TÖPRENGÉSEK ÚTJA

Tizenhárom éves volt, és bár apró, éppen csak fejlődésben lévő, még zsenge, körteformájú kis melleit vécépapírral igyekezett kihangsúlyozni push up melltartójában, amit valamelyik plázában vásárolt magának szülei engedélye nélkül. Nemsokára itt volt megint egy újabb szülinap, és azok a gyémántszínben tündöklő, leginkább a nyolcvanas évek Amerikáját idéző futurisztikus fülbevalók kötötték le minden figyelmét, no meg a fiúk. Apja autodidakta módon szerezte saját széleskörű műveltségét, és a kisebbfajta hisztizéssel egybekötött indulatok akkor szabadultak el, és robbantak, amikor a szülinapi partin - ahová jóformán az összes barátnőjét meghívta -, ajándékbontogatás közben apjától megkapta a teljes régi Helikon-sorozat 60-70-es évekbeli összes
sorozatkiadását.
- Nagyon sok Boldog Szülinapot drága kislányom! - nyújtotta át szerényen az esztétikusan becsomagolt, színes szalagokkal is bőségesen átkötött kartondobozt.
Először még sugárzó boldogsággal találgatott, és ujjongó ugrált föl-le a levegőbe, hogy neki mennyire fantasztikus apucija van, hogy ennyire szereti őt, és vett neki ki tudja mit? Aztán később már, amikor kezeivel valósággal barbárok módján azonnal széjjel szaggatta a díszes csomagolópapírt és kinyitotta nagy izgalommal a dobozt és meglátta a jobbára antikvár könyveket esett le neki a keserű tantusz, miszerint: Apja sosem bízott benne eléggé, hogy valami értékesebb dolgot is vegyen neki, mint ócska, molyrágta könyveket! Egy bimbódzó kamasz lány, aki élni szeretné az életet, és bulizni, és vásárolgatni akar naphosszat a legkevésbé sem fog egész álló nap a szobájában tunyán tespedni, és régóta halott pacákok verseit, és prózáit olvasgatni. Köszi szépen, de más dolga is akad bőven.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - húzta el ferdén a száját, hiszen ténylegesen nem erre az ajándékra számított.
- Kincsem! Tudom, hogy nem tetszik az ajándék, de azt szeretném, hogy boldog, és elégedett legyél, és bár most úgy gondolod, hogy a világ egyszerű, hidd csak el, hogy az igazán fontos dolgok a szíved mélyén rejtőznek észrevétlenül! - A gondoskodó apuka görcsös igyekezettel szerette volna megértetni makacs, kötekedő lányával, hogy bizonyos sokszor elő fog még fordulni, hogy az amiről úgy gondoljuk, hogy fekete és fehér valójában sokkalta összetettebb, és komplikáltabb.
- Igen... - válaszolta. - Visszamehetnék a barátnőimhez? - kérdezte.
- Persze! Menj csak! - vette át a szót az anyuka. Elvégre ez a nap Zoéról szólt.
- Szerinted túl kemény vagyok vele?! - kérdezte töprengve az apa feleségétől.
- Hát, az attól függ szívem! Mit értesz pontosan szigorúság alatt?
- Jaj ne gyerekeskedj már te is! - dorgálta meg kissé asszonyát a férfi. - Arra vagyok kíváncsi, hogy a kamasz lányunk viselkedése meglehetősen provokatív, és lázadó lett az elmúlt pár hónap során, és nagyon féltem, hogy ne történjen semmi baja! - vallotta be.
- Ez egy nagyon következetes és rendes dolog tőled életem, de szerintem Zoé tud magára vigyázni, nem gondolod?!
- Persze, persze csak... szóval a szexel kapcsolatos kérdések és egyebek... - kezdett hebegve hadoválni.
- Ne izgulj édes! Nekem mindent elmondott és pontosan tudja mire való az óvszer! - A feleség hozzáállása a komoly dolgokhoz meglehetősen lazára, és könnyedre sikeredett, amitől a férj idegei fokozatosan kezdték elveszíteni saját kontroljukat.
- Értem! Szóval akkor ez azt jelenti, hogy dőljünk csak nyugodtan hátra, mert a mi kislányunk egy felelősségteljes, komoly nő, aki nem fog meggondolatlanul cselekedni! - mérgelődött magában, mint aki már egyébként is kiadósan felidegesítette magát, és most titkon azt remélte, hogy felesége elnéző lesz, és megvigasztalja majd.
- Apukám! Te is tudod, hogy mi Zoénk már majdnem kész nő! Örökké csak nem tarthatjuk bezárva őt, nemigaz?! - próbált ész érvekkel manipulálni, de kevés sikerrel.
Az asszony még véletlenül sem említette meg férjének a családi perpatvar elkerülése végett, hogy megvette azt a divatosan stílusos fülbevalót, melyre Zoé annyira vágyott.
Zoé meghívta magához legjobb csajos barátnőit, és alig várta, hogy kifúrják a fülét, és felpróbálhassa a szuperdögös fülbevalóit, miközben a lányok egymás között épp az aktuális pasis ügyeiket vitatták meg:
- Na ne beszélj! Tényleg láttad az Ádám szerszámát? - hüledezett az egyik.
- Na jó! Bevallom! Láttam, de csak sötétben! - vallotta be a másik szégyenlősen.
- Akkor az nem érvényes, azt te is nagyon jól tudod! Fényes napvilágnál kellett volna látnod! Én mondom különleges élmény! Egyébként is én már csináltam! Elsőre kurvára fájt, de aztán hozzá lehet szokni! - jelentette ki egy melleket növesztett kamasz lány, aki jó pár évvel tűnt idősebbnek osztálytársaitól, és szemlátomást erre nagyon is büszke volt.
- Méghogy te szexeltél! Akkor hogy néz ki a koton?
- Szerinted mégis hogy nézhet ki! Gumiból van, és kurvára nyúlik, akár a rágó! A fiúk azt húzzák fel a szerszámukra, hogy a csajoknak ne legyen gyerekük! Ennyit még én is tudok!
- Csajok! Légyszi! Mondjátok meg, hogy tetszik-e nektek a fülbevalóm? - kérdezgetett mindenkit egyenként körbe Zoé, mert ő ténylegesen is nagyon komolyan vette a barátságot, míg úgy tűnt a legtöbb barátnője csupán csak ezzel is kedvére szórakozik.
- Ki a szart érdekel az a nyamvadt, idióta fülbevalód! Felőlem meg is eheted! - jelentette ki bosszúsan az idősebbnek látszó lány. - Inkább azt áruld el nekünk, hogy szexeltél-e már, vagy sem?!
- Szerintem ez mindenkinek a személyes magánügye! Nem gondolod?! - kérte ki magának Zoé.
- Ó, ácsi! Nézzétek csak! A mi kis barátnők még soha az életben nem szexelt, de úgy kicsinosította magát, mintha randija lenne! Szánalmas vagy tud meg! - tette keresztbe mindkét kezét maga előtt.
- Te meg Edina egy nagy gyökér! Azt hittem barátok vagyunk, és akkor ilyen genyóságokat vágsz a fejemhez! Mit képzelsz?! - kérte ki magának ezt a viselkedést.
- Hát úgy látom kisanyám, hogy ez a buli bedöglött! Én akkor elhúzok innét, te pedig nyalogasd csak a saját sebeidet! - azzal evett egy nagyobbacska falatot a tortából, majd kinyitotta az ajtót, és köszönés nélkül elviharzott a maradék barátnői társaságában.
Zoé egyedül maradt saját külön bejáratú szobájában, és szerencsétlennek, kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint eddig valaha. Sírva fakadt, mert úgy gondolta a sírás jótékonyan hathat, és legalább később majd megszabadítsa a stresszet termelő, fölösleges lelki energiái nagy részétől. Még szerencse, hogy anyukájával annyira közös hullámhosszon voltak, hogy bőségesen elegendő volt egy mozdulat, vagy egy pillantás, és mintha összeesküvők, avagy cinkosok lettek volna némán bólintottak egymás felé, és nem volt szükségük fölösleges szavakra, melyek a legtöbb esetben úgy is hajlamosak mindent és mindenkit összezavarni.
Anyja kopogott hármat az ajtaján. Kislánykorától kezdve titkos jelekkel kommunikáltak egymással.
- Drágám! Láttam, hogy a barátnőid elmentem köszönés nélkül! Csak szeretném megkérdezni, hogy minden rendben van-e?! - óvatosan nyitotta ki résnyire az ajtót, és ennyi elég is volt, hogy lássa, amit Zoé arcán a könnyektől jócskán elmosódott a smink, és a szemfesték, mely most egy vadóc, groteszk madárijesztővé tette őt hasonlatossá.
- Kérlek anyu... most egy kis magányt szeretnék magam körül... - hüppögte, mint akit jogosan sértettek vérig.
- Drágám! Annyira sajnálom, és itt leszek az ajtónál, ha kellene valami... - felelte kicsit megijedve az anyuka, aki talán még életében nem látta ennyire szomorúnak mindig életvidám, határozott, és vagány lányát.
Eljött az este hét óra. Újból résnyire nyitotta az ajtót, és látta, hogy Zoé az ágya mellett alszik magzati pózban, összekuporodva, ökleit szorosan összezárva maga mellett. Mennyire védtelen, mennyire kiszolgáltatottan sebezhetőnek tűnt ebben a végtelenné sűrített percben. Az anyuka óvatosan belépett a szobába kezében egy takaróval, és anélkül, hogy felébresztené gyöngéden betakargatta testét. Gondolta jobb az ilyesmit kiadósan kipihenni, hogy másnap minden új megvilágításba kerülhessen.
Másnap Zoé frissnek, felszabadultnak, energikusnak érezte magát, amikor már kora reggel felébredt. A szokásos csokis gabonapelyhes reggeli elfogyasztása után elindult a gimibe, és megfogadta magának, hogy ezentúl csakis olyanokkal fog barátkozni, akik nem akarják becsapni.
Egész álló nap szándékosan elkerülte csajos barátnőit, és inkább a ,,nyomignerekkel", és a ,,kockákkal" barátkozott, akikre nagy általánosságban a kutya se kíváncsi. Később úgy vélte sikerült is összebarátkozni egy mindenki által csak flúgos srácnak nevezett fiúval, aki verseket írt, és különösen viselkedett a többiekkel. Amikor kora délután az utolsó hetedik óráról is kicsöngettek, és mindenki kiözönlött az iskolából az iskola előtti kis betonhíd korlátjának támaszkodva jól láthatta csajos barátnőit, amit éppen cigit szívnak, és látszólag magasról tesznek az egész világra. Magukon érezhette a tekintetüket, de eldöntötte, hogy semmi szín alatt nem hagyja magát tönkre tenni.
A legrosszabb tragédia azonban éjjel érte őt. Hajnali két óra lehetett, koromsötét mindenütt. Észrevette, hogy világít a kislámpa a vécében. Vajon az éjszakás műszakos apja felejtette-e lekapcsolni, miközben éppen munkába ment? Fordalta a kíváncsiság ezért felkelt, köntöst vett, hogy meg ne fázzon, és kilopakodott lábujjhegyen, hogy ne ébreszen fel senkit a vécéhez, mely közvetlenül a hálószoba mellett volt. Ekkor vette észre, hogy apja békésen üldögél a vécéülőkén, mint amikor délutánonként szunyókálni szokott egy-két órácskát, hogy éjjeli lemaradását bepótolhassa.
- Apu! Én vagyok az! Kérlek kelj fel! - gyöngéden simogatta, költögette apját, ám az elvágódott, mint egy zsák krumpli. ,,Valami nagy baj van! Ennek már a fele sem tréfa!" - gondolta és máris felébresztette anyját, hogy apja nem tér magához.
Az asszony igyekezett megőrizni hidegvérét és higgadtságát, de még így is remegő hangon hívta a mentőket, akik harmincöt percet késtek. Egy kisebb örökkévalóságot. Apját már így sem tudták megmenteni, mert az infarktus néma gyilkosok módjára támadt, és könyörtelenül elvesz mindenkit.
A temetésen Zoé észrevette, hogy egykori barátnői is ott voltak, a langaléta, idősebb lány nélkül érkeztek, majd amikor megtörtént a hamvasztás oda somfortdáltak hozzá és vigasztalón megjegyezték, hogy nagyon sajnálják a dolgot, és hogy Zoé mindig a legjobb barátnőjük marad, ám Zoé már nem akart nekik hinni.
A következő hónapokban Zoé újra és újra elővette azokat a szülinapi antikvár köteteket, melyeket nagy precizitással apjától kapott szülinapjára, és olyan sokszor átrágta magát egy-egy vers vagy épp prózai szövegrészleten, hogy nem kellett hozzá sok, és egy-két nap múltán már fejből is tudta majdnem mindet.
Borzalmasan nagy bűntudat és lelkiismeret-furdalás telepedett rá, hiszen úgy érezhette, hogy apja haláláról elsősorban együl ő tehet. Ha nem akarta volna azt az átkozott fülbevalót, ha nem akart volna olyan átkozottul gyorsan felnőni, akkor talán apja még most is a sportújságját bújná, vagy nézné a vízipóló mérkőzéseket.
Anyukája igyekezett mindig meggyőzni arról, hogy ő semmiről sem tehet: - Kincsem! Te is nagyon jól tudod, hogy apád nagyon sokat idegeskedett szinte minden miatt, és a fokozatos munkahelyi stressz sem tett már jót neki! Nem szabadna ennyire szigorúnak lenned saját magaddal szemben! Meglásd pár év múltán másként fogod látni a dolgokat.
Pár év múltán Zoéból öntudatos, határozott, karcsú, felnőtt nő lett, és épp az érettségi után voltak, amikor kisebb ünnepség keretében összegyűlt a még életben lévő kis család apraja-nagyja. Új barátokra is szert tett főként azok közül, akikkel a ,,menő" többség nem szívesen barátkozott, és bátran mondhatjuk, hogy rátalált az igaz szerelem. Amikor anyukája megtudta a dolgot, hiszen szemfüles, és kíváncsi asszony volt világ életében csupán csak annyit kérdezett, hogy védekeztek-e, és betartották-e bizonyos óvintézkedéseket?
- Igen anyu! Minden a lehető legnagyobb rendben lesz! - felelte, és készen állt rá, hogy teljesjogú felnőttként lépjen át a nagybetűs életbe.

