HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Tomi tulajdonképpen meglehetősen hamar - már tizenhat éves kora körül elköltözött a nevelőszüleitől, akik meglehet csupán a még több kecsegtető haszon reményében fogadták be, és sokkalta kevésbé bántak vele úgy, mintha a vérszerinti édes fiuk lett volna!

Mivel valósággal istenítette a zenét, és azon belül is a grundge-stílusú keményebb, zúzósabb típusú rockot, aztán egy kis Kurt Cobain-os beütéssel azokat a jellegzetes dobhártyaszaggatós, fülcimpa bizsergető basszushangokat azonnal vérévé vált a zene, és hamar rájött, hogy hátralévő életében semmi mással nem akar foglalkozni! Igen ám, de itt volt még a nagy kérdés, hogy hogyan lehet egy keményebb rockbandából pénzt csiholni, és egyáltalán fennmaradni a show business őrlő taposómalmán?

Hamar bandát tudott alapítani; azért azt hozzá kell tenni, hogy nem ő alakította ki a szerkezeti kereteket saját magának leginkább az értelmi szerzőség felelt meg leginkább! Ami azt jelentette, hogy a dalok írását még bevállalta az összes forradalmi jellegű, újító gitártépős akkordokon át, de az összes anyagi természetű vitás kérdésekbe és egyebekbe már nem szívesen ment bele!

Az első kezdeti időkben a kis dzsemmelgetős banda leginkább kihalt metróaluljárókban ,,zenélgetett” illetve közös nyelven szólva idegtépőn nyomatta a kőkemény rockot, és azokban a Metallicás időkben úgy érezték magukat, mint a Pokol angyalai – persze könnyítettebb kivitelben, mert egy igazán ütős banda a legtöbb koncertfelvétel után összetörte jóformán az egész technikai berendezést; kezdve a mahagóni nyakú, elektromos gitárokon kívül a dobokig!

Aztán ezt követték a kisebb társasági összejövetelek, majd az esküvők is; bár jó néhány esküvőről szabályosan ki lettek tiltva, mert nagyon provokatív, és szabályosan kemény, és zúzós szövegjüket az összegyűlt násznép a legtöbb esetben is alig bírta eltűrni és elviselni, és bár akkor Tominak vállig érő – rendszerint -, hosszú szőke haja volt, amit kedvére rázhatott egy-egy ütősebbre sikeredett ütem kedvéért, hamar rájött, hogyha az emberek fizetni is akarnak azért, hogy lássák, és hallgassák őket valami sokkalta modernebbül hangzó cuccal kellene, hogy előrukkoljanak!

Nem sokkal később, amikor a dobos haverjuk benevezte mind a négyüket a tehetségkutató műsorba, amit kellő rendszerességgel és kiadós reklámszünetekkel fűszerezve ugyancsak leadott az egyik kereskedelmi jellegű, szennycsatorna. Az egyik nagysikert aratott Nirvána dallal indultak: Tudod, hogy igazad van-nal és amint Tomi torka szakadtából, úgy isten igazán üvölteni kezdett és belecsapott a húrokba a közönség hátán szabályosan megdermedt a verejték.

Ekkor figyelt fel rájuk az egyik nagyokos zenei tehetségeket kutató és felfedező menedzser, aki – bár még kinézetre is egy nyálas, veleéig szemétláda alak volt felhívta egyik ismerősét, aki aztán szintén felhívott embereket, úgyhogy mire felocsúdhattak álmaik karrierjéből máris egyenesen a mélyvízben találták magukat! És ekkor történt gyakorlatilag az első jelképes értékű bemutatás a zenei nagykutya sótlan seggfej producerrel és még bombázóbb akkoriban még kezdőcske énekesnőjével Szilvivel.

Tominak annyira a zene állt érdeklődéseinek a középpontjában, hogy ezzel kelt, és ezzel feküdt; szinte semmi más sem érdekelte, és szabályosan herótja volt az olyan nyálas, és műmájeres partiktól, ahol a koktélruhácskáikban flangáló, ultradögös szupermodellek megpróbáltak elhetyegni, kicsit flörtölgetni egy-egy nevesebb, vagy érdekesebb hangzású banda tagjaival, miközben a legtöbb kis ,,hölgyikének” gőze nem volt, hogy mennyire fontos lett volna, hogy a rock kitörhessen valami egész új, posztmodern kísérleti, vagy újhullámos utakon! Azt meg különösen utálta, ha valaki a kinézete alapján állított fel önmagában lelki hipotézist; szinte kivétel nélkül szakadt pólókban, és legalább annyira kimustrált és kukákból szalajtott farmerekben flangált és ehhez jött a Nirvánás kockás, megkerülhetetlen ing! S ha ez sem lett volna elég, akkor mivel már arca szerves részéhez tartozott a szemüveg a vállig érő, szőke hajával kicsit tényleg hasonlított Kurt Cobainre.

Azon a sorsfordító találkozón sem történt igazában semmi számottevő, vagy különös; Tomi a szokásos meleg pisivé változott olvadó jégkockás kólás üdítőjét szopogatta, míg Szilvi jóformán megfeledkezett a társalgás egyik lényeges, elemi szabályáról, hogy lehetőleg ne csupán saját magáról nyomassa a maga érdekfeszítő történeteit. Meg lehet azért ezt neki bocsátani, elvégre az ember nem mindennap találkozik egy igazi, vérbeli rockbanda neves képviselőivel, akik kinézetre ráadásul majdhogynem hajléktalanoknak látszanak, és meglehetősen lázadó stílust és életvitelt képviselnek!

- Annyira örülök a találkozásnak! Azt hallottam, hogy te egészen jól gitározol, meg dzsemmelsz meg minden! – próbált bevágódni, mert az igazság az volt, hogy akkor már vagy kilenc teljes hónapja járt intenzíven kedvenc énektanárnőjéhez, de még mindig nem tudott kottát olvasni, helyette inkább kísérletezve sok esetben a hangjával kísérletezgetett.

- Aha! Hát… valahogy úgy… - Tomin már akkor meglátszott, hogy sohasem volt annyira a szavak embere, inkább a tetteké, és ez Szilvinek is azonnal feltűnt. Mivel nem akarta megbántani az ifjú hölgyet önmaga folyamatos reklámozásában és beszédében csöndben megpróbált leélcelni, és kereket oldani! De ez sem sikeredett annyira, mint remélhette volna, mert a zenei seggfej producer, aki Szilvivel együtt érkezett az összejövetelre azonnal megállította:

- Hé, kölyök! Van munkád? – tette rá vállaira nagy, ormótlan kezeit.

- Sosem kellett kajáért kunyerálnom! – vágott vissza éles kék szemeivel.

- Látod ezt az angyali szépséget! Óh! Ha nem volnék egy matuzsálem legszívesebben kezelésbe venném a finom kis virgácsait!

Tomi gusztustalannak találta mindig is, ha az erősebbik nem képviselői értéktárgyaknak, vagy becserkészhető trófeáknak tekintik a nőket, ezért megpróbálta felemelni a szavát:

- Hé, haver! Egy kicsit több tisztelettel is lehetnél a nők iránt!

- Nevetséges, amit fecsegsz! Tudod, te mi kell a nőknek, barátom?!

- Hát az biztos, hogy nem ekkora nagy seggfej!

A zenei producer az évek hosszú során át megtanulta a konfliktuskezelés kompromisszumos módszereit, amit természetesen könnyen csengő papírpénzzel kívánt még kecsegtetőbbé tenni; most viszont erősen meglátszott rajta, hogy bár az összejövetel során mindössze egy kis pezsgőt ivott máris fejébe szállt a vér, mert az arca a méregtől kezdett lilulni.

- Kivételesen elnézem a viselkedésedet! Egyébként hogy is hívnak?

- Tominak!

- Á! Értem! Kedves Tamás bizonyára megbocsátod, hogy a magamfajta befolyásos üzletember mindenütt a sikert szimatolja, és ehhez nagyon is jó orrom van! Na, akkor mi lesz?! Akarsz velünk dolgozni, vagy sem? – tért át rögtön a tárgyra, mint akit egyetlen cél vezérel, hogy az idő: Pénz!

- Még meggondolom haver! – de azért szánalmasan csak elvette a feléje nyújtott névjegykártyát, és jó mélyen elsüllyesztette a kikoptatott farmerja zsebében.

- Remélem, még látjuk egymást! – búcsúzott tőle a seggfej producer, mert kiderült, hogy ezen az összejövetelen is több számára kedvező üzletet köthetett és ezért mindent kész volt kockára tenni.

Tomi végül úgy döntött, hogy már éppen eléggé volt kellően udvarias és elnéző, ezért letette a kólás poharát rágyújtott egy enyhén illegális füves cigire és azon járt a fejében, hogy most rögtön lelép erről az idomított, emberszagú ,,kutyakiállításról” ahol csak kerülgetik a forró kását, ám valójában egyetlen őszinte emberi érzelem nem tükröződik az arcokon!

- Várjál… jövök utánad! – Szilvi is lerakta a maga pezsgős poharát, mert megfeküdhette az egész műjellegű hely hangulata, és azonnal követte.

- Mi a francot akarsz?! – dörrent rá már a kijáratnál.

- …Én csak szeretnék még beszélgetni veled, ha megengeded, de… el is mehetek, csak tőled függ! – bántódott meg, de nem hagyta magát könnyedén lerázni!  

- Oké! Bocs! Tudod… nekem kicsit sok ez a felhajtás, meg állandósított bájolgás! Inkább elhúzok!

- Addig is beszélgessünk!

,,Még csak egy beszédes, csicsergő csitri hiányzott neki az este további részére!” – vonta le a keserű konzekvenciát.

Viszont titkon megérezhette, hogy ettől a naptól kezdve lettek ők ketten a legjobb barátok is; Szilvi is annyi megzabolázhatatlan hullámzó szenvedéllyel imádta a zenét, mint Tomi, és ez a fajta közös hullámhossz kiegyenlítette az enyhén eltérő személyiségükben megbúvó markáns jeleket!

Myrea kicsit nyűgösebben ébredt általában azokon a reggeleken, amikor kimondottan semmi kézzelfogható terve nem volt arra nézve, hogy mit tudna kezdeni azon tanulmányi jellegű problémáival melyeket célszerűnek tartott orvosolni.

Fél-kómás állapotban kászálódott ki a puha ágyából, míg Annamari még mindig az igazak álmát aludta, Milánka pedig jó kisbaba lévén ismét bekakilt.

- Ja ne! Drága töpörtyűm, megint ez lesz a műsor? – húzta el kicsit fintorogva a száját, mert a csajokkal megegyeztek, hogyha bármi van; vagy az egyiknek, vagy a másiknak van programja mindig kell lennie valakinek, aki ellátja a gyerkőc körüli ,,besegítős teendőket.” Persze azt eddig még senki sem határozta meg célirányosan és pontosan, hogy mit is jelent valójában a ,,besegítés” fogalma.

Myreának sokszor az volt a sanda gyanúja, hogy mintha szándékosan így álltak volna rajta kicsinyeskedő, és már-már gyerekes bosszút a legjobb barátnői azért, hogy végre már tanuljon egy kis felnőttes felelősséget, és ne kerülje, vagy ugorja át a problémákat, hiszen azok előbb-utóbb úgy is a fejére nőnek!

- Látod-látod kis drágám! – emelte fel Milánkát a kiságyból. – Ezt érdemeltem tőlük, amikor kifinomultabban értek a divathoz, mint egyesek! – Sandítva az erőteljesen horkoló Annamarira nézett, mintha egyenesen egyedül csak rá tenne megjegyzést.

- Fúj! Ezt mind te csináltad? Egész álló éjszaka??? – döbbent meg, mikor lefektette óvatosan a rugdalózó virgonckodó kicsit az konyhai asztalra, mert jobb ötlete pillanatnyilag nem akadt:

- Hát ez szuper! Frenetikus! Mit ettél össze aranygyerekem?!

A kisfiú még nem tudott beszélni, ezért virgonc, kiáltozós hangokkal próbálta újfent megéretni magát, ami két dolgot jelezhetett a külvilág felé: 1. Vagy ismét pisilnie, vagy kakilnia kell. 2. Vagy pedig megéhezett. Elvégre a felesleges salakanyagok kiürítése is már jócskán megterheli a szervezetet, hát még egy csecsemő pocakja.

- Akkor most Mira néni gyorsan lemoss, aztán tisztába tesz, és kever neked egy kis tápszeres reggelit! – próbált mosollyal az ajkán végigcsinálni a kényes műveletet, és miközben szerencsétlenkedett a babahintőpor kupakjával, mert nem tudta eldönteni magában, hogy a merre felé kellene csavarnia a kupakot végre Annamari is felébredt és rögtön átvette a terepet:

- Előbb talán le kéne mosnod a popsiját, különben semmi értelme a tisztába tevésnek! Nem gondolod csibém?! – jegyezte meg álmos, mégis markáns hangon.

- Okés! Okostojás! Akkor én nyugodtan átadom neked a terepet, ha szerinted ezt is képtelen vagyok megcsinálni! – óvatosan letette a gyereket az asztalra és biztos, ami biztos alapon hátrált pár lépést.

- Mi ez a nagy vigyorgás rajtad?! Még sose láttalak ennyire… felszabadultnak! Csak nem voltál vadászni?!

- Ma nagy nap lesz csajszi! – lelkendezett, mint egy fülig szerelmes fruska, hogy aztán körbeugrándozza saját magát.

- Miért is?! – kérdezett vissza a másik még mindig éber kómában.  

- Jaj, ne már! Nem lehetsz ennyire gágyúagyú!

- Minek neveztél?!

- Jaj, már! Oké! Semmi gáz! Teljesen belevagyok zúgva a tanáromba! Csak ennyi! – úgy vallotta meg, mintha szerelmi vallomásra készülne.

- …És mit gondolsz, ez a kis lángoló szöveged majd bejön a hapsinál?

- Már miért ne jönne! Csak még erőt kell gyűjtenem, mire belevágok!

- Mióta is gyűjtögeted már a titkosított lélekenergiákat? Lássuk csak! Mondjuk úgy egy bő évtizede?!

- Jaj, olyan gonoszka vagy! Muszáj ezt? Az emberből teljesen kiölöd az egészséges önbizalmat!

- Hát az nagyon lehet, de akkor se csinálok magamból egy idióta divatmajmot, mint mondjuk egyesek! – ennél egyértelműbb már talán nem is lehetett volna!

Myrea megsértődött, mert visszament a hálószobájukba, és megpróbálta eltűntetni az összegyűrődött ágyneműkről az éjszaka nyomait. Meglehetősen rosszul és rossz álmokkal zaklatottan telt az éjszakája, és ezt nem múló aktivitással, és örökmozgással szerette volna egy kicsit ellensúlyozni.

- Azért szóljál rám, persze csak akkor, ha elmész! Oké?! – kiáltott utána Annamari, akinek valahogy mindig is előbb forgott kíméletlen és sokszor gyilkosan őszinte nyelve, mint az esze, és ettől keveredett állandóan bajba.

Myrea nem hallhatta a kérést, viszont azonnal kinyitotta a nagyméretű ruhásszekrényt, ahol érdekes módon mintha két barátnője ruhái már alig fértek volna el az ő összevásárolt ruhakollekcióinak kupacaitól.

- Lássuk csak! Mit is vehetnék fel? Mert az már biztos, hogy Ádám bátyó utálja, ha egy nő többet mutat meg, mint amennyije ténylegesen van! Tehát a cici villogtatás eleve ki van zárva! Pedig a legtöbb macsó erre nagyon is gerjed! Na, mindegy! – kivett most egy szolidabb, kellemesen kanárisárga ruhácskát, mely előnyösen kidomborította finom, és lélegzetelállítóan kecses vonalait ott ahol arra feltétlenül szükség volt, majd egy piros övvel feldobva meglepően divatosan mutatott a nagyobb méretű tükörben. Szőke ellenállhatatlan haj, és hozzá szőke rucika! Tényleg úgy fest majd, mint egy egzotikus pacsirta!  

- Sosem voltam annyira beképzelt, de azt gondolom, hogy jól nézek ki! Még egy tűsarkú cipőcske és kész is vagyok a bevetésre! – jelentette ki enyhén flörtölgetve saját tükörképével.

Közben Annamari is beviharzott a hálószobába, mert időközben rájött, hogy a fontosabb cuccait neki is illendő volna elpakolnia, nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

- Milyen jól öltözött itt valaki! Mondd csak Csicsergő? Ebben a ruciban mész?

- Ha már kérdezed igen! Talán kifogásod van ellene?!

- Nekem aztán nyolc, hogy mit csinálsz, de… - elharapta a mondatot, mert ha folytatta volna annak tutti biztos, hogy megint hisztizés lett volna a következménye Myrea részéről.

- …Nekem, ha belekezdtél most már mondd ki, különben nagyon megharagszom! – csípőre tett támadó keze, összeráncolt, finoman kiszedett szemöldöke fenyegetésről tanúskodott.

- Hát, ha arra vágynék, hogy randira hívjak egy jó fej hapsit, én biztos, hogy kicsit visszavennék a tempóból! Különben a szerencsétlen még azt képzelheti, hogy ott helyben gerincre akarod fektetni! Érted mire gondolok?!

- Szerintem nagyon jól passzol hozzám a sárga szín! Csak megint féltékeny vagy, hogy én előbb szereztem pasit, mint te!

- Hát kis madaram! Akkor nyisd ki a füledet! Tudd meg, hogy akár minden éjjel különb embereket tudnék minden ujjam köré könnyedén csavarni, ha akarnék, de már annyira elegem van sokszor belőle, hogy mindenki csak meg akar dugni! Érted ezt?! – hangja az évek során megkérgesedett kiábrándultságról árulkodott.

Myrea most megjuhászodott, mert rendszerint, ha valóban komoly problémák kerültek az adott beszélgetés homlokterébe azért egészen rendesen lehetett vele is értelmesen társalogni, na jó, egy kissé nagyvilágosított stílusban! De akkor is!

- Annamari… nem akartalak megbántani… én csak annyira szeretném végre, hogy egy pasi felfedezze bennem újra a nőt! Vágyom arra, hogy valakihez oda lehessen bújni esténként, aki bármikor átölel és megvigasztal, ha a fejem felett már kegyetlenül összecsaptak az élet hullámai! Megérted ezt?!

- Egyszerre egy költő veszett el benned! – kicsit kiábrándító volt megint csak iróniája.  

- De most komolyan! Te miben mennél? – kérdezett vissza érdeklődőbb kíváncsisággal.  

Annamari benézett a ruhásszekrénybe, majd hosszas keresgélés, rakosgatás után egy meglepően visszafogott retrós stílusú ruhácska mellett döntött, aki titokzatosságot kölcsönzött, és Myrea alakján kivételesen még nagyon csinosan is mutatott.

