A KÜLÖNÖS KISPAPA

Áprilishoz képest meglepően napsugaras, szinte vidám nyárias meleg volt, amikor egy mackós termetű férfi úgy döntött, hogy taxiba szállt és beviteti magát a kórházba, mert imádott, egzotikus barátnője éppen a kilencedik hónapban volt, és persze el is folyt a magzatvize.
Annyira frusztrált, izgulós, ideges volt, hogy jóformán azt sem tudta, hogy mit kérdezett tőle az illető taxis, aki tagbaszakadt, marcona embernek tűnt, és a jobb szeme üvegből volt, mint később kiderült egy bulizós társaságot szállított éppen haza, amikor egy húszas éveiben járó siheder srác váratlanul kést rántott, és bár megpróbálta előbb jobb belátásra bírni, később önvédelem címen leszerelni az adott fiatal srác lazán és egyszerűn kiszúrta a taxis jobb szemét és mire a sürgősségi osztályon sorra került gyakorlatilag ki is lehetett jelenteni, hogy fél szemére megvakult.
- Uram! Tisztelt Uram? Ön kért egy fuvart?! - kérdezgette a jó meleg kabátot, és pulóvert viselt férfitól, aki bal kezében egy közepesméretű termoszt szorongatott, amiben - később kiderült -, finom, ínycsiklandozó húsleves gőzölgött, melyet ő maga főzött, mert édesanyjától azt hallotta, hogy a kismamáknak szigorúan tilos bárminemű ételt fogyasztaniuk mialatt szülnek. Gondolta kedvese csak szereti a húslevest, és a hormoningadozás miatt csak nem fogja ott helyben leordítani a fejét.
- Igen! Jó napot kívánok! - köszönt. - Betudna vinni kérem a Honvéd Kórház gyermek osztályára? - nézett rá kétségbeesett félelemmel, zöldesbarnás szemeit forgatva, mint aki nagyon is fél a közelítő jövőtől, vagy épp a következményektől.
- Természetesen Tisztelt Uram! Szálljon be! - nyitotta ki a Ford Focus típusú kanárisárga színű autó anyósülését.
- Nagyon köszönöm! - azonnal behuppant, behúzta nagyméretű lábát, majd magára csatolta a biztonsági övet, mert mostanság szinte kellő rendszerességgel mutatott valami újabb vége-hossza nincs horrorisztikus szörnyűéget az esti híradó.
- Tehát akkor a Honvéd Kórház gyerekosztálya? - kérdezett vissza megerősítést várva az üvegszemű taxis marcona, egyáltalán nem barátságos képpel.
- Igen, amennyiben ez megoldható, és nem okoz gondot! - válaszolta még mindig idegeskedve, és a legrosszabbra készülve a férfi.
A taxis azonnal bekapcsolta a digitális vörös színen számláló kis mérőműszert az autó műszerfalán, mely abban a pillanatban elkezdett számlálni, amint a kocsi megindult.
- Első gyerkőc kedves uram? - kérdezte kicsit bizalmaskodva egy kis idő múltán megtörve a kínosan beállt csendet a taxis.
- Legalább is úgy tudom... - válaszolta remegő hanggal.
,,Különben is! Kinek mi köze van hozzá, hogy neki gyereke születik?! És egyébként is? Mi a csudáért kell bármit is nagy dobra verni?!“ - ezt sosem tudta megérteni, elfogadni pedig annál is kevésbé.
- Izgul? - kérdezte újfent egy rövid szünet után. A hétköznapokkal rendre az volt a baj, hogy - nagy általánosságban -, számítani kellett forgalmi torlódásokra, vagy kisebb-nagyobb dugókra. Iden ám! De amennyiben az ember ismerte a várost, mint a tenyerét, akkor mi sem volt természetesebb annál minthogy egy megfelelő vezető segítségével az ember akár húsz perc alatt a város legtávolabbi pontjairól is könnyűszerrel megközelíthette a kívánt célállomást.
- Hát... ha lehetőek őszinte borzasztóan aggódom, hogy ne történjen semmi baj! - vallotta be ennek a vadidegen embernek, aki már-már kínosan, gyanakodva méregette.
- Ne izgassa fel magát Tisztelt Uram! Nem lesz itt semmi gond! Később majd az a rahedli sok pelenka, bébi kaja ami egy vagyonba is belekerül, és egyéb költségek. No, hát az tényleg kisebb fejtörést fog okozni! - jegyezte meg fogait villogtatva.
- Hát... köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet...
- Tervezték a babát, vagy csak úgy... becsusszant...?
A férfit szemmel láthatóan jócskán meglepte a feltett kérdés ilyentén tálalása, ezért hosszasan kezdett el töprengeni a lehetséges válaszokon.
- Hát az az igazság, hogy a gyerekvállalás egy ideje már erősen lógott a levegőben, mert a nőknek általában hamarabb ketyeg az a bizonyos biológiai órájuk, meg minden... De összességében már nagyon szerettünk volna.
- Nincs is annál jobb, mint amikor az ember először lesz szülő! Tudja én úgy voltam vele, hogy az anyáknak azért valamivel mégiscsak könnyebb, hiszen már előzőleg kilenc hónapjuk van rá, hogy összerázódjanak a babával, és kicsit belekóstolhassanak a szülőség világába, míg ellentétben az apáknál ez csak jóval később, vagy egyáltalán nem alakul ki. - kezdte részletesen kifejteni saját nézeteit.
Az idegeskedő férfi megpróbált most kivételesen elvonatkoztatni, és helyette inkább kibámult az ablakon. Villámsebességgel száguldottak át az egyébként is forgalmas Rákóczi úton, hogy aztán egy huszárvágással rákanyarodhassanak a Dózsa György útra.
- ...Szerintem minél nagyobb egy család annál jobb, mert az embernek mindig szükséges és jó, ha számíthat a szerettei támogatására.
,,Ebben is lehet valami!“ - gondolta, amint kibámult az ablakon. Az igazság persze megint az volt, hogy ő szinte sohasem érezhette igazán családtagnak magát a saját családjában, hiszen egyke lévén rengeteg sok kisebb-nagyobb kötelezettsége volt, és sokszor érezhette úgy, hogy képtelen annak az elvárásnak, személyiségideálnak megfelelni, amit főként apja volt hajlamos már csak azért is ráerőltetni.
Ráfordultak a Podmaniczky utcába, ahonnét most egyszerre két vijjogva száguldó mentőautó is kivágódott.
- A jó kurva anyjukat! Nézze meg az ember! Én is szeretnék behajtani! - káromkodott kikelve magából mérgelődve a taxis. - Látja kedves Uram! Ilyen kis bagatell hibák miatt történnek a frontális balesetek! Az ember sokszor azt sem igen tudhatja, hogy hol áll a feje! - éles kanyart vett, amikor megpróbálta leparkolni az autót az egyik fizetős parkolónál.
- Na még ez is! A bajok csőstül jönnek kedves Uram! Ha megtalálom azt a seggfej idiótát, aki anno fizetőssé tette a parkolást egész pesten esküszöm, hogy megtanulja majd mi a valódi értéke a pénznek! - mérgeskedett egy újabbat, majd végre sikeresen leparkolta a taxiját. A kis mérőszerkezet pityegő hanggal jelezte, hogy megérkeztek az úticélhoz, és pontosan kiszámolta, hogy mennyi a tarifa.
A kis mérőműszeren tizenkét kilométer látszott, ennek megfelelően a négyszáz forintos órabérrel beszámítva hatezerhatszáznegyvenkilenc forintot kellett volna fizetnie a holtideg férfinak, aki nemsokára igazi apuka lesz, ehelyett a taxis - ki tudja miért? -, mintha megszánta volna és csupán kétezer forintot volt hajlandó elfogadni.
- Bízzon bennem Tisztelt Uram! Meglátja, ha a gyerek mindig számíthat az öregjére az később majd megtérül! A másik fontos dolog, amire figyeljenek oda vagy Ön vagy a párja, hogy soha az életben ne szégyenítsék meg nyilvánosan, mert akkor egészen biztos, hogy ugrik a bizalom, ami pedig az összes kapcsolat alapja! - adott még egy utolsó, ingyenes jótanácsot.
A férfi igyekezett gyorsan kiszállni, mielőtt még a várakozási időt is felszámolta volna a barátságos, jóindulatú taxit, ám semmi ilyesmi nem történt. Kezet fogtak egymással, majd a taxis csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba, és azonnal eltűnt a férfi szeme elől.
A férfi sürgős lépésekkel rohant be a kórház főbejáratán, és egyenesen a recepció felé galoppozott, hogy megtudhassa az illetékes recepcióstól, hogy vajon párját hova vitték.
A termosz forróleves szerencsésen átvészelte az utat. Hogy fog most majd örülni egzotikus barátnője, hogy végre legalább ehet egy pár falatot.
- Üdvözlöm Miben segíthetek kedves Uram? - kérdezte kedves mosoly kíséretében az ügyeletes recepciós nővér.
- Kezét csókolom! Érdeklődni szeretnék, hogy Vadász Babet melyik kórteremben van?
- Rokona, vagy hozzátartozója?
- A párja vagyok! - felelte kifulladva, mintha már ez az egyetlen mondat is hatalmas erőfeszítésébe került volna.
- Pillanat türelmét kérem! - a nővér máris nyomkodni kezdte a számítógép billentyűzetét, és pillanatokon belül megjelent a villogó monitoron a kért információ.
- Igen! Úgy látom, hogy most vitték a műtőbe! Szülni fog! - válaszolta. Tudja, hogy merre van a műtő? - kérdezett vissza.
- Hát... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Semmi gond kedves Uram! - a nővér most intett egy másik fiatalos nővérnek: - Gabikám! A szülészetet keresné az úr! Ha volnál szíves megmutatni neki, hogy merre találja! - kérte.
- Persze Drágám! Mi sem természetesebb annál! - felelte, majd a jócskán ideges férfihez fordult: - Kövessen kedves uram, ha kérhetem!
Azzal megindultak kicsit kutyafuttában is, elvégre akit a szülészetre visznek annak minden perc drága és felbecsülhetetlen.
Alig tíz percen belül már ott is voltak egy hatalmas nagyméretű üvegfalnál, ahol szundikáló újszülöttek aludták édesded álmukat. A férfi rögvest meghatódott, és legszívesebben azonnal elpotyogtatott volna pár nagyalakú krokodilkönnyet, ám megfogadta, hogy csupán csak akkor fog majd sírni, mikor a babájukat a karjába adják.
- Itt bemegy a folyosón kedves Uram, és a folyosó végén vannak a kórtermek! Ha jól látom akkor az utolsó előtti szoba lesz a megfelelő! - nézett újból rá a beteg kartonra.
- Nagyon szépen köszönöm... - felelte a sebtiben eltávozott nővérnek, aki egy kedves mosollyal reagálta le az egyszerű erőfeszítést.
A férfi tétován, leszegett fejjel előbb kopogtatott hármat, majd amikor valaki hangosan kikiáltotta, hogy ,,szabad“ akkor óvatosan belépett.
A kórterem szobában egyszerre öt fiatal hölgyet is talált, akik mind egyszerre voltak terhesek, vagy már éppen szülés után voltak. Most kíváncsian, érdeklődéssel vettek körbe a vadidegen férfit kezében a forró húsleveses termosszal.
A férfi szinte azonnal felfedezte párját, akit nemrég hozhattak ki a műtőből, mert most még kába volt a gyógyszerek mellékhatásaitól, amiket kapott, és szemmel láthatóan édesded álmát aludta. Mint utóbb kiderült rá is fért a pihenés, mert egészséges, több mint háromkilós kislányt sikerült világra hoznia.
A férfi óvatosan megfogott egy hófehér műanyag széket, és halkan helyet foglalt. Amint nézni, majd bámulni kezdte alvó, szuszogó barátnőjét lassan, fokozatosan engedett fel benne a félelem, rettegés, és a tartósnak ígérkező bizonytalanság. Sokszor ténylegesen el sem akarta hinni, hogy egy olyan nyámnyila, tutyimutyi, gyáva alak, melynek a világ előszeretettel szerette őt beállítani egy ilyen fantasztikus, és minden ízében különleges nő oldalán találhatja meg a megérdemelt boldogságot.
Így is több mint fél órába beletelt mire barátnője óvatosan kinyitotta a szemét:
- Szia drágám! Na, mi újság? Hogy vagy? - kérdezte tőle, pedig a férfi igazából arra volt kíváncsi, hogy ő hogy van, mint újdonsült kismama.
- Remekül! Fantasztikusan csináltad szívem!
- Na és mi lett? Szóval úgy értem, hogy fiú, vagy lány?! - izgatottan váltogatta kérdéseit.
- Egy tüneményes, álomszép kis hölgy! Épp annyira egzotikus, és huncut mint az anyukája! - óvatosan megsimogatta arcát. - Ugye éhes vagy?
- Ennyire látszik! Már hajnal óta semmit sem szabadott ennem, és most akár egy ökröt is bekapnék!
A férfi óvatosan felemelte a földről a termoszt.
- Hoztam egy kis húslevest. jó sok csigatésztával, és sárgarépával, amit úgy szeretsz!
- Jaj, édesem! Nem is tudod de az életemet mentetted meg! - gyönyörű barna szeme valósággal csillogott a mohóságtól. Legszívesebben már alig várta volna, hogy megkóstolhassa végre a finom, jóízű húslevest, mert hajnal óta valósággal kopogott a szeme.
A férfi gondoskodón kivett egy tiszta szalvétát, és mintha csak egy partedli lenne gyöngéd szeretettel tette párja hófehér ágyneműjére, nehogy kellemetlenség történjék, majd óvatosan kinyitotta a közepesméretű ételhordót, amiből ínycsiklandó illatok gőzölögtek. Elővett egy evőkanalat is, és mintha csak egy kisgyereket etetne meg kanalazni kezdte barátnője szájába a levest. Időnként megkérdezte, hogy mit adjon: tésztát vagy zöldséget?
Később késő délelőtt behozták a kisbabát, és a férfi a boldog meghatottságtól szabályosan a könnyeivel küszködött. Elvégre miért is kellene szégyenlősködni egy ilyen kivételesen ünnepi pillanatban?
Még mindig nem egyeztek meg igazán, hogy miként fogják hívni a kis hercegnőt, aki még nem látott, de mintha már megérezte volna, hogy kitüntető, szerető gondoskodásban lesz egész életében része.

SENKI TÖBBET?!

Az ember mostanság sokadszor,
egyre gyakrabban ellágyul,
akár az elmebeteg vagy az agyalágyult
szinte már hiányolja a rózsaszín agymosott
propaganda-mocsokban tobzódva
fetrengő bulvár-csatornák semmitmondó,
merészen alantos kínálatát.