A KÖZÖS ÍGÉRET REMÉNYE

Megkérdezte, hogy jó fele tart-e a Dayka Gábor kollégiumhoz, mely mintha szándékosan, és már-már egyre kényszeresebben szándékozott volna titokban meglapulni egy erdős, jobbára fenyőkkel körbeültetett terület mélyén. A buszmegállóból szinte alig lehetett észre venni. Az embernek még így is bizony jócskán ügyelni kellett rá, ha azt szerette volna, hogy megbízható távolságból észre vegye a szocialista oktatáspolitika egyik kultikus betonépítmény remekét.
Mackós alkatú fiatal egyetemista szállt be az ötvenhármas buszról a megállóban, és határozott, nagy öles lépésekkel igyekezett megközelíteni a kollégium épületét, ahol elviekben testnevelésórája lett volna. Ha valaki akárcsak a későbbiek folyamán megkérdezi tőle, hogy miért utálta a sportokat, a válasza sem váratott sokáig magára, ti. aki már volt az egyetemisták bőrében nagyon jól tudhatja, hogy az idő valami olyannyira különleges, és egyszersmind drága kincs, amit nem lehet csupán csak a sportra, mint tevékenységi körre korlátozni. Mindamellett úgy tűnt az utóbbi években, hogy nem is igazán a tudást nézték a tanárok, sokkal inkább az elfogadható, kötelezően előírt kreditponthatár ment majdnem teljesen az agyukra.
A hallgatók pedig azért voltak zabosak, mert ők semmit sem érthettek a kreditpontok számításából, miszerint mennyi pontra van szükség ahhoz, hogy akár bárki gond nélkül letudhassa szigorlatait, vagy épp aktuális vizsgáit.
A nagy általánosságban lehajtott fejjel közlekedő, állandóan szomorkás, kicsit merengő fiatalember fekete válltáskájával az egyik vállán, míg az egyik kezében közepes méretű tornazsákkal a másikban éppen azon morfondírozott magában, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges bemegy a kollégiumi fiókkönyvtárba, ahol halotti, meghitt csönd és harmónia uralkodik, és míg a tesi órára várni kell, addig megírja a házi feladatokat, és egyéb leckéket. Voltak ugyanis olyan órák - főként a nyelvészetből, amiket szabályosan nem bírt elviselni, hiszen értelmüket nem láthatta, akárcsak a szándékosan agyonbonyolított nyelvészeti összefüggések rendszerét.
Sosem értette, ha egyszer valaki magyar-szakos, akkor miért nem lehet választási lehetősége az egyes tantárgyak között, hogy aki mondjuk becsületesen elvégezte a magyar és világirodalom összes kurzusát az ókortól egészen napjainkig, annak miért kell szigorkeményen az érthetetlen, és alig emészthető nyelvészeti tantárgyakat is akár egy mechanikus darálógép bemagolnia, hiszen másként aligha lehet túlélni a magyar szakot!
Időközben belépett a nagy , ormótlan épületbe.
Meghajolva köszönt mindig a portásnak, aki legtöbb esetben nyugdíjaskorú, torzonborz alak volt, kedvenc sportrovatával kezében, és mikor köszöntek neki csupán csak egy félig elejtett biccentő fejmozdulatra telt tőle.
A fiatalember határozottan tovább ment. Mintha suttogva hívogatta volna őt a meghitt, kis fiókkönyvtár kis terme, ahol -mint később kiderült -, ötszáz és ezer forint között könyveket lehetett vásárolni, és egy kis szerencsével nem is akármilyen kötetekhez juthatott hozzá az ember, ha igényesen kezdett turkálni a jobbára sárgásbarna színű kartondobozokban, amikbe a köteteket tették.
- Jó napot kívánok! - köszönt a nyugdíjaskorú, szemüveges embernek, akinek az egyik lába béna volt, és ezért nem szívesen barátkozott idegenekkel.
- Jó napot! Segíthetek esetleg...? - érdeklődött gyanakodva.
- Igen... szeretnék könyveket vásárolni, ha lehetséges...- nézett rá kérdő tekintettel, mint egy gyerek a cukorkaboltban.
- Tessék parancsolni, kedves barátom! - az öreg, szemüveges ember arcán jellegzetes, cinikus mosoly húzódott végig, talán csak afölötti meggyőződéséből, mert titkon megsejtette, hogy ez a különös fiatalember minden bizonnyal vásárolni fog számos olyan könyvet, amire már egyébként is jócskán ráférne az alkalmi elvitel.
- Ezek volnának azok? - nézett előbb tüzetesen körbe, majd azonnal észrevette a kitett legalább öt-hat vaskos méretű kartondobozt s benne a több tucatnak látszó könyveket. A kartondobozon nagy öles, nyomtatott piros filctollas betűkkel az ötszáz forint állt. Még így is a legdrágább, jóállapotú könyvet az ember megvehette 980 forintért.
- Igen, igen fiatalember! Ezek azok! - mutatott segítőkészen a könyvtáros a dobozokra, majd mint akinek más dolga van tüstént kiviharzott az olvasóhelység melletti raktárba, ahonnét újfent kicipelt sántikálva jó pár dobozt, melyeket szintén a nagyméretű asztalra pakolt.
- Tessék csak nyugodtan válogatni! - közölte majd visszasüppedt a fotelbe, és keresztrejtvényt fejtett.
A fiatalember pedig valósággal máris úgy érezhette, hogy pazar irodalmi barangolást tehet, csak úgy, a maga kedvére, és hangyaszorgalommal, és egy kíváncsi, csintalan gyerek rajongásával valósággal könyékig turkálni, guberálni kezdett a jobbnál jobb irodalmi kötetek között. Minél vastagabb, vaskosabb volt egy könyv lasd Háború és béke, vagy Nyomorultak annál jobb kedve kerekedett, elvégre az ember nem kap meg ilyen vaskos könyveket ennyire bagó pénzekért. Miközben válogatott észre se vette, hogy egy másik egyetemista is betévedt a kis könyvtárhelységbe, és élénk eszmefuttatásokba bonyolódott az emberi élet, és általában a létezés eredetét firtató filozófiai kérdésekről az öreg könyvtárossal, majd figyelmesen megszemléli a kartondobozban lévő köteteket, aztán fogja magát és tovább áll.
,,Vajon tényleg ennyire egyszerű volna minden?" - kérdezte magától a fiatalember. Vajon az emberek többsége tényleg csak kinyit egy ajtót, és egész egyszerűen besétál rajta anélkül, hogy akárcsak bármi feltűnést is kelthetne önmaga körül?!" - miközben így töprengett végre megérkezett Kata, akibe fülig szerelmes volt, mégis az eltelt több mint négy év során a különleges, szép hölgyemény a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a fiatalember iránt, hacsak nem testvéri szinten, de hát az ugyebár nem egyenlő a szerelemmel.
A fiatalember már korán megtanulhatta, hogy sajnos a legtöbb esetben az ember - kivétel nélkül -, mindig másba lesz szerelmes.
- Szia Ricsi! Hát te? Hol mászkáltál egész nap, a csajok is már mind aggódtak! - ült le mellé kisebbfajta bosszúságát kifejezve a csinos lány.
- Ö... én sajnálom... nagyon csinos vagy... - már megint ez az idiótáknak való hebegés-habogás. Ha akar valamit, akkor igenis tegyen ellene. - Csak azt akartam mondani, hogy az elmúlt néhány évben nagyon fontos lettél nekem és... - mintha keresné a szavait váratlanul a lányra nézett, aki jócskán meglátszott, hogy alig hisz a fülének, és nem is igazán képes értelmezni a hallottakat. Legalább is egyelőre.
- Nézd csak Ricsi! Nagyon aranyos srác vagy, és vicces és mindig megtudsz nevettetni, ami szerintem kivételes emberré tesz téged, csak hát... még olyan fiatalok vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy mindketten mást szeretnénk... - hangjában egyszerre ott bujkált a bizalom, őszinteség, ám ugyanakkor pontos visszakövethető érzések kavarogtak benne: vajon tényleg szereti-e Antit, akivel most jelenleg együtt van, vagy csupán őt is kizárólag ugródeszkának használta, hogy minél jobban felfedezhesse a rejtett testi örömök vágyait, melyről eddig mintha fogalma sem lett volna. Önmarancolóvá tette már maga a feltételezés is, hiszen Ricsi már a kezdetektől szerelmes verseket firkálgatott csakis kizáróan neki, és feltudott volna még sorolni legalább egy tucatnyi fontos tényt, amitől Ricsi a number One személyiségek élvvonalába léphetett volna. Most inkább elterelte beszélgetésük fonalát:
- Látom könyveket válogatsz! Mutasd csak, milyen kincsekre bukkantál? - aprócskának látszó, gyöngéd kezeivel máris kézbe vette a fiatalember asztalán feltornyozott szerzeményeit, és amint a grafitceruzás árakra pillantott azonnal fennhangon kijelentette, hogy ezek a könyvek minden pénzt megérnek: - Jó vásárt, és üzletet csináltál! Gratula! - adott egy cuppanós puszit, amitől Ricsi valósággal bizseregni kezdett.
- Én is úgy gondolom! - elpirult Kata bombázó tekintére.
- Tudod nagyon szexis vagy, amikor önmagadat adod és elpirulsz! - bökte ki, kicsit még kuncogott is hozzá.
- Hát... izé... nagyon kösz... - annyira jó lett volna most hosszan, érzelmesen megcsókolni, de ő is tudta, hogy annyira sokat tett bele ebbe a kivételes és erős barátságba, hogy titkon attól félt, ha most kezdeményezni fog, akkor a lány lesz majd az, aki visszakozik. Ricsi fölállt az asztaltól, és visszament az időközben megszaporodott kartondobozokhoz, hogy még válogathasson egy kicsit.
- Figyelj csak! Ténylegesen nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem itt lenne az ideje, hogy készülődjünk a tesi órára. Feltéve persze, ha egyáltalán kreditpontot akarunk magunknak begyűjteni! - állapította meg, majd úgy csinált, mint aki máris készülődne hozzá, hogy kilép a könyvtár ajtaján.
- Figyelj! Ha nem nagy gond, akkor én még szeretnék maradni pár percet! - válaszolta a lány kérésére, mire Kata furcsa mód újabb puszit adott és mintha menekülne egy szituáció elől azonnal kilépett köszönve az öreg könyvtárosnak a helyiségből.
,,A francba már! - káromkodott gondolatban egyet. Ezt megint elszúrtam!" - vonta le a következtetést, majd odament a könyvtáros asztalához boldogan cipelve legújabb kötetszerzeményeit.
- Ezeket szeretném! - már vette is elő pénztárcáját, mielőtt a furcsa öreg meggondolhatta volna magát az árakat illetően.
- Á! Kitűnő választások! - lelkesedett az öreg. - Látom fiatalember, hogy Ön szakértő! Melyik egyetemre jár? - érdeklődött közvetlenül.
- A Bölcsészeti Karra! - jött a válasz.
- De azért remélem nem nyelvésznek készül, mert annak idején nekem is jócskán meggyűlt a bajom azokkal az oktoniakkal! - felelte őszintén.
- Hát... a nyelvészeti tárgyakkal mostanság nekem is meggyűlt a bajom! - vallotta be őszintén.
- Sajnos azokat be kell magolni! Én sem értettem sosem, hogy az ember miért nem választhat kedvére a tantárgyak között, de hát fiatalság bolondság! - legyintett könnyedén, majd nejlonszatyrot vett elő elnézvén, hogy a fiatalembernek csupán egy válltáskája és egy tornazsákja van, és most vett egyszerre vagy húsz vaskos könyvet.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át a nagyméretű szatyrot! - Remélem elbírja fiatalember?! - nézett rá választ várva.
- Persze! Semmi gond! Majd megoldom! - azzal zsönglőrszerű mutatványt csinált, s míg egyik kezében a táskáját igyekezett vállaira tenni, tornazsákjával egyetemben, addig a másik kezét szinte azonnal lehúzta a mázsás súlynak ható szatyros könyvcsomag.
- Viszont látásra! - köszönt el az öregtől, majd szabályosan kutyafuttában ment is tornaórára, hogy el ne késsen. A lányok már javában átöltöztek az aznapi izzasztó kúrára, csupán Kata maradt még az öltözőben. Úgy tűnt sok összetett gondolatot igyekszik átgondolni. Ekkor lépett be hozzá Ricsi:
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... beszélnünk kellene... - annyira izgatott volt, hogy jól meg kellett gondolnia, miket is mondd.
- Mit szeretnél hallani édesem, mit mondjak neked?! - nézett rá annyira elárvult, szemlátomást kissé bizonytalan tekintettel, hogy Ricsi azonnal közelebb lépett, leült mellé a fából tákolt padra, és vigaszalón átölelte.
- Én csak... nagyon aggódom, hogy működni fog-e kettőnk között ez a valami... - bökte ki miközben igyekezett olyan gyöngéd lenni, amennyire csak lehet, és párszor óvatosan végig simogatni a lány rázkódó vállát.
- Tudod mindig igyekszem magamat határozottnak, és erősnek mutatni mások előtt, mert nem akarom, hogy újból megbántsanak... de most annyira jó, hogy mellettem vagy. Köszönöm... - nézett rá olyan hálás, és sugárzó tekintettel, mint még soha. Odabújt Ricsi mellkasához. - Arra gondoltam, ha neked is jó a diploma után összeköltözhetnénk, hogy megtapasztaljuk mennyire működőképes a kapcsolatunk. Mit szólnál hozzá?! - nézett rá kíváncsi tekintettel.
- Hú! Tudod én még mindig az őseimmel élek, de szerintem megoldható... - bökte ki, bár az igazság az, hogy fogalma sem volt arról, hogy vajon mit fog szüleinek mondani, ha hazaállít barátnőjével. Eddig is legfeljebb az anyjának mesélt a dolgokról, mert apjában sosem bízhatott igazán meg.
Elérkezett a tesióra ideje. Megfogták egymás kezét, és egy elképzelt jövő ígéretével léptek ki az öltözőből. Érezték és tudhatták, hogy egymásra minden körülmények között számíthatnak majd, és hogy az élet ezentúl közösen fog történni.