- …Akár még el is tudnám képzelni, hogy a loboncos fürtjeidet feltűződ, azzal is jobban kiemelnéd az arcod formáit!

- Tényleg! Hogy én milyen butuska liba vagyok! Ez eszembe se jutott! – odarohant, akár egy kíváncsiskodó, minden újdonságra kapható kislány a nagyobb méretű tükörhöz; fogott egy hajtűt, és feltűzte mézszőke hajkoronáját. És lássanak csodát! Egész arca a szende kislány imázstól teljesen elkülönülve egészen egyedi, felnőttesebb hatást mutatott.

- Így hogy festek? – fordult feléje.

- Na, erről van szó! Mikor hazudnék én bárkinek is! – Ami Annamari szájából úgy hangzott akár egy komplett dicséret!

- Akkor mehetek anyu? – bohóckodott, mert nem tudta megállni, hogy ne ugrassa egy kicsit is, ha módjában állt.

- Igen, azt hiszem… jó lesz! De ne vágd magad alatt a fát nagyon, ha nem muszáj! Érted ugye?!

- Persze, persze! Majd mindenre igyekszem ügyelni! Akkor, szia! – elviharzott a bejárati ajtón át, mintha puskagolyóból lőtték volna ki.

Csak az utcán kezdett megint mélyenszántó töprengésbe: ,,Mi a fenét akarhatott azzal mondani, hogy ne vágjam magam alatt fölöslegesen a fát?! Érthetetlen!” – s miközben hagyta hadd vigye be a busz a belvárosba egyenesen az egyetemre, végestelen végig, mint egy örökké folytatódó filmjelenet szándékos aprólékossággal, részletesen leforgatta magának, hogy vajon mit fog mondani imádott tanárának? Hogy hívhatná el randira?

               MAGYAR DRÁMA NAPJÁN

                 (Egy elképzelt esemény utóélete)

Mincsey Edmund a kissé mindig is félszeg, és roppant gátlásos magyar tanár egyik kellemes, nyár végi Vasárnapon úgy határozott, hogy ha törik, ha szakad; földrengések, vagy házösszeomlások ellenére is – amennyiben ezek természetesen bekövetkeznének, de akkor is megragadja az alkalmat, és kiszámíthatatlan, és talán épp ezért bizonytalan jövője szempontjából intéz egy nagyon fontos hívást, és csupán távolról gondosan szemmeltartott, és szakmai karrierjét is csupán csak a különféle újságokból megfigyelő, művész hölgy felé.

Mincsey úr ugyanis már jócskán túljárt a harmincadik születésnapján, de még mindig szentül hitte, hogy talán neki is esélye lehet egyszer az önfeledt, és békés, boldog családi boldogságra. Épp ezért sok esetben – hiszen ugyan átmenetileg sajnos alkalmi munkákból tengődő, munkanélküliként ki is állt volna szóba vele? – hamiskodó, és képzeletében látomásokat is teremtő illúziókba kergette magát: Milyen felszabadító érzés is lesz majd, ha odahaza idősödő szüleinek bejelenti, hogy gratulálhatnak első élettársi kapcsolatának, és láthatja, hogy az apját legszívesebben egyetemesen kerülgeti a sárga irigység, és a pulya méreg, hogy annak ellenére, hogy életében szikrányi önbizalmat is alig kaphatott tőle, most mégis saját kezébe vette az életét, és kezdett vele valamit. Rövid, tüskés frizúrája kissé már megkopott az általános kopaszság következémnyeitől, tömzsi, mindig pufók termetére időnként ráfért volna a fogyókúra, viszont szinte mindenkinek a szívét azonnal meghódította kifogástalanul előzékeny, és mindig roppant udvarias viselkedése, és kellemes, humoros magatartása akivel csak futólag is megismerkedett. Volt valami különös szomorúság a kifejezésében, amit csak azok vehettek észre igazán, akik gyermekkoruk delén is hasonló cipőben jártak, és akiket ugyanúgy semmibe vettek, és lenéztek azok, akiket kifogástalan szépséggel, és Adoniszi-termettel ajándékozott meg a kegyeskedő anyatermészet.

Augusztus végére járt az idő, és a fiatal tanár hitvallásszerű gondolattal vezérelve a fejébe vette, hogy igenis beszélgetni szeretne az immár nagyon sikeres, és roppant tehetséges, fiatal művész hölggyel, aki amellett, hogy elvarázsolta rendre szinte minden este tisztelt közönségét, azzal a halhatatlan angyali bájos kedvességgel is föl volt vértezve, ami léleklátó, hatalmas, varázslatos gesztenyeszemei áldott tükrében azonnal megmutatkozott a maga öztetlenségében, amint bárkivel is szóba elegyedett.

A fiatal tanár talán nem is attól rettegett igazán, hogy ha felhívja mit is fog mondani neki, sokkal inkább az a merőben pesszimista hozzáállás vetett hurkot a nyakára, - mint mindig, ha nagyobb, és kicsivel ambiciózusabb feladatot kapott -, hogy mi lesz abban az esetben, ha visszautasítja még a kötletlen tartalmú beszélgetése gondolatát is? Belső hangja, amire igyekezett szinte mindig hallgatni, akárcsak dörömbölő szíve törvényeire, folyton azt suttogta füleibe: ,,Te legalább megpróbáltad! Vannak más emberek is a földtekén!” – S ez egyvégtében mindig is kissé megrémisztette, és általános csalódással töltötte el.

Már annyira látni szerette volna Őt, vágyakozott bátorító, és mindig tudatosan karakán, és az igazságért végsőkig elmenő, selymes hangja után, mint ahogy a dalnok Orpheusz szerette volna alvilágba szakadt Eurydikéjét ismételten visszacsalógatni sikertelenül az életbe! Látni szerette volna vesébe látó szemeiben a titkos csillogó varázst, mely egyszerre izgatja, és fölforralja a zabolázhatatlan férfiszíveket. Mindenáron beszélgetni szeretett volna vele, hogy legalább kiönthesse neki a szívét, mint egy jóságosan gondoskodó pszichiáternek, aki azért nem fogad el pénzt, mert a paciensét belsőségesen, bizalmasan a barátjaként kezeli, és ez felülír minden anyagiaskodó törvényt.

Mincsey Edmund tehát amint befejezte fél tizenkettes ebédidejét kis családjával – azaz szüleivel, akiknek a lakásában lakott, szinte már gyerekkora óta, mert sohasem lehetett állás híján elegendő pénze, hogy bárhová is elköltözzék -, fogta magát és tökéletes magányba vonult: belső volt gyerekszobájába a legendás ,,agglegény barakk” cellás falai közé, és csak remélhette, hogy azt az angyalian bugó, valósággal doromboló, magabiztos, bátor hangot viszont meghallhatja, amire számított.

- Halló tessék rádió szerkesztőség! Palek Edina vagyok, parancsol? – szólt bele ugyanaz a felejthetetlen kellemesen lüktető, és agyatzsongító hang, amit megszokhattunk a fiatal művészhölgytől gyönyörűen megkomponált előadásai alkalmával.

- Kezét csókolom, szeretettel üdvözlöm! Kérem ne tegye le a kagylót! A nevem Mécsey Edmund, és szeretnék érdeklődni, hogy egy személyes bemutatkozás keretében mikor tudnánk egymással találkozni? – érezte maga is lelkiismeret-furdalásos énjében, hogy remeg a hangja.

- Oh, hát nézze kedves Edmund! Azt hiszem, hogy ez most nehezen kivitelezhető tekintettel nálam egy nap is harminchét órából áll! – mintha törvényt, ítéletet mondott volna mely egyszerre visszavonhatatlan kinyilatkoztatás, és valami megkerülhetetlen könyörtelenséggel bír.

- Kérem mindenért bocsásson meg, tényleg nem állt szándékomban zavarni, de nagyon fontos lenne! – kötötte az ebet a karóhoz, bár maga is érezte, hogy számára is megőben szokatlan ez az egyedi, és túlságosan is törtető, rámenős stílus.

- Nézze, ha a városban jár a Magyar Dráma napja alkalmából akkor a Pesti Színházban esetleg összefuthatunk, ha gondolja? – tette fel ellenállhatatlan ajánlatát a hölgy, amiben nemes kedveskedése egyre jobban érvényesült.

- Hát ez nagyszerű volna, köszönönettel elfogadnám!

- Hát akkor ezt megbeszéltük! Bocsásson meg kérem, de most már tényleg mennem kell dolgozni!

- Ugyan kérem! Én kérek elnézést, hogy eddig is feltartottam! Köszönöm a meghívást, minden jót, viszont hallásra! – Olyan megnyugtató lelki békét, és harmóniával kecsegető teljességet érezett, amit még talán sosem. Valami hallatlan lelkierő arra késztette, hogy most már nyugodtan kimondhatja az őt veszélyező problémák valódi összefüggéseit, és egyenesen, de legalább is emeltebb fejjel, kihúzott háttal közlekedhet az emberek között, mert nem nézi le senki sem, és nem úgy kezelik, mintha egy szerencsétlen, és egy szánalmas senkibe botlottak volna bele.

Az a cirka két hét – ami a megadott, varázslatos találkozásig hátra volt -, felért egy halhatatlan önmarcangolással, és kínzón égető örökkévalósággal!

,,És mi lesz akkor, ha már a művészbejéró portása azzal fogad, hogy sajnos sűrű, tartalmas elfoglaltság miatt nem tud a drága művésznő időt fecsérelni egy ilyen magamfajta, szánalmas, kiégett pojácára?” – s amint ezen töprengett a napok, mint a megduzzadt folyók mely gátakat, hídakat törhetnek át, sugárhajtású energiákkal tovaszáguldtak, és már csupán egyetlen szabad Vasárnap ált rendelkezésére, hogy mindent megvalhasson annak a fiatal tehetséges művésznek, aki talán a legtöbbet segíthetett volna sorsüldözött voltán.

- Rádió szerkesztőség, parancsoljon! – hallotta a karakán, magabiztosság mellett mégis kellemesen bátor hangot.

- Szeretettel üdvözlöm ismét! Kérem mindenért bocsásson meg, és higgye el kérem, hogy nem akartam semmi rosszat, és tisztában vagyok vele, hogy egy nap is harminchét órából áll önöknek művészeknek, de nagy segítség lenne, és szükségem lenne valakire aki meghallgat. Nézze sajnos akadtak személyes jellegű problémáim, és attól félek, hogy a rám nehezedő nyomás, és felelősség súlya alatt előbb-utóbb össze fogok roppanni! – csak az utolsó kijelentését bánta meg, abban a baljóslatú pillanatban, ahogy kimondta.

- Oh, hát ön az! Bocsásson meg kérem, de úgy örülök, hogy hallhatom a hangját! – üdvözölte a kagylón keresztül kedvesen, bájos könnyedséggel. - Először is kérem nyugodjon meg, és mesélje el, hogy mi nyomja a szívét?

- Meg kell bocsátani nekem drága művésznő, de jelenleg eltévedtem, és meg is ijedtem az élettől, mert nem ismerhetem sem a kérdések, sem pedig a válaszok összefüggéseit! S nagyon jó volna egy barát, aki kicsit meghallgathatná panaszomat.

- Nézze kérem, ezt én mind megértem, és higgye el együttérzek önnel, de mondja meg kérem, hogy miben tudnék én segíteni önnek?! – kissé meghökkent a válaszon.

- Kérem szépen én nem kérek sokat, csupán annyit, ha számtalan elfoglaltsága mellett akadna legalább fölösleges pár órácskája, amikor kicsit bővebben is tudnánk bezélgetni, az fölszabadító lenne!

- Értem! Nézze kérem… - gondolkozott egy pillanatig, mert a kagylóból töprengések, és körömkopogások zajaira lett figyelmes a fiatal tanár -, most tényleg vissza kell mennem dolgozni, de kérem fáradjon be a Magyar Dráma napján a Pesti színházba, és Erzsike nénit keresse, és mondja meg a nevemben, hogy már várom önt, és be fogja engedni az öltözőmbe! Ott majd nyugodtan beszélhetnük, amennyiben ez megfelel önnek!

- Hát ez óriási segítség lenne drága művésznő! Nagyon sokat segített! Mincsey Edmund voltam! – nyögte ki majd meglepően hamar letette a kagylót, hogy felesleges mondandókkal tovább már ne terhelje a művésznőt.

Amikor eljött szept 20-a, és a jeles szombati délután öt óra, amikor – már lévén ősz van -, és korábban sötétedett Mincsey úrnak erősen görcsbe rándult érzékeny gyomra, és sebezhető idegrendszere: ,,Mi lesz, ha ezt a találkát is lemondja, vagy egészen egyszerűen visszautasít? Megteheti! Saját joga hogy kit fogad, és ki az, akivel nem hajlandó szóba állni! Ezért okosan használd a fejedet, és válogasd meg a szavaidat, ha kérhetem!” – hallotta fejében belső, megbízható lelkiismerete szilárd szavát.

Belépett a színházba, ahol két kedveskedőn tessékelő jegyszedő idősődő hölgy már azon tüsténkedett, hogy a jegypénzt lehetőség szerint minden kedves látogatótól beszedje. Mincsey, mint aki valósággal kardot nyelt, és vészesen érezte, hogy feje fölött nyomban lesújthat Damoklész megélezett kardja, és csupán a végzetes csapásra készült, reszkető nyárfalevél módján, remegő kezekkel adta oda a már kissé verejtékező tenyerében tajtékosra kiizzadott jegyét, mint egy olyan valutát, ami a kultúra nemes szolgálatában áldozta fel fecni életét.

- Parancsoljon tisztelt uram! – mosolygott rá a két füligérő szájú hölgy. Ekkor maga is megdöbbent azon, hogy a pénznek milyen bűvös, varázsló hatalma lehet, mert amíg nem fizetett mindenki, mintha legalább is hajótörött, vagy menekült lett volna ellenséges, árgus szemekkel vizslatta személyét, és cselekedeteit.

- Elnézést kérek, kezét csókolom a drága Művésznőhöz jöttem, telefonon már megbeszéltük! – tétova léptekkel közelítette meg a művészbejáró aprócska üvegkalitkáját.

- Igen, igen, maga az a törtető ugye? – csillant fel a szeme az idősebb portás hölgynek.

- Törtető? Kissé szokatlan én kérem, de azért én vagyok az! – helyeselt.

- A művésznő már nagyon várja magát! – s mint aki különleges titkok birtokába jutott különösen csillogott az idős asszonyság szeme. – Menjen csak végig a folyóson, és aztán a végén jobbra ki lesz írva az ajtón a neve.

- Köszönöm a segítséget! – azzal úgy lötte ki lábait, mint a türelmetlen puskagolyó, mely már alig várja, hogy célba érhessen.

Bekopogott háromszor. Csak több, mintha csupán egyszer probálta volna meg a halvány kopogtatást, nem igaz?!

- Igen, tessék! – hangzott a válasz. – Bejöhet.

,,Mégiscsak le kellett volna térdelned előbb te kelekótya!” – fordult meg fejében az udvarias gesztus.

- Szeretettel üdvözlöm dárga művésznő! Már biztosan nem emlékszik rám, de telefonon beszéltünk, és azt tetszett mondani, hogy jöhetek a megadott időpontban.

- Á! Hát ön az a kis törtető, aki már nem is tudom, hány levelet, és kisebb-nagyobb ajándékokat hagyott nekem! Nagyon szépen megköszönöm kedvességét! És most engedje meg, hogy én kérdezzek: Mit is szeretne tulajdonképpen tőlem? – húzta fel gyönyörű, koromfekete szemöldökét, amin itt-ott már a kezdeti smink jelei mutatkoztak, lévén nemsokára színpadra kell állnia.

- Nézze kérem őszinte leszek most is! Azért kértem öntől ezt a beszélgetést, mert sajnos nagyon sok személyes jellegű problémám van, de emellett segítséget is szeretnék öntől drága művésznő kérni, mert lassan már kilenc éve vagyok munkanélküli, és még nem tudtam egyetlen állsát sem találni, és az adott szépirodalmi munkáimat sem tudtam eladni!

A fiatal éles szemű hölgy most érdeklődő, és kíváncsiskodó pillantásokat vetett arra a kitömött, szürkés iskolatáskára, amit a félszeg tanár a hóna alatt szorongatott, és akkor sem tett le, amikor mondták neki.

- Kérem, mondjon el mindent! Nagyon szívesen meghallgatom a történetét! Bátran foglaljon helyet! Várjon csak, csinálok önnek egy kis helyet! – azzal néhány elhasznált chipseszacskót dobott egy kicsinyített szemeteskosárba, majd gondos háziasszony lévén gondosan letörölgette a megmaradt széket.

- Köszönöm szépen! – úgy lehuppant, hogy több mint százkilós súlya alatt a stabilnak mondott, acélvázas szék is kicsit begörnyedt. Mégis érezte, hogy lelke bilincsei pillantokon belül megnyílhatnak, amiért ilyen jóságos tündért vezérelt útjába az élet.

- Oh, bocsásson meg, hogy én milyen buta vagyok! – azzal kihúzta a művésznő előtt a széket, mint az illem úgy kívánta. – Parancsoljon kérem!

A fiatal, intelligens hölgy bizony jócskán meglepődött, mert mindezidáig abban a tudatban élt, hogy a lovagok kora teljesen lejárt, de most kellemesen csalódott. – Igazán megköszönöm ezt a figyelmességét! – s egy kicsit el is pirult.

- Hol is kezdjem? – töprengett fejhangon. – Kérem tekintse meg a borítóterveimet, és mondja el a véleményét, hogy én mint egy alapvetően humán beállítottságú tanár ember, hol tudnék elfogadható állást találni? – azzal szót nem vesztegetve máris gondosan kipakolta táskája tartalmát: egy vastag paksamétába fűzött színes lapokat; könyveinek a borítómásolatait, továbbá első néhány szépirodalmi munkáinak testes köteteit.

- Hm, hm! Figyelemre méltó! Ezt mind egyedül ön csinálta? – lepődött meg kellemesen.

- Igen kérem!

- Nézze, én nagyon becsülöm az erőfeszítéseit, de nem szeretném megbántani… a mostani kulrurális beállítottság sajnos nem teszi lehetővé, hogy az ismeretlen szerzőkre is figyelmet és gondot fordítsanak! – Észrevette, hogy Mincsey szemeiből sűrűn, szivárogva megindulni látszanak szomorúságának, és letörtségének folyékony jelei. – Ugyan kérem ne itassa az egereket, csöppet sem az volt a szándékom, hogy megsértsem, vagy fájdalmat okozzak önnek, csak tudja kedves Mincsey én is realistaként próbálom az élet pofonjait szemlélni. De lássuk, csak mi az amit tehetek! Körbetelefonálok, és megpróbálok pár emberrel beszélni, és hátha össze tudunk dobi valamit! Mit szól hozzá? Szerintem ez azért mégiscsak biztatóbb fejlemény.