 Sajnálja már a legújabb valóságshow
hírhedett perc-emberkés sztárjait,
a tinédzserkorú, bamba
vigyori-képű influencerek
egyre népesülő krémjét,
a hobbi-irodalmárok
s digitális online-nomádok
olcsó szintjét s folyvást azon töpreng
hogy voltak képesek ennyire
elfuserálni ezt a mostani pöcekori,
kőkori-vadbarom közállapotot?!

 Legtöbbször csak a nagy kiértékelések,
a konzultációk,
közutálatokból születik villám-hirtelen,
ideje hamar a nagy,
világraszóló közmegegyezésnek:
,,a ki hol rontotta el" - alapkérdése már nem oszt,
nem is szoroz.

Bűzös, mérgező szókaratés anyázások,
káromkodások kölcsönös szleng-akkordjai;
kiborított kukák, röpülő sörösüvegek,
összegrafitizett sikátorfalak
már mind-mind közrejátszanak abban,
hogy vadítsák, idegenítsék el egymástól
az egykor fejlődésnek szánt alkotói,
performance-közösségeket.

Ostobák agymosott idióták,
progaganda-rendszereket
jószántukból talpnyalók kiszolgálók között
sosem lehet sem összefogás sem egyezség.

 Ha van: kisstílű, kicsinyes haszonbérlet,
adok-veszek megalkuvó, lelki zsibvásár.
Lassan fognak csupán elsüllyedni
világító plazmatévék képernyőjéről
a hozzá-nem-értő,
rosszakaratú emberek.

 Igaz érdemeik elismerése véget kitüntetésekben,
busás juttatásokban részesülnek.
Egyszer megint feltűnnek a megfáradt,
aggastyánkorú nemzedék-társak
s máris szónokolni kezdenek:
Ki hol, mikor mit csinált,
vagy mit nem csinált?!

 S nyúlfarnyi, aprócska füzetméretű kötetekkel akarják
újra értelmezni a költészetet,
gondolat fogalmát.
Már minden területen méltatlan,
megalázó árverésre került
az ember lelke s cselekedete.
Senki többet?!

KALANDOROK, EMBEREK, SZUPERHŐSÖK

Annyira igyekezett óvatosan lábujjhegyen belépni nagymamája szinte egérlyuk méretű kis szobájába, hogy szinte vérében máris megérezte az izgalom, a felfokozott stressz és az adrenalin lüktetését. Úgy érezte ebben a pillanatban magát, mint aki egy fantasztikus, szigorúan titkos küldetést, egyenesen történelmi tettet hajt végre annak érdekében, hogy önmagát fölszabadítsa a gyermeki vágy és örömérzet nevében.
A nagymama szobája rendkívül aprócska helység volt. Az ember szinte - kivétel nélkül -, mindig elcsodálkozott azon, hogy miként volt képes a mama a hatalmas, embermagasságú, hét férőhelyes kanapét egy ekkora nyúlfarnyi szobába a bútorszállítókkal behozatni? Szinte elképzelhetetlen, és ugyanakkor bravúros teljesítménynek számított.
Csak csöndben! Csak óvatosan! - igyekezett biztatni, bátorítani önmagát, hiszen ha lebukik, még nem igazán tudhatta, hogy vajon milyen fedőtörténet, aprócska füllentésszagú hazugságot kellene kitalálnia ahhoz, hogy a felnőttek, és elsősorban szülei elhiggyék, hogy ő ténylegesen nem akart semmi rosszat csupán csak szuperhős ruhát szeretett volna készíteni magának a mama megmaradt, fölösleges régi ruhadarabjaiból.
Halkan kinyitotta az enyhén nyikorgó, szintén hatalmas, ósdi, sötétbarna ruhásszekrényt, amiben az ember valóságos rejtett kincsek nyomára bukkant. Hol egy hórihorgas, nagy cilindert, máskor pedig egy valódi keménykalapot, és sétapálcát is talált, de most a legfontosabbnak tűnt számára az az ócska, koszos, sötétbarnaszínű sötétítőfüggöny, melyet már nem használtak, miután pár hónapja végre új redőnyöket csináltatott a nagymama. Most ezeket igyekezet előhalászni a szekrény aljából. S valósággal máris repesett az ujjongó örömtől, amikor rábukkant ezekre az anyagokra.
Igen ám, de miként és vajon hogyan készülhet egy szuperhős öltözet? Vajon Batman, vagy Vasember, vagy más egyéb kedvenc hőse hogyan varrta meg, és alakította át saját öltözékét, hogy az valóban méltó leehessen egy valódi hőshöz, aki egyszemélyben védelmező, segítő is?! - töprengett erősen magában.
Végül aztán - miután jobb ötlete legalább is -, egyelőre nem akadt kilopakodott észrevétlen a kinti nagykonyhába, ahol általában főzni-sütni szoktak a család részére, és ami amolyan találkahelynek bizonyult eddigi életében. Talán ha sikerülne nagymamáját megkérnie titokban talán varrhatna neki egy ruhát.
Kilopakodott a konyhába, ahol apja már javában sokat beszélt, és szinte mindenkit szóval tartott. Ennek persze az volt az egyetlen hátulütője, hogy apja szavának mindig igazat kellett adni, különben következett az örök harag tartósnak bélyegzett korszaka.
- Hát te meg? Hol mászkáltál? Miért nem jössz végre már enni?! - kérdezte kíváncsian.
A kisfiú ügyet sem vetett apja kérdésére szó nélkül odament a nagymamához, aki most gondoskodó szeretettel kavargatta az ínycsiklandozó krumplistésztát a régimódi gáztűzhely lángrózsáján, és érdeklődve fordult kisunokája felé:
- Mit szeretnél kisfiam?
- Tudsz titkot tartani mama? - kérdezte sóvárgón a kisfiú.
- Micsoda bugyuta kérdéseid vannak édes fiam? - csóválta meg fejét a mama, de egyre kíváncsibb lett, hogy vajon mit is akarhat igazából unokája.
- Gyere a szobába! - kérte, majd azonnal megindult a benti szobák felé.
A mama nézett utána egy ideig, majd felnőtt lányára nézett, aki bólintott párat, ami annyit jelentett, hogy biztos, ami biztos alapon jobb ha megnézi, hogy vajon mit akarhat tőle kisunokája.
Amikor beért a jó hűvös szobákba, és látta, hogy unokája a szobájában a ruhásszekrény előtt toporog hirtelen nagyon kíváncsi lett:
- Mit szeretnél kisfiam?! - kérdezte újfent. Aztán meglátta az unoka kis pufók kezében szorongatni a piszkos sötétítőfüggönyöket, és bizonyos holmikat. - Mit szeretnél ezekkel a piszkos holmikkal aranygyerekem?
- Szeretnék szuperhős lenni! Csinálnál egy ruhát? - kérdezte annyira szívhez szólóan, esengőn mintha a legdrágább karácsonyi, vagy szülinapi kívánságot kérte volna, és most egyedül a nagymamája kezében volt a döntés további kulcsa.
- Hát... nem hiszem hogy... - mivel nem tudhatta, hogy egészen pontosan mire is gondolhat kisunokája ezért hímezeztt, hámozott egy ideig, aztán alig öt perc után menőötlete támadt. - Várj csak egy kicsit! Mindjárt megkérdezzük édesanyádat, hogy mit tegyünk! - azzal fogta magát és aprócska lábain máris futásnak eredt a kinti konyhába, ahol felnőtt lánya éppen jóízűen ette az olasz jellegű paradicsomlevest.
- Na mi az anyuka? Mi történt? - kérdezte előbb veje.
- Édes lányom! A fiatalember szeretne kérni valamit, és arra gondoltam, hogy megkérdezhetnéd tőle!
- Persze! Máris megyek! - így a fiatal anyuka. Felkelt az asztaltól a férj kisebb bosszúságára, aki már nagyon éhes volt, és most láthatóan kicsit szívta is a fogát miatta, hogy félbe kell szakítani egy fontos, családias étkezést.
A fiatal anyuka is bement a szobába, ahol kisfiát látta toporogni, szemmel láthatóan izgatottan.
- No, mi a baj Ádám? - kérdezte kedvesen lehajolva tőle.
- Szeretne, ha készítenék neki egy szuperhős ruhát! - válaszolta a nagymama.
- Ó! Hát... azt hiszem semmi akadálya, de előbb együk meg közösen a finom ebédet, mielőtt kihűl. - simogatta meg kisfia buksiját, majd kézen fogva visszamentek együtt a konyhába, hogy befejezzék az étkezést.
Amikor jó fél óra után mindannyian kiadósan megebédeltek, és az apuka lement lepihenni a benti hűvös szobák egyikébe az anyuka, a nagymama és a kisfiú hármasban azon tanakodtak, hogy a piszkos sötétítőfüggöny, és néhány szintén jócskán elhasznált ruhaanyag segítségével miként tudnának a kisfiúnak szuperhős öltözéket készíteni. Szerencsére a nagymamának kiterjedt ismeretségei köre volt az egész környéken, és nagyon is ismerték a nevét, így nem meglepő, hogy máris áttelefonált a csupán pár utcasaroknyira lakó kedves, nagymamakorú néninek, aki nagyon jól bánt a varrógéppel, és szinte bármit megtudott csinálni.
- Szervusz Julika! Lenne egy aprócska feladat, ha nem gond! - szólt bele a kagylóba a nagymama.
- Szervusz Marikám! Persze! Bármiben szívesen segítek!
- Az unokám szeretne magának egy szuperhős jelmezt, vagy mifélét! - felelte bizonytalanul.
- Semmi probléma! Megoldjuk! Én menjek hozzátok, vagy ti jöttök hozzám? - jött egy újabb kérdés.
- Hát amennyiben megoldható mi mennék hozzád! Gondolom szeretnél méretet venni róla?
- Igen! Az feltétlenül szükséges! Gyertek, akár még ma is jó!
- Köszönöm Julika drága! Akkor nemsokára ott vagyunk! - azzal letette a kagylót, majd kisunokájához fordult:
- No hát akkor kicsi szívem! Most felöltözünk, és átmegyünk egy kedves idős nénihez, aki segíteni fog a jelmezed megvarrásában. - azzal megfogta az első keze ügyébe kerülő reklámszatyrot, belegyömöszölte a koszos sötétítő függönyöket, és néhány használt ruhadarabot, hátha barátnője még hasznát tudja venni, aztán a kisfiút kézen fogva megindultak a másik utcasarkon álló szintén családi házhoz, még az anyuka is elkísérte őket.
Hamar odaértek a csupán csak három utcányira lévő gondozott kertesházhoz, ahol egy nagyobbacska farkaskutya védelmezte a portát, és máris hangos ugatással jelezte, hogy látogatók jöttek. Néhány perccel később idős asszony csoszogott ki a papucsával a veranda elé, hogy kicsit jobban szemügyre vegye a látogatókat, ám amikor végre meglátta, hogy egyik legjobb barátnőjéről van szó azonnal jobb kedve lett.
- szervusztok! Gyertek csak be! - invitálta őket, majd a kutyát hátra küldte, hogy ne rémissze meg a kisfiút, aki félt a legtöbb állattól.
Bementek a nappaliba, ami a ház talán legtágasabb, és legkényelmesebb része volt. Mindenütt amerre csak a szem ellátott ruhadarabok kivágott darabjai hevertek, a legjobb minőségben. Látszott, hogy az idős nő - több, mint valószínű -, hogy élesben űzheti a szabás-varrást és igényt is tartanak a munkáira, mert nagyon szépen, és aprólékosan dolgozik.
- Akkor hát ő lenne a fiatalember, aki szuperhős szeretne lenni? - mérte végig figyelmesen Ádámkát az idős néni majd azonnal mérőszalagot vett a kezébe, és gondosan méricskélni kezdett. Amikor ez megvolt elkezdte kérdezetni a kisfiút, hogy mégis úgy nagyjából milyen típusú jelmezre gondolt? Fedje-e el az egész arcát? legyen-e palástja, mint az uralkodónak szokás és hasonlók. A kisfiú mindenre csak annyit válaszolt, hogy legyen köpeny benne amit lenget a szél, és legyen a fején egy maszk, hogy ne ismerjék fel, és legyen benne valami félelmetes, elvégre Batmantől is félnek a bűnözők.
- Milyen okos kisunokád van drága barátném! - vetette oda a nagymamának az idős néni, amint máris beindította a modern varrógépet, és a hozott sötétítőfüggönyök perceken belül átalakultak palástszerű, suhogó köpennyé.
- Így ni! Aa köpeny már megvan! Most a jelmez további részei több munkafolyamatot vesznek igénybe, de nem kell félni minden remek lesz, és meglátod fantasztikus szuperhős leszel! - igyekezet megnyugtatni a kedélyeket az idős nő.
- Nagyon köszönjük Julikám! Mennyivel tartozunk? - kérdezte a nagymama.
- Arra bőven ráérünk még! Különben is nagyon szívesen megcsinálom, akár ingyen is! Egy gyerek számára a legfontosabb a mesék, és a képzeletvilága! Nem igaz?! - kérdezte a kisfiút, aki bólintott párat helyeslése jeleként.
Eljöttek az idős hölgytől, akinek legalább három bő hétre volt szüksége, hogy rendesen és szinte aprólékosan elkészítse a kisfiúnak a szuperhős jelmezt, s miután a kisfiú még nem választott magának semmilyen logót, vagy szimbólumot néhány vörös villámot varrt a jelmez mellkasi részére, és a köpenyt hozzá varrta a jelmezhez. A maszkhoz még mindig szüksége volt a kisfiú fejméretéhez, melyet a nagymama mért le, majd mondott részletesen telefonba.
Amikor közel egy hónap után visszamentek az idős varrónő kertesházába, és megmutatta a kész, komplett jelmezt a kisfiú csak bámulni, és ámulni tudott, hogy mennyire részletgazdag, és fantasztikus ez az egész. Végre ő is lehet szuperhős, aki majd segíthet az embereknek, és megvédheti az emberiséget, és talán néminemű önbizalomra és bátorságra is szert tesz majd, ha felölti a szuper jelmezt.
- Készen volna a jelmez! - közölte a varrónő. - Mindjárt kihúzom a spanyolfalat, és segítek beöltözni. - Azzal hátra ment, és megkereste a harmonika szerű válaszfalakat, melyeket aztán kihúzott, így máris egy elzárt tér jöhetett létre, ahol senki sem leskelődhetett.
- Ádámka? Mit kell mondani?
- Köszönöm szépen!
- Nahát akkor! Mehetsz és öltözz fel!
A kisfiú hátra ment a spanyolfal mögé a kedves idős nénivel, aki segítette ráadni pufók testére a komplett jelmezt, a csuklyás maszkkal, és a köpennyel együtt, és mikor mindennel készen voltak még egy utolsó simítást tettek a tükörben.
- Ez ám a fantasztikus jelmez! Micsoda szuperhős lettél percek alatt! - gratulált az ebben a percben meghatódott, ám nagyon is büszke kisfiúnak.
- Választottál már magadnak valami hős nevet? - kérdezte egy idő után.
- Még nem! - közölte. Ezt az egyet mindig elfelejtette.
- Nem baj! Majd előbb-utóbb kialakul az is! Most a legfontosabb, hogy sokat mászkálj a jelmezben, hogy a ruhaanyag felvehesse a tested vonalait. - elhúzta a spanyolfalat és a nagymama bizony jócskán megdöbbent a látványtól.
- Húha! Pazar munkát végeztél drága Julika! - gratulált régi barátnőjének.
- Nem tesz semmit! Szívesen csináltam! Szerintem fantasztikus lett! - nyugtázta munkáját megelégedettséggel.
- Akkor Julika drága! Mennyit is fizetek? - kérdezte már megint sürgetően a nagymama, aki soha az életében nem maradt adósa senkinek.
- Jaj ugyan már! A legfontosabb dolog, hogy Ádámka most nagyon boldog és elégedett és ez nekem minden pénzt megér!
A nagymama és a kisunoka megköszönték a segítséget, ám távozás előtt a nagymama azért óvatosan egy kisebb pénzösszeget lerakott az előszobában lévő asztalra, elvégre a dolgok pénzbe kerültek.
Mikor hazaértek a kisfiún még mindig rajta volt a szuperhős jellemez, és annyira boldog és szemlátomást elégedettnek tűnt, mintha eddig még soha ebben az életben. Még szőrszálhasogató apja is megjegyezte, hogy túlszárnyalt minden várakozást.
Később amikor Ádám már a kamasz éveit taposta sokszor elővette a féltett kincsként dédelgetett ruhát és semmi pénzért nem volt hajlandó tőle megválni. Talán majd a gyereke fogja büszkén viselni, mint egykor ő.

