FEDÉL NÉLKÜL

Egy aggastyán kinézetű férfi lépett ki mocskosnak látszó esőkabátban az egyik szállóról, ahova csupán azért tért be, mert úgy beszélték a városban a hajléktalanok egymás között, hogy a zsaruk mindenkit elkapnak, és bevisznek a kóterba, ha meglátják, hogy az utcán, vagy az aluljáróban él, vagy épp alszik. Borostás, piszkos, enyhén borvirágos arca, melyet a finom hajszálerek elpattanása folyamatosan vörössé, idegessé szinezett mintha már hónapok óta nem látott volna szappant, sem egyéb más tisztálkodószereket. A kutyaürülékes járda végén egy jelentős percre megállt. A külső szemlélő az egész jelenetből csupán csak annyit vesz észre, hogy kissé Pierre Richard-módon megpróbálja magán megigazítani holmiját, ami egyelőre még az ő tulajdona volt, de valójában azért állt meg, hogy lélekerőt gyűjthessen a folytatáshoz. Szórakozottan jobbra-balra nézett körültekintően mielőtt átkelt volna fontoskodva, kicsit magában motyogva a zebrán; néhány lelkiismeretfurdalásos autós adott neki száz forintot.
Nevét mindig foglalkozásával együtt Kun Árpád karosszérialakatos.
A csalóka ordas erejű szél pillanatokon belül masszív, apokaliptikus orkánná kerekedett, majd felkavarta a úton maradt chipszeszacskók, cigarettacsikkek hitvány, húgyszagú kupacait. Áprád elindult egy ételosztásra, amit valamiért az utóbbi időben főként híres, celeb emberkék csináltak, de azok is csupán addig tartozkodtak a szabad ég alatt, míg egy-két címlapfotó készült róluk, aztán már mentek is a maguk dolga után. Arra gondolt beáll a sorba. Ahogy végignézett az adott soron szemügyre vehette, hogy a jobban öltözött, fösvény, vagy zsugori, pézkuporgató emberek is éppen úgy hajlandóak akár naphosszat sort állni egy kiló lisztért, cukorért, vagy egy tál ételért, és néhány baráti, kedves szóért.
,,Micsoda egy szélhámos, sunyi bagázs!" - vonta le maga számára a keserű konzekvenciát.
A hosszú, tágas étkezőhelység jóformán teljesen tele volt. Az embernek jócskán illett összehúznia magát, ha azt akarta, hogy egyáltalán elférjen a legtöbb ember mellett. Rendszerint már hajnali ötkor sort állt, ám keserűen tapasztalta, hogy egynehányan, akik később érkeztek pofátlanul eléje tolakodtak, és mikor erre udvarias tapintatosság mellett felhívta a figyelmet páran még meg is fenyegették, hogy jobb lesz, ha tartsa a száját.
Arca kissé betegesen sápadt, szeme pedig vizenyős volt. Legútóbb valaki beajánlotta ingyenes orvosi szűrővizsgálatra, ahol tetőtől-talpig kiadósan megvizsgálták, majd az illetékes orvos kerek perec közölte vele, hogy az egyik szemén hályog van, amit sürgősen el kell távolítani, ha egyáltalán még látni akar ebben az életben, és mikor megmondta, hogy sajnos nem tud fizetni, az orvos is széttárta két kezét így jelezve, hogy nem az ő baja, és ő arról persze nem tehet.
Keresztülfurakodott vagy fél tucat egymással ordibáló, rikácsoló emberen, és csupán az ételosztó pultnál eszmélt fel, ahol két jól megtermett teástermosz volt a nap szenzációja, és töményelen mennyiségű szendvics, melyet az egészségügyi kesztyűt húzó ,,sztárvendégek" úgy nyújtottak át mindenkinek mosolyogva, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, ha valaki hajléktalanok sorsára jut.
Árpád félénken megpróbálta elolvasni az étlap kínálatát, ám szemüveg nélkül az utóbbi időben szinte semmire se ment, és kisebbfajta szégyenérzet környékezte meg, ha elő kellett vennie.
- Mit szeretne öregapám? - kérdezte egy fiatal színész, akit valamelyik puccos, belvárosi színházból ideszalajottak.
Tétovázott egy darabig, hogy mit feleljen. A korgó gyomor ugyanis minden szempontból rossz tanácsadó.
- Jó reggelt kívánok! Kérnek valami jó meleg ételt, ha szabad! - kérte végül, és nem tudta észrevenni a hófehér porcukorban megforgatott lekváros fánkok gyönyörűséges sorozatát az asztalon. Valósággal azonnal összefutott a nyál a szájában.
Most a fiatal vezető színészen volt a sor, hogy az acélszínű, hatalmas kondérból hatalmasat kanalazzon az odakészített merőkanállal. Valamilyen gulyásra emlékeztető, kissé zsírosabb étel volt, szaftosnak nevezhető, kiadósabb cupákokkal. A színész jócskán telemérte, a tányér szélén vastagon csöpögött le a szaftos, pörköltlészerű zsír. Minden csepje vétek. Egy másik fiatal híresség ezúttal egy bájos hölgy hatalmas karéj kenyeret nyújtott át Árpádnak. Tekintetébe volt írva, hogy jobb lesz, ha megbecsüli, amit kapott, mert egyhamar nem fog többet kapni.
- Még valamit? - kérdezték mindketten.
- Köszönöm szépen! - válaszolta magát meghajtva, majd megpróbált ülőhely és asztal után nézni az összetorlódott sokadalomban.
Egy sarokasztalnál két részeges csöves beszélgetett, akik sebtében távoztak. Arra gondolt oda fog leülni. Kiadósan megpakolt tányérja ínycsiklandón gőzölgött. ,,Mennyire más volt a kilencvenes években minden, mikor még volt biztos megélhetése! Az emberek valahogy még tisztelték, és meg is becsülték, nem úgy, mint mostanság!" - mélázott.
Igényesen fogott néhány papírszalvétát, melyet partedli gyanánt máris betuszkolt a nyaka köré, majd fogta a hatalmas karéj kenyeret, és bár kissé gusztustalannak találta, hogy koszos mind a két keze, de hát mit volt mit tenni jóízűen falatozni kezdett. Nagy megnyugvást érzett, hogy hasa nem kezdett újból korokni. A finom étel kívül-belül felmelegítette. Valósággal újra embernek érezhette magát. Évek óta volt egyedül. Feleségét elvitte a rák, míg gyerekei, unokái talán szegénysége miatt nem vettek róla tudomást. Ideiglenesen alkalmazkodott a magányhoz, aztán később már úgy vélte, hogy létezni sem tud nélküle. Egyetlen dologra volt büszke jóformán egész életében, hogy amikor először megpillantotta későbbi feleségét, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne udvarolt volna neki, és a legszerencsésebb férfinak érezte magát, amikor a hölgy is azt válaszolta, hogy nagyon megszerette őt.
Amint leépítések voltak agyárban, ahol dolgozott észrevette, hogy legtöbb kollegája, barátja, ismerőse úgy bánik vele, mintha nem vérből, és húsból lévő emberi lény volna, sokkal inkább mint egy kodorgó kísértettel, aki csupán átsiklik egy életen.
Felnőtt lánya szinte egyfolytában fogadkozott, hogy amint tud megfogja látogatni, és hozza az unokáit is. Ám akárhány alkalommal felhívta őt telefonon, szinte minden esetben kitérő választ adott, vagy hogy valamelyik unokája beteg lett, és el kell halasztaniuk a személyes találkozást. Később szinte lázas izgalommal kutatni, keresni kezdte azon régi barátait, ismerőseit, akik elsősorban váratlan halála esetére személyes holmijait, tárgyait és egyéb ingóságait biztonságban megőriznék majd rokonainak, és valahogy különböző zavaros legendákat szőtt egy-egy értékesebbnek gondolt lom-kacat köré, melyet innen-onnan összeszedett.
Személyi igazolványa, érvényes lakcímkártyája már régen lejárt. Különben is azon a véleményen volt, hogy a legtöbb embert sosem volna szabad papírok, és digitális kártyák alapján megítélni. Viszont a túlzottan nonszensz, groteszkké aljasult világ pontosan ezt tette azokkal, akiknek már nem tudta hasznát venni.
Amikor végetértek a jól termelő kilencvenes évek, és munka híján maradt minden szabad percét imádott felesége betegágyánál töltötte és öt kitartó, megfeszített hónapon keresztül ápolta őt annyira gyöngéden, odaadón, mint akik igaz szerelemmel tudnak csupán szeretni. Hálás volt minden együtt töltött percért, és mikor még mindig gyönyörűnek látott felesége utolsót sóhajtott egy november végi éjjelen úgy érezte megszakad a szíve, és darabokra törik egész személyisége. Felnőtt lánya - ki tudja miért -, nem jött el a temetésre és bár később udvariasan igyekezett érdeklődni, hogy miért nem rótta le anyja felé a kegyeletét lánya mindig csak hárított és hárított.
Komotosan falatozott, miközben lelki szemei előtt egymás után villantak be, akár az aprócska jelzőlámpák egész életének eseményei. Mikor végzett, úgy érezte majd kicsattan. Előkapta régi pipáját, mellyel úgy nézett ki, ha rágyújtott, akárcsak kedvenc amerikai írója Ernest Hemingway. Észre se vette és hamar délután két óra lett. A téren, ahol ételt osztottak a nyüzsgő embersokadalom számára egyszer csak váratlanul kiürült. Hirtelen bűntudat kerítette hatalmába, hogy nincs étel az asztalán, tehát így nem foglalhatja le magának az asztalt. Elvégre édességet még nem is evett, így újból ahhoz a kedves színésznőhöz ment, aki megajándékozta néhány kedves szóval, és baráti mosollyal.
- Tessék? Mit szeretne jóember? - kérdezte újfent ragyogó, napsugaras mosollyal a színésznő.
- Kérem szépen kaphatnék egy kis... édességet...? - fohászkodott halk hangon, fejét lehajtva, mintha hibát követett volna el.
- Ó! Egy perc türelmet kérek! Megnézem maradt-e egy kis finomság! - a színésznő segítőkészen máris hátrament a többi kollegájához és érdeklődött, hogy maradt-e bármifajta édesség. Tíz percbe is beletelt mire visszajött egy kisebbfajta nejlonzacskóval, ami telis-tele volt mézeskalács pogácsákkal.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át kedvesen a megilletődött embernek, aki megköszönte és visszatért eredeti asztalához csakhogy még elüldögélhessen büntetlenül egy darabon.
Árpádot páni félelem kerítette hatalmába, ahol eszegetve, pipázgatva precízen átgondolta eddigi életét, és legalább harminc évnyi űrt fedezett fel, melyek a semmibe vesztek. Miért nem volt képes több időt tölteni a családjával? Miért volt örökösen hiperaktív, és nyughatalan természet? Sehogy sem tudta megfejteni.
Később felkelt a helyéről és böfékelve tovább sétálgatott a körúton, és figyelmesen szemlélte a kirakatokat. Később találkozott egy-két cimborájával, akikkel éjszakára azért mégiscsak elment egy
hajléktalanszállóra. Holmiját és legkedvesebb tárgyait magával vitte, sőt az ágyában is vele voltak, másnap viszont, amikor kora hajnalban útra szeretett volna kelni keserédesen, és szomorúan vette észre, hogy jóformán összes holmijának lába kélt. Valószínű, hogy valakik kirabolhatták. ,,De hát hogy történhetett ilyesmi, amikor mindent magánál hordott?" - töprengett. Végül is arra a következtetésre jutott magában, hogy sajnos - főként a mai világban -, egyre többször, és egyre gyakrabban fog még ez előfordulni. Ám azért a szálló üzemeltetőjének elpanaszolta:
- Szeretném megemlíteni kedves Uram, hogy Önöknél lopnak! - közölte egyértelmű kijelentéssel, majd szinte meg se várva, hogy mit reagál válaszára a szállás vezetője vette megmaradt holmiját és tovább állt.
Később talált magának egy kényelmes kis kuckót valahol a belvárostól nem messze egy lepukkant gyártelep valamelyik omladozó, régi házában, melyet jobb lett volna tán bontásra ítélni olyan keserves állapotban volt.
Letelepedett a piszkos padlóra. Talált néhány rőzsagallyalt, elhasznált papírt, és újságot, melyből aprócska, takaros tüzet gyújthatott. Elvégre ki venné észre? És ráadásul gyulékony anyagok sincsenek a közelben, tehát nem lesz semmi baja. Eltűrt fürdőszobai csempedarakkákkal igyekezett körbekeríteni a tüzet, mely a kezdeti időkben kellemes meleggel szolgálta ki. Később elővette zsákjából az egyik még fel nem bontott konzerv sólettet, melynek a szavatossága valószínűleg már régen lejárhatott, és melyet valamelyik menhelyen osztogattak.
,,Már csak egy jó nagy karéjszelet kenyér hiányzik!" - vonta le a keserédes következtetést, ám olyan éhes volt, hogy egy egész ökröt is felbírt volna falni. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kamasz-hangokat hall valahonnét. ,,Néhány tizenéves srác bandázik biztosan!" - gondolta, és úgy volt, hogy tovább állt, amikor valószínűleg a tűz és az ezzel járó füst lebuktatta.
- Nézzétek csak srácok! A mi piás barátunk itt tanyázott! - hallotta egy beképzelt, arrogáns nyurga fiú hangját, aki mintha szégyellte volna, hogy a pubertás velejárója az, ha erősen mutál az ember.
- Tényleg! - jöttek át mind az öten a másik helységből. - Na mi a helyzet öregapó? Van nálad lóvé?
- Te akkora idióta paraszt pöcs vagy! - szidta le kíméletlen haverját a másik. - Öreg! Nem látod, hogy ez egy csöves geci! Ennek ritkán van tízezerje! Így van, öreg harcos?! - kérdezte a másik srác.
- Srácok figyuzzatok! - szólt közbe a köpcös dagadék. - Szerintem nem éri meg! Inkább húzzunk a Starbucksba!
- Megengedtem, hogy pofázz Petike?! Ugye hogy nem! Akkor kussolsz addig, amíg azt nem mondom! - torkolta le a gyilkos hangú, nyurga srác, aztán előkapta a rúgós kését, amit ki tudja, hogy honnét szerezhetett be, és könnyedén hasba szúrta a hajléktalan férfit, aki fájdalmában meggörnyedt és elterült a padlón.
- Így járnak azok, akik bepofátlankodnak a mi területünkre! - felelte, majd leköpte a fájdalmakban fetrengő embert, és öt másik társával együtt azonnal elszaladt.
,,Hát ez nem lehet igaz! Egyetlen nap leforgása alatt kiraboltak, és leszúrtak! Még az hiányzik, hogy meg is haljak!" - kezdett töprengeni, miközben agyában egymást követték a sebesen cikázó gondolatok. Megpróbált kínkeservesen feltápászkodni; érezte ahogy a meleg vér átjárja törtetőn, és erőszakosan egész testét. Majdnem elájult mire talpra vergődött, aztán támolyogva elindult az utcán, és kiért a főútvonalra. Megpillantott egy vegyesboltost, aki épp a zöldségeket, és gyümölcsöket rendezgette, mint jó kereskedő.
- Bocsásson meg kérem... segítségre lenne szükségem... - mondta ki szakatott hangon a szavakat, mert időközben kínzón rátört a szomjúság.
- Mi kéne jóember? - mérte végig fizimiskáját a kereskedő.
Kun Árpád ekkor nyitotta szét viharvert, viseletes kabátját és mutatott hasára, melyet időközben pirosas, alvadt vér borított.
Még szerencse, hogy a kereskedő nem pánikolt be egyhamar, hanem azonnal beszaladt és telefonált a mentőknek. Aztán visszajött és megpróbálta elállítani a tartós vérzést egy dunsztos, szorítókötéssel. A mentőknek a csúcsforgalom miatt így is kerek fél órára volt szükségük, hogy kiérkezhessenek. Azonnal beszállították az élettelennek tűnő Kun Árpádot a kórházba, ahol elláták sérülését.
Később azt beszélték, hogy a kereskedő meglátogatta, és vitt neki néhány élelmiszercsomagot. Talán azért mégiscsak maradtak emberek a földön?

