CSERE-BERE

Ha elcserélném sorsomat tán a megérdemelt,
örök szerelem várakozna türelmese,
hűséggel reám.
Tengerpartok aranyló,
puha homokjába írhatnám fel az örök Egy-nevet,
aki megbabonázott,
majd rabul ejtette hitvány sebzett szívemet.

Alkonyok elvérzett vásznain,
vörös sárkányos ég alatt
csupán csak ketten létezhetnénk.
Halhatatlan romantikák echó-hangjaira
dalolna hullámok tajtékos-tánca és a kopogó szív.
Egész húsunkat s valónkat
átjárná immár a sóvárgó spleen.

Jaj, hogy eltűnt már minden
mit egykőrön kövekbe véstek tűnt századok.
Ha maradhatna még valaki tán
én sem tétováznék,
tépelődnék érte.
Átgázolnék oroszlán dac-akarattal
akadályokon s torlaszokon.

Ha elcserélném sorsomat
boldogan tipegő minitalpakon
jönne felém lenszőke-hajú,
angyali kis hercegnő,
vagy szálfaegyenes fiúcska s tudhatnám:
még ha nagy is volt, vagy vesztegető,
sorsdöntő a kiábrándult bukás
bizton araszolva az időben
még a megtalált otthon várakozna reám
s tán haza is találnék.

Ha elcserélném sorsomat talán
már kiesnék kegyek s kiváltságok
sosem-érdemelt halmazából és újból
öngyilkos halálvágy s rettegő félsz gyötörne.
Idegen mederben kapirgáló,
haszontalan vakondok lennék
ki nem lelne óvó menedékre.
A vén óceánról dalolnék,
ha a kristálytiszta égboltra nézek,
sivatagok karaván-útján egy púpú-teve volnék,
aki mohó kortyokban szomjazik.

Ha sorsomat elcserélném
tán fölöslegként már többet
egyáltalán nem panaszkodnék.
Megtanulhatnám végre kiélvezni
a haldokló, utolsó perceimet.
Hintaszékemben hintázgatva
még összegyűjthető emlékeim
láncait szövögetném
s sokat mesélnék azoknak,
kiket még érdekel
hajdanvolt sorsom története.

Ha sorsomat bizton elcserélhetném a Kedves,
ki várt volna reám egy egész életet
tán még utoljára megfogná
aggastyán-kezemet s elvezetgetne
szobák tárgyai között vagy
odakint virágok koszorújába öltözött udvaron!

