A  KÖZELÍTŐ NEGYEDIK X

 
Hősünk Dr. Bauer Richárd közel a negyedik X-hez. 
A doktor jelző csupán csak félig-meddig jöhetett össze számára, mert a Bölcsészetudományi Karon, ahova - megint csak -, önhibáján kívül hét évet járt a doktori disszertációját az ismeretlen kortárs költőkről merészelte megírni, és ezt a vizsgabizottság oszlopos, tudós fejei, különös tekintettel a nagyméltóságú Elnök Úrra annyira szemtelen, kirívó provokációnak tekintették, hogy Bauer Richárd jó ha lopakodva, settenkedve, mindenfajta ünnepi csinadratta kerülése nélkül kaphatott hivatalos okmányt arról, hogy ő is egyfajta csodabogár intellektuell. (Igaz a különösebb fajtából)  
Ilyen korban - legalább is a társadalom bizonyos része -, már elvárja, hogy barátunknak legyen jogsija, és tudjon is autót vezetni. Na jó!
Nem éppen magyar autósok módjára, sokkal inkább Európai udvarias, toleráns szinten! Ilyen korban már bőven megélt az ember sok randit, és néhány barátsággal végződő szakítást, persze csak jobb esetben.
Ugyanakkor barátunk menyasszonya is csupán csak azért lépett ki ebből a furcsán alakuló párkapcsolatból, mert modern nőként jócskán keveselte az anyagi hozzájárulást ehhez a boldogabban berendezkedett életformához. Elvégre, ha a kapcsolatban csupán csak az egyik fél a kenyérkereső, míg a másik naphosszat az Andrássy út legdrágább ruhaüzleteiben vásárolgat kedvére, akkor ez felettébb gyanús!
- Figyelj csak édesem! Gyere! Üljünk le egy pár percre a nappaliba, jó! - kérlelte gyűrűs menyasszonya, aki rendkívül komolynak, és gondterheltnek látszott.
Richárd először azt gondolhatta, hogy biztosan jövendőbeli anyósával lehet valami komolyabb egészségügyi probléma, miután apósa néhány éve meghalt.
- Talán édesanyád nem érzi jól magát...? - érdeklődött óvatosan, foglalt helyet kicsit távolságtartón. 
- Nem! Hál'istennek anyuval minden oké! Azért szeretnék beszélni veled, mert szerintem jobb lenne, ha barátságosan szakítanánk! - vágja a szemébe, egyenesen, nyíltan.
A ,,barátságos szakítás" fogalma Richárd agyában új jelentéssel telítődik. Bamba, kíváncsi bociszemeket mereszt túlzottan is komoly kedvese felé, mint aki nem értheti az összetett dolgok folyamatát, és csak félve mer visszakérdezni:
- Ez akkor mit jelent...?! - annyira ostobának, és elveszettnek érzi magát ebben a percben, hogy az egyszerre szánalmas, és tragikus is egyben.
- Szívem! Én tényleg sajnálom, de... az a helyzet, hogy megismerkedtem valakivel, és... azonnal közös hullámhosszra kerültünk... szóval... - párja nem tudja igazság szerint miként, vagy hogyan kellene tálalni egy ilyen igen-igen komoly szituációt, elvégre ebben a pillanatban további közösen megtervezett életük dől dúgába.
- És ez mivel is jár pontosan...? - kérdez rá jóval később, amikor már úgy érzi valamicskét magához tért.
- Én elköltözöm, és aztán majd pár héten belül, ha úgy gondolod még beszélgethetünk... - válaszolja, és bár valósággal imádta, vagy legalább is úgy tett, mint aki rajongásig szerelmes vőlegényébe máris közös hálószobájukba rohan, és villámsebességgel csomagolni, és pakolni kezd, hogy minél előbb elköltözhessen.
Hősünk tétován, lelkiekben totálisan megsemmisülve áll üldögél a nappaliban, és miközben mennyasszonya gyakorlatilag faképnél hagyja ő megpróbálja részletekig menően átgondolja hajótörötten alakult életét.
 ,,Vajon hol, mikor, vagy hogyan romolhatott el az idillikus, harmónikus egész, amihez anno mindkettejüknek köze volt?" - teszi fel saját magának újra és újra a kérdést.    
Ennyi idősen az ember két véglet közt őrlődik, persze megint csak, ha születésétől ne kódolták volna bele a ,,mi lett volna ha?" és a ,,már minden el van rontva!" alapérzéseit, melyekkel - legalább is -, úgy néz ki, egy egész álló életen át küszködik.
S míg egyeseknek a negyedik X-hez közel már jőven kijutott egy-két gyerkőc, és számos családi kalamajka, addig barátunk mindenről lgfeljebb csak álmodozhat, hiszen 2023-ban a kutya se kezdene bele egy olyan kapcsolatba, ahol a férfi meglehetősen furcsán, különösen viselkedik, főként ha szupermarketbe, vagy közösségbe kell mennie.
Arról már nem is beszélve, hogy Richárd bár nem sóher, és nem is veri fogához a pénzt, mégis szereti tudni, hogy megfelelően gazdálkodik minden esetben, és ez a legtöbb hölgynek bizony-bizony jócskán derogál.
Richárd aztán gondol egyet és úgy dönt külföldön próbál szerencsét; igaz mindenféle összeköttetést, és egyéb kapcsolatokat nélkülözve, ami szinte mostanság elengedhetetlen.
A reptéri biztonsági személyzet kezdetben értetlenkedve fogadja, mivel Richárd nem szokott hozzá a tömeghez, és a sok emberes hangyaboly sokadalomhoz, így teljesen természetesnek veszi ki magát, hogy az egyébként is negyven fokos csúcskánikulai klímában úgy izzad és verejtékezik, akár egy leépült drogos, vagy kisstílű díler, ami miatt a biztonsági őröknek szinte azonnal kapásból szemet szúr, és máris egy kis kötetlen hangvételű elbeszélgetésre invitálják gyanútlan barátunkat az egyik kevésbé barátságos rideg sírvermi neonfényekkel kivilágított irodahelységbe és azonnal kérdéseket tesznek fel neki, amire 100%-ék, hogy nem fog tudni válaszolni:
- Na hova szállítottad volna a drogot?! - szegezi nyíltan, ellenszenvesen neki a kérdést az egyik tagbaszakadt, barátságtalan biztonsági őr. Látszik, hogy semmit sem hajlandó elhinni barátunknak bármit is mondjon.
- Én... kérem szépen... az úgy volt... - megszeppen, megijed, és totális bepánikolás lesz rajta urrá, akárcsak gyerekkorában, amikor az átkozott suliban mindenki jócskán megverte.
- Azt gondoltad, hogy majd mindent megúszol mi?! Hát barátocskám legalább harminc kemény évet is rádsózhatunk a sitten, ha most nem dalolsz, mint egy kismadár! - fenyegeti meg a másik őr, és látszik esze ágában sincs tréfálni.
Alig tizenöt perc után két civil nyomozó sétál be a neonfényes kihallgatóba. Az egyik gyönyörű, harmincas, karizmatikus nő, akinek bármilyen ruha jól áll. Sötétbarna haját egyszerű befőttesgumival fogja hátra, és még így is egyszerre szexi és nagyon dögös.
- Tehát kedves... Richárd! - foglal helyet a női nyomozó, de máris jócskán megilletődik, amikor Richárd is feláll, mert úgy tanulta, hogy a nők szeretik, ha a férfi üdvözlésük jeleként állva marad. - Most meg miért állt fel?! - kérdezi gyanakova, szemlátomást kíváncsian.
- Ö... semmi az egész... csak arra gondoltam... illendőség...
A két marcona biztonságis kuncogva magukban összenevet, mondván: egy kisstílű díler, aki még ráadásul udvarias is. A sitten valószínűleg zabálni fogják ezt a kisfiúarcú idiótát.
- Foglaljon helyet! Nos! Ki bízta meg, hogy kábítószert csempésszen? Ne kapkodjon, de részletesen meséljen el mindent! - gyönyörű smaragdszöldes, komolykodó szempár néz vele vallatón farkasszemet, mintha máris kikényszerítené válaszait.
Richárd így nem tehet mást és kiskorától kezdve részletesen beszámol azokról a pokoli, kiközösítő lelki-fizikai sérelmekről, melyek jellemzőek voltak jóformán egész gyerek, és kamaszkorára. Sőt, ha jobban meggondoljuk kezdeti karrierjében is! Mikor jó másfélórás intenzív gyorstalpaló mesedélután után a nyomozónő figyelmesen végighallgatja a szoba sarkába hívja a két tagbaszakadt biztonsági őrt, és suttogva kérdőre vonja őket:
- Maguk összetéveszették Bauer urat az igazi dílerrel, aki több, mint valószínű, hogy gond nélkül feljuthatott a repülőgépre!
- De hát mi azt hittük, hogy ez a szerencsétlen lúzer a díler... - próbálta még menteni a menthetőt az egyik biztonságis, de amikor a nyomozónő úgy nézett rá, mint aki legszívesebben azonnal megfojtotta volna egy kanál vízben inkább úgy döntött hallgat.
- Ezt fejezzék meg most rögtön! Örüljenek, hogy nem megyek tüstént az Igazgatójukhoz, és megtarthatják még az állásukat! Most pedig azonnal tünjenek a szemem elől a fenébe, míg higgadt vagyok! - adott egyértelmű utasítást a nyomozónő, és érződött, hogy halálosan komolyan beszél. A két idiota őr szemlátomást megszeppenten, behúzott fejekkel kollogott ki az irodából, persze nem kértek elnézést Richárdtól; elvégre annyira azért nem alacsonyodtak le a büszkeségükben.
A nyomozónő megpróbált barátunk lelkére beszélni:
- A biztonsági személyzet nevében is elnézést kérek Öntől! Amennyiben gondolja élhet feljelentéssel, és személyiségi jogai korlátozásával! - darálta le a szokásos szöveget.
Richárd azt se tudta, hogy megszeppentségében mit feleljen elsőre. De azt sikerült kinyögnie, hogy jó volna, ha egy külföldre tartó járatra még felférne:
- Szeretnék repülőre szállni... - bökte ki.
- Semmi akadálya kedves Richárd! Máris intézkedem! - azzal a nyomozónő felállt, elhagyta az egérlyukszerű helységet és odament a két biztonsági őrhöz, akik a beléptetőkapu előtt posztoltak némán, és visszakérte tőlük Richárd beszálló kártyáját, ami igaz ugyan, hogy érvényes volt, csupán időközben ment el az esedékes járat.
A nyomozónő bűnbánóan visszatért a kihallgatóba, és amennyire csak megértő közvetlenséggel hatni tud az emberre biztosította a kissé kétségbeesett Richárdot, hogy még a mai nap folyamán felfogja őt juttatni arra a gépre, ahová a jegye szól.
Az órák valósággal rohantak, mintha szándékosan üldözték volna őket. Végül aztán este hét órakor megürült egy helyi Londonba tartó járat, így Richárdnak már nem is kellett átlépnie a fémdetektoros biztonsági ellenőrzésen - megkímélve őt egyéb lelki kálváriák súlyától -, és amint a repülőn volt vett egy hatalmas levegőt, bízva abban, hogy majd ez segít lecsillapítani a lelkében tomboló kiadósra sikeredett adrenalinlöketet, majd amint a stuardess a helyére kísérte szinte azonnal el is aludt a kis köralakú ablaknak döntve fejét. Jóformán végigaludta a két és fél órás utat Angliáig.
Már csupán csak az volt a kérdés, hogy mihez is kezdjen, kihez fordulhatna egyáltalán egy vadidegen nagyvárosban?
,,A legfontosabb dolog, hogy semmi szín alatt sem szabad pánikba esni, mert az a legrosszabb, az még a logikus gondolkodást is rögtön megszűnteti. Tehát előre néz, és csak nyugi!" - igyekezett biztatni magát változó sikerrel. A másik fontos kérdés, hogy azért jó volna valahol megszállnia. A legfontosabb szempont, hogy át ne verjék, mert az gyakran megesik a turistákkal. Úgy döntött, hogy hosszú sétát tesz, és még szerencse, hogy az egész utazást átaludta, mert így legalább újult erővel fedezheti fel magának a várost.
Mintha valahol azt olvasta volna a neten, hogy a könyvkiadóvállalatok többsége a belvároshoz közel helyezkedik el. A kérdés már csak az, hogy ő most jelenleg melyik városrészben is van? Törte a fejét, de nem lett okosabb, és korgó gyomra figyelmeztette, hogy nem ártana ennie valamit.
Betért egy kisebb boltba, ahol helyben sült krumplit, és szálkamentes halat is lehetett venni, s bár főként euró volt nála a boltos látván, hogy Richárd nem áll a helyzet magaslatán segítőkészen féláron adta neki a kaját, és sok szerencsét kívánt a továbbiakhoz.
Richárd olyan jóízűen falatozta a halat és a sültkrumplit, mint aki még életében nem evett ilyen ízletes étket. ,,Hát igen! - gondolta. Miért van az, hogy amit odahaza kapni az olyan pocsék, mint amit a klotyóból szedtek össze?" - kérdezte magát, majd egyelőre sétált tovább, miközben jóízűen falatozgatott.
Egyszer csak eszébe jutott, hogy annak idején néhány egyetemi csoportársa nagy mellényekkel kijelentette, hogy külföldön kezd karrierépítésbe, és többen az Egyesült Királyságba mentek.
,,Talán jó volna, ha összefutna legalább egy ismerősével, hátha tudna segíteni!" - töprengett. Mivel Londonban balra tartás van alig vehette észre, hogy néhány türelmetlen, vagy siető autós szabályosan eltolta az úttest rossz oldalán közlekedő embereket. Még szerencse, hogy észre kapott, és gyorsan felugrott a járdára.
Egy tipikus angol lady lépett oda hozzá, látszólag teljesen természetes módon.
- Hello Sir! Can I help you? - ajálotta fel a segítségét kedvesen mosolyogva, amitől Richárdnak megint csak végzetesen megdobbant a szíve, elvégre hamar és könnyedén lett a szerelem áldozata.
Félénken bólintott: - Yes! - válaszolta.
- Oh, well... where are you from? - érdeklődött a kifinomult angol arisztokratának kinéző hölgy.
- Hungary... - felelte leszegett fejjel, mert ha még egyszer ránéz erre az istennőre egész biztos elveszti a józan gondolkodás képességét. Szégyellősen kicsit el is pirult.
A hölgy kedvesen belekarolt és magassarkú cipőjében, mely jó két fejnyi magasságot biztosított számára kedvesen sétálni kezdett Richárddal, és kíváncsian kérdezgette attól kezdve, hogy milyen volt a gyerekkora, egészen odaáig, hogy volt-e már komoly párkapcsolata stb.
Mikor Richárd megmutatta a hátizsákjában tartogatott gyűrűt az angol hölgyben hirtelen mélységes részvét, és szánalom kezdett mutatkozni. Egy acélszürke, elegáns Bentley-limuzin lassított mellettük, és egy tányérszapkás sőfőr szállt ki:
- Milady az autó előállt! - jelentette ki.
- Thank you very much George! This is my friend Richard! - mutatta be barátjaként a megszeppent férfit a hölgy, majd azonnal beültek az autóba és a hölgy ragaszkodott hozzá, hogy mindent részletesen, aprólékosan meséljen el neki a barátságos idegen, hátha tud rajta segíteni. Richárd - bár számos kétsége akadt -, mégis úgy érezte, hátha kisülhet valami tanúságos élettapasztalat is külföldi tartózkodásából.