A fiatal tanár hálás szívvel legszívesebben ott helyben csókokkal árasztotta volna el ezt a drága, felbecsülhetetlen hölgyet, de most mégis megtartóztatta önmagát, mert odament hozzá, letérdelt, és kézcsókkal köszöntötte, amin a hölgy valósággal meghökkent, és perceig azt sem igazán tudta, hogy vajon mit is kellene rögtönözve mondania, pedig ez volt tulajdonképpeni foglalkozása…

- Oh! Milyen figyelmes úriember ön drága Mencsey! – lepődött meg, és ajkán szinte fönnakadtak a tétova szavak, mert még sosem tapasztal ennyi figyelmességet.

A fiatalember látszólag, mint akibe jóformán torkán akadt a szó sokáig megszólalni sem tudott. Bágyadó némásággal reagált a fiatal, csinos hölgy szempillarebegtetéseire, ami már szinte nyíltszini flörtnek is nyugodtan is beillett volna.

Gyorsan behunyta a szemét, mintha éppen álmodott volna valami nagyon kellemeset, valami nagyon megnyugtatót, és az alatt a rövidke – alig pár pillanat alatt, míg szemei csukva voltak sokszor megkérdezte magában a rejtetten lelke mélyén lappangó, kis lelkiismereti hangot: ,,Most mondd meg nekem drága barátom! Mit csináljak?” – Ez sokkal inkább szánalmas esdeklés volt, semmint egyszerű kérdelem, de a hölgy fineszességét dicséri, hogy amint észrevette tétováskodó hezitálását kicsit közelebb húzódott székével a másik székéhez, és finom, gyöngéd, és törékeny hattyúkezeivel megfogta a göcsörtös tölgyfa kezeket, amik könnyedén összeroppanthatták volna egy ártatlan virág szirmait is akár, és amik – bármennyire is hihehetetlennek, és különösnek hatott -, még sohasem érintettek hölgykezeket!

- Drága Mencsey! Nem is tudja, mennyit jelentenek nekem az ön levelei, melyekből elém tárul egy különös emberi elme teljes kálváriája, és sebezhetősége! S ezt nagyon köszönöm, mert tudja az én szakmám gyakorlatilag az emberi esendő lelkek minél több, és mélyebb rétegekben történő elméjedését követeli meg, és úgy érzem, hogy rengeteg mindent kaphattam, és nyerhettem az ön szépséges vallomás leveleiből. – gyengéden, mégis ujjperceinek finom roppantásával megszorította a tétova kezet, melynek belsejében már üveggolyókká formálódtak az idegesség vízcseppjei.

- Bocsásson meg kérem nekem mindenért! – tört ki belőle a vallomás -, de meglehet velem éppen az a baj, hogy nem rejtegetem véka alá a sebezhetőségemet, és ezt bizony túlzottan sokan ki is használják.

- És ön szerint ez megmérgezi, és kihatással van az életére? Igaz?!

- Azt hiszem, hogy igen! Bennem egy különös, néha toporzékoló, kicsit mindig hisztiző gyermek ugrándozik, viccelődik, és játszik, és könnyezik, és néha már magam sem tudom, így harmincon túl, hogy kihez tudnék fordulni, kihez tudnék menekülni, aki megérteni, és utat mutathatna! – hangjában, ha valaki kicsit jobban odafigyelt egy-egy eltévedt, és félszeg megbocsátható dac, ugyanakkor reszketeg, jövőtől jócskán rettegő remegés volt hallható.

- Drága Mencsey az sohasem baj, ha valaki mindig őszinte, és meg meri tenni, meg meri mutatni saját kínzó érzelmeit. A gond a világ azon részében mutatkozik, melyik fele egészen egyszerűen nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni, és ugyanakkor együttérzéssel rokonszenvezni az adott kicsit érzékenyebben, és sebezhetőbben viselkedő embertársa iránt. – megsimogatta kézfejét, mint egy kedveskedni szándékozó anya a rosszul sikeredett nap után csemetéjét.

- Nem tessék rám haragudni, én csak egyszerűen már azt sem tudom, hogy merre kellene tovább folytatnom az életemet, pedig tisztában vagyok felelősségem nyomasztó súlyaival, és azzal a ténnyel is, hogy számítanom kellene valakire, aki minden nap hazavár, és meghallgatja elcsigázott panaszaim.

- Nézze kérem! Én semmivel sem szeretném önt megbántani, de nekem jelenleg van egy párkapcsolatom! – szögezte el. – De ugyanakkor, amennyiben azt szeretné, hogy bármiben is segítsek önnek abban az esetben nem zárkózom el semmitől sem!

Mencsey egyszerre tisztán és világosan kezdte meglátni a körötte körvonalazodó helyzetet, és rájött arra, hogy egy ilyen isten áldotta angyali teremtésnek, akinek ennyire mindent kifejező szembogara va sohasem hazudhat, - bár nem is szándékozott.

A föltornyosodott órák hátralevő részét azzal töltötték, hogy amíg a dárga művésznőnek nem kellett próbákra, illetve előadásokra loholnia kutyafuttában a személyi öltözőjéből, addig egy tartalmas, különös beszélgetésben gyakorlatilag megismerték egymás apróbb-cseprőbb rigolyáit, gyarlóságuk közösködő titkait, s ezáltal életük minden fontos kulcspontját, illetve történetét. S mire a tartalmasan eltöltött napnak vége lett talán mindketten úgy érezték, hogy nemcsak lelkiismeretükben lettek sokkalta érzelmesebbek, mint eddig voltak, de olyan örök, megingathatatlan barátság birtokába kerültek, amit egyáltalán nem lehet anyagi érdekekért sem megvenni, sem pedig kiárusítani, mert annál lényegesebben többet jelent!

KITAGADOTT SZELLEMEK

(In memoriam Somlyó Zoltán)

Könnyen meglehet, hogy majd így jársz Te is:

Csapozottan kiutasított, bohém-gavallér leszel,

kávéházak csavargója, krumpliszsákok s remeteségükben

hallgató sírkövek ágyrajárója!

Csalódott lét-vergődő, - hited kispolgári szalonlakások ajtajában

összegyűrődött ballonkabátként megáll!

– Ne lettél már se jobb sem okosabb a tudattól,

hogy Átkozottnak hittek itt.

A nagy átverések színjátéka bizony rólad szólt

– eladhatatlannak bélyegzett szabadverseid az emberi,

feledékeny, zsarnoki-ész sűrűn bedarálta.

Kávéházi asztalok árnyék-barát odujában

alig maradt már érdemben érdekmentes barátod,

ki segíthetne rajtad.

Behegedt előítéletek körbe bekerítenek,

máglyát ragnak köréd, s füstölögnek – Magad is tudod:

Tisztes polgárfoglalkozástól nem lett egyszerűbb,

megelégedettebb s boldogabb szinte semmi sem!

Álmatlan vergődik kritikák vérre menő kardcsörtetéseiben

mohón is követelőző gyermeki lelked:

Könnyen meglehet,

hogy bohémkodó gavallérként majd úgy járkálsz

elátkozott könny-kísértetként,

mint Kharón ladikján parttalan önmagát lefejező,

olcsó lelkiismeret: Halottak borzongó országa,

borsódzó hátú Tantalosz-félő be nem fogad!

Papírkosarak számítják ki mennyiségi terméseid

hozzáértő tagok helyett?

Nyertél-e vagy eltékozolt csupán a vak szerencse?

Emberi erkölcsiség tőled már rég eltávolodott!

Kétes jancsiszegeken tengődik az átmeneti pojácák közt fölbukó szánandó,

vásárfia, komédiáskedvű pojáca!

– Láncon mozgó örökkévalósággal megkeresztelt robot-percek:

Körömszakadtáig dolgozni hiábavaló,

éhhalált nyert bérekért:

Mikor élvezheted a Lét lehullott idejekorán megért,

s rothadt kincseit? Szólítanak majd téged tanúskodó hegyek:

Az örökkévaló Halhatatlanság üzenete csak Egy:

Rendíthetetlen kősziklaként, utolsó bástyaként megállni vitézül,

embert próbáló szükségletek idényén!

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Időközben kihozták a halas flekkenekből gusztusosan megkomponált halas vacsorát, és már megint az az undormány pincér szolgálta ki őket, aki még néhány perccel ezelőtt kisebb megjegyzéseket tett az italpultnál Tominak. Gusztustalan, bájolgó vigyorral az ajkán rakta le előbb Szilvi elé a megpakolt tányért, majd Tominak jóformán csak odaejtette. Majd feltűnően törtető stílusban máris ráérősen dörzsölni kezdte a tenyerét – vélhetően borravalót remélve.

Tomi kissé megijedhetett, mert mint a fizetős katonatiszt máris Miki egeres pénztárcája után próbált nyúlni, de Szilvi azonnal közbeszólt:

- Köszönjük szépen! – hangja ugyanazzal a tántoríthatatlan határozottsággal és makacsággal csengett, mint amikor zenei producerét is le szoktak hurrogni, ha annak nem tetszik valami, vagy csupán kifogott magának egy rossz napot!

- Óh! Nem is tudtam, hogy te ennyire szakszerű konfliktus-tárgyaló vagy! Biztosan láttad már azt a sorozatot… várj csak… mi is volt a címe…? Megvan! Túsztárgyalók! Na abban van egy dögös csajszi, aki ugyanígy próbálja lebeszélni az éppen ugrani készülő öngyilkosokat, meg a gyilkosokat, hogy ne kövessenek el semmi helyrehozhatatlan ostobaságot!

- Én pedig nem is gondoltam volna, hogy te egy igazi sármőr vagy, aki ráadásul így tud váltani, és bókolni!

- Hát… ööö… igazán köszönöm! – nem tudta eldönteni, hogy ő kezdjen hozzá a vacsorához, vagy a hölgy. Aztán végül mikor Szilvi villát vett hattyú-kezébe és közölte, hogy ,,Jó étvágyat!” ő is hasonlókat kívánt és végre már nem is tűnt annyira rémesnek az egész étkezési macera!

Időközben megjegyezte:

- …Kérsz még esetleg valamit? Egy pohár finom üdítőt, vagy valami erősebbet?

- Tudod nekem illik azért vigyáznom az itallal, mert könnyedén a fejembe száll, és akkor úgy érzem magam, mint aki máris repül.

- Félsz talán a repüléstől?

- Hát… még sohasem utaztam repülőgépen, mert a buszjáratokat részesítem szinte mindig előnyben, és légi katasztrófáktól sem kell legalább az embernek tartania! nem igaz?!

- Hát hogyne! Én sem szeretem a whiskys kólát, meg azt a gusztustalan hányadék vodka narancsot! – közölte, bár azért lázadó kamaszként, amikor egy együttesben gitározott sokszor betért a haverokkal a kocsmába és akkor szinte bármi megtörténhetett…

- Én amondó vagyok jobb, ha az ember a józanság határain belül igyekszik megtartani bizonyos szabályokat, mert abból biztosan tudhatja, hogy legalább nem lesz hiba!

- Teljes mértékben egyetértek veled! Hogy ízlik a hal?

- Mennyei! Ha nem kellene a fellépések előtt mindig azon izgulnom mániákus megszállottsággal, hogy vajon rám jön-e az adott fellépő ruhám, akkor ebből a flekkenből egy kazallal is megtudnék kajálni!

- Látod! Ebben is teljesen egy hullámhosszon vagyunk! – majd megpróbált témát váltani: - Figyelj csak Szilvi?

-I-gen! – mosolygott ellenállhatatlanul, amint kedvére falatozta a halfiléket tányérján.

- Egy kicsit aggódom a főnök miatt? – elővett egy zsebkendőt és kényszeres elterelő cselekvéssel, csakhogy próbálja oldani a feszültséget megtörölte teljesen átnedvesedett homlokát.

- Szerintem nincs miért izgulni! Mi minden elképzelhetőt megtettünk, és aki mást gondol az egy idióta, haszonleső, szemét seggfej! – magát is meglepte, mert először nevezte legjobb barátja mellett főnökét tulajdonképpeni seggfejnek!

- Ezt jó valaki olyan szájából hallani, aki tudja és érti, mint jelentenek a zenei hangok! Mondd még csak egyszer, hogy ,,seggfej!” Várj… énekelve egy kicsit!

- De hát akkor mindenki minket fog nézni, és ha magánemberként vagyok, azért szeretném még megőrizni a törékeny inkognitómat! Ha szabad!

- Persze! Bocsáss meg! Csak egy bugyuta ötlet volt!

Szilvi viszont Tomi szájából még ezt a könnyen megbocsátható bugyutaságot is ellenállhatatlannak találta; dalra fakadt, és a zenei oktávok széles skáláján igyekezett spontán improvizálva ellavírozgatni:

- ,,Seggfej” – halkan dúdolgató fokozatban énekelgette.

- Ez egyre jobb és jobb lesz! És pont most nem hoztam el a diktafonomat! – mérgelődött.

- Ugyan már! Nem nagy ügy! Legfeljebb a stúdióban holnap már elmarhulhatunk ezen a kis szón, amíg a tulajdonképpeni seggfej meg nem érkezik!

- Már alig várom! – ismét kisebb kézszorongatás következett, és Szilvi is érezte, hogy párszor már eddig is jólesően megdobbant a szíve. Aztán valamivel később már mindketten arról kezdtek önmagukban gondolkodni, hogy vajon egy kellemes randi után lefeküdjenek-e a másikkal? De hát akkor mi lesz a további szakmai-üzleti kapcsolatuk fenntarthatóságával? Ezt azért még sem kellene megreszkírozni!

És különben is Szilvi lakása még véletlenül se jöhet szóba, nehogy Milánka hirtelen felébredjen, és véletlenségből azonnal leleplezze őket!

,,Az lesz a legjobb, ha a vacsi után mindketten sétálunk egyet, közben beszélgetünk és egy arcra puszival, nem többel válunk el, hogy holnap újból összefussunk!” – döntött Szilvi.

Tomi is valami hasonlót igyekezett önmaga számára megfogalmazni – annál is inkább -, mert a legutóbbi kapcsolatánál is valóságos sült-idiótának érezte magát, amiért az óvszer használati utasítását tanulmányozta, amíg az adott csaj kiment a fürdőszobába, hogy szeretkezés előtt rendesen fogat mosson! Az egész kész röhej! És nagyon jól tudta, hogy álmai egyetlen nője ennél jóval többet érdemel!

Egyszerre kezdtek beszélni:

- Figyelj… azt akarom mondani! – hadarta alig érthetően.  

- Inkább kezd te, oké? – ajánlotta fel Szilvi.

- Köszi! Szóval… én nagyon vonzónak talállak, és tökre szimpatikus vagy nekem, meg minden de… ha nem baj, akkor nem szeretnék az este hangulatát azzal elrontani, hogy lefekszem veled! Bocsáss meg!

- Azt a mindenit! Hú! Hát ez… eléggé szókimondónak hangzott, de nagyon örülök, hogy azért elmondtad! Így legalább nem kell egymás előtt takargatunk semmit! Tudod én is nagyon bírlak és kívánlak, de annak ellenére, hogy egy ideje ismerjük egymást, szerintem randizhatnánk többet is! Nem kell feltétlenül máris fejest ugornunk a szexbe és abba, ami ezzel együtt jár! – Már megint a higgadt, Konfuciánus bölcsessége és a társai szöveget nyomatta.

- Egyetértek! Akkor azt hiszem, mi leszünk majd a világon a legjobb barátok!

- Tomi! Hahó! – kopogtatta meg enyhén ujjacskáival a másik homlokát. – Már régen azok vagyunk!

- Ja, persze! Bocs! Rendelünk egy kis fagyit?

- Nekem a csokis a kedvencem!

- Akkor ezt megbeszéltük! Szerintem máris rendeljünk egy hatalmas gombóccal!

- Igen! Hurrá! – tapsikolt, mint valami kisgyerek, bár ezt az utóbbit egyáltalán nem érezte cikis helyzetnek.

A SZAMURÁJ LÁNYA

(Egy japán legenda nyomán)

Mikoto Soto aznap kissé problémásan ébredt! Éppen a megszentelt Dodzsóba ment, mert ifjú felesége vajúdott, és a vének tanácsa szigorú utasításának eleget téve csakis fiúgyermeknek adhatta át a szamurájok ősi tudományát.  S abban a pillanatban, amikor a pólyás bölcsőt kicsit figyelmesen szemügyre vette, és meglátta, hogy gyermeke igazából lány nyomban elájult, és a tökéletes megdöbbenés, és csalódottság érzet lett úrrá rajta!

,,Hát ez meg mi a csudát akar jelenteni?! – töprengett magában. – Így tréfálják meg maguk között is egymást az istenek?!” – s míg ezen gondolkodott észre sem vette, hogy gyönyörű, barnalángú szempár szegeződik rá, és szinte már mosolyog is gügyögve, pólyába kötve.

- Édes, jó uram! Bocsásd meg engedetlenségemet ami miatt nem tudtalak téged fiú gyermekkel megajándékozni, de ha ez vigaszodra szolgál érted örömmel megválok életemtől! – azzal az ifjú feleség szinte már mindenre föl volt készülve, beleértve a harakirit is, s már a konyhában föl is készítette magát a tényre, hogy igaz ügy érdekében kell föláldoznia szerény kis életét!

- Ugyan már ne butáskodj itt nekem asszony, mert mindjárt fölnégyellek a kardommal. Mikotonak ugyanis hat darab szamuráj kardja volt, és éppen emiatt is nagy megbecsülésnek örvendett az egész faluban.

,,Most mihez is kezdjek?” – morfondírozott magában. ,,Mi a helyzet akkor, ha valakinek a tudomására kerül, hogy lányom van fiam helyett, akit ráadásul az ősi harcművészetekre szeretnék oktatni?”

Végül úgy határozott, hogy miután a szülésnél csak igen kevesen – csupán a bába, és még egy segédember vett részt -, így abban maradtak, hogy titkolni fogják, hogy a megérdemelt fiúgyermek valójában lány! Elvégre, amit a többi ember nem tud, abból csak nem lehet galiba!

Így történt, hogy Mikoto egyetlen lányát Hokoszakit elkezdte a harcművészetekre tanítani, és hozzátásította szépen fokozatosan a kardforgatás mesterségét is. Mindenben szigorúan az ősi bushidó szabályainak eleget téve járt el, ami a szamurájok körében afféle becsületkódexnek számított. Viszont a kislány – legalább is egyelőre utcára sem mehetett ki – elvégre ha csak egy szikrányi gyanúja támad az embereknek, akkor ez minimum kivégzés, és emellett a családját is örök kárhozat sújtaná.

Hogy a turpisságra, és csalafintaságra senki rá ne jöjjön ahogyan Hokoszaki szépen lassan cseperedett az apja rendszeres időközökben vágni kényszerült gyönyörű, hollófekete haját, amit – ellentétben a többi gyerekkel -, Hokoszaki sajnos nem növeszthetett meg!