AZ APAFIGURA

Kriszta mindennek ellenére ragaszkodott az öreghez. Meglehet azért, mert a legújabb kétezres évek hajnalán született generáció cyber, és számítástechnikai kütyü képviselői jóformán háromszázhatvan fokos szögben hátat fordítottak minden jómodornak, és viselkedésmódnak, melyet igen-igen nagy gondossággal szüleik igyekeztek beléjük plántálni változó eredménnyel, míg aztán végül úgy gondolták, hogy jobb, ha a legújabb generáció fiatal koponyái saját maguk jönnek rá a saját helyükre a világban, és találják meg saját maguk helyüket.
Kriszta mindig is erőseb vonzódott az idősebb férfiakhoz. Nem lehetett pontosan megtudni, hogy vajon azért, mert apját alig öt éves korában láthatta utoljára, vagy hogy már gyereként a tévézés és a romantikus filmek voltak legkedvesebb hobbijai? Annyi azonban bizonyos, hogy ellentétben a legtöbb felszínes, csupán csak a külsőségekre exhibicionista tüntetésekkel válaszoló barátnői többsége ő szerette őszintén megismerni azokat, akiket az útjába irányított a sors.
Kálmán bácsi egy igazi lovagias, nagypapakorú gavallér volt, aki hihetetlenül széleslátókörű intelligenciájával, és sokoldalúságával jóformán szinte azonnal képes volt megnyerni, és meghódítani magának akár bármelyik nő szívét. S kicsit megkeseredett cinikussággal vette tudomásul, hogy barátai, ismerősei, hozzátartozói sorban halnak meg, vagy mennek elsősorban külföldre, és a világ radikálisan megváltozott. Egyszer fordult elő vele, hogy váratlan hirtelenséggel szabályosan összeesett a buszmegállóban, és ha nem siet arra egy gurulós kocsit maga után húzó idősebb nénike azonnal infarktusban meghal, miután a mentők szinte rendre késni szoktak.
Meg is fogadta magának, hogy soha többet nem fog segítséget kérni. A fiatalabb barbár, tehát kulturálatlan fiatalabbaktól pedig pláne, hogy semmi szín alatt.
Krisztának talán egy megfelelő apafigurára volt szüksége, hogy elsősorban saját belső, lelki komplexusait tisztességesen rendbe tegye, és úgy tűnt, hogy Kálmán bácsiban ebben tökéletes partnerre lelt, hiszen az aggastyán férfi a legteljesebb mértékben igazat adott neki bizonyos kérdésekben, és a jövőt illető tervezgetésében. S bár Kálmán bácsi legénykorában előszeretettel udvarolt, mégsem mert nyíltan és egyértelműen közeledni Kriszta felé, hiszen sokkal inkább tekintette unoka-nagyapa kapcsolatnak a kettejük kissé különös furcsa viszonyát, mint más egyebet.
Kálmán bácsi Kriszta számára előbb-utóbb egy nélkülözhetetlenül fontos családtaggá nőtte ki magát, akinek az előrelátó, bölcs tanácsait mindig célszerű volt megfogadni, mert mintha előre tudta volna azt, ha Kriszta megcsinálja azokat a terveket és dolgokat, melyeket előzőleg megvitattak az öreggel, akkor azok előbb vagy utóbb de mindenképpen megfognak valósulni.
Mélyen magára vette, amikor Kálmán bácsi megmutatta sárgásra elszíneződött mégis szívhez szóló esküvői fényképét, aztán egy egészalakos varázslatos feleségfutót két karon ülő, akkor még szinte kisbaba gyerekkel.
- Én őszintén sajnálom kedves Kálmán bácsi, ami Önnel történt… - csak hebegni-habogni tudott, mire egy váratlan percben megfeledkezve féltett érzéseiről hüppögve kitört belőle a zokogó sírás, és hálás volt, amiért az öregember, akár egy nevelőszülő gondoskodva megvigasztalta, és úgy bánt vele, mint egy királynővel.
Odahaza aztán valahogy mindig jócskán sikeredett az adott témát az anyával kikerülnie, mert egyrészt: sosem akart fölösleges konfrontációt az anyával, másrészt amíg apja életben volt veszekedtek éppen eleget szülei, és ebből neki untig elege is lett.
- Mesélj édes kislányom! Hogy vagy? Hogy telnek a napjaid? Elégedett vagy a munkáddal? - faggatta kellő kíváncsisággal anyja, amikor általában hétvégekként leutazott hozzá a vidékies külvárosba.
- Minden maximálisan megfelelő anyu! - válaszolta.
- Azért remélem nem adtad fogyókúrára a fejedet?! - kérdezte kissé aggódon. - Olyan más vagy kicsim, amióta utoljára láttalak! Csak nincs valami bajod?!
- Hát ami azt illeti… lehetséges, hogy elkezdek egy új paleo-diétát, és lejárok hetente legalább három alkalommal valamelyik megfizethetőbb konditerembe.
- Mi az édes kislányom! Talán beteg vagy? Olyan gyönyörű voltál mindig is! Nem értem, hogy miért kell neked ilyen butaságokat művelned magaddal?! - nézett rá értetlenkedve az anyuka.
- Ha hozzávesszük, hogy a kamaszkorban lettem igazán szexis és karcsú, akkor szerintem ez igencsak megfeküdte érzékeny lelkemet. - vallotta be.
- Jaj ne butáskodj már drága kincsem! Te mindig csodálatos, és fantasztikus voltál! Miért kell neked folyton szapulnod, meg leszidnod saját magadat?! - kérdezgette megróvón, de kedvesen az anya.
- Hát… erre még egyelőre nem sikeredett rájönnöm, de amit rájöttem te leszel az első ember, aki megtudja. Oksza?! - azzal egy hatalmasat harapott az aznapi ínycsiklandó rakott krumpliból, melyen külön az ő kedvért volt bőségesen trappista sajt is, igaz csupán az egyik részen, mert valamiért úgy szerette.
- Van már új udvarló a közelben? - kacsintott rá anyukája, amikor főként csajos dolgokról szerette volna kivallatni kicsit felnőtt lányát.
- Jaj anyukám! Hogy kérdezhetsz ilyet?! Mindig is akadtak szép számmal, akik elsőszeretettel legyeskedtek körülöttem, én viszont szeretem megismerni azt, akivel együtt vagyok. Egyébként védekezek, tehát nehogy azt gondolod, hogy gyereket várok. Persze majd szeretnék azt is, de most teljesen rendben vagyok, és jól érzem magam a bőrömben! - jelentette ki, mintha anyukája ennyire részletekbe menően kíváncsi volna saját privát életére.
- Te is tudod kincsem, hogy én azért vagyok, hogy megkérdezzem minden rendben van-e? Elvégre még mindig az anyád vagyok! - kérte ki magának nem kis büszkeséggel és meghatottsággal.
- Igen anyu! Nagyon imádnivaló, és tüneményes vagy, és ezt nagyra értékelem, de... most vannak bizonyos gondjaim, és attól tartok, hogy ebben nem igazán tudsz segíteni.
- Micsoda ostobaság ez?! Na, mesélj el nekem mindent! - azonnal farkasszemet nézett felnőt lányával, és Kriszta pontosan tudhatta, ha egyszer anyja valamit is a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi.
- Az van tudod, hogy megismerkedtem egy különleges, és fantasztikus férfival, és... - itt elakadt a hangja, és nem tudta miként folytathatná.
- ...És most azt szeretnéd tudni, hogy párkapcsolatot akarsz-e ezzel az emberrel, vagy csupán csak jó vele együtt lenni? Eltaláltam?! - nézett rá kíváncsian.
- Hát... nem éppen így fogalmaznék! A dolog úgy fest, hogy pszichológiai szempontból pótapát kerestem egész életemben, igen ám, de ez még mindig nem a valódi érzelmek megélése. Ez csupán csak egy pszichológiai pótcselekvés.
- Hát én nem tudom, hogy te hogy nevezed magadban édes lányom, én azonban annyit tudok, hogy ha érzel bármit iránta, akkor jobb az ilyen dolgokat tisztázni felnőtt emberek módjára. - vélekedett.
- Hát... igaz... igaz... - elhallgatott egy percre.
- Jaj, az ég szerelmére! Most meg mi van?! Csak nem terhes vagy?! - nézett rá elkerekedett szemekkel, mint aki saját magát is meglepte.
- Isten őrizz! Ahhoz szerintem még nem vagyok eléggé érett!
- Jó, nézd! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha elhívnád a barátodat hozzám, és én majd jól elbeszélgetek vele, és kész tények elé állítom!
- Ez jól hangzik...
-Várjál, meg ne mondd! Attól félsz, hogy a barátod majd meggondolja magát és azonnal szakítani fog veled és elhagy?!
- Ez közelítene a valósághoz!
- Hozd csak el egészen nyugodtan, és aztán majd meglátjuk, hogy mi fog kisülni belőle!
Így történt, hogy Kriszta gyorsított találkozót beszélt meg az idős emberrel, és elvitte saját autóján őt anyja családi házába. Volt is nagy meglepetés.
- Szia édes lányom! - lepődött meg jócskán az anyuka, amikor meglátta felnőtt lányát egy aggastyán ember társaságában. Először arra gondolt, hogy lánya egész biztosan nem heverte ki azt, hogy apja elhagyta a családot, amikor még kicsi volt.
- Üdvözlöm kedves Uram! Bambóné vagyok! Szólítson Ildinek! - nyújtott az öregember felé barátsága jeleként kezet, amit az viszonzott is.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem kedves asszonyom! - hajolt le, hogy megcsókolhassa a jócskán meglepett, fiatalos, filigrán özvegyasszony kezét.
- Ön... igazi úriember! Fáradjatok be! - invitálta őket máris békülékenyebben.
Odabent aztán azonnal kihúzta magával felnőtt lányát, és kérdőre vonta, miközben az öregember szétnézett kicsit a ház szobái között.
- Édes lányom mondd csak? Tényleg jól meggondoltad te ezt?!
- Már mint arra célzol, hogy vele élek együtt?
Az anyuka hevesen bólogatott párat.
- Megnyugtatlak nem feküdtem le vele, és semmi olyasmi nem történt kettőnk között, amiért neked szégyenkezned kellene mások szemében.
- Akkor hát? Nem értem, hogy miért nem próbálsz a korod béliekkel randizni?!
- Figyelj! Nem te mondtad nekem mindig, hogy sokkalta jobban szót tudtam érteni az idősebb emberekkel?
- Igen! De azt csak úgy mondtam! - legyintett könnyedén. - Nem kell mindent annak venni, ami.
- Figyelj! Nagyon sok élettapasztalata van, és ha te is elbeszélgetsz vele könnyen rájöhetsz, hogy szenzációs ember és akkora műveltsége van, hogy az hihetetlen!
- Ha annyira szenzációs ember, ahogy azt te állítod akkor miért nincsen senkije sem?
- A feleségét korán elvesztette az unokái pedig nem szokták meglátogatni! Most elégedett vagy?! - tette keresztbe a karját Kriszta.
- Nem kell mindjárt felfortyanni, csak kérdeztem! Ez az anyák dolga!
- Rendben van! Én kérek elnézést! Most pedig menj és beszélgess el egy kicsit vele, én addig készítek egy kis kávét, meg süteményt! - azzal a felnőtt nő volt az, aki valósággal betuszkolta anyja még mindig karcsú termetét a nappaliba, ahova időközben az öregember is letelepedett.
- Szóval Ön kedves Uram a lányommal jár? - szögezte neki támadóan az első fontos kérdést.
- Ezt nem állítanám drága asszonyom! Én csupán nagyon jó barátja vagyok, ha szabad ezt mondani! - kérte ki magának.
- Vagy úgy! Tudja a nagyon jó barátok előbb-utóbb sok konfliktust képesek az embernek okozni, mert a bizalom kétirányú utca!
- Bocsásson meg kedves asszonyom, de ha Önnek ez ennyire kellemetlen akkor most rögtön már távozom is! - már készült rá, hogy rögtön feláll, és veszi a kabátját, amikor az anyuka azonnal megállította temperamentumos, és persze mindig határozott hangjával:
- Ne butáskodjon kedves Uram! Hisz emberek volnánk! Foglaljon nyugodtan helyet! Nem történt semmi! Beszélgessünk inkább! - ereszkedett vissza a helyére, amint az öreg meggondolta magát.
Kerek fél óra múltán jött vissza a konyhából Kriszta és szinte alig hitt a szemének. A mindig rámenős, és markáns véleményeket képviselő anyja úgy csevegett az öregemberrel, mintha a legrégibb ismerősök lettek volna. Most először fordult elő a fiatalos özveggyel, hogy elmosolyodott, és még nevetett is párat, amint hallott valami tréfásat, vagy vicceset.
Az este kellemes társalgással telt el, és mire kora este hat óra lett Kriszta úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők anyjánál, így elköszöntek, és elmentek.
Pár nappal később az anyuka telefonált lányának, hogy nagyon jól érezte magát ennek a különös idős ember társaságában, és ha ezentúl kedve támad, akkor nyugodtan magával hozhatja vendégségbe hozzá. Egy a lényeg, hogy mindig legyen észnél, és ha esetleg szerelmeskedésre kerülne sor akkor is védekezzenek.

