KÍVÁNSÁG-FÉNYEK

,,Miért kell, hogy az emberek össze-vissza tülekedjenek, meg egymással tolongjanak már egy amúgy is zsúfolt, katasztrófasúlytotta tömegnyomort szimuláló reptéri terminálban?" - tette fel magának unos-untalan a kérdést, valahányszor repülőre ült.
Lehetne egy használható wi-fi hálózat a gép fedélzetén, bár az elektronikus kütyöket később úgy is ki kell kapcsolnia. Így totálisan kizárt, hogy vajon hány ezer újabb haszontalan követőt sikerült a különféle közösségi média odalain szereznie, akiknek szinte kivétel nélkül sablonos, és halálosan unalmas kérdéseiktől rendre kiadósan megfájdult a feje. Tíz órája, hogy utoljára
megnézte a messengerét.
Arra számított, hogy álmai sportos, szexis focista pasija végre három és fél év után rendes úriemberhez méltón megkéri a kezét, és ő romantikusan igent mondd neki, amint a vérvörös, alkonyati nap lebukik az óceánban, miközben Don Perignon-pezsgőt kortyolgatnak, és élvezik a hullámok dallamait.
Úgy érezte magát, mint aki haszontalan piócákat etet! Először is ott volt az ügynöke, managere, személyi asszisztense, producere és egyéb olyan vérszívó perc-emberkék, akik elsősorban belőle éltek, és újabb és újabb projektekkel, megbízásokkal látták el, hiszen egy pörgős, rohanós, idegbeteg világban, ha az embert senki sem foglalkoztatja, akkor meglehetősen nehezen lenne képes a szépségéből, vagy pusztán az intelligenciájából megélni.
- Kellemes utazást kívánok! - közülte egyhangú unalmasággal, műmosollyal a fiatal, huszonas éveiben lévő hölgy a pult mögött.
- Köszönöm! Viszont! - válaszolt, majd mézszőke hajába tűzte márkáns napszemüvegét, amitől egy fokkal a megközelíthetőség látszatát keltette.
Mindig tartott magánál rágógumit. Arra az eshetőségre, hogy a pattogó fülzugást és a légnyomáskülömbséget egy kis rafinériával kiküszöbölhesse. Amint beszállt a gép ajtaján máris bevett egy rágót és rágcsálni kezdte, mintha csak kedvenc kólás gumicukrát eszegetné. Ablak mellett szeretett ülni. Mintha megnyugtatta volna, hogy sokszor bámulhatja a nagy, felfújt vatacukorra hasonlító felhőpamacsok kontinenseit.
A gép valamivel este hat körül ért földet csikorgó kerekekkel, de problémamentesen egy kis szigeten valahol a csendes óceán térségében.
Bár nem tudott egy kiadósat aludni, mégis úgy érezte az időeltolódás miatt majd leragad a szeme és alig várta, hogy elszállásolják egy megfelelő szállodában. Egy idő után már nem érdekelte, hogy négy vagy ötcsillagos, luxusellátást kap-e csupán csak az, hogy kiadósan kipihenhesse fáradalmait. Talán jobb lett volna, ha utazás előtt felkeresi háziorvosát és kiadósan kivizsgáltatja magát, mert mostanság - kivétel nélkül -, mindig halálosan kimerülten, és fáradtan érezte magát, mint akin napjában ötvenszer áthajtott egy drabális úthenger.
Így is este tíz körül került ágyba. Még szerencse, hogy a szálloda helybéli személyzete hihetetenül kedves, közvetlen, és segítőkész volt, és mikor látták, hogy nagyon fáradt, és megviselten érkezett minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy könnyebbé, és gondtalanná tehessék itt tartózkodását.
Angolul megköszönte a kényelmes, légkondicionálóval is felszerelt szobát, majd gyorsan hideg zuhanyt vett, mely felrázta, felfrissítette, és után azonnal lefeküdt aludni.
Egyedül Eduardo érdekelte. Kicsit összekaptak, mielőtt elutazott volna, és most mindenél jobban vágyott dallamos, spanyol akcentusára, ahogy azt búgja a mobilba: - Szeretlek!
De azért biztos, ami biztos, megírta Eduardonak, hogy mennyire sajnálja, mennyire szereti. Heves szívdobbanásokkal már alig várta, hogy megnézhesse a választ.De inkább nem idegesíti fel feleslegesen magát. ,,Mára éppen elég volt a fölösleges izgalmakból." - töprengett és azonnal elnyomta a zsongító álom.