Szépen fejlődött, és gyorsan is tanult; nemsokára egy érett, filozófiákban, és szellemtudományokban, harcművészetekben, és kardforgatásban jártas fiatal hölgy nézett mindenre elszánt, makacs, és akaratos fegyelemmel farkasszemet öregedő apjával.

Azonban történt egy nap, hogy a Vének tanácsa rendeletben tette kötelezővé a népszámlálást és Kiotóba a székes városba hívta össze az embereket népszámlálás ürügyén.

,,Most nyomban rám akadnak, és nem lesz kegyelem!” – hangzott lelkiismeretében az ítélet az öregedő szamurájnak, s már készült is, hogy rövidebb kardjával vakizasival öngyilkosságot kíséreljen meg, amíg megmentheti az általános szégyenérzettől családját.

- Apám, apám! – hívta egyre Hokoszaki az apját, s mivel nem találta sehol ezért állruhát öltve magára, és fiús gúnyát, hogy föl ne ismerhessék; nem feledkezett el arról, ha bajba keveredjék, a dzsiudzsicu alapfogásait alkalmazza támadóival szemben is.

Kiotó felé vette az irányt, és egy gyönyörűséges kert mellett, amiben már virágoztak a szép, liliomnagyságú szirmokat termő cseresznyefák pillantotta meg éppen öngyilkosságra készülő apját. Amilyen gyorsan csak lehet odarohant hozzá, és egy jól irányított karate mozdulattal kifacsarintotta kezéből a gyilkos tőrt.

- A szentséges Istenekre kérlek apám, ne tedd meg, mert anyámmal szükségünk van rád! – s ez az egyetlen segélykérő, szívből szőtt fohász annyira hatott az idősödő emberre, aki általános köztiszteletnek örvendett, hogy – mivel a könnyek zuhatagát a gyávaság, és szégyen előképének tekintette -, most eltakarta arcát, hogy a lánya ne láthassa, hogy szemeit törölgeti, majd átölelték egymást, és feleségével együtt keltek útra, hogy megjelenhessenek Kiotóban a népszámláláson!

- Most mi fog történni édes, egyetlen lányom? - kérdezte egy kicsivel szemrehányóbban, mint eredetileg tervezte Mikoto.

- Mi történne az Istenek áldjanak már meg édes, egy uram! Megjelenünk a népszámláláson, és bemutatjuk lányunkat állruhában, és álnév alatt, ha egyszer már így rendelték az Istenek! – nyilvánította ki akaratát az asszony. Japánban ugyanis roppant konzervatívak az emberek, és a nőket általában csak a háztartás vezetése illeti meg, szabad akarattal nem rendelkeznek!

- Ne felejtsd el asszony, hogy hol a helyed a világ rendjében! – figyelmeztette az öregedő mester feleségét. – Ha elkészültetek akkor indulhatunk.

Míg Kiotó felé tartott az útjuk nem cipeltek fölöslegesen dolgokat; egyetlen kissé lomhán, és csigalassúsággal mozgó szamaras kordé volt minden vagyonuk, és a szent kardok gyűjteménye, amiből Mikoto szigorúan csak egyetlen hosszabb katana kardot hozott magával, ezt a lánya születésnapjára tartogatta, mint a felnőtté válás egyik szertartását.

Amint a székváros felé haladtak útközben fiatal harcosok csoportjára lettek figyelmesek, akik lovaikat itatták egy hűsítő forrásvidéken. A legtöbb harcos látszólag egyszerű embereknek vélvén a bölcs mestert és családját látszólag nem is foglalkoztak velük. Nem így az egyik kicsivel forrófejűbb, és engedetlenebb harcost, akinek sajnálatos mód szokásává lett, hogy mindig megy a saját feje után, és ki nem állhatta, ha parancsolnak neki! Már pedig az ősi bushidó megszegése súlyos – akár még halálbüntetéssel is járhatott!

De az ifjú harcos nem törődött senkivel, és semmivel sem! Makacs volt, és túlontúl büszke, hogy ősi szamurájok rendíthetetlen, és nemes vére csörgedezik ereiben, így meg sem fordult a fejében, hogy kicsit komolyabban szemügyre vegye mester fiatalabb tanítványát. Mikotó felesége egyetlen dolgot azonban az álruhába való átöltöztetésnél elvétett, nevezetesen: hogy a nádkalap, amit Hokoszaki fejére tettek nem takarta kellőképpen növésnek indult hollófekete haját! S itt történt az általános baj. Az ifjú forrófejű harcos kardot rántott, és megállította őket:

- Megállj! Hát ti meg hová készülődtök?! - fenyegetőzött kivont katana karddal a kezében.

- Jó uram, mint bizonyára te is tudod, Kiotóban a Vének tanácsa népszámlálást rendelt el, és most arrafelé tartunk.

- És benned kit tisztelhetek nagyapó? – hangzott a pimasz kérdést a suhanc harcos szájából.

- Én Mikotó Soto mester vagyok! – hangzott olyan szerényen a válasz, mintha az alázat egyik lehetséges megnyilvánulása lett volna, nem pedig a túlfűtött büszkeségé.

Hokoszakit most azonban majd elfutotta a méreg, hogy egy ilyen beképzelt, és arrogáns ifjú, hogy mer ilyen tiszteletlen hangot megüti idős apjával szemben. Odament a fiatal harcoshoz, és ellenségesen egy ideig farkasszemet nézett vele.

- Netán van valami közlendőd kedves barátom?! - vonta meg a másik szemöldökét, amikor a másik hozzálépett. – Megkóstolhatod a kardom hegyét, ha gondolod? Akarsz egy ingyenes leckét?! – vágta most feléje pimaszul.

- Fél kézzel is elbánnék veled, tud csak meg! – villant gyönyörű, dióbél, mandulavágású szeme gyilkos ösztönnel.

- Elég legyen ebből Hiko! – szólt a bölcs mester most állnéven becézett lányának, aki már készült egyenesen ölre menni.

- Bocsánat apám! – s engedelmesen, mint aki vétett a szabályok ellen hosszan, és mélyen meghajolt.

A gőgös, ifjú harcosnak ekkor tűnt fel, hogy szemlátomást a fiatal tanítvány úgy néz ki, mint bármelyik férfi, azonban a haja egy kicsit rendezetlenebb, és mondhatni elhanyagoltabb, mint a többségé.

- Állj csak meg te tanítvány! Beszédem lenne még veled! – állta ismételten kordéjuk útját a suhanc.

- Nekem veled semmi beszédem sincs! – villant meg ellenségesen ismét szeme.

- Nos, ha nem akarjátok értéketek átadni nekünk, akkor kénytelenek vagyunk az erőszakkal elvenni!

A bölcs mester most a kordéra állt, és nyugodt higgadtságot erőltetve magára megszólalt:

- Tiszteletreméltó, nagyszívű harcosok! Magatok is láthatjátok, hogy épek hogy megélünk abból a kevésből, amit magunknak megtermelünk!

- Igen?! – vonta fel szemöldökét a harcos. – És akkor bölcs mester a karoddal mi a helyzet? Mert ugyebár, aki mesteri rangban van, annak kard is dukál, nemde?!

- Amint mondtam azt sem adhatom oda nektek! – azzal kicsit megnoszogatta szamarát, és már indultak is volna tovább, mire a fiatal suhanc azonnal riasztotta társait is, akik szintén kivont kardokkal közeledtek feléjük.

- Hát legyen! Én figyelmeztettelek titeket! Most még mindenki szabadon távozhat, de ha maradtok, úgy máris készüljetek a halálra! – azzal puszta kézzel szállt szembe a seregnyi támadójával, míg hosszabbik, katana kardja a kordén maradt titokban elrejtve.

Hokoszakinak sem kellett több biztatás – ha az apja harcba bocsátkozott, hát akkor ő is -, fölvette a dzsiudzsicu állást, és máris harcra termetten várakozott.

A fiatal harcosok csoportja alig húsz főt számlált, de még így is úgy tűnt a kivont kardokkal, hogy fényes, és megfellebbezhetetlen győzelemnek néznek elébe. Így esett, hogy kivont kardokkal, mint a hiénák egyszerre mind a húszan rájuk támadtak.

Mikotó Sotó bölcs mester úgy röptette harcművészeti mozdulatokkal rúgva, pörögve, és lendülve ide-oda a levegőben a maroknyi sereget, mintha csak legyeket hajtana el feje felett. És a lánya is hasonlóképpen cselekedett, csak ezúttal fiatalosabban!

Amikor a maroknyi fiatal harcossal végeztek, és mindenkit a földbe döngöltek, a fiatal harcosok közül a legfiatalabb, aki egyben a legcinikusabb volt, és kigúnyolta a bölcs mestert, most földig sújtottan földre borult a mester előtt, és kérte bocsásson meg neki.

- Nem tesz semmit fiam! Azonban tanítványommá fogadlak, ha megtisztelsz azzal, hogy tőlem tanulsz. – javasolta a bölcs mester. Meglátták ám ezt a nagy barátkozást a többi harcosok is, és igencsak ferde szemekkel kezdték vizsgálgatni ifjú társukat:

- No, nézd csak, hát így állunk! Máris mész a mesterhez, ha legyőztek, te hitszegő! – mondogatták.

Az ifjú harcost sem kellett azonban sokáig félteni, mert előkapta hosszú karját és szabályosan fejük felett a levegőben suhogtatva leborotválta fejükről a hajat.

Elámultak ezen a harcosok, és úgy elkotródtak a közelükből, mint a megvert, és most szégyenkező hadvezérek a kíméletlen csaták után.

A bölcs mester fiává fogadta az ifjú harcost, aki most megreszkírozott egy kérdést. Először igazában föl sem merészelte tenni; elvégre, csak nem sérthette meg másodjára a mestert, de belsejét egyszerre fűtötte, és ingerelte a kíváncsiság, és nem tudott határtalan érdeklődésének gátat szabni!

- Tisztelt Mesterem! Megengedsz egy kérdést nekem? – hozakodott elő vele bátortalanul.

- Mondjad csak fiam, rajta, bátran! – biztatta érdeklődve.

- A fiatal harcos, aki veled utazik a fiad, vagy fogadott gyermeked?

- Miből gondolod, hogy fogadott gyermekem is van? – lepődött meg egyszeriben az öreg szamuráj.

- Ne vedd zokon, de a hollófekete haja sok mindent elárul az avatatlan szemeknek, és ha én észrevettem, hogy itt valami fondorlatos titok lappang, akkor könnyen lehet, hogy ezt a székvárosban is észreveszi a Vének tanácsa! Vagy nem?!

Az öreg mester arcára egyszerre kiült a néma döbbenet: hát hogy most mi lesz? Ha ez a fogadott, ifjú harcost vallatás alá veszik Kiotóban, akkor az ő feje biztos nem marad a helyén, viszont, ha megússzák a dolgot valaki így is, úgy is megsejtheti az igazságot! Ezért a mester még fondorlatosabb trükköt eszelt ki, hogy a Vének tanácsának minden kíváncsiságát leszerelhesse; beöltözteti az ifjú harcost is ugyanolyan ruhába, mint a lányát, és ugyanúgy levágja a haját, és fölteszi rá hosszúkürtű nádsipkáját is! Ebből csak nem lehet baj! – vélekedett. Majd vett egy nagy levegőt és szólította a szamaras kordé belsejében rejtőzködő lányát.

- Hokoszaki gyere elő! Szeretnélek bemutatni! – hívta.

Az öreg szamuráj lánya kissé megmakacsolhatta magát, mert bizony hosszú kérlelésre volt szükség, amíg kidugta az orrát a kordé ponyvái közül.

- Rendelkezz velem apám! – jelent meg.

- Hát ő az én egyetlen mennyei kincsem! Hokoszaki a lányom! – mutatta be az ifjú harcosnak az ifjú hölgyet.

- De...hát…én azt gondoltam, hogy ő férfi! – döbbent meg azonnal a harcos. – Te a saját lányodat harcművészetekre tanítottad?! – esett le majdnem az álla.

- Hát persze! Miért? Ez olyan szokatlan? – kérdezte meg.

- Megbocsáss! Tiszteletreméltó Mesterem, de nagyon is az, tekintve a mi társadalmunkban a férfiak a kardforgatók! – vonta le egyéni következtetéseit.

- Hát akkor üzenem azoknak szeretettel, akik jelesül így vélekednek, hogy ez a lány bárkivel felveszi a versenyt, mert jobb kardforgatót ritkán láttam a föld hátán! – dicsekedett büszkeséggel.

- Ha megbocsátasz Mesterem! Nem lesz ebből még baj?! – kezdte húzni görcsösen a szája szegletét.

- Ugyan, menj már! Mi történhet? Legfeljebb majd te lépsz a helyembe, mint családfenntartó! Készen állsz rá, ha úgy adódna a dolog?!

A fiatal harcos alázatosan meghajolt, és csak annyit felelt a hozzá intézett kérdésre:

- Rendelkezz életemmel Mesterem!

- Akkor Hokoszaki elfogadod-e az itt megjelent fiatal harcost társadul a valóságban? – intézte lányához a kérdését a mester.

- Apám! Még mielőtt döntök, te mindig azt javasoltad, hogy fontoljam meg bölcsen a kérdést! Én most épp ezért azt mondom, szeretném előbb kiismerni ennek a fiatalembernek a jellemét, és csak utána döntök, ha nem baj! – azzal visszabújt a szamaras kordé belsejébe, és meghívta a fiatalembert, hogy tartson vele, és legyen beszélgető partnere. A fiatal harcos azzal behúzódott a kordé belsejébe, ahol már egészen otthonosan berendezkedett a szamuráj lány, és azzal egészen a székvárosig hosszas, vitatkozós, és érvelős beszélgetésekbe merültek egymás között. Hosszan vitatkoztak többek között: az élet értelméről, a családról, szerelemről, életről, és halálról!

Amikor a bölcs, öreg mester szamaras kordéjával bedöcögött Kiotóba a fiatal harcos volt társai bűnt, és árulást követtek el ellene, mert mihelyt megtudták, hogy a fiatal harcost kegyébe fogadta a Mester, és kinevezte őt saját fiának az irigykedő harcosok elmondták a Vének tanácsának, hogy bizonyára itt valaki súlyos, sötét titok lappanghat bizonyára.

A Vének tanácsa azonnal lefogadta a bölcs mestert. Megkötözték, majd börtönbe vetették. Az utolsó szó jogán csak annyit felelt bírái előtt, hogy neki tiszta a lelkiismerete, és szerinte semmi főbenjáró bűnt nem követett azzal el, hogy egy lánynak is átadta a szamurájok ősi buhidó szerinti bölcsességét, és harcászati titkait. Amivel viszont a fejével fizetett!

Azt mondják, hogy a bölcs szamuráj mielőtt lesújtana hosszú kardjával egy másik ellenfélre előbb belső énje terébe vonul tökéletes mértékben vissza, majd pontosan hét szívdobbanást vár! Ha letelt a hét dobbanásnyi ,,türelmi idő”, abban a pillanatban törvényesnek érzi magát arra, hogy a végzetes csapást bevégezze! Így esett, hogy amikor Mikotó Sató szamuráj mestert a Vének tanácsa megbüntette engedetlenségéért, s mert törvényt szegett, abban a percben a fiatal harcos, és Hokoszaki – a szamuráj lánya -, között időtlen szerelem szövődött.

HIÁBA?

Mert esel, zuhansz,

s hiába is akarnád a biztos lehetetlent,

- nem tudsz megkapaszkodni sem:

Hattyú-kezek, sem kegyelmet osztó tekintetek,

se önként felkínált, segítő szándékokba!

Bizonyíthatón megremegsz,

s mint gyenge talpazaton álló kártyavár meginogsz:

Sorsod vékony hajszálon,

Kharübdisz-szakadék felett függ miközben tehetségtelen

kötéltánccal lehetőségeid mikéntjeit egyensúlyozod!

Lásd! Sorsod emberöltők halhatatlanságán áll s bukik

– fölismerik-e a szükséges akaratot,

vagy hagynak szabadon még zuhanni egy darabig is?

A mélységet magad bőrén már tapasztalod,

miközben a Semmi kiábrándulása közvetítve fenyeget!

– S jó lenne ölelő karok közt óvó menedékre rátalálnod,

hogy magad is elhidd:

Nem lehetsz egyedül! – Szíved kétségbeesett fohászok zengő

harangszavaival félelmeidre felelget.

Kétséged lánglobbanásait próbálná

fabatkás önbizalmaddal oltani!

Hétköznapok vége-hossza nincs lélekölő örökkévalóságán,

mint egyszerre dicsért,

s megbélyegzett elátkozott,

lejjebb adott létigényeddel egyre tűrsz még,

miközben lelkiismereted helyén egy időzítő számlál

egyre elszántabban,

gyilkos-vehemensen! Mint kitagadott tékozló,

lesújtott angyal magavesztetten téblábolsz utcák pöcegödrein:

nem tudsz dönteni – hisz a mérlegelhető kockázatok

válaszait sem ismered:

Átléphetek-e pocsolyák mocskain,

vagy essek egyenest megvesztegethetőségek közepébe? –

Véred örökké nyughatatlan szándéka füledbe dobol egyre lüktetőbben.

S táltos tamtamok közt fölzúg a hitetlen sérelem ítélkezőn:

Miért kell akkor is mélységek örvény-torkát választanunk,

ha az kendőzetlen befogad,

magához ölel a részvét kegyeleteként?!

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Valami miatt a Nagyfőnök most látszólag morcosabb medve imázsát öltötte, mint egyébként; nagy általánosságban soha nem volt ennyire morgós, kibírhatatlan szőrszálhasogató seggfej, de amikor fülébe jutott, hogy az egyik gyönyörűséges alkalmazottját eltette a szemétláda beosztottja láb alól, szinte azonnal felment benne a pumpa! Megsértette az egyik maffia törvényt, mely ebben a szakmában is kötelező érvénnyel bírt: Megkérdezése nélkül cselekedett, és ez előbb-utóbb lázadással szokott fenyegetni, amit záros határidőn belül el kell majd törölni.

,,Mihez kezdjek? – töprengett fekete, nagyobb méretű, és tökéletesen golyóálló, és páncélozott Hammer-terepjárójának hátsó ülésén ücsörögve, míg személyes testőre úgy szelte a közúti kanyarokat, akár egy jobb zsonglőr a kuglibábukat.

- Minden rendben főnök? – a testőr most belepislantott a visszapillantó tükörbe, és szeme egyenesen farkasszemet nézett a Nagyfőnök kialvatlan, és vérben forgó barna szemeivel.

- Te csak figyeld azt a kibaszott utat! Világos?! – ordított rá, amit később jócskán megbánt, elvégre miért is kell neki levezetni a haragját egy egyszerű alkalmazotton?  

