MEGALÁZÓ SUTTOGÁS

Tudom már rég,
nem kellenek becéző,
hamis ígéretek, se szavak.
Muszáj volna végre elindulnom
bátran akár hátra se nézve,
berántani ajtót-ablakot magam után.

Akik eddig is megtiszteltek,
hogy megismertek tán még így
is velem maradnak egy darabon.
Egy ideig még szeretnék virágkoszorút
tűzni igazi hölgy-angyalok
vízesés-hajzuhatagába.
Magammal cipelem elhanyagolásra
ítéltetett emlékeimet
három év híján negyvenévesen.

Megtépázott, múlatlan sóvárgásomat
egy őszintébb, romantikusabb világ iránt,
ami egyre távolibbnak tetszik,
idillikus ködkép lehet csupán
gondolkodó képzeletem falán.

Mégis mágneses erőként
maga felé húz-vonz, csalogat
hogy talán másként is lehetne
boldogulni itten.
Lankadó reményem sokszor fogyatkozik,
s üresedésnek indulok,
akárcsak a bennem tátongó Hiány.

Földi sutasággal még így is
gyarló vagyok, akár kitaszított,
balga gyermek kit egyetlen
menedék-otthon se fogadhatott örökbe.
Tudom, érzem: a bennem bizakodni
vágyókat sorrendben végzi ki az Idő.

Közelítő farkasfalka elől űzött vadként,
tétován menekülni kényszerültem
s tudhatom; ha lesz s marad is
Egy-valaki, ki elfogad hányatott,
hajótörött sorsomat méltán rábízhatom.
Lehet: már csak síró remegés,
vagy sajgó bűntudat leszek,
mert ennyi maradt.
Ha csupán őhozzá szólni tudnék
őszintén mint gyermek-lelkű
elmondanám kicsinyes életem
alamuszi mocskait.

Hogy igenis fájt s megsebzett
újra mikor csókolózni láttam
ölelő karok indái közt,
vagy hogy anno szándékosan
azt találta mondani
gyilkos-iróniával a telefonban.
S már csak annyit kérhetek,
kik barátaimnak nevezték magukat
fogják utolsó élet-percekben
remegő kezeimet
s vigasztaljanak meg!