ÖNARCKÉP-TORZÓ

Hajam, ha volt is, ágaskodó,
boglyas madárfészek-frizura
– mostan inkább már tarkított,
gusztustalan-ragadós fűcsomó
egy lesajnált Gorgó-fejen.
Szemeim vérbolyaágas-rettenettel,
hiúz-gyanakvással kémlelnek
a bizonytalanított Világba szerteszéjjel.
Arcom minden barázda-rücske jelenvaló,
cinikus kedvel mindent megkérdőjelez.

A véletlenségek képletei cinkosok
fürge módján búsa-fejem fölött
rendjén összejátszanak s nem eresztnek.
Akit mindig elakarnak taposni,
vagy épp tenni láb alól
– hitvány, tétova alamuszi kis kreatúra –
s akit már soha többet tán
ismételni nem lehet hitvány-hiéna Időkben.

Nem készülődök immár új kalandos utazásra.
Kalandok cifra sora sem várakozik énrám.
Nem tudhatom hol, merrefelé végződik
s kezdődik el a végpontok metszése?
Meddig terjedhet vajon
egy szánalmas ember gyufaszál-élete?!

Mióta várakoztam sóvárgó-méltatlan
kergethető boldogságok után,
melyek nem ölnek nesztelen mérgekként
– de egyszerre dédelgetnek s megóvnak
– meglehet már engem is elfog ragadni hamarosan
újfent öngyilkosságok végzetes ítélkezése.
S akik megismerhettek hajdanán
majd egyre többször kérdezgetik egymást:
gyáva vol-e Ő, vagy csupán csak hitvány?!

Alulról tüskés-kövekkel góráltak
mire pufók-arcom kétfelől bedagadt.
Ordas-komisz szitok-nyelvek két oldalról pofozzák azokat,
kik nem hódoltak agymosott eszmék galád hatalmának.
- Ím majd földre hullok még
– ideje korán –, szelídített aggastyán képében
sorsomat várván igaztalan. 

Fejem fellett már javában ácsolják az akasztófát,
melyet mostanság a hivataloskodó irodalom
hangyaszorgalommal meghirdetett.
Gyerekes, sziszifuszi-arcom
bennragad szirupos Senkiföldje-sárba.
Ezer év is kevés lesz tán hozzá mire valaki ismét,
újonnan felfedez vagy csupán leporol!

NINCSEN KAPASZKODÓ

,,Itt az ideje tudomásul venned öreg harcos, hogy vénülsz! Bizony ám! Hiába is húzod az orrod, vagy vágsz grimaszokat a tükörben, mely eddig még sosem hazudott neked!" - A férfi erősen gondolkodóba esett. Lehetséges, hogy tényleg eltelt már ennyire az idő, mióta kibújt a jó öreg anyaméh otthonos, és kényelmes fogságából alig kilenc hónappal azután, hogy megszületett. De hát ez nem egy átkozott Fitgerald-féle sztori, amit később na ná, hogy megkapja az Oscar-díjat, méghozzá bravúros szereposztással, és zseniális stábbal. Ez is csak Amerikában fordulhat elő. Nem ez itt most a masszív valóság.
Még egy utolsó simítás a frissen borotvált arcon mintha a borotválkozás nyomott hagyott volna; szinte azonnal észre lehetett venni, hogy néhány rakoncátlankodó szőrtüsző máris begyulladt, mintha csak így akarna demonstrative tiltakozni az öregedés fizikai, tehát tapintható jeleivel szemben. Mit is mondott egykori bölcs filozófia tanára még az egyetemen: ,,Ha változtatni akar a dolgok menetén ifjú barátom, akkor fogadja el, hogy az esetek többségében bolondnak, és idiótának fogják tartani!" - A legkedvesebb idézetet választotta Epikurosztól. Hát igen! A régi tanári gárda között igenis voltak nagyon bölcs és emberséges emberek. És a legtöbb fiatalból rendes, és becsületes ember lett. Hát akkor meg miért változott ekkorát a XXI. század rozsdásodásnak indult kereke?! Ezt sehogyan sem tudta megérteni.
A múltkor meghalt az egyik szomszéd néni, akinek hatalmas mennyezetig érő könyvtára volt a lakásában, és legalább vagy tizenkét macskája. Micsoda szag, és bűz volt ott, amikor verseskötetekért ment, hogy elolvashassa őket. Aztán a tüneményes, huncutszemű, idős hölgy váratlanul rákos lett. Utolsó stádium, és mintha megérezte volna, hogy ez lesz az ő utolsó, végzettszerű találkozásuk.
- Látja kedveském! Amikor csitri fruska voltam a századforduló idején még bálokba jártunk legkedvesebb barátnőimmel, és volt igazi kávéházi irodalom. De ha most megnézi kedveském, akkor mit lát?! Néhány senkiházi, álszent dilettáns, aki csak hírnevet meg befolyást szeretne bizonyos körökben kijelenti, hogy bestseller szerzővé avanzsált, holott még a fenekükön fityeg az az átkozott tojáshéj, és még alig szagoltak valamit hozzá az élethez! Hát hol van itt az igazság?! - kérdezte, faggatta önmagát, mintha a lehetséges válaszokat bárki is megtudná fogalmazni határozottan, vagy épp egyértelműn.
- Kedveském! Egy nagy szívességet szeretnék Öntől kérni! Elvégre Ön kedveském tanárember, tehát néminemű egyetemes műveltséggel rendelkezik, ezért Ön dönthet az írástudók felelősségével is! - ránézett nagyon komolyan, bölcsen, akár egy mecénás, vagy üzletasszony. - Szeretném megkérni, hogy a könyveimet ne adja oda senkinek! Ha a másod unokatestvérem eljönne kérem mondja meg neki, hogy bizonyos értéktárgyaimat elviheti magával, de a köteteket nem adom! Mindent részletesen végrendeletbe foglaltam! - hirtelen kegyetlen köhögő roham lesz rajta úrrá. Enyhén reszkető, májfoltos, ám gyöngéd kezeivel nagyalakú, hivatalos papírt vesz elő az egyik mahagóniszínű asztalfiókból, és egyenesen a férfi elé tolja.
- Ha nincsen egyéb hozzáfűzni valója kedveském nyugodtan írja alá, hogy hivatalos legyen! - néz rá segélykérőn, és mégis szívszaggatóan. A haldokló emberek utolsó kérése ez még az életben lévők felé. A férfi átolvassa a végrendeletet, zakója zsebéből egy hegyesvégű töltőtollat halász ki, majd aláírja a hivatalos papírt, melyet az idős hölgy valószínűleg később azonnal elfog juttatni az ügyvédjéhez, vagy a megbízott hagyatéka gondozójának.
- Látom, hogy bántja sok minden kedveském! De ez így van rendjén! Az élettel is előbb-utóbb mindannyiunknak muszáj elszámolnia. - megpróbál fájdalmasan mosolyogni, és csillog zöldesbarna szeme, mint aki újra fiatalnak, és élettel telinek gondolja magát.
- Nem muszáj, hogy eljöjjön a temetésemre, ha nem akar! Mégis... tudja az ember az élete végén már mindent megbán! Én azonban kicsit büszke vagyok, hogy mindig hihetetlenül tehetséges, és különleges emberekkel igyekeztem magam körbevenni, és nem szégyellek semmit... - nagyon gyenge a hangja, de még mindig érződik rajta az életszeretete, és minden, ami meghatároz egy egész, teljesértékű embert. A férfi óvatosan feláll, úgy érzi mennie illenék. Meghajtja magát, majd kezet csókol az idős asszonynak, akin látszik, hogy valósággal azonnal le van kötelezve, hogy élnek még e mostani groteszk században is igazi úriemberek.
A férfi óvatosan kilép a bejárati ajtón, majd a lépcsőház egyik sarkában talál magának egy hangmentes, csöndes zugot, és keservesen sírás kezdi fojtogatni. ,,Miért kell állandóan a jó, és értékes embereknek meghalniuk?! Miért nem lehet úgy leélni legalább száz évet, hogy boldogság és egészség lehessen egy ember életében?" - teszi fel saját magának a kérdést. Húsz perc után váratlanul rájön, hogy nyilvános helyen azért mégsem járja, hogy egy érett férfi sírjon, mint egy kisgyerek, ezért abbahagyja, és visszamegy a lakásába.
Még hajnalban az idős hölgy békésen elalszik álmában. Ez volna a kegyes halál? A férfi másnap valósággal megdöbben, és hosszú percekig képtelen magához térni a bűntudatból, és a tartós sokkból, hogy talán vele kellett volna maradnia, legalább még egy kicsi, de annál jelentősebb ideig. Most megint heves, fojtogató zokogás környékezi.
A temetést még azon a héten lebonyolítják, miután az idős hölgy részletesen elrendezett maga körül mindent. Ügyvédje is eljön a temetésre feltételezve, hogy a férfi is ott lesz, aki szerepel a végrendeletben, és nem is téved. A férfi agársoványan, némaságba dermed, amikor egy ember elkezd beszélni az idős hölgy hosszú, kalandos életéről, és miután fél óráig beszélt egyfolytában két gyászhuszár közül az egyik megfogja a kis márványszínű urnát és a földi hamvakat egy aprócska falba vájt kockába teszi, majd egy márványfelülettel lezárja a kis kocka bejáratát. Akik ismerték az idős hölgyet szinte kivétel nélkül mind eljöttek, hogy megtiszteljék jelenlétükkel az elhunytat. Az idős hölgynek csupán egy középkorú fia, és annak barátnője volt még jelen, akik semmifajta hajlandóságot sem mutattak arra, hogy legalább míg életben volt az idős hölgy rendezzék vele a nézetkülönbségeket, most viszont nagyon úgy tűnhetett, hogy valósággal már alig várják, hogy rátehessék a kezüket a régen áhított örökségre.
- Fogadja őszinte részvétemet! Nagyon sajnálom… - ment oda hozzájuk a férfi, mire az idős hölgy fia előbb meglepődött, majd bunkók módján nem volt vele hajlandó még kezet fogni sem.
Amikor a szertartás lezajlott, és mindenki kiment az időközben jéghideggé dermedt ravatalozóból a férfi még utolsóként ottmaradt, hogy személyesen is megpróbáljon elbúcsúzni az idős hölgytől, aki egész életében olyan volt, mintha nagymamája volna, igazi családtag.
A férfi felszállt a buszra, és közel egy órát zötykölődött mire a temetőből haza ért. Gyorsan átöltözött kényelmes otthoni öltözetbe, amikor is néhány perccel később váratlanul egy levelet dobott be egy ismeretlen valaki, aki háromszor nyomta mg a csengőt, ám, amikor a férfi ajtót akart nyitni beugrott a liftbe, és szándékosan elkerülte őt.
,,Vajon ki lehetett az? S vajon mit akarhatott?!” - ütött szöget a fejében, miközben kiment, hogy a hosszú alakú levélborítékot figyelmesen megnézze, majd egy levélbontó késsel óvatosan felbontsa. Amikor a hivatalos szöveget olvasni kezdte azonnal rájött, hogy ezt az adott ügyvéd írhatta, aki valószínűleg jelen volt a temetésen.
A hivatalos, pecséttel megerősített dokumentum szerint a következő hétre várja szeretettel az ügyvéd a hagyaték ügyében, hiszen a végrendeleten az ő aláírása szerepelt. Így történhetett, hogy a következő hét elején a férfi ismét öltönyt, nyakkendőt vett, és kissé baljóslatú hangulatban kereste fel az ügyvédet annak saját irodájában.
- Szeretettel üdvözlöm kedves Török úr! - köszöntötte. - Kérem foglaljon helyet.
- Jó napot kívánok! Köszönöm! - felelte, majd kissé sután helyet foglalt a kényelmes, párnázott széken.
- Nos az Ön neve is szerepel az ügyfelem végrendeletén, mely szerint Öné a teljes könyvtár, egy felhangolt, tökéletes állapotban lévő, régimódi zongora, és néhány szintén egyedi, és becses értéktárgy.
A férfi azt hitte rosszul hall. Micsoda botor beszéd ez! Még hogy mindent, ami a lakásban fellelhető egyedül ő örökül. Ennek a fele sem tréfa, hiszen jól megtapasztalhatta már az idős hölgy felnőtt fiának kétszínű, és számító természetét. Most félszegen, kissé hezitálva fordult az ügyvédhez:
- Elnézését kell kérnem tisztelt ügyvéd úr, de szeretnék kérdezni…
- Csak tessék nyugodtan! Engem azért fizetnek kedves Uram! - fordult barátságosan feléje.
- Bizonyára Ön is értesült róla, hogy az idős hölgynek van egy felnőtt fia, akinek a szándékai – véleményem szerint –, alapból nem tisztességesek, és több mint valószínű hogy esetleg megpróbálhat ellenségesen, vagy ami még rosszabb fenyegetően fellépni velem szemben. Érdeklődnék, hogy nem lehetne valamit tenni annak érdekében, hogy ebből a hagyatéki megállapításból a továbbiakban ne legyen vérre menő brutális háború?! - kérdezte félszegen.
- Kedves Török Úr! Teljes mértekben megértem, és elfogadom az Ön egyéni aggodalmát, de kérem itt törvények és jogszabályok vannak, és amennyiben ezt bárki önhatalmúlag felülírja, amint ön is fogalmazott akkor azt a lehető leghatározottabban és legszigorúbban büntetni fogják. Bízzon bennem! Én már több mint harmincöt éve praktizálok, és elég sok ocsmány dolgot láttam, és tapasztaltam életem során. - elővett egy hivatalos nyomtatványt, mely már ki volt töltve, és csupán csak egy aláírásra várakozott, majd egyenesen a megilletődött férfi orra alá dugta.
- Akkor arra szeretném kérni kedves Uram, hogy figyelmesen olvassa el ezt a dokumentumot, nyugodtan szólhat, kérdezhet, ha valamit nem ért, vagy valami nem volna világos, majd amennyiben egyetért aláírásával szentesítheti.
A férfin látszott, hogy egy jelentős percig megáll a keze a levegőben, amint a hivatalos iratot átvette, hogy figyelmesen tanulmányozhassa a sokszor érthetetlen jogi paragrafusok kósza szövevényeit. Így is legalább tizenöt percbe beletelt mire igyekezett minden részletre kiterjedően alaposan átrágni magát az iraton. Amikor végzett az olvasással felnézett kérdő tekintettel:
- Szeretném megkérdezni, hogy ha én ezt most aláírom, akkor milyen kötelezettség terhel engem?
- Tisztelt Török Úr! Önt a továbbiakban legalábbis jogi értelemben kötelezettség nem terheli, viszont azokat az ingósgokat és értéktárgyakat, melyeket ügyfelem Önre hagyományázott azokkal szabad önrendelkezési joga lesz, és a tulajdonába kerülnek.
- Ó… értem… - töprengett el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy úgy kell megemésztenie a hallott információkat.
- Bocsásson meg tisztelt ügyvéd úr a kérdésem miatt…
- Igen? Nyugodtan beszéljen! - figyelt rá.
- Még mindig nem vagyok teljes mértékben nyugodt,, miszerint ha az igazi hozzátartozók felbukkannak, és esetleg nagy valószínűséggel kitörne a patália, akkor ilyen helyzetben mi a teendő?
- Megértem az aggodalmát kedves Török Úr! Amennyiben olyan törvénysértő eseményt tapasztal, mely jogszabályokba ütközik abban az esetben nyugodtan felkeres engem itt az irodámban, és gondoskodni fogok róla, hogy a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket! - közölte kissé teátrálisan, színpadias jelleggel az ügyvéd, akin érződött, hogy nagyon is értheti a dolgát, elvégre már közel harminc éve volt a szakmában.
A férfi mégis furcsa, mondhatni vegyes, negatív érzésekkel hagyta el az ügyvéd irodáját, és ment hazafelé, ahol újabb szomorú esemény fogadta. Az idős hölgy kis lakását időközben valakik teljesen kifosztották. S miután a bejárati ajtó kulcsai a férfinál voltak, és más aligha mehetett be a férfi most újból gondolkodóba esett, hogy kik lehettek a vélt tettesek?
Óvatosan bement a felfeszített ajtón. Az egykor meghitt, hangulatos, igazi otthonból szinte alig maradhatott valami. Mint akit teljes mértékben kibeleztek. A gyönyörű hollófekete zongora össze lett karcolva, még a húrjait is elvagdosták egy acélfogó segítségével elrettentő példaként, míg a legtöbb értéktárgynak automatikusan lába kélt. A hatalmas könyvespolcokat viszont érintetlenül hagyták a számító gazemberek. A férfi azonnal lement a gondnok kis lakására, és kért tőle egy amolyan görgős kis kézi targoncát, hogy legalább a könyveket megmenthesse a pusztulástól, és a tartós enyészettől.
- De hát ki művelt ilyen gonoszságot kedves Török úr?! - kérdezte hitetlenkedve s döbbenettől a gondnok, aki maga is segített a férfinak pakolni, és kicsit kitakarítani a lakást.
- Sajnos az a baj a világgal kedves Suhajda úr, hogy mindig lesznek ostoba, korlátolt gondolkodású, gonosz emberek, akik akkor érzik magukat nyeregben mikor másnak, vagy másoknak fájdalmat okozhatnak! - jelentette ki.
Így is négy-öt órát egész biztosan a kis lakás helyreállításával töltöttek, miközben az egyre kíváncsiskodóbb lakók érkeztek váltott sorrendben, és megdöbbenve kérdezgették őket, hogy kik művelhettek ekkora szörnyűséget?
A férfi később fogta a gurulós targonca kocsit, óvatosan beszállt vele a felvonóba, és hazavitte magával amit sikerült megmentenie, és a könyvgyűjtemény jelentős részét is. Még aznap felhívta az ügyvédet a kis névjegykártyáról, aki szóhoz sem tudott jutni a történtek hatása alatt, és aki később rendőri feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen.