- Értettem! – a testőr még valószínűleg újhal lehetett, de annyit már eddig is tudott, hogy egy merően határozott és markáns egyéniséggel nem szabad fölöslegesen feleselgetni, mert még porul járhat!

A Nagyfőnök elővette hordozható mobilját kifogástalanul álló, méregdrága halszálkás öltönykollekciójából és benyomva a gyorshívó gombot máris tárcsázta szemétláda beosztottját:

- Én vagyok drága! Tudnád adni a stricidet? Köszi kicsim, tünemény vagy! – a sofőr csupán annyit hallott ki a rejtélyes beszélgetésből, hogy valószínűleg a Nagyfőnök éppen az egyik hölgyikével beszélhetett üzleti ügyben, mert nagyon kifinomultan fogalmazott.

- Halló… mit akarsz már megint?! – ordított bele egy másik hang a telefonba.

- Miért is nem vagyok meglepve? – sóhajtott egy nagyot a Nagyfőnök.

- Főnök? Te… vagy az?! – megremegett a hangja, mint akit egyenesen akasztásra szántak.

- Mégis kit gondoltál, te kisstílű fasz??? – markáns, erőteljes hangját csak még jobban eltorzította a mobil kisméretű mikrofonja az adott mérges hangfrekvencia szerint.

- Hidd el… én igazán nem… tehettem mást… - a szemét kis tetű máris úgy viselkedett, mint egy olcsó patkány a süllyedő hajón, aki saját tetves életét akarná menteni – persze mások testi épségéért cserébe!

- POFA BE HA ÉN BESZÉLEK! A KURVA ANYÁDAT! – tajtékzott a méregtől, és ekkor volt a legkegyetlenebb; dühöngő bika egy porcelánboltban.

A vonal végén visszafojtott recsegő remegés hallatszott…

- Itt vagy még te szánalmas pöcs?!

- I-i-igen…

- Hát akkor nyisd csak ki jól a füledet, mind a kettőt, mert szükséged lesz rá! Nem szeretnék mindent kétszer elismételni, elvégre már nem az iskolában vagyunk! A nagybetűs életben egyedül én hozom a döntéseket, így a törvényeket is! És te megsértetted a törvényeimet!

A vonal végén hallani lehetett, hogy a strici hatalmas kortyokban igyekszik visszanyelni feszült, és dörömbölő szívdobbanásait, nehogy meg kelljen szólalnia!

- Hallod, amit mondok neked, te kis féreg?!

- Igen…

- Az még hagyján, hogy megsértettél azzal, hogy önként cselekedtél, amikor nem adtam neked erre engedélyt, de hogy kinyíratod azzal a két húgyagyú gorillával az egyik leggyönyörűbb alkalmazottamat! Most túllőttél a célon! Ugye tisztában vagy vele?! Attól tartok meg kell, hogy büntesselek, és remélem tudod, hogy ez számodra mit jelent?!

A vonal túlsó végén a strici lelki szemei előtt máris megjelent a halántéklövés egy nagyméretű betonkoporsóval fűszerezve, amit egyenesen a Dunába, vagy a Tisza sebesebb sodrású ágánál süllyesztenek el örök időkre!

- Bármit megteszek, csakhogy életben hagyj! – könyörgött nyögve, mintha a fogát húznák. Érezte, hogy ennél kisstílűbb lúzer talán már nem is lehet valaki, aki ennyire nyüszít, és rimánkodik, mint egy ócska ribanc!

- Ohó! Nem fogod azért ennyire könnyedén megúszni! Ha azt hitted, hogy a kegyes halál megszabadít a szenvedéstől elárulhatom, hogy a sok aljas húzásodért téged inkább az aligátorokkal vagy a piranhákkal kellene széttépetni, nehogy egyszerűen elásni!

- Jaj, Uram irgalmazz! Esküszöm a nem létező anyám életére, hogy többet nem fog előfordulni!

- Hát arra mérget vehetsz, mert ha csak a fülembe jut a csicsergők rimánkodása, hogy hogy kicseszett velük a szemétláda stricijük te már alulról fogod figyelni milyen nevet írok a vizeletemmel a sírodra! MEGÉRTETTED?!

- I-i-gen!

- Ez világos beszéd volt remélem! De mivel eddig náladnál jobb ,,szakembert” nem találhattam az üzleti ügyeim intézésére kénytelen leszek még egy olcsó lehetőséget adni annak az idióta fejednek!

- Drága főnököm! Te vagy a legjobb!

- KUSS! Ha megtudom, hogy valami nem stimmel, vagy csak valamelyik ifjú hölgy próbálgat rád panaszkodni személyesen elátkozott a napot is, amikor összehozott velem a sors! – lecsapta a kis mobiltelefont, hogy a készülék csak úgy reccsent. Majdnem széttört a hátsó bőr ülésen.

A kisstílű stricinek pedig erősen törnie kellett a fejét, hogy egy majdnem eltussolt gyilkosságot, és főként Annamari kisebb megfélemlítését hogyan is tehetné jóvá?!

- A kurva Istenit neki! A rohadt életbe! – fogta a fejét, hogy marcangolja idegességében hajszálait. – Most mihez is tudnék kezdeni?!

Kopogtak az irodája ajtaján.

- Mi a jó kurva Istent akarsz? – eszmélt föl az íróasztal védelméből.

- Csak én vagyok az főnököm! – Annamari volt az, mint mindig, mert az egyik szex-ketrecben (maguk között csak így nevezték az erotikus fantáziákat is kielégítő kisebb, kalitkaszerű helységeket), vélhetőleg kifogyott a síkosító, meg még jó pár W.C. papír!

- Szerinted én jós is vagyok te kis hülye picsa! – förmedt rá, hiszen idegességének, és pokoli indulatosságának nem tudott parancsolni. – Old meg a kurva problémádat! Világos?! Nem érdekel! Vannak fontosabb dolgaim is!

- Akkor utólagos jóváhagyásod nélkül kénytelen leszek beküldeni a városba valakit, hogy megvegye a szükséges dolgokat, hogy a szolgáltatásaink minél… hogy is mondjam csak… gördülékenyebben mehessenek… - fölszállt az íróasztalra és föl-le tornáztatni kezdte észbontóan karcsú lábacskáit, amit az adott szexis tűsarkú csak még inkább kihangsúlyozott.

- Mit képzelsz te lotyó??? Hát hol vagy?! – érezte, hogy most azonnal közel van hozzá, hogy elveszíthesse maradék türelmét is, és fölpofozza ezt a kislányt, aki felnőttnek szeretett volna látszani, de az adott pillanatban több, mint bátran viselkedett!

- Oh! Ezer bocsi! Akkor már megyek is! – fölmarkolt egy kisebb köteg pénzt az asztalról, és már el is viharzott.

A strici érdekes módon – azokban az esetekben, ha egy utcalány csak úgy semmi kérdezés nélkül elvette volna az asztalán heverő általában ,,véres pénzt” a legkevesebb, hogy ott helyben megleckézteti, de rosszabbik esetben agyon is lövi!

- A kurva életbe! Még ez a kis cserfes ribanc is engem baszogat! – mérgelődött jelentősen morogva fogai között.

Annamari még éppen idejében tudta elcsípni az éppen randira igyekvő észbontóan csinos, és mindig roppant elegáns Szilvit, hogy a cserfes és minden aprócska titkot kifecsegő Myreát ne kelljen beavatniuk bizalmas beszélgetéseikbe:

- Na, szia! – köszönt rá a gangos bérház lépcsőjén felfelé igyekezve, és mikor meglátta, hogy Szilvi éppen lefelé üget – mert valószínű, hogy enyhén késésben lehet -, azonnal csatlakozott hozzá az ,,éjszakai öltözékében!”

- Szia! Hogy vagy? Hogy nézel már megint ki?! – aprólékosan igyekezett minden négyzetcentit felmérni tüzetesen a másik csipkés, kombinés ruháján, és azonnal felfedezte a szivarnyomot az egyik melltartópánton:

- Hát ez a kis sérülés meg kitől van?! – rémült meg, hiszen azonnal felismerte a helyezet kockázatát.  

- Semmi közöd hozzá! Különben is nem nagy ügy! – legyintett Annamari könnyelműen, mintha katonadolog lenne. 

- Hogy mondhatod, hogy nem nagy ügy? Igenis az a fene vigye el! Ha egy nő élete veszélyben forog az igenis nagy ügy! Világos?!  

- Az attól függ, hogy az illető nőnek milyen a foglalkozása van!

- Na de akkor is! Foglalkozástól függetlenül csajszikám! Jegyezed csak meg, hogy a nőket mindenekelőtt tisztelet illetné meg!

- Mondd csak? Még a kurvákat is?! – emelte rá egyenesen koromszínű szemöldökét, mint aki kérdőre von.  

- Igen! Még őket is! Elvégre mindnyájan emberek vagyunk, vagy nem?!

- Hát tudod… ez egy roppant tág körű fogalom!

- Mi történt? Bökd már csak ki! Úgy kell belőled is mindent harapófogóval kihúzni! Az ég szerelmére!

- Figyelj csak! Látom, hogy te most rohansz! Elkísérlek egy darabon oké? Aztán közben majd dumálunk! – azzal máris ügető lépésekre váltott, mint legjobb barátnője.

- …Fiú van a dologban! Eltaláltam? – kuncogott kis pisze orrocskája alatt.

- Hát… ami azt illeti… már a látványától is azonnal elfog valami ismeretlen jellegű bizsergés! – kinyitotta a kocsija ajtaját.

- Ezt nevezik kölcsönös vonzalomnak! Vagy te még nem tudtad? – Annamari is kinyitotta az anyósülés felüli oldalt, és azonnal lehuppant az ülésre.  

- Dehogy is nem, csak a szalagavató után valahogy… nem próbáltam már ki! 

- Szóval – ha jól értem -, visszakuncsorogtál a csigaházadba, hogy többé soha ne indulj kíváncsi felfedezőutadra!

- Hát… valahogy úgy… - hitetlenkedett Szilvi, és azonnal elpirult, mintha valami gorombaságot, vagy illetlenséget mondott volna.

- Rá se ránts! Gyönyörűszép vagy, ezzel a kis dögös kis rucival együtt! Szerintem mázlista egy krapek lehet, aki téged vár!

- Úgy gondolod?! – még mindig enyhe bizalmatlanság keveredett a hangjában miközben elfordította a slusszkulcsot, és valamivel nagyobbacska gázt adott.

- Csak ne görcsölj oké? És ami a legfontosabb! Teljesen és függetlenül légy önmagad, és érezed magad nagyon jól! Szerintem több nem is kell egy összeröffenéshez!

- Jó persze! Ez lökött rizsaszöveg! De mi van akkor, ha Tomi még mást is akar?! – nézett rá miközben az utat is figyelte.

- Egy olyan csaj, mint te nem könnyen adja magát, és erre valószínűleg ő is számít, és számol! Én azt mondom, ha van nála óvszer, akkor miért is ne! Nincs is jobb, mint egy kis biztonságos szexuális együttlét! Attól valahogy… hogy is mondják csak… felszabadul az ember, és egy füst alatt oldódnak a gátlásait is!

- Egyre jobban kedvelem azt a nyers szabadszájúságodat! Az a gyilkos őszinteséged engem is figyelmezet, hogy mindig legyek résen, és hogy az igazság talán a legfontosabb! – nagyívben nagy svunggal bevette a kanyart, és még hallhatta, ahogy csikorognak a kocsikerekek. Mintha egy kaland, vagy éppen akciófilm közepén tartottak volna, ahol a dögös hősnő éppen arra készül, hogy levakarja magáról – persze autósüldözés keretében a rosszfiúkat!

- Azért nem kell mindjárt kitörni a nyakamat hékás! – adott véleményt szavának Annamari.

- …De mond már el, hogy mi az ördög történt a kombinéddal?! Csak nem belefutottál egy égő cigaretta csíkbe?

- Hát, ami azt illeti… mondjuk úgy csajszi, hogy azzal a szemétláda kisfőnökömmel volt egy kisebb üzleti tárgyalásom!

- Miért nem tudod otthagyni azt a rakás szemétláda, hitvány bandát?! Nem értelek!

- Igen?! És mondd csak kicsi szívem? Érettségi és egyéb papírok nélkül hova kellenék? Kíváncsi vagyok! – a gyilkos cinikusság és fekete önirónia most jobban marta a lelkét, mint eddig valaha.

- Nem kell ebből akkora feneket keríteni! Megmondod, hogy kilépsz a buliból, és beiratkozol valami menő esti tanfolyamra, hogy kicsit tovább képezed magadat! Mindig lesz valaki, aki gondját viselje a kisbabánknak!

- Ez most nagyon jólesik hallani! Néha úgy érzem, tudod, hogy piszok egy mázlista vagyok, hogy ennyire vagány csajos barátnőim vannak, mint te és az a butuska fruska!

- Hát mire valók a barátok?

Azonnal másra szerette volna terelni a szót, így hát belefogott:

- …Mondd csak? Mennyit kóstálna egy folyószámla Milánkának, hogy ne legyenek a későbbiekben anyagi gondjai?

Szilvi felhúzta a szemöldökét; talán Annamari még mindig gyereknek látszott, de kimondottan nagyra értékelte felnőttes, gondolkodó beszólásait.

- Hú! Ez igen! Végre egy tökös csaj, aki tudja is, hogy mit akar! Hát nézzük csak! -–egy pillanatig gondolkodott, míg állt a forgalom a piros lámpánál. – Én annak idején bementem a bankba a személyimmel és alig tizenöt perces intenzív ügyintézés keretében már készen is voltak a vadiúj számlámmal!

- Igen, ez mind csúcs-szuper meg minden de… mi a helyzet akkor, ha a személyid is hiányzik? Nem lehetne esetleg ezt az egészet megkerülve másként nyitni egy számlát? – próbálkozott, de érezte, hogy a másik nem biztos, hogy megértheti, mire gondol valójában!

- Bocsáss meg Annamari, de mire is gondoltál?! Mert nem egészen értem! – nézett rá fejcsóválva és kissé értetlenkedve, mint egy kisiskolás.

- Ha nem tudsz segíteni, akkor nyugodtan el is felejtheted!

- Hé, hé! Várjunk csak egy percet! Ezt nem mondtam! De azt akarod nekem mondani, hogy neked nincsen személyid sem??? – kerekedett ki gyönyörűen kisminkelt Kleopátra-szeme.

- Ezt eltaláltad! – hangjában szegyen bujkált, mint aki ott helyben legszívesebben azonnal elsüllyedne.

- Hát akkor ezen könnyen lehet segíteni! El kell menni az anyakönyvi hivatalba és csak tudnak a születési bizonyítványodról valamit!

- Nem is gondoltam volna, hogy egy nyomorult pénzügyi számla ekkora galibát tud okozni! – lepődött meg. – Látod szerintem még mindig sokkal jobb megoldás a KP!

- De hát kézpénzzel sem lehet megváltani a világot!

- Hát az már igaz! De hidd el nekem, hogy az emberek sokkalta közlékenyebbek, barátságosabbak lesznek tőle, amint pénzszagot éreznek a levegőben, vagy az ujjaik tapintásában…

Szilvi Peugeot-ja valamivel este hat óra után kicsivel érkezett meg a megbeszélt randi helyszínére, ahol Tomi – valljuk be -, már kissé türelmetlenül toporogni kezdett, hiszen látszólag fogalma sem lehetet róla, hogy mit tarthat egy nőnek annyi ideig, míg egy egyszerű vacsorára elkészül! De aztán hamarább, mint várhatta volna – fordult a kocka, amikor észbontóan dögös, feketecsipkés ruhájában szinte belibegett a tűsarkú cipőjében az étterem ajtaján álmai hölgye!  

,,A franc egye meg! – mérgelődött magában a nyurga fiatalember -, mekkora egy barom vagyok, amikor nekem kellett volna kinyitnom az ajtót előtte! Begyűjtöttem az első rossz pontomat ma estére!” – önmagában zsörtölődve és elátkozva az egész ostoba világot, hogy ennyire meggondolatlan volt.

- Egészen nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk, ha gondolod? Én örülnék neki! – állt meg egy pillanatra az ajtóban.

- Köszi, de nem gondolod, hogy egy romantikus estéhez két ember untig elég? Kissé cikis egy szitú lenne, ha két nőcire jutna egyetlen pasi! Az szerintem nem volna fair! Addig megvárlak kint a kocsidnál! Legalább lesz egy őrangyal, aki őrködik a verdád felett!

- Ahogy gondolod, de még mindig nagyon aggódom miattad! – egész arcán érzékelhető volt, hogy nagyon komolyan gondolja, amit mondd.

- Igen, anyuci! Te csak érzed magad nagyon jól, és tojjál, ha kedved tartja az egész rohadt világra!

- Oké! Belecsapok a lecsóba! – megpróbált mosolyogni, de az izgalomtól valahogy csak egy jelentős szájmozgásféle futott át mélyen elpirult igéző arcán.

Tomi jellegzetesen lezser, és sportos tornacipőjében azonnal eléje ügetett; be kell vallani, hogy kissé szürreálisan festett a fekete zakójában, és kissé csálén álló, idétlenségig vicces csokornyakkendőjében, és ráadásul ez az igencsak megviselt és agyonstrapált idétlenül álló tornacipő is a legtöbb emberből inkább könnyfakasztó nevetést generált, semmint egyetértő elismeréseket. Meghajolt Szilvi előtt, és azonnal kezet csókolt, mint valaki, aki még jártas a középkori etikettben:

- Szia, Szilvim! Egyszerűen észbontóan dögös vagy! Akarom mondani… nagyon csinos!

- De ugye csak a legjobb értelemben? – kérdezett vissza, mert nem igazán volt módja sem lehetősége kamaszkora óta hozzászokni a férfiak széptevéseihez.

- Hát persze drága! Éhes vagy? Rendeljünk?!

- Kopog a szemem! – bökte ki, mert valóban egész álló napi hajtás után végre jólesett volna valami tartalmas étek még akkor is, ha elhízik, és könnyen lehet, hogy felszed magára egy kisebbfajta ,,versenysúlyt!” Az igazság persze ennél jóval egyszerűebben hangzott; nem tudta eldönteni, hogy enyhén félhivatalos minőségben adja-e önmagát, vagy – ahogyan azt Annamari tanácsolta -, végre igazán, és szabadon lehessen végre saját maga? Ez az este hátralévő részében okozott számára néminemű kisebbfajta sóvárgó fejtörést.

- Kérlek… akkor… foglalj nyugodtan helyet... – illedelmesen kihúzta előtte a széket, és Szilvi rögtön érezte, hogy elönti az önmagát beteljesítő forróság; pedig csak jócskán elpirult, és kimondottan jólesett neki, és kicsit hízelgett is a nőies hiúságának, hogy végre egy pasi, aki igazi Nőként kezeli, és nem is mintha egy értéktárgy volna!