CSALÁD, KALAMAJKÁK, AUTÓCSODÁK

Apámnak először egy régi, kimustrált moszkvicsa volt, amire annyira vigyázott, és amit úgy karbantartott, mintha csak éppen akkor gördült volna vele ki boldog tulajdonosként a szalonból. Típusmódosításra - legalább is egyelőre -, bele se gondolt, hiszen anno a szocializmusban tilos volt egy egyszerű melósnak csak úgy ukkmukkfuk cserélgetni ezt, vagy azt az adott autóján, ha épp nem tetszett bármelyik alkatrész is.
Később aztán következett a vajszínű Skoda 1200-as, amire még én is emlékszem, és ami - márha az ember -, jócskán a gázra lépett és elérte a 100km/órát szinte azonnal reszkető kormánnyal szét akart esni.
Anyám akkor lehetett huszonegy, amikor januárban összeismerkedtek, és későbbi történetekből pontosan rekonstruálni lehet azt, hogy apám, akárcsak a legtöbb csőlátású emberek többsége, aki mereven előre néz, és sokszor nem látja a fáktól a teljes erdőt sem igencsak komoly erőfeszítést követelt tőle, mire anyám kiügyeskedte persze minden nőies praktikáját bevetve, hogy apám végre vegye már észre a buszfülke ablakán.
Végül apám kissé alkoholista nagybátya járt közben, hogy a fiatalok végre egymásra találjanak.
Később elkövetkezett a piros szintén 1200-as Zsigulis korszak, ami már fényképekről is bizonyítható. Kis gatyámban, mosolygós pufók arccal, töpörnyű-testtel össze-vissza tekergetem a hatalmas koromfekete kormányt, és állítólag brummogó, morgó hangokat adok ki, akárcsak egy gyártási, vagy műszaki hibás motor.
Apám mit ad isten hamar beköltözött anyám szüleihez és aztán néhány hónap múltán már megvolt a lánykérés és az esküvő, amit megint csak a dolgos hétköznapok követtek.
Anyai nagyapám kategórikusan kijelentette, hogy semmi szín alatt nem ül be egy kisposkiba, mert nem szándékozik magát, és becsületét ennyire lealacsonyítani. Bár később még sokáig emlegették családon belül ezt a történetet, hogyha Trabant, vagy Wartburg lett volna valószínűleg ugyanoly sors várhatott volna a szocialista autócsodákra, mint a takaros-aranyos kis Polski esetében.
- Na de kedves papa! Hát miért nem próbálja ki, legalább egyszer az életben? - erősködött remek meggyőzőképességével apám, aki szerette, ha a dolgok a szája íze szerint történnek.
- Én ugyan nem fiacskám! - kette maga előtt két vaskos, paraszti, szőrös kezeit keresztbe nagyapám, és jócskán mgmakacsolta magát. Ha ilyen lett az adott helyzet jobb volt inkább, ha mindenki békében hagyja miután a vélményét semmi szín alatt sem lehetett befolyásolni, vagy épp megváltoztatni.
- Kellett ez neked papa?! Nézze meg az ember! A vejed kedveskedni szeretne, és akkor te meg itten makacskodsz! Micsoda dolog ez?! - Nagyanyám itt sem ismert kíméletet, és vaskos keménységgel igyekezett ledorgálni férje urát, amitől nagyapám csak egyre keményebb, hajthatatlanabb, és konokabb lett.
Jól emlékszem már a narancs és piros színekben pompázó kis Polskinkra, mellyel négyszer fordultunk oda-vissza mielőtt fiatal házasokként szüleim sikeresen elköltöztek a nagyszülőktől. Apám valósággal repesett a boldogságtól, hogy saját 1800 forintos fizetéséből, és anyám keresményéből végre saját, önálló, független lakást tudnak vásárolni, és végre új fejezet kezdődhet kis családunk életében. Akkor voltam négy éves. Akkoriban nagyon játékos, élénk, csintalan gyerkőc lehettem rengeteg sok játékautóval, és matchbox-szal felszerelkezve, mert apám uton útfélen belémbotlott, ti. mindenhova követtem, és nem lehetett levakarni, és bizony jócskán kaptam figyelmeztetéseket is, ha nem foglalom el magam még megüthetem a bokámat.
Apám remekül vezetett. Kicsit úgy mint egy profi autóversenyző, és Steve Mcqueen a Bulitt c. filmben. Mennyire érdekes kombináció lett volna, ha apám is kipróbálhat egy eredeti Ford Mustang 1968-as verdát csikorgó kerekekkel...
Apám vezetési stílusa egyetlen koncentrációban merült ki.
Nevezetesen erősen koncentrált a forgalomra és szűkebben vett környezetére, és sokszor megesett, hogy bizony feleslegesen is felidegesítette magát olyan kisstílű, már-már jelentéktelennek tetsző apróságok miatt, kezdve azzal, hogy anyám miért nem képes vezetni, amikor apám szívesen megivott volna egy üveg sört, vagy hogy anyám miért nem kedveli különösebben anyai nagyanyámat, akinek sosem sikerültek zavaros, összetettség homályába vesző dolgai? Engem azért nem kedvelt, mert - nagy általánosságban -, az anyósülést igyekeztem az autóban kisajátítani magamnak, és csupán csak igen-igen kivételes esetekben voltam csak hajlandó a hátsó ülésekre kuporodni.
- Mit keresel már megint itt? Nem akarsz esetleg hátra ülni? - kérdezte megértőn, barátságos hangon, majd elegendő volt számára egyetlen szikra, apró kisilkás, vagy hiba és máris atombombasugarú dühkitöréseket pródukált, amivel szintén sikeresen képes volt maga körül szinte mindenkit felidegesíteni, vagy kihozni az egyebként is ingatag lábakon álldogáló béketűrésből.
- A jó édes anyjukat! Láttátok ezt a vadbarom idiótát? Hát hogy a fenébe kapott ez jogosítványt?! - mérgelődött saját levében, majd kis idővel később szinte repső büszkeséggel megemlítette, hogyha én is megnövök úgy fogok vezetni, akár a legtöbb profi versenyző.
- Apukám és mi van, ha a gyerek mást szeretne csinálni? - kérdezte meg csak úgy a levegőbe beszélve, puszta kíváncsiság gyanánt anyám.
- Hogy micsoda??? - döbbent meg villogó, szikrát szóró szemekkel apám. - Méghogy egy buszvezetőnek a fia nem tudjon vezetni! - Ezt merő abszurd képtelenségnek tartotta, tehát a véleményével ellentétes álláspontnak, így nem lehet azon csodálkozni, hogy anyám - sok esetben -, óhatatlanul is jócskán felidegesítette.
Kisebb koromban talán csak azért, hogy biztos, ami biztos alapon felhívhassam magamra a figyelmet többször előfordult, hogy beültem az autó vezetőülésébe és óvatlanságból elfordítottam a kimondhatatlannak hangzó sluszkulcsot, és ha - adott esetben apám egyesbe tette, mint szokásosan -, akkor nagy volt az esélye, hogy az autó máris elindult, és majdnem lebontottam vele a szemközti szomszéd kerítését. Hát lett is nagy patália, annyi szent! A nagyszülőktől kezdve aggodó szüleimig, akiket jóformán a tartós rosszullét kerülgetett és a szinte mindig kíváncsiskodni, pletykálkodni kész szomszédságon át mindenki azonnal rohant át mihozzánk, hogy: - Na már megint oltári balhé készülődik a Bauerék háza táján!
Szerencsére idejében észrevettem a kéziféket pöttöm, hurkás ujjacskáimmal, és azonnal felhúzta, miután rövid lábaimmal képtelenségnek tűnt elérnem a pedálokat.
- Mit csináltál te Istenátka te?! - üvöltött megállás nélkül, torkaszakatából jóapám, úgy hogy valósággal zengett bele az egész utca. - Hogy képzelted ezt mi?! - dühöngve úgy rázogatni kezdte pufók, duci testemet, hogy kis híján hányingerem támadt. - Ha még egyszer beindítod az autót letöröm a kezeidet! - ordította magából totálisan kikelve, és úgy megszorította pufók karomat, hogy azon még nyolc nap múltán is kiadós véraláfutások voltak láthatóak.
- Apukám! Nyugodj meg! Majd én beszélek a gyerekkel! - vette át a stafétabotot idegileg tönkrement apámtól gondoskodó anyám:
- Édes drága kicsi fiam! Ilyet nem szabad ám csinálni, mert mindenki mérges és dühös lesz! Ha szeretnél autókázni legközelebb gyere oda hozzám, és mondd meg, hogy mit szeretnél! Nem történt semmi baj, de nagyon komisz dolgot csináltál! - figyelmeztetett annyira gyöngéden, kedvesen, mintha én egy barátságos, átutazó földönkívüli lennék, aki alig néhány napot marad a családjával aztán már megy is egy következő bolygóra.
- Még hogy nem az ő hibája! Ekkora hülyeséget én még életemben nem hallottam! - torkolt le mindenkit valamivel enyhébben apám mérgelődve, majd azonnal rá kellett gyújtanie egy újabb büdösszagú cigire, hogy valamicskét mérsékelhesse a benne felgyülemlett fölösleges feszültséget.