ÉRZELMEK HULLÁMZÓ SODRÁSÁBAN

A különös férfi talán még sohasem izgult annyira, mint azon a kellemes nyárias melegű májuson, amikor volt gimnáziumi osztálytársával találkozott.
Nemrég ért véget csúnya szakítással párkapcsolatának, amikor is mennyasszonya egyértelműen, és határozottan kijelentette, hogy csórókkal nem tud, és persze nem is akar mit kezdeni, így jobb lesz ha elválnak útjaik.
Később a férfi apja váratlanul elhunyt, és az exmenyasszony arra sem volt hajlandó, hogy legalább részvétet nyilvánítson a férfinak, és annak édesanyjának, holott nagyon is jól ismerhették már egymást.
Hévvel utazott, mert volt osztálytársa Gödöllőn lakott. Alig találta meg a címet.
Valahogy sosem tudott igazán tájékozódni, és talán nem is volt annyira talpraesett, mint azt szűkebben vett környezete elvárhatta volna tőle.
Mikor bemondták a mikrofonba a soron következő megállót kicsivel egy virágos mintakert után fogta magát, és a kinyíló gépesített ajtókon egyszerűen könnyedén leugrott, mintha még mindig csintalan kisfiú volna, akinek az a legkedvesebb csíntevése, hogy igyekszik borsot törni mások óra alá.
Rekkenő melegnek ígérkezett ez a mai délelőtt is. Nem merte volna saját magának sem bevallani, de a zakó, és az ing már most totálisan leizzadt, és alapos elvesztettség, és árvaságtudat érződött egész megjelenését. Mint aki egyre elveszettebben, egyre görcsösebben szeretné végre megtalálni a helyét ezen sokszor nonszensz, és velejéig abszurd világban.
Mindvégig a Peral Jam The End című melankolikus dala járt a fejében, aztán amikor megpillantotta régen látott osztálytársát már az Extreme More than words című slágere kezdett megszólalni a szívében.
Megpróbált mosolyogni a többi ember felé, de nem jött össze a dolog. Aztán várni kellett körülbelül teljes fél órát, mire feltűnt a távolból egy eredeti Ford Musztáng cupéban rég nem látott osztálytársa, aki most hihetetlenül gyönyörűen, és sugárzóan festett abban a szoknyás, nyárias jádezöldszínű ruhában, melyet - mint később kiderült -, egyedül a férfi tiszteletére vett fel. Fekete lencséjű napszemüvegét pedig csinos módon sötétbarna rövidre vágott hajába tűzte, melytől kapott egy kis egzotikus jelleget egész bombázó megjelenése. Ehhez jött még természetesen az a kellemesen bronzbarnás árnyalat, melyet főként a családi ház udvarán igyekezett bőrére felszedni, méghozzá lefegyverző eredménnyel. Hiszen a hatás önmagáért beszélt. Egy hihetetlenül határozott, elszánt, és nagyon is karizmatikus nő vált belőle a hosszú évek során.
- Tóni! Ide gyere drágám! Itt vagyok! - integetett neki már jó messziről, majd morgós motorral leállította a fantasztikusan spéci amerikai típusú kocsit az egyik fizetés parkolóban. Akár egy lassított romantikus felvételnek is beillett volna egy romantikus filmben, ahogy kiszállt az maga volt a földi Mennyország. Annyira lassan közeledett régi barátjához, mintha csak a lehető legaprólékosabban szeretett volna felmérni mindent vele kapcsolatban.
Előbb aprólékos gondossággal a fizikumát mérte le. Látszott, hogy mintha soványabb, és sportosabb is lenne, nem úgy mint amikor mindketten gimnáziumba jártak, és mind a négy év alatt kisibb-nagyobb gyilkos gúnyolódások célpontjává vált, amit azért sajnálat, mert akkor nem kelt a védelmére, és nem védte meg, mondván; fontosabbnak tűnt saját barátnői véleménye, akik érettségi után szétszéledtek, és már alig-alig találkoztak, vagy futottak össze vele.
- Húha! Te aztán jól megváltoztál drága! - húzta magához egy szívet megható baráti ölelésre, majd arcra puszi következett. Érezte a férfi dübörgő szívdobbanását, aztán aftershavejének kellemesen fanyar illatát. Önkéntelenül is sugárzó mosolyt küldött felé, amikor később észrevette, hogy furcsán, kissé csálén megkötött nyakkendőjére bizony ráfér néminemű igazítás. - Várj csak egy kicsit! - hosszú, karcsú ujjaival megigazította a nyakkendőjét az előnyösebb összhatás kedvéért. - Látod, így már nagyon vonzó, és dögös benyomást keltesz!
- Te is hihetetlenül gyönyörű vagy! - kontrázott mintegy automatikusan az adott kérdésre.
- Jaj de drága vagy! Én mindig éreztem, hogy te különlegesebb is vagy, mint az összes többi felszínes pasi akikkel eddig dolgom volt, de ne szaladjunk még ennyire előre... - állította le saját magát, hiszen legalább tizenöt éve nem láthatták egymást, és most hirtelen annyi megbeszélnivalójuk támadt, hogy arra pár röpke együtt töltött óra talán nem is lesz majd elég.
- Mit szólsz a verdámhoz? - kérdezte huncut kacsintások, és mosolyok kíséretében barátját, amint végigmutatott a piros Musztángon.
- Hú! Egyszerűen hihetetlen! És az egész a tiéd?! - hüledezett és csodálkozott mint egy kisgyerek.
- Hát remélem is, mert megdolgoztam érte! Van kedved kipróbálni?! Tényleg megkérdezem ugye van jogsid?! - nézett rá kérdő tekintettel.
- Ö... nos... nem igazán... - vallotta be szégyenlősen.
- Ami virágnyelven annyit tesz szükséged lesz egy kisérőre, aki a dolgokba beavat. Huppanj csak be a vezetőülésbe! - kérte kedvesen.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy előbb gyönyörűséges barátnéja szálljon be az autócsodába, és csak aztán ő.
- Milyen figyelmes vagy! Nagyon köszönöm! Látod! Te mindig tudod mire van az embernek igazán szüksége és ezt nagyon értékelem! - elpirult jólesően, és nem is szégyellte, hogy a másik így látja. - Fordítsd el az indítókulcsot. - kérte. - Várj segítek! - könnyedén átnyúlt, és kezét gyöngéden rátette a férfi ormótlan, mackós mancsaira, majd laza mozdulattal elfordította a slusszkulcsot, mire a motor, akár egy szelídített vadállat felmorgott.
- Ugye milyen vagány hangja van! Amikor először meghallottam a szalonban azonnal tudtam, hogy nekem ez a kocsi igenis kell! Igazi klasszikus járgány. - most a sebváltót kivette és üresbe tette, majd a visszapillantótükörbe nézett, hogy tiszta-e a terep, és mikor mindent rendben talált egyesbe tette a sebváltót, majd kérte a férfit, hogy adjon egy kis gázt, de finoman. A férfi óvatosan rálépett a gázpedálra mire az autó máris lassan elindult.
- Ez igen drágám! Te tudsz vezetni! Annyira büszke vagyok rád! Látod a bakancslistádon ezt a pontot is nyugodtan kipipálhatod! - valósággal ujjongott örömében a hölgy, és arcon puszilta a férfit, aki jócskán megilletődött, hiszen ki tudja milyen régóta nem érezte magát ennyire boldognak, és ugyanakkor teljesen felszabadultnak.
Tettek még négy-öt kisebb kört a tágasnak mondható fákkal szegélyezett autóparkolóban, majd helyet cseréltek, és a hölgy ült a vezetőülésbe, és elvitte az egyik meghitt, kedvenc kávézójába barátját. Meglepően gyorsan odaértek. Előbb a férfi szállt ki, hogy kinyissa az ajtót, és kisegíthesse barátnéját.
- Annyira imádnivaló vagy, amikor így viselkedsz! - magához ölelte. De ez most valahogy személyesebb ölelés volt. Mintha védelmet, vagy tudatosan menedéket szeretett volna keresni egy olyasvalaki oldalán, akit szintén jócskán eltaposott, és bedarált az élet, és mindig nagyon nehézkesre, és viszontagságosra sikeredett az újbóli talpra állas.
Leültek a hangulatos kis asztalokhoz, mire villámgyorsan ott termett egy pincér, aki úgy üdvözölte a hölgyet, mint akik már vagy ezer éve ismerik egymást:
- Szia Petrám! Na, mizujs? Kérsz valamit? - kérdezte aprócska jegyzetfüzettel, és egy fekete tollal a kezében. A férfira ügyet sem vetett.
- Szia Andriska! Ha már kérdezed igen! Hozzál nekem egy francia krémest jó sok tejszínhabbal, és egy kis tejeskávét!
- Máris repülök hozzád bébi! - A pincér már éppen készült elrohanni, amikor a hölgy megállította: - Andriska nem felejtesz el valamit?! - nézett rá számon kérőn. A pincér csak ekkor vette észre a tétova és alázatos férfit.
- Ó, hogy én milyen feledékeny vagyok! Az Úrnak mit hozhatok? - nézett rá érdeklődőn.
- Ö... hát talán... egy kólát... - bökte ki.
- Édesem! Ne csacsiskodj itt nekem! Legalább rendelj te is egy finom sütit! A kedvemért! - mosolygott rá, és ennek a szívből jövő, őszinte gesztusnak nem lehetett nemet mondani.
- Akkor kérnék szépen egy kis Rigó Jancsit, ha van!
- Természetesen van kedves Uram! Pillanatokon belül érkezik is! - A pincér azzal magukra hagyta őket kissé fancsali ábrázattal, mint aki titkon szerelmes a hölgybe.
- Tudod Andris akkor lett a legjobb barátom, amikor a szemétláda pasim összeszűrte a levet a legjobb barátnőmmel, és aztán hosszú évekig nem találtam a helyemet! Persze nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy viszonyunk van, mert nincs! Csak egy haver! - igyekezett azonnal megnyugtatni a férfit, akin pillanatnyi szomorúság vonult át. - De elég a negatív hangulatból! Mindent tudni szeretnék rólad! Onnét kezd, amikor leérettségiztünk jó?! - megfogta szorosan, bizalmasan a kezét, és mélyen a másik szemébe nézett, mintha egyenesen személyes titkaira volna kíváncsi.
- Hú! Hát az nagyon hosszú mese lesz! - fújta ki mellkasából a levegőt, de belevágott a nagyon hosszú szinte Tolsztoji dagályos történetbe, és igyekezett semmit sem kihagyni. tény és való, hogy a színi tanodában tett három és fél hónap, és persze a Színművészetire való tartós felkészülés igencsak éreztette hatását a dagályos érzelmeséggel végig mesélt beszámolóban. Petra aprócska könnycseppeket kezdett kitörölni dióbarna szemeiből, melyekre ráesett a szilánkos fény az ablakon keresztül. Különösen akkor hatódott meg, és nagyon mélyen megérintette a barátja története, amikor előbb apja váratlan halálát ecsetelte, majd később részletesen elmesélte miként hagyta szó szerint faképnél a Polgármesteri Hivatal előtt világszépe mennyasszonya őt, mondván: lúzerekkel, és csórókkal soha az életben nem áll szóba.
- Micsoda pofátlan rohadékság már ez! - csattant fel a hangja, amikor a férfi közel két és fél óra múltán végre szusszant egy nagyot, és nagyot kortyolt a hűsítő kólából. - Annyira sajnálom, hogy egy ennyire drága jó, különleges embert ennyire kisemmiztek, porig sújtottak, mint téged. - Újból megfogta a kezét, de ezúttal úgy érezte szíve mélyén, hogy már többet nem szívesen eresztené el.
- És veled mi történt?! - kockáztatott meg egy ártatlan kérdést a férfi, csupán csak mert a beszélgetés így kívánta meg.
- Hát... nekem is volt egy nagyon komoly kapcsolatom, és az a görény kakifejű jócskán összetörte a szívemet. A férfi hirtelen elmosolyodott. Végre egy őszinte, gyerekes mosoly - gondolhatta a hölgy -, ami különben is még sármosabbá, és vonzóbbá is tette a szemében.
- Na végre! Elmosolyodtál! Olyan jó ezt látni, hogy végre kicsit feloldódtál, és elengedted magad! Tudod Kati néni szerintem könyörtelen volt különösen amikor a strandra vitte az osztályt. Valdd csak be nyugodtan, hiszen magunk közt vagyunk; azért öltöztél inkább az egyik szúrós bokor közelében, mert féltél, hogy a többiek megszégyenítenek, ugye?!
A férfi kissé leszegett szomorú fejjel bólintott.
- Édesem! Én őszintén nagyon sajnálom... - a hölgyet most valósággal kínozta, emésztette a tartós bűntudat, hogy anno nem állt ki ezért az emberért. - Nem fogod elhinni pár évvel az érettségi után volt egy kisebb osztálytalálkozónk, és akkor már én sem voltam azért annyira elveszett fruska. Fogtam magam, és jól beolvastam az osztályfőnöknek! Látnod kellett volna a képét! Valósággal szintre fortyogott a tehetetlen dühtől! Akkor döntöttem el, hogy megpróbálok úgy isten igazán a szívemmel is látni, és az emberi értékeket észre venni. De most szeretném, ha elmondanád, hogy a szakításod után volt-e, vagy van-e ún. párkapcsolatod, amiről tudnom kéne?! - olyan komoly, és átható volt a tekintete, mint aki számára egyenesen élet-halál kérdés ez az egész. Jó volt tudni, hogy legalább egyvalakinek igenis hiányzott az együtt töltött idő.
- Ami azt illeti, nincs...
- Tényleg! - kapott a fejéhez. - Anyukád hogy érzi magát? Remélem minden rendben van vele? - csapott át egy másik témába.
- Hál 'istennek minden rendben van! Tudod a mama házába költözött, és azt mondja segít neki, mert semmi kedve már ingázni a kéz település között, amit megtudok érteni!
- Feltétlenül mondd meg neki, hogy üdvözlöm, és egyszer majd vele is jó volna elbeszélgetni egy kicsit! - kérte a férfi kezét szorongatva.
- Feltétlenül megmondom neki! Már szerintem alig várja, hogy mindent részletesen elmesélhessek veled kapcsolatosan.
- Ez nagyon aranyos, és kedves gesztus! bárcsak az én szüleim is ennyire fantasztikus emberek lettek volna, mint a tiéid! - sóhajtott egy nagyot. Dallamos hangja szomorúsággal telt meg.
- Szerintem a maguk módján téged is nagyon szerethettek, csak nem tudták kellő mértékben kimutatni! Tudod apám ugyanilyen borzasztóan makacs, büszke ember volt, aki szó szerint viaskodott önmagával, és az érzelmeivel.
- Biztosan nagyon nehéz volt, amikor meghalt...
- Igen! Azt hiszem különböző módon igyekeztünk feldolgozni anyuval! Én inkább csak magamban sírdogáltam, ha olyan kedvem volt, anyu pedig zárkózott, kemény és néha nyers tudott lenni. Belőle így jöttek ki ezek a dolgok.
- Őszinte részvétem, és nagyon sajnálom! - szorította meg újfent a kezét. - Jut eszembe nem tudom, hogy lenne-e kedved hozzá, de van egy repülőjegyem és kár volna visszaváltanom! Szeretném, ha velem jönnél egy hangulatos Csendes-óceáni szigetre! Gondold csak meg! Két hét a paradicsomban! El is felejtettem megkérdezni, hogy van-e munkahelyed?
A férfi most szégyenlősen kinyitotta mindkét zöldesbarna szemét, hogy a hölgy jól láthassa mi zajlik benne.
- Figyelj! Biztos vagyok benne, hogy a főnököd bár meglehet, hogy egy tősgyökeres igazi seggfej, de szerintem biztosan kivehetnél pár napot!
- Ami azt illeti! Eddig még egy szabadnapomat sem használtam el! - vallotta be őszintén.
- Hát te aztán megtudod az embert lepni, hékás! - lepődött jócskán meg. - Még mennyi szabadságod van? - érdeklődött.
- Hát tulajdonképpen úgy mondanám, hogy már jó ideje otthoni munkakörben dolgozgatok, és saját magam osztom be az időmet.
- Hát ez remek! Annyira szeretném, ha eljönnél, és újra felélesztenénk nem csupán közös régi barátságunkat, de talán... annál sokkal többet is!
- Az tényleg nagyon jó volna... - jegyezte meg óvatosan a férfi, és újabb mosoly következett.
Az idő gyorsan eltelt, pedig mindketten úgy érezték, hogy valószínűleg még bőségesen tudnák folytatni az elmúlt tizenöt évről szóló gondos beszámolókat. Petrán és régi barátján valósággal érződött, hogy nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, és nagyon jó volna, ha ez a közeljövőben még tartalmasabb, és még mélyebb lehetne.
- Mit szólnál, ha a HÉV-megállóig most kivételesen te vezetnéd az autómat?
- Azt akarod mondani...? - hebegett a váratlan kérdés hallatán.
- Eltaláltad drágaságom! Ne izgulj! Ott leszek melletted és majd javítom, ha valamit rosszul csinálnál! Kifizették a kávézóban a számlát, ahol Petrát már jól ismerték, majd maguk sem vették észre valósággal ugrándozva, szökellve a levegőben, akár a szöcskék tették meg a parkolóhoz vezető távolságot. Mindketten beültek. Ezúttal a vezetőülésben a férfi foglalt helyet. A hölgy újfent elfordította az indítókulcsot, mire az autó morgós hangot hallatott, és szépen, fokozatosan kikanyarodtak előbb a parkolóból, majd ráfordultak a főútvonalra egészen a közelben lévő HÉV-megálllóig.
- Nem is hiszem el, hogy neked még nincsen jogsid! A véredben van a vezetés! Csak ideje volna már bíznod magadban! - jegyezte meg nem szemrehányásként, inkább baráti jótanácsféleséggel gyöngéd hangjában.
- Ebben igazad lehet! - A férfi is nagy szükségét érezte már annak, hogy önbizalomhiányát végleg maga mögött hagyja, és megpróbáljon egy szituációból a legtöbbet kihozni a váratlan bepánikolás esélye nélkül, ám sokszor úgy érezte, ha nincs segítsége ez talán kissé reménytelen vállalkozás.
Alig huszonöt perc múltán már meg is érkeztek a HÉV-megállóhoz. Most Petrán volt a sor, hogy kezdeményezzen. Óvatosan felemelkedett az anyósülésről, áthajolt a vezetőülés felé, és gyöngéden megcsókolta a férfit, akit a váratlan gesztus jócskán meglepett, és hosszú percekig szóhoz sem tudott jutni.
- Na? Milyen volt öregfiú? - kérdezte, mikor szétváltak ajkaik.
- Szenzációs! Én nem is tudom, hogy... mit mondjak... - hebegett, akár egy gyerek.
- Akkor megjelöltelek a Facebookon, és a telefonszámomat is tudod! Most az a dolgod, hogy hazamenjél, és jó alaposan megrágd, hogy szeretnéd-e ezt a fantasztikus utazást velem! Nem kell semmi miatt izgulnod, vagy pánikolnod! Ha a pénz miatt fájna a fejed megnyugtatlak én már arról is gondoskodtam! Szerintem érezzük jól magunkat, és hagyjuk végre, hogy sodorjon egy kicsit az áramlat.
- Ez nagyon jól hangzik! - Mindketten kiszálltak, majd a hölgy belekarolt a férfiba, és együtt sétáltak a megállóba, ahol a hölgy kicsit pipiskedve újból megcsókolta a férfit, aki boldogságtól kicsattanva szállt fel a HÉV-re.