- Igazán figyelmes vagy! Köszönöm szépen! – gusztusosan testéhez simuló, roppant egzotikusan álló csipkekölteményét felhúzta, hogy tovább feleslegesen már ne gyűrődjön, ha nem muszáj, és helyet foglalt. – Te választottál már?

- Igen! Bár őszintén szólva még vacillálok, hogy helyesen döntöttem-e?

- Hát válaszd nyugodtan azt, amit szeretnél enni! A legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magunkat ma este! – bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy fogalma sem volt, hogy személy szerint ahhoz, hogy az ember jól érezze magát nem biztos, hogy hozzátartozott az ember szexuális energiáinak maradéktalan és ugyanakkor teljes körű levezetése.

- Biztos egy idiótának tartasz, de… - nagy levegőt vett, mint aki kimondottan fontos bejelentésre készül -, valahogy nemesebb, érettebb felnőttnek érzem magam, amikor veled lehetek! Nagy örökség, nem igaz?! – belekortyolt az asztalukon árválkodó pohár szobahőmérsékletű vízbe, ami ebben a bombasztikus balzsamos nyári estében nem feltétlenül volt célszerű választás!

- Hát ezt nem hiszem el! Nem mondhatod, hogy te is így vagy vele! Mert én is! Pedig az már jó régen volt, amikor utoljára megnyitottam valakinek kiégett, és összetört szívemet! – enyhe fokú neheztelés csengett a sorok mögött, amit Tomi úgy vett, hogy talán véletlenül megbánthatta, ezért rögtön elnézést kért:

- Annyira sajnálom, ami veled akkor… történt! Én nem is tudom, hogy a férfiaknak gyakorta miért kell komplett seggfejekként viselkedniük?! – megpróbált szigorú, és komoly arckifejezést ölteni magára, amivel csupán azt érte el, hogy Szilvi végre kicsit kiengedhette az egész napos gőzt, és végre szabadon tudott mosolyogni.

- Látod-látod! Ezek az Univerzum megfejthetetlen titkai!

- Akkor? Mit szólnál egy kis… fehér, vagy talán vörös borhoz? És hozzá valami halfiléhez, vagy micsodához…? – hangja egyszerre volt bájos, és kisfiús a maga esetlenségében, és ügyetlenségségre mégis valami titkos szexepil vetült, ami most nagyon bejött Szilvinek, akinek viszont illett lepleznie érzelmeit, mert még nem döntötte el magában, hogy a hangulatos vacsora után lefekszik-e udvarlójával, vagy egy szenvedélyes első csókkal búcsúznak – egyelőre el -, egymástól?

- Szerintem ez a halas dolog istenien hangzik, de ha nem okoz gondot… én inkább valami jeges üdítőt kérnék!

- Ugyan ne butáskodj! Azonnal intézkedem! – hanyagul fölpattant, mint egy jampecos figura és hátracsattogott a hátsó italos pulthoz, ahol éppen egy életunt pincér igyekezett feltölteni a kifogyófélben leledző italkészleteket.

- Elnézést, de látja ott azt az észbontóan csinos fiatal hölgyet? – mutatott titokban Szilvire.

- És? – a pincéres ürgén meglátszott, hogy legszívesebben, ha volna nála egy pisztoly, vagy fegyver az összes szánalmas vendéget azonnal kivégezné, csakhogy végre szabaduljon a ma esti ócska és szánalmas melójából. Mi közöm van hozzá?!

- Nagyon szeretném, hogy kedvesen szolgálják ki, mert ez az első randink, és számunkra ez nagyon fontos lenne, és megtisztelve éreznénk magunkat! – mondta ki az igazságot, és nem is volt ebben semmi szégyellni való, mert ez volt az őszinteség netovábbja!

- Mennyi pénzed van öcskös? – hajolt a pultra, miközben eltörölgetni igyekezett a poharakat.

- Bocsánat, de… nem értem mire célozgat? – emelte meg szemöldökeit, mint akit meghökkentett és kibillentettek az egyensúlyából.

- Azt akartam mondani öcsi, hogyha tejelsz, akkor fejedelmi bánásmódban lehet részed, ha nem akkor talán jobban tennéd, ha a kis barátnőddel elhúznád a beled innen! – szarkasztikus beszólásával sokkal inkább önmagának gratulált, semmint Tominak, aki kissé megilletődötten és furcsán nézett rá.

- Nagyon szerettem volna, ha itt rendes kiszolgálást kaphatunk, de ha Önnek ez a személyes véleménye… akkor azt hiszem jobb, ha máris elmegyünk! – azzal már indult volna is, de a pincér azonnal átlátta a negatívvá sikeredett helyzetet és megpróbálta kiengesztelni:

- Hé, hé, hé! Kis csóka! Nem kell mindjárt tűzbe jönni! Csak kóstolgattalak! Meglásd olyan kiszolgálásban lesz részed, amilyet még nem láttál, és a csajod is maradéktalanul elégedett lehet!

- Egy valag pénzért az ilyesmit az ember el is várja! – szánalmasan végignézett a pincér koszos körmein, amikkel még mindig azokat az átkozott vizes poharakat törölgette, és hirtelen felrémlett az agyában, ha neki kellene ilyen poharakból elfogyasztania az italát a minimum, hogy azonnal kiugrana egy betört ablakon! Azzal máris visszatért Szilvihez, aki élénken érdeklődve nézte a kis jelenetet és el nem mulasztotta volna megkérdezni, hogy vajon mi a fene volt ez?

- Mondd csak? Miben sántikálsz? – kíváncsiskodó, gyönyörű szeme, és huncut mosolya azonnal felfedte a másik előtt a lényeget: Tökéletes totálisággal belehabarodott. Csak fogalma sem volt, hogy közölje-e egyáltalán, vagy hallgassa el?  

- Már hogy én? Semmi, tényleg semmi, csak szeretnélek meglepni!

- Inkább együnk valamit! Valósággal kopog a szemem!

Tomi nem tudta, hogy ilyenkor vajon az illik-e, hogy kinyújtják egymásnak vacogó, tétova, szerelmes kezeiket, hogy megérinthessék a másikat, vagy elég a mélyről jövő, és szemlátomást halál-komoly szemkontaktus? Ezért óvatos félszegséggel előbb kinyújtóztatta ujjperceit, mintha lazítani akarna és bizony kivételesen Szilvinek is egy kis időre volt szüksége, hogy leeshessen számára a kantusz; ő is kinyújtotta mindig makulátlanul ápolt, hófehér körmeit, és igyekezett, mint egy félszeg kislány belecsimpaszkodni Tomi cingár, és csontvázszerű kezeibe.

- Te is érezted? – félénken kezdte.

- Én mindent megérezek, mert ha még nem említettem volna hetedik típusú érzékem van felmérni, és megítélni az embereket! – jelentette bohókásan, és csalafintán ki.

- Á! Vagy úgy! És velem kapcsolatban… engem milyen surmónak tartasz?

- … már úgy értve, hogy ez tízes fokozatú skálán, vagy hogy? – kíváncsiskodásában kedvére kóstolgatta a másik jellemét.

- Hát… nem is tudom… talán ehhez a nők jobban értenek…

- Akkor hapsikám neked szerencséd van! Én tizenegyesre kóstállak! – Hoppá! Máris érezte, hogy talán hibát követett el, és Annamaritól örökölt szabadszájúságával – meglehet -, hogy a kellemes este hátralévő részét is könnyedén elronthatta. Gyorsan megpróbálta még megmenteni a menthetőt:

- …Úgy értettem, hogy nekem nagyon bejössz!

- Hát… ez kurva jó! – rikkantotta el magát, miközben megfeledkezett róla, hogy nyilvános, és már bizony kissé zsúfolt, közkedveltségnek örvendő helyen vannak!

- Akkor ezt vehetem… igennek?! – még mindig habozott a hangjában, és utálta, hogy nem lehet még magabiztos.

- Látod! Annyira kiismertük már egymást, hogy szinte teljesen megegyező rúgóra jár az agyunk is! Ez hipiszuper! Nem gondolod?!

- De szerintem is!

Azzal mindketten kutató tudományossággal mélyedtek bele az étlapok minél szakszerűbb tanulmányozásába miközben egyszer-egyszer óhajtatlanul is felnéztek és egymásra kacsintottak.  

RÓZSATÖVIS

Anna éjjel kapta a hírt, hogy imádott férje édesanyánál kórházi komplikációk léptek fel, és elaltatták. Álmából verte fel a nyugtalanító, ideges csörrenés. ,,Istenem, most hogy mondjam meg neki? Amikor kettejük között így is annyira szoros volt a kötelék! Majdnem eltéphetetlen!” Igen… érti! Hogyan? Hogy a mama már képtelen volt ellátni saját magát? Ezt nehezen tudta egy olyan mindig is filigráns s stramm asszonyságról elképzelni, mint az anyósa. Méghogy képtelen az önellátásra? Volt ebben valami véglegesen leegyszerűsített negatív hozzáálás; mint amikor valaki csak azért, mert idős, szándékosan megszabadulna a többi embertől, aki szerinte csak felesleges kolonc a nyakán.

Éjjel vol még, erősen havazott odakint.  Sötétség baljóslatú burokba vonta az egész hálószobát, ahol most egyedül feküdt, mert férje éjszakai műszakot teljesített. Mit mondtak ezek az ügyeletes orvosok? Hiszen valamelyik csak azért van a betegek mellett, hogy önszántából bátran elfogadja a gondozásért járó hálapénzeket! Kicsit megviselte idegeit az örökös szolgálat, és anyósának ápolása, míg velük lakott. Kevésbé mint a férjét, aki világ életében anyuci pici fia maradt, és ez kicsit az utóbbi időben Annának egy kicsit már túlságosan is sok volt egyszerre. Szinte úgy nem tudott elmenni hazulról, hogy majdnem percre pontosan minden félórában ne telefonált volna haza, hogy megkérdezze szeretett anyósát: - Anyuka, nincsen szüksége valamire? Nem történt baja? De, ha az orvosok is tudták, hogy egy idős, megviselt, sokat tűrt szervezettel állnak szemben, miért nem szóltak előbb?!

Anna még akkor is képtelen volt elhinni, hogy anyósát elaltatták, amikor a halotti bizonyítványt kellett szemrevételezni, és a férjével együtt megnézték utoljára a mamát a kórházi ágyon. Minden úgy tűnt neki, mintha egyszerre összesküdnének ellene az összefüggések, és nem tudna még idejében megálljt parancsolni nekik! Mert valahányszor csak férje kért valamit tőle azt rendszerint imádott édesanya miatt tette meg; ördögi kör volt ez a hármas beosztás. Mintha férje összes döntését, lépéseit az élet sakkjásztmájában egyedül édesnya ellenőrizte volna kategórikusan, és ebbe hitvesének vajmi kevés belszólást engedne. Ezen alig lehet csodálkozni elvégre, amikor a családfő hirtelen elhunyt, és rájuk szakadt az egymásért való felelősség, már mintha anya és fia nem egyszerű családtagok – de bajtársak lettek volna, akik vérre menően védelmezik saját birtok jogaikat. Férje egyedül édesanyjában bízott, neki mert csak hinni. Aztán amikor lecsupaszítva a sallangszövegtől végre isten igazában megismerhette Annát ezt a talpraesett, és vonzóan csinos hölgyet, mintha az eddig burokban tengetett lét is azonnal kinyílt volna előtte. Meghökkent, és el is csodálkozott, elvégre élete során összesen, ha egyetlen valamirevaló randevút sikeredett nagy üggyel-bajjal összehoznia – méghozzá édesanyja beleegyezésével, hiszen ő szorgalmazta, hogy a fia harmincéves elmúlt, és fogjon már magának egy valamirevaló, rendesebb lányt!

Anna lánykorában két testvérével, és egy kiskutyával éldegélt egy városkában, ami a fővárostól kicsit kívül esett, és csupán a színházi előadások, és a könyvtár gazdag felszereltsége hozhatott némi izgalmat az életébe; míg korabeli barátnőinek már voltak pasijai, és már probálgatták egymás között a nemek szexiális ,,kíváncsiságát” addig a szerénykedő, de csöppet sem bátortalan Anna úgy gondolta, hogy vannak bizony a viláon fontosabb dolgok is, mint mondjuk az, hogy az embernek milyen is az ún. kielégített közérzete. Mígnem egy verőfényes októberi napon új tanár ember érkezett a gimnázium ódon falai közé, és szerelem volt első látásra: ő már a negyediket koptatta serényen, és alig várta, hogy leérettségizzen, de amit meglátta ezt a kissé pufók, mackós termetű, mindig talpig udvarias és nagyon is előzékeny, magas férfit, szíve mélyén megérezte, hogy kapcsolatuk feltétlenül többnek ígérkezik, mint azt egyesek előre gondolták!

- Bocsásson meg, hogy a sarkára léptem, de tudja ebben a nagy dzsumbujban sajnos az ilyesmi gyakorta előfordul! – hajolt meg, amikor az iskola folyósóján összefutott vele.

- Ne… ne… nem történt semmi! – mint a vadalma hirtelen, kislányos hiúsággal pirult el, mint akinek bármiféle szégyenkeznivalója támad, és csak dadogva tudta megtalálni a további szavakat – igazán nem történt semmi drága tanár úr! – már mosolygott bizalmasan.

- Bocsásson meg kedves, ifjú hölgyem! A nevem Bogas Kornél, és én fogom tanítani a történelmet!

- Részemről a szerencse! – érezte, amikor kinyújtotta karcsúsított hattyúkezét, és a másik megfogta, mintha egy fölfokozott, elektromos kisülést élt volna át, ami a maga intezív hatásában robbanásig fokozható. – Hát a további viszontlátásra tanár úr! – azonnal elsietett, mert érezte, ha tovább marad tovább tombolnak szervezetében a hormonok, amiket fogalma sincs, hogy ugyan mi is indíthatott be.

Maga sem tudta, hogy történhetett meg, hogy egy ismeretlen férfit így egyszerűen rögtön a bizalmába fogadott; pedig, amikor még általánosba járt nagyon sok fiú meghúzta a coffos, gyönyörű mézszínű haját, és rágógumit nyomtak a fejére. Abban a pillanatban, amikor kézhez kapta az érettségi bizonyítványát egy hét múlva már meg is tartották nagyon szűk családi körben az esküvőt. Gyakran támadt az az érzése, hogy nem ismerheti meg talán sohasem teljes valójában a férjét, akinek mintha két személyisége lett volna: egy amelyik a tulajdonképpeni hivatalos dolgokat, és a munkát intézte, és egy amelyik a magánélettel foglalkozott.

Végül is el kellett hinnie: A tanár urat megbabonázta vibráló, eredeti személyiségével, és azonnal le is nyűgözte.

Ahogy később – ha társaságba mentek főként esténként, ha más dolguk már nem akadt: üdítő, kisfiús gyámoltalanságáért szeretett bele, az egyszerre megható, és bájos sebezhetőségért.

- Drága Anna… megkérhetlek, hogy akkor ezt is kis bevezető fejezet inkább te meséld el az egybegyűlteknek?

- Persze szívem! Bízd csak rám! – ellenálhatatlan mosolyban tűntek ki gyönyörű, szikrázó, hófehér fogacskái, ami sohasem akadályozták meg abban, hogy forró csókváltások alkalmával bíborlángú nyelvjátékát is kamatoztassa.

És Anna minden elmondott; persze csak azokat a lényeges mozzanatokat, melyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy roppant csinos, vérbeli hölgy véglegesen, és bolondosan magához tudjon láncolni egy kissé tutyimutyiskodó, és nyámnyila férfit. Ezt később természetesen megismételte, és annyiszor gazdagította a saját kis történetét, hogy egy idő után már kész regényt lehetett volna belüle megírni: annyi volt benne a kitalált szenzáció. A férfi üdítő gyámoltalansága aztán később kivirágzott, és mindig megingó önbizalma is új értelmezést nyert, megható sebezhetősége olykor gyerekesen elidegenítette a valódi, komolyabb emberek kiszámítható, sablonos világától.

Ha történetesen Bogas Kornél tolószékbe kényszerült volna nem lett volna tettrekészebb, és önzetlenszívűbb, csodálatosan adakozó teremtés mellette, mint Anna, aki lélekerőt sugárzott volna szinte minden hétköznapi megnyílvánulásával belé. De Bogas Kornél összetett személyiség volt, és Annának ehhez az összetett személyiségnek is megszokottan alkalmazkodnia kellett, ha kompromisszumok terén is szerette volna főntartani az adott kapcsolatukat. Eltökélt határozottsággal, é karakán elszántsággal intézte a számlabefizetéseket, és azokat a sok esetben áttekinthetetlen és érthetetlen ,,felnőttes dolgokt”, melyek hivatali bonyuloltságukban sok esetben egy kiúttalan labirintusra emlékeztettek, ahonnét nem lehet megszökni, és mégis az emberi mindennapok részét kell, hogy képezze. Minden amit tett Kornélka kedvét, és érdekeit szolgálta. De mindig szakított időt magára is mint mindig. Az is gyakorta megesett, ha látott egy új ruhát, vagy egy kicsit elegánsabb cípőt lelkiismeret-furdalás nélkül meg is vette – bár jól tudta, hogy önmagával elsősorban úgy egyezett meg, hogy fizetésig nem nyúl bele a közösbe.

Egész nap emberek jöttek-mentek egymásnak adták a verejtékező kilincset. Anna figyelmesen hallgatta, hogy mit is beszélnek körülötte: mintha egy hatalmas hangzavarban lett volna, ahol az egyedi, tiszta hangok többsége is rendezetlen zűrzavarrá rendeződött. Többen a látták, amint férje éjszaka végestelen végig átvirraszt több álmatlan napot is, hogy imádott, és rajongásig tisztelt édesnya mellett lehessen; párja az utóbbi pár, lélekpróbáló hetet számítva teljesen kifordult magából, és megváltozott: példa volt rá, hogy amikor egyik közelebbi, kedves ismerősüknél vendégeskedtek és a fiatal asszonyka bejelentette az örömteli hírt, hogy nemsokára kopogtat majd náluk is a gólya, minden ok nélkül elbőgte magát, hogy aztán rázkódhasson a sírástól, mely már egész labilissá vedlett idegrendszerét fojtogatta.

Valaki a a kórházi családitagok közül megjegyezte, hogy Anna annyira érett gondolkodású, és lelkierősen viseli a hirtelen rájuk tört megpróbáltatásokat, hogy igazán irigylére méltó lehet az olyan ember, akinek ennyire talpraesett felesége van! Meg volt róla győződve, hogy szerető anyósa – aki mindig is jóegészségnek örvendett, és még túl a nyolcvanadik életévén is ragaszkodott a reggeli tornagyakorlatokhoz, biztos volt benne, hogy valami komolyabb lelki megviseltség álhat a kritikus kórházi állapota mögött. Tudta, ha egyetlen szerelmét megzavarná azzal, hogy palástolja gyanúját – miszerint idős édesanya már egy ideje nincs formában -, csak az olajra öntené a tüzet.