- Jaj apikám! Légyszíves most fejezd be! Ngyon megrémült a mi kicsi fiunk! Feleslegesen nem kell szítani a tüzet! - igyekezett erélyesebben figyelmeztetni anyám apámat, hogy jobban teszi, ha megválogatja a szavait.
- Méghogy megrémült! Ez egy nagy baromság! Néz csak rá! Ott áll akár egy szánalmas faszent, majd majd összecsinálja magát! Semmi férfias nincs benne!
- Ő még csak kisfiú! Hát tényleg nem érted?! - kérte ki magának anyám.
Apám ténylegesen nem volt hajlandó sokszor felfogni a dolgok mögötti lényegi összefüggéseket. Viszont bensőséges, szinte már-már meghitt családi állapotnak számított, ha nagymamától hazafelé veztő uton a hátsó ülésen jócskán elnyomott a zsongító álom. Senki se tudhatta, hogy vajon miért? Talán az autó monoton motorzúgása, vagy a szintén egyhangú mozgás ritmikája lehetett jótékony fáradtságom záloga. Annyi mindenesetre biztos, hogy amíg be nem töltöttem tizedik évemet addig mindig jókat szunyókáltam a hátsó ülésnek, és ennek apám nagyon is örült, hiszen hallgatható csönd uralkodott az autóban, tehát semmilyen indoka sem lehetett ami miatt feleslegesen fel kellett volna idegesítenie önmagát.
Később, mikor már nagyobbacska lettem apám megint csak kellő, elmulaszthatatlan rendszerességgel szóvá is tette napjában többször is, hogy lemoshatnám végre az autót, és nem csak a seggemet mereszthetném benne. De abban a pillanatban, hogy meglátta, hogy vizesvödörrel, habszivaccsal, tisztítószereppel, és egy nagy kerti slaggal közelítek féltve őrzött autócsodájához rögtön támadásba lendült; kiragadta kezemből az összes tisztító eszközt, és rámparancsolt, hogy majd ő megcsinálja én meg menjek a dolgomra!
Később anyám is kijött, hogy megnézze hogy haldok a kocsimosással, és hogy nincsen-e bármire szükségem? Mikor meglátta, hogy apám fényezi, mossa, suvickolja helyettem az autóját csak annyit mondott nekem: - Hagyd csak rá nyugodtan!
Így ezt a témát igyekeztünk többet nem feszegetni, vagy bármivel kapcsolatban újból szóvá tenni.
Aztán végül újból beütött pontosan a tizennyolcadik szülinapomon a mennykő 2001-ben. Apám vett egy üveg, jobbféle pezsgőt, anyámtól pedig megkaptam életem első, és eddig egyetlen akusztikus gitárját nejlon húrokkal, bár vannak zenészek, akik szerint a fémhúros hangzás az igazi. Remegő kezekkel, liftező gyomorral vettem át valódi meglepetés-ajándékomat, mire apám rákezdte szokásos felnőtt életről szoló kioktató hangnemű intelmeit, és anekdotáit. Tehát, ha igazi férfinak tartom magam, akkor igenis iszom abból a pezsgőnek nevezett undormány löttyből, amit kitöltött a pezsgős poharakba mindenkinek, és persze, ha igazi férfinak rartom magam, akkor nem fogok elkezdeni gitározni, vagy zenélni, de megcsinálom a jogosítványt, és emellé a kis és nagyteher papírját is, és akkor lehet belőlem kamionos, vagy turistabusz vezető, amit természetesen zsigerből visszautasítottam, amivel - mondanom sem kell -, bizony megint csak jócskán kihúztam előtte a gyúfát.
- Miért kell ennyire fafejűnek lenned aranygyerekem? Tizennyolc éves lettél végre! Már igazán benőhetne a fejed lágya! Mit gondolsz? Életed végéig elfogunk tartani?! - minden egyes tüskés-kritikai szava éles pengeként fúródott a szívembe. Sokszor vallattam magamat, hogy vajon apám ténylegesen az én apám volt, vagy csupán csak a nevelőm? Ahelyett, hogy a szülinap ténylegesen valaminek a megünnepléséről szólt volna apámnak szinte minden esetben sikerült azonnal kinyírni a hangulatot.
- Apa... én nem... - próbáltam észérvekre hagyatozni, ám ha egyszer apám valamit a fejébe vett, és megtervezett akkor annak rendszerint úgy kellett lennie, ahogyan azt ő elképzelte, és semmilyen ellentmondást nem tűrt az iránt, hogy vajon én miként és hogyan képzelném el a saját életemet.
Nem tudhatom, hogy vajon a végső lökést mi indíthatta be nála, de abban a percben, hogy hevenyészett tutyimutyiságommal közöltem halk hangon, hogy szeretném megpróbálni a Színművészetit, lássuk mi sül ki belőle a szeme valósággal szikrát hányt a váratlanul támadt dühkitöréstől, majd úgy nézett végig rajtam, mint eg szánalmas kis alamuszi pondrón, aki arra se méltó, hogy életben maradjon bármilyen megpróbáltatás, vagy viszontagság érje is.
- Hogy micsoda??? - hüledezett, mint aki rosszul hall. - Méghogy te??? Neked elmentek hazulról édes fiacskám! Te oda soha a büdös életben nem fogsz bekerülni! - jelentette ki, és hangjában semmifajta támogatás, biztatás, vagy épp bátorítást nem lehetett kisajtolni, amitől szülőként viselkedne egy ember.
Így történt, hogy később már - elsősorban -, a saját fejem után kellett mennem, és tennem azt, amit a szívem diktált, ugyanakkor folyamatos zsigeri bűntudat vett rajtam erőt mindahány alkalommal apám kérdőre vont később, hogy milyen is lehet az ún. egyetemista élet?
- Aztán hogy boldogulsz fiacskám? - kérdezte nem különsebb kíváncsisággal, inkább kritikai fricska gyanánt, amikor hazajöttem egy-egy iskolai tanítás után Pestszentlőrincről, ahol a madár se járt.
- Hát... elboldogulok... - feleltem, majd amilyen gyorsan csak lehet spuriztam be volt gyerekszomámba, melyet kénytelen-kelletlen kulcsra kellett zárnom apám kütyümániája elől, mert vagy két laptopomat totálisan hazavágta, hiába is próbáltuk vele megértetni, hogy egy tanárnak a hordozható számítógép is munkaeszköz! S miután a gyerekek dolgozatait is digitális formátumban kellett kategórizálni az adatok 85-90%-a totálisan elúszott. Apám pedig - nem hazudtolta meg magát -, vigyorgott, és röhögött, akár egy süldő, éretlen kamaszkölyök, akinek sikerült sikeresen borsot törnie ezuttal felnőtt fia orra alá.
Végül apám kapott egy vadiúj Skoda Octáviát a névnapjára, és úgy feszített benn kidülesztett mellkassal, mintha csak éppen az autószalonból jött volna. Nagyszüleim utcácskájában aztán hamar híre ment a csodaautónak, és persze minden szomszéd első kézből szerette volna látni.
- Meglátod még fiacskám ezzel mentek nászútra! - viccelődött, bár vicceit valamiért sosem érthettem igazán.
- Én inkább egy romantikus, egzotikus szigetre gondoltam. Esetleg a Virgin, vagy a Hawaii-szigetekre! - jegyezte meg fontoskodva, jelképes okostónik módján, már csak egy szodásszifon-szemüveg hiányzott kopaszodásnak indult fejemről, hogy komolyan is vegyenek.
- Beszélsz hülyeségeket! - intett le könnyedén.
Eljött aztán a végzetes nagy nap, ami mindenki életében amolyan lélektani mérföldkő. A lánykéréssel egybekötött polgári esküvő, aztán csupán később a szertartás. Úgy terveztük, hogy szűkkörű esküvő lesz két tanúval, és néhány baráttal. Hagyjuk a zűrös családi dolgokat egy másik évtizedre. Abban a pillanatban, hogy az anyakönyvvezető előtt hitelesítjük kézírásunkkal fogadalmunkat azonnal megszökünk innen, és felülünk egy repülőgépre, mely elrepít bennünket álmaink szigetére, és fantasztikus két hetes nászút elébe nézhetünk! Legalább is ez lett volna a nagy terv, amikről szándékosan még véletlenül se szóltunk senkinek, mert tudhattuk mennyire pletykaéhes mind a két nagymama.
Aztán ahogyan az már a tündérmesékben lenni szokott álomszép mennyasszonyom a polgármesteri hivatal előtt hagyott faképnél azzal, hogy soha a büdös életben ne próbáljam meg felvenni vele a kapcsolatot, és egyszerűen fogdta magát, és kiszállt az életemből, amit vele szerettem volna megélni!
Túlzottan felkavart a fájdalmas szakítás, bár azért igazán lmehettem volna arra a kis szigetre amit kinéztük magunknak. Mély, totális reményvesztettséggel egybekötött öngyilkos hónapok következtek, amiből szerencsére anyai nagyanyám rángatott, és emelt ki, majd következett apám halála. Úgy hagyta itt kis családunkat, mint ahogyan élet. Makacs, magányos farkas, örök, nyughatatlan lázadó volt jóformán egész életében, akit nem kötöttek a szabályok, és aki fittyet hányt az egész világra! Hogy szeretett-e igazán bárkit is, vagy önmagát? Mindmáig újabb és újabb megválaszolatlan kérdéseket vett fel...