VISSZHANG-ARS POETICA

Kövesedik szívemben elszánt bosszú,
indulat s mélltatlan harag.
Szüntelen nyughatatlan alkotói,
sóvárgó láz napontra elémvetíti megpróbált,
viszonatságos lelkiismereti stációk alvilági kálváriáit.
Tán akaratosabb, elszántabb, bátrabb leszek,
ha az egy Kedves majd megkönyörül
s megfogja veszteglő kezeimet.
Agy-sejtjeimet szorgalmas tréner-módra
naponta gondolkodásra kényszerítem.

 A keserű epe s lelki sebeim fájó,
szánlamas krokodil-ráncai bőröm
alá ivódnak némán s csöndesen.
- Ilyen leszek haldokló hajótörött
ki siratja s megőrzi a fejére
tornyosuló boldog-szomorú emlékeket.
Összetört Hoffmani-cserepeket
tárol minenesetben az emlékezet;
érzéseket, áruló mozdulatokat nem tartja meg
- csak az orrfacsaró szagokat hűsségek kisstílű,
kényszer-szabta árulásait.

 S néha romantikus vacsorák megidézhető,
gyrtyafényes pillanatai
- ennyi maradhatott a nagy egészből csupán.
Már nem lehetek meegbéklyózott rab-madár,
nem maradhatok múltam tékozló-foglya sem!
Időben kényszerített toreláló,
empatikus s figyelmes.

 S csupán csak kiételes embereknek
engedhetem immár meg,
hogy Lélek-lát,
igaz-szívvel megismerhessenek.
A hóhér-Jövő, Ninivei-Jelen így is,
úgy is engem igazol még akkor is,
ha legtöbben lerágják csonkig koszos körmeiket,
hogy vájkálhassanak személyes dolgaim között.

Rohannak irgalmatlan,
csörtető iramban őszülő fejem felett
a zabolázhatatlan évek.
Csupán a Lélek tavába ejtett
kövek aggasztanak,
gubbasztanak
- s hogy hamis tanúk,
bírák próféták minduntalan
patyolattiszára mosakodnak.
Kiálló élmény-burokok szúrkálnak,
sebeznek akár milló tüske-raj.
Önző visszhangjaimba csendesülök majdan vissza!