A LÉT KICSINYES KÖLCSÖNEI


Rajtam – ki tudhatja miért? -,
vak, szerencsétlen ütközetek dúlnak folyvást.
Énrajtam az egyszerűen bonyolult dolgok
balsorsú visszájukra fordulnak.
Énhozzám már minden koron
édeskés a pillanatnyi,
röpke lelkesedés.

Egyre felszínesebb,
egyre rosszabb tényadat immár,
hogy gonoszkodó érdek-sejtek
bújócskázó atomjaiban
mily kérlelhetetlen törvénye a groteszk,
agymosott Valóságnak.
Mielőtt még makacs-akaratos
tettre vágynék óhatatlan
felkéreckedik énbennem az alamuszi,
gyáva szándék.

Kudarcot vallva a jogos bosszúállás
alanyi joga is üszkös,
sehonnai gyűlöletbe csaphat át.
Alattam megtörik naponta kifeszített
percek hálójában a hétköznapi,
derék öntudat, ha még van.
Bizony régen rossz, ha súlya,
bűne van az
egyszerűsített Sziszifuszi kőnek.

Mégis kimondom:
tékozló s immár rossz,
hogy máshogyan kell mindennapok
romjain boldogulnom!
Edzett, mégis halandó szívemhez
hűtlenné lesz minden elképzelt,
teremtett lidérces álom.
S tudhatom: az Egy-Valaki tán
még odakint kutathat,
kereshet s csak arra vár égető
romantikákkal szárnyalón,
hogy hagymahéj senkiségeme
t bizton megtalálja.

Bele-beleütközőm létpályám peremén
akadálymentesnek hirdetett sorsdöntő
Végzet-helyzetekbe.
Ádáz s könyörtelen tekintetek
gyilkos-szikra kereszttüzeiben
még most is kirívó célpontja
vagyok ,,egyeseknek.”

Hogy olcsó üldözési mániában
súlyos kisebbrendűségi komplexus
marcangol még meglehet.
Bár nem kértem szerencsétlenkedő
alamusziak pontját.
– Sorsom úgy tűnik gyerekes-galád
tréfát játszott velem.
Olykor tán, ha összeszedem
minden töredék lélekerőmet,
határozott akaratomat még önként vissza
is nyújtanám a Lét kicsinyes kölcsöneit!