KÍGYÓ-TÁNC

A tartós ijedtség homlokráncai
már elévülhetetlen beférkőztek a bőr pórusai alá.
Szikár, benső parancsra cselekszik
éppen úgy bölcs s ostoba.
Tanúskodni vágyó szemek zárt ablakában
már egyre nehezebb megérezni Igazat s a Jót.
Még várakozni illik a végső leszámolásra
és senki sem kérdezi:
meddig? vagy minek?

Fény-romok szikár gyöngyeiből
áll a felépített kártyavár-délután.
Egyetlen pontban összefut koncentráció,
agyafúrt, kétszínű számítás.
A sebezhető Lélek immár kétszer is
meggondolja kinek fedheti fel
sanyargatott múltját, ki előtt nyílhat igazán ki,
mint virág istenigazán?
Futtukban már egyre kifelébb dőlnek,
míg végül önmaguk lábaiban
elgáncsolódnak törtető,
pénzéhes karrierista majmok,
seggnyaló, tahó idióták.

Még rúgózatlan érzi mindenki
az Idők táguló múlását.
A kitapintható ütőér tudja egyedül
a percek ketyegve lejárhatnak végleg.
A bölcs s próféta már egyivású.
Hátára veszi akárcsak Sziszifusz önző
megaláztatását, elárulását.
Egy egész életen átbukdácsolnak
a szorgalmasan tűrők.
Egyszerre oldódik szét Erkölcs
s Illem mindenkiben s a nemes,
drága szavak elvesznek,
elsikkadnak bunkó-paraszt tolvaj-stílusok alatt.

Hiába is gügyög egy-egy kiszolgáltatott
kisded-csecsemő inkubátorok ketreceiben,
ha fiatalkorú lány-anyukák sem érhetik
milyen alávaló játékszabályok szerint játszik
e mostani, önmagát is könnyedén eláruló Világ.
Megtalálható élet-kulcsok szelíd motozását
a zárak fogságában
- félő -, már senki se hallgatja!
Senki se tudhatja miként férhetne
bele a folyamatosan önmagát
dicsőítő hétköznapokba,
változandó korszemléletekbe?!