BÉKE VELÜNK

Béke velünk.
Észre sem igen veszik,
s mégis egyre sűrűbben,
indokoltabban mondogatják
mint a dadogó,
ki egyszer még újra beszédképes lehet,
de még nem most.
De minden kiszámítható,
tetetett mozdulat bizonyos
hamis ellenpólust szolgáltat;
lázít, felbújt, vagy épp megveszteget
hazugsággal, jólcsengő ígéretekkel,
amik előbb-utóbb szeméttelepre vándorolnak.

Átszivárog a mindennapi
berendezkedett életeken,
átüt lekevert pofonok égető ostorán,
torkon ragad, s szíven is üt.
Béke és jólét! Igen!
Mondogatják, de aligha hihetik egyre többen.
Agymosott idiótákból mosolygó,
vigyorgó álszent ostobákból
sem lehet elég.

Hangyaszerűen szaporodnak
immár a mámor-csatakos parti-hagymafejek.
Hogy mindenki bukjon csak
bele nyugodtan a közösbe;
ki mert nem úgy muzsikált kötvény
s részvény, mások meg mert nem
tudhattak ügyesebben kupeckedni,
s ügyeskedni.

Torkig tűzelve már a Béke,
a boldogulás álságos jelszavaival.
De újra s újra lépten nyomon iszapos,
ragadós megvesztegetett
hazugságokra bukkannak,
kik eléggé szabadgondolkodók,
tanulékonyak.
Hitegetve, hogy az álombeli
luxuséletmód nem csupán csak
csalfa ábránd,
de valami kézzel is megfogható.

És hogy az átlag ember tehetne
nyugodt szívvel mást is mint mindig
azt lesse sunyító, árgus szemmel
az Élet rostáján ki lehet győztes-befutó?!
Mehetnek meghívott after-partik
álszent krémjéhez
mint tékozló Cortezek,
gigoló Pizzarók.

Béke s jólét kellene ide úgy bizony!
De úgy istenigazán.
De megint e töményen túltelített
hízelgés Janusz-arcú öntömjénezése
mindennek, árulásnak.
Mert időközben csúfos,
rossz álommá lett valóságból
valami mindig itt ragad.
Mindennek tolvaj fejedelme jő,
hogy ál-igazságokat rendeljen el
s észre sem veszi,
hogy a legtöbb jó embert senkivé
vetkőzteti éhbérhez is
a kevés létminimuma!