-… És mikor látogatjuk meg legközelebb?

Férje mindjárt lement és a jeges, csúszos parkolóban veszteglő, hóval betemetett, és látszólag a külvilágtól tökéletesen elszigetelt autóról lehányta a havat. A kórházban mint rendszerint doktorok, és nőbvérek népes hangyaboly gyülekezete zsibongott, és sürgölődött össze-vissza, mintha csak egy hatalmas kaptárban lettek volna mind a ketten, ahol maguk is még idegenek, de azért már jól megismerhették a határokat, és a többség korlatjait.

Egy ezüstösen csillogó termoszt megtöltött csurig forró teával – ha már választani kell az éjszakázáshoz, inkább a tea legyen, semmint a kávé, ami egyébként is kiugrassza előbb-utóbb a szívet -, és megindultak karonfogva a másikat, mintha csak egymásból szerettek volna minnél intenzívebben lelkierőt, és vigasztalást nyerni!

Amikor megpillantották a kórterem ajtaját első pillanatban azt sem tudták, hogy mit gondoljanak az adott helyezetről: a kis hófehér, kórházi emlémával letakart ágyacskán, ahol egykor az imádott mama feküdt, hogy teljesen üresen tátongott, mintha messziről még várt volna valakit, akiről már mindenki tudhatta, hogy többet ide vissza nem jön…

Óvatosan, mint a lopakodó vadászok közelítették meg az ágyát, ahol egykor soványra fogyott, aprócska madárteste még utolsókat reszketett.

- Édes istenem! Rosszkor jöttünk! – szakadt ki a fiatalsszonyból a nagyon szomorú felismerés.

- Apa temetését is lekéstük, és akkor még édesanyámtól sem búcsúzhattam el tiszteségesen! Legalább az utolsó pillanatokban foghattam volna mindig megbocsátó, szép kezét. – önmagát vádolón hangoztak a szavak.

Anna gyorsan belekarolt, mert férje most valóban úgy festett, mint akiből azonnal elszáll a lélek, és megfagyott bensejében a tátongó üresség lapul.

- Csss! Szívem! Egyetlenem! Nem lesz semmi baj! Egyetük majd átvészeljük a dolgokat! – rutin reflexszerűek voltak ezek a kijelentések, de mégis lényegesek ebben a pillanatban. Úgy érezte, ha mellette áll, akkor nemcsak, hogy kölcsönös önbizalmat nyerhetnek egymásból, de sebezhető lelkiismeretüket is kölcsönösen begyógyíthatják.

- Drágám! Ne haragudj, de mérges vagyok nagyon magamra! mellette kellett volna lennem az utolsó percekben…

Szívem! Kérlek, ne emészd magad! Te mindent megtettél ami emberileg lehetséges volt! – mégis most olyan üresek, és semmitmondóak voltak az elhangzott kijelentések.

Anna megállt a nappaliban és szabályosan beleroskadt a fotelba a temetés után; liliom fejét mélyen egy párnának szorította, hogy más ne hallgassa, amint önmagából kiüvölti az igazságtalan világra rászórt szitkait. Hullámos, napfényszínű haja összekócolódott, mintha csak a világban megtört repedéseket akarná érzékeltetni. Mert most összetört lelkében maga is érezte, hogy igazságtalanság, és könyörtelenség történt egy becsületes, tisztaszívű, és oroszlánhitű jó asszonnyal, aki nem engedte magát legyőzni csupán a mindig öntörvényű szervezete adta fel helyette is végképp a kíméletlen harcot, melyben a győztesek sem mindig éppen nyertesek, de szenvedők!

- Hogy érzed magad drágám? – közelebb lépett férfje volt gyerekszobájához, ahova kiskorában rendszerint mindig akkor bújdosott el, ha valami komolyabb sebezhető sérelem érte, amit képtelen volt gyerekfejjel igazságosan megtorolni. Kettőt-hármat kopogott.

- Szívem, egyetlenem! Bemehetek!

Válasz nem jött, csak elfojtott nyüszörgéseket, és hüppögéseket halott. Óvatosan, kímélettel nyitotta ki az ajtót. Amikor belépett nem is egy magas, szélesvállú embert látott maga előtt, de egy védtelenségre vetkezett, árva kisfiút, akiben csupán csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy már soha többet nem fogja valaki ,,kisfiamnak” szólítani!

- Jaj, kicsim! Ez borzasztó! – leült, és egy védelmi ösztönnel átkarolta, mint anya gyermekét. – Tudod te is, hogy soha nem zavart, ha egy férfi valóban kimutatja őszinte érzéseit! Sírj csak nyugodtan! – Már önmaga is vastagon, akár a záporzuhanás könnyezett, és most az sem érdekelte, hogy a kis gyászgyűlekezet, mely egykor olyan túlbuzgón szándékozott részvétet nyilvánítani kettejüknek hamar távozott, és csupán ketten maradtak; két összetört élek a megüresedett szobában.

- Jaj, édesanyám! Miért hagytál magamra, amikor még annyi mindent szerettem volna veled megbeszélni?! – azt gondolta jogosan vádolja magát, pedig valójában ez csak újabb bűnbakkeresésre vallott, amit a saját személyisége ellen élt ki.

- Ne vádold magad drágám! – letörölte könnyeit azzal a fekete garbó pulóverrel, amit stílusosan magára vett, mert mindig is egyfajta kifinomult elegancia jellemezte öltözködési ízlését!

- Mi lesz most? Hogy tudjuk továbbfolytatni a berendezkedett életünket? Szegény anyám, még az unokáját sem fogja ismerni! Hatalmas veszteség! – Arcába temette két tölgyfa nagy kezét, hogy ne kelljen szégyellnie sebezhető könnyeit és ismét kitört belőle a rázkodó sírás.

- De én mindig itt leszek veled! Ugye ezt te is érzed és tudod? – megszorította ártatlannak tetsző finom hattyús kezével az ormótlan, szőrös kezet, cseresznyeszínű ajkaihoz emelte, és ártatlanul, vigasztalon megpuszilta, miközben üveggolyó alakú könnyei vastagon leperegtek szőrös kezén.

- Pedig még annyi, de annyi tervünk lett volna, amit meg kellett volna valósítanunk!

- Majd együtt tovább valósítjuk őket, miközben soha nem feleltjük el kettőnk édesanyát! Szeretnél valamit vacsizni? Készítsek esetleg egy könnyű szendót, vagy valami mást?

Nemet intett; s ebben a végtelennek tűnő kiszolgáltatottságban lyan fájdalmasan érzékeny volt ez az összetett pillanat, hogy érezték egymásra vannak már utalva egészben!

- Karolj belém édesem! Segítek, segítek! – s önmaga szelíd alig hatvan kilójához mérten férje százkilóját valami olyan hatalmas akarattal, kitartott lelkierővel emelte fel a fotel szándékosan süllyesztett mélységeiből, mint akinek határozott célja a létezés folytatása, és több szeretét már nem szándékozik elveszíteni!

Kornél melle még mindig hevesen rázkodott a sírástól; búsa, nagyon megviselt fejétől egészen testén átjárta az egyetemes veszteség tudata, de mégis mellette maradt végig a remény!

Anna kimondta a megtört felismerést: - Meghalt! Sajnos már csak emlékeink között lehetünk együtt vele! Kiborult belőle a sírás, mintha soha nem akarná abbahagyni, mint eddig makacs erővel tartogatott…   

BEFEJEZETLEN VITA

Akár egy sziget, ahol az Idő is megállt,

s a sokatmondó tekinteted akár a szike vesémbe behatol.

Arcod pirospozsga ragyogásában

huncut mosolyod játszadozik s tétovázik velem!

Sebezhető szívemben az évek

rafinált szálkái ütöttek agresszív tanyát,

s csak finom, ápolgató kezed gyógyíthatja meg!

Öledbe hajtanám meghurcolt fejem:

Egyáltalán végre lehet még valaha is

emberi gonoszkodók sóvárgásainak

naponta? Hogy lehetne titkos bejáratott biológiai útvonalakon

két szívdobbanásunkat összekacsolni, mondd?

S a félszeg, fellengzős akarat nem rejthet mást csupán azt,

hogy mindketten gyávákká silányodtunk a döntő pillanatban?

Én tudtam, hogy hamarabb véget ért a tetszetős,

kis flört,mint azt korábban hittük volna.

Hamarabb véget ért félbehagyott, tétova vallomásunk,

mint hirtelen, kapkodó lélegzetvétel,

a biztos fulladás előtt! Valóban így gondoltad?

Ezt akartad? Kérlek, felelj! Semmi kényszer!

Miért tűnt mindenkori szívvel érezhető

halhatatlanság bosszantóan végesülőnek?

Oly kegyetlenek s alávalók voltunk egymás önzetlen

s balgán nemes érzelmeihez, mint két könyörtelen despota,

akik egyedül vélik rendezetnek a Kérdést:

,,Szeretsz-e még? Vagy csupán eldobható,

olcsó használati tárgyad lehettem,

míg palotapincsiként ide-oda ugrabugráltam helyetted is?!

Tudom, hogy nagyon bosszant, idegesít,

de egyetlen percre nyugodj meg!

Te a biztos tudatlanságig gyötörnéd a kihasználható pillanatot

– most légy csöndedben figyelő:

Figyeld Szíved dobbanásait,

s csak azokra hallgass – ez a legnehezebb s legfájóbb!

– Az irigység s féltékenység mint rejtélyes megbízható

soha nem vezethessen mert rossz ómen!

Bókjaim vissza hangjaira valahol

távolból titkosan most is te remegsz, válaszolsz!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Időközben az éjszakai klubban már Annamari is javában készülődött, hogy fogadja azokat a szánalmas embereket, akik valamiért a kielégített boldogság átmeneti, röpke illúzióját, és tiszavirág-életű felüdülését egyedül az ő pátyolgató babusgatásától várhatták; persze busás haszonért cserébe! Elvégre szolgáltatásból éldegélt majdnem az egész Kupec-ország!

Annamarit mintha kicserélték volna; valahogy különösen, jótékonyan hatott rá az a felemelő gondolat, hogy immáron ő is kipróbálhatja saját magán a kismamaszerepet, és egy kis növekvőfélben lévő, angyali kis életről gondoskodhat; dobbanó szívét azonnal átjárta valami jóleső, fantasztikus érzés, és már nem úgy gondolt továbbra is a mindennapjaira, hogy na, tessék! Már megint egy szánalmasan elcseszett nap! De valami olyan dédelgető melegség járta át, és kerítette hatalmába, amit legfeljebb csak azon szerencsések érezhetnek, akik a szívükkel képesek látni!

Kivételesen valamivel kevesebb sminket használt, és rendesebb, de csinoska ruhát vett fel; ha az ember nem ismerhette volna, rögtön rávágja, hogy biztosan egy intelligens egyetemista hölgy, akit a csúnya férfiak felültettek, mert itt hagyták tökéletesen kiszolgáltatva és ráadásul egymagában! Ebben a pillanatban ténylegesen úgy festett a kinézete, mint aki nem is a szexualitást szolgáltató iparban dolgozik, de legalább is egy nagyon fiatal tanárnőfélére emlékeztetett, akinek ez az újjászületése, és az első munkanapja!

Pedig, ha végigpörgette szánalmasra sikeredett élete emlékképeit egy örökkévalóságnak tűnhetett számára a gondolat is: már vagy tizenegy nehány éve biztos itt gyűrte az ipart, és életében még elképzelni sem tudott annyi kiöltözött, makulátlanságról árulkodó szemétládát, akik egy kis alkalmi flörtért, vagy ingyen menetért mennyi mindent nem tettek volna meg csupán csak azért, hogy végre biztosan tudhassák: Maradéktalanul elnyerhették megvásárolható kegyeit!

Undorral gondolt rá, ha kimondták előtte azt a szót, hogy hölgyek kegye! Egy nőt nem lehet se birtokolni, sem pedig úgy kezelni, mintha egy több milliót is megérő, értékes vagyontárgy volna, amit kedvére csereberélhetnek valamelyik aukció keretében a Nagyhalak! Mégis sokszor úgy érezte magát, mint aki tökéletesen belefáradt, megcsömörlött, és belülről is mocskos, és nemcsak azért mert akkor abban a veszélyes szituációban megalkudott saját magával és elfogadta a hallgatásáért járó Júdás-pénzt!

Érezte, hogy mindenáron meg kellene legalább próbálnia a váltást, az elszakadást, mert ha sokáig még itt hagyja továbbra is nyüstölni magát, és az önpusztítással sem hagy fel Milánka számára már csak két hóbortos barátnője marad, és egy halom kifizetetlen számlakupac!

,,Valamit tennem kellene! De mi van, ha a stricim már mindent tud?!” – feltételezése és megérzése csöppet sem volt alaptalan, mert amikor az egyik lányról kiderült, hogy az egyik üzletemberrel szeretne menni az Egyesült Államok partvidékére, ahol természetesen királynői elbánásban részesült volna, a rohadék kisebbik főnöke előbb összeverette az arcát, majd azokra a húgyagyú gorilláira bízta a sorsát, akik bunkó tuskók egytől-egyig, de egy hulla eltüntetése még nekik sem okoz feltétlenül gondot!

,,Mi van, ha valakinek eljárt a szája, és engem is be akar mártani...? Az nem lehet! Teljes képtelenség! És különben is te csak maradj mindig nyugodt, és kiegyensúlyzott! Ne hagyd, hogy megfélemlítsen az a tetves gazember!” – így morfondírozott, miközben az öltözőjében üldögélt, és várta, hogy az aznapra beosztott Madamme néhány újabb vállalkozó kedvű, jól tejelő kuncsafttal megörvendeztesse!

Erős kopogtatás hallatszott…

- Mit akarsz már megint?! – csattant a hangja, mert kibillentették a meghitt álmokból, és azt meg különösen utálta, ha zavarják.

- Hát, szervusz tündér gyönyörűségem! – toppant be hozzá a stricije, szájában gusztustalanul inkább rágcsálva, semmint szívva a büdös szivart.

- Főnököm? Te itt? Mi szél hozott erre?! – nagyon meglepettnek tűnt, annál is inkább, mert a strici sohasem szokott leereszkedni annyira, hogy elvegyüljön az egyszerű alkalmazottak között; Ő csupán kiadta a melót, amit végre illett hajtani!

- …Már bizonyára te is értesültél arról a tragikus balesetről, mely közszájon forog itt a klubban! – folytatta a mondatot, mintha természetes lenne irritáló, gennyes jelenléte.

- Te Jóisten! Csak nem…? Mondd, hogy nem Annáról van szó?! – annyira felment a vérnyomása, és annyira ideges lett, hogy legszívesebb azonnal megfojtotta volna ezt a tetves szemétládát!

- …De Tündérem! Attól tartok, hogy ő az! De az élet megy tovább! Nem igaz?! – annyira gyilkos közönyösséggel, felszínes flegmasággal közölte szavait, mintha csak egy árva gyertyalángot akarna elfújni, mely éppen az útjába akadt!  

- De hát! Hogy történhetett??? Annának sosem járt el a szája! Inkább lett volna öngyilkos, vagy vágta volna el a saját torkát, minthogy akárcsak egyetlen percre is bemószeroljon valakit! Érthetetlen! – könnyek szöktek a szemébe; látszott nagyon érzékenyen érinti az eset. Nem mellesleg az egyik kedves öltözőpartnere volt a felfordított üvegtál számban is!

- Látod-látod! Kis virágom! Nem szeretnék felesleges szentbeszédekhez folyamodni, de meg kell még egyszer kérdeznem… neked ugye nem csicsergett el a szád?! – ahogy kifújta karikaként a füstöt, érezni lehetett Annamari egész testében, hogy terjed fokról-fokra a tartós rettegés és borzalom…

- Drága főnököm! Hisz tudod… én a világért se… - nem akarta, de most először vette észre hangjában, hogy könyörög az életben maradásért, mint egy ócska, kis szánalomra méltó lotyó!

A kis kövérkés Buddha-szerű emberke közelebb lépett és kicsit durván megfogta Annamari mindig igényesen és csinosan gondozott kontyban végződő sötétbarna frizuráját:

- Mit csinálsz te állat??? AUU!

- De kicsikém! Hiszen még hozzád sem értem! Jól tanuld meg azzal a kis fejecskéddel, hogy ez csak egy nagyon egyszerű ízelítő volt ahhoz képest, amit az a két idióta művelhet veled! Lehet, hogy az eszük híg, és mogyoró nagyságú, de ha kell, bárkit eltesznek az útból, ha az veszélyezteti ,,egyesek” jó hírét! – kicsit enyhített a fürtök szorításán.

- Megkínozhatsz egész nyugodtan te geci! De akkor mit fogsz majd mondani a Nagyfőnöknek személyesen?! Azt hogy engem is kisebb baleset ért, és ezért nem tudom hajtani a szennyes lóvét?! – Azt meg kell hagyni, hogyha forró, és veszélyes volt a helyzet Annamari akkor volt a legkarakánabb csajos Amazon!

A kis galád strici szájából kivette a még mindig jócskán izzó szivarcsutkát, melynek parazsa legalább annyira égetett, mint az izzó vas, és egyenesen Annamari arca elé tartotta, olyannyira, hogy a védtelen fiatal, szinte még gyereklány érezze, egyetlen hajszálon függhet az élete, ha a stricije úgy akarja! Gyönyörű, mély-sötét szemeiben apró félelemszikrákat vetített a szivar izzó parazsa.  

- Ugye nem akarsz magadnak még több fájdalmat kis bogár?!

- Hát persze hogy nem te idióta!

- Hogy minek neveztél?! – csattant haragja.  

- Egy tetves idiótának, aki mindig csak nyálas talpsimogatásként másokhoz törleszkedik, és keresi a Nagyhalak kegyét miközben mindig is örök vesztes marad!

Ha volt valami, amit ez a tetves rohadék ki nem állhatott, hát akkor az a minél szakszerűbb, leckeszintű leckéztetés és persze a kioktatás: ki nem állhatta, ha megmondják neki a tényállást!

- Kicsim! Azt hiszem még mindig nem jutott el a kis fejedig, hogy kivel állsz szemben?! – szivarcsutkájával csak finoman elkezdte égetni Annamari fekete csipkés kombinéjának vállpántjait. Szinte érezni lehetett, ha csak egyetlen miliméterrel közelebb ér enyhén bronzszínű hamvas bőréhez talán még a húst is porhanyóssá teheti!  

- Hú! De sült macska szagot érzek! Ugye nem szeretnéd te se, hogy folytassam?!

