HUROK-BECÉZGETÉS

Esztendők nehézkes zsetonjai
nyomják mellkasomat.
Meglehet egyedül csakis
ők tudhatják az Igazat.
Merítgetném arcomat a voltba,
hisz a Vanhoz – félő -,
már aligha lehet közöm.

Ki lakhat vajon szapora,
tachikardiás szívemben
mely már oly sok hamis betegséget,
baljóslatú infarktust hordozhatott?!

A láthatatlan Egy vajon mikor
veszi a kegyes fáradtságot,
hogy ne csupán áthullámozzon
az életemen, hanem igazmondó
tanúságként elküldhessen Valakit,
aki méltán óv, vigasztal, felemel.

Odakint az ember mindig tudhatja,
hogy áthömpölyög feje felett
a méltatlan Jelen.
Könyörtelen szerencsejáték,
hamis ígéretekkel van média,
s közösségi tér tele.
Nem csoda, ha a legtöbben
már régen agymosottakká lettek.
Vesztesek dáridójából
ritkán tanulhatott
eddig ember s történelem!

Kripta-arcokon meglátszik
szarkalábak kikezdhetetlen,
barázdált vonása.
Szemérmetlen kitárulkozásokat
tartogatnak bújócskázó,
flörtölő tekintetek, nyárias rózsaszálak.
Az Idő miért létezik,
ha minden esetben
különállóan lapozgat?!

Tán jobb is volna egy életre
mindenkitől távol begubózni,
akár a selyemhernyó,
vagy bálna-hangokon szerenádot
adni az imádott Kedvesnek,
amit persze senki más nem ért!
Miért van az, hogy akinek
vadul lobognak kimosott szárnyai
az itt már a legkiszolgáltatottabb?!

– Ennyi galád változást már én
sem bírhattam el:
magam után kell,
hogy görgessem
s vonszoljam egyre
egyszerre Sziszifuszi köveimet.
Jó volna valaki mellett
biztonságban kiutat találni
s megkapaszkodni,
mielőtt végleg késő lehet!