ÁLOM ÉS LÁTOMÁS A VALÓSÁGBAN

Gyermekkorom óta meglehetősen furcsákat álmodom. Talán a rémálmokhoz legfeljebb csupán annyi közük van ezeknek a szinte szürreális, groteszk látomássorozatok képeinek, hogy kis iskolásként főként olyan álmaim voltak, ahol meg kellett volna menteni valakinek, míg kamaszkoromtól mostani felnőtt koromig egyre inkább azok az álmok vették át agyam titkos tekervényei között a feltétlen irányítást, melyek egy ideális családról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról stb. szólnak.
Pedig meglehetősen rossz alvónak számítok, ugyancsak gyerekkorom óta. Általában ez az egész úgy kezdődik, hogy nagy nehezen elhelyezkedem leginkább egyszerű, favázas priccságyamon, majd szó szerint veszedelmes ringlis spílszerű forgolódásba, és testem dobálozásába kezdek, akár csak egy olyan óriáscsecsemő perecalakban, vagy épp összegömbölyödött, magzati pózban, aki valamilyen szinten képtelen megnyugtatni örökösen háborgó, nyughatatlan, romantikus lelkét.
Mostani álmaim közül vissza-visszatér egy bájos ízig-vérig angyali nő alakja. Legtöbb esetben az erdőben kutyusát sétáltatja, és bár rengeteget mosolyog egy ember szívét nehezen csaphatja be. Foglalkozását tekintve talán éppen állatorvos, vagy egy olyan örömszerző lehet, akinek felsdatköri kötelessége, hogy parancsszóra megnevetesse az embereket, akárcsak az a bohóc, aki bár - kétségtelen -, hogy minden áldott nap a színpadra áll, hogy mosolyt varázsoljon felnőtt és gyermek arcára egyaránt igazából lelke mélyén keservesen sírdogál és könnyezik.
Óvatosan egyre közelebb megyek hozzá, ám ahelyett, hogy egyre közelebb érhetnék, vagy megérinthetném a hölgy és kutyusa fokozatosan távolodik tőlem.
- Hé! Bocsáss meg... ne haragudj! Figyelj rám! - szólongatom egyre hangosabban, mintha meg se hallana.
Aztán merő véletlenségből egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy kificamítottam saját sajgó, fájó bokámat, és az illető angyali hölgy akkor siet a segítségemre lelkes négylábú állatával, és nekem minden lélekjelenlétre szükségem van, hogy kibírjam nem csupán a sajgó fájdalmat, de az állat kíváncsi, csaholó érdeklődését miután gyerekkorom óta halálosan rettegek az állatoktól.
- Szia! - köszön könnyed, mindennapi lazasággal -, majd tekintete szinte azonnal sebesült bokámra téved, és szánalmas, szomorkás ábrázatomra. Pillantásunk szinte azonnal találkozik, és öntudatlanul is megszületik az a bizonyos isteni szikra, ami egyszerre kivételes, különleges, felbecsülhetetlen kincs mindenki életében, és amiből szinte kivétel nélkül egyetlen maradt, akárcsak az elsőnek gondolt szerelemből.
Őzikeszeme egyszerre aggodó, védelmező, mégis szomorúan kíváncsi, hogy kettőnknek éppen ilyen áldatlan állapotok közepette kellett megismerkednünk. Lehajol óvatosan. Lepakolja hátizsákját, és vizeskulacsát. Szinte orvosi precízitással veszi alaposan szemügyre sajgó bokámat. Párszor megérinti, végigtapogatja. Aprócska, finom gyerekkezei vannak, melyek értik a dolgukat. Néhol pokolian fáj, még egyetlen puszta óvatos érintés is, de inkább nem panaszkodom, mert hogy nézne az ki. Mégiscsak felnőttként kezel a világ. Ebben a pillanatban mintha Lara Croft és egy angyal állna szóba velem. Mintha őszintén önmagamért akarna megismerni, és ez nagyon kiváltságos és ritka dolog.
- Itt érzel fájdalmat! - tapintja meg kis idő múltán a zoknis részt.
Bólintok tétován.
- Egy csúnya kis ficam! Nem vészes! - feleli, mintha iskolában lenne. Bizalmasan elmosolyodik, és szinte egész babonázó pillantásában benne van a lényeg: szívesen eltudná velem képzelni az életét. Boldog párkapcsolat, meg ilyesmi. Na persze. A kutyus időközben bizalmatlan, gyanakvó pózt vesz fel, és hallható morgás veszi kezdetét, ahol a levegőbe beleszagol.
- Folti! Viselkedj rendesen! - szól rá komoly fegyelemmel az angyali hölgy, mire a kutya szomormerev lesz, kihúzza testét és elhallgat azonnal.
- Igazán... fegyelmezett kutya... - jegyzem meg tétován.
- Figyelj csak! Lábra tudsz állni? - kérdezi tőlem.
Erősen próbálok lábra állni. Minden egyes próbálkozás újabb kínzó, mázsás erőfeszítésembe kerül, míg végül jó tíz perc után sikerül.
- Nyugodtan rám támaszkodhatsz, ha nem megy! Nem lesz semmi bajom! - jelenti ki kissé felsőbbségesen, mint ha egy nőnek nem lenne meg a kellő ereje.
Egy-két percig tétován igyekszem fogamat beszíva bicegni az erdei ösvényen, majd - úgy látszik -, ezt már ő sem bírja elviselni; hónom alá nyúl határozottan, míg két kezemet vállaira teszi:
- Kapaszkodj belém! Egyébként Líviának hívnak! - közli.
- Csabi! - kontrázok, hogy le ne maradjak.
- Örülök, hogy találkoztunk! - kedves, kegyelmező mosolya egyszerre szerelmes, és bizalomgerjesztő érzéseket generál sebezhető szívemben.
Miközben óvatosan lépegetünk a rozsamarta levelekkel teleszórt kis erdei tisztáson, ahol úgy tűnik rajtunk kívül egyetlen teremtett lélek sem tartózkodik a kutyus mindvégig követ bennünket hűségesen.
- Még sosem láttalak azelőtt itt! Errefelé laksz? - kérdezi Lívia egy idő után, hogy megtörje a tátongó csöndet, ami közénk furakodott.
- Budaörsön lakok! - felelem, mintha az a világ legtávolabbi pontjának tűne.
- Ó! Kedves kertváros! Régen jártam arrafelé! - mondja csak úgy nosztalgikus hangsúllyal magának.
- Igen! Nagyon békés és nyugalmas! - válaszolom, mintha kérdezett volna.
Az őszi erdő látványa egyszerre megbabonázza belső lelkemet, és ösztöneim, mintha varázshatalma lenne akaratom fölött. Nem irányít sokkal inkább megtanítja a természet egyszerű, és kézenfekvő apróságait. A messziről farkasok ugatása hallatszik, mintha az állatok így akarnának egymás közt titkos jelnyelvvel jelezni, hogy közelít a fenyegető, komor éjszaka, és ilyenkor jobb lesz vigyázni.
- Mivel foglalkozol? - kérdezi egy idő után.
- Hú! Nehéz kérdés! - felelem. Ha most megmondom neki, hogy régebben tanár voltam, majd alkalmi munkákból tengődő, luzer munkanélküli lettem, aki sehol sem találja saját helyét - meglehet -, hogy a végén haragudni fog rám, vagy fagyossá válik a köztünk kialakulófélben lévő meghitt légkör. - Szabaduszó vagyok... - nyögöm be.
Furcsán, kérdő tekintettel szemembe néz, mintha a vesémbe akarna látni, és kijelenti:
- Tudom, hogy miért hazudsz! Kicsit mindig is elmenekültél az élet problémái elől! Igaz?! - akár az emberi élet összetett lélektani titkait kutató pszichológus mindent érez, ami velem kapcsolatban történt.
- Talán igazad lehet... - hangom fátyolos, csöndes, szégyellős. Mint aki nem akarná elismerni vétkeit.
- Figyelj! Nem lesz abból semmi, ha kicsit mesélsz magadról! Lehet, hogy még segít is egy kicsit!
Borzasztóan kifáraszt a mozgás is, és a megosztott figyelmi koncentráció, de azért mesélésbe kezdek. Szándékosan hányatott, szomorkás gyerekkoromnál kezdem, mert úgy hiszem, hogy minden a gyerekkorban kezdődik és dől el legalább is nagyon hosszú időre.
Egyre emocionálisabb érzelmek kerítenek hatalmukba, és valahogy egész lényemben érzem, hogy ennek az ismeretlen, mégis valahonnét nagyon is ismerős nőnek szinte majdnem mindent elmondhatok, talán még azokat a szerencsétlenül járt bukásokat, megalázó próbálkozásokat, amiken egyszer legalább mindenkinek szükségképpen át kell esnie. Amikor már a kamaszkori, aztán a felnőttkori baklövéseim a sor egyszer csak megállunk az erdő közepén. Kicsit megpihen, hogy rendesen kifújhassa magát. Óvatosan leültetett egy kihasadt farönkre, hogy egy kicsit megpihenhessünk.
- Te aztán vérbeli mesélő vagy hallod-e! - gratulált nekem. - Csak van itt egy bökkenő! Nem ismertelek gyerekkodban, így sajnos nem tudok véleményt mondani arról az igazságról, melyet te elmeséltél! - hangja komoly, és bölcs maradt, mégis mintha távolságtartást akart volna elmondani.
- Ó! Megértem! - szemlátomást rendkívül elkeseredtem, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert kicsit közelebb ült, és megpróbált megvigasztalni:
- Hékás! Azért még nincs vége a világnak! Szeretnéd esetleg te is meghallgatni, hogy milyen volt az én életem?
Beleegyezőn bólintottam, és kíváncsian fordultam gyönyörű barátnőm felé.
Elmondta, hogy egy kis vidéki faluközösségben nőtt fel, ahol az volt a legjobb dolog, ha mindenki ismert mindenkit, majd később kamaszkorában szándékosan ő volt az, aki hamar elköltözött, mert független, önálló életet szeretett volna kezdeni, és úgy érezte majd megfullad folyamatosan aggodó szülei szeretetétől.
Mire végigmondta azt, hogy imádott vőlegénye legcsalta a legjobb barátnőjével, és hogy ő valósággal összeomlott ettől én is kezdtem kicsit más megvilágításban szemlélni a kettőnk dolgát. Egyrészt egyre jobban szerettem volna megnyílni ennek a bámulatos, fantasztikus nőnek, másrészt nagyon vágytam arra, hogy ő is hasonlóképp megbízzon bennem, és sóvárgó lelkünk összekapcsolódhasson. Egész életemben nem győztem feltenni magamnak a vissza-visszatérő kérdést, hogy vajon jogom van-e a megtalálható boldogságra? Hát persze! Akárcsak mindenkinek. De nem mindegy, hogy az ember kinek nyitja meg a szívét, és összetett érzéseit.
- Szóval felkerültem Pestre, ahogy mondani szokták, és aztán gyakorlatilag a vártnál hamarabb be is illeszkedtem a főváros pezsgő vérkeringésébe. Amihez viszont képtelen voltam hozzáedződni az az, hogy ebben a városban bizony jócskán meg kell gondolni, hogy kiben bízhat meg 100%-osan az ember. - kicsit később -, Kevés barátom ismerhet csak igazán engem! Azt hiszem sokszor vannak az ember életében olyasféle szituációk, amikor szándékosan rejtőzködni akar mások elől. Tudod, amikor kicsit mindenkinek szüksége lenne a magányra,hogy békében átgondolhassa saját életét.
,,Na tessék! - gondoltam. Már megint sikeresen a lényegre tapintott, és sikeresen kivette a számból a szót!" De egy csöppet se bántam, mert nem akartam elvenni a kellemesnek ígérkező együtlét hangulatát.
Újra útrakeltünk! A közelben - mint utóbb kiderült -, volt egy hangulatos turistaház, mely vadásztóreáival kissé goteszk, giccses látványt nyújtott legalább is, ami a belső termeit illette. Kiderült, hogy ezt az erdő mélyén megbújó, hangulatos kis turistaházat szinte bárki használhatja, aki előzőleg bejelentkezett, míg a helyiek előtt szinte a nap huszonnégy órájában nyitva áll.
A biztonsági őr már jó előre meglátott bennünket és kedélyes hangnemben ránkköszönt:
- Kezét csókolom kedves Lívia! Csak nem új udvarló a láthatáron? - kérdezte érdeklődve.
Újdonsült barátnőm erre semmit sem akart válaszolni, mert látszott rajta, hogy semmi kedve sincs mentegetőzni, vagy épp magyarázkodni magánéletére vonatkozóan. De azért foghegyről odavetette:
- Üdvözlöm Béla bácsi! Remélem az egészségével is minden rendben van! - széles mosolyt erőltetett bájos arcára, majd bementünk a házba.
Óvatosan odatámogatott egy kanapéhoz, mely közvetlenül szemközt az ablak mellett helyezkedett el; egy-két párnával még a lábamat is felpockolta, hogy kényelmesebb legyen itt tartózkodásom.
- Köszönöm! Nagyon! - hálálkodtam kissé ostobán, kisfiús félszegen.
- Nem tesz semmit! - legyintett a semmivel semösszehasonlítható, bájos mosolyával, mintha már évtizedek óta a legjobb barátok lennénk.
A délelőttből legfeljebb csupán a váratlanul ránkszakadó sötét éjszaka billentett ki átmenetileg bennünket, és néhány barátságtalan kutyaugatás. Összerázkódtam a veszélyhelyzetre.
- Egy ilyen különös, érdekes férfi mint amilyen te vagy csak nem fél a kutyaugatásoktól? - kérdezte huncut vigyorin.
Bólintottam, és egész arckifejezésemre kiült a szerencsétlen lúzer idegeskedés, totális pánik hangulat. Érezhette ezt Lívia is, mert kellemesen meleg kezecskéivel zokszó nélkül magához húzta verejtékezésnek induló, ormótlan mancsaimat és máris dédelgetni, simogatni kezdte őket, akárcsak egy gondoskodó anyuka:
- Én majd vigyázok rád! Fel a fejjel! - hihetetlen nagy könnyebbséget jelentett hitvány önbizalomhiányomnak babusgató hozzáállása. Legszívesebben azonnal megkértem volna a kezét, de nem mertem semmit elkapkodni, mert attól tartottam rögvest végetérhet a gyönyörű álomlátás, amiben lebegtem.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg nagy sokára.
- Tessék parancsolj! - néztem kifejező, léleklátó szemeibe.
- Odahaza vár téged valaki? Van barátnőd, lelkitársad?
Kérdése gyakorlatilag nem lepett meg, mégis egyfajta útmutatásnak, vagy jótanácsnak hangzott a jövőre nézve, hogy jobb lenne ha sarkamra állnék végre és erősen eltervezném további ingatag lábakon vesztegelő jövőmet.
- Hát... jelenleg nincs... - feleltem, mint aki karót nyelt.
Úgy nézett vissza rám, mint aki tökéletesen a lelkembe látott, és nagyon is tudja milyen nyomorult, számkivetett dolog is az, ha az embert egész életében mellőzik, és kiközösítik. Finom, törékeny kezével megsimogatta pufók, csenevész arcomat, és mintha érintésével letapogatta volna nyughatatlan lelkem rezdüléseit.
- Tudom, hogy ez most olyan furcsa és idétlen, de veled szeretnéd élni, és mindent szerenéd tudni rólad! - jelentette ki határozotan, és erélyesen, akár egy modern, felelősségteljes, komoly nő.
- Ez... igazán nagyon jól hangzik! Köszönöm, ha megtisztelsz! Régóta nem mondott nekem ilyet senki... - feleltem.
Arra riadtam fel, hogy a mobilomon berregni kezdett az időzített órabeállítás és hajnali fél öt felé járhat az idő. Komás, kótyagos fejjel kászálódtam ki az ágyból egy új nap kezdetének ígéretével s nem tudhattam mennyire igaz az elképzelt látomás, és vajon mit is tartogathat számomra a tulajdonképpeni valóság.

HARMÓNIÁK HANGJAI

Egy örökkévalóságnak tetszett az együtt töltött mámoros idő. Egymás kezét fogták adakozó, romantikus percekben, mikor csak egy-egy újabb felbecsülhetetlen, s talán halhatatlan esélyt adtak maguknak csupán csak azáltal, hogy egymás szemeibe mertek igazán, őszintén, mégis egyszerűen belenézni...
Aztán Gusti autóbalesetben szilánkos lábszártörést szenvedett, és bár az orvosok ien-igen csekély esélyt láttak arra, hogy egyáltalán a műtét, majd rehabilitációs fázis után egyáltalán még járni fog két egészséges lábbal, akárcsak születése kezdetét Emma semmi pénzért el nem eresztette nagy, mackós, verejtékező kezét, mikor betolták a szigorúan sterilizált műtős szobába.
Úgy érezték halhatatlan, szenvedélyes szerelmük egymás után győzi le az élet legtöbbször váratlan sorstragédiát, kisebb-nagyobb problémáit. Egy üvöltő, vagy becsmérlő szó nem esett kettejük között sosem. Guszti egyébként is világ életében komfliktuskerülő volt, hiszen apja állandóan veszekedett anyával, és vele is eleget, míg Emma tizenhat évesen vesztette el az apját, hogy utána örökösen anyja becsmérlő szózatait hallgassa arról, hogy milyen is lehet valójában egy felelősségteljes, felnőtt élet tagjának lenni.
Mindketten egyeértettek abban, hogy szolid, kis esküvőt szeretnének. Távol a fölösleges családos perpatvaroktól, mikor két após, és két anyósjelölt váratlanul telve atombomba-indulatokkal egyszerre csak egymás torkának ugorhat.
A tengerpart naplementével mindig tökéletes választásnak tűnt. Ahogy a vérkönnyekkel áldozó nap egyszerre csak eggyé válik a horizonttal, és a tenger tajtékos hullámaiba elveszik annál gyönyörűségesebb látványt ritkán láthattak. S bár Emma többször volt külföldön, mert megpályázott egy ösztöndíj programot, viszont igazából sohasem tudott önmaga lenni egy idegen nyelvi környezetben, amíg nem találkozott lelki társával.
- Szia Em! Hát hogy vagy? Nemrég hallottam a hírt, és csak azért ugrottam be, hogy... elmondjam tényleg sajnálom... - váratlan föltűnik a színen Emma volt sportos, macsó pasija. Az egész annyira szánalmas, groteszk próbálkozásnak tetszik, hogy Richárd most vissza akarja egyszeriben szerezni, birtokolni Emma szerelmét. Egyszerre manipulatív, és számító.
- Nem akarlak megsérteni, mert békét szeretnék, de... - hirtelen elakad a hangja. - Neked volt pofád idejönni?! Mit akarsz? Több mint öt éve, hogy kiszálltál és lekoptál az életemből, most meg itt adod az ártatlant, meg a segítőkész pasit! Miért jöttél ide?! - a harag valósággal tapintható a levegőben.
- Én csak... őszintén aggódtam Gusti egészsége miatt... - feleli a másik halkan, de nem valami Oscar-díjat érdemlő alakítást nyújt.
- Ez... akkora ordas hazugság, hogy nem igaz! Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! Sosem kedvelted Gustit! Világos?! Amióta csak szakítottunk te mindenhol és mindenkor áskálódtál, meg terveket szövögettél! Te sosem akartad igazán megismerni az embereket, csupán használni és birtokolni akartad őket, akárcsak engem!
- Nézd csak! Megengeded, hogy... hogy elmagyarázzam... - próbálkozik még egy kis ideig, de tapasztalja, hogy hasztalan semmitmondó próbálkozása.
- Igen! Hallgatlak... - érzi, hogy indulatai jóformán elemésztik a fejét, mégis nem feledkezhet meg arról, hogy kórházban vannak. Karba teszi a kezét, és gyanakvó szemmel farkasszemet néz ex barátjával.
- Próbálok új életet kezdeni, és hidd csak el, hogy azért próbálkozom... Tudom, hogy ócska, lerágott duma az egész, de megismertem valakit, aki felnyitotta a szememet...
- És nekem ehhez mi közöm van?!
- Tudom, hogy most ideges vagy, és feszült, és régen nem aludtál már, de... csak szerettem volna, ha más megvilágításba kerülnek a dolgok... - készül menni, és meglehet arra számít, hogy Emma majd visszatartja de nem történik semmi. Emma szándékosan a műtő irányába fordul, és már vagy millio fohászt elrebegett, hogy a halál ne tépje szét érzéseik összetett, őszinte kötelékeit.
A műtét még így is több mint nyolc órát vesz igénybe, és úgy tűnik egész álló éjjel el fog még tartani. Hajnali két óra felé, mikor Emma már jóformán bóbiskol a halálos kimerültségtöl, és a letaglózó fáradtságtól egy ügyeletes nővér óvatosan megböki a vállát, és azt javasolja, hogy nyugodtan menjen csak haza, mondván itt ő már keveset segíthet, és csak kínozná önmagát.
- Kedveském... ne legyen annyira szigorú magával szemben, mert a fizikai állóképeeség rovására megy, ha egész nap talpon van! Nyugodtan menjen szépen haza! Amit bármi történik értesíteni fogjuk, ezt megígérhetem!
- Nem lehet! Ha hazamennék úgy érzem cserben hagynám a páromat... legszívesebben zokogna a nővérhez szorosan odabújva, de erős független nő, aki muszáj, hogy foggal-körömmel uralkodhasson zaklatott érzelmei felett. Elővesz egy tiszta zsebkendőt és abba rejti el könnyeit. A kővér némán bólint, mint aki együttérezve megért valami titkos, emberi törvényt, akit csak egy szerelmes ember érezhet, majd megy a dolga után, elvégre egy kórházban mindig millióegy teendő akad.
Emma szótlanul, fogát összeszorítva, feszült idegeskedéssel egyre csak vár, míg hajnali hat óra felé kitolják párját a műtőből egyenesen egy lepukkant, patkánylyukszerű kórterembe.
,,Az egészségügy groteszksége lám csak a mindennapokban is egyre szüreálisabban, kétségbeejtőbben megmutatkozik." - mélázott el egy rövidke percre, majd megkérte az egyik nővért, hogy hadd mehessen be élete szerelméhez, hadd foghassa a kezét legalább addig, amíg magához tér és felébred.
A nővér bekísérte. Ki tudja már mióta lehetett ő is talpon.
Emma helyet foglalt az egyik koszosfehér színű műanyag széken, és azonnal megszorította Gusti kezét. Így is legalább negyven percet így is igénybe vett mire párja magához tért. Szinte a másodpercek tört része alatt párja feje felemelkedett visszentes nyugvó helyzetéből és sugárban lehányta az infúziós csövet, amit a jobb karjába volt beledöfve, hogy ki ne száradjon.
- Semmi baj édesem! Itt vagyok és segítek! - Emmának hihetetlen lelki tusába került mgőriznie józan ítélőképességét és hidegfejűségét. Legszívesebben ott helyben elsírta volna magát, hogy párját ilyen körülmények közt kell viszontlátnia.
Kiment a folyosóra egyenesen a recepcióspult irányába és az első ügyeletes nővért azonnal kérte, hogy segítsen:
- Nővér! Legyen szíves! A barátom nemrég tért magához és lehányta az infúziós csövét! Ha volna szíves... - elharapta a mondatot, mert a matrónaalkatú nővér úgy nézett rá, mintha valami hitvány csótány kért volna segítséget, de aztán komotos kedvvel felállt a pult mögül, és kerített valahonnét egy műanyag vödröt és felmosófát.
Emma visszament a gusztustalan állapotú, málló vakolatú kórterembe. ,,Miért nem lehet olyan színvonal itt is, mint Ausztriában, vagy Nyugat-Európában?" - faggatta magát, ám a megoldáshoz egyelőre nem került közelebb. Szemeibe jelentős krokodillkönnyek szöktek, amint ismét Gustira nézett, ami szégyellőségében megpróbálta sikertelenül magáról levakarni saját hányadékát.
,,Vajon minden ember idejut, amikor már képtelen önmagáról gondoskodni?" - Emma csupa olyan kérdés tett fel, és fogalmazott meg saját magának, melyek logikusan felépítettek, és megalapozottnak tűntek, ám a groteszk, kiábrándító valósághoz valójában semmi közük sem lehetett.
A nővér kedvetlen mogorvasággal igyekezett feltakarítani a hányás bűzös nyomait, majd grimaszt vágva kiment a kórteremből.
Emma ismét leült, és elővette azt a becses dobozkát, amit néhány nappal ezelőtt Gusti nagy titokban vett neki, és feltette a nagy kérdést, mire Emma gondolkodási időt kért. Azt felelte, hogy számára jóval több időbe telik egy-egy sorsdöntő kérdés megválaszolása, még akkor is, ha a szívére és nem csupán az eszére hallgat, és csak még jobban imádta Gustit, hogy vőlegénye egyáltalán nem erőltette, vagy hajtotta a dolgokat, hanem mindenben igyekezett őt támogatni.
Óvatosan kinyitotta a dobozka fedelét, jelenőségteljesen ránézett párjára, és azt suttogta: - Igen! Te vagy számomra az Igazi!
Gusti szemeibe is könnycseppek szöktek. Így is beletelt legalább két hétbe, hogy Gustit kiengedjék a kórházból. S bár a csónakszerű, járógipsz-teknőt még így is muszáj volt viselnie, hogy lába rendesen össze tudjon forrni, Emma úgy óvta, akár egy mindenre elszánt anyatigris. Ha rajta múlott volna egész nap szerelmeskedtek volna akár még a kórterembe is a kíváncsiskodó betegek szeme láttára. De Emma azt akarta, hogy minden körülmény, melyet együtt töltenek legyen meghitt és romantikus egyszerre.
Hazafelé menet a kórházból ő vezette a kocsit. Ő segített Gustinak becsatolni a biztonsági övét, kiszállni, majd felmenni a társasházi lakásuk liftjén. Annyira gyöngéd és figyelmes volt vele, mintha egy porcelánbabát kellene a történelmi kataklizmától megóvnia. Gusti nem szólt egyetlen szót sem, de egészen biztos, hogy egy kis idő után már neki is sok volt ez a felhajtás.
Teltek-múltak a hetek és hónapok. Később lekerült az ormótlan, vaskos gipszteknő, eljött a varratszedés és a rehabilitáció ideje. Gusti meglepett szinte minden ápolót kitartó, eltökéltnek látszó szorgalmával. Mégis lelke mélyén más ember lett. Sok minden mellett átértékelte az élet egyszerű, bagatellnek titulált hétköznapi dolgait, és hamar rájött arra, hogy semmi sem jelentéktelen.
Két év múltán fizikálisan is visszanyerte egészségét és bár félt és kicsit tartott tőle, hogy immáron gyönyörű felesége vajon mit is fog szólni hozzá, de egyik nap egy kellemes, könnyed vacsora után feltette neki a kérdést:
- Emma! Volna kedved családot alapítani velem?

ÁLDOZAT-SZÁZAD

Ezek a szánalmas évek már mind fölöslegesek.
Nem kellenek. Mit is adhatnának cserébe
olyan Euridiké-díváknak,
kiket egyedül a pénz,
mint státusz
s a hatalom babonázhat épp meg?

Szánalmas önmaguk idiótaságát
könnyedén reklámozók társaságánál
nincs is tán rosszabb.
Fiatal karrierista, olvasott modern
hölgyemény kultúrát diktál öncélúan
s saját termékeit a piacra dobja.

Tudhatja: ideje volna már megújítani
a kortárs irodalmi kúltúrát ismeretlen,
még fel-nem-fedezett szerzőkkel is,
s egy csepp tiltakozás,
gondolkodásra készítető komment
– annyi se sok -, hagyja el bájos vigyorú ajkát,
ha a szokásos Ady-Radnóti-József triumvirátus
– ki tudja hányadszor -, még napirendre kerül.

A jelszó már itt is ugyanaz,
mint minden esetben:
,,Mit itt minőségi irodalmat képviselünk!
Igaz! XX. századi elavult módszerekkel!”
– A belekből megjósolható Idő sem
számíthat eléggé,
ha valakinek korlátlan felhasználhatóságú,
bizalmi-protekciós kapcsolatai vannak!

Már minden az értelmetlenségig túlzsúfolt
vagy agyonszabályozott.
S mellüket döngető büszkeséggel
már minden senkiházi jöttment
világmegváltón arról álmodik,
milyen is lehet majd a világhírnév,
ha a vakszerencse egyszer
kitünteti kivitelezett kegyeivel?!

Ez lenne hát a szép új Világ,
melyről már eddig is annyit papoltak,
prédikáltak megalomán-ostobán?!
Ezek az agymosott, lebutított
vadbarom-gorillák kik sosem kérdeznek
illemszabályok szerint
– de azonnal vasöklökkel lesújtanak
s elveszik azt, ami nem az övék!

Szétvert, agyongrafitizett padokon
tinédzserkorú részeg kismamák buliznak,
henyélnek.
Már senkinek sem tűnik fel
az a kis pereményi rész,
amit hajdanán emberség
címszóval emlegettek!
Aprócska, kattogó fogaskerekekként
fokozatosan beleveszik
hangtalanított jövőnkbe…

EGY MÁZLIS NAP

Bátkai anyósa már legalább öt éve él közös háztartásban a családdal. Reggeli tejeskávé Completta-tejporral, és legalább három kockacukor szinte minden egyes reggel. Emellett legalább három-négy evőkanál cukrozott csipkebogyótea. Hadd hízzon az, aki szándékosan nem akrja számolni önmagán a fölösleges kalóriákat. Egy-két vékony szelet pirítós és némi vaj szükség szerint. Ez a reggeli adagja. De aztán jön az ebéd és valóságos terülj-terül asztalkát kér, és követel meg Bátkaitól, és mikor a veje értelmes emberek módján, tehát észérvekkel szeretné elmagyarázni, hogy a dolgok méregdrágák az anyós máris rikácsolásba kezd:
- Hát nem ti akartátok, hogy hozzátok költözzek, mi?! Hát nem ti nyuljátok le a nyugdíjamat? A lányom rossz vásárt csinált veled édes egy fiam! - közli egy nap leforgása alatt vagy százszor, százféleképpen azzal a kiállhatatlan, rikácsoló modorával, ami általánosságban a megkeseredett, életunt emberek különc sajátossága mostanság.
- Anyuka drága! Tessék szépen megreggelizni, és bevenni a gyógyszereit, majd lepihenni! - válaszolja a nyers, kíméletlenül rideg hangra Bátkai, miközben már vagy millioszor elkívánta az anyósát melegebb éghajlatra. A mama odafent lakik, mert Bátkai nagy szívsségből kénytelen volt átadni neki a szobáját, így most kénytelen volt átköltözni az egyik gyerekszoba mellé, és azt átmeneti jelleggel dolgozószobának kinevezni, különösen a COVID következményeként. Igaz anyósát is vagy négyszer oltották, de semmi hatása nem lett. Igaz nem betegedett, robbant l, viszont házsártos, szőrszálhasogató, kiállhatatlan modora sem lett sokkal kellemesebb.
Bátkai sokszor ténylegesen arra gondol, hogy inkább jobbat tenne az egész családdal, ha az anyósát beadnák egy idősek otthonába, ahol - ha jók a feltételek -, mégiscsak szakszerűbben képesek ellátni, és gondját viselni a betegeskedő, idősebb embereknek, mert ha továbbra is folytatódik a családon belüli lappangó háború a végén Bátkai egy kanál vízbe fogja megfojtani.
Ötször elesett, csetlik, bukik, még akkor is ha járókeretet használ, és egyéb mozgáshoz létfontosságú segédeszközt. Bár igaz a tévét csak-csak betudja kapcsolni, de a távírányítón mindig összekeveri a gombokat, és össze-vissza nyomkod mindenfélét.
Sokszor észreveszi, ha Bátkai stikában rágyújt egy-egy szál cigire, vagy iszik egy pohár sört, nem többet. A multkor is nem győzte mindenkinek és a kíváncsiskodni vágyó szomszédoknak kikürtölni, hogy veje alkoholista lett és mi lesz majd ezek után a szegény, áldott kislányával, és az unokáival, akiket viszont ki nem állhat. Most szerencsére vannak jobb napok is, amikor nem jajgat, és nem látja meg azokat a dolgoka, melyek önkéntelen is felzaklathatnák ingatag észjárását.
Bátkai imádnivaló, filigrán felesége szeret délelőtt tízig az ágyban lustálkodni, és hallgatólagos megegyezés van köztük, hogy Bátkai romantikus hajlamának engedve minden esetben beviszi a reggelit és néhány szál virágot a hálószobájukba, holott az anyósa nem győzi szóvá tenni, hogy a ,,gaznak" nevezett virágok mindenféle fertőző betegségek forrásai lehetnek. Ezért szándékosan köhögteti önmagát.
Többféle tablettákat szed be. Egyet a magas vérnyomására, a másik valami koleszterincsökkentő pirula, a harmadik meg valami székrekedés elleni. Az utóbbival jócskán vigyázni kell, mertha egyszer úgy istenigazán rájön a szélgörcsök kényszere egész álló nap lehet utána szellőztetni így is, meg úgy is büdös marad utána. Anyósa sosem engedte, hogy rendese szellőztessen, mert a végén még beengedik a fölösleges bacilusokat, mint állítja. Micsoda egy egetrengető ostobaság ez az egész.
Vagy száz éves is megvan már maholnap, mégis alig ötven kiló vasággyal. Mikor magukhoz vették folyton azt hajtogatta, hogy kevéssel is beéri, de aztán jött a kiadós ebéd és - bocsánat a kifejezésért -, de valóságos módon is addig zabált, amíg jó pár gomb azonnal le nem pattogzott piszkos, szutykos otthonkájáról. És még van képe azt mondani, hogy nem éhes! Nem a francokat!
A másik mániája, hogy szereti kapcsolgatni a villanykapcsolókat. Le-fel egymásután és zsinorban. Egy nap vagy százszor végrehajtja ezt az igen egyszerű, mégis jelentéktelen műveletet. Ki tudja miért?
Elment a vécére, és Bátkai azon imádkozik magában, hogy legalább háromnegyed óra múlva kerüljön csak elő, hogy kicsit megint csak egyedül ő lehessen a ház egyedüli tejhatalommal felruházott ura, akárcsak a régi szép időkben, amikor focimérkőzéseket nézhetett a tévében és a haverok is mindig átjöhettek egy kicsit marhulni. De az egyre régebb időnek tűnik fel emlékezetében.
- Drágám! Kifogyott a mamának a pelenka! Leszaladnál a boltba, mert nekem elkéne ugranom valahova! - kérleli mézes-mázos hangon felesége. Utoljára akkor volt hozzá ennyire gyöngéd, és kedves, amikor a hálószobában huncutkodhattak esténként, persze anyósa beköltözése előtt. Bátkai engedelmeskedik a kérlelő szónak. Elvégre nem hagyhatják, hogy a mama maga alá csináljon. Az öregekről azért mégiscsak gondoskodni illenék.
- Édes használhatnád a bankkártyádat végre, mert az a jó, ha supershop pontokat is kapsz, így a pelus kedvezményesebb! - halja felesége csicsergő hangját, amint kilép a családi háza kapuján, amit ő épített két kezével, és saját pénzből. Mcsoda egy baromság az egész! Méghogy szánalmas pontokat fog gyűjtögetni! Még mit nem! Megveszi azt az átkozott pelenkát amennyi anyósának csak kell aztán még ami a bevásárlólistán szerepel, de semmi több és kész!
Útközben egy sor kedves és kellemetlen emberbe botlik bele. Mindegyik arra kíváncsi, hogy hova lesz a séta.
- Semmi! Jelentéktelen kis dolgok! Elugrok bevásárolni a családnak! - közli tüntetően felemelt fejjel, kihúzva magát, mintha ez igenis nagy, és ünnepi dolog volna, majd úgy dönt, hogy amilyen gyorsan csak tud továbbsiet, hogy még véletlenül se kelljen leállnia és csacsognia olyan emberekkel meg aztán végképp nem, akik még véletlenül se gondoskodnának idősebb családtagjaikról. Mit lehet tenni? Ez van!
- Szervusz Andiskám! Mizújs? - lép hozzá egy középkort jócskán meghaladó, erős sminket viselő hölgy, aki azt gondolja, hogy dejó is volt tiznhatévesnek lenni a szocializmusban. - Hova, hova? Annácska nem jött veled? Hogy vagytok? - érdeklődik nagy kíváncsian. Szerencsétlen Bátkai már a fogát húzza, hogy megint sikeresen kifogott egy újabb kíváncsiskodó baleket, aki pletykálkodásban szinte verhetelen.
- Szervusz Ilcsikém! Figyel csak! Az van, hogy most nem érek rá, mert anyósomnak is be kell vásárolnom, és sietnem kellene haza... - szabadkozik jól hangzó kisebb füllentéssel, mely a hazugság lehetséges rokona, majd inkább újfent erősen tovább üget, hogy még véletlenül se beszélgessen egy-két mondatot ezzel a matrónával. - Annának átadom, hogy kerested! - közli kimérten, majd szinte futva bemenekül a bevásárlóközpontba, magában gratulálva önmagának, hogy végre ezt a nőszemélyt is sikeresen lerázhatta magáról.
Gyorsan lőkapja kabátja zsebéből a bevásárlók listáját. Inkább korai órákban szeret érkezni, mert akkor jó esélye van rá, hogy megússza a vásárlási csúcsforgalmat, amit viszont valósággal utál. Gyorsan fog egy bevásárlókocsit, és tolni kezdi miközben szemüveggel lázasan kutat az élelmiszerek mellett a kedvezményes, nagyobb kiszerelésben is kapható pelenkák után. Pár pillanat és bevásárlókocsija hipp-hopp már meg is telik számtalan árucikkel, melyhez felesége karkán rámenőséggel ragaszkodik. Még szerencse, hogy azért Bátkai mégiscsak megszokta nézni, hogy mi mennyibe kerül, és inkább az olcsóbbikat választja ki, nem mintha smuccig, vagy fösvény volna, inkább csak előrelátóan takarékoskodó.
Miután mindent megvett rájön arra, hogy otthon felejtette a bankkártyáját, így nincs más választása, mint a kézpénz, amitől az utóbbi időben valósággal undorodik, főként az új ezer, ötezer, és húszezer forintosok művi, műmájer, emberdroidokra hasonlító híres történelmi személyiségeivel van problémája. De hát ez van. Valamivel azért mégiscsak fizetnie kell.
Odalép a fiatal, alig tizenhatnak kinéző, szőke jegypénztáros lányhoz, akin úgy fest a kötelező formaegyenruha, mintha vattával tömködte volna ki a melltartóját.
- Jó napot! Parancsol kedves uram? - kérdezi kedves barátkozós hanggal, mint aki beakar a másiknál vágódni.
- Jó napot! Ezeket szeretném kifizetni! Most csak kézpénz lesz sajnos! - jegyzi meg, mert több idő nem akar a beszélgetésre vesztegetni.
,,Mégis mit képzel ez az örömlánynak kinéző, nagyon fiatalos, butuska lány, hogy ilyen könnyedén barátkozni szeretne?!" - teszi fel önmagának a kérdést.
- Supershop kártyája van-e?
- Várjon kérem egy pillanat... - előveszi a pénztárcáját, alaposan megnézi mialatt azért a vásárlók száma is növekszik a pénztárnál. - Tessék karancsolni! - húzza elő a kis, téglalapalakú plasztikot.
- Köszönöm! - máris lehúzza. - Ajándékpontjait hozzáadtam a végösszeghez így kedvezményesebb! - annyira fogkrémet reklámozó mosollyal mosolyog, ami mások szemében hamisnak, hazugnak tetszik.
- Nagyon köszönöm! Viszont látására! - könnyebbül meg Bátkai, majd amilyen gyorsan csak tud két lábbal hazaüget.
Épp jókor ért haza, mert anyósának már égető szüksége volt egy jóminőségű pelusra. S bár semmi kedve sincs hozzá rámarad megint a megtisztelő felsdat, miután a feleségének el kellett rohannia dolgozni, hogy tisztába tegye anyósát, akit egész életében ki nem állhatott.

NAPOK ISMÉTLŐDÉSE

- Nézze megmondom magának őszintén, hogy először is... hogy is fogalmazzak? - a huszas éveiben járó, tejfölösszájú, suhanképű, sportos, méregdrága zakót és aranyláncot, karórát viselő Igazgatón jócskán meglátszott, hogy nem szenvedheti az olyasfajta átlagembereket, akik jóformán egész életükben egyre csak dolgoznak, próbálnak boldogulni a maguk módján, ez viszont szinte semmi szín alatt sem sikerül.
- Cégcsoportunk folyamatosan fejlődik, terjeszkedik és az innováció jóformán megállíthatatlanul utat tör magának! Elsősorban más típusú korosztályokat keresünk, ha érti egyáltalán, hogy mire gondolok? - hátradőlt irodai bőrszékében, miközben tollát folyamatosan katttintgatta készen állva rá, átha hivatalos szerződéseket kell majd aláírnia. Miközben nyomja ezt a gusztustalan, szánalmas, nagyképű, nagyotmondó rizsadumát.
- Azt hiszem egyre inkább a középosztály felé kellene megfogni a piaci marketingstratégia arcát! - próbál a másik sintén öltönyt viselő kisember fogodzót találni, mintha süllyedő hajón volna mely folyamatosan süllyed de azért valahonnét még kerítettek a számára egy használható, tartalék mentőövet.
- Látom maga azért mégiscsak érthet valamihez, de sajnos ez a mai világban édeskevés! - néz fitymálóan rá, és titkon talán abban reménykedik, hogy máris elegánsan megszabadulhat egy újabb munkavállaló idiotától, aki azt hiheti, hogy okosabb mindenki másnál.
A munkavállaló kisember most feláll, mint akinek muszáj valami biztonságos, rutinszerű cselekvéssorozattal kompenzálnia a feszült stresszeléseit, notorikus idegeskedéseit. Pócselekvés - igaz -, de legalább addig is marad ideje arra, hogy átgondolja magában a történteket. Nem biztos benne, hogy jó ötlet volt-e eljönnie erre a meghallgatásra. Mintha szabályosan átakarták volna mostani az agyát is.
- Nézze tökéletesen megértem a maga helyzetét! Nyilván zaklatott, megalázottnak hiszi magát, egy afféle tökéletes, szánalmas vesztesnek, aki még egy rendes állást sem volt képes a hosszú évek leforgása alatt kiharcolni magának, de sajnos az a helyzet, hogy meg kell értenie! Nem tehetünk kivételeket!
Ezt meglehetősen nehéz elhinni egy olyan korban, amikor sima nyolc osztályos végzettségge, és némi protekciós közbenjárásra szinte bárkiből lehet tévés, vagy rádiós műsorvezető. Kultúraszennyező! Ahogy mondani szokás.
- A lehetőségei, hogy úgy mondjam végesek kedves uram! - néz végig újból a szánalmas, olcsószagú pasason, aki sosem tanulhatott meg rendesen nyakkendőt kötni, hiszen rettegett az apjától. - Gondolkodjon egy kicsit! Erre az állásra tudnék kapásból húsz jelentkezőt is, akik alacsonyabb iskolai végzettséggel ugyanazt a feladatsort eltudnák végezni. Mégis adtam magának egy lehetőséget!
,,Na bumm! Azonban még csak eszedbe sem jutott, hogy felfegyél! Akkor meg semmi értelme az egésznek!" - vonul át a másik agyán.
- Ne haragudjon, de úgy érzem, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan hangnemet mgütni, ami - egyrészt nem tetszik, másrészt pedig kisstílű hitegetésnek hangzik! Nem kenyerem a hazug köntörfalazás! Az igazmondást kedvelem! - húzza ki magát, hogy embernek érezhesse önmagát.
- Tetszik a hozzáállása kedves uram! Tudja mit? Adok magának egy névjegykártyát! Elvégre sosem lehet tudni, nem igaz?! - gusztustalan, nyálas, kaján mosoly jelenik meg a szája szegletében, mint azoknak a pszichopatáknak, akik már gyerekkorukban is előszeretettel kínozták a kisebbeket. Hanyagul odadobja a névjegykártyát egyenesen a másik arcába. Mintha valami ellenállást akarna ezzel is kihangsúlyozni, hogy itt nincs helye másoknak csakis az ,,elit sznobok" képviselőinek.
Futólag felveszi a szőnyegpadlóról a kis kartonszerű kártyát és úgy tesz, mintha olvasná a gravírozott betűket.
- Ha további kérdése volna, amit persze erősen kétlek bármikor hívhat kedves uram! - búcsúzik meglehetősen sietősen, még arra sem veszi az emberi gesztust, hogy kezet rázzon a másik félel majd fogja magát és elrohan, mintha máris halaszthatatlan üzleti megbeszélése volna.
A másik úgy áll hosszú percekig magában amint kijött az irodából, mint akit jócskán gyomorszájon vágtak, és most köpni, nyelni is alig bír.
Miért történhetett már megint meg vele az ilyesmi?! Egyszerűen nem bírja sem felfogni, sem megemészteni!
Útközben szinte azonnal belebotlik egyik régi iskolás ismerősébe, aki most úgy hiányzik neki, mint a foghúzás.
- Szia haver... ízé... hogy is hívnak már?! - töpreng a mackós, sportos férfi, aki igyekszik menőn eladni magát.
- Horváth Dezső! - válaszolja kimérten, bár jobb lett volna ha hamis nevet mondd, mert semmi kedve leállni ezzel a kétes alakkal dumálni.
- Ja, hát persze! Te voltál az a furcsa csodabogár aki kapásból bevágott harmincnyolc tételt a profnál! - elővesz a zsebéből egy cigit és komótosan rágyújt, majd amikor rájön arra, hogy a másikat erősen irritálja a füst könnyedén el is sercenti a csikket. - És amúgy hogy s mint vagy pupikám? Asszony, család van-e? - kérdezi.
Most erre mit mondjon? Ha azt feleli, hogy persze, még szép, hogy van, ne vicceljen itt akkor ez nehezen hihető, tekintettel az egyetemen sem tudta becserkészni a szemrevaló csajokat! Ellenben ha diplomatikusan ködösíti a témát akkor pedig hátha lerázhatja végre magáról ezt a beképzelt majmot.
- Hát tudod... szóval ez egy bonyolult kérdés... - feleli, majd máris indulna tovább, mint akinek sürgős dolga akadt.
- Ácsi! Ne siess annyira haver! - állítja meg. - Dumáljunk egy csöppet! Úgy látom rossz napot fogtál ki mára igaz-e?! - végigméri gyanakvón.
- Azt meghiszem! - szánalmas lúzeres benyomást kelt.
- Mesélj! Mi a gáz? Szakmai vagy magánélet?
- Tényleg nem szeretnélek ilyesmivel zaklatni...
- Nem zaklatsz! Na? Ki vele! Hadd halljam! - követelőzik Dezső pedig érzi, hogy addig nem fogja a másik abbahagyni, amíg meg nem kapja, amit akar.
- Elmentem egy állásinterjúra és nem kaptam meg az álommelót! Most jobb? Boldog vagy?! - tárja szét mind két kezét.
- Haver! Tényleg őszintén sajnálom! De azért lehet még csinálni valamit, vagy nem?
- Hát... nem hiszem. Az igazgató adott egy névjegykártyát, majd mintha leprás lennék kirohant az irodából. Sürgős üzleti megbeszélés! Ennyi történt.
- Ne csezd meg! Hát ezt tényleg egy vadbunkó lehetett!
- Bocs, de tényleg mennem kellene! Örülök, hogy összefutottunk, és majd egyszer folytatjuk! - legszívesebben már elsietne, mert legbelül érzi, hogy az ilyesfajta emberektől csupán kínkeservesen lehet csak megszabadulni. Ezért úgy dönt, hogy határozott lépésekkel megindul a metróaluljáró irányába, aztán lesz, ami lesz.
- Várj csak haver! Tudod mit? Veled tartok egy darabon! - azzal hűséges pincsiként követni kezdi.
Dezső felnéz az égre és vagy száz káromkodást zúdít saját fejére gondolatban, hogy még egy ilyen pitiáner alakot sem képes lerázni. - O.K. Nem bánom! - azzal együtt baktanak le a metróalagútba.
A Szél Kálmán-téri megállónál volt ismerőse inkább úgy dönt valamilyen titkos okból, hogy mégiscsak leszáll:
- Én most itt kiszállok! Jó volt újra viszontlátni öregfiú! - bensőségesen úgy megszorítja kézfogásnál a kezét, hogy Dezső még hosszú percekig csillagokat lát a szemei előtt. - Nagy kalappal az élethez! Szevasz! - veti könnyedén oda, majd kiugrik a szerelványből mielőtt az becsukhatná az ajtóit.
Horváth egyenesen hazafelé tart és reménykedik benne, hogy a mai nap már több meglepetésben ne legyen része, mert eddig ez is sok volt, és az idegei már amúgy is a plafonon vannak.
Hamar hazaér. Levetkőzik, letussol. Úgy érzi magát, mint aki mocskos lett nem csupán kívülről, de zsigerileg is. Jó alaposan lecsutakolja magát, majd otthoni ruhát vesz, és kimegy ebédelni a kiskonyhába, ahol egy kis ,,szakító cetli" fogadja, rajta a gyöngyírással: ,,Szakítok veled!"
Valahogy számított rá. Már három éve húzták-vonták egymást. Arról nem is beszélve, hogy exbarátnőjének az apja sikeres építési vállalkozó volt, aki előre figyelmeztette őt, hogy úri lányának költséges igényei vannak, melyeket nem tud majd finanszírozni! S mennyire igaza volt annak az arrogáns, beképzelt, szőrszálhasogató egoistának.
Kimelegíti a tegnapi bolognai spagettit, majd jóízűen falatozni kezd miközben magában beszél:
- Előbb-utóbb ez is várható volt! Attól hogy valaki középoszálybeli még nem feltétlen az anyagi javaknak kellene átvenni az irányítást az egyes ember élete felett! - hangos töprengéséből az egyik szomszéd zökkenti ki, akinek rendszerint mindig szüksége van valamire. Vagy a liszt, cukor fogyott ki, vagy kell valamilyen eszköz, ami a hátrartásában nem található meg.
Horváth kinéz a kukucskálón, majd nagy levegőt vesz, és kinyitja az ajtót:
- Igen! Tessék? Mit szeretnél Gizi?
- Jaj bocsika! Ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudnád kölcsönadni a csavarhúzó készletedet, mert rendeltem egy butort és elvileg ma szállítják ki! - mentegetőzik, holott ez egyáltalán nem is szokása.
- Persze! - előkeresi a hálószobából apja régi szerszámosládáját és kisebbfajta megkönnyebbüléssel adja át az egészet a csinos, filigráns nőcskének, aki jócskán meghökken a láda súlya alatt.
- Jaj, nagyon kösz! Figyelj esetleg arra gondoltam, hogyha persze csak volna kedved akkor nyugodtan átjöhetnél hozzám, hogy együtt összeszereljük a butort! - flörtölő, csábos tekintetét valósággal a másikra erőlteti.
Horváth újabb mély levegőt vesz, majd bólint amivel gyakorlatilag jóváhagyja a segítségét és a későbbi találkát is.
- Jaj annyira cukorpofi vagy! - könnyed, rúzsos puszit ad pufók arcára, majd szökkenő lépésekkel máris távozik, Horváth pedig még mindig azon morfondírozik, hogy vajon hol ronthatta el szánalmas életét, hogy minden egyes nap ugyanaz történik vele?

MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉS

Szobám mélységes barlangjából kutatom,
figyelem az engemet körbevevő,
marcona, galád Időket.
Mind-mind közelebb érzem önmagamhoz
immár az ősz suttogó levél-váltásait,
merengő temetőit.

Barlangomban szobám négy sarka
egyszerre figyelmeztet s irányít,
egyre hiányosabb s üresebb lesz
köröttem a kongó csend visszhangja,
míg némaságra dermed a Jelen!

Nézem s figyelem immáron a végesre szabott,
Hóhér-Időket alulről-belülről.
Karrierek olcsó, mohó ígérete nem csábítgat.
Csalóka, ragyogó hírnév nem bűvöl el,
romantikák holdfény-szonátáját
az Egy-Valaki arcán egyre ritkább megtalálni.

Tűnödöm. Vajon én hibáztam s rontottam el
valahol féluton tett s akarat közt a tétova,
szánalmas próbálkozást
– vagy immáron már az angyal is
hibás volt abban,
hogy őszinte, babonázó pillantásával
elhitette s sanyarú nehézkes Létnek
– ha törik, ha szakad -,
igenis van s lehet még értelme.

A lét, akár a kard megköszörült
pengéje suhogva, elszántan vágni akarja
életem el bukott fonalát.
Nem tudhatom: mi végre?!

Kihallatszik a hiéna Kor főmotívuma:
,,Annyit érsz, amennyid éppen van!”
– S akinek sosem telik Porschék s turbosított
luxus sportkocsik flottájára azzal a nagy,
egoista sznob áltag már szóba sem áll,
beszélgetést sem veszteget.

Szomorú Sziszifuszként naponta hegynek fel
kedvetlenül trappolásznak betegeskedő lábaim.
Vissza-visszagörbül bennem lélekerő
s elszánt szándék hisz a végső próbatétel
– így is úgy is -, még mindig hátra van!

Csupán a túlvilágnak lehetnek még sziklái
s csúcsai, melyet mindenkinek
egymagának illik megmásznia.
Szorítanám farkasszemezve
a Kedves gyöngyház-kezét:
Még el ne engedjünk egymást!
– A távolból családi fényképe kacsintgat reám,
s tudom: már nem lehetek sehol!

BOLDOGULÁS ODAKINT

Amikor először megérkezett az Egyesült Királyságba az első, amit észrevett, hogy bár nyüzsgő hangyabolyként a tömegközlekedés és az autós forgalom is szó szerint egymás hegyén-hátán állt, afféle káosz-üzemmód uralkodott a legforgalmasabb utakon, mégis volt valami benső emberi összetartozás a vegyes etnikumú népcsoportok között. Mintha minden ember egy olyan széles kultúrális-társadalmi, láthatatlan hálót képezett volna, ami önkéntelenül is az emberi boldogulást, és élhetőség reményét kínálta fel a nagy átlag számára.
,,Vajon miért nem tudják ezt nálunk is megcsinálni, már több mint harminchat éve?" - töprengett minél erősebben, de megoldásra egyelőre nem jutott.
Egy hatalmas turbánt, hosszú szakállat viselő valaki azonnal ráförmedt, amint megpróbált biztonságosan átevickélni az egyik zebrával ellátott, forgalmas kereszteződésen:
- You are an idiot guy! Do you understand me?! - érződött a tört akcentusán, hogy egyre idegesebb, és mérgesebb szereplőnkre, aki ténylegesen nem akart tőle semmi rosszat. Inkább úgy döntött barátságosan, közvetlenül mosolyog és bóloga, mint aki tökéletesen ért minden angol szót.
- Fuck You! - üvöltötte magából kikelve a turbános fickó, mint akit várig sértettek. Hősünk pedig továbbra is igyekezett sürgősen átkelni a zebrán, hogy el ne üsse egy másik, vagy harmadik roppant idegbeteg autós.
,,Akárcsak odahaza! Valami nem változik!" - szögezte le kissé sztoikus iróniáival magában.
Egyik haverja építőiparban volt benne, és megbeszélték, ha sikerül kilátogatnia külföldre feltétlenül keresse fel, és majd kitalálnak valamit, hogy egy kis pénzkeresetre tehessen szert. Ő fogalmazott így. Szállást kellene sürgősen találnia, és azonnal kapcsolatokat építeni. Igen ám, de azzal, hogy csupán gagyarászik, és csupán egy-két szót ért az angolból még valakiből nem lesz sikeres ember! Ezt ő is nagyon jól sejtette és tudta.
Sikeresen átért a zebrán, majd egy gyorséttermi láncba futott, melyen pirosan fényreklám hirdette, hogy pizzát is árulnak! ,,No fene! Valami kis kaja most tényleg nagyon jól esne, hiszen odahaza bár jócskán bereggelizett kenyérből, hagymából, és szalonnából, de azért a hajnali, korai étkezés mégiscsak régen elmúlt már!" - gondolta, majd óvatosan benyitott a kellemes, barátságos, mediterreán típusú étterembe, ahol szinte bármelyik ember otthon érezhette magát.
Szándékosan a hátsó boxszerű asztalnál foglalt helyet, hiszen nem akart ő senkit zavarni. Különben is a hátsó ülések sokkalta kényelmesebbnek, komfortosabbaknak tűntek, mint bármelyik másik ülőhely.
Nemsokára egy harmincas éveiben járó, csinos pincérnő állt meg előtte és kissé gyanakvó, kíváncsi szemekkel máris végigmérte, és várta a rendelését.
- Can I help you Sir? - kérdezte közvetlenül mosolyogva.
Hősünk tanácstalanul nézett vissza rá, akárcsak egy kétségbeeesett gyerek, aki elfelejtette bepótolni az aznapi leckét és fél beszélni.
- Sir? Are you all right?! - a pincérnő arckifejezése kisebbfokú félelmet árult el, látván, hogy a másik illető erősen hezitál, verejtékezésbe kezd, és látszólag fogalma is alig lehet arról, hogy vajon mit kérdezhettek tőle?
Végül hősünk kezével kanalat formázott és úgy tett, mint aki finom falatokat eszeget éppen, majd egyetlen szót tudott kimondani: - Pizza!
- O.K. I know! - a pincérnőbe is visszatért a barátságos, mosolygósabb hozzáállás és azonnal távozott. Nem sokkal később ötvenkét centis átmérőjű óriás sajtos, szalámis pizzát szervírozott a pincérnő szereplőnknek, akit bizony jócskán meglepett a pizza mérete. A frissen vágott bazsalikom, kakukkfű, és oregánó megtette a hatását, mert valósággal szinte azonnal összefutott a nyál a szájában. Most rajta volt a sor, hogy előkeresse hátizsákja mélyéről pénztárcáját, amiben szerencsére volt néhány euró. Most gyorsan kiürítette az asztalra az eurót és a forintot is! Hadd lássák az angolok, hogy bármennyire is lúzeres egy szituáció ő azért mégiscsak gavallér lesz. Elvégre egész életében mindenért keményen megdolgozott.
A pincérnő újból megvillantotta milliókat érő gyönyörűséges mosolyát. Meglehet azt hihette, hogy egy jól öltözött hajléktalan hippivel van dolga, aki tüntetően szeretné bebizonyítani, hogy neki igenis van pénze.
- Oh! No, no! Your a kindness guest! - szabadkozott kezével hadonászva a pincérnő és kedvesen igyekezett megértetni, hogy a nagyméretű óriáspizza az étterem ajándéka.
Gondolhatta is hősünk, hogy itt mennyire előzékenyek, kedvesek, empatikusak az emberek. Sokkal jobb a kiszolgálás is, mint mondjuk odahaza.
Elvett egy szalvétát a kitett fűszertartóból és komótos kedvvel, tökéletes nyugalomban máris jóízűen falatozni kezdett. A szakács, aki a legtöbb tésztát és pizzát a benti, konyhai részlegen készítette előbb-utóbb csak-csak kikukucskált, hogy vajon a vendég meg van-e elégedve legújabb gasztronómiai étel különlegességével? A mosolygós pincérnő pedig - aki nem sokkal ezelőtt barátságos közvetlenséggel kiszolgálta -, folyamatosan kuncogott és nevetgélt magában, mint aki még soha nem látott egy negyvenhez közelítő, felnőtt férfit jóízűen falatozgatni.
Arra gondolt mennyire sorozatszerű ez az egész. Mintha a Miért éppen Alaszka szereplői között ülni Holing kocsmájában egy pofa sör, és némi ropogtanivaló mellett. Egész rendesek az itteni emberek. Közvetlenek, és barátságosak. De hol fog aludni? Hol lesz szállása, amikor a haverja azt mondta, hogy keresse fel, és megadta a címet?
Hirtelen gondolt egyet és megpróbálta magához inteni a szimpatikusan mosolygós pincérnőt, aki látván, hogy milyen jó étvággyal eszi a pizzát hősünk máris szolgálatkészen a segítségére sietett.
- How do you like the pizza Sir? - kérdezte.
- Nagyon... finom... nyami... - bólogatott, és bambán mosolygott, majd előkereste a kis cetlit, amire haverja felírta a címét, és a pincérnő tenyerébe nyomta. - Segítsen nekem... - szólt hozzá segítségkérőn.
A pincérnő mintha olvasott volna a sokat tapasztal munkásember tekintetéből, mert bólintott és valami olyasmit mondott, hogy tudja hol van a cím, és munkaidő után nagyon szívesen segít, hogy odataláljon.
Hősünk kétségbeesett tekintete pedig nem sokkal később fokozatosan kezdett jótékonyan elpárologni. Megette az óriásméretű pizzájának az utolsó szem morzsáit a főszakács legnagyobb megelégedésére, aki időnként ki-kipislogott a kis konyhájából, és amint emberünk az utolsó szelettel is végzett ovációszerű tapsviharral honorálták erőfeszítését.
A másik újdonság, amire emberünk önkéntelenül is felfigyelt az volt, hogy étkezése befejezése után ki akart lépni a pizzázó helységéből a jócskán szeles, és hűvös angliai utcára, de a pincérnő visszahúzta kedveskedve a kezét és kérte, hogy nyugodtan maradjon. Ennyire kedves, szívélyes vendéglátásának ugyan ki tudna ellenállni? Így emberünk maradt a pincérnő munkaidejének a végéig.
Amikor délutáni órák környékén a pincérnő kissé sápadtan, és fáradtan végzett levette munkaruháját és csinosan felöltözködött. Emberünk valószínűleg már jó régen nem randizhatott, mert szinte azonnal fenakadt a szeme a gyönyörű, és filigáns hölgyön.
A hölgy kézenfogta, mintha csak a legjobb barátja lenne, elbúcsúzott a többi munkatársától és máris megindult vele az estébe hajló, még mindig nyüzsgő városi sokadalomban. Időközben folyamaosan angolul fecsegett és gagyarászott, mintha a másik megértene akár egyetlen szót is. Gyakorlatilag a fél életét elmondta a munkásembernek, aki úgy gondolta inkább némán hallgat, semmint megszólal, így nem kerülhet legalább bajba, sokszor bólogatott csak úgy maga számára.
Végül jó husz perces, kellemes séta után elértek a megadott leginkább kertvárosiasnak tetsző, nyugis környékre, ahol főként családos emberek éltek. Több udvarban egész komfortosan kialakított mini játszóterek, és közepesméretű hinták voltak felállítva, feltehetőleg a gyerekek miatt.
Végül becsöngettek a megadott címre. Takaros, teglás ház volt tetővel, mint amilyen az otthoni családi házak többsége is, de ez azért már mégiscsak külföld!
Mindketten várakoztak tíz percig, majd gyereksivitások közepette kinézett egy barna szakállas, kicsit másnapos, torzonborz alak, és csipás szemeivel belepislogott a másik ember barátságos arcába:
- Hát ezt nem hiszem el! Pista te vagy az??? - kérdezte annyira meglepődve örömében, hogy alig merte elhinni, hogy haverja tényleg külföldre utazott a jobb megélhetés reményében.
- Szervusz Feri! Hát hogy éltek itten? - úgy meglapogatta csontropogtatón a másik végtagjait, hogy mackós termetével kis híján majdnem összetörte.
- Látom már barátnőd is van! - nézett a kissé megilletődött pincérnőre, aki barátságosan mosolygott, és angolul kérdezte, hogyan van?
- Thanks I'm fine! - felelte könnyed, laza angolossággal.
- Gyertek be mindketten ezt ez asszonynak is látnia kell! Majd kiugrik a bőréből a boldogságtól! - azzal mindkettejüket beinvitálta a szépen berendezett otthonába, majd néhány perccel később a két régi motoros férfi már kedélyesen, barátságosan csevegett a nappaliban, miközben a hölgyek egymás között dumcsiztak.
Pista és Feri szinte azonnal egyezségre jutottak abban, hogy Feri nagyon sok mindenben tud és természetesen fog is Pistának segíteni, és éjszakára természetesen otthonában maradhat, hogy legyen hol álomra hajtania a fejét. Így történt, hogy alig hat hónapon belül Pista nemcsak hogy szépen fizető építőipari munkákhoz jutott, de még barátnője is lett és berendezkdett egy olyan életformára, melyet odahaza - valószínűleg -, nem lett volna képes bárhogyan is gürcöl, és éjt-nappallá dolgozik megvalósítani!

ÉDES, KAMASZ BOSSZÚ


Éppen vége lett az Ember tragédiája színházi előadásnak az egyetlen még használható tévében abban a kis motelszerű panzióban, ahol az osztálykirándulás alkalmával megszálltak. Még alig ébred fel bárki is a tegnap esti kissé részeges, illuminált állapotú tivornyázásból s mivel Máté volt az egyetlen, aki még sosem fogyasztott alkoholt, így mágától értetődött, hogy ő ülhetett le tévét nézni, elvégre a kutya sem szólta le ezért.
Sajnos azonban a reggeli tévézésnek korán vége szakadt, hiszen aznapra időzítették a Forma 1 időmérő közvetítéseit is, és - főként a kamaszkorú lányok valósággal éltek-haltak a verseny és sportkocsikért a jóképű versenypilótákról már nem is beszélve.
Máté kdvenc gumicukrát rágcsálta, amikor csoszogó strandpapucsban, és kissé provokatív öltözetben máris lesétált az emeleti lakrészből két kamasz lány, akik - maguk között -, már jó régen eldöntötték, hogy Máté egy Forest Gump hülyegyerek, akit le kell nézni, és úgy is az történik elsősorban, amit ők akarnak. Most is ez volt a helyzet. A rámenősebb, harciasabb Laura egészen egyszerűen kikapta Máté pufók kezei közül a távirányítót és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga máris csatornát váltott és a Forma 1-et kezdte el bámulni vizsgadrukkszerű érzelmekkel.
Máté magában elmosolyodott. Mintha megsejtette volna, hogy ez a két - látszólag intelligens, ám valójában ördögien fondorlatos kamaszlány -, mégcsak nem is sejti, hogy ki ő valójában, hiszen vajmi kevés esélyt adtak neki a négy éves korszakuk alatt, mióta együtt voltak, hogy kicsit őszintébben, közelbbről is megismerjék.
- Mátéka kis hörcsögöm! Maradj csendben, vagy húzz el innen, mert nekünk édes mindegy, hogy te mit csinálsz! - adta ki parancsoló utasításait Laura, míg Andrea nem győzött figyelmezteni provokatív, nagyszájú barátnőjét, hogy vegyen vissza a viselkedéséből.
- Laura ezt talán... nem kellene... ez nem fair... - próbálkozott.
- Én meg azt mondom, hogy Leszarom! Ha téged sem érdekel a Forma 1 akkor elvihetnéd Mátékát a közelemből!
Andrea kikérte magának ezt a szemétkedő viselkedést, azonban mégsem mert semmit sem csinálni, mert mégiscsak a legjobb barátnők voltak ők ketten, és Andrea még nem igazán tudta eldönteni, ha leérettségiznek vajon a későbbi felnőtt életükben egyáltalán barátok maradnak-e, vagy mindenki megy a maga kis dolga után.
- Akkor... én elmegyek... - Mátén egyre inkább eluralkodott a megszégyenítés miatt érzett tartós bűntudat, kisebbrendűségi komplexussal, masszív negatív önértékeléssel karöltve ezért úgy döntött jobb, ha lelép, így a két ördögi barátnő legalább békén hagyja. Már éppen készült lelépni a nappali tévészobából a motel földszintén, hogy felmenjen az emeleti lakrészbe, amikor Andrea pipiskedő lépésekkel utána sietett, és kicsit erősebben megszorította a karját:
- Figyu! Mátéka! Kérlek ne haragudj! Tudom, hogy Laura nagyon genyó, és szemét tud lenni, de azért ki lehet vele jönni! - Mintha Andrea önmaga előtt is kifogásokat, hihető mentegetőzéseket szeretett volna keresni. Majd eszébe jutott, hogy ő azért mégiscsak intelligensebb Máténál így egyik pillanatról a másikra mintha le is rázta volna magáról az alantos bocsánatkérések csírázatát. - Mégegyszer bocsi! - azzal gyorsan visszaszaladt.
,,No várj csak szépségem! Jössz te majd még az én utcámba!" - gondolta Máté aztán felviharzott az emeleti szobájába, ahol a tegnap esti részeges tivornyázásból legalább kilenc kamasz srác feküdt egymás hegyén hátán, totálisan kiütve. Sosem értette, ha valaki egyáltalán nem bírja az alkoholt akkor miért kell örökösen megjátszani a vagány menőt mindenki más előtt?
Belépett a szobába, s mivel a hófehérre meszelt falak rettentő vékonyak voltak máris jókedvű kukorékoló hangokra lett figyelmes, mintha egy fiú és egy lány játszadoznának egymással. Talán szexelnek is! Elvégre a legtöbb tinédszerkorú már tizenhat-tizenhét évesen réges régen leszámolt a szűzesség törvényével. Azért ez mégiscsak különös, és furcsa!
Nagy elefántalakú füleit enyhén a szoba falára tapasztotta. Odaát a másik szobában éppen Gergő és Viki nyomatta a szerelmes etyenpettyemet nagyban, és úgy lehetett érzékelni hihetetlenül élvezik egymás társaságát. Valamiért a legtöbb kamasz lány is, mintha szándékosan sokáig akaródzott volna aznap kipihenni a részeg éjszaka nyomait.
- Ez az Gergő! Ne hagyd abba! - hallotta a kuncogó, érzéki lányhangot. - Van nálad koton?
- Azt hittem csak a végénél kell! - szabadkozott a fiú hang.
- Hát ez nem lehet igaz! Hogy lehetsz ennyire idióta?! Én neked adom magamat, és te még arra sem veszed a fáradtságot, hogy biztonságosan szexelhessünk!
- Cicuka! Légyszi! Ne légy hozzám ilyen... - fogta könyörgőre a hangját.
- Ebből nem engedek! Húzd fel azt a kurva gatyád! Tedd el a vándorbotod és legközelebb kotonnal gyere vissza! Megértve?! - valósággal villámot szórtak kőkemény, vaskos szavai.
,,Nocsak, nocsak! Ha a szemétláda Laura ezt valaha is megtudja, akkor Vikinek máris befellegzett!" - gondolta kisebb kaján, torz vigyor kíséretében Máté, majd megérezvén az alkohol tömény, gusztustalan illatfelhőit inkább úgy döntött mégiscsak a kinti folyóson várakozik, míg a szobában legalább is mindenki magához nem tér.
Időközben végetért a Forma 1 időmérő edzésének tévés közvetítése és Andrea Laurával együtt karöltve lépkedtek fel az emeletre saját szobájukba, és csacsogtak, kedvükre nevetgéltek a szokásos csajos dolgokon.
- Már megint itt esz a fene! Mit csinálsz itt hülyegyerek?! - kérdezte szigorúan, rámenősen Laura.
- Szerintem csak türelmesen várakozik, mert tegnap a fiúk sokat ittak és eláztak! - válaszolt Andrea, aki megértő mosolyt küldött Máté felé.
- Vagy úgy! - Laura ekkor lett figyelmes a különös hangokra amik a falakból jöttek elő. Kíváncsian közelebb lépett a másik szobához és a szobaajtóhoz tette fülét. Amikor meghallotta, hogy Gergő és Viktória feszekednek egymással hirtelen totálisan elborította agyát az irigy féltékenység kis zöld szőrnyetege. ,,A rohadt életbe! Én akartam Gergővel lefeküdni! Én vagyok a csaja!" - motoszkált fejében, és hirtelen éktelen haragra gerjedve szabályosan feltépte a szoba ajtaját és beviharzott rajta, akárcsak egy mindenre kész nőstény ördög.
- Ti meg mi a jó francot csináltok itt, mi?! Mit keres itt ez a kis ócska lotyó? - azzal máris odalépett Viktóriához és irgalmatlanul húzni, ráncigálni kezdte éjbarna, válközépig érő haját, de úgy hogy Viktória szinte már üvöltött volna a fájdalomtól, ha le nem száll az ágyról, és visszakézből nem ad egy ordas nagy pofont Laura szépséges arcára.
- Te megütöttél! Ribanc! - azzal máris éktelen patália, és kölcsönös ütések-rúgások, hajtépések közepette a két bimbozó kamaszlány úgy összeverekedett, hogy alig telt bele tíz perc mire népes szurkolótábor kezdte őket körbevenni hangos biztatások, és örömrivallások kíséretében:
- Ez az kisanyám! Adjál neki! - üvöltötték főként a fiúk közül többen.
- Hajrá Viki! Hajrá Viki! - kántáltak főként Viktória hűségesebb barátnői.
Addig-addig tartott ez a vérre menő csetepaté, amikor fel nem tűnt a színen az ugyancsak másnaposan kinéző női osztályfőnök, aki előszeretettel kóstolgatta a tüzes egri bikavért.
- Azonnal tessék ezt befejezni! Nem tűröm! Megértettétek?! - rikácsolta olyan hévvel, és ordítva, hogy nagy nehezen Laura és Viktória a vezényszószerű parancsra ketté vált. - Belétek meg mi az isten ütött??? Hadd halljam! Ki a felelős a történtekért?!
Dermedt, halotti, néma csend, mint azokban a jellegzetes percekben, amikor rendszerint inkább mindenki másokra szeretne saját maga helyett mutogatni. A felelősség elismeréséről már nem is beszélve.
- Kati néni! Az egész a Viki hibája! - Laura máris elemében volt.
- Ez nem is igaz Kati néni! Ő támadt rám, és húzni kezdte a hajamat! - igyekezett saját álláspontjait megvédeni Viki.
- Miért kergültetek meg mint két vadiba?!
- Azért mert Viki mindenáron leakart feküdni az én pasimmal! - ordította magából kikelve Laura és vérben forgó szemekkel már arra készült magában, hogy újból megtépi Vikit.
- Igaz-ez?! - kérdezte a jelenlévőktől, ám az összegyűlt, kíváncsi társaság minden tagja lesütött szemekkel, némán hallgatott. - Hol van Gergő? Gergő? - szólította fennhangon.
Mivel Gergőn csupán csak egy boxer alsógatya volt, mely imitt-amott kicsit többet engedett láttatni ezért bárhogy is szeretett volna láthatatlnul köddé válni szinte azonnal kiszúrta mindenki, hogy saját szobája felé veszi az irányt.
- Gyere csak vissza te gazember! Ide elém! - parancsolta az ofő. - Hogy képzelted ezt, mi?! Hogy képzeltétek, hogy felelőtlenül, meggondolatlanul leakartatok feküdni egymással védekezés nélkül??? - hangja nem ismert megbocsátást, vagy ketyelmet.
- Én tetszik tudni Kati néni... csak arra gondoltam... szóval... ízé...
- KUSS Fiacskám! Cipzárt be! - rikácsolt magáról is megfeledkezve az ofő. - Most pedig szeretném, ha kinyitnátok azokat az ostobácska füleiteket! Ha még egyszer akárcsak megsejtem, hogy bármit is terveztek, vagy csináltok a hátam mögött, aminek beláthatatlan következményei lehetnek a legszigorúbb büntetést fogom ellenetek megtenni! Laura, Gergő, és Viktória pedig büntetésben marad amíg úgy nem döntök, hogy szabadok! A többiek pedig kezdhetnek csomagolni! Nemsokára indul a busz a vonathoz! - adta ki az utasítást a többieknek.
Máté később még sokáig eltöprengett egyetemista korában is ezen a tanúságos történeten, míg úgy hallotta, hogy Laura háromgyerekes anyuka lett, Gergőből pedig egy sörpocakot növesztett alkoholista, aki egész nap nem csinál semmit, csupán bámulja a részletre vásárolt nagyköbcentis plazmatévét. Viktória férjhez ment és most Hollandiában élnek két fantasztikus gyerkőccel, míg Andrea leszállt a magas lóról, és később sokat segített Máténak, hogy együtt vészelhessék át az érettségit.