KAMASZ-KACIFÁNTOS DOLGOK

Az osztály hangyabolyszerű zsongása egyszerre csak váratlanul abbamaradt. Mint amikor egy pusztító erejű, apokaliptikus, heves esőzés után hirtelen kitisztulnak az ég könnycsatornái. A szinte mindig filigrán, és csinos irodalomtanárnő, akibe a legtöbb kamaszsrác kicsit talán szerelmes is volt felállt katedrás asztalától, és fennhangon kijelentette, hogy Marci az új tanuló, és mostantól ide fog járni. Minden tanárban van egy egészséges félelem, hogyha felszólítja az új diákot, hogy kicsit meséljen magáról ezzel mennyire teszi ki őt önkéntelen is a nyilvános, burkolt megaláztatás mindenfajta kisebb-nagyobb célzásának mindenesetre annyi bizonyos, hogy a csinos irodalomtanárnő több szót már nem vesztegetett a látszólag majdnem két méter magas, langaléta, nyurga, koránál sokkal érettebb srácra, akinek felzselézett, tüskés haja úgy nézett ki, mintha egy underground, vagy techno-zenekar frontembere lenne személyesen.
Az osztályba bezzeg azonnal megkezdődtek az ilyenkor lány-fiú killek közötti sutymorgások, és sugdolózások, hogy vajon az új srácnak milyen nünikéi, rigolyái, meg stílusa van? Egyszóval: milyen ember lehet valójában? Az irodalomóra többi része jóformán onnantól fogva, hogy kis osztályközösségünkbe betette a lábát már nem is volt annyira fontos, és lényegretörő.
- Szerintetek mekkora szerszáma van csajok? - kérdezte vagány Anna, akit nem különösebben érdekeltek a Nyugat nagy költői.
- Jaj ne már Anna! Hogy lehet ilyen hülye?! Szánalmas! - torkolta le kedvesen dorgálva Kriszta barátnőjét, akivel anno azonnal egymás legjobb barátai lettek.
- Szerintem korához képes hihetetlenül érettnek tűnik! Semmi kisfiús dac nem érződik rajta! - legyezte meg a csajos klikk kockája Andi.
- Andika! Nagyon jól tudjuk, hogy te még a relativitás-elméletből is nyugodtan letudnád vezetni nekünk a szerelem, és a párosodás kémiai összetevőit, de ez most egy más dolog! - figyelmeztette kicsit szigorúbban Bernie.
- Jól van már! Szerintetek miért pont hozzánk rakták? Viselkedési gondok, vagy igazi fenegyerek mentalitás? - kérdezte megint egy következő lány.
Az irodalomtanárő bezzeg azonnal észrevette, hogy az adott versrészletek hangulata totálisan hidegen hagyja kíváncsiskodni vágyó, kamasz diákjait, ezért szinte támadásnak vette, ha felborul a nehezen kivitelezhető, aztán megteremtett fegyelem:
- Ha a drága hölgyek a hátsó padsorokban egy kicsit tudnának figyelni arra, hogy milyen fontosak voltak a Nyugat költői azt nagyra értékelném! - minden egyes szót gondosan megnyomott, így nyomatékosítva, hogy következő feleltetésnél elsősorban a csajos klikk tagjainak fog csattanni a képzeletbeli ostor.
- Bocsánatot kérünk tanárnő! Mi csak kíváncsiak vagyunk Marcira! - válaszolta a csajos banda feje Anna.
- Igen Anna! Nagyon aranyosak, figyelmesek vagytok, de hadd végezzem a munkámat! Nagyszünetben annyit beszélhettek vele, amennyi csak tetszik! Remélem érthető voltam?! - kérdezett vissza, ami annyit jelentett, hogy tovább már megköveteli a tartós koncentrációt, és fegyelmet.
Az osztályban peersze továbbra sem szűnt meg teljesen a halk beszélgetések láncszerű mozzanata, mégis az óra végéig valósággal mindenki lázas, mohó, kíváncsi izgalomban égett, hogy vajon az új diák miként fog a közösség tagjaihoz viszonyulni. Ezért kicsöngetésnél főként a csajok, akár a kiscsibék valósággal máris ellepték Marci padját és mindenről részletesen kifaggadták onnantól kezdve, hogy mit reggelizett aznap? mi a kedvenc színe? Van-e már jogsija és egy csomó jelentéktelenek tűnő dologgal igyekeztek terhelni őt.
Marci segítőkészen, készségesen válaszolt a feltett kérdésekre, majd gyorsan rátértek a kamaszkor egyik legfontosabb, sarkallatos témájára, miszerint: Marcinak van-e komolyabb, szexuális kapcsolata és hogy megtörtént-e már élesben az a bizonyos dolog?
Marci - érdekes módon -, itt sem zárkózott el, sőt elmesélte, hogy már nem szűz, és hogy született egy kisfia, akit születése óta nem látott. A csajoknál persze azonnal népszerű lett, és úgy bámultak rá, mint egy félistenre, akinél nincsen vagányabb, tökösebb macsó.
Marci nem volt egy olyan barátkozós figura! Tehát semmi esetre sem kezdeményezett beszélgetést, vagy dumálást a többiekkel, de nem is zárkózott el, ha valaki odament hozzá haverkodás céljából senkit sem küldött el melegebb éghajlatra. Ami újdonság volt a viselkedésében, egész emberi hozzáállásában az volt, hogy senki felett nem zsarnokoskodott sem fizikális, sem lelki szempontból, tehát ha valamit a barátságába fogadott, akkor az adott illető akár egész évben kényelmesen sütkérezhetett a nyurga, sportos srác védelmi szárnya alatt.
Az osztálytabló fényképezés szinte mindig kicsinyes viták, és stílus párharcát jelentette, persze az osztályon belül. Hogy a lányok új frizurát, és új fuhát vegyenek maguknak, míg a borotválkozni akaró fiúk is egyszerre vagányaknak, és lezserknek tűnhessenek.
Én mindig is utáltam az ilyen fölöslegesen felkapott, csupán nagyzolásra, villogásra, kérkedésre alkalmat adó perceket. A harminckét főből álló osztályt szigorú sorrendben kiültetik a tornaudvarra, a fejünk felett szinte vakítóan, elviselhetetlenül tűz az őszies nap, amíg közvetlenül mellettünk a sportpályán egy ormótlan betonfal terpeszkedik, arra az esetre, ha egynémely belevalóbb, és tökösebb diák esetleg néhanapján megpróbálna kiszökni a nem túlzottan kedvelt gimi falai közül.
- Hé hapsikám! Több vidámságot! Elvégre most fotózás lesz! - emelte azonnal fel két karomat a magasba Marci, akit szemmel láthatóan totálisan felvillanyozott, ha egy kicsit bohóckodhatott, felvidíthatta társait.
Aznap ténylegesen mindenkinek rossz napja volt, mert a matektanár újabb dolgozatot íratott, és aki csak nem volt Einstein azokat mind egy szálig elkaszálta egy-egy könyörtelen elégtelennel. A közelgő vég alán már nem is lehetett annyira testközelibb, és kézzelfoghatóbb, mint akkoriban.
- Akkor most nagy mosolyt kérek! - szólt a fotós, aki rátette a maga hasznát a képeire.
Mindenki bambán, idióta, félszeg gyerekeséggel vigyorog, akár a vadalma egyedül én vagyok, aki lehorgasztom fejemet, és míg Marci mind a két kezemmel egyensúlyozik, mint valami amatőr zsonglőr a levegőben, addig arcomon látszik a masszív szomorúság. Mondanom sem kell, hogy amikor egy héttel később elkészültek a fényképek az osztályfőnöknő szinte fensőbbségesen, nyilvánosan bírálni kezdett, és markáns kritikai észrevételt fogalmazott meg arról, hogy a szépségiparban, és a modellszakmában én biztos nem érvényesülnék hatalmas derültséget okozva ezzel az osztálynak. Magunk között szólva ez nem volt egy szép húzás tőle.
- Róbikám! Kicsi szívem! Legközelebb leszel szíves vigyorogni, ha azt mondják különben még a szüleid azt fogják gondolni, hogy nem érzed jól magad itt nálunk! - jelentette ki fennhéjázó, arrogáns hangnemben. Ami azt illeti nem is tévedt olyan sokat. Ténylegesen pocsék hangulatban voltam akkoriban, hiszen bukás szélén álltam abból az átkozott matekból.
Később május vége felé, amikor szinte kivétel nélkül mindegyik jófej tanár igyekszik lazítani a gyeplőn kirándulásra mentünk Tapolcára. Az osztályfőnöknőnek megint csak sikerült beválasztania egy ócska, lepukkant motelt, ami jóformán a külváros szélén is lehetett volna, hiszen a gyéren világító utcai világítás egyszerre kölcsönzött masszív túlvilági, és alvilági hangulatot főként azoknak, akik a fővárosból vetődtek erre a madárlátta városkába.
- Hé csajszik! Menjünk bulizni és rúgjunk ki a hámból! - javasolta Anna, aki már javában megelőzött mindenkit, mert oltári szexis mini koktélrucit sikerült magára kapnia.
- Anna! Már ne haragudj, de szerintem kissé... túlzásba estél... - jegyezte meg Andrea, miközben ki tudja hány alkalommal újból megigazította magán a szemüvegét.
- Kérdezett téged bárki is kis csibe? Akkor cipzárt be! - mutatóujjával csöndet parancsolt a másik kamasz lánynak.
- Én benne vagyok! - vetette oda Kriszta, aki stílusban láthatóan nem ismert tréfát, mert egy kisestélyi jellegű, sötétkék ruhát vett fel, aminek tetszetős dekoltázsa volt, s bár Krisztának még csak alakulgattak mellei így is káprázatosan vestett.
Végül négy csajos barátnő ment el egy helyi diszkóba a földrajztanár szakszerű gyámkodása alatt, aki csupán csak azért tartott velük, mert homályos alkuk keretében az osztályfőnöknő megkérte erre a nem túl megerőltető szívességre.
- Tiborkám! Ha lennél annyira drága, hogy vigyázol a lányokra nehogy bajuk essék! - ravaszkásan, hamisan mosolygott is hozzá,mire a földrajztanár kötélnek állt, és kényszerűségből, de elkísérte a lányokat a szórkozóhelyre, ahonnét meglehetősen spicces állapotban keveredtek haza.
Váratlan meglepetésként értékelte a tényt szinte mindenki, amikor Marcit és Angit félreérthető helyzetben találták egymás karjaiban a szállodai szobájuk magányában. Marci éppen a hófehér lepedős ágyán lazított egy füves cigivel, és látszólag saját ködös kábulatban merengett, míg Angi, aki később ugyancsak új diáknak számított nálunk melltartóban és provokatív fehérneműben állt ki az ajtóba, legalább is akkor, amikor az osztályfőnöknő jócskán indulatos, és dühöngő ábrázatával szobájuk előtt megjelent, és mindkettejüket kérdőre vonta, hogy történt-e szex?!
- Dehát tanárnő! Mit tetszik gondolni?! - hökkent meg Angi. - Én úrilány vagyok! - kérte ki magának fenntartott fejjel. Az osztály legtöbb tagja valósággal égett a vágytól, hogy a lányok egymás között megbeszélhessék a nemi együttlét kínos, vagy épp tabunak számító kis praktikáit, és nem mellesleg a csábítás ősi, ösztönszerű fortélyait.
- ...És mondd csak Angim! Mekkora szerszáma van a Marcinak? - kérdezte egyértelműen a dolgok közepébe vágva mint mindig Anna.
- Jaj ne már! Figyu! Ugye ez most nem komoly?! - kérdezett vissza, de amikor észrevette, hogy mindenki feszültnek issza minden szavát kicsit még ki is színezte a pikáns, provokatív részeket. - Hát... annyit mondok csajszik, hogy érdemes rá várakozni... - szinte kéjes élvezettel nyújtotta el a szótagokat, és mint egy végzet nője élvezettel várta a kívánt hatást.
- Szerintem ez nem is igaz! Kamu az egész! Süket duma! Én nem hiszem el! - vágott közbe Kriszta, aki gyengéd érzelmeket táplált Róbi iránt, de nem tudhatta a módját, hogy ogyan cserkéssze be a maga számára az ideális álomlovagot.
- Dumálj amit akarsz! Rohadtul nem izgat! - legyintett könnyedén Angi, majd rágyújtott tűntető nagykorúságát fitogtatón egy cigire.
- Csajok! Szerintem jobb lesz, ha mindenki visszahúz a szobájába, mert közeledik az ofő! - adta le a titkos szöveget Viki, aki sokszor úgy viselkedett, mintha Kriszta kiköpött édestestvére, vagy árnyéka lett volna. Hűségesen követte mindenhova, és azt csinálta, amit mondanak neki.
Másnap az egész osztály kivonult büszkén, felemelt fejjel a strandra, ahol valósággal már délelőtt tíz körül tombolt a hőség. A lányok ennek különösen örültek. Ti. hogy kdvükre legeltethetik szemeiket az idősebb, izmos pasik láttán. Egyesek olyannyira fellelkesültek, hogy meg se várták az osztályfőnöknő által kiadott vezényszót, hogy fürdőruhára vetkőzhetnek már a strand bejárata előtt nekikezdtek a látványos vetkőzésnek. Az volt a ciki helyzet, ha valamelyik lánynak kiesett a melltartójából a melleket gömbölyítő vécépapír, vagy merő véletlenségből kiesett a bugyijából a tampon. Ilyenkor szinte kivétel nélkül a többi lány olyan lett mintha gonoszkodó, szemétkedő kiscsibék volnának, akik azonnal harciasan elüldözik maguk közül a gyanútlan, még ártatlan csibéket.
- Nézzétek! Ezt az égést! Laurácska! Nem is tudtam, hogy neked már ekkora didkóid vannak! Hadd tapizzam csak meg! - ezzel Anna máris odalépett, és kicsit elkezdte gyömöszölni a jócskán piruló, és szégyenkező Laura melltartóját, amiből szinte azonnal kiestek a jócskán összegyűrt vécépapírgalacsinok.
Kriszta valóságos bombázó volt tangás, sokatmutató bikinijébe, és én mint valami szánalmas, pufók szerencsétlen bájgúnár elbújtam egy tölgyfa árnyékában és kínzó homofóbiámmal, kisebbrendűségi komplexusaimmal, alig mertem levetkőzni. Talán még a lányok is kuncogva ugrattak:
- Nézd csak a Róbikának is micsoda hasizma van! - máris látványosan tapogatni akarták hájpacnis úszógumijaimat, én pedig jóforán nem győztem pirulni, és elsüllyedni megalázott szégyenemben. Aztán a többi kamasz srác is látványosan vetkőzni kezdett. Persze az összes lány csábosan, flörtölőn, és magakelletőn körbevette a fiúkat és mindenki vágyakozó, epekedő sóhajokat küldött, amikor végre Marci is levetkőzött és közszemlére tette sportosan izmos, kidolgozott testét.
- Hát én menten elalélok... - valósággal önmagában sóhajtozott Laura, akinek kifejezetten a kigyúrt macsók jöttek be.
- Ugyan menj már te dinka! Nem is akkora nagyszám! - legyintette le Andrea, de azért szemüvegét levéve jó alaposan megnézte magának Marci kidolgozottnak látszó felső testét.
- Lányok! Ideje fürdeni! - adta ki a végszót az osztályfőnöknő, ami annyit jelentett, hogy mindenkinek kötelezően be kellett ugornia a mendencébe lubickolni.
Ami külön kuriózum volt, hogy még a medencén belül is ugyanúgy megvoltak találhatók a már osztályon belül kialakított klikk-csoportok lányok és fiúk elkülönülve beszélgettek, játszottak, vagy ugratták egymást. Aztán később mindenki ment a maga dolgára.
- Róbika! Olyan halott kókadt a színed! Úgy festesz, akár egy dagadék vámpír, aki nem kapott elegendő vért! - jegyezte meg a medence jócskán csúszós, fekete biztonsági gumival ellátott részénél Laura, aki bordószínű bikiniben feszített, és a világért el nem távolodott volna a csajos barátnő-klikktől.
Mindenki tudta, hogy Laura szeret kekeckedni azokkal, akiket kipécézett magának, és akikről pontosan tudhatta, hogy képtelenek megvédeni magukat, vagy talán közönyösen nem is akarják kiprovokálni a további felesleges konfliktust.
- Laura! Annyira bombázó pipi vagy ebben a bikiniben! - lépett oda hozzá Gábor, aki amolyan fenegyerek volt kiszámíthatatlan viselkedéssel. Vele volt cimborája Ákos is egy újabb ügyeletes balhézós srác.
- Jaj, hát... annyira köszi! Ez sokat jelent! - jelentette ki nagy büszkeséggel Laura, és szándékosan úgy hajolt be, hogy tetszetős dekoltázsát a két kamasz srác kicsit tüzetesebben is szemügyre vehesse. Aztán egy jól irányzott váratlan pillanatban a kamasz Lány egyik karját Gábor megragadta és akkorát lökött rajta szándékosan gyilos vigyora kísértében, hogy Laura azonnal a medencében találta magát. Nem mellesleg még jól is állt neki a vizes haj.
- A rohadt életbe mi seggfejek! Ezt most meg miért csináltátok?! - kérdezte kisebbfajta fújolós hisztit csinálva, miközben hisztizve paskolta maga körül a vizet.
- Gondolkozz csak el! Bár úgy tűnik neked még ez is nagy feladat!
Alighanem végül Laura kénytelen volt belátni, hogy elég szemét dolgot művelt velem, de büszkesége még ezek után sem engedte meg, hogy akár egyszer is elnézést, vagy bocsánatot kérjen.
A strandolás végén észre se vettem és alig négy órán belül olyanná váltam mint egy pufók homár, amit a forró vízből kivett a szakács, és égési fájdalmak kezdtek gyötörni. Marci ellenben - szemmel láthatólag -, egyre komfortósabban, és hatékonyabban illeszkedett be a közösségi életünkbe, és egyre több barátságot és ismeretséget kötött. A végzős évben pedig ő volt az, aki kertelés nélkül felajánlotta, hogy elfuvaroz a Budarörsön megtartott érettségi bankettre, és haza is visz. Az ember folyton szeretne benne reménykedni, hogy azért kis idő elteltével mégiscsak a helyére kerültek a sokszor képtelen, kacifántos dolgok.