Másnap déli tizenkettő is jócskán elmúlt, mire sikerült kipihenten, sugárzóan felkelnie, és annyira szeretett mosolyogni, és vidám lenni, mintha teljesen kicserélték volna egész angyali lényét. A Szálloda személyzete nemtudta mire vélni ezt a jótékony változást, és kedvesen érdeklődtek angolul, hogy mindennel megvan-e elégedve, mire ő sugárzó bájmosolyok kíséretében megköszönte, hogy mindenki nagyon kedves volt vele.
Alig várta, hogy megnézhesse mobiltelefonját. Eduárdotól azonban még most sem jött üzenet. ,,Vajon csak nem sértette meg spanyol, macsó büszkeségét? Mi történhetett, hogy nem írt neki vissza?!" - kérdések kergették sokáig, míg végül úgy döntött nem árt, ha megnézi azt a híres nevezetes hófehér homokos, pálmafás tengerpartot, ami nyugodtan beleférhetne a világörökség toplistájába.
Egy egyszerű törülközőt vitt, és legalább nyolcvan faktorszámú naptejet. Biztos, ami biztos, mert bár volt egy kellemesen bronzszínű alapszíne testének, mégsem akarta megkocáztatni, hogy a káros UVB-sugarak nagyobb károkat tegyenek bőrén.
Leerítette a törülközőt a kristályszínű, fehér homokba, mely tisztának, és makutáltannak látszott a trópusi jellegű napsütésben, majd jó alaposan bekente magát napozó krémmel, és leült a törülközőre, miközben figyelte a többi embert. Ki idő múltán ő is belátta az elkerülhetetlen tényt, hogy délelőtt 11, és 15 óra között nem igazán volt tanácsos a tűző napon bármit is csinálni az embernek, így a hűsítő habokban lubickolt. Legalább elhozhatta volna a buvárszemüvegét, hogy szabad levegővel tanulmányozhassa a nyugodt óceán vízi világát. Nem baj! Úgy is látott a part mellett egy szupermarketet, ahol mindenféle vízi kütyüt árultak. Majd legfeljebb ott vesz egyet.
Negyven perces intenzív pancsolás után kijött a partra, és meglátott egy kislányt, aki magában egy kisebb homokvárféleséget építgetett. Látszólag magányosnak, és szomorúnak látszott. ,,Hol lehetnek a szülei? Vajon mi történhetett vele? Ha neki lennének gyerekei ő egészen biztosan mindent megpróbálna elkövetni annak érdekében, hogy normális gyerekkoruk lehessen!" - S miközben fejébn átfutottak ezek a kérdések leült a kislány mellé, és szabad kézzel megpróbált homokvárat építeni. Alig telt bele öt perc se, és a tüneményes, imádnivaló kislány máris segített neki, miközben kacagó, spanyol nyelvvel magyarázta, hogy kicsoda ő, és hogy mit szeret?
- Oh, yes! - válaszolta. - You are a beautiful, little princess! - válaszolta neki angolul, hátha megérti. Úgy tűnt a kislány pontosan érti.
Fél óra múltán előkerültek a kislány idegeskedő, aggódó szülei, akik elmentek vásárolni, és nem vették észre, hogy a kis angyali csöppséget merő véletlenségből egyedül hagyták.
,,Micsoda felelőlten hozzáállás az ilyen!" - vonta le magában a következtetést.
- Hello Lady! Thank you! - köszönte meg a csinos házaspár angolul, hogy vigyázott a kislányukra, aki most sugárzóan vidámabbnak, és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint valaha.
- Nincs mit! - felelte. Valahogy mindig is érezte, hogy érzéke van a gyerekekhez. Mintha beszélte volna titkos nyelvüket, értette volna gesztusaikat.
Már régóta foglalkoztatta a visszatérő kérdés, hogy vajon Eduardo szeretne-e tőle gyereket? Elvégre sikeres focista, az élet császára, mindent megkap, amit csak akar, akkor mégis miért nem beszélgettek még erről a fontos, lényeges témáról? Lehet, hogy azért provokálta ki ezt a kis veszekedésüket, hogy később legyen alibije a valós szakításra? - faggatta önmagát, és úgy tűnt egyre jobban elbizonytalanodik. Megvárta a naplementét, mely mindig megnyugtatta, és fel is töltötte. Ezeket az élményeket senki sem veheti el tőle.
