BÉKE VELÜNK

Béke velünk.
Észre sem igen veszik,
s mégis egyre sűrűbben,
indokoltabban mondogatják
mint a dadogó,
ki egyszer még újra beszédképes lehet,
de még nem most.
De minden kiszámítható,
tetetett mozdulat bizonyos
hamis ellenpólust szolgáltat;
lázít, felbújt, vagy épp megveszteget
hazugsággal, jólcsengő ígéretekkel,
amik előbb-utóbb szeméttelepre vándorolnak.

Átszivárog a mindennapi
berendezkedett életeken,
átüt lekevert pofonok égető ostorán,
torkon ragad, s szíven is üt.
Béke és jólét! Igen!
Mondogatják, de aligha hihetik egyre többen.
Agymosott idiótákból mosolygó,
vigyorgó álszent ostobákból
sem lehet elég.

Hangyaszerűen szaporodnak
immár a mámor-csatakos parti-hagymafejek.
Hogy mindenki bukjon csak
bele nyugodtan a közösbe;
ki mert nem úgy muzsikált kötvény
s részvény, mások meg mert nem
tudhattak ügyesebben kupeckedni,
s ügyeskedni.

Torkig tűzelve már a Béke,
a boldogulás álságos jelszavaival.
De újra s újra lépten nyomon iszapos,
ragadós megvesztegetett
hazugságokra bukkannak,
kik eléggé szabadgondolkodók,
tanulékonyak.
Hitegetve, hogy az álombeli
luxuséletmód nem csupán csak
csalfa ábránd,
de valami kézzel is megfogható.

És hogy az átlag ember tehetne
nyugodt szívvel mást is mint mindig
azt lesse sunyító, árgus szemmel
az Élet rostáján ki lehet győztes-befutó?!
Mehetnek meghívott after-partik
álszent krémjéhez
mint tékozló Cortezek,
gigoló Pizzarók.

Béke s jólét kellene ide úgy bizony!
De úgy istenigazán.
De megint e töményen túltelített
hízelgés Janusz-arcú öntömjénezése
mindennek, árulásnak.
Mert időközben csúfos,
rossz álommá lett valóságból
valami mindig itt ragad.
Mindennek tolvaj fejedelme jő,
hogy ál-igazságokat rendeljen el
s észre sem veszi,
hogy a legtöbb jó embert senkivé
vetkőzteti éhbérhez is
a kevés létminimuma!