MEGTÉVESZTÉSEK MANIPULÁCIÓJA

Keddi napon történhetett, hogy otthon ültem. Emlékszem oltári pipa voltam, és nagyon megharagudtam az egész világon mellett apámra, aki szinte kivétel nélkül mindig hencegett, és nagyzolt, és reklámozta elsősorban azt, hogy ő mennyire jófej, ezzel jóformán szinte azonnal másokba fojtva a drága szót, hogy akárcsak bárki is megpróbáljon vele kultúrálisan, tehát észérvekre támaszkodva elbeszélgetni.
Jól emlékszem a kirobbant vitánk tárgyára, mely nevezetesen a jogosítvány minél hatékonyabb, és célszerűbb megszerzése körül forgott. Apámnak ugyanis az volt az elsőrendű elképzelése, hogy buszvezetőként számos baráti jellegű kapcsolatra tett szert, és kollegái között is szép számmal akadtak olyan kulcsfigurák, akiknek autósiskolájuk volt panellakásunkhoz közel.
- Mit is ér egy rendes ember jogsi nélkül édes fiam?! - hallottam napjában tőle legalább vagy ezerszer, ha nem többször. - Figyel! Lerakod a kocsit, utána a teherautót, és a nagy terhet, aztán két éves szakmai gyakorlat és akár egész nyugodtan mehetsz is külföldre turistabuszra! Olyan szelíd vagy, akár egy bárány! Semmi bajod se történik! Amellett szépen lehet vele keresni is! - okoskodott tanító jelleggel, amitől sajnos kötélidegeim jócskán a plafonon lifteztek egy rövid idő után.
- Apu... én... szóval engem... ez nem érdekel... ne haragudj... tudom, hogy milyen fontos ez egy igazi férfi életében, de engem... nem érdekel... - nyögtem ki, amikor magunk közt ültünk az ebédnél, mert anyám dolgozni ment kora hajnalban.
- Hogy micsoda??? - lepődött jócskán meg a tartósnak nevezhető meghökkenés és a szomorú kiábrándulás között féluton. - Ezt mégis egész pontosan hogy kell érteni?! - tette fenyegetőn, hatalmi pozicióba helyezkedve karba vaskos karjait mellkasa előtt.
- Szeretnék jelentkezni a Színművészetire! - próbáltam tutyimutyi, gyáva bátorságomnak legalább a csíráját magamra erőltetni, hogy azért valamennyire azért mégiscsak láthassa, hogyha kell igenis képes vagyok megállni saját lábamon, de feltételezésem önmagát beteljesító jóslatként ütött vissza rám, akár egy nagyon kellemetln, pokoli ostorcsapás.
- Úgy látszik édes fiacskám anyád és én egy idiotát neveltünk tizennyolc évig! - vonta le szokásos megfellebezhetetlen, cinikus következtetéseit, ha azt érzékelte, hogy nem lehet igaza.
- Sosem tartottam magam hülyének... - motyogtam az orrom alatt, mert nagyon jól tudtam, hogy utálja, ha nem nyitom ki a számat. Szemmel láthatóan totálisan kész volt - legalább is -, idegileg.
- Hát akkor nézzük a dolgokat reálisan, logikusan! Évente felvesznek arra az egyetemre ötven emberből csupán alig négyet, és nehogy tévedésbe essél! Van három nyamvadt rosta és még az sem garancia, hogy te oda valaha is bekerülsz! - cinikus, öntelt, hencegő szavaitól szinte azonnal liftezni kezdett a gyomrom, és olyan hirtelen jött hányingerszerű émelygés tört rám, hogy azt hittem ott helyben okádni fogok.
- Ne is tagadd édes fiacskám! Most valósággal gyűlölsz engem, de ez rendjén van! A e korodban én is hasonlóképp gondolkodtam a világ dolgairól! - vonta le következtetéseit, és ha egyszer kimondott valami - szerinte -, alapigazságnak minősülő dolgot, akkor ott már tilos volt minden további érvelés. Én azonban mégiscsak elmondtam saját véleményemet:
- A jelentkezési lapomra azért biztos, ami biztos felírtuk ezt az egyetemet is! - nyergeltem át védekezésbe.
- Ha engem kérdezel édes fiam! Veszett fejsze nyele! Oda protekciós kapcsolatokra lenne szükség! Bár... - gondolta meg magát -, lehet, hogy az sem érne a te esetedben semmit! Nézz csak magadra! Tohonya, elhízott dagadék vagy! Ez a csúf igazság! Egy színésznek, aki jóformán egész nap a kirakatban van, meg a színpadon főleg bizony jócskán adnia kell a fizikai megjelenésére te meg olyan... szánalmas és átlagos vagy! - állapította meg saját véleményét.
Ezt szokta szokásos módon követni az a fajta fullánkos megjegyzés, hogy önmagamat hányasra értékelem egy tizes skálán. Én a legtöbb eseten a kettes alát szoktam mondani, míg apám - ujdonság ebben sem volt -, még egyet is értett megállapításommal, holott egy igazi szülőnek - tetszik, vagy sem -, minden esetben támogatni, biztatni, bátorítani kellene a gyerekét, és nem fordítva pocskondíázni, ahogy nálunk történt.
- Köszönöm a segítséget... - igyekeztem végre berekeszteni a beszélgetés fonalát, mert apám megint sikeresen elérte, hogy megfosszon minden maradék önbizalmamtól. Inkább azonnal berohantam a szobámba ebéd után és addig jóformán ki se jöttem, amíg anyám a kora esti órák környékén haza nem jött, és megkérdezte, hogy milyen napunk volt.
- Semmi különös drága ciccám! - felelte könnyedén odavetve apám. - A te édes fiacskád színész akar lenni! Szerintem nem kellene álmokat dédelgetnie, mert hamar megbánja a dolgot! - jelentette ki, miközben igyekezett önzetlen segítségét felajánlva elvenni anyámtól a vásárolt dolgokat.
- Apukám! Te is tudod, hogy ezt nem kellett volna mondanod! Most megint előbb járt a szád, minthogy átgondoltad volna válaszaidat! - igyekezett gyöngéden, rábeszélősen, enyhén megdorgálni anyám apámat nem sok sikerrel, mert abban a percben apám megint jócskán felkapta a vizet, és bedurrant az agya:
- Hát ez nem igaz! Már te is kezded?! - emelte fel kicsit fenyegetően, ellenségesen a hangját, mintha veszélyben érezné saját testi épségét.
- Nem kezdek én semmit apukám, és nyugodj meg! Beszélgetünk nem! Mit kell itt üvöltözni folyton, hogy a szomszédok is hallják a patáliát! - igyekezett csillapítani anyám apám heves, vérre menő indulatait.
- Csak azt nem értem a hülye fejemmel, hogy mégis mit képzel?! - vett egy nagy levegőt. - Jó! Játszunk el a gondolattal, hogy behívják a felvételire! Ha mondjuk énekelni, és táncolni kell akkor mit fog kitalálni? Egy terhes bálna vonaglása a színpadon, vagy mi?! Nevetséges az egész! - állapította meg, mintha ő lenne az én helyemben.
- Apukám! Miért kell neked mindig megjegyzéseket tenned?! Miért nem hagyod, hogy azt csinálhassa amihez kedve van?! - vonta kérdőre anyám.
- Azért mert nem eléggé tökös, és talpraesett! Semmi férfias, vagy vagány temperamentum sincs benne. - szögezte le az apám, és elvárta volna, hogy csinos anyám mindenben maximálisan támogatja megkérdőjelezheetlenségét.
- Szerintem időt kellene neki hagynod!
- Te most komolyan beszélsz?! Micsoda idióta szöveg ez! Méghogy idő?! Mennyi időt adjak neki, mondd? Talán még harmincéves korában is nekem kell eltartanom?! - már megint előbb járta a szája, mint az esze.
- Ez egy szemét megjegyzés volt apukám! Robi nem tehet róla, hogy ilyen a világ!
- Dehogy is nem! Valld csak be nyugodtan! Mindig is anyuci pici fiacskája volt, és bármit megkapott amit csak akart egész gyerekkorában! Semmiért sem kellett megküzdenie! Bezzeg én az ő korában! Már egy egész családról gondoskodtam! Persze nektek fogalmatok sincsen, hogy ez mekkora szívás volt!
- Van fogalmam apukám! Én is hasonló körülmények között nevelkedtem, de ne hogy már ezek a dolgok határozzák meg a mindennapjainkat az ég áldjon már meg! - pírított rá anyám.
- Pedig a drágalátos fiacskádnak fingja sincs róla, hogy mi az igazi élet! Tovább már ne idesesíts jó?! Befejeztük! - ezzel apám, akár egy magában átkozódó kamasz tüntetően bevonult a tágas, kényelmes nappaliban, helyetfoflalt külön bejáratú foteljában, és kinyitotta az aznapi sportújságot, és persze inkább bekapcsolta a tévét, csakhogy felesége logikus következetéseit már ne kelljen hallgatnia.
Anyám most hátrament a gyerekszoba, csöndesen kopogtatott hármat és benyitott:
- Szervusz kincsem! Hogy érzed magad? Milyen napod volt? - kérdezte kedvesen.
- Semmi különös... - feleltem szemmel láthatóan szomorkásan, megviselten, mint akit máris bedarált az élet.
- Apád miatt vagy ilyen? - tapintott a lényegre. - Ugyan már Robi! Ő csak nagyon félt téged és aggódik a jövős miatt!
- Igen tudom... de állandóan megaláz, és megszégyenít...
- Ez csak azért van, mert nagyon nehezen mutatja ki az igazi érzelmeit! - közölte vele kedvesen.
- Akkor is szeretném megpróbálni a Színművészetit! - vágtam rá kapásból.
- Én pedig mindenben segíteni fogok neked, amiben csak tudok! - bensőségesen megöleltük egymást.
Másnap elérkezett amitől szinte mindig is rettegtem egész életemben a felvételi vizsga. Felkészítő irodalomtanárnőm - talán, hogy valamicskét megpróbálja kompenzálni, vagy jóvátenni saját felelősségét, ti. azért nem kísérhet el, mert neki aznap órákat kell tartania, bizony túlzottan is kifogásokat kereső magatartásnak tűnt. Helyette egyik osztálytársnőmet kérte meg, hogy kísérjen el, és biztasson, bátorítson.
- Szia Robi! Csókolom! - köszönt Erzsi osztálytársam nekem, és kissé ideges anyámnak.
- Szervusz! Igazán örülök, hogy elkísérsz minket! - köszönte meg anyám máris a nemlétező segítséget, hiszen osztálytársnőm még semmit sem csinált.
- Te is szeretnél jelentkezni? - kérdezte néhány perc múlva csakhogy megpróbálja feloldani bennünk az egyetemes izgulást.
- Hát... még nem igazán döntöttem el, hogy valójában mihez is szeretnék majd érettségi után kezdeni... - valotta be őszintén.