HIRTELEN ELŐREJELZÉS

Dr. Koppány Kálmán tökéletesen megvolt róla győződve, hogy mire betölti az ötvenéves kort addigra nemcsak hogy gyönyörű felesége lesz, és legalább két gyereke, de megtudja valósítani régóta dédelgetett álmát, és önálló vállalkozó is lehet.
Néhány napja heves szinte zsibbadó fájdalmat érzett előbb csak a mellkasa tájékán, majd aztán egyre fokozatosabban, míg végül teljesen elzsibbadt az egész jobboldali felkarja. Emellett hevesen kezdett dobogni a szíve, és úgy izzadt akár egy muraközi tajtékos jó.
Éppen irodalomóra volt, és érettségire kellett volna felkészíteni saját tizennyolcéves diákjait, amikor csikorgó hangot adott a kréta váratlanul, majd egyszerre kapta fel a ricsajozó diáksereg a fejét, amikor Kálmán tanár úr hirtelen hanyadt vágódott kisebb robaj szerű döndüléssel a gusztustalan zöld színű linóleum padlón.
- Srácok, ez most komoly?! Ne szívassatok már! - kiáltott fel valaki a hátsó sorokból, hiszen kivétel nélkül a hátsó sorokból szoktak felkiáltani az önkéntes véleményformálók.
- Valaki azonnal hívja a kurva mentőket! - térdelt le hozzá egy vadóc, csupa fekete bőr szerelésbe öltözött és telepiercingezett lány. kapásból kiragadta az egyik szőke szupermodelszerû lány kezéből az okostelefont, amit valójában be se szabadott volna vinni az órára, vagy ha igen, akkor elnémítva.
- Halló! A Kölcsey gimiből telefonálok! Azonnal szükségem lenne egy mentőre, mert a tanárom infarktust kapott! - közölte a vadóc, ám talpraesett lány a mentős diszpécserrel, aki kihangosítva igyekezett megnyugtatni őt, majd kimért, tárgyilagoshangon közölte, hogy azonnal küld egy kocsit, ám a forgalom miatt ez így is több mint fél órát vesz igénybe, ha tudja akkor kezdje meg a mesterséges lélegeztetést, és a létfontosságú szívmasszást.
- A kurva életbe! Miért nem lehet felfogni, hogy haldoklik egy ember! Basszák meg! - a vadóc lány legszívesebben a földhöz vágta volna a zsír jó készüléket, aztán alighanem kapcsolt, és visszadobta a szőke ciklonnak, aki az életét sem tudta elképzelni a közösségi média használata nélkül.
A vadóc piercinges lány megkezdte a szívmasszást. A két tenyerével óvatosan dörzsölgetni, majd ötpercenként nyomkodni kezdte a mellkast, hogy újra beindíthassa a szivattyús szívet. Majd igyekezett kitapogatni a tanár kövérkés csuklóján a pulzust. Sehol, semmi.
- Valaki azért szólhatna az ofõnek, vagy az igazgatónak gyerekek! - adta ki az utasítást, mire egy másik lány azonnal loholni kezdett egészen fönti emeletig, ahol a tantestületi szobák voltak.
Egy-két tanárkollega máris futva rohant az osztályterembe, és megpróbáltak segíteni, míg a legtöbb diákot arra kérték, hogy húzódjanak hátrébb, hogy a tanár úr némiképp oxigénhez juthasson.
- Semmi baj sem lesz gyerekek! - igyekeztek több-kevesebb sikerrel minden diákot megnyugtatni, majd az egyik fiatalabbik kollega levette a zakóját, és a negyvenöt éves tanár feje alá tette, hogy a vér folyamatosan áramolni tudjon.
A mentők még így is jó harminc percet késtek, mondjuk önhibájukon kívül, mert nagy volt a forgalom, és két tagbaszakadt mentős tiszt átvette a piercinges lánytól a szívmasszást, mire az egyik mentős ogixén-maszkot húzott a tanár arcára, aztán amikor úgy tűnt, hogy némileg stabilizálták az állapotát vijjogva elhajtottak a gimnázium épületéből.
A kórházban aztán azonnal betolták a műtőbe, és csak arra emlékezett, hogy fűzöld színű ruhában földönkívülire hasonlító alakok hajolnak feléje, mire egy orvos azt kérte, hogy számoljon tízig. Mire kilenchez ért már úgy húzta a lóbőrt, mint legédesebb álmában. A műtét még így is hat órát vett igénybe, és csupán csak késő este merték felébreszteni a műtős segédek.
A főorvos szigorú koleszterinmentes diétás kosztot rendelt el, és semmi szénhidrátot, míg az édességek élvezetét is szigorúan kerülnie kellett, pedig barátnője istenien tudott mézeszserbót készíteni, gyermekkorának nagy kedvencét.
- Hát kedves tanár úr! Ez bizony koszorúér elzáródás, de ha betartja az utasításokat egészen nyugodtan elélhet akár száz évig is! - közölte vele a főorvos bizakodva.
A kórházba később meglátogatták érettségizős tanítványai is, akiket látszólag nagyon megviselt a váratlan fordulat, mely szeretett és kedvenc tanárukkal ennyire meglepetészszerűen megesett, és főleg a vadóc piercinges lány volt nagyon kibukva, és még egy nagy könnycseppet is sikeresen elmorzsolt az egyik tenyerében, mint aki nagyon aggódik amiatt, hogy egy tehetséges embert el kell veszítenie.
- Nagyon ránk tetszett ijeszteni kedves tanár úr! Még egyszer elő ne forduljon! - figyelmeztette jó szándékúan. Összedobták a pénzt egymás között és egy tetszetős ajándékcsomagot is vásároltak, hogy a tanár némineműleg kicsit jobb kedvre derülhessen.
A kórházból azonban csak hosszú unszolásra voltak hajlandóak kiengedni, és gyógyultá nyilvánítani. Egy infarktussal különben sem szokás viccelődni. Mondogatták neki főként olyanok, akik azelőtt soha az életben nem találkoztak vele, vagy éppen nagy ívben elkerülték.
Otthon aztán Kálmán azonnal észrevette, hogy bizony-bizony nagyon sok dolog nincs rendben a világban, és folyamatosan olyan halálközeli tartós látomásos, lázas élmények kezdtek szöget ütni a fejében, hogy mikor kellene végrendelkeznie? mennyi járhat az ügyvédi honoráriumra? Vagy éppen, hogy az irodalmi kézirataival mi fog majd történni, ha õ nem lesz?! Hol romlott és fulladt be a dolgok, összefüggések menete?! - töprengett magában.
Párkapcsolatán is kisebb-nagyobb repedések keletkeztek. Barátnõje sokszor éppen olyan makacs hangulatember tudott lenni, mint amilyen õ egy-egy rosszul sikerült hétköznapján, és akkor bizony ha szólni mertek hozzá valósággal bezárkózott a dolgozószobájába, ahonnét tüntető ellenállással legfeljebb csupán csak kora estefelé merészkedett ki, amikor már vacsorája is régen kihűlt, és újra kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben.
- Drágám! Megértem, hogy makacs vagy, és sokszor úgy érzed jobb neked egyedül, de én szeretlek, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy! - volt a csinos barátnő válasza, még akkor is, amikor egy szép napon legyeskedni kezdett körülötte a vállalat egyik aligazgatója, akinek tetszetős sokat érő aranyóra fityegett a kezén, és luxus terepjáróval furikázott állandóan mint akinek ingyen osztogatják a benzint. A barátnő azonban elhárított nagyon is következetesen minden közeledési kísérletet, mert szerelmes volt a cinikus, kiábrándult, és időközben kissé megkeseredetté vált tanárba, aki nagyon szerette volna végre már elhatározni magát, és ügyes-bajos dolgain változtatni egy kicsit. Még szerencse, hogy barátnőjének akadt szép számmal néhány megbízható nagyon régi barátnője, akik között megint csak akadtak bőven pszichológusok, és coach-szakemberek, illetve vállalkozók is, így gyorsan megbeszélt egy időpontot az egyik barátnőjével, aki anno hír szerkesztő volt a helyi tévécsatornánál, és most kisebb coach-irodát üzemeltetett meglepően nyereségesen, hogy miként is tudná imádott, különc párját kicsit megint jobb formába hozni, és kiverni végre a fejéből az elmúlás tartós gondolatát.
- Hát kedves barátném ez bizony sajnos egyáltalán nem lesz egyszerű tekintettel a párod súlyos infarktuson esett át, és ilyenkor gyakorlatilag megváltozik az ember egész addigi hozzáállása saját magához, és a világ dolgaihoz! - vélekedett a barátnő.
- Igen! Ezzel én is nagyon jól tisztában vagyok, csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy próbáljuk meg a lehetetlent! Rendben lesz így?!
- De csak azért teszem ezt meg neked, mert a legjobb, és legrégebbi barátnőm vagy!
- Még szerencse!
Azzal a tanár barátnője azonnal lefixált egy fix időpontot egy belvárosi irodai címmel, ahová a tanár - egyáltalán nem szívesen -, sőt házsártos nyűgösséggel el is ment, de csak azért, mert olyan bájosan, kislányosan kérte erre a barátnője.
- Drágám! Édesem! Tudom, hogy ez nem lesz kellemes, de az én kedvemért! Ha megteszed nekem kérhetsz tőlem bármit! Ha kell betéve megtanulom az összes Nobel-díjas költő, és író nevét, akiről csak hallott az irodalom.
- Hát nem bánom... - csóválta meg erősen kopaszodó üstökét a férfi, aztán barátnője levitte autóval a megadott címre, ahol bemutatta barátnőjének párját.
Később Kálmán, mintha csak pszichológusnál volna részletesen elmesélte azokat a mindennapos, szinte bagatell dolgokat, melyek kórházi kezelése óta valósággal a fejére települtek, és nem hagyják nyugodni, majd rátért arra, hogy jó volna, ha kéziratait el tudná valakinél helyezni, aki haláleset esetén tudna intézkedni róla, hogy a megfelelő helyre kerülhessenek, és ne szemétkosárba.
- Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Csak azért kérdezem, mert a legjobb barátnőm párja vagy, és mi úgy szólván már ezer éve ismerjük egymást, és a magázás olyan nagyon szigorúvá, és formálissá teszi a további eszmecserét! - érdeklődött nagyon kedvesen a csinos hölgy, mire a tanárember kissé fogát húzva belement, ám így is sokszor előfordult, hogy míg a hölgy tegezte őt, õ inkább gyanakvó, és mondhatni távolságtartó maradt. Még így is több mint ötven kerek percre volt szükség, hogy egyfajta meghitt, és barátságos beszélgetésféle alakuljon ki a két kulturált, és intelligens ember között. A fiatal hölgynek nem volt szüksége sok időre, hogy rájöjjön legrégebbi barátnője pontosan a széleskörű intelligenciájáért, és kifinomult, romantikus úriemberségért szeretett bele ebbe a különös tanáremberbe.
Mire végeztek az elbeszélgetéssel Kálmán kicsit jobban érezte magát, és azt hihette nyert egy őszinte barátot, és bizalmas társat. Azonban bizonyos főbb pontokban, mint a hagyatékok gondozása, és kezelése, illetve egy ütőképes, tehát profitorientált vállalkozás beindításában nem sikeredett megállapodni.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettelek! - fogott vele bizalmasan, kicsit bensőségesen kezet a csinos hölgyemény, és vigyáznia kellett magára, hogy máris nehogy flörtölésen kapja magát.
- Köszönöm, hogy meghallgatott... - válaszolta a furcsa tanárember, majd kissé visszasüppedt ugyanabba a szomorkás mélabúságba, ahogy idejött.
Odahaza már a bejárati ajtó előtt várta kíváncsi, és nagyon is izgatott barátnője:
- Na, szívecske?! Hogy ment? Kedves és segítőkész volt hozzád Ági? - érdeklődött finom, hosszú kezeit tördelve kisebb fokú idegességében.
- Hát... inkább azt mondanám, hogy vegyes! Szerintem ez megint egy újra elismételt zsákbamacska játék lesz, ami rám nézve sem fest valami jól! - jegyezte meg töprengve.
- Jaj, drágám! Dehogy! A legjobb barátnőmet már vagy ezer éve ismerem! Megbízható! Csak nem fog átverni, különben velem gyűlik meg a baja! - állt a sarkára határozottan a csinos hölgyemény.
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el a tanár egy pillanatra.
- A legfontosabb dolog, hogy neked most pihenned kell, elvégre nemrég jöttél ki a kórházból, és...
- Köszönöm, ez nagyon jólesik, de attól félek, hogy elmegy úgy az életem, hogy alig csináltam bármilyen számomra fontos dolgot ezen a nyavalyás földön! - kezdett panaszkodni, és felesége jól tudta, hogy nem sokkal később ezeket a kijelentéseket a tartós önsajnálat, a reményvesztettség és a depresszióra való fogékonyság fogja követni, ezért úgy döntött, hogy eltereli párja figyelmét, és lehetséges, hogy sikerül kicsit jobb kedvre derítenie benső nyughatatlan lelkét.
- Képzeld csak szívem! Fantasztikus ötletem támadt! Egyik ismerősömnek Madeira-szigetén van egy kisebb nyaralója, és meghívott bennünket magukhoz, úgyhogy arra gondoltam, hogy kiveszek két hét szabadságot, és szeretnék egy kicsit romantikázni veled! Persze csak, ha neked is megfelelő! - nézett rá huncut csábosan, ami felhívás volt a tanárember számára, hogy párja elvárja, hogy vigyázzon egészségre, és egy kicsit próbáljon meg lazítani végre.
- Talán... igen... talán igazad lehet... - rágta meg a szavakat hangosan. - talán jobb is, ha kiveszek néhány nap szabadságot a munkahelyemről, mert úgy érzem, hogy nagyon sok minden át kell gondolnom! - egyezett bele a maga virágnyelvén a dologba.
- Na látod te butus! Meglátod életem fantasztikusan fogjuk magunkat érezni, és megint megfogod látni, hogy mindennek megvan a maga értelme, csak sosem szabad türelmetlennek lenni! - vélekedett az asszony.
Még azon a héten gondosan becsomagolták a nagy feketeszínű, modern gurulós bőröndjüket, és a tanárember azért biztos, ami biztos még ekkor sem hazudtolta meg magát, és vitt magával bőségesen tollakat és jegyzetpapírt, miután a laptopját - attól félt, hogy ellopnák a reptéren, vagy műszaki kár keletkezne benne főként a sós, mediterrán óceáni levegő hatására.
- Nézd csak? Mit vettem magamnak?! - mutatott fel egy tetszetős, alig takaró fürdőruhát, mely már most egzotikusan állt rajta, ahogy a tanár lelki szemeivel elképzelte.
Mivel indulás előtt két teljes órával illett kint lenni a reptéren kart karba öltve betértek a könyvesboltba, és vettek maguknak egy-két kötetet, mely sikerült lekötni a figyelmüket. A feleség még műanyag füldugót is kért a stewardesstől, hogy ne zavarja a kellemetlen fülpattogás.
Megfogták egymás kezét, mikor a gép szuperszonikus sebességgel váratlanul gyorsítani kezdett a kifutópályán. Egymásra néztek, mintha keresnének, vagy kutatnának valami fontosat a másik ismerős tekintetében, s mikor a gép már a bolyhos vattacukorszerű felhők fölé emelkedett gyöngéden, hosszantartón megcsókolták egymást, bízva abban, hogy míg együtt vannak nem történhet velük semmi komolyabb baj!

LÉGY HŰ MAGADHOZ!

Az írót néhány nappal karácsony után meglátogatta az egyik unokaöccse, mondván legkisebb unokahúgait születésük óta egyszer sem láthatta, és mint ilyet egy kicsit szívesen elbeszélgetnének vele a régi idők kedvéért, és persze, hogy ismét felmelegíthessék a régi közös emlékeket.
Az író fejében mindig visszatértek a halhatatlan Shakespeare-i sorok: ,,Mindenek fölött légy hű magadhoz!" - Mintha tudatosan kirekesztette volna szerves életéből az ún. vendégeket. Azokat az embereket, akiket - legalább is -, a legtöbb esetben az ember szívesen lát otthonában, hogy tartósnak becézett magánytudatát valahogy mérsékelj egy kicsit, még akkor is, ha tartósan nem tudja levetkőzni.
Aznap minden rendben ment, ám történt egy csavarás a személyes találkozóban. A gyerekeket kivitték korcsolyázni az egyik városi műjégpályára, és a főként a kisebbik lenszőke hajú kislány jócskán kifáradt, és mire valamivel délután két óra tájban megjelentek a borostás, kölyökképű unokaöcs a barátnője és két gyerek már szinte mindenki nagyon elfáradt.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, de a gyerkőcöket elvittük kicsit korcsolyázni, és hát nagyon jó voltkicsit kimozdulni, ha értitek... - szabadkozott az unokaöcs, amikor betoppantak a gyerekekkel.
- Semmi probléma! A fő, hogy biztonságban megjöttetek! - vette át a jelképes kis ajándékcsomagot az író édesanyja, majd segített levenni a gyerekek ruhadarabjait.
A kisebbik négy éves Cosette kislány folyamatosan anyukáját nyaggatta, hogy szeretne kicsit lepihenni, és hát gyerekszáj ellen ritkán lehet életmentő orvosság, ezért az író édesanyja gondoskodó szülőként a hálószoba kis kanapéján terített neki takarót, hogy kényelmesen megpihenjen.
- Minden rendben ment? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Persze, minden rendben van! - közölte az unokaöcs, aki egyben az asszony keresztfia is volt.
- Ó, bocs! - kezdett mentegetőzésbe. - El is felejtettem bemutatni a páromat Ildit! - mutatott a mellette kissé félszegen, alázkodva álló fiatal, sportos hölgyre, aki kissé gyanakodva mérte végig az asszonyt, ám amikor az hirtelen átváltott tegező hangnemre szinte rögtön megenyhült.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott máris kezet.
- És Attila merre van? - kérdezte kíváncsiskodva az unokaöcs.
- Hát... neki most egy kis fontos dolga akadt, tudjátok... - szabadkozott az asszony, mert falazni szeretett volna felnőtt fiának, hogy miért nem mozdul már ki végre a szobájából. Micsoda illetlenség, ha vendégek jönnek, és legalább arra nem méltatja őket, hogy rendesen megmutassa magát, és bemutatkozzék.
- Ó, megértem! - csóválta kicsit a fejét az unokaöcs,, majd bementek a kis lakótelepi lakásba, mely - hála az asszony esztétikai érzékének, és kifinomultságot tükröző stílusának szépen fel volt díszítve az ünnepekre. Az étkező asztalon sütemények széles, gusztusos és finom kavalkádja várta a kis társaságot, és főként a gyerekek érdeklődéssel kóstolgatták a hókiflit, és a mákos-diós bejgliket, amiről - úgy tűnt -, még életükben most először hallottak.
- Foglaljatok csak nyugodtan helyet, és érezzétek magatokat teljesen otthon! - invitálta őket az asszony. - Ki kér forró csókit, egy kis teát esetleg?
A tizenegy éves vadóc lány sötét gomb szeme megakadt az asszony tekintetét; mint aki tesztelni akarta folyamatosan a másik embert, hogy mennyi az a határ, ameddig még elmehet.
- Én kérek egy dupla whiskeyt jég nélkül, ha lehet! - válaszolta lazán, és úgy tűnt nagyon jót derül, hogy sikeresen megtréfálhatja vele az asszonyt, aki természetesen értette a tréfát. A beszélgetés kezdetben főként a gyerekkori emlékekre koncentrálódott, és csupán csak az első huszonöt perc után váltott át a mindennapi életmód ügyes-bajos dolgai közé.
- ...Szóval egész álló nap melózom, és most Evelinéknek olvasónaplót kellene írniuk az Egri csillagokból, de utál olvasni! - közölte az unokaöcs.
- Így igaz! - kontrázott a vadóc, éppen a kamaszság küszöbét taposó lány. - Nem értem mi a francért kell ilyen hülyeségeket olvasni, amikor vannak jobb dolgok is az életben.
- Mondanál egy példát? - fordult felé érdeklődve az asszony.
- Hát... azt nem tudok... csak úgy mondtam... - hárított a lány, mert továbbra sem bízott a számára teljesen vadidegen asszonyban, bármennyire is voltak a legközelebbi rokonságban az apjával.
Az író időközben a szobájában kuksolt, és folyamatosan igyekezett éberen koncentrált fegyelemmel figyelni, mintha egy olyan áldozat lenne, aki hagyja, hogy a dolgok csak úgy megtörténhessenek vele, és valósággal ide-oda dobálja az élet, amiből - legalább is úgy érezhette -, erősen kifelé megy. Még jócskán emlékezett azokra az idillikus karácsonyi családlátogatási akciókra, melyeket főként szőrszálhasogató, és mindent jobban tudó, néhai apja preferált, és ilyen alkalmakor szokás volt, hogy meglátogatták a rokonságot. Az unokatestvérek közül talán az író volt az egyetlen, akivel nem bántak méltányosan a fölös plusz kilók, és természetesen, ha az apja ezt gyilkos tréfák módján bárhol szóvá merte tenni, akkor természetesnek tűnt, hogy a legtöbb unokatestvér is hűségesen követi az író apjának példáját, és ez már felért egy sorozatban elkövetett nyilvános megaláztatással, melyet az évek előrehaladtával már egyre kevésbé lehetett letagadni, jóvá tenni pedig még kevésbé.
- ...És mivel foglalkozik Attila? - kérdezte laikus kíváncsisággal az unokaöcs barátnője miközben farkasétvággyal egy akkorát harapott a finom mákos bejglibe, mintha valósággal ki lenne éhezve.
- Attila történelem tanárként végzett, de most ha jól tudom főként írogat minden félét! - vette át azonnal a szót az unokaöcs, mintha máris unokabátya segítségére kellene sietnie, melyet gyerekkorukban rendre szándékosan elszalasztott, és most így szeretne vezekelni tettei, és bűnei miatt. Egyszer például sikeresen úgy fejbe rúgta egy pöttyös focilabdával az írót, hogy annak azonnal kitört az egyik tejfoga és véres volt a szája. Még szerencse, hogy csupán ártatlan tejfogról, és nem valódiról volt szó!
- Hát ez nagyon érdekes! És tanított valahol? - faggatózott tovább.
- Igen, természetesen! Pestszentlőrincen, és Kispesten oktatott vegyesen irodalmat és történelmet, de aztán alig öt éven belül muszáj volt eljönnie onnét.
- Ó! sajnálatos! Megkérdezhetem, hogy miért?
- Személyes nézetkülönbségek miatt! De ahogy a mondás tartja: mindig lesznek sárkényok, és gonosz emberek, akik lehúzzák a többieket!
- Van valami kaja itthon? - kérdezte a vadóc kamasz lány, akit most a legkevésbé sem érdekelt a felnőttek diskurzusa, és lazán, unottan lóbázta a lábát a nappali egyik foteljában.
- Hát hogyne kincsem! Mit szeretnél enni, mit adjak? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Főtt spárga és egy kis fekete kaviár nagyon jól esne! - kezdett újfent kicsinyes, gonoszkodó kekeckedésbe.
- Hát... azzal sajnos nem szolgálhatok, de szívesen készítek neked egy téliszalámis szendvicset, ha így megfelel?! - kérdezett vissza.
- Felölem! - legyintett.
Az unokaöcs azonnal megpróbálta kevés eredménnyel viselkedésre utasítani:
- Evelin! Mit kell ilyenkor mondani?! Hadd hallom csak!
- Köszönöm szépen! - válaszolta kántálva, mintha gyerek lenne, majd hozzátette: - Muszáj neked folyton nyaggatnod az embert! Ez übergáz!
Az író eközben szorgalmasan lejegyzetelte az éppen a keze ügyébe akadt jegyzetpapírra azokat a kisebb-nagyobb pikáns párbeszédeket, melyeket nagyon jól hallhatott a zárt ajtaján belülről. Mintha tartott, vagy egyenesen viszolygott volna attól a plusz feladattól, hogy neki személy szerint illik kimennie, és bemutatkoznia. Mintha azáltal, hogy kimegy konzekvensen fel is fedi magát, amitől szinte azonnal lelepleződik, és - meglehet -, hogy máris elveszítheti a benső személyiségét, ami segített neki, hogy az maradhasson aki, és ne szerepeket kelljen megformálnia - legalább is, a külvilág szemében.
Időközben a csintalan kis lenszőkehajú kislányka is felébredt édesded álmából a hálószobában, és máris készen állt, hogy huncut bájossággal rakoncátlankodhasson egy kicsit:
- Néni? Te sokkal öregebb vagy, mint anyuci! - jelentette ki, és kedvesen mosolygott hozzá, amitől az asszonynak kisebb könny szökött a szemébe.
- Tudod kicsim ez egy természetes folyamat! Előbb-utóbb te is idősebb, tehát öregebb is leszel, és tapasztaltabb! - adta meg a választ a feltett kérdésre.
- De én most szeretném megöregedni! - tiltakozott kisebb harciasággal, kompromisszumokat nem tűrve a kis hölgy.
- Na ne mondd ilyet! Mindent csak szépen lassan!
Időközben az asszony kiment a konyhába, és készített egy téliszalámis szendvicset a vadóc kamasz lánynak, aki szemmel láthatóan már halálosan unta magát, és a legszívesebben máris haza, vagy világgá ment volna. Bármire hajlandó lett volna csakhogy ebből a kissé kínzó, és terhes kötelességérzetből végleg kiszabaduljon.
- Tessék kicsim! Parancsolj! - rakta el gondosan műanyag tálcára téve a félbevágott kenyérszeleteket a nappali dohányzóasztalára.
- Köszi öreglány! - harapott máris egy hatalmasat a kenyérbe a vadóc lány. Apja persze azonnal rászólt:
- Evelin! Hányszor szóljak! Mit kell mondani?! És egyébként is hogy beszélsz te???
- KUSS fater! - hagyta el telitömött száját a tiltott szó!
- Nem igaz! Már megint kezdi! Elnézést kérek! Nem szokott így viselkedni, most biztos már fáradt! - jött az unokaöcstől a mentegetőzés.
- Már ne haragudj kedves kislányom, de ha az én gyerekem volnál akkor fegyelmet és rendet tanulnál annyi szent! - szólt rá határozottan az asszony, mire a vadóc lány csöndesen félrehúzódott a robbanással fenyegető konfliktusok mezejéről kissé távolabb, és helyette inkább a nappaliban is felhalmozott nagyobb méretű könyvespolcok széles választékát kezdte kedvére mustrálgatni.
- Hú mennyi fölösleges könyv! Rakhatnánk belőle egy nagy tüzet is! - vélekedett tréfálkozva.
- Evelin! Hogy mondhatsz ilyen butaságot! - szólt rá megint az apja. - A könyveket olvasni szoktuk, és nem elégetni! Szerintem én is ilyen lehettem az ő korában! - jegyezte meg némi kisebbfajta büszkeséggel az unokaöcs.
- Nos hát ő amennyire én emlékszem te nem voltál ennyire... szabadszellemű... inkább az Ancsa volt a nagyobb szájú! - jegyezte meg az asszony.
- Hát ami igaz, az igaz! - adott igazat keresztanyának a férfi. - Akkoriban minden vágyam az volt, hogy menő focista legyek, és most néz csak meg, mire vittem?! Dolgozok mint egy állat, és úgy érzem nem jutok el sehova sem!
- Azért ne legyél magadhoz nagyon szigorú kicsi szívem! - jegyezte meg a barátnő.
- Anyuci! Játszunk valamit! Unatkozom! - felelte a szőke kislányka anyja ölében, és ilyenkor muszáj volt valamivel lefoglalni, így anyukája máris elővette a táskájából a közepesméretű babát, amivel a kislány - átmenetileg -, lefoglalhatta magát.
- A nagyobbik lányod nem jött el? - kérdezte most az asszony.
- Nem! Őt kifárasztotta a korcsolyázás! Ami érdekes, mert szerintem eleve atletikus alkatú, és jól bírja a gyűrődést!
- Te is tudod, hogy a téli időjárás jócskán kiveszi az ember fölös energiáit. - vélekedett az asszony.
- Fater! Mikor megyünk?! - érdeklődött a vadóc lány, aki most szándékosan a háttérbe húzódott, hogy részletesen megfigyelhesse a rokonnak hívott asszonyt, és annak minden árulkodó mozdulatait.
- Nemsokára Evelin! Kérlek bírod ki, és viselkedj! Mit fognak rólad gondolni?!
Időközben az író gondolataiba mélyedt! Megpróbálta részletesen átpörgetni agyában a megtörtént múlt emlékeit. Vajon ő milyen apuka lett volna, ha születtek volna gyerekei? Vajon minden szülő ugyanazokat a hibákat követi el, mint a legtöbb szülő? Vajon milyen élete lett volna, ha mennyasszonya annak idején nem a biztos luxus életmódot, és anyagi hasznot választja, hanem a feltélen, őszinte, halhatatlan szerelmet?! Vajon örökké szőrszálhasogató, és semmivel egyet nem értő apja miként és hogyan viszonyulna hozzá?! Ehhez hasonló kérdéseket tett fel magának, és megpróbálta rá megtalálni a lehető legmegfelelőbb válaszokat. Kapásból eszébe jutott egykori filozófia professzora az egyetemről, aki Epiktétoszt vetette be mindig, ha bárki azt mondta, hogy változtatni szeretne: ,,Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!" - meglehet, hogy kissé túlságosan is jól sikerülhetett a dolgokhoz való hozzáállás. Ezzel a szólással csupán egy probléma akadt, hogy sosem létezett még olyan társadalmi berendezkedés - ha tetszik -, az ókortól egészen napjainkig, mely elfogadta volna a kreatív újítókat, és azokat, akik fejlődni, gyarapítani szerettek volna!
Továbbra is halotti némán, egyetlen miccenés nélkül fülelt, és hallgatózott, és persze megpróbálta kitalálni, hogy miről is beszélgethetnek a ,,rokonok" egymás között. A télies, ikrásodott napfény még utolszor beköszönt a reluxával besötétített ablakán. Ez is mennyire jellemző volt az író viselkedésére: ki láthat többet?! - Majd kicsivel délután háromnegyed négy lett, és az unokaöcs és a kis családja már menni készült miután a gyerekek jócskán elfáradtak, és a jóhangulat is laposodni kezdett. Megköszönték a vendéglátást, majd a vadóc lány - érdekes módon -, szót emelt, hogy szeretne megismerkedni apja unokabátyával, aki még mindig dolgozószobájában kuporgott.
- Óvatosan kukkantsunk be hozzá, mert fontos kutatómunkákat végez! - javasolta az asszony, aki óvatosan kinyitotta felnőtt fia szobáját. A kis család tagjai kissé meg is lepődtek. Talán nem is a pusztán csak tizenkét négyzetméteres, egérlyukszerű szoba méretein, sokkal inkább a tonnányi könyvek sokaságától, mellyel az író menedék gyanánt körbe szerette venni magát.
Amikor felnézett jegyzetpapírjaiból, és meglátta unokaöcsét és a gyerekeket kissé tétován, és bizonytalan módon felállt, és megvárta, míg valamelyik felnőtt el nem szólja magát.
- Igen! Nos hát ő az unokabátyám Attila, aki egyben tanárember is! - mutatta be gyorsan testvérrokonját barátnőjének, aki máris kezet nyújtott, amit az író kissé bizalmatlanul, de viszonzott. A kis lenszőkehajú kislány félve anyja ruhája mögé bújt, akárcsak a nagyobb kamasz lány és félelemmel vegyes tisztelttel méregették a termetes nagy óriásnak látszó, ismeretlen férfit, aki kissé hevenyészett módon megpróbált egy kedveskedő mosolyt erőltetni az arcára, hiszen valamikor úgy tanulta pszichológiából, hogy a bizalom elsődleges elnyerési módja a kedveskedő mosoly.
- Látjuk, hogy valószínűleg nagy munkában lehetsz! Csak benéztünk egy kicsit, és már nem is zavarunk! - közölte az unokaöcs, majd bizalmasan kezet ráztak egymással, és mentek az autójukhoz. Az asszony lekísérte őket a liften.