A MINDENNAPOK SLAMASZTIKÁJÁBAN

Megállt az előszobai tükör előtt. Egyszerre anyámasszony katonájaként, és idiótaként festett a komplett, kissé kényelmetlen öltönyben, vöröses nyakkendőben, ingben, és úgy általánosságban a hivatalos találkozók ún. formaöltözetében.
,,Miért kell neki már megint újra és újra végig járnia azokat a halálosan kimerítő, fölöslegesen fizikai stresszt, és idegi kimerültséget jelentő interjúkat bejárnia, ahol a munkáltató első és talán legfontosabb kérdése, hogy ti. hogy hol szeretne tartani az elkövetkezendő öt-tíz évben? Erre a kérdésre még akkor se biztos, hogy az ember tudhatná a legfrappánsabb, legmegfelelőbb választ ha adott esetben cuma sum laude diplomázott marketing és üzleti kommunikáció szakon.
,,Ha már behívtak egy elbeszélgetésre akkor mi sem természetesebb! Csak légy mindig önmagad, és sose hagyd, hogy eltapossanak!" - adott magának jótanácsot miközben cipőkanál nélkül szabad kezével kicsit fájdalmasan beleerőszakolta szőrös lábujjait vadonatúj olasz jellegű, őszies cipőjébe, mely még ahogy mondják ,,bejáratós" volt. Mivel még soha az életben nem késett egyetlen percet sem gyerekkora óta szinte sehonnan, önmagával szemben követelte meg, hogy - remélhetően -, senkinek se rabolhassa el a drága idejét.
Még szerencse, hogy volt tanárkollegája segítségére sietett, és már reggel hét óra körül megjelent társasházi lakása előtt, majd miközben megitták a reggeli kávét, részletesen elbeszélgettek, hogy mennyi minden történt velük azóta, hogy főhősünket kirúgták az állásából.
- Ugyan pajtás! Én mondom! Nem kell mindjárt beszarni! Engem is kirúgtak! Na bum! Nem csináltam belőle olyan fenenagy lelkizést mint te! - vette oda neki félvállról.
- Jó, hát, igen, de azért azt gondolom, hogyha bárki rendesen, becsülettel ellátja a maga feladatait, és ennek ellenére teszik parkolópályára, akkor az igenis nagy ügy, még akkor is ha alamizsnaként kapott néminemű végkielégítést. - magyarázta kicsit kioktatólag, amit enyhén zokon vett volt kollegája.
- Tudod te egy nagyon különleges pacák vagy! Anno sosem akartál a menzán enni, mindig csak azt a csomagolt ételt etted meg, amit magaddal hoztál, mert rettegtél a fertőzésektől, meg a szalmonella-járványtól. Amikor az a csinos titkárnő csaj, a, hogy is hívják... nézd csak! Elfelejtettem!
- Esetleg Dalmára gondolsz? - szólt közbe kisegítő hangon.
- Na, igen! Az, az! A Dalma! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem mentél oda hozzá, és beszélgettetek egy jót! És, ha lepattint, akkor sem dől össze ez a fene nagy világ! Megrázod magad és mész tovább! Ennyi a történet! - újabb nagy fekete korty következett a kávéból.
- Attól tartok kedves barátom, ez nem ennyire egyszerű, mint amilyennek tűnik!
- Igen! Jól tudjuk Mikikém, hogy nálad ez sosem egyszerű! Még maradt bőségesen legalább egy teljes bő óránk! Mit csináljunk?
- Például elmesélhetnéd, hogy veled mi történt azóta? Már ha nem tartozik a magánéletedhez! - vetette fel ötletként. Volt kollegája beleharapott abba a csokis kürtöskalácsba, melyet az egyik büféskocsiból vett, mely az egyik bevásárlóközpont mellett parkolt.
- Na szóval... kirúgtak! Ez nem újság! Majd az egyik haveromnál csöveztem egy ideig, kisebb alkalmi melókat vállaltam el a csatornatisztítástól kezdve a kőműves melókig! Tudod főként olyan megbízásaim voltak, amire a mostani kifinomult úri nép csak annyit mond proliknak való! Aztán összejöttem a volt középiskolás osztálytársam barátnőjével, és hamar született három gyerekem, és itt vagyok! Úgy nagyjából, dióhéjban ennyi!
- Hát ez nem semmi! - lepődött meg, hiszen több mint tíz éve nem látták egymást.
- ... És veled, mi a helyzet öreg harcos?
- Semmi különös! Tudod mindig is érdekelt a forgatókönyvírás, és a filmekkel kapcsolatos dolgok, és ha már írás akkor verseket, novellákat, regényeket firkálgattam, csak az a nagy helyzet, hogy a kortárs irodalom kicsi hazánkban nem támogatott, vagy csupán a bestseller szerzőknek van kitalálva. Egy ideig gondolkodtam is rajta, hogy talán sokkal jobb volna, ha megpróbálnék külföldön érvényesülni, de az igazság sajnos az, hogy kapcsolataim, ismerőseim sosem voltak. Érted? Akikben meg lehetne bízni! - lett kicsit kedvetlenebb.
- Hát... ez azért szerintem kurvára gáz! Ezzel csak azt akarom mondani, meg minden, hogy neked sokkal több eszed van, mint mondjuk egy Nobel-díjas professzorkának, és akkor ilyen oltári genyóságot művelnek veled! - vágta ki a rezet.
- Ez nagyon rendes dolog tőled! Azt hiszem túlságosan sokáig voltam saját önsajnálatom mélypontján, ahonnét már nem biztos, hogy akad visszaút. Már ha érted, hogy mikről süketelek itt?!
- Szó se róla! Minden teljesen világos! Akkor elmész arra az interjúra?
- Mit gondolsz miért vagyok öltönyben, és nyakkendőben?! - nézett rá kérdőn.
- Látom azért a jókedved és a humorod még mindig a régi!
A bőségesnek mondott egy óra hamar eltelt. Miklós régi kollegája egy Lada Samara 1500-sal érkezett, amivel valósággal átslalomoztak az időközben kisebb-nagyobb dugókat produkáló közforgalmon. Még szerencse, hogy a kollega ismerte a város kerülőútjait így jóformán elhagyott, madárlátta utakon közlekedtek, és így csupán alig huszonöt percet vet igénybe az eredetileg hosszabbra tervezett út megtétele.
- Meg is érkeztünk! Azért szerintem elég jól vezetek! - dicsérte meg önmagát a barát.
- Nem rossz! Köszönöm, hogy elhoztál! - nyitotta ki Miklós az ajtót a hatalmas üvegpalotának tetsző irodaépület előtt, amin jócskán meglátszott, hogy az elmúlt öt évben építhették elsősorban külföldi befektetők a belváros szívében.
- Te figyelj csak! Ha gondolod szívesen megvárlak, mert nekem ma nincsen különösebb dolgom! Szóval, ha érdekel...
- Ez jól hangzik, de szerintem mire végzek itt idegileg totálisan a padlón leszek, és megint teljesen kifogok mindenkiből ábrándulni! - közölte, majd megpróbált határozottnak, magabiztosnak látszani, amint belépett a nagyalakú irodaépület forgóajtaján. Volt ismerőse alig várta, hogy végre rágyújthasson egy cigire, mert nagyon jól ismerhette már barátját ahhoz, hogy tudja Miklós utálja az irritáló dohányfüstöt.
Miklós feszengve, hihetetlenül idegesen ment a recepciós pultnál üldögélő két gorillatestű, barátságtalan biztonsági őrhöz. Megmondta, hogy miért és hova jött, mire a két közönyösen lusta őr azt mondta, hogy amit ő keres az ötödiken van. Használhatja a liftet is, ha úgy könnyebb!
Miklós megköszönte, majd beszállt a hatalmas méretekkel rendelkező üvegfelületes liftbe, mely szinte hangtalanul suhant fel vele a kívánt emeletre. Mikor óvatosan kopogtatott az ajtón, és belépett csupán egy középkorúságát elhagyó, szarukeretes szemüveget viselő, nagyon komoly kinézetű, kontyos asszonyt talált a teremben a szokásos kilenctagú zsűri helyett, akik még pár éve vizslatták szó szerint minden mozdulatát.
A nő gyanakvón méregetni kezdte, majd kinyújtotta kezét a kézfogás miatt, és beszélgetni kezdtek. Sok témát idő hiányában csupán csak felszínesen érintettek, majd jött a megkerülhetetlen kérdés, amitől Miklós totálisan valósággal menten odafagyott a műanyag székhez, amin éppen ült.
- Mondja tisztelt Miklós? Hogyan tervezi az életét öt-tíz év múlva?
Mintha megint egy ostoba, vége-hossza nincs vizsgán, vagy
kicsinyes megmérettetésen lenne, ahol sokkal inkább a megszégyenítés számít, semmint a valódi képességek gyakorlati rutinja. Megigazította időközben félrecsúszott nyakkendőjét, és persze kissé hevenyészett módon igyekezett eltávolítani főként homlokáról vastag gömbalakú izzadságcsöppjeit egy zsebkendővel.
- Hát... nehéz kérdés... - kezdte, majd mint aki mélyről jövő bölcsességeket, ókori filozófiai tételeket skandál maga előtt sorolni kezdte a közhelyszerű példákat, míg végül kilyukadt saját, kissé pech-szérfiás életéhez. A középkorú nő pedig szinte megbűvölten, érdeklődve hallgatta, hiszen valószínűleg ez idáig még sosem találkozhatott olyan szabadgondolkodó értelmiségivel, aki pontosan átláthatóvá tette a világ, és benne az ember összefüggéseit.
Az interjú nem tartott csupán tizenöt percig s mikor végeztek az asszony furcsán, szinte jelentőségteljes mozdulattal szorította meg Miklós verejtékes kezét.
- Hát igazán köszönöm ezt a barokkos, dagályosra sikeredett eszmefuttatást kedves Uram! Ön rendkívül művelt! Pár napon belül értesíteni fogjuk.
Miklós lelke mélyén számított rá, hogy ez az interjú sem kecsegtet majd újabb lehetőségekkel, mégis titkon eltökélte, hogy nem hagyja porig alázni önbizalmát, és a dolgokhoz való összetett hozzáállását. Amint kilépett az épületből már tizenkettő is elmúlt, és volt kollegája még mindig hűségesen várakozott autójával, miközben egyfolytában cigizett. Hazafelé menet beugrottak egy gyorsbüfébe, ahonnét az ételt is haza lehetett vinni, és megint csak hosszú, tartalmas beszélgetések következtek.

LOGIKUS KÖLCSÖNHATÁS

A legtöbb ember - persze csak, ha valami megmagyarázhatatlan, vagy épp csak különös, furcsa dolgot, vagy eseményt tapasztal -, hajlamossá válik az adott cselekmény vagy éppen az adott illetőt, aki a cselekményben részt vett nem 100-asnak hívni, vagy idiótasággal becsmérelni. Ha úgy vesszük akár ez is lehetne egészen nyugodtan egy afféle szándékos, el nem nézhető megszégyenítés.
Kulcsár Úrral kapcsolatosan az embernek - legalább is első benyomásra -, az az érzése támadt, hogy a középkorúságát jócskán betöltött férfi, akinek jóértelemben már csupán egy-két hónapja volt hátra nyugdíjaztatásáig, hogy végül egyszer és mindenkorra megszabadulhasson a keserű, sanyarú robotmunkái dandárjától, és végre egyedül a kertészkedésnek, olvasásnak, írásnak élhessen, hogy kánikulában példának okáért úgy felöltözködött, mintha az Északi-sarki expedícióra készülődne, míg ellenben csikorgó fagyok idején előszeretettel szeretett mezítláb mászkálni, jönni-menni. Emellett olyan pedáns rendet tartott szinte az egész kis garzonlakásában, hogy nála még a légy is seggen csúszkálva járkált. Persze csak képletesen szólva.
Láthatólag senkiben sem bízott meg. Szomszédai - szintén nyugdíjasok -, szívesen segítették egy darabig, amiben csak tudták. Ez jóformán kimerült Kulcsár Úr által gondos részleteséggel felírt bevásárolni valók már-már idegesítően részletes listájával, úgy mint: teljes kiőrlésű kenyércipő, Stabilo kék-fekete golyóstoll, cukor, de az olcsóbbik fajta stb. Nem csoda hát, hogy a kezdetben segítőkésznek mutatkozó szomszédok, és ismerősök többsége egy kis idő multán szándékosan hanyagolni kezdte a férfit, mondván sietnek a munkába, vagy ügyes-bajos teendőik véget, és nem nagyon érnek rá olyan bagatell csekélységekkel foglalkozni, mint mondjuk a rendszeres bevásárlás.
Tartós izzadság és naftalinszagot árasztott.
Esténként a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy Kulcsár Úr rendszerint maximális hangerővel valamiféle operaáriát, vagy épp komolyzenei kamaradarabot hallgat, mindig attól függően, hogy épp milyen kedve is volt. Máskor pedig híres színészóriások hangján szavalt fejből rengeteg sok verset. Ha az ember nem ismerhette volna, könnyen hihette, hogy blöfföl, hiszen bármelyik verseskötetből rekonstruálhatta volna saját magának az eredeti szövegeket, ám Kulcsár Úr mégiscsak szeretett hű maradni önmagához.
- Kulcsár bácsi! Kérem tessék egy pillanatra kinyitni az ajtót! Hahó! - szólt egy kedves, nyugdíjaskorú hölgy. Olyan Miss Daisy forma.
- Hogy az embert már a saját lakásában sem hagyják békén! - morgolódott az öreg, amint ajtót nyitott. - Mi tetszik?! - förmedt a félénken mosolygó idős nőre.
- Semmi probléma kedves Kulcsár bácsi, csupán azért jöttem, hogy szóljak, hogy néhány lakót kicsit zavarja a nagy hangzavar, mely az Ön lakásából érkezik! Nem tudnak pihenni! Őszintén remélem, hogy megérti, hogy tekintettel kell lennünk egymásra, elvégre azért vagyunk lakóközösség! - szólt oda illemtudóan, kedves kimértséggel, majd máris távozott, mintha már előre tartott volna az öreg haragjától, ami messze híressé tette.
- Azzal én nem szoktam foglalkozni kedves asszonyom, hogy ki mivel teszi tönkre a szabadidejét. Ha nem vette volna észre én kulturális dolgokat végzek, és mivel már betöltöttem egy bizonyos életkort úgy gondolom, hogy nincs olyan sok időm, hogy olyan bagatell, semmis ügyekkel törődjek, mint az a fránya hangzavar! - zárta rövidre a beszélgetésüket, majd anélkül, hogy meghallgatta volna az idős nő válaszát, egész egyszerűen bevágta az öregasszony pisze, bumfordi orra előtt az ajtaját.
Aztán körülbelül hat hónap múlva egy barátságtalan, őszies napon néhány gyereket látott játszani a gangos ház benső udvarán, és egy használható ötlete támadt:
- Szervusztok gyerekek! Hogy vagytok? - kérdezte barátságosan, mintegy leereszkedőn.
- Csókolom Kulcsár bácsi! Jól vagyunk! - felelték kórusban, egyszerre.
- No hát akkor! - köszörülte meg rücskös, fonnyadt torkát az öreg. - Ha vesztek nekem egy Népszabadságot, és néhány irodalmi kötetet az antikváriumból kaphattok egy kis zsebpénzt! Ideje, hogy kicsit beleszagoljatok a munka világába! - jelentette ki kisebbfajta különcködő büszkeséggel.
- Jaj, Kulcsár bácsi! Tetszik tudni az bajos lesz... - kezdte az egyik szőkehajú fiúcska, aki talpraesettnek látszott. - Tetszik tudni még nagyon sok házi munka van; porszívózás, és mosogatás, amit nekünk meg kell ám csinálni, amíg a szüleink munkába vannak! - közölte mindenki helyett a nyurga fiúcska.
- Akartok egy kis pénzt keresni ördögfiókák, vagy nem akartok! Nekem aztán édes mindegy! - rakta keresztbe maga előtt parancsolón mindkét vaskos karját az öreg. Az ötfős gyerkőc társaság négy tagja házimunkára hivatkozva, - ahogy említették -, szinte azonnal elszelet. Csupán csak egy kisebb, töpörtyűképű pufók fiúcska maradt ott, aki még mindig színváltós matchbox-autóival játszadozott.
- No, hát akkor kedves barátocskám! Szeretnél segíteni ennek a rozzant aggastyánnak, akit magad előtt látsz, vagy nem?! - intézte hozzá a kérdést, és úgy tűnt barátkozni szeretne. A kisfiú zöldesbarna, nagy szemeivel előbb félősen nézett vele farkasszemet, majd mintha megsajnálta volna az öregembert felkelt a hideg kőről, szembeállt az idős férfival:
- Tessék mondani Kulcsár bácsi! Mit hozzak?!
Az öregnek hirtelen nagy kő esett le a szívéről, és annyira megörült annak, hogy legalább egy valaki akadt ezen az átkozott földtekén, akit kedvére csicskáztathat, hogy benyúlt zsebébe pénztárcája után, majd kivett belőle tízezer forintot. Ki tudja, hogy mennyi lehetett a nyugdíja? A kisfiúcska pufók kezeibe nyomta a bankjegyet, majd kimérten így szólt:
- No akkor édes kisfiam! Elmész először az újságoshoz veszel egy Népszabadságot háromszázhatvan forintért. Ha ezzel megvagy a sarkon van egy antikváriumos oda is elmész és a listán szereplő könyvekből annyit hozol, amennyit csak tudsz! Kérdésed van-e?! - nézett rá szúrós szemmel. A kisfiú kortyokban igyekezett visszanyelni saját kicsinyesnek tűnő félelmét, majd bólintott, hogy az öregember minden szavát értette, aztán villámsebesen elindult előbb az újságosbódéhoz, és később az antikváriumból a maradék pénzen annyi könyvet vett az öreg által felírt listából, amennyit pufók kis keze elbírt. Mikor végzett mindennel, és hazament becsöngetett az öregemberhez, aki hálás szívvel üdvözölte. Gondolhatta magában ,,mégiscsak vannak jó emberek is a földön, nemcsupán alávaló senkiháziak"
- Szervusz fiacskám! Nohát! Te aztán betartod, amit ígértél! Ez dicséretes! - tárta szélesre az ajtót a könyveket cipelő fiúcska előtt, aki alig bírta már a könyvek súlyát kezei alatt, és csak arra vágyott, hogy minél előbb megszabadíthassa elfoglalt kezeit a nehézkes terhektől.
- No, akkor ha jól számoltam ez az egész... - nézett végig a vásárolt holmik sokaságán az öreg-, összesen hatezerötszáz forintot tesz ki. A maradékot nyugodtan megtarthatod! Gondolj úgy rá, mint legelső fizetésedre! - az öreg azzal kitessékelte a meglepett kisfiút az ajtón, majd bezárkózott, és köteteit kezdte olvasgatni, és az újságot.
Másnap aztán a kisfiú anyukája kopogtatott, már reggel nyolc órakor az ajtaján.
- Jó reggelt Kulcsár bácsi! Remélem nem zavarom nagyon? - érdeklődött mosollyal az ajkán.
- Jó reggelt! Valami gondja van kedves asszonyom?! - lepődött meg a korai időponttól az öreg.
- Félre ne értse a szavaimat Kulcsár bácsi, de attól tartok, hogy vissza kell adnom a pénzt, amit tegnap a fiam Öntől kapott! - jelentette ki az asszony, és máris pénztárcáját vette elő, hogy kifizethesse az összeget.
- Asszonyom! Én munka fejében adtam a kisfiúnak a pénzt! Azt becsületesen kereste meg! - szabadkozott az öreg, még mindig úgy, mint akinek fogalma sem lehet a megtörtént dolgokról.
- Igen ezt Andriska is elmesélte, de úgy vélem, hogy egy ilyen kisfiú még nincsen tisztában a pénz fogalmával, ha mindenképp adni szeretne neki valamit, akkor inkább adjon valami kis apróságot, amit később a gyerek használhat. - vélekedett az anyuka.
- Á, vagy úgy! - az öreg most megvakarta a fejét, aztán máris hátra szaladt a hátsó szobái egyikébe, hogy öt-hat könyvvel jöjjön vissza. A köteteket az asszony kezeibe tette. - Tessék parancsolni kedves asszonyom! Itt van a fizetség!
- De hát ezek a könyvek Kulcsár bácsiéi! Nem fogadhatom el őket! - nézett rá tétován az asszonyság.
- De még mennyire, hogy elfogja fogadni! Az Ön fia rendkívül lelkiismeretes és talpraesett! Meglátja kedves asszonyom egy szép napon még nagy ember válik majd belőle! - az öreg több felesleges szót már nem is vesztegetett azonnal becsukta az asszony előtt ajtaját, amíg az asszony tétován, töprengve hosszú ideig ott maradt. Később felgyalogolt a negyedikre, ahol laktak.
Később pár évre rá, mikor a kisfiú elvégezte a nyolcadik osztályt, és két tannyelvű gimnáziumba nyert felvételt Kulcsár bácsi valamilyen rejtélyes okból magához hívatta az immáron fiatalembert.
- Jól megnőttél ám te gyerek! - csapta össze maga előtt tenyerét meglepetésében. - Figyelj jól, mert nem biztos, hogy fogunk mi még találkozni! Sajnos el kell mennem egy hosszabb utazásra, és fogalmam sincs, hogy majd mikor jövök újra ide vissza! Addig viszont szeretnélek megkérni néhány el nem hanyagolható szívességre. Először is mindig locsold meg a szobanövényeimet. Bőségesen elegendő, ha egy héten egyszer locsolsz, mert ezek szívós növények, kibírják. Másodszor azokat a tollakat és egyebeket, amik az íróasztalomon vannak még fognak, és szeretném kérni, hogy írjál velük, hogy be ne száradjon bennük a tinta, mert akkor hasznavehetetlenek lesznek, és az baj! Harmadszor a könyvtáramat nyugodtan használhatod, és használd is, mert a tudás megfizethetetlen, és nemes kincs! Itt nyugodtan tanulgathatsz, mert a kutya se fog zavarni! Mindig tarts rendet magad körül! - az öregember azzal egy vaskos kulcscsomót adott a meglepett fiatalembernek. Többet már nem találkoztak. Kiderült, hogy Kulcsár bácsi már jó ideje betegeskedett, és csak a csodával határos módon lehetett találgatni, hogy miként vagy hogyan maradhatott annyi éven át életben. Amikor másodunokatestvére közölte a hírt, hogy nem sokkal nyolcvanötödik éve után békésen elaludt a gangos bérházban a lakók szinte kivétel nélkül megemlékeztek róla, míg Andris kapott egy lakást, amire felügyelhet, és vigyázhat!

KÖNNY-TITOK

Tőlem ne kérd, hogy igazgyöngyeim
kedvesért könyörgő fohászait miként pergetem,
s hogyan peregnek szándékosan
visszafogadott kísértetként komisz napjaim.
Kedvesem megváltó öle helyett ma még
meghitt priccs-ágyam egyedüli vánkosom,
befogadó pihenő-tanyám.
Ha kérded lelkiismeretemet,
tán őszintén s igazoltan elmondja majd,
hogy krokodil-nagy könnyeim,
mint pálmafán a megérett kókuszdió szememben,
mint mindent-mutató tükrök
bármit önmagukból megmutatnak.

Sebzett lelkemben most
még úgy hisztériázz, gügyög, árván toporzékol
a kisgyerek, akár az anya után vonyító erdei kis állat.
S ha már Enkidu-testem elfutni,
vagy éppen menekülni kényszerül
s egy Angyal fejem felett
védelmező szárnyait kiterjeszti
– tudhatom, hogy legalább
e folyamatosan táguló, koncentrikus körökben
valakinek bimbókat-növesztő
kicsi szíve értem dobban!

– Ha kérded, hogy miként Visz rá az elvesztett,
kilátástalan indulat,
hogy zápor-zuhanásban elpergessem
süket-könnyeimet
s fedjem fel ekként sorra elhallgatott,
gyáva titkaimat csupán azt felelhetem:
Nézz csak szét e szétcincált,
gaz nagyvilágban,
miként adják kilincseiket érdekük
szerint való köpönyegforgatók.

Néma, fájdalmas könnyeim szülője ím ez!
S e Prokrusztészi selyem-ágy
most még egyedüli, néma cinkosom.
Dombos párnámon fejem lehajtva
elátkozom már minden bánatom.
Szólítsd meg te jó-barát bennem árválkodó,
sebzett gyermeket.
S a többi, búsongó titkaim is
– feltéve, ha tebenned megbízik -,
megosztja veled s elregéli majd.

– Fázós, nyűgös mormotaként,
ki sár-gulákba bújt, oly jó lenne már valaki
mellett örök társra találhatni.
S nem kellene többé szándékosan
kikényszerített félelmek,
csak egészséges s optimistább kételkedés,
feladatok iránti nemesebb elkötelezett alázat!

A HONVÁGY SZÓLÍTÁSA

Az író, költő, műfordító volt tanár Miklós mióta csak elhagyta imádott, gyönyörű feleségével Alizzal hazáját minden áldott nap kiment az óceánhoz.
Mintha szándékosan, következetesen kezdett volna kiábrándulni az irodalomból, és általában azokból a köpönyegforgató, alakoskodó, kétszínű emberekből, akik - ki tudja miért -, kitüntetések, elismerések, és díjak ürügyén eladták önmagukat, tehát behódoltak egy adott csoport érdekeinek, holott az irodalomnak magasztosabb célokat szükséges minden esetben szolgálnia. Ahogy egyik kezével botjára, míg másik kezével feleségét átkarolva figyelmesen, honvággyal vegyesen szemlélték a nyughatatlanul szeszélyes óceán hullámait mintha mindketten közösen megélt emlékeiket akarták volna rendbe tenni: kik voltak azok, kik támogatták, vagy segítették őket szavak nélkül a becsület, és az emberi barátság törvényeinek
engedelmeskedve? Kik voltak, kik azonnali pálfordulással elfordultak tőlük magukra hagyván őket teljes
kiszolgáltatottságukban? S miközben így töprengtek elsikkadt, letűnt múltjuk felett néhány albatrosz,
törtfehér sirály kezdett körözni a hullámok
- Nézd csak drágám! Milyen fenséges madarak! - jegyezte meg a még mindig gyönyörű asszony. -
Ragaszkodnak makacs szabadságukhoz, és függetlenségükhöz, akárcsak mi!
- Igen egyetlenem! - az író kicsit nehézkesen lehajolt botjára támaszkodva, majd megfogott egy aprócska,
színes követ és mintha csak kacsázni akarna a végtelen óceán tükrén nagy indulattal elhajította. Az aprócska
kő valósággal röpült, akár egy mini puskagolyó, ám hamar eltűnt a nagy kékség mélyén. ,,Vajon milyen
sorsra jutunk majd mi is?!" - Aliz szinte rögtön észrevette, hogy férje már megint emlékei között kalandozik,
és előbb átölelte, majd odabújt mellkasához, hogy érezze a másik kissé zaklatott, heves szívdobbanását: -
Valami baj van drágám?! - kérdezte kisebb aggódással
- Nem semmi! Ugyan dehogy! Miért kérded?! - fordult most feléje, ám az asszonyt ritkán lehetett volna
megtéveszteni, vagy épp becsapni, mert az írónak picit fátyolos lett a szeme.
- Jaj szegény édesem! Tudom, hogy hiányzik neked az otthon, ahogy nekem is, de itt vagyunk egymásnak mi, és már a fiunk is felnőtt és családja van! Igaz az unokák hiányoznak, de azért megszoktak bennünket látogatni! - próbálta kicsit jobbkedvre deríteni párját az asszony, ám annyira lelkitársa volt férjének, és ismerte szinte összetett lelki összes rigolyáit, hogy pontosan tudta és érezte, hogy a gondolkodó ember sokszor még önmagával szemben sem köthet különbékét, vagy kompromisszumot, nemhogy a világgal szemben!
Miklós most rágyújtott a pipájára, amint otthonról hozott magával. Kivett egy kis barnaszínű zsákocskából néhány szárított dohánylevelet, jól megtömködte a hengeralakú pipa kürtő részét, majd egyetlen gyufaszállal meggyújtotta a sercegő, jóillatú dohányt. Kedvére pöfékelni kezdett, miközben kissé gyanakodva vizsgálgatta a mellette sétáló asszonyt. Aliz titkos nőies ösztönével szinte rögtön tudta mi járhat férje fejében, most is kérdő tekintettel rákérdezett:
- Min törőd a fejed szívem?!
- Sokat gondolkodtam azon, hogy mióta is vagyunk idegenben? - mintha önmagához intézte volna a kissé filozofikus, költői kérdést.
- Ha jól számolok akkor már vagy harminc-harmincöt éve, hogy eljöttünk hazulról! - jegyezte meg az asszony. - Vajon régi barátnőim közül megvannak-e még?
- Hát ha csak nem éltek meg természetellenesen nagy kort, aligha! - rögtön megbánta határozott, kemény szavait, amint látta felesége arcán a szomorúsággal elvegyült bántot.
- Aliz... bocsáss meg mindenért... tudom, hogy mennyire hiányoznak... - újabb mély szippantás következett a pipából, majd tovább sétálgattak az óceán partján. Kis idő múltán az író újból megszólalt:
- Nem is tudom van-e még értelme újabb írógépszalagot vásárolni, hisz mostanság a régi dolgok is könnyedén és hamar tönkre mennek!
- Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Szépen bemegyünk az üzletbe és veszünk, amire csak szükséged van! Ha gondolod akár egy személyi számítógépet is vásárolhatunk!
- Túl öreg vagyok én már ezekhez az új masinákhoz! - jegyezte meg nyűgösködve az író. Mostanság könnyebb volt testi fájdalmaira fogni, ha bántotta valami. Néhány éve ki kellett venni a vakbelét, és azóta könnyebben hajlamos volt a pánikolásra, amit persze a világért sem ismert volna be.
- Édesem! Emlékszel még, amikor annak idején majdnem hozzámentem Tiborhoz, és még jó hogy te ott voltál, mert te lettél az igazi? Emlékszel mit mondtál?!
- Hát az már jó régen volt édesem! De azt hiszem tudom, hogy mire gondolsz!
- Azt mondtad, hogy mellettem bárhol boldog lennél, és hogy az ember mindig legyen hűséges önmagához! Akkor végérvényesen is hozzád tartozónak éreztem magam, még akkor is, ha el kellett hazulról jönnünk! - megsimogatta fonnyadt, ráncos, barázdás arcát.
- Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön! Ezt büszkén mondhatom! - megpróbált kiegyensúlyozottnak, és boldognak tűnni, ám mindketten jól érezték, hogy ez csupán külcsín és látszat. Mégis, ahogy tovább sétálgattak, majd leültek az egyik padon, mely az óceánra nézett hirtelen ugyanazt érezték mindketten, mint amikor úgy döntöttek, hogy otthon már nem lehet élniük.
- Amikor először mentünk New Yorkba te már a legelső napon feltaláltad magad és jóformán az egész hatalmas várost bejártad gyalogolva, mert azt mondtad névjegykártyát szükséges csináltatnod! - kezdett kuncogni kislányos, apró kacagásokkal a feleség.
- Miért? Szerintem jó ötletnek tűnt, csupán az ékezetekkel volt probléma, mert az angol nyelvjárásban nincsenek! - kirázta pipájából az elhasználódott dohányt egy aprócska zsebkendőre, majd bedobta a közvetlenül mellettük lévő szemeteskukába.
- Mégis valósággal ragyogott az arcod, amikor egész álló nap a közkönyvtárban olvastál! Olyan voltál akárcsak egy kiművelt szobatudós!
- Kétségtelen! Rendkívül jól felszerelt a könyvtár. Elegendő csupán egyetlen gombnyomás, és már hozzák is az adott kötetet! Akár még magyar nyelven is! - Miklós újfent sodortatta magát a boldog, idillikus emlékekkel, és csupán csak akkor lett komolyan szomorú, mikor véget ért az emlékidézés.
- Néha azt érzem, hogy egyre kevesebben maradtunk mi, akik még egy másik korban születtünk...
- Tudom... Mégis talán hagynunk kellene, hogy az idő végezze be azt a munkát, amit félbehagytunk...
- Szerintem az unokáink már annyira külföldiek, hogy jóformán csak az angol beszédet értik, és a magyarrul csupán egy-két szót tudnak! Ha így haladunk hogy fogunk nekik mesélni arról, hogy milyen fantasztikus kalandokat élhettünk át együtt?! - aggódó volt az asszony hangja, mégis különös melegség áradt belőle.
- Ne izgasd magad! Ez természetes velejárója annak, ha valaki külföldiként akar berendezkedni egy adott élhető életforma keretei közé. Az angol közlekedő nyelv, tehát univerzális, és mindenki megérti! A főbb kérdés itt megint csak az, hogy mi legyen a kéziratok sorsa?! - megint a végtelen óceánt kezdte figyelni.
- Szerintem gondosan bekéne csomagolni, hogy az idő ne árthasson nekik, majd rábízni egy ügyvédre, vagy irodalmi megőrzőre! Vilmos mit mondd?
- Édesem! Vilmos akárcsak én már egy öregember! Ki tudja, hogy mikor keverednek haza a kéziratok, és vajon neki még lesz-e energiája kiadói, terjesztési dolgokkal foglalkozni! Én már nem vagyok benne biztos, mert föltehető, hogy vagy elkallódnak a fontos dolgok, ahogy szoktak, vagy nem foglalkoznak vele, és akkor minden odavész! Nem a semmiért dolgoztam annyi tanúskodó évtizeden keresztül!
Aliz ahogy hallgatta férje szavait újból szerelmes lett. Meglehet ilyen korban talán már nem illik vágyat érezni, mégis a gyönyörű, ránctalan asszony aranyszíve, egész nőiessége valósággal lángolt a felismerésben, hogy egy minden szempontból kivételes és különleges ember a kedvese. A feleség sem merte bevallani imádott urának, hogy rákos lett, bár Miklós azért sejtette, hogy valami nem stimmel asszonya egészségi állapotával. Hosszú, viszontagságos kálvária után a kórházban halt meg, és utolsó kívánsága az volt, hogy férje ne engedje, hogy a depresszió, a bánat, fájdalom megölje a mindennapjait.
Miklós nyolcvannyolcadik évét taposta akkoriban, aztán egy szép napon fegyvert vásárolt, felhívta a mentőket, majd öngyilkos lett meghitt hatvannégy négyzetméteres otthonukban!

AJÁNDÉK-ESÉLY

A fiatal, szimpatikus házaspár egyre mélyebbre örvénybe esett. A gyönyörű, és egzotikus feleség - ki tudja miért -, képtelen volt teherbe esni, és minden egyes nap, hogy elkerülhessék a totális depresszió kísértését, vagy a melybe hullást muszáj volt a remény apróbb morzsáit felszedegetniük.
Egy szerdai nap történt, hogy a férj már kora hajnal felé munkába indult, mert rendszerint mindig korán kezdett, mert délután már nem szívesen ment be a városba, ha sötétedett. Érzékeny búcsút vettek egymástól; dédelgetve, becézgetve megcsókolták egymást, majd a fiatalasszony szomorúan kifejező arca egy jelentős pillanatra, mintha visszanyerte volna régen elvesztett ragyogását:
- Legyen szép napot drágám! - válaszolta a férfinek.
- Neked is szívem! Ha bármire szükséged van csak hívjál a mobilon! - kérte, majd elindult dolgozni.
Éppen az lakásukhoz tartozó autóparkolóhoz tartott, amikor a szelektív hulladékgyűjtő konténerek közelében előbb csak vinnyogó, majd ahogy egyre közelebb merészkedett már egyre intenzívebb babasírásra lett figyelmes.
,,Vajon ki képes ilyen alávaló szemétségre, hogy egy kiszolgáltatott kisbabát csak egész egyszerűen a nyílt után hagyjon?!" - tette fel magának a kérdést.
Óvatosan körül kémlelt, hogy hátha látja valaki, bár ez a hajnali idő tájt egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Amint közelebb lépett először ténylegesen csak azt hihette, hogy képzelődik, vagy hallucinál, ám egy koszos, kockás takarót pillantott meg először, majd mellette egy foszlásnak indult, sötétbarna játékmackót és mellette egy élő, létező kisbabát, aki most keservesen sírdogált régen nem látott anyukája után.
- Hát ez meg mit jelentsen?! - kérdezte fennhangon a férfi. - Szia baba! - óvatosan felvette, majd máris ringatni kezdte, abban bízva, hogy könnyedén megnyugtatja majd. Ahogy gyöngéden karjaiba vette azonnal megrohanták az eddig eltitkolt szülői érzelmek, és agyában máris egymást kezdték kergetni rohamosan a gondolatok. Ti. honnét és vajon miként kerülhetett egy kis csöppség egy konténer szomszédságába, és vajon a legtöbb itt lakó idősebb ember miért nem csinált valamit?
- Jól van kis csöppem! Nézzük csak! Mire van szükséged? - kérdezte a síró babát, aki csupán lassan nyugodott meg. A férfi megnézte nedves-e koszos, elhasználtnak látszó pelenkája, ám az - legalább is -, csontszáraznak tűnt. ,,Egészen biztosan éhes lehet! Ki tudja, hogy már mióta hagyták itt?! De ha most elviszi innét később miként, és vajon hogyan fogja ezt imádott feleségének, vagy a többi kotnyeles szomszédnak megmagyarázni?!" - vélte, majd úgy határozott, és a kis csöppséget melegen kell tartani, még akkor is, ha szeptembert írtak, és az időjárás szokatlanul nyárias, és kellemes jelleget mutatott.
Így történt, hogy a gondoskodó férj elindult a kisbabával, miközben mobiltelefonon beszólt a munkahelyére, miszerint: autója váratlanul meghibásodott, és egészen bizonyos, hogy a tíz órás értekezletről önhibáján kívül késni fog negyvenöt percet.
- Elnézést kérek Főnök úr, de sajnos az autóm bemondta az unalmast, de amint tudok megyek! - közölte kimérten, tárgyilagosan.
- Hát kedves kolléga! Ha így áll hozzá, akkor holnap már be se jöjjön! - ment át burkolt ironikus fenyegetőzésbe rabszolgahajcsár főnöke, akit a legkevésbé sem érdekeltek az emberek magánéleti problémái.
- Még egyszer elnézést kérek! Sajnálom, most mennem kell! - közölte a telefonba, majd szándékosan bontotta a vonalat.
,,Mit képzel magáról az az oltári nagy seggfej?!" - tette fel magának a kérdést, majd tréfás, fintorgó grimaszt vágott a kisbabának, hogy szórakoztassa. Ezzel sikeresen meg is akadályozta a sírást, és szemlátomást a baba most kíváncsi nagy szemeket meresztegetve vizsgálgatta a férfi arcát, hogy vajon kicsoda lehet?
- Akkor drágaságom most hazamegyünk! Hogy fog neked örülni az asszony! - közölte boldogan, és büszkén, hiszen úgy érezte a titokzatos égiek végre meghallgatták fohászkodásaikat, hogy ezt a kisbabát hozzájuk vezérelték, még ha - több, mint valószínű -, hogy hosszútávon legalább is nem maradhat velük.
A férfi, amilyen gyorsan csak tudott visszagaloppozott futólépésben a lakásukhoz, és mikor megnyomta a kapucsengőt, hogy felesége engedje be az asszony vissza is kérdezett a biztonság kedvéért, hogy hátha férje nem felejtett-e otthon valamit?
- Nem, nem édesem! Csak légyszíves nyisd ki az ajtót! - kérte.
Az asszony beengedte és kíváncsian várta a bejárati ajtóban urát, míg felért vele a lift. Amikor aztán kinyílt a liftajtó és férje gyöngéden karjaiban tartott egy koszos, piszkos takarót, ahonnét gügyögő hangok jöttek elő a feleségnek jócskán elkerekedett a szeme.
- Hát... ez meg hogy történhetett drágám?! - kérdezte férjét, ám lelke mélyén valósággal madarat lehetett vele fogatni a boldogságtól. Óvatosan átvette urától az újszülöttet, és megnézte tüzetesen. Rögtön könnybe lábadt a szeme az örömteli meghatottságtól:
- Hát szia kis angyalkám! Hogy vagy? - simogatta, babusgatta. Később kérdezte csupán meg, hogy férje miként bukkant rá a kisbabára.
- A szelektív hulladékgyűjtő konténerek mellé volt kitéve! - közölte felháborodottan, idegesen.
- De hát... ki tehetett ilyen szörnyűséget...? - kérdezte meghökkenten.
- Jó kérdés! Ezt kérdezem magamtól én is! - próbált úrrá lenni érzésein. - A kérdés az, hogy akkor most mit kellene csinálnunk?! Ha hívjuk a gyámügyet azonnal feltesznek majd egy csomó, kínos, értelmetlen kérdést, amire úgy sem tudunk válaszolni. Ha szólunk a rendőségnek megint csak azt fogják gondolni, hogy kapcsolatban álltunk a babával, elvégre én hoztam haza!
- Nyugodj meg édesem! Egyelőre el kell mennünk bébiholmikat, és babakaját venni! A pici biztosan éhes lesz nemsokára, elvégre egy újszülött egész napját evéssel, és alvással tölti. - A fiatalasszony máris öltözködni kezdett, és annyira elégedett és kiegyensúlyozottnak látszott, amire nem volt példa az elmúlt évek során. Amikor tizenöt perc múltán készen lett azt mondta férjének, hogy elviszi a kocsit.
- Én addig mit csináljak? - kérdezte kissé kétségbeesetten.
- Még sosem vigyáztál babákra, ugye? - kérdezte huncuttan mosolyogva. - A lényeg, hogy a baba érezze a törődést, és a szeretetet, a többi meg csak megjön majd magától! - azzal máris elszaladt megvenni a szükséges holmikat. Több mint egy és fél óra múltán jött haza, és kérte férjét, hogy menjen le, és segítsen a kocsiból kipakolni, hiszen olyan sok mindent vásárolt össze.
- Azt a mindenit! Tényleg nem apróztad el a dolgokat szívem! - lepődött meg a férfi a sok csomag láttán, de lélekben kicsit megnyugodott, hogy imádott párja még sosem volt ennyire boldog. Mintha teljesen kicserélték volna.
- Remélem a baba jól érezte magát, míg odavoltam? - kérdezett rá a biztonság kedvéért.
- Úgy alszik, mint a tej, szerencsére! Szerintem ő is érzi, hogy biztonságban van, és ez nagyon sokat számít!
Felvitték az összes babaholmit, és babáknak való tápszert a lakásba, és következett az etetés ideje. A fiatal feleség szakértő módon ültette bele a vásárolt etetőszékbe a babát, és vette elő a bébiételt; ezúttal sütőtökpürét, amit remélhetőleg minden pici szeret, és babusgatva máris etetni kezdte a babát, közben folyamatosan beszélt hozzá, és becézgette:
- Hogy te milyen ügyes kislány vagy! Gyönyörű kis hercegnőm! Na még egy kanálkával az én kedvemért!
A kisbaba engedelmesen megette a sütőtökpürét, majd azonnal elaludt a fiatalasszony karjaiban. A férj úgy gondolta ezt a meghitt, fantasztikus pillanatot mindenképp meg kell örökíteni, és okostelefonjával előbb pár fényképet, majd videókat készített.
- Tudod drágám a szívem egyik része nagyon örül, hogy kisbabát találtam, míg az eszem azt mondja, hogy bajba kerülhetünk! - mondta ki az igazságot.
A fiatal feleség pontosan tudta és érezte is urának teljesen igaza van, ám ha arra gondolt, hogy már mióta nem sikeredett teherbe esnie, mintha kapott volna egy ajándékot az égiektől, avagy egy második esélyt az újrakezdéshez a sorstól, hogy most némileg mindent bepótolhasson.
- Életem! Egyelőre ne foglalkozzunk ilyesmivel, rendben?! Élvezzünk ki minden pillanatot a babával, amíg csak lehet, aztán később gondolkodhatunk arról, hogy esetleg örök befogadhatnánk-e őt!
- Nem akarok kötekedni, de ha a kotnyeles szomszédaink kérdezősködnének mit mondunk majd nekik?!
- Majd azt mondjuk, hogy az egyik ismerősünké a kisbaba, és egyelőre mi vigyázunk rá!
- És mi van akkor, ha valamelyik szomszéd nem bír majd magával, és szabályosan feljelentést tesz a rendőrségen?!
- Édesem! Imádlak tudod jól, de ne fesd az ördögöt a falra kérlek! Ez a néhány év, ahogy próbálkoztunk, hogy végre gyerekünk legyen, és újra és újra kudarcot vallottunk hihetetlenül megviselt, és rengeteg sok lelki energiát emésztett fel! Most végre kicsit anyukának érezhetem magamat! Kérlek ne vedd el tőlem az esélyt! - nézett kicsit szomorúan párjára a gyönyörű asszony.
- Drágám! Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! - a férfi odalépett az étkezőszékhez, és gyöngéden megcsókolta feleségét, és a picit is. - Szeretném hinni, hogy minden jól alakul, és minden rendbe fog jönni!

IDŐK ÜZENETE

Nem lehet méltán elégedett s boldog a Kor,
mely már nem értheti a kedves önzetlenséget,
kortárs költőket inkább szándékosan
titkos elefántcsonttornyokba száműzi,
torz-grimaszokat vágva rájuk,
mintha büdösek volnának.
Megtöri az összes valamirevaló álláslehetőség sanda,
megvesztegethető, idill-reményét;
kiváltságok s ígéretek
még így se emeltek soha kalapot
kisemberek mihaszna élete előtt.

Nem boldog egy csöppet se az a Kor,
mely szándékosan agyat mos,
értelmet butít, s elpazarolja
őszinte-nyílt érzelmeit.
Szabadgondolkodók pikáns-provokatív ítéleteitől
tart s színházak kultúráit inkább
parlagon hagyja senyvedni.
S tart attól, ki nem csupán a testéből,
öntömjénező szépségiparból akar meggazdagodni.

Mert nem lehet boldog, elégedett a Kor,
ha nem kopogtat önzetlen-segítőkészen
elárvult emberek rozoga ajtaján.
Szándékosan inkább meghamisítja a múltat,
töprengő jelent, bizonytalanított jövendőt.
Önzetlen, nyílt humanitásokban
legfeljebb csak karácsony tájékán, ha bízik.
Nem érthet empátiát-toleranciát, kötelességeket
– véli csupán az van, amit épp elrabol,
elvesz önkényesen, míg másokat elgázol.

Nem lehet boldog a Kor,
mely tán sosem kérdezi fennhangon a prófétákat,
hallgatag töprengőket: mi az,
amin muszáj volna gyökerestül változtatniuk?!
Nem figyel már oda,
ha egyesek öngyilkosok,
mások tartósan munkanélküliek,
s összetört-szív vesztettek lettek.

S míg újító performace-gondolatok teremtődnek
minden utcabokorban,
melyen sajnos inkább hobbi-irodalmárok,
lelkes könyves bloggerek
is csupán nevetni tudnak
– elássák, s legyintenek inkább azok,
kiknek a befolyás s az incselkedő hatalom fontosabb.
– Léptek alatt már jó régen megindult
a rothadás s elsüllyedt a föld
s a kiáltani vágyó visszhang!

SZÍNÉSZKEDÉS ÉLESBEN

Valaki verekedésbe keveredett egy elegáns, öt Michlein-csillagot kapott budai étterem előtt. Egy öt fős úgynevezett baráti társaság ment neki egymásnak. Előbb csupán férfias kakaskodások, kölcsönösen gyilkos tréfálkozások, apróbb, tán még meg is bocsátható heccelődések vették kezdetüket, ám aztán úgy a közepe előtt kicsivel előkerült egy bökőméretű éles kés, és boxer.
Egy épp arra tévedt férfi látta ezt. Úgy tett, mint aki szándékosan inkább a földet nézte, babrált is a lábával. Csupán lassan merte felemelni ténylegesen a tekintetét, hogy azok meg ne lássák, ám valahogy belülről már érezte, hogy tetten érték, mert észrevették, és mintha már a tulajdonképpeni fizikai konfliktus nem is volna akkora eget rengető szenzáció, vagy nagy mutatvány kipécézték maguknak őt, és mind az öten marconán, és keményen megindultak egyenesen felé.
- Hé te kis geciláda! - szól oda neki egy öltönybe öltözött, jól szituáltnak látszó üzletember. - Mi a jó kurva anyádat leskelődsz itten?! - kérdezte nagy mellénnyel, mintha máris önkéntelesen előléptette volna magát bandavezérnek.
A férfi látott már több B-kategóriás akciófilmet, úgyhogy - több, mint valószínű -, hogy pontosan tudni fogja, hogy akkor most mindjárt agyonverik, vagy nyolc napon túl gyógyuló, tartós sebeket, és sérüléseket szenved. Valahol látott egy filmen, ahol egy fickó elkezdte megjátszani a feketéknek, hogy ő bizony egyenesen a diliházból szabadult, aztán láss csodát a marcona feketék békén is hagyták, hiszen egy bolonddal úgy sem tudnak mit kezdeni!
Most elhatározta magában, hogy már csak azért se fogja hagyni, hogy őt agyba-főbe verjék, vagy hogy gyilkosan megalázzák, pellengérre állítsák. Még szerencse, hogy tizenhét évesen színész szeretett volna lenni, így emberi gesztusok széles repertoárjait igyekezett lelkébe olvasztani, és sikeresen képes volt utánozni az emberi érzelmek széles skáláit.
- Hé, te kis férgek! Hozzád pofázunk! Mit képzelsz magadról?! - vette át a szót az üzletemberforma ember mellett álló kigyúrt, gorillanyakú testépítő.
- Kedves testvéreim az Úrban! Mai szentbeszédünk témája a megbocsátás! - kezdte harsogni harsogó ünnepélyességgel, mintha pap, vagy szerzetes volna. - Kérlek benneteket testvéreim! Ne a harc vezessen benneteket, inkább a béke! - két vaskos kezét felemelte egészen a feje fölé, mintha máris egyenesen áldást osztogatna, és magában azon imádkozott, hogy ezek a könyörtelennek látszó alakok elhiggyék a meséjét.
- Nézzétek már fiúk! Kifogtunk magunknak egy eredeti szentfazekat! - jegyezte meg az egyik csücsöri-szájú, koktélruhás hölgyemény. - Szerintem annyira cuki! - könnyedén, akár egy egzotikus pillangó odalibegett magas tűsarkújában a szerzetes játszó férfihoz, és megpaskolta az arcát.
- Még hogy ez az ürge pap? Egy nagy büdös francot! - tette keresztbe maga előtt tetovált kezét a másik marcona, alvilágiasult figura. - Szerintem inkább teszteljük kicsit! - ő is megvillogtatta a sárgaszínű holdfényben bokszerét.
- Mi a francért nem törjük el inkább az orrát, vagy valamelyik testrészét?! - ajánlkozott a negyedik.
- Mindenki kussoljon! Értve?! Majd én eldöntöm! - adott egyenértékű utasítást mindenkinek a vezér üzletember, aki valamivel mégiscsak értelmesebbnek tűnt, mint a többi bunkó.
- Akkor atyám! Azt mond meg nekem, hogy... mi az élet értelme? - tette fel első, filozofikus kérdését az üzletember.
- Kedves testvérem! Az életben pont az a szép, és lenyűgöző, hogy változékony, akár a mindennapi időjárás! - felelt bölcsen, megfontoltsággal.
- Ez mind egy nagy süket duma! Én azt mondom vágjuk le a golyóit! - villogtatta meg nagy pengéjét látványosan az ötödik ember.
- Pofádat befogtad, mert ha nem te leszel a következő! - nézett rá komoly tekintettel a vezér. - No, akkor szent atyám! Még egy kérdés! A gyónási titok szentségét vajon betartják-e?! - fordult feléje.
- Kedves Testvérem! Hazudnék, ha azt mondanám emberek között egy sincs ki nem bűnös, és gyarló, ám a titkok azért titkok, hogy megőrződjenek s ki ne tudódjanak! - itt gyorsan keresztet vetett, mintha valami bizalmas információt árult volna el magáról, vagy épp hivatásáról.
- Nocsak! Érdekes válaszokat tudsz adni szent atyám! - tapsolt kétszer az üzletember. - Tudod mit? Mert jól feleltél ideadod nekünk földi értékeidet, és akkor esetleg ne agyalunk meg! Ez a felállás! - közölte egyszerű szavakkal, kimérten.
- Te is tudhatod kedves Testvérem, hogy egyszerű ruhámon kívül nincs mit odaadhatnék nektek!
- Te ez szórakozik velünk? Én azt mondom nyírjuk ki, aztán húzzunk innét! - látszott, hogy a harmadik tag idegeskedni kezd és ez rossz előjel volt.
- Pofa be! Akkor szent atyám nem is raboljuk a drága idődet, de vesd le az összes ruhádat! - kérte szépen fenyegetőzve az üzletember a férfit, aki hatásosan alakította a pap karakterét.
A férfi mi egyebet tehetett volna? Rögtön vetkőzni kezdett, hogy már csupán csak alsónadrágja és atlétája volt rajta, mely engedni láttatta szőrös mellkasát a hölgyemény legnagyobb gyönyörűségére.
- Olyan kis édes ez a papocska! Játszhatok vele egy kicsit? - kérdezte csicsergő kanárihangon a lány.
- Mit mondtam te luvnya?! Kussolsz! - érezhető volt a levegőben, hogyha a dolgok nem úgy történnek, ahogy a vezér akarja, akkor máris fenyegetőzés, vagy félelemkeltés a fizettség.
- Jól van már! Olyan durci tudsz lenni drágám, ha mérges vagy! - a lány kicsit hátrább lépett, helyet adva a másik négy embernek.
- Akkor szent atyám! Bár nem szokásom, bármennyire is furcsán hangzik ez, de meg kell kérlek, hogy a pénzedet is add át nekünk!
- Figyuzz haver! Most komolyan! Kizsebelünk egy tetves szentfazekat! Ezért még nagyon meg fogjuk szívni az életben! Én rendes, megállapodott életet akarok! - közölte a második ember.
- Á! Szóval nyugis életre vágysz! Tiszta sor csórikám! Akkor azonnal befogod azt a hülye senkiházi pofádat különben eláslak a saját kerted alatt! Világos bazd meg?! - itt egy hatalmas gyomros ütést vitt be az ürgének, aki csillagokat kezdett maga előtt látni a tartósnak nevezhető fájdalomtól, és álló pozicióba görnyedt.
- Hát akkor atyám! Mennyi Kp van nálad?! - kérdezte most már határozottan fenyegetően az üzletember.
- Kedves Testvérem! Azonnal meg is nézem! - elővette a táskájából a fekete szütyőszerű pénztárcáját, melyben ezerötszáz forint és némi apró árválkodott. Ezt segítőkészen átnyújtotta az üzletembernek.
- Hát te aztán tényleg szegény vagy szent atyám, mint a templom egere! Pedig az emberek adójából ti aztán dözsölhettek, ha akartok ítéletnapig is!
- Kedves Testvérem! Isten útjai kifürkészhetetlenek! - újabb látványosan ünnepélyes keresztvetés következett, majd úgy tűnt a férfi tökéletesen megnyugodott és átszellemült.
- Hát akkor nagyon köszönjük szent atyám, hogy ennyire segítőkész és adakozókedvű voltál! - válaszolta neki, majd a másik négy emberhez fordult: - Most pedig lépjünk olajra, mielőtt valaki tényleg meglát, és hívja a zsarukat! A másik négy és a lány azonnal kereket oldott, mikor már csupán csak a férfi és az üzletember maradtak négyszemközt, bizalmasan az üzletember elővett öltönye zsebéből egy éles tárgyat, majd kicsit közelebb lépett a férfihoz:
- Egy kis apró ajándékot szeretnék adni szent atyám, hogy mindig emlékezhess rám! - azzal a hosszú késével gyomorszájon szúrta a férfit, majd kihúzta a kést, beült méregdrága Lexus terepjárójába és csikorgó kerekekkel eltűnt onnét.
,,A francba, francba, francba!" - mérgelődött a papot alakító férfi, aki nagyon jól tudta, hogyha nem jut el sürgősen egy kórházba, vagy mentőállomásra akkor szinte egészen biztos, hogy ez a mai nap volt az utolsó éjszakája.
Miközben igyekezett kezével elszorítani vérző gyomorsebét elkezdett lassan botorkálni, és csak remélhette, hogy egy megbízható valakibe botlik majd, aki talán segíteni fog rajta. Persze reményei rohamos gyorsasággal fogyatkozni kezdtek. Végül elért egy zöldes köztéri parkba és leült kicsit megpihenni Márai Sándor szobrához közel.
Óvatosan megnézte véresen szivárgó hasát. A seb, bár nem látszott vészesnek, azért elég komolynak tűnt ahhoz, hogy ne vegye tréfa dolognak.
Szerencsére éppen a közelben posztolt egy sárga taxi. A férfi gondolt egyet, és bár csak alsógatyája és atlétája volt rajta úgy döntött sürgősen tesz egy próbált, mielőtt végleg meghalna.
Kopogott a taxit ajtaján, és érdeklődött, hogy betudná-e vinni a legközelebbi rendelőintézetbe, a tarifát később kifizeti.
- Szálljon be kedves Uram! De hát mi történt magával...?! - rökönyödött meg a nagypapakorú, jószándékú taxis ember.
- Azt hosszú volna elmesélni! Most pedig ha kérhetem taposson bele öregapám, mert megint vérezni kezdett a sebem!
Míg a kórház felé repesztett az átalakított 1200-as Skoda-taxi a nyugdíjas taxis eldiskurált különös utasával, és megtudta tőle a történteket.
- Hát maga aztán nem semmi kedves barátom! Én majd összecsináltam volna magamat a félelemtől, ha néhány bunkó férfi beült volna a taximba, és elkezdtek volna fenyegetőzni, de ahogy látom maga még olcsón megúszta!
- Ha nem számítjuk, hogy elvették az összes ruhámat, és vagy ezerötszáz forint kézpénzemet! - jegyezte meg a férfi egy csipet iróniával. Szerencsére cinikus fekete humora most sem hagyta cserben.
Kicsivel tizenöt percen belül értek be a legközelebbi rendelőintézetbe. A nagyapakorú taxis még jófej is volt, mert azt mondta, hogyha esetleg valamikor még az életben összefutnak ráér megadni a férfi a tarifatartozását. A férfi megköszönte, majd az éppen ügyelő orvosokra bízta életét, akik azonnal összevarrták sebét a gyomrán, és biztos, ami biztos alapon pár napig még bent tartották a kórházban megfigyelésen.