- Mi is gondoltuk, hogy megpróbáljuk a Színművészetit, hátha bejön... - válaszolta nem titkolt büszkeséggel a hangjában, amitől engem azonnal heves pánikroham fogott el. Kérdem én, miért kell a szülőknek minden alkalmat megragadniuk, hogy csemetéjükkel henceghessenek? Az egész kísértetiesen hasonlított egy állatárverésre, csupán csak azzal a lényeges különbséggel, hogy itt a kísérleti nyúl én voltam!
- Ez szerintem is nagy dolog! - felelte Erzsi, majd bátorítón gyönyörű mosolyt küldött felém, mintegy titkosan jelezve, hogy pontosan megértette az adott szituációt, és hogy ne féljek semmitől, ő azért van itt, hogy segítsen.
Mindháram bementünk a Vas utcai tágas,kissé piszkos, elhanyagoltsággal küszködő épületbe, ahol a ,,korán kelők" már azért szép számmal lézengeni kezdek, mégha nem is gyülekeztek.
- Úgy látom pont időben érkeztünk! - jegyezte meg anyám humorosan, míg én gombócokat nyeltem kín keservesen a félelemtől. Méghogy az esélytelenek nyugalma! Lehet, hogy ez egyeseknél még működhet, de ha ez most nem sikerül akkor valamit sürgősen kezdenem kell, mert nagy a rizikója, hogy apám valósággal kifog utálni komfortos kis otthonunkból, vagy halálom napjáig elhallgathatom cinikus megjegyzéseit arról, hogy az élet a magamfajta emberrel szemben a legigazságtalanabb.
Nagy márványlépcsőkön kellett felcaflatni a negyedik emeletre, ahol később pontban fél kilenc körül megkezdődtek a felvételik. A legtöbb korombeli kamasz fiúk-lányok vegyesen jobbára tök egyedül érkeztek, és én kicsit zavarónak éreztem, hogy nekem egyszerre két nő segítségére is szükségem van, hiszen instabil önbizalmam minden ötödik másodpercben jócskán kihagy.
Időközben váratlanul egyre többen, aztán mégtöbben kezdtek szállingózni a fiatalok az épületbe. Voltak akik szándékosan valamifajta piperkőc, fennhéjázó, arrogáns attitüd mögé igyekeztek szándékosan elrejteni saját belső érzelmi vívódásaikat, míg mások határozottan átkapcsoltak motyogó üzemmódba, és maguk elé beszéltek, hogy ilyen szar a világ, meg olyan szar stb.
Volt egy-két kamasz, felnőttesnek kinéző lány, aki mintha tüntetőn hencegni szeretett volna zenei szaktudásával, és máris elővette a hegedűt, vagy csellóját a fekete nagyobbméretű tokokból, és bőszen hangolt, mintha nagyzenei koncertet akarna merő kisujjból azonnal rögtönözni.
Végül délelőtt tizenegy is elmulhatott, amikor rám került a sor. Ezt óra nélkül is könnyedén megállapíthatta az ember, elvégre a korgó gyomor mindig megmondja az igazat.
- Halász Róbert! - szólított egy utolsóéves, gyönyörű, felnőtt nő.
- Menj csak bátran kincsem! - biztatott, unszolt anyám. - Addig mi itt megvárunk!
Felálltam ültő helyemből, és nekiindultam életem talán egyik merföldkőnek számító, mégis megnehezebb sétájának. ,,Lesz, ami lesz! - gondolhattam. De azért jobb lenne, ha legalább az első két rostán átjutnék! Talán még kisstílű, ócska önbizalmam is azonnal visszatérhetne.
Mint később megtudtam valamifajta ütött-kopott, dohszagú, és kriptasötét kelléktáron át vezetett az út a rögtönzött kis házi színpadig, ahol produkálni illett magamat. Így is többször majdnem sikeresen elgáncsoltam saját magamat, mert a kis alig negyvenvattos izzó halvány, síri fényeket teremtett odabent. A kedves, felnőttes nő mindvégig bizalmasan mosolygott, és persze nem tudom, hogy szakmai kötelességből, mindvégig igyekezett tartani bennem a lelket, hogy lazítsak, vegyek mély levegőt, meg, hogy nem lesz semmi baj stb.
Végül csak kimentem a sötét kulisszák mögül egyenesen egy arcomva világító, erősfényű reflektorlámpa vizslató lencséje elé.
- Sok szeretettel köszöntjük fiatalember! - üdvözölt egy öreges, rekedtes hang. A levegőben masszív, tapintható cigarettafüst szaga terjengett, amit - őszintén szólva -, mindig is utáltam. - Akkor lássuk csak! - az idősebb hang látványosan rezegtetni kezdte jelentkezési lapomat melyre kötelezően illett feltűntetni, hogy milyen versek, prózai részleteket tanultam meg, hogy meglegyen a kívánt repertoár.
- Akkor halljuk Arany Jánostól a tengeri hántást! - szólított fel.
Nagy kortyokba kezdtem nyelni a félszegségemet, majd a vártnál kicsit hangosabban, remegő hanggal elkezdtem mondani. Elég volt három perc és kissé tüntetőn a zsűri elnöke máris egy másik ezúttal prózai részletet követelt tőlem. Ha jól emlékszem Füst Milán valamelyik drámájából. Végül következett a tánc és énektudás felmérése. Dagadék kövérségemből fakadóan groteszk, és szánalmas látványt nyújthattam, tehát a táncolás alapból ki lett zárva, vagy szándékosan nem feszegették. Az énekléshez is egy olyan alaphangulat szükséges, amikor az ember nyugodt és jól érzi magát. Azzal, hogy elkezdtem egy népdalt kántálni nem tettem szert túlzottan nagy, és elismert népszerűségre.
- Hát... kedves Róbert... - csóválta meg fejét a zsűri elnöke, maga is Jászai Mari-díjas, kiváló művész fél lábbal a sírban. - Jöjjön kérem kicsit közelebb hozzánk, foglaljon helyet és mondja el nekünk, hogy miért szeretne az egyetemünkre járni? - szinte a hátamon máris öklömnyi nagyságú izzadságcseppek kezdtek gyülekezni, és legbelül megéreztem, hogy most következett el az általános kóstolgatás, kekeckedések korszaka.
Leültem, vigyázva azért, hogy fekete posztó nadrágomnak, és hófehér hosszú ingemnek baja ne essék, ha már szegény jó anyám annyit vesződött a kivasalásukkal.
- Gyermekkorom óta a filmek világa vesz körül... - jegyeztem meg gyerekesen motyogós hangommal, ha elfogott a kellemetlen idegeskedés és frusztráció. - Szeretnék filmet készíteni, és elmesélni egy történetet saját forgatókönyv alapján... - folyattam.
- Ne haragudjon, hogy máris félbeszakítom - gyújtott rá egy újabb azon a napon ki tudja, hogy hányadik gusztustalan, kátrányszagú cigijére a neves színész. - Ha esetleg nem jönne össze ez a mostani jelentkezése, akkor mik a tervei? - kíváncsi, szúrós gomb szemeivel valósággal az ember veséjébe látott.
Úgy néztem vissza rá bámuló, kétségbeesett, szomorú szemeimmel, mint akiben kapásból egy egész világ dőlt össze. A lehetséges, elképzelt, választható jövőképem pillantok alatt rombadőlni látszott. Mindenesetre kicsit megpróbáltam legiggadni, és azt válaszoltam, hogy a Tanárképzőre is beadtam a jelentkezésemet.
Az aggastyán, nagytekintélyű színésznek tetszhetett a válaszom, mert ravaszkás rókaképű mosolyt villantott és csak annyit mondott: - Ritka, mint a fehér holló, ha egy színész tanárnak áll!
Ezzel vége is lett a felvételinek, és én úgy lépkedtem a vaksötét kellékestár és a kis háziszínpad kulisszái mögött mint aki önmagában elsíratja azt a lehetsőéget, mely talán csupán azoknak adatik meg, akiknek megvannak a maguk kapcsolataik filmes, színészi körökben.
- Na? Kincsem? Mi volt?! - anyám lázas izgalomban máris körülvett harapofógószerű kérdéseivel. Úgy éreztem azonnal megfojt a nyakkendő is, mely még mindig egyre szorosabban tekeredett tokás nyakam köré.
- Igen Robi! Kérlek áruld el! - kontrázott osztálytársnőm, aki ugyancsak nagyon izgatottnak tűnt.
Alig vártam, hogy kisétálhassunk a Vas utcai épületből és újra friss és szabad levegőt szívhassak. Amikor kiléptünk vettem egy nagy levegőt, és amennyire szokásommá lett az évek során, hogy sosem magamért, hanem másokért aggódok felvettem egy szereppózt, mely arra vonatkozott, hogy jól érzem magam, és minden a legnagyobb rendben van.
Anyámmal viszont annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy pontosan megérezte milyen lelki konfliktusokkal küszködök lelkem mélyén, és megköszönve osztálytársnőm segítségét, támogatását szépen hazaküldte Erzsit, akivel másnap is a gimiben találkoztunk.
- Na, kincsem! Most egyedül vagyunk! Mesélj csak? Hogy is volt ez?! - faggatni kezdett, gyanús, kíváncsi óceánkék szemeivel, amiknek utoljára kiskoromban hazudtam.
- Szerintem nem vettek fel... - feleltem halkan. - Különben már rég megmondták volna...
Anyám látta rajtam, hogy borzasztóan kimerült vagyok, és lelkiekben nagyon megviselt a felvételivel járó összes herce-hurca. Ezért folyamatosan bátorítani, bíztatni igyekezett, mint egy jó szülő.
- Én mindenesetre nagyon büszke vagyok rád mondjanak akármit! - ölelt magához és össze-vissza puszilgatott.
- Anya... most mi lesz...? - kihallatszott hangomból a kétségbeesett félelem, hogy sehova se fognak felvenni, és akkor apám örülhet, mint majom a farkának, hogy ő megmondta, hogy egy szánalmas lúzr vagyok semmi több!
- Édesem! Figyelj csak ide! - odamentünk egy tisztának látszó, köztéri padhoz, s bár nem ültünk le csupán álltunk egy helyben. - Közösen kifogjuk találni, hogy mi legyen, csak nem szabad bepánikolni, és kétségbe esni! - olyan mély lelkiereje, és súlya volt a szavainak, hogy azzal kősziklákat lehetett volna könnyedén egyensúlyozni. Engem azonban megint elővett a búskomorsággal egybekötött depresszióra kész hajlamom.
- Anya... félek a jövőtől... - észre se vettem, és a nyílt utcán bőgtem el magam, akár egy szánalmas, picis ovódás.
- Hékás! Kincsem! Nézzenek oda! Nincs vége a világnak! - törölte le papírzsebkendővel gyengéden krokodilkönnyeimet, miközben igykezett megvigasztalni. - Meglátod valami majdcsak lesz! Én mindenben támogatni foglak!
- Apa... mit fog hozzá... szólni... - hüppögtem.
- Azzal ne foglalkozom én majd lerendezem, ha kötekedni mer! - Anyám azzal belémkarolt, mintha a legjobb barátnője lennék, és utban hazafelé a Moricz-körtéren kedvenc pizzás helyünkön becsomagoltattunk elvitelre két óriási sajtos, szalámis, pepperonis pizzát.

