nyugalmazott tanáron.
- Miben állhatok még a rendelkezésére? - kérdezte.
- Azért jöttem még a tanár úrhoz, mert tanácsot szeretnék kérni... a jövőre nézve... - kérése újfent meglepte, és ki is billentette az idős embert átmeneti, ideiglenes nyugalmából. Kíváncsian, méregetve nézett egykori diákjára.
- Hát... ez a téma túlontúl bonyodalmas és hosszadalmas lesz, de nézzük csak mit tehetünk! - kicsit megigazította elgémberedett végtagjait a széken és hosszadalmas eszemfuttatásokba kezdett az élet értelméről filozófikus bölcseleti témákat sem nélkülözve. Mikor bő ötven perc után kissé fulladozva saját magától abbahagyta kíváncsian várta a fiatal fú reakcióját.
- Tanár úr? Úgy gondoltam, hogy kicsit én mesélnél a saját életemről! - jelentette ki, majd meg se várva az öreget szinte azonnal elmondta, hogy az érettségi után mindenképp külföldre szeretne menni, és ott egy kicsit boldogulni, később talán - ha anyagilag is rendbejönne -, bevállalná a párkapcsolatot, és a családalapítást is, de persze csak módjával, mindent szépen rendesen.
- Ez nagyszerű kedves barátom! - lelkendezett az öreg, miközben a tegnapról megmaradt teasüteményből kezdett elrágcsálni pár falatot. - Kér egy kis teasüteményt?
- Nem köszönöm! Akkor...? A tanár úrnak mi a véleménye? - kérdezte kissé türelmetlenül.
- Hát... nehéz kérdés! - esett gondolkodóba. - Én azt tanácsolom kedves barátom, hogy mindig a szívére hallgasson, de azért az eszét se felejtse el! Ugyanakkor vigyázzon rá, és nagyon gondolja meg, hogy a mostani világban ki az, akiben százszázalékosan megbízik, nehogy átverjék! - Közhelynek hangzó példák egész sorát sorolta fel, de azért ügyelt is rá, hogy a saját maga vaskos életbölcsességei közül is adjon néhányat útravalóul volt diákjának.
Már este felé járt, amikor befejezték a hosszan tartó, minden témát érintő kiveséző beszélgetést, és búcsút intettek egymásnak.
- Ne tessék haragudni kedves tanár úr, hogy eddig feltartottam, és elraboltam a drága idejét! - mentegetőzött a diák, mert második apjaként nagyra becsülte Novákot.
- Ugyan kedves barátom! Ha bármiben még segíthetek nyugodtan keressen fel! - bizalmasan elmosolyodott, és kezetrázott a talpraesett kamasz fiúval.
Később a kamasz fiú külföldre ment, hogy elsősorban önmagának megígérte, de majdnem mindig, amikor volt egy kis szabadideje felkereste régi kedvenc tanárát, és bemutatta párját és gyerekeit is. Dr. Novák pedig pedig azt hihette, hogy hirtelen a semmiből egy új családja lett.

ELROMLOTT ATTITÜD

Öröm s fájdalom ellen
– régóta tudhatom -,
lecsupaszított s védtelen vagyok!
Borsón térdeltettek gyermekként
a tanítók, mikor Mórickás-vicceket
fütyültek füleimbe a többiek.

Óroki metszésű mandulaszem,
hamvas Kleopátra-egzotikum
lengte körbe a Kedvest,
mikor először beleszerettem
s aztán újabb s újabb Jing s Jang,
Alfa s Omega Angyalok,
bűnös szentek jöttek elém
s oly jó lett volna a lecsupaszított
ösztönszintű vágyakozás helyébe
a dobbanó szívek titkát
felkutatni s megismerni!

Ordas Idők törtek galád-könyörtelen
pálcát fejem felett, s míg odakint
a groteszk-abszurd világban
egymás után jelentek meg újabb
s újabb hírnévre szomjas,
perc-emberek
– addig a némán maradt hírmondók,
tanúskodni vágyó próféták
gondolata érvényét vesztette.

Mint élesre köszörült szike-penge
a kövön ötperces, olcsó embereket
is naponta volt alkalmam dicstelen
elbukni eget rengető finálék szenny-oltárain.
Elheverőben, s pusztulófélben
már a performance,
a megújulni készülő kultúra is!

Csenevész próbálkozásokkal altatják
a művészeket el, míg másoknak
kuporgatott alamizsnákkal szúrják ki a szemét.
Hová tűntek mind az olyan
újító szellemű szabadgondolkodók
kik az egyetemes empátia
s tolerancia nevében még magukhoz
tudhatták édesgetni
a polihisztor értelmiséget,
magányos farkas költő-óriásokat?!

Szemtől-szembe micsoda kicsinyes,
alantos alvilági játszmák folytatnak
egy-egy elköltelezett hírnevet
szerzett irodalmár között,
míg a valódi Hamlet, Harlequin-szereplőket
könnyelműen elfelejtik,
szőnyeg alá söprik, hogy aztán
ötszáz vagy épp ezer év múltán újra felfedezzék.

Kik meghaladták saját koruk
ilyen-olyan szintjét tán megfontolásuk
tárgyává tehetnék
a honvágy-illetú elvándorlást
a lehetőségek irányába!

FOGADALMAK

Összeragadt, csipás szemmel ébredt. Kissé nyúzott, hajótörött állapotban. Éjfekete haja, akár a szénaboglya össze-vissza állt. Délelőtt tíz óra lehetett, de nem bánta, mert végre kedvére lustálkodhatott. Saját társasházi lakása, saját fizetése, saját autója volt, és persze néhány ügyeletes pasija, akik szinte mindig kéznél voltak, ha vigasztalni, vagy pátyolgatni kellett különösen szuperérzékeny egóját, csajos hiúságát. Örök maximalista volt önmagával szemben. Ezt a kisebbfajta pszichológiai hibáját azért jó lett volna minél előbb orvosolnia, és levetkőznie magáról, ha azt akarta, hogy végre a ,,normálisabb" tehát megbízhatóbb pasik is szóba álljanak vele, mégis az utóbbi öt-tíz évben mintha szándékosan is kialakított volna magáról egy olyan képet, mely a merev, rideg megközelíthetetlenség szkafanderével ruházta fel.
Gépiesen felrakta a Dolce Gusto kávékapszulás kávéfőzőjébe a két darab kapszulát. S arra gondolt bárcsak ihatna egy igazi, hamísíthatatlan romájú olaszos kávét akár saját otthonában is, ám most be kellett érnie egy habos Late machiatoval. Nem rossz az íze - igaz -, de azért mégiscsak nem igazi!
A délelőtt lüktető zavai észrevétlen lopakodtak be folyaatosan ingázó, rohanó életbe. Azt tervezte, hogy beül a fürdőkádba egy pohárka fehérbor és két karikára vágott uborkaszelet társaságában, az utóbbit őzikeszemeire rakja, mert még mindig elhitte azokat a szépségipari dajkameséket, hogy így a szemek nedvességtartalmát megnövelheti és nem lesz szüksége műkönnyekre. Bár mostanság a kontaklencsét legfeljebb csak akkor erőltette, amikor kilátásban volt egy újabb romantikus, gyertyafényes vacsora-randi amit - legalább is egyelőre -, nem követ szex, mert őt úgy nevelték, hogy csakis azzal bújjon ágyba, akivel igazán komoly párkapcsolat lesz kibontakozóban, és nos hát sajnos erre az utóbbi időben egyre kevésbé volt bárminemű esély.
Volt egy hangulatos kis vegyesbolt az utca sarkán, ahol lakott. Sokkal jobban kedvelte ezeket a meghitt, családias helyeket mint a már jócskán agyonzsúfolt bevásárlóközpontok tömegtumultusát. Valahogy sosem volt elegendő önbizalma, mintha sokszor már saját nőiességének a megélése is kisebb-nagyobb akadályokba ütközött volna. Kezdve azzal, hogy miért csak százhatvannégy centire sikerült felnőtt korára nőnie, vagy hogy miért olyan elálló tünde-fülei vannak, ha a tükörben aprólékosan vizsgálgatni kezdte tükörgépét?
Könnyed, légies, szoknyás ruhát szeretett volna felvenni, ezzel is nőiességének karcsú, egzotikus vonalait hangsúlyozva, ám amint végignézett farmergyűjteményén, mely egy újabb vaskos ruhásszekrényt foglalt el szinte máris gondolkodóba esett, hogy a farmernadrág - mely a nőknél alapból a popsi formájáról szól -, miként fog állni a szoknyás ruha? Aztán végül inkább úgy döntött, hogy mégiscsak a szoknyás összeállítás lesz a nyerő. Ha farmert vesz sokszor fiúnak nézhetik. Pedig vállig megnöveszette a haját, és imádta, ha lobog a szélben. Kicsit fájtak a lábujjai a magassarkú, elegáns és kissé drága cipőben, így egy papucscipőre esett a választása, melybe csak könnyedén belebújt és szinte pillesúlyúnak érezhette magát, ha sokat kellett gyalogolnia.
Az utóbbi öt évben testsúlya szinte alig-alig változott valamit. Édesanyja töltött káposztája, mézes zserbója, és pacalpörköltjének sosem tudott nemet mondani, és bár szerencsés genetikával rendelkezett sokszor még mindig annak a dagadék hájpacninak látta önmagát, aki kezdődő kamaszkorában volt.
S bár a gusztustalan zsírréteg már réges rég eltűnt, mégis a feszes bőr is mintha nyúlós rágóguminak tűnt volna, amint összecsípentette hasán a bőrszövetet. ,,Fogadd el önmagad! Fogadd el önmagad!" - hajtogatta egyre, akár valami számonkérést, vagy kompromisszumot tükörképének.
Az utcán négy, sárgamellényes melós ember beszélgetett. Szinte mindegyik kezében lapát, vagy ásó állt. Mindannian utána fordultak, amikor elhaladt mellettük, és kellemesen füttyentettek. Jóleső érzéssel elpirult, hlvány mosoly játszadozott enyhén telt ajka szegletén, majd szökkenő szöcskejárással továbbsietett nehogy túlzottan is megbámulhassák.
Elért a kis vegyesboltig, ami előtt egy nagypapakorú zöldséges bácsi éppen javában pakolta ki a friss gyümölcsöket.
- Jó reggelt kedveském! Igazán szép ez a nap! Hogy érzi magát? - kérdezte barátságosan.
Valahogy azonnal megtudta nyugtatni, és vigasztalni az embert az ilyen nagypapás, őszinte aggodó hang.
- Jó napot! Köszönöm! Jól érzem magam! Hogy tetszik lenni? - viszonozta sugárzó mosollyal a kérdést.
- Kicsit nehezebben megy már a munka, de hát mit lehet tenni, nem igaz? Parancsol egy kis szőlőt, vagy őszibarackot? Éppen most hoztam a nagybaniról! - kérdezte.
- Hát ha már itt vagyok! - azzal vett néhány szem barackot és szőlőt is, csak mert annyira jólesett neki ez a gondoskodás.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át segítőkészen a nejlonzajcsóba csomagolt édeni gyümölcsöket.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - köszönte meg majd tovább ment.
Időközben rájött arra, hogy jobb, ha bevásárol magának, mert ki tudja a nap hátralévő részében még hova hívják, vagy hova kell rohamtempóban átcsörtetnie. Sokszor inkább csicskának, vagy szolgának érezte magát és nem olyan megbecsült munkatársnak, aki egyenlő jogú partner lett volna az adott cégnél, ahol gályázott. Bárcsak végre önálló vállalkozása lehetne, ám amilyen fizetéseket kapott az elmúlt években örülhetett, ha egyáltalán megvan a rezsi és a számlák befizetése.
Ma jó volna néhány közeli barátnőjével is találkoznia, csakhogy dumáljanak egy kicsit, és bár a legtöbb ismerőse és barátnője már javában két-gyerekes szülőnek számított a háztartásvezetés és a mindennapi élet összes gondjával és bajával megáldva ő folyamatosan azt érezte, hogy képtelen elérni azokat a céljait és vágyait, melyeket hajnanán eltervezett.
Gimis korában még úgy volt, hogy bandát fog alapítani, és énekesnői babérokat szerez. Egy időben arra számított, hogy saját, önálló, tökéletesen felszerelt hangstúdióban elkészít számos dalfelvételt, majd olyan zenei kiadókkal szerződik, melyek nem akarják totálisan kiforgatni sem őt, sem művésztársait. Aztán valahogy mire eljött az érettségi ideje a legtöbb barátnőjét már az foglalkoztatta, hogy mihez is fognak kezdeni akkor, ha tökéletesen önmagukra számíthanak csupán? Nem is lehet csodálkozni azon, hogy alig pár hónap leforgása alatt a jó kis csajos, vagány társaság tagjai jóformán szétszéledtek, és bár voltak jólcsengő ígéretek, hogy majd egy alkalmas időben újból összejönnek és megosztják egymás között az újdonsült felnőtt élet nyügét és bajait - sajnos a legtöbb esetben az ehhez hasonló könnyed, sziporkázó találkozások is sorrendben elmaradtak.
,,Mégiscsak felcsörgeti a mobilon legjobb barátnőjét, akivel szinte mindent együtt vészeltek át és akkor sem szakadt meg teljesen a kapcsolat, amikor bölcsészetre ment, míg barátnője az Államigazgatásira! Biztos nem fog haragudni! Elvégre már tizenegy óra rég elmúlt!" - töprengett. Átvágott egy árnyékot szolgáltató fákkal szegélyezett köztéri parkon, és leült az egyik padra.
- Halló Takács lakás... - szólt bele a kagylóba.
Egy vékony egérkehangú kislányhang vette fel a telefont:
- Cókolom néni... - felelte.
- Szia kiscsillag! Tudnál anyának szólni? Addig várok!
A vonal tulsó végén hisztiző, gyerekzsivaly hallatszott. Azok a tipikus családon belüli kisebb-nagyobb csetepaták sorozatai, ami szinte már mindennapos a kisgyerekes szülőknél.
- Igen, tessék! - szólt bele a keresett barátnő.
- Szióka! Mizújs? - kérdezte viccelődve huncut hangon.
- Szia Szandrám! Ezt a meglepetést! Ezer éve nem hallotam felőled! Mesélj! - lett vidámabb a hangja.
- Ne haragudj, hogy zavarlak. Gondolom nem a legjobb percben hívtalak fel, de olyan jó volna találkozni és dumálni sokat az életről! Persze azt is tökéletesen megértem, ha most nem akutális... - miért szabadkozott, amikor igazából segítséget szeretett volna kérni? Nem tudta a választ!
- Persze! Semmi gond! Ez szuper! Figyelj, az van, hogy mindjárt megyünk az oviba, de a lakáscímemet tudod, és ha neked jó, akkor eljöhetsz hozzám, akár még ma is! - újabb szünni nem akaró gyerekzsivaly szakította meg a meghitt beszélgetést.
- Ez nagyon jól hangzik! Ha nem bánod máris repülök hozzád! - gyorsan letette. Meg se várta, hogy legjobb barátnője kérdez-e esetleg még tőle valamit, vagy érdeklődni, kíváncsiskodni kezd, hogy miért pont vele akar talizni, akkor úgy is annyi barátja van. Viszont csak kevés, kivételes embernek engedte meg, hogy bizalmasan is megismerhesse.
Biztos, ami biztos alapon várt még egy jó félórát majd nem sokkal negyed egy körül már csöngetett is barátnője családi házának kapuján. Vicsorgó kutyaugatás. Jellemző! Majd egy testes, masszív németjuhász kutya ádáz ostroma, és veszett ugatása, amint két lábon ágaskodva megugatja az idegenből jött nőt.
- Szia kutyus! Hogy te milyen tüneményes kutyuska vagy! Szólj gyorsan a gazdinak! Na, szaladj! - Miért kell neki ilyen bagatell dolgokkal foglalkoznia?
Néhány perc múltán végre feltűnt régi barátnője. Kinyúlt, rúzsaszín köntösben, mamusban, hajcsavarokkal a hajában valóságosan is úgy nézett ki, mint egy tipikus kilencvenes évekből szalajtott, állandóan holtfáradt háziasszony, akit a végkimerülésbe kergettek családtagjai.
- Hát szia! - valósággal rohant hozzá, hogy megölelhesse rég nem látott barátnőjét. - Cézár! Helyedre! - parancsolt a kissé barátságtalan kutyusnak, aki a parancsoló hangra fülét-farkát behúzva visszakullogott a kis fából eszkábált házába a sufni mellett.
- Annyira örülök, hogy végre találkozunk, mert borzasztóan hosszú volt a nyár is, és minden úgy összesűrűsödött... - kezdte kissé zavarosan.
- Gyere be azonnal és mesélj el mindent! - karonfogta és azonnal bevezette a tágas, de kissé rendetlen gyerekjátékokat őrizgető házba. - Na, milyen házunk van, mi?! - dicsérte kicsit önmagát.
- Nagyon szép! Gratulálok! Hát a kis törpék merre vannak?
- Hát ők bizony még az ovóban! Van egy nagy fiam is, aki már javában járkál a lányok után! De pattanj csak le a nappaliban! Kérsz esetleg valamit?
- Egy kis üdítőt elfogadnék, ha van? - foglalt helyet és kisebb akrobatikus mutatványba került mire átlépett a gyerekek széjjel hagyott játékain.
- Persze! Azonnal jövök! - Barátnője kiviharzott a komfortos, amerikai stílusú konyhájába, ahol makulátlan, katonás rendben pompázott szinte minden, majd gyorsan visszatért egy dobozos kólával.
- Bocsi csak kóla van itthon, ha nem baj! - mentegetőzött.
- Jó lesz, köszi! - azonnal kipöccintette a fedelet, majd jó nagyot kortyolt a hűsítő italból.
- Nagyon leharcoltnak tűnsz! Biztos történt valami? A pasiddal mi a helyzet? - kezdett kíváncsiskodni Szandra.
- Igen! Már jó nyolc hónapja, hogy szakítottam azzal a szemétládával! Egyszer csak rajtakaptam, amint reggel munkába menet a kocsijában smacizik egy szőkével! Aztán kiadtam az útját! Nálam az őszinteség az első! Egyébként meg kategórikusan kijelentette, hogy nem akar koloncnak egy gyereket! Én pedig azt érzem, mintha erősen kifelé mennék a korból! Vagy lehet, hogy csak klimaxolok?!
- Ugyan már ne hülyéskedj! Dehogy! Csupán elérted a nőkre is érvényes biológiai órád felgyorsítását! Ez annyit tesz, hogyha tényleg szeretnél gyereket, akkor jobb lesz belehúznod! Ennyi!
- Igen, ezen még nem is agyaltam, de lehet benne valami!
- De ugye nem azért kerestél meg engem, hogy ezt elmond, hanem sokkal nyomósabb érveid is vannak? - érdeklődve, aggódon kezdte fürkészni barátnője kissé szomorkás arcát.
- Téged nem lehet becsapni! Látod pontosan azt szeretem benned, hogy olyan vagy, mintha a tesóm volnál! Jóformán mindent tudsz rólam!
- Hoho! Ácsi! Azért nem sokat, de éppen eleget! Így azért mégiscsak jobban hangzik. Tehát? Mi a hézag?
- Már az eszemet sem tudom, hogy úgy istenigazán mikor voltam például szabadságon az elmúlt cirka tíz évben? Mikor ébredtem tökéletesen kipihenten, és nem állandóan holtfáradtan a felesleges ingázástól. Mikor voltam utoljára romantikusan randizni, amikor az aktuális pasi nem csak gerincre akart vágni, de úgy igazán megakart volna ismerni! Érted te ezt?! - nézett kétségbeeseten, segítségért kuncsorogva barátnőjére.
- Teljes mértékben! Arról van itt szó, hogy nem találod a helyed az életben, és miközben az ismerőseid és a baráaid már rég megtalálták a saját számításukat, kialakították önálló kis életüket te úgy érzed, mintha mindenről szándékosan lemaradnál! Eltaláltam?!
- Igen, abszolút! Szerinted ez normális, vagy tényleg kezdek bedilizni?
- Jaj ugyan már csajszi! Még nem érted el a negyedik x-et! Élvezd egy kicsit az életed! Mi a helyzet a munkahelyi kapcsolataiddal? Egészen biztosan vannak jó fej csajok ott is! Miért nem vágódsz be? Hadd lássák rajtad, hogy barátkozni akarsz!
- Van egy-két jó fej csaj, de a többségük olyan felszínes, humortalan csajszi, aki úgy viselkedik, akár egy automata gép. Talán még gépes hanggal is beszélnek, mint valami elfuserált női terminátorok!
- Hát ez nagyon gáz!
- Nekem mondod! De van-e bármilyen ötleted?
- Hát lássuk csak! Ismerek pár jófej embert, és ha gondolod szívesen megadhatom nekik az elérhetőségüket! A többségüket még a Facebookon is megtalálod! Szerintem a másik bibi az, hogy te fél bárkit is közel engedni magadhoz, hogy igazán megismerjenek! Számos lelki sebet szedtél össze az évek során, és alig-alig akadt bárki is, akivel ténylegesen kitudtad volna dumálni a benned dúló érzelmi viharokat!
- Bámulatos Dr. Freud! Nem is tudtam, hogy átképezted magad pszichológussá! Ez újdonság!
- Á! Nehogy azt hidd! A pasim állandóan olyan krimiket bámul, ahol a pszichológia a fő téma, meg a karakterek lelki fejlődése! Így tanultam egy keveset!
- Hát kétségtelen! Pokoli jó nyomozó lett volna belőled!
- Köszi a bókot! De egyébként közgazdász lennék, és folyamatosan elfoglalt háziasszony! - kérte ki magának de csak viccesen.
- Figyelj Szandra! Ittmaradhathatnék egy kicsit? Csak amíg a gyerkőcök haza nem jönnek? - komoly őszintesége nagyon meglepte barátnőjét, aki már sejtette, hogy régi barátnője bajba került.
- Persze! Csak egészen nyugodtan! Éhes vagy? Készítek egy szenedvicset!
- Köszi! Reggeliztem! Inkább csak lazuljunk és dumáljunk!
Így történt, hogy a két régi barátnő a lehető legaprólékosabban körbejárva minden lényeges, vagy kevésbé fontos témát végigbeszélgette az egész délutánt, és a nap végére megígérték egymásnak, hogy mindenképp tartani fogják a kapcsolatot, és sosem hagyják cserben egymást!