- Nem, nem! Kérlek… - észre se vette és máris könyörgővé változott pacsirtás hangja.  

- Mit kell akkor mondani, ha csúnya dolgot csináltál? – kezdte oktatni, mint egy tanár.

- Drága főnököm! Bocsánatot kérek! – a félelem megdermesztette hangját is.

- Na, látod! Hát megy ez neked, mint a pinty! – elvette a parázsló szivarcsutkát, és parasztos, két gyűrűs kezeivel összedörzsölte, hogy ne égjen. Annamari nem is akart hinni a saját szemének, hogy ez a kis tenyérbemászó, aljas gennyláda ennyire jól bírta a fájdalmat, amit kivételesen saját magának okozott!

- Látod kicsim! Bennem még a fájdalom sem tehet kárt! – mint egy felvágós macsó mondta ki ezeket a szavakat, miközben Annamari egész biztosra vette, hogy belül ez a szemétláda is érez valami pokoli fájdalmat, de ha valakinek akadt arra bőséges ideje, hogy hozzászokjon a poklok kínjához előbb-utóbb egész otthonosan fogja magát ott érezni!

- Drága főnököm! Az anyám életére esküszöm, hogyha eddig egy mukkot se szóltam, ezután is hallgatni fogok, mint a sír! – érezte, hogy torkát szabályosan megdermeszti a jeges félelem egyetemes érzete.  

- Hát az melegen ajánlom Tündérkém, mert kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint amit veled művelhetek, ha itt valaki még hibázik! - amint bejelentésének vége lett fogta magát és kiviharzott az ajtón.

Annamari még sokáig töprengett saját önző és ebben a percben valódi igazgyöngyöket könnyező fájdalmával a kis öltözőtükör előtt, melyben most ugyanazt az elhagyatott, árva és tökéletesen védtelen kislányt fedezte újra fel, mint aki egykoron ebbe a káosz-tépázta, elátkozott helyre betette a lábát!

Ha lehet azt mondani, hogy Vojtek Feri abban a pillanatban munkába állt, amint kézhez kaphatta érettségi bizonyítványát, akkor ez így volt igaz! Persze azelőtt is belekóstolt már a ,,munka világába” mert nagyanyával együtt takarítói állást kapott egy hatalmas méretekkel bíró irodaépületben, amiben csak úgy nyüzsögtek a befolyásosabbnál befolyásosabb, és gyönyörű és egzotikus, saját magukon is nyugodt szívvel elcsicsergő, bájolgó szépségek!

- Édes fiam! Tanuld meg, hogyha bemész kiüríteni valamelyik irodába a szemetes ládát előzékenyen meghajolsz, és megkérdezed, hogy szabad-e kiürítened a szemetet? Ha azt mondják csak nyugodtan, vagy egyszerűen csak legyintenek akkor nyert ügyed van! Értetted?! – oktatta mindig nagyanya az illem és a tulajdonképpeni jó modor szabályaira. Mintha az angolos úriember lehetett volna egyedüli példaképe, amit viszont egyáltalán nem ismerhetett, lévén életének hetvenvalahány éve alatt még egyszer nem hagyta el az országot!

- Igen mama! Értettem mama! – Mintha a hadseregben lettek volna, és nem családtagokként egy cipőben a tulajdonképpeni munkahelyükön. De Feri azt tette, amire a nagymamája megkérte, és alig pár hónap alatt a flörtölgetni szándékozó csinosabb hölgyek többsége már bizony népes táborral figyelte, hogy mikor tűnik majd fel – általában a délutáni órák folyamán -, az a kedves, szendés srác, aki mindig úgy viselkedik mindenkivel, mint valami XVIII. századból itt ragadt kóbor lovag kisebb súlyfelesleggel!

- Magdikám! Te is láttad azt a félszeg fiúcskát! Hát nem zabálnivaló segge van! – áradozott róla az egyik felsőbb körökben is bejáratos igazgatóhelyettesi női munkatárs.

- Na de Ilcsikém! Ezt nevezik liliomtiprásnak! Különben is! Nem nézem többre a srácot, mint tizennyolc, és te már most kikezdenél vele?! Szégyelld magad! – pirította le a másik.  

- Nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el azonnal bizseregni, amikor azzal a tétova ügyetlenkedésével maga után cipeli a szemeteszsákját! Az egész fiúban van valami különös és egyszerre izgató!

- Mondd csak? Ugye még véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy kavarj vele? Ugye?!

- Bevallom! Jó párszor elképzeltem már hogy milyen érzés lenne egy fiatalabb hapsival a szex!

- De kérlek! Ez gusztustalan!

- Már miért volna az?! Felnőtt, normális emberek vagyunk, akik igenis igénylik a változatosságot! Vagy talán te ugyanahhoz a henteshez mész, ha friss húsika érkezik? – érdeklődött figyelmesebben, miközben kinyújtóztatta balerinahosszúságú, kecses lábait.  

- Már megbocsáss, de elég morbid ötleteid vannak! Ekkora egy eszement örökséget, hogy valakit egy nyers húshoz hasonlítani!

- Mondd csak a magadét! De ha ismét bejön az irodába, ez a kisfiú én bizony megfogom a seggét! – s érezte máris belülről, hogy bizsergeti felcsigázott fantáziáját a vér.

Végül az általa kívánt és óhajtott kisebb tapizási hadműveletből végül nem lehetett semmi, mert Feri nagymamája is ott loholt a sarkában, hogy minél hatékonyabban készen lehessenek, és ne kelljen feleslegesen a szemetelés miatt újrakezdeni potyára ugyanazt az emeletet. S az adott irodában dolgozó, szexis titkárnőcske hoppon maradt, de figyelemfelkeltéssel a névjegykártyáját szándékosan az íróasztalán hagyta úgy, ha esetleg a fiatalember arrafelé téved célzottan is eltudja olvasni, de Feri figyelmét akkor sokkal inkább a felmosó mopp szakszerű használata kötötte le, és különben sem értett ezekhez a női, hurokkerítő praktikákhoz!

Így telt jóformán az egész átkozott trópusi kánikulával megfertőzött nyári vakációs korszaka, amikor is egy utolsó előtti augusztusi délutánon beállított a takarítók főnökasszonya, és átadott egy hófehér borítékot névre szólóan a szemlátomást megilletődött fiatalembernek, és közölte, hogy nagyon megvannak elégedve eddigi elvégzett munkájával, és ha bármikor szüksége lenne egy kis zsebpénzre akkor szeretettel visszavárják, és hogy még jobban kiélvezze a helyzet adta erotikus kéjelgéseit két rúzsfoltos puszit is nyomott mind a két pufók orcájára, ahogy felkelthesse érdeklődését!

Aztán következett egy kisebb gyorséttermi meló, ahol Feri azonnal átlátta a helyzetet, ha nem akar ítéletnapig is örökkévalóságban a fáradt étolajszagban pácolódva sült krumplit sütögetni, akkor vagy elkel végeznie valami önkéntes alakú, gyorstalpaló főnöktanfolyamot, hogy parancsolgathasson, és kedvére beszólhasson az alatta lévő beosztottjainak, vagy pedig azonnal, és sürgősen állást kell váltania! De hova mehetne még el egy egyszerű érettségivel, amikor a balatoni – kicsivel jobban fizető állások -, már mind telítve vannak?!

Végül aztán rájött arra, hogy ad magának egy bőséges hónap haladékot, amíg állandóan megerőltető fejtörések, és kölcsönös agypuhítások mellett megpróbálja kitalálni, hogy milyen elfoglaltság az, amit szívből és őszintén csinálna. Persze hiába is próbálta volna megkérdezni sótlan, kissé önmagát reklámozó apját, hogy vajon milyen szakma állna neki jól, mert az örege rendszerint szokásos szertartásai, és rituálé bástyái mögé vackolta el magát, és ilyenkor nincs az az isten, aki megzavarhatja!

Apjával nem sűrűn szeretett komoly dolgokról beszélgetni, vagy vitatkozni, mert sajnos az öreg, ha előbb-utóbb fölidegesítette saját magát valami idióta, bagatell dolgon, akkor jobb volt, ha egy árva szót nem szólt hozzá senki a nap hátralévő részében – legalább is addig a pillanatig, amíg önkéntes keretek között meg nem nyugodott!

Édesanyával ellentétben egészen klasszul, és remekül kijött; a még mindig nagyon csinos, és filigrán középkorú hölgy mindenben támogatta egy szem fiacskáját, és igyekezett mindent megbeszélni vele! Főleg olyan dolgokat is, melyeket talán illő lett volna, ha egy másik férfival beszél meg, de ez nem zavarta a kettejük közötti eltéphetetlen harmóniát.

- Most mondd meg nekem anyu, hogy miért kell pont nekem kezdeményeznem a lányoknál! Hát ezek annyira korlátolt csajszik! Mindegyiknek csak a pénz kell, meg az anyagi jólét, én meg dolgozhatok majd szakadásig! – morgolódott, amikor rendszerint valamit a szívére vett.   

Ekkor rendszerint anya egyből elkezdett fia jópofiságán kuncogni, mert imádta azt a fajta cinikusággal megfűszerezett vaskosan kiábrándult humort, amit fia egy-egy odamondogatós beszólásával meg tudott mondani!

- Már ne haragudj anyu, de ezt te nevetségesnek találod?! – fakadt ki.

- Hihihi! De szívem! Hát ez annyira jópofa! – Nem lehet pontosan tudni, hogy az anya vajon mire érthette azt, hogy jópofa? A mondatra, vagy az adott hangsúlyra, ahogy fia egymáshoz kapcsolta az adakozó szavakat? Nem is ez volt a lényeg, mégis sokszor volt úgy, hogy jó lett volna neki egy állandó báty, vagy örök barát, akivel ától-cetig mindenről és mindenkiről szándékosan, és könyörtelenül, ha kell lehántották volna a fölösleges sallangokat és kérget!

- Szerinted megpróbáljam a Bölcsészetet, vagy húzzak melózni a Balaton partra?! – kérdése látszott, hogy nagyon komoly, és nem tűrhet halasztást.

- Drága kisfiam! Felnőtt, érettségizett ember vagy, vagy nem?! Ideje lenne végre eldöntened, hogy mit is akarsz? Én nem dönthetek helyetted, legfeljebb csak támogathatom a megfontolt döntésedet! – s ezt mindig is utálta, hogy anya egyből nekifogott a kioktatásnak, ami szelídített prédikációk formájában folyt le, de azért mégis oktatás maradt!

- Tehát, ha jól értettem kedves szavaidat anyu! Mindent saját magamnak kell megoldanom! Te pedig mindenbe belemész, amit csak mondok neked! Hát ez frenetikus! – eltéphetetlenül érződött minden mondatán a megsavanyodott cinizmus.  

- Pontosan! – s hogy egy kicsit ösztönözze lelkiekben megrendült, és idegeskedésben majdnem tökéletesen kimerült és elfáradt fiát, azért még hozzátette: - Apáddal mi nagyon büszkék vagyunk ám rád!

,,Vajon, ha apja is büszke és elégedett, akkor mi a fészkes fenéért nem tudja legalább egyszer ebben a tetves életben levetkőzni saját gyilkos, fafejű büszkeségét és elmondania egyszerű, józan szavakkal azt, hogy azért nagyon büszke rá, és az is marad?!” – ezt soha nem érette.

Végül hosszas átvirrasztott, önmagát sanyargató, és átrágott éjszakázásokat követően úgy döntött, hogy előbb pénzt fog gyűjteni az egyetemi tanulmányai finanszírozásához és csak utána vág bele tejes szívvel-lélekkel a mindent átölelő bölcsészetbe! Mint minden fiatal poéta-életű lélek ő is tökéletesen illúziókat dédelgetett arról, hogy hogyan fogja teljesen átformálni, megváltoztatni a modern költészetét, méghozzá szabad versekkel, amikben az adott szótagszámok a sorok végén nem feltétlenül függnek össze, és nem is mindig rímelnek!

Inkább majd a háttérből irányítja a saját maga alkotói pályáját, és ha az egyetemi folyóirat két tőle egy cikket, karcolatot, vagy verset akkor készséggel odaadja termését is, de azt, hogy vadidegen, gazsuláló emberek előtt akárcsak egyetlen költeményét is felolvassa, mint aki egy valóban híres ember, akkor semmi pénzért nem lehetett rávenni, még akkor sem, ha a fene fenét eszik!

Egyik délelőtt megvette a vonatjegyet, az egyik helyi érdekű járatra, és az elviselhetetlen kipárolgású pisi és átható fekáliaszagban nekivágott a Balcsinak, hogy legyen egy kis indulótőkéje, ha valóban úgy dönt, hogy később megszeretné próbálni az egyetemet!

Persze azonnal belebotlott a maga kihasználható naivságával együtt az első furcsa és rókaképű emberkébe, aki lángossütőket, és halsütőket is keresett egy füst alatt költséghatékony kis fatákolmányába, amit nem lehetett éppenséggel egy építészeti műremeknek sem nevezni, hiszen kis híján összedőlt; de az ott lebzselő, fürdeni vágyó fiatalos vendégek nem is azért jöttek, hogy szemügyre vegyék az ócska bódé műszaki adottságait, sokkal inkább a jó konyha miatt, mert pár jól csengő forintért olyan ízletes és zamatos halas flekkeneket ehettek, egy nagyadag krumplis, fokhagymás lángos kíséretében, hogy bizony mind a tíz ujjukat is megnyalták utána és meg is hívták a többi ismerősüket, hogyha jó kaját akarnak, ezt a helyet semmi áron ki ne hagyják!

Ferinek ebből természetesen csak annyi jött le, hogy a csóró, és smucig főnöke jó, ha egyetlen napot adott neki, mint szabad kimentőt, és természetesen azért sem fizetett!

Általában ezek a napok kivételek nélkül mind Vasárnapra estek, hiszen akkor az emberek többsége különben is szabad programokat szervez, vagy pedig ki sem mozdul kényelmes és meghitt otthonából! De itt a Balcsi partján, ahol gyakorlatilag minden egyes nap mindent újra és elölről célszerű és érdemes kezdeni valóságos élet-halál küzdelmeket kell folytatni, ha egy kisebb vállalkozó, önfinanszírozó kereskedő rendesen meg akar élni, és nem mellesleg tollasodni az adott csekélyke jövedelemből! S minthogy az emberek többségének általában az a célja, hogy megéljen vagy így, vagy úgy mindent rákentek a dráguló alapanyagokra, ha az étlapon az árak egyetemesen emelkedésnek indultak a korábbiakhoz képest.

Amíg a többség azon a véleményen volt, hogy – főként az erősebbik nem képviselői deltás izomzatukkal eleresztve egészen nyugodtan hódolhattak a csajozási mustrálgatásoknak -, addig szegény Ferinek jó volt, ha különösen a déli órák környékén pár percre kijöhetett az átforrósodott kemencévé változó kis konyhából, ahol jó, ha egyetlen ember fért meg! A kisstílű eszközöket alkalmazó főnöke pedig, ha valahonnét szagot fogott és megneszelte, hogy útban van az ÁNTSZ, akkor aztán spuri volt aznap, és az egész kis bódét azonnal átszállították egy amolyan hordozható trélerszerűségen egy mások kevésbé üzletet ,,veszélyeztető” helyre.

Feri ki nem állhatta ezt a fajta kétszínű, és álságos magatartást; egyáltalán már főnöke puszta látványa is undorította! Képzeljenek el egy olyan rókaképű, gizda emberkét, aki megtehetné, hogy akár naponta étterembe menjen, hogy végre rendes, és normálisan tűrhető koszt kerülhessen a bendőjébe, de nem teszi, mert megdöglene, ha nem állíthatná élére a jól csengő forintokat, ezért inkább maga is koplalt!

Alig telt bele négy és fél hónap, és Feri előléptetésként nem hogy valami szerényke fizetésemelést kapott volna, na, azt már nem! De helyette előléptették lángossütővé, és még az esti műszak után a takarítás is egyedül rá várt! Sokszor szarkalábakat vésett, kigúvadt szemeivel sokszor töprengett azon, hogy mi a jó fenét keres itt, amikor érettségivel anya valamelyik ismerőse biztosan tudna neki nézni valami kevésbé mocskos és nem ennyire megalázó melót? Végül rájött, hogy sokkal inkább az olcsósított, békeidőbeli silány nosztalgiázás vonzotta gyermekkora színhelyére semmint a biztosított zsebpénz!

Végül aztán nem sokkal az utolsó munkanapja előtt alig egy nappal levette végleg konyhai gusztustalanul olajjal és zsír vegyülékével jócskán összefröcskölt kötényét, szögre akasztotta a mosogató fáját, majd zárási időben biztonságosan lezárta a kis bódét; megsimogatta már javában szuvasodásnak induló fáját, és odaadta a főnökének a kulcsokat, aki akkor már javában az egyik plázs-szerű kis bisztróban ücsörgött, és éhező szemekkel vette számításba a tizennyolc éven aluliak észbontóan szexisre sikeredett kétrészes fürdőruha és bikinis kínálatát!

- Hát te mi az istent keresel itt, te szánalmas kis pöcs?! – horkantott egyet, ha ideges volt.

- Főnök úr! Visszahoztam a kulcsokat, és bezártam a boltot! Már nem dolgozom itt tovább! – megpróbált halvány bátorságféleséget magára erőltetni, de aztán hamar rájött, hogy ez nem lehetett egyedül csak pusztán az ő kiváltsága. Még most is megremegett időnként a térde, ha félt.

- Hogy micsodaaaa??? – egyszerre elkapta az idegesség gépszíja a másokat. Úgy festett szemlátomást, mint aki most rögtön kést ragad, de legalább is minimum az asztalon heverő hamutartóval jócskán pofon vágja szerencsétlen volt alkalmazottját!

- Viszontlátásra! További kellemes napot! – már indult volna is, amikor ideges, felrobbanni készülő atombomba főnöke utána nem szalad, és megpróbálta maradásra bírni:

- Hé, haver! Figyelj már ide a kurva életbe! Ha fizetésemelést akarsz, beszélhetünk róla, de eszedbe ne jusson most a főszezonban faképnél hagyni! Megéretted?! – erősen megszorította sonkás, enyhén zsíros karját, abban bízva, hogy a fenyegetése majd biztosan célt érhet! De csalódnia kellett, mert bár Feri kissé idióta ügyetlenkedéssel, de csak kiszabadította magát, hogy végérvényesen lezárhassa életének ezt a fejezetét!

- Akkor ott rohadj meg te idióta pöcs, ahonnét jöttél! – szánalmasan előbb még ordított, majd kiáltott utána, mielőtt végleg berekedt.

Az eddig összegyűjtögetett sovány ,,zsebpénzeiből” pedig alig egy bő hónap múlva első útja a Bölcsészettudományi Kar kovácsoltvas kapujához vezetett…