VALAMI MÉGISCSAK MEGMARAD

Valami majd mégiscsak megmarad,
akár egy tenyérnyi, aprócska
illanó parázs a szendergő hamu alatt,
falmélyedésekbn megőrzött borostyán-szív,
sóhajok hídján romantikus szent-lakat.
Egyetlen tükör, melyet hegy-élesen kettéhasít
titkolt pillantások, áruló gesztusok egész sorozata.
Akár egy tündöklő hölgy-profil,
akibe még azt hihettük tisztán,
hűséges szavakkal karöltve szerelmesek lehetünk.

Valami bennünk kiírthatatlanul mégiscsak megmaradt,
ahogy lassan távolódik az Időből
hősszerelmesek homokba-írt lábnyoma,
a hőn áhított, megkövesedett csigaház.
Mahagóni-árnyak közt kislányos fejed
félrebillentve, mikor éppen töröd
cikázó gondolataid miközben gondolkozol.

Babonázó őz-szemed valaha volt legszebb
ragyogását elküldheted inkább ajándékba,
míg arcod hamvas-őszinte emléke fakulófélben volt.
Elképzelt családi életed, gyerkőceid kacagó trappolászása,
miközben homokvárat építenek s te közben emlékezel.

Asztalodon vajon ott lesznek-e még
a tehozzád írt Múzsa-verseim,
vagy méltatlan féltékenységedben
rég tűzre vetetted szánalmasnak ítélt papírcsomóim?!

Most már te is elmész s tán magamra hagysz
immár tán mindörökre.
Rózsaszín álmok, szilvalekvár-felhők
közt felkészülsz manipulátor-szerepedre,
mellyel mindenkit megtévesztesz,
ujjaid köré csavarsz.
Kicsempészett, gyerekes titkaiddal,
mint aki belső lelkében egyszerre lázadna,
felbújtást szervezne átlépkedsz
gazella-szökkenéssel saját,
jól őrzött határaidon.

Nagymama leszel majd, amikor végleg rádöbbensz:
a szeretetnek, szerelemnek, akárcsak
a kettőnk lelkét egybeforrasztó Mindenségnek
nem lehetnek sem játékszabályai,
vagy anyagi eszközei!

ARCCAL A BIZALOM FELÉ

Zoli szülei különös módon hagyták ott egymást. A fiú akkoriban talán öt-hat éves lehetett.
Egy borongós, barátságtalan november végi délelőtt történt, amikor apja meglátogatta őket, és mivel Dávid szülinapja volt hozott ajándékot is, amiből aztán acsarkodó, kiabálós veszekedés lett.
- Hogy volt neked képed idejönni, mi??? - fakadt ki önmagából totálisan kikelve a még mindig filigán, sportos anyuka, miközben kisebb mutatványra volt szüksége a magassarkú cipőjében, hogy beegyensúlyozhