ÁLOM ÉS LÁTOMÁS A VALÓSÁGBAN

Gyermekkorom óta meglehetősen furcsákat álmodom. Talán a rémálmokhoz legfeljebb csupán annyi közük van ezeknek a szinte szürreális, groteszk látomássorozatok képeinek, hogy kis iskolásként főként olyan álmaim voltak, ahol meg kellett volna menteni valakinek, míg kamaszkoromtól mostani felnőtt koromig egyre inkább azok az álmok vették át agyam titkos tekervényei között a feltétlen irányítást, melyek egy ideális családról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról stb. szólnak.
Pedig meglehetősen rossz alvónak számítok, ugyancsak gyerekkorom óta. Általában ez az egész úgy kezdődik, hogy nagy nehezen elhelyezkedem leginkább egyszerű, favázas priccságyamon, majd szó szerint veszedelmes ringlis spílszerű forgolódásba, és testem dobálozásába kezdek, akár csak egy olyan óriáscsecsemő perecalakban, vagy épp összegömbölyödött, magzati pózban, aki valamilyen szinten képtelen megnyugtatni örökösen háborgó, nyughatatlan, romantikus lelkét.
Mostani álmaim közül vissza-visszatér egy bájos ízig-vérig angyali nő alakja. Legtöbb esetben az erdőben kutyusát sétáltatja, és bár rengeteget mosolyog egy ember szívét nehezen csaphatja be. Foglalkozását tekintve talán éppen állatorvos, vagy egy olyan örömszerző lehet, akinek felsdatköri kötelessége, hogy parancsszóra megnevetesse az embereket, akárcsak az a bohóc, aki bár - kétségtelen -, hogy minden áldott nap a színpadra áll, hogy mosolyt varázsoljon felnőtt és gyermek arcára egyaránt igazából lelke mélyén keservesen sírdogál és könnyezik.
Óvatosan egyre közelebb megyek hozzá, ám ahelyett, hogy egyre közelebb érhetnék, vagy megérinthetném a hölgy és kutyusa fokozatosan távolodik tőlem.
- Hé! Bocsáss meg... ne haragudj! Figyelj rám! - szólongatom egyre hangosabban, mintha meg se hallana.
Aztán merő véletlenségből egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy kificamítottam saját sajgó, fájó bokámat, és az illető angyali hölgy akkor siet a segítségemre lelkes négylábú állatával, és nekem minden lélekjelenlétre szükségem van, hogy kibírjam nem csupán a sajgó fájdalmat, de az állat kíváncsi, csaholó érdeklődését miután gyerekkorom óta halálosan rettegek az állatoktól.
- Szia! - köszön könnyed, mindennapi lazasággal -, majd tekintete szinte azonnal sebesült bokámra téved, és szánalmas, szomorkás ábrázatomra. Pillantásunk szinte azonnal találkozik, és öntudatlanul is megszületik az a bizonyos isteni szikra, ami egyszerre kivételes, különleges, felbecsülhetetlen kincs mindenki életében, és amiből szinte kivétel nélkül egyetlen maradt, akárcsak az elsőnek gondolt szerelemből.
Őzikeszeme egyszerre aggodó, védelmező, mégis szomorúan kíváncsi, hogy kettőnknek éppen ilyen áldatlan állapotok közepette kellett megismerkednünk. Lehajol óvatosan. Lepakolja hátizsákját, és vizeskulacsát. Szinte orvosi precízitással veszi alaposan szemügyre sajgó bokámat. Párszor megérinti, végigtapogatja. Aprócska, finom gyerekkezei vannak, melyek értik a dolgukat. Néhol pokolian fáj, még egyetlen puszta óvatos érintés is, de inkább nem panaszkodom, mert hogy nézne az ki. Mégiscsak felnőttként kezel a világ. Ebben a pillanatban mintha Lara Croft és egy angyal állna szóba velem. Mintha őszintén önmagamért akarna megismerni, és ez nagyon kiváltságos és ritka dolog.
- Itt érzel fájdalmat! - tapintja meg kis idő múltán a zoknis részt.
Bólintok tétován.
- Egy csúnya kis ficam! Nem vészes! - feleli, mintha iskolában lenne. Bizalmasan elmosolyodik, és szinte egész babonázó pillantásában benne van a lényeg: szívesen eltudná velem képzelni az életét. Boldog párkapcsolat, meg ilyesmi. Na persze. A kutyus időközben bizalmatlan, gyanakvó pózt vesz fel, és hallható morgás veszi kezdetét, ahol a levegőbe beleszagol.
- Folti! Viselkedj rendesen! - szól rá komoly fegyelemmel az angyali hölgy, mire a kutya szomormerev lesz, kihúzza testét és elhallgat azonnal.
- Igazán... fegyelmezett kutya... - jegyzem meg tétován.
- Figyelj csak! Lábra tudsz állni? - kérdezi tőlem.
Erősen próbálok lábra állni. Minden egyes próbálkozás újabb kínzó, mázsás erőfeszítésembe kerül, míg végül jó tíz perc után sikerül.
- Nyugodtan rám támaszkodhatsz, ha nem megy! Nem lesz semmi bajom! - jelenti ki kissé felsőbbségesen, mint ha egy nőnek nem lenne meg a kellő ereje.
Egy-két percig tétován igyekszem fogamat beszíva bicegni az erdei ösvényen, majd - úgy látszik -, ezt már ő sem bírja elviselni; hónom alá nyúl határozottan, míg két kezemet vállaira teszi:
- Kapaszkodj belém! Egyébként Líviának hívnak! - közli.
- Csabi! - kontrázok, hogy le ne maradjak.
- Örülök, hogy találkoztunk! - kedves, kegyelmező mosolya egyszerre szerelmes, és bizalomgerjesztő érzéseket generál sebezhető szívemben.
Miközben óvatosan lépegetünk a rozsamarta levelekkel teleszórt kis erdei tisztáson, ahol úgy tűnik rajtunk kívül egyetlen teremtett lélek sem tartózkodik a kutyus mindvégig követ bennünket hűségesen.
- Még sosem láttalak azelőtt itt! Errefelé laksz? - kérdezi Lívia egy idő után, hogy megtörje a tátongó csöndet, ami közénk furakodott.
- Budaörsön lakok! - felelem, mintha az a világ legtávolabbi pontjának tűne.
- Ó! Kedves kertváros! Régen jártam arrafelé! - mondja csak úgy nosztalgikus hangsúllyal magának.
- Igen! Nagyon békés és nyugalmas! - válaszolom, mintha kérdezett volna.
Az őszi erdő látványa egyszerre megbabonázza belső lelkemet, és ösztöneim, mintha varázshatalma lenne akaratom fölött. Nem irányít sokkal inkább megtanítja a természet egyszerű, és kézenfekvő apróságait. A messziről farkasok ugatása hallatszik, mintha az állatok így akarnának egymás közt titkos jelnyelvvel jelezni, hogy közelít a fenyegető, komor éjszaka, és ilyenkor jobb lesz vigyázni.
- Mivel foglalkozol? - kérdezi egy idő után.
- Hú! Nehéz kérdés! - felelem. Ha most megmondom neki, hogy régebben tanár voltam, majd alkalmi munkákból tengődő, luzer munkanélküli lettem, aki sehol sem találja saját helyét - meglehet -, hogy a végén haragudni fog rám, vagy fagyossá válik a köztünk kialakulófélben lévő meghitt légkör. - Szabaduszó vagyok... - nyögöm be.
Furcsán, kérdő tekintettel szemembe néz, mintha a vesémbe akarna látni, és kijelenti:
- Tudom, hogy miért hazudsz! Kicsit mindig is elmenekültél az élet problémái elől! Igaz?! - akár az emberi élet összetett lélektani titkait kutató pszichológus mindent érez, ami velem kapcsolatban történt.
- Talán igazad lehet... - hangom fátyolos, csöndes, szégyellős. Mint aki nem akarná elismerni vétkeit.
- Figyelj! Nem lesz abból semmi, ha kicsit mesélsz magadról! Lehet, hogy még segít is egy kicsit!
Borzasztóan kifáraszt a mozgás is, és a megosztott figyelmi koncentráció, de azért mesélésbe kezdek. Szándékosan hányatott, szomorkás gyerekkoromnál kezdem, mert úgy hiszem, hogy minden a gyerekkorban kezdődik és dől el legalább is nagyon hosszú időre.
Egyre emocionálisabb érzelmek kerítenek hatalmukba, és valahogy egész lényemben érzem, hogy ennek az ismeretlen, mégis valahonnét nagyon is ismerős nőnek szinte majdnem mindent elmondhatok, talán még azokat a szerencsétlenül járt bukásokat, megalázó próbálkozásokat, amiken egyszer legalább mindenkinek szükségképpen át kell esnie. Amikor már a kamaszkori, aztán a felnőttkori baklövéseim a sor egyszer csak megállunk az erdő közepén. Kicsit megpihen, hogy rendesen kifújhassa magát. Óvatosan leültetett egy kihasadt farönkre, hogy egy kicsit megpihenhessünk.
- Te aztán vérbeli mesélő vagy hallod-e! - gratulált nekem. - Csak van itt egy bökkenő! Nem ismertelek gyerekkodban, így sajnos nem tudok véleményt mondani arról az igazságról, melyet te elmeséltél! - hangja komoly, és bölcs maradt, mégis mintha távolságtartást akart volna elmondani.
- Ó! Megértem! - szemlátomást rendkívül elkeseredtem, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert kicsit közelebb ült, és megpróbált megvigasztalni:
- Hékás! Azért még nincs vége a világnak! Szeretnéd esetleg te is meghallgatni, hogy milyen volt az én életem?
Beleegyezőn bólintottam, és kíváncsian fordultam gyönyörű barátnőm felé.
Elmondta, hogy egy kis vidéki faluközösségben nőtt fel, ahol az volt a legjobb dolog, ha mindenki ismert mindenkit, majd később kamaszkorában szándékosan ő volt az, aki hamar elköltözött, mert független, önálló életet szeretett volna kezdeni, és úgy érezte majd megfullad folyamatosan aggodó szülei szeretetétől.
Mire végigmondta azt, hogy imádott vőlegénye legcsalta a legjobb barátnőjével, és hogy ő valósággal összeomlott ettől én is kezdtem kicsit más megvilágításban szemlélni a kettőnk dolgát. Egyrészt egyre jobban szerettem volna megnyílni ennek a bámulatos, fantasztikus nőnek, másrészt nagyon vágytam arra, hogy ő is hasonlóképp megbízzon bennem, és sóvárgó lelkünk összekapcsolódhasson. Egész életemben nem győztem feltenni magamnak a vissza-visszatérő kérdést, hogy vajon jogom van-e a megtalálható boldogságra? Hát persze! Akárcsak mindenkinek. De nem mindegy, hogy az ember kinek nyitja meg a szívét, és összetett érzéseit.
- Szóval felkerültem Pestre, ahogy mondani szokták, és aztán gyakorlatilag a vártnál hamarabb be is illeszkedtem a főváros pezsgő vérkeringésébe. Amihez viszont képtelen voltam hozzáedződni az az, hogy ebben a városban bizony jócskán meg kell gondolni, hogy kiben bízhat meg 100%-osan az ember. - kicsit később -, Kevés barátom ismerhet csak igazán engem! Azt hiszem sokszor vannak az ember életében olyasféle szituációk, amikor szándékosan rejtőzködni akar mások elől. Tudod, amikor kicsit mindenkinek szüksége lenne a magányra,hogy békében átgondolhassa saját életét.
,,Na tessék! - gondoltam. Már megint sikeresen a lényegre tapintott, és sikeresen kivette a számból a szót!" De egy csöppet se bántam, mert nem akartam elvenni a kellemesnek ígérkező együtlét hangulatát.
Újra útrakeltünk! A közelben - mint utóbb kiderült -, volt egy hangulatos turistaház, mely vadásztóreáival kissé goteszk, giccses látványt nyújtott legalább is, ami a belső termeit illette. Kiderült, hogy ezt az erdő mélyén megbújó, hangulatos kis turistaházat szinte bárki használhatja, aki előzőleg bejelentkezett, míg a helyiek előtt szinte a nap huszonnégy órájában nyitva áll.
A biztonsági őr már jó előre meglátott bennünket és kedélyes hangnemben ránkköszönt:
- Kezét csókolom kedves Lívia! Csak nem új udvarló a láthatáron? - kérdezte érdeklődve.
Újdonsült barátnőm erre semmit sem akart válaszolni, mert látszott rajta, hogy semmi kedve sincs mentegetőzni, vagy épp magyarázkodni magánéletére vonatkozóan. De azért foghegyről odavetette:
- Üdvözlöm Béla bácsi! Remélem az egészségével is minden rendben van! - széles mosolyt erőltetett bájos arcára, majd bementünk a házba.
Óvatosan odatámogatott egy kanapéhoz, mely közvetlenül szemközt az ablak mellett helyezkedett el; egy-két párnával még a lábamat is felpockolta, hogy kényelmesebb legyen itt tartózkodásom.
- Köszönöm! Nagyon! - hálálkodtam kissé ostobán, kisfiús félszegen.
- Nem tesz semmit! - legyintett a semmivel semösszehasonlítható, bájos mosolyával, mintha már évtizedek óta a legjobb barátok lennénk.
A délelőttből legfeljebb csupán a váratlanul ránkszakadó sötét éjszaka billentett ki átmenetileg bennünket, és néhány barátságtalan kutyaugatás. Összerázkódtam a veszélyhelyzetre.
- Egy ilyen különös, érdekes férfi mint amilyen te vagy csak nem fél a kutyaugatásoktól? - kérdezte huncut vigyorin.
Bólintottam, és egész arckifejezésemre kiült a szerencsétlen lúzer idegeskedés, totális pánik hangulat. Érezhette ezt Lívia is, mert kellemesen meleg kezecskéivel zokszó nélkül magához húzta verejtékezésnek induló, ormótlan mancsaimat és máris dédelgetni, simogatni kezdte őket, akárcsak egy gondoskodó anyuka:
- Én majd vigyázok rád! Fel a fejjel! - hihetetlen nagy könnyebbséget jelentett hitvány önbizalomhiányomnak babusgató hozzáállása. Legszívesebben azonnal megkértem volna a kezét, de nem mertem semmit elkapkodni, mert attól tartottam rögvest végetérhet a gyönyörű álomlátás, amiben lebegtem.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg nagy sokára.
- Tessék parancsolj! - néztem kifejező, léleklátó szemeibe.
- Odahaza vár téged valaki? Van barátnőd, lelkitársad?
Kérdése gyakorlatilag nem lepett meg, mégis egyfajta útmutatásnak, vagy jótanácsnak hangzott a jövőre nézve, hogy jobb lenne ha sarkamra állnék végre és erősen eltervezném további ingatag lábakon vesztegelő jövőmet.
- Hát... jelenleg nincs... - feleltem, mint aki karót nyelt.
Úgy nézett vissza rám, mint aki tökéletesen a lelkembe látott, és nagyon is tudja milyen nyomorult, számkivetett dolog is az, ha az embert egész életében mellőzik, és kiközösítik. Finom, törékeny kezével megsimogatta pufók, csenevész arcomat, és mintha érintésével letapogatta volna nyughatatlan lelkem rezdüléseit.
- Tudom, hogy ez most olyan furcsa és idétlen, de veled szeretnéd élni, és mindent szerenéd tudni rólad! - jelentette ki határozotan, és erélyesen, akár egy modern, felelősségteljes, komoly nő.
- Ez... igazán nagyon jól hangzik! Köszönöm, ha megtisztelsz! Régóta nem mondott nekem ilyet senki... - feleltem.
Arra riadtam fel, hogy a mobilomon berregni kezdett az időzített órabeállítás és hajnali fél öt felé járhat az idő. Komás, kótyagos fejjel kászálódtam ki az ágyból egy új nap kezdetének ígéretével s nem tudhattam mennyire igaz az elképzelt látomás, és vajon mit is tartogathat számomra a tulajdonképpeni valóság.