HÍVÓ VÁGYAKOZÁS

Most leszek nemsoká negyven.
De két karom közt nem lehetett
még az Egy-Kedves boldog,
dédelgető Mindenség-érzés
vont volna bűvös varázshatalmába
s kértem fohászként a dacoló,
büszke Angyalt:
Vigyázzon reám, amíg csak élek!

Halhatatlannak hitt szerelmünket,
akárcsak a hűség
megingathatatlan megidézését,
metaforikus kapcsolat-láncot
szándékosan elriasztotta
e mostani szándékosan
anyagi sikerességekben
fertőzött groteszk Kor.

Megtűrni – már tapasztalhattam -,
csupán ritkán lehet,
mint aggodalmas Sziszifuszt
gyakorta megkergettek.
– Két karjában tán gyermek
lehettem volna megint kit
nem háboríthat,
fenyegethet bosszúálló Végzet,
vagy kicsinyes egyéni érdek,
nem szólítana magához
bizonytalan távol,
hontalan messzeség.

Igazgyöngyök alázatos halásza volnék,
romantikus-lelkek titkos kútjaiban,
vagy talán hírmondó,
bujdosni vágyó tanúskodó.
Őzikeszemében furcsa-játékos lángok
lobogva égtek még
a honvágy tengerpartján
két kezünk méltón összekapcsolódhatott…

Örök, megtalálható boldogságok,
extázisszerű szent harmóniák
már nem várhatnak rám kellő türelmükkel,
ha ősz-aggastyán figurává vedlek,
talán még utolszor felkereshetsz,
ha te is úgy akarod.

Mennyire vágynék immár teutánnad,
akár az éltető napfény vagy oxigén
után álmatlan, hánykolódó rémálmokkal
szabdalt éjeken közelebb lehetne
hozzám lükető csillag-tekinted,
mikor tétova-árván maradt
gyermek-szemembe nézel
babusgass s vigasztalj meg,
akár a jóságos anyák a rideg
Világba kilökött árva kisdedeket
– megnyugszik tán
szerencsétlen-szánalmas hagymahéj-énem,
ha még létező lángodat érezhetem.

Maradj titokzatos,
akár a feneketlen mélységű tó,
s beszédes akár a csacsogó kanári madár
– magad vallattad sokszor:
mindenkinek kijárna
egy második újabb esély!