ÚJÉVI ZŰR

Ideges, semmivel sem összehasonlítható, furcsa remegés hullámzott végig a háromtagú család szinte minden tagján, amikor közvetlen Szilveszter után pustoló hóesésben nekiindultak Lada Samara autójukkal vidékről Budapest irányába.
A családfő - mint mindig -, most is azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért vezethetne a hazafelé vezető úton a feleség is, de erről az asszony hallani sem akart. Bőségesen elég volt neki a szilveszteri, hajnali kettőig is eltartó dáridó.
Úgy nézett ki, hogy a visszaút az M-es autópályán kalandosabb, megpróbált lesz, mert valóságos hóbuckák, hódűnék torlodtak fel, és bár a hókotrógépek éjjt-nappallá dolgoztak, mégis a legtöbb autós kénytelen volt beérni a husz kilóméter/órás cammagó tempóval. Lajhár vánszorgás.
Már régen elhagyták Mezőkövesdet, amikor az autósrádióban bemondták, hogy torlódásra, nagyobb fennakadásra kell felkészülni, mert két kamion is összeütközött, és néhányan megsérültek. Valószínű, hogy a megrekedt, bedugult forgalmat azonnali hatállyal lefogják terelni a sztrádáról. Beékelődve haladtak cammogva a legtöbb autóssal egyszerre.
- A rohadt kurva istenit! - mérgelődött teljesen felidegsítve magát a családfő, aki most legszívesebben rágyújtott volna egy újabb cigire, de szigorú szabály volt a Barkóci családban, hogy nincs se evés, ivás, se dohányzás az utastérben.
- Mi a jó kurva életet kezdjek, ha leterelnek bennünket erről a tetves autópályáról?! - kérdezte saját magával ordítva, míg felesége a hátsó ülésen ücsörgött, kamaszodó fia pedig az anyósülésen igyekezett láthatatlanná válni, mert nagyon is jól tudta, ha faterja egyszer rákezdi a szitkozódó káromkodást akkor nincs az az isten, aki befoghatná folyamatosan pörlekedő száját.
- Nyugalom drágám! Majdcsak megoldódnak a dolgok! Inkább élvezzük a téli táj szépségét! - javasolta könnyed, laza hangon a feleség és rögtön kinézett az ablakon, hogy mással ne kelljen foglalkoznia.
- Na tessék! Kurva nagy zürben vagyunk és akkor az én drága feleségem mit mondd?! Élvzzük a téli táj szépségét! Hát gratulálok anyus! Ennél nagyobb baromságot még életemben nem hallottam! - nyugtázta észrevételeit a családfő, akinek folyamatosan véreres, hajszáleres arca, és dührohamai szinte állandóan infarktusközeli állapotokat teremtettek.
A kikopott, jócskán elhasznált ablaktörlők nyekegve, rángatózva igyekeztek a lassan, nagy pelyhekben hullongó havakat félresöpörni a szélvédő üvegéről, hogy a zaklatott idegállapotú családfő gyáltalán kiláthasson az üvegen, miközben vaskos, kőkemény acsarkodással szidott jóformán mindenkit, aki az útjába került.
A volánnál a családfő arca szinte groteszk, torz grimaszba rándult valahányszor csak megpróbálta kitalálni, hogy mitévő legyen bizonyos helyzetekben.
Észre is alig vette, amikor egy rozsdás Trabant vészes gyorssággal balról előzésbe kezdett, és majdnem a Lada teljes első felét elvitte, olyannyira, hogy a családfő jobban ítélte inkább a leállósáv hóbuckái közé navigálnia majdnem irányíthatatlanná lett járművét.
- A Kurva tetves Úristenit! A rohadék vadbarom! - azonnal ki kellett szállnia a jó meleg fűtésű autóból, hogy képes legyen visszanyerni önkontrollal egybekötött megtépázott önbecsülését. Elővett a téli kabátjából egy cigit és azonnal rágyújtott abban a soványka reményben, hogy a dohányfüst jótékonyan fogja csillapítani szűnni nem akaró ordas idegeskedését.
- Ne izgasd magadat szívem, minden rendbe jön! - szólt ki a feleség a letekert ablakon, ám a családfő inkább tűzetesen átvizsgálta az autót hátha valami meghibásodott.
- Anyu? Apa most nagyon haragszik? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző kérdést az önbizalomhiányos kamasz fiú.
- Igen kincsem! Tudod apádnak ilyenkor kicsit felforr az agyvize, de ettől még ugyanúgy szeret minket! - igyekezett megnyugtatni a fiút, akin jócskán érződött, hogy valószínűleg halálközeli élményben lehetett része, amikor majdnem összeütköztek az erőszakos, nyomulós Trabantos autóssal.
Így is jó tíz percet vet igénybe, hogy a családfő ismét beszálljon a volán mögé, és tovább folytathassák megkezdett útjukat.
- A rohadt, tetves, kurva életbe! Miért mindig velünk történik ilyesmi, mi?! - kérdezte még mindig mérgesen. - Más egyetlen csettintéssel átevickél ezen az átkozott, büdös életen, míg a magunkfajta melósok megrohadnak, csakmert állandóan rossz lapokat osztogat számukra az élet! Kurva nagy igazságtalanság! - s úgy tűnt újra előlről kezdi azt, amit kis családja már vagy milliárdszor hallott.
- Apukám! Te is tudhatod, hogy előfordul, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te azt elervezted! Nincs ebben semmi váratlan, vagy meglepő! Ezt egyszerűn el kell fogadni, és tovább lépni! - a feleség mindig optimista, derűs hangja - úgy tűnhetett -, átmeneileg lecsillapítja a férfi bebőszült indulatait.
- Hát... jellemző! Megvagyok áldva! Ebben a családban egyedül én tudom mi a helyzet, és akkor még itt van a nyakamon két szerencsétlen is, akikről gondoskodnom kell! - súlyos szavak voltak ezek, melyek valósággal úgy tudtak mások lelkében csattani véres sebeket ejtve akár az ostor, vagy a korbács.
- Apus! Állítsd le magad! Nem tűröm, hogy így beszélj velünk! Attól, hogy neked elgurult a gyógyszered semmi okod sincs rá, hogy másnak a fejét ordítsd le! - kérte ki magának a talpraesett asszony.
A családfő némán duzzogásba kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy amíg tartott a végtelennek tűnő autópálya addig a hallgatás elefántcsonttornyába száműzi önmagát. Végül az autópálya levezető szakaszánál megszólalt:
- Mit szólnátok hozzá, ha beugranánk valahova ebédelni? - kérdezte, meglehet csupán azért, hogy elterelje örökké forgó gondolatait.
- Na ne szórakozz drágám! És azzal a töménytelen kajával mi lesz, amit karácsonyra megcsináltunk?
- Mi lenne? Szépen lefagyasztjuk és majd később megesszük! - vetette oda könnyelműen.
- Én ezt nem tartom jó ötletek! - ellenkezett a feleség, és megint kibámult az ablakon. A havas erdős táj mintha csillapítólag hatott volna zaklatott lelkére.
- Jól van! Csak egy ötlet volt! - most anyósülésen szorongó kamaszfiához fordult: - Mikor is kezdődik a suli?
- Még ezen a héten! Január ötödikén már menni kell!
- Akkor még szerencse, hogy nem húztuk annyi ideig a téli vakációt! Nem igaz?! - jegyezte meg cinikusan.
- Húzhattuk volna, ha te nem jártattad volna azt a nagy eszedet! - pírított rá az asszony a lényegre. Tartani lehetett tőle, hogy a családfő megint szükségtelen felidegesíti önmagát.
- Igen?! Ki akart hazamenni szegény özvegy drága édesanyjához?! Hát nem én! - vetette foghegyről oda.
- Misi! Ne kezd megint ezt! Békére és nyugalomra vágyom! - próbálta megigazítani magát a hátsó ülésen. Mintha beragadt volna az ülésbe.
- Bocsánat! Ennyi erővel az én anyámat is megkérdezhetnénk, hogy vajon ő hogyan érzi magát? Annyi éve özvegyen?! - Az ,,özvegy" kifejezést szándékosan kihangsúlyozta, mintha valami rejtélyes, apokrif szó volna, ami tabu téma a családban, vagy épp tilos emlegetni.
- Beszéljünk másról rendben! - kérte az asszony.
- Kérlek! Elkészítettem a havi beosztást, és úgy néz ki, hogy a szabadnapokkal együtt keveset fogok veletek találkozni! Legfeljebb csak estefelé látjuk egymást viszont! - mintha újabb indokot, vagy kisebbfajta provokációt akart volna keresni, hogy kierőszakolja a konflikust.
- Miért nem vagyok meglepve? - nézett felfelé az asszony, miközben kifújta a nagy levegőt.
- Na tessék! Már megint ki az, aki kezdi?!
- Hé, nyugi! Már megint mi bajod van?! Csak beszélgetünk, vagy nem?!
- Ó, de természetesen! Akkor beszélgessünk! Fiacskám! Te jól érezted magad? - fordult megint fiához, aki úgy gubbasztott az anyósülésen, mint aki szabályosan karót nyelt, és képtelen bármilyen tevékenységre.
- Ö... azt hiszem...
- Na de most őszintén! - komoly képpel bámult rá, mintha ezzel kitudná billenteni tétova fiát a lelki egyensúlyból.
- Voltak cidris helyzetek, annyi szent! - jegyezte meg.
- Ezt mégis hogy a büdös életbe kell érteni?!
- Apukám! Talán nem kellene ezt nagy dobra verni! - próbálta csillapítani a kedélyeket az asszony.
- De, de! Hallani akarom! Szóval édes fiam! Mi az, ami nem tetszett?!
- Amikor a Jóskával totál részegre ittátok magatokat... - bukott ki belőle - igaz -, csupán halk, egérke hangon.
- Nocsak! Mégiscsak kibújt a szög abból a nyamvadt zsákból! Szóval a fiam utálja a részeg embereket! Igazam van?!
Néma bólintás volt az egyöntetű válasz.
- Apukám! Miért nem váltunk témát? Beszélgessünk vidámabb dolgokról! Mit szólnátok, ha amikor gyorsan hazsérünk beraknánk valami jó filmet a videóba, és együtt röhögnénk egy jót!
- Én arra a kérdésemre akarok választ kapni, amit a fiamnak tettem fel! - nem tágított a családfő. - Tehát? Szóval, hogy is állunk?
- Nem szeretem a részeg embereket, mert a papa is az volt! - felelte a srác igen-igen halkan, szinte már suttogva.
- Á! Mert gondolod, hogy nekem olyan meseország volt a gyerekkorom, mi?! Hát akkor tud meg, hogy még járni is alig tudtam, amikor az apám totál részegre itta magát és üvöltözött az anyámmal! Én pedig semmit sem tehettem a rohadt, tetves életbe, mert csak egy senkiházi kis pöcs voltam! Na, ehhez mit szólsz?!
- Sajnálom...
- Misi! Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem lehetne inkább a rádiót hallgatni?! - próbálta menteni a menthetőt az asszony.
- De szívecském most végre igazán beszélgetünk egymással! Azért valahol ennek még örülök is!
A délelőtt hátralévő része jóformán úgy telt el, hogy a családfő önmagában fortyogott, ette a nem létező kefét indulataival együtt, míg a hátsó ülésen ücsörgő feleség a téli táj szépségébe merült, és a kamasz srác pedig azon morfondírozott, hogy vajon miért nem lehetnek csupán egyetlen nap erejéig igazi, normális család, akik nem ugranak egymás fejének?
Mikor bő két és fél órás utazás után hazaértek Budaörsre a családfő leparkolta az autót el nem mulasztva megrmlíteni, hogy fia végre lerakhatná azt a tetves jogosítványt, majd azonnal lekuporodott a tévéhez és kedvenc sportcsatornájára kapcsolt, miközben gondoskodó felesége a kiskonyhában tett-vett, és készített valami ínycsiklandó vacsorát estére.
A kamasz srác saját ügyes-bajos problémáival pedig visszavonult, akár egy megbukott hajótörött Robinson saját gyerekszobájába és elővett egy regényt, akit valamelyik nagymamától kapott karácsonyra.

SZÁMONKÉRÉS EGY FILOZÓFUSTÓL


Mondd csak édes öregem?
Ki venné észre ma a buszmegállók
fogságában benntragadt
infarktusgyanús öreg nénit
s benne a szenvedő emberséget?
Hacsak az agyontupírozott,
kikenceficézett tinédzserek közül nem,
vagy döglegyek totális,
egykedvű inváziója mely
mindent s mindenkit belep.

A kutyák is bámész-lustán,
egykedvűen bárkit,
bármikor körbehugyoznak.
Dombosodik, halmok szigetévé növeszti
magát a szemét, gaz, dudva a lakatlan,
ninivei városon s kóbor, garázda ebek,
patkányok járkálnak hídak
kihalt pillérei alá lakmározni.
Te meg csak moroghatnál,
ehetnéd a kefét
mérgedben naphosszat öregem,
hogy hirtelenjében véget
ért egy átmenetibb,
békésebb korszak,
a totális, agymosott anarchia-káosz
egyetemesen fertőzi továbbra is
gyanútlannak tűnő áldozatait.

Szomorú kiábrándultsággal veszed tudomásul,
hogy különcök, stéberek,
hírmondók, próféták
nem lehetnek sehogysem
egyéniségek immár
ebben a korcsosult világban:
siker se, hírnév, karriervágy,
parti-arcok, V.I.P.- királynők se.

A kifordított szókaraték tolvajos
szlengváltoztai sem lehetnek
annyira gusztustalanok, hánytatók
már s nincs már az undornak se jövőideje,
mint hogy egykoron remélni merted.

Közszemlére tehetnéd bátran alfeledet
valamelyik valóság show-műsorban
legalább is milliós követőtábort bezsebelhetnél.
– Agyzsugorodott, bunkó-tahók bámulhatnák
csak meg harsogón éjjenezve az egyenes adást,
mert agyonretusált prosti-dívák
inkább lusta tunyasággal mennének már
– ha tehetnék -,
a legelső luxus magánjárattal Dubajozni,
és lakatlanságában fulladozvam
orcul fuldoklik a nagyváros zege-zúga
ebben a média-szenzációs zivatarban,
akár a végtelenségig
eltartó nonstop szépségverseny.

Talán régi szerelmek parkjában zene
is csendülhetne rólad: kiérdemesült
aggastyánkorú huncutról,
részvétteli bölcselet-intelem,
melyet amatőr irodalomszeretők
magyaráznak túlfűtött hevülettel!

LÁNYKÉRÉS ESKÜVEL

Mackós, termetes, majdnem két méter magas férfi gondosan előkészített mindent.
Egyszerre várta és a háta közepére nem kívánta a mai napot.
Retorikából kellett saját, megírt beszédet tartania melyet oktatója és csoporttársai előtt nyilvánosan illett elmondani az egyetem patinás dísztermében. Mivel mindig is utált a középpontba lenni ezért mintha a ,,fogát húzták" volna vegyes érzések kezdték hatalmukba keríteni.
,,Vajon mit fog szólni Kata, ha nyilvánosan megkérem a kezét?" - járt a fejében a vissza-visszatérő gondolt. Amikor négy éve megismerkedtek azt hihette szerelem volt első látásra, mert úgy gondolta Kata is pontosan úgy érezhet mint ő. Annyira egy hullámhosszon gondolkoztak a világ összefüggő, és mégis változatos dolgairól, mintha világ életükben ismerték volna egymást, és a legtermészetesebb dolog lenne, hogy mindketten rajongásig szeretik a romantikus természetet, vagy a tengerpartot.
,,Muszáj megtudnom, hogy ő hogyan érez irántam!" - közölte lelkével miközben tükörképével grimaszt vágott. Még egy utolsót igazított ruhán, és arcszeszt is rakott frissen borotválkozott arcára, mert azt hallotta, hogy bizonyos nők valósággal bezsonganak a csábító aftershave-ektől. ,,Ugyan már öreg harcos! Ne higgyj el minden agymosott idiotáknak szóló reklámot! Méghogy az angyalok is kábulatba esnek! Nevetséges frázis!" - gondolta. Gondosan bekötötte cipőjét, mert utált a társasház külső folyosóján az alig negyvenvattos lídérces izzó fényénél bajlódni a fűzőivel. Csak orra ne bukjon, mert az halálciki lenne!
Még így is legalább fél órával indult előbb, hogy a reggeli csúcsforgalmat kikerülje. A tömegközlekedés egyik szerencsétlen velejárója, hogy az ember induljon el még azelőtt, hogy az autósok felébrednének.
Útközben számos régi, egykori főként gimnáziumi volt osztálytársába botlott, akik élénk kíváncsisággal érdeklődtek, hogy hogyan alakult az érettségi után kalandos élete, és nem győztek csodálkozni, hogy egyetemista lett, aki - ha minden szerencsésen alakul -, diplomát fog kapni cumma sum laude.
- Na ne csesz ki velem öreg haver?! - hitetlenkedett az egyik ismerőse, aki most valamelyik közterületesként melózott, és ki nem állhatta az egyetemes szemétszagot. - Öregem! Meg ne tudd! Mintha egy rakás szart, meg hányadékot formaldehiddal mixeltek volna össze, hogy aztán az embernek egész nap ezt kelljen szagolnia! A többiekről tudsz valamit? - csupán a kölcsönös udvariaskodás miatt tette fel ezt a kérdést.
- Hát... sajnos alig jutok időhöz a felsőoktatásban!
- Ja, ja, vágom haver! Mit is tanulsz?
- Magyar-történelem szak, bölcsészet!
- Ne basz ki! Azta! Hát öreg nem hittem volna! Anno olyan kis... pipogya koró voltál!
- Hát... más idők jártak... - jegyezte meg cinikus kedvvel. Csak koptatná már le ezt a sózatlan, kisstílű alakot magáról, mert ma rendhagyó, élete talán legfontosabb bejelentésére készül, és nem akarja elfuserálni. - Bocsáss meg, de sajnos rohannom kell, mert a legtöbb tanár véresen komolyan gondolja az időbeosztást! - lazán kezetrázott a másik férfival, és már ment is. Felszállt az Erzsébet-híd irányába tartó buszra.
Szándékosan nem akart leülni a buszon, mert főként a csúcsidőben közlekedő, kissé barátságtalan, és kiállhatatlan nyugdíjasok szinte azonnal szóvá lették volna a háta mögött, hogy ,,mennyire neveletlenek ezek a mai fiatalok" és most a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy kisebb szóbeli konfliktust provokáljon ki egy nyamvadt ülőhely miatt. Különben is, ha - ha minden jól sikerül -, meghívja álmai nőjét egy fergeteges, gyertyafényes vacsorára és bemutatja az anyjának, aki már ég a kíváncsiságtól, hogy megismerhesse jövendőbeli mennyét.
A forgalom háromnegyed kilenc körül hirtelen stagnálni kezdett, és úgy tűnt még jó félórát biztos igénybe vesz mire a csuklós busz döcögős, cammogós iramban lekeveredik az Erzsébet-hídról, de a férfi nem bánta. Addig is vagy százszor mindent részletesen átgondolt. A legislegfontosabb dolog, hogy még csak eszébe se jusson, hogy totális kétségbeesésében azonnal lefagy, leblokkol, vagy ami még rosszabb teljesen bepánikol, mert akkor azok győztek, akik már eleve számos alkalmat megragadtak hogy kimondják ő nem erre a pályára hívatott.
- Szia Robi! - váratlanul Ramóna termett mellette. Hűséges útazótársa, akivel mindig egy jót lehetett beszélgetni, és sosem árulta el az ügyes-bajos titkokat sem. - Mi újság? Megírtad a beszéded? - kérdezte kíváncsian miközben egy fogantyúba kapaszkodott.
- Azt hiszem... - felelte bizonytalanul.
- Hát... nem akarlak kiábrándítani, de ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy határozott kijelentés!
- Igen, tisztába vagyok vele! Csak le ne bőgjek, mert utálom, ha nyilvánosan megszégyenítési stratégiákkal jönnek! Kiver a jeges hideg tőle!
- Szerintem briliánsan improvizálni fogsz mint mindig! Őszintén szólva nem is igazán értem, hogy miért nem jött össze neked a Színművészeti annak idején? - töprengett.
- Hát talán mertha nem úgy döntene a felvételiztető bizottság, hogy ki szerepelt már eleve egy ócska, szirupos sorozatban, vagy filmben, hanem az illető képességeit és egyéb dolgait néznék. De hát ne haragudj! Nevetséges, és szánalmas az egész! Ötven emberből csak négyet vettek fel, anno, amikor felvételizni voltam! Ez egy groteszk vicc! - látszott mennyire megviseli még annyi év múltán is, ami vele történt.
- Én nagyon sajnálom! Inkább beszéljünk a retorikáról! Szerinted Ádám'bá jó fej?
- Hát igazság szerint eddig sokkal jobban áll a dolgokhoz hozzá, mint mondjuk A Tóth, de hát ki tudja, nem igaz?!
- Tökéletes válasz! Ne áruld már el nkem édes öregem, hogy mire föl ez a nagy hajcihő! Úgy kicsipted magad, mintha fontos üzleti találkozód lenne! Csak nem szerelmes lettél? - lepődött meg, mert azonnal látta, hogy a másik rögtön elpirul.
- Hát... ami azt illeti...
- Csak nem te és Kata?
- Nagyon szeretném, ha ez működne... - vallotta be kisfiúsan.
- Hé! Hátrább az agarakkal, mert a végén még féltékeny leszek! - jegyezte meg viccesen.
Időközben megérkeztek az Astória megállójához, ahol a legtöbb egyetemre igyekvő leszállt, így ők is.
Róbert szinte azonnal megpillantotta Katát, aki valahogy felnőttesebb lett. Gyönyörű, vállig érő, sötétbarna haját most igényes, hercegnői kontyba fogta a kislányos befőttesgumi helyet, mely előnyösen kiemelte meghitt, kifejező, hamvas arcának vonalait.
- Sziasztok! Szia Róbi! Remélem izgulsz? - kérdezte sugárzó, milliós mosollyal, amitől a férfi szíve valsággal dübörgött mellkasa ketrecében.
- Ennyire látszik? - kérdezett vissza kissé kétségbeesett elveszettséggel.
- Olyan... vonzó, és komoly lettél! Mintha egy egészen más ember lennél... - nézte meg jól az ismerős, kisfiús arcot. - Ne izgulj semmit! Minden flottul fog menni! Különben is! Remekül tudsz improvizálni, akárcsak mikrotanításon! - könnyedén, érzelmesen karjába karolt, és hármasban sétáltak végig a Rákóczi úton, hogy bekanyarodhassanak a Kazinczy utca irányába, ahova órára mentek.
Még éppen időben toppantak be a harmadik emeletre, mert az adott retorika tanáron már mutatkoztak a türelmetlenség jelei, holott kiegyensúlyozottságot, fegyelmet tükrözött.
- Üdvözlöm Önöket Hölgyeim és kedves Uram! Gyorsan üljenek le és hallgassuk meg a beszédeket, mert ugyebár az időnk véges és kevés! - sürgette, noszogatta őket, míg a többi csoportárs is idejében megérkezett. Az adott díszteremben szinte tapintani lehetett az ideges, visszafojtott csend legapróbb neszeit is.
- Hát Hölgyeim és Uraim! Ki lesz az első bátor önkéntes, aki elmondja beszédét? Nyugodtan szabad lesni papírból is! - fordult a népes társaság felé.
Mindenkin látszott, hogy nem szívesen lesz egy közösség elsőszámú célpontja. Végül Róbert felállt és szinte futólépésben kiment a rögtönzött kis pódiumhoz. Vitte A/4-es lapra kinyomtatott beszédét; két nagy tölgyfakezeit vaskosan megtámasztotta a pódium két szélén, mély levegőt vett és Katára nézett elsősorban, akit barátnői figyelmeztettek, hogy figyeljen Róbira, mert valószínűleg neki fog szólni a beszéd!
- Amikor megláttalak a szívem idegesen, remegve kalapálni kezdett, mintha megérezte volna, hogy benned mindig megbízhatok, mert angyali jóság lakozik tebenned... - a szentimentalizmus, romantika, költői képek szinte egytől-egyig mindig beválltak, főként a retorikai fogásoknál.
Miközben érzelemtől fűtötten fejből briliánsan igyekezett improvizálni, és ezáltal meggyőzni a közönségét és elsősorban szerelmét szinte minden embert töprengésre, gondolkodásra kényszerített hatásszüneteivel, mit akinek sokszor kínzó erőfeszítésébe kerül megvallani akár még a legegyszerűbb szavakat.
- Megtisztelnél vele, hogy közösen felépítsünk egy életet? - költői kérdéssel zárta a beszédét, mégis annál sokkal többet jelentett ez, mert Kata kifejező, mélyenérző őzikeszemeiből szinte azonnal szivárogni kezdtek könnyei, és hevesen, boldogan bólogatni kezdett, majd két kis kezével szívalakot formált a levegőbe.
- Hát... Tisztelt Uram! Fantasztikusan megkomponált beszéd volt! Hölgyeim és Uraim! Ilyen beszédeket szeretnék a közeljövőben is hallani Önöktől!
A kis társaság valósággal vad örömmámorban lubickolan, orkánerejű tapasviharral köszöntötte Róbertet, aki azonnal visszament Katához, és kézcsókkal üdvözölte, akár egy romantikus lovag.
A retorika szemináriumnak hamar vége lett, mert a Tanár Úrnak halaszthatatlan, sürgős elintéznivalója akadt, és hát Pénteki nap lévén legszívesebben már mindenki szabadult volna, hogy ügyes-bajos dolgait elintézhesse főként a kollégisták.
A díszterem szinte másodpercek alatt kiürült. Csupán csak Róbert és Kata álltak egymással szemben, kéz a kézben. ,,Talán nincs is szükség ilyen ünnepi pillanatokban felesleges szavakra!" - gondolhatták. Átölelték egymást gyöngéden és csókolták ajkaikat.

BICIKLI-TÖRTÉNET

1997 februárja volt. Tipikusan télies, csikorgó, kicsit barátságtalan, farkasordító idő, amikor az ember legszívesen a nagymama jó meleg cserépkályhája mellett, vagy a központi fűtéses raniátortestnél melegszik miközben egy jó könyvet olvasgat, és forrócsokizik, vagy épp gumimacit csámcsog.
Szüleim ténylegesen jót akartak, így hát fogtuk magunkat, és mint egy háromtagú, szokványos családmodell elmentünk a Kávlin-térhez közeli bicikliboltba, ami közvetlenül a templom mellett volt.
Már az egész helység kissé bátborzongatónak tetszett. Vannak olyan kisebbfajta alig-alig férőhelyes, mimiatűr egérlyukak, ahol jó, ha legfeljebb egy-két ember fér csupán el. Kövér gyerekként inkább kint maradtam az üzlet ajtaja előtt, és csupán csak hosszas unszolásokra, és kérlelésekre voltam hajlandó bemenni a boltba. Elvégre micsoda hülyeség ez, mégiscsak az én vadonatúj biciklimről volt szó.
Amint beléptem a gumiszagot, és szerelőműhelyszagot árasztó, kissé dohos helyiségbe, ahol egymás után katonás sorrendben sorakoztak a szebbnél szebb kerékpárok, és alkatrészek egész sorozatai, szinte abban a pillanatban, hogy megláttam egy fekete mountain bike-csodát rögtön tudtam, hogy tetszik. Anyám azonnal meglátta zöldes-barna szememben az ártatlan, gyermeki sóvárgást, és mivel kis családunkban szinte mindig ő volt a főnök, és vezető azonnal kérte a boltost, hogy hadd nézhessük meg a fekete biciklicsodát.
- Legyen szíves a fiatalembernek az a bicikli tetszik! - kérte komolyan, kissé parancsoló hangon, mert szerette, ha komolyan veszik.
- Parancsoljon kedves asszonyom! - gusztustalan, széles mosoly terült el a boltvezető halarcán, mert tikon szimatot foghatott, hogy végre pénzes kuncsaftok is lesznek mára, nem csupán az átlag csoró népség.
- Hogy tetszik kincsem? - kérdezte anyám, míg apám olyan nagyokat fújtatott szándékos türelmetlenségében, akár a legtöbb gőzturbina.
- Anyus! Válaszunk egyet én mondom aztán huzzunk innen, mert még annyi dolgunk lenne! - Apám kicsit mindig is a bűntudatkeltéssel hazárdírozott, és ügyeskedett, és a legtöbb esetben szinte kivétel nélkül el is érte a célját, mert anyám a kiegyensúlyozott békesség látszata kedvéért inkább engedett igazának. Most viszont az én vadonatúj, felnőttes biciklimről volt szó, és ezzel nem szabad viccelődni! Legalább is akkor úgy hittem tizenhárom évesen.
- Nagyon tetszik, de elfelejtettem, hogy a zsebpénzem... - tökéletesen megvoltam arról győződve, hogy saját zsebpénzemből fogom majd kifizeni a már így is méregdrágának látszó bicajt, és később jóapám majd egészen bizonyosan gyilkos kedvteléssel orrom alá dörgöli, hogy nyugodtan hagyhattam volna, hogy anyám fizesse ki a teljes összeget.
- Ugyan már kincsem! Ne csacsiskodj! Ajándék lónak... tudod! - azzal minden szószaporítás véget benyúlt kistáskájába, elővette pénztárcáját és azonnal már fizette is ki a boltos legnagyobb gyönyörűségére a kért összeget.
A boltvezető szinte azonnal levette a tartóálványról a másikat és kérte, hogy pár percet még várjunk, amíg elintézi a papírokat. Jó tizenötpercbe beletelt mire mosolyogva visszajött a jótállással, és ha bármi gond volna a garancialevéllel nyugodtan orvosolhatják az esetleges problémát.
- Tessék kedves asszonyom! - nyújtotta át a hivatalosan lepcsételt jótállási papírokat a boltos. - Köszönjük, hogy nálunk vásároltak.
- Hát persze! Hova máshova mentünk volna? - jegyezte meg nemlétező bajsza alatt örökké zsörtölődő apám.
- Hogy érzed magad kincsem? Örülsz neki?! - hajolt hozzám anyám bizalmasan, majd sugárzó örömöt erőltetvén pufók, dagadék arcomra elindultunk a Kálvin-térhez közeli jócskán megrepedezett aszfalton Lada Samaránkig, hogy betegyük a bringámat.
- Édes fiam! Miért nem pattansz fel és próbálod ki egy kicsit? - kérdezte kissé élcelődve apám, csakhogy kérdezzen valamit.
- Ugyan Misi! Majd otthon az utcában kipróbálja! És különben is! Ez város! Itt nagy a forgalom! - kezdett féltés, aggódás érződni anyám határozott hangjában.
- Ti tudjátok! - vetette oda félvállról apám, majd szokásához híven újabb cigire gyújtott.
A hazavezető uta sem lehetett igazán problémamentesnek nevezni, hiszen statégiát, és kisebb praktikát kellett készítenie apámnak, hogy hogyan fogjuk betenni az új csodabiciklit a hátsó csomagtartóba, miután az autónk csupán csak három ajtóval rendelkezett.
- Na akkor mondom a helyzetet gyerekek! - szívta el utolsó cigarettáját apám, majd könnyelműn el is dobta a csikket, ,,ahova esik úgy puffan" módon. - Muszáj le leszerelni a bicaj első kerekét, mert másként nem fog beférni a kocsi hátuljába.
- Drágám nm lehetne... máshogyan... - anyám szerette, ha kimondja saját meggyőzédését, mégha ezzel ismét jócskán fel is idegesítette apámat.
- Anyus! Nekem ne kezd megint! Értesz hozzá?! Akarod te csinálni?! Akkor? Majd én tudom, hogyan kell az ilyesmit lerendezni! - azzal elővette a csomagtartóból a hatalmas, vaskos szerszámosládát és kivette a csillag csaravhúzót, és szakértelemmel neki is esett vadiúj bringámnak. Alig tíz perc alatt úgy szétszedte, hogy valósággal hátbavregette magát, hogy ő mekkora egy szakember, és mi csupán kis pontok lehetünk az ő briliáns eszéhez képest.
- No bogárkáim! Ezzel megvolnánk! - azzal behányta a bicikli feketeszínű vázát és két gumikerekét a csomagtartóba. A két ülést előrébb tolta, hogy valahogy anyám is elférhessen, majd jócskán be kellett magamat passzírozni a hátsó ülésre, hogy mindhárman rendesen beszállhassunk a kocsiba.
- Készen vagytok már? Mit kell ennyit tökölni?! - sürgetett majdnem minden ötödik másodpercben apám.
Amikor már mindennel készen voltunk csikorgó gázt adott, mert hirtelen engedte fel a kuplungot, és úgy kanyarodott ki a a főútvonalra, akár az akciófilmek üldözési jeleneteiben. Ha apám nem lett volna buszvezető egészen biztos, hogy magánnyomozónak bevált volna.
Átkeltünk a Szabadság-hídon miközben anyám jóformán az egész út alatt szóval tartotta apámat, akit megint csak felidegesített. Vérbolyaágas szemeiben szinte érződött a vadállatias indulat.
Végül hamar elértük a Budaörsi útszakaszt és rögtön a legelső utcában már otthon is voltunk. Apámnak megint csak kisebb fejtörést okozott, hogy amilyen szakértelemmel szétszedte a biciklit most ugyanolyan értő gondossággal össze kellett, hogy rakja. Újabb cigire gyújtott, majd fogta a szerelőkulcsait és serénykedve elkezdte a fekete vázra felrakni a két gumikereket, mintha autógarázsba lennék, csak itt most kerékpárt szerelt, és nem autót.
- Hát ez nem igaz! A kurva életbe! Miért pont nekem kell ezt a szart összerakni?! - mérgelődött, füstölgött magában.
- Apus! Hogy beszélsz?! Te vagy a férfi a háznál! Te értesz hozzá! - igyekezett anyám hasztalan csillapítani dühkitöréssel vegyes indulatait.
- Hát ebben igazad van! Nektek semmi hasznotokat nem veszem! - gyikosan nyers kijelentés volt, és csak később esett nagyon rosszul, amikor már kijöttem kacifántosan a zűrös gyerekkorból.
Végül alig tizenöt perc leforgása alatt a panellakásunkhoz közeli park szélén már javában megállt kitámasztva a fekete mountain bike biciklim.
- Na? Mire vársz édes fiacskám, tapsra?! Ha már összeraktam tessék azonnal kipróbálni! - utasított parancsoló hangon apám.
- Apukám, talán nem kellene most biciklizni! Ebben a februári hidegben! A végén még megfázik szegény gyerek! - aggódott anyám, hiszen láthatta rajtam, hogy nekem se füllik hozzá a fogam a barátságtalan, télies időben, de apámmal jobb volt, ha nem kekeckedett feleslegesen az ember.
Felpattantam az egszerre keményt, és kegyetlenül hideg nyeregbe, és biztos, ami biztos tettem néhány kisebb kört a ház körüli játszótéren. Hadd lássa apám azért mégiscsak örülök a bicajnak, mégha be is fagy párnás seggem. Néhány perc után egy jókora tüsszentés mentett meg a további jóleső kerekezéstől, ami figyelmeztette anyámat, hogy hajlamos vagyok a megfázásra.
- Apukám! Talán ennyi elég lesz a bicajozásból! - kérlelte férjét. - Nyáron felőlem annyit teker a gyerek, amennyit csak akar, de most cúgos hideg van!
- Na! Látod, látod! Hát hogy lesz így férfi, ha mindig az anyja sirámait kell hallgatni?! - fakadt ki apám, ám a többi veszekedős hangot már nem hallottam, mert inkább úgy voltam vele, hogy amit szerettem volna az már úgy is az enyém!
Gyorsan bementünk a lakásba, mielőtt végképp átfázok teljesen. Majd következett a fejtágítós apai intelem, hogy ezentúl kicsit azért jobban is megbecsülhetnénk tárgyi értékeimet, elvégre nem minden gyerek annyira szerencsés és kiválasztott, hogy vadiúj biciklit kaphat. Végül asztalhoz ültünk a vacsoraidőben, s míg apám mondta a saját maga megállapításait, észrevételeit saját hajótörött gyerekkoráról, amikor sok mindenről muszáj volt lemondania anyám huncut cinkosok módján rámkacsintott igyekezvén önbizalmat, tartást kölcsönözni csenevész személyiségemnek.

ROMLOTTSÁGOK DÉLIBÁBJA


Esztendők zavaros,
homály-zsentonjaiba
méregetem arcomat.
A titkos Vant s a Jelent kutatom.
Makacskodva az elvesztegetettnek
hitt vak-reményt is szándékosan elvetettem.

Önmagammal naponta akár többször
is kényszerűségből számot vetek.
Ki lakozhat vajon abban a láthatatlan
hagymahéj-Egyben,
mely lelkem titkot-rejtő
kútmélységeivel ősrokon, megszállott.

Áthullámzik fejem felett sok átsiratott emlék
s szereplők kik tán csak
bizonyos ideig kísérhettek tovább.
– Visszatekintve miért is kellett
halálosan rettegnem zátonyra futtatott,
őszintének hitt szerelmet,
mely talán a halhatatlan
Mindenséggel lehetett volna viselős?!

Miért, hogy céljavesztett,
megfeneklettként önmagamat
millió darabra kellett osztanom,
hogy csupán csak az arra érdemesek
kerülhessenek közel hozzám,
ismerjenek meg igazán.

Mostan – meglehet már -,
végesülten áthömpölyög rajtam a Jelen.
Hátha még utolsóknak bélyegzett lúzereket
is utolérhet a megtalálható boldogság.
Világgá tárhatta volna a megvakított Sors
eredeti szándékát,
hogy vajon tervei között szerepelek-e
én is az olcsón magára hagyott?!

Hiába is firtathatnám immár létemet sújtó,
megtörtént cselekedeteket, lélek-héjas,
fennhéjázó gesztus-töredékek uralkodnak
szavakban elbeszélt Hiéna-ajkak nyitott szegletében.

Miért maradtam vajon még itt ennyire sokáig?
Árván is sebezhető, tovább rúgdalható, balekként
törékenyen eltaposható?!
Már senki és semmi sem lehet az,
ami rég volt.
Önmagával ritkán, ha takarózik cinkos vagy csaló!
Leszakított gyümölcs-örömök mentén
kisebb gótikus kalandokat
s több s nemesebb angyali közvetlen
kedvességet ígértek a becsapható álmok!