A szél ráncokat fújt a víz felszínére, és ide-oda rángatta a pálmafák leveleit. ,,Válasz elé állítja Eduárdot! Igen! Ha ér bármit is ez a három éves kapcsolatuk, akkor most pasijának kell érte tennie, mert úgy érezte ő tett már eleget!" - szögezte le magában. Váratlanul rezegni kezdett a mobilja. Végre valahára üzenet jöt az álompasitól, melyben leírta vegyes angol-spanyol keverék nyelven, hogy nagyon sajnálja a veszekedésüket, és hogy már készült és fontolgatta a lánykérést is, de valamimindig közbe jött! ,,Micsoda olcsó, hatásvadász egy kifogás! - töprengett. De azért még mindig lehet belőle valami!"
Sugárzó boldogsággal hagyta ott a lassan bsötétedő, varázslatos tengerpartot.
Úgy döntött felpróbálja azt a csinos, sokat sejtető koktélruhát, melyben egyszerre egzotikus és szexis benyomást kelt, és körbenéz a szigeten egy kisebb, hangulatos étterem után kutatva. Bőséges húsz perces séta után meg is találta, amit keresett. Egy főtt homár-emblémával díszített, hangulatos kis étterem volt a parton, ahol főként tengeri ételeket szolgáltak fel, de volt a helyben valami különleges hangulat, ami arra ösztönözte, hogy nygodtan próbálja ki.
A pincérfiú, alig tizenkét éves lehetett és bizony ámuló tekintettel konstatálta, hogy neki mondta el a rendelését. Kért egy rákpogácsás köretet, rántott, szálkamentes nyelvhalfilét, és megkóstolta az uszonylevest, bárhogyan is nézett ki a tányérján.
A kamasz pincérfiú zsonglőröket meghazudtolva hozta ki a fogásokat, alig tizenöt percen belül, és óvatosan elhelyezte asztalán, majd jó étvágyakat kívánva magára hagyta őt.
Úgy döntött mindent megkóstol, és bár azért voltak fenntartása némely étkek kinézetével kapcsolatosan az ember azért mégse a szemével, hanem a szájával eszik, nem igaz?
Nyugodtan, kényelmesen ízeket élvezve falatozgatott, amikor egy fehér zakós, jóképű férfi lépett oda hozzá, és megkérdezte könnyed, társasági csevegő hangon, hogy szabad-e leülnie? Úgy nézett ki, mintha egy régi fekete-fehér romantikus filmből lépett volna az életbe. Félig ,,Cary Grant és James Dean hasomás" - gondolhatta az ember.
,,Miért is ne!" - gondolta. Elvégre egy étteremben csak nem fogják kirívó, vagy kellemetlen helyzet elé állítani!" Mellette lévő ülőhely felé mutatott biccentve, bizalmasan mosolyogva, mire a jóképű férfi kigombolta zakóján a gombokat és helyet foglalt.
Kifogástalanul beszélte az angolt. Kifogástalan, angol úriembernek látszott, mégis volt benne valami különleges, szinte már-már gyerekesnek érződő játékosság. Mintha folyamaosan tesztelte volna az embereket, attól függően, hogy ki az, akiben megbízhat, és ki az, akit jobb, ha hanyagol.
- Exuse me! - kért elnézést. - But I think you're a really sad lady! - észrevette, hogy a hölgy sugárzó vidámsága - meglehet -, csupán csak álca, és azt mondta, hogy nagyon szomorúnak tűnik.
- Miből gondolja?! - kérdezett kíváncsian angolul vissza miközben hozzálátott a rántott nyelvhalfilének, melyhez fehér bor dukált.
- Bocsásson meg, ha megbántottam volna! - állt fel az asztaltól, hajolt meg mélyen, akár egy igazi úr, és épp készült magára hagyni étkezése közben, amikor a hölgy azonnal megállította:
- Nem haragszom, csak mindenre kérem foglaljon helyet, mert kissé kínos nekem ez a pillanat... - vallotta be, és máris fülig elpirult. Valósággal magán érezte a férfi barátságosan bizsergető, markáns tekintetét, mely szavak nélkül is képes volt az évődő flörtölésre. Nem lehetett tudni, hogy a zöldesbarna szempár vajon miféle titkokat rejteget, és minthogy ő is kíváncsi volt arra gondolt tesz egy próbát.
- Hát én köszönöm, ha megtisztel elbűvölő társaságával! - foglalt helyet eleganciával. Kért egy kis fehér bort a pincérfiútól, aki alig öt perc múltán már hozta is az italt. Csupán csak a száját nedvesítette be vele, mintha bátorságot akarna gyűjteni.
- Hogy ízlik a hal? - érdeklődött barátságosan, mint aki még nem döntötte el, hogy megkóstolja-e a halat vagy sem.
- Szerintem fanasztikusan finom! - válaszolta remegő, kislányos hangon. - Miért nem kóstolja meg? - most rajta volt a sor, hogy egy kicsit évődjön, kekeckedjen ezzel a sármos férfival.
- Mennyire igaza van! - intett a pincérnek, és ugyanazt az ételt kérte, amit a nő is.
- Hát Ön aztán bátor ember lehet! Csak azt ne mondja, hogy szereti az uszonylevest? - egzotikus tekinete tűzetesen végigmérte a vele szemközt helyetfoglalót, és angyali lénye egyre jobban bizseregni kezdett. ,,De hát ez nem lehet igaz! Mi történik vele? Hiszen alig tíz perce, hogy találkoztak?" - töprengett.
- Tudja kedves hölgyem egyszer hallottam egy mondást, ami megragadt a fejemben. ,,A bölcs ember tudja mikor kell bátornak lennie, de ugyanakkor az óvatosággal is tisztában van!"
- Hasznos tanács kétségtelen! És eddig bevált?
- Nos, ha már kérdezi! Igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy tisztába legyek önmagammal, de azért ne szálljak el az egomtól!
Amennyire megérezhette nyílt, őszinte, és egyenes! Ritka párosítás ennyire markáns jóképűséggel megáldva. ,,Vajon mennyit áruljon el saját magáról? Vajon elmondja neki a magánéletét, ami csakis rá és párjára tartozik?" - mintha nemtudott volna ellenállni a kísértésnek hozzáfogott mesélni előbb gyerekkoráról, amikor sokat csúfolták, és bántották, mert rút kiskacsa volt, majd jöttek a szokásos kamaszkori krízisek, és az első, igazán nagy szerelem korszaka méghozzá totális tapasztalatlansággal megfűszerezve, ami neki jobban fájt, mint akkori pasijának. Végül megismerte a sztárfocistát, aki akit első látásra amolyan könnyűvérű playboynak titulált és hosszú időbe telt mire rátudtak hangolódni egymásra.
- ...Végül én voltam makacs és szigorú, mert azt mondtam: Eduárdo engem a közös kapcsolatunk érdekel, és családot is szeretnék! - vett egy hatalmas levegőt, és azonnal érezte, hogy tonnányi súlyoktól szabadult meg jótékonyan. Még egy kortyocska fehérbor, hogy oldja önző gátlásait. - És tudja az egészben az a furcsa, hogy úgy érzem most vagyok a helyemen, és van karrierem, meg állásom, és sokszor úgy érzem, hogy ezt az egészet odaadnám a feltétlen, és őszinte boldogságért! - kicsit vegyesre sikeredett az őszinteség, és ezt ő is megérezte, de jólesett, mert legalább felszabadult tőle.
- Hú! Ez nagyon is őszinte volt drága hölgyem! - a férfi is mélyen megpróbálta megemészteni a hallottakat.
- De elég az önsajnálatomból! - csapott finoman az asztalra. Kicsit lehet, hogy máris megártott a jóféle
behűtött fehérbor. - Most kérem meséljen Ön magáról valamit? - megint csak elővette a csábos női praktikáit, és persze a szokásos szempillarebegtetési hadműveletet.
- Hát drága hölgyem Ön aztán azonnal a dolgok mélyébe vág! - jegyezte meg könnyed bókként. - Mire kíváncsi pontosan? - nézett vele furcsa mosollyal farkasszemet.
- Szerintem két vadidegen bármit elmondhat egymásnak. Elvégre ki tudja, hogy találkoznak-e még az életben? Ez a sors furcsa, kiszámíthatatlan szeszélyei közé tartozik.
- Ebben is igaza van! Ott a pont! Reklámmanager voltam sokáig egy vezető cégnél, ami jóformán a világ minden táján jelen volt, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már benne járok a negyvenben, és ültem egy üzleti megbeszélésen, és azt kérdeztem magamtól: Mi a fenét keresek itt?! Na akkor föl kellett állnom, és ott kellett azonnal hagynom az állásomat, mert már azt éreztem, hogy semmi közöm hozzá, és túlnőtt rajtam! - megkóstolta a halfilét. - Tényleg ínycsiklandozó ez a hal!
- Ennyivel azért nem ussza meg kedves uram! Meséljen még! - kérlelte egyre mohóbban, és maga is meglepődött, hogy tulajdonképp mit is akar ettől a jóképű idegentől?
- Hát... vettem egy kis házat Puerto Vallartatól húsz kilóméternyire délre. Hegyek veszik körbe a kis völgyet, ahol fekszik, és bár nincs térerő, sem wifi-kapcsolat az ember, ha magányra, feltöltődésre, gondolkodásra vágyik akkor ahhoz tökéletes választás.
- Biztos gyönyörű lehet...
- Engem mindig vonzottak a megszelídíthetetlen tájak, ahol a természet még érinthetetlen, és nem látszik meg rajta az emberi civilizáció pusztító lábnyoma.
- Mennyire igaza van! Megenged nekem egy személyes kérdést?
- Parancsoljon! Csak egészen nyugodtan!
- Van felesége, családja? - kicsit megint megremegett a hangja. Mint aki fél az esetleges, felmerülő következményektől.
- Bocsásson meg kedves hölgyem, de ez kissé... furcsa, nem gondolja? - vonta fel szemöldökét.
- Ugyan már kérem! Ne legyen ennyire szégyellős! Csak nem tart valamitől? Különben is! Lehet, hogy ez lesz az első-utolsó találkozásunk hát akkor már nem mindegy, hogy az ember olyasmit is kimondhat, amit nem szükséges megbánnia?!
Szavai töprengésre késztették a férfit, majd kis idő múltán megszólalt:
- Teljesen egyetértek drága hölgyem! Akkor azt mondom, hogy volt valakim, akiről sajnos kiderült, hogy nem az, akinek mondja magát... aztán évtizedekig magam alatt voltam, és folyamatosan azon emésztettem magamat, hogy vajon én mit hibáztam, vagy ronthattam el?
- Őszintén sajnálom... - bökte ki. Most először nyújtotta ki hosszú, finom ujjait és szorította meg biztatón, erősen a férfi érdekes, szőrös kezét. Azonnali, visszavonhatatlan bizsergés járta át. Mint valami mágneses szikra, mely azonnal lángra kaphat.
- Köszönöm, ez igazán... kedves... És Önt mi hozta ebbe a földi paradicsomba? Ha jól értettem jelenleg is van egy komoly párkapcsolata?
- Igen! Azt hittem, hogy van, de őszintén szólva... már nem vagyok biztos benne. - végre kimondta, ami mindig is a szívén feküdt, és amitől már régóta megakart szabadulni.
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok... - udvarias gavallérsága mintha egy csapásra meghódította volna a hölgy szívét.
- Ön igazán nagyon kedves... Biztosan mondták már magának, de az embernek olyan érzése van, mintha már évtizedek óta ismerné... - kíváncsian, furcsán nézett rá.
- Igen! Azt szokták mondani! Mit szólna hozzá, ha a finom vacsora után sétálnánk egy kicsit és közben jó alaposan kibeszélgetnénk magunkat! Úgy gondolom a kölcsönös hullámhossz és bizalom már megvan, nemdebár? - kisfiús, huncut mosolyának egyszerűen képtelenségnek tűnt ellenállni.
Kérték a számlát, és a titokzatos férfi ragaszkodott hozzá, hogy a pincérfiú írjon mindent csak egészen nyugodtan az ő számlájára.
- Jaj, kedves uram, ez igazán nem szükséges! Zavarba hoz! - nem győzött szabadkozni, miközben folyamatosan jólesőn pirult.
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá! Az ember nem mindennap ismerhet meg egy különleges angyalt! - óvatosan felsegítette a hölgyet az asztaltól, majd levette öltönyét, mert a friss óceáni levegő egy kicsit hidegebbre fordult, és komotosan ballagó tempóban sétálni kezdtek a parton, miközben a hölgy vége-hossza nincs töviről-hegyire elmesélte élete furcsa, különös történetét.
Mire visszaértek a szállodáig már mindketten úgy érezték, mintha a legjobb barátok lennének, akik ezenttúl szorosan, elválaszthatatlanul kötődni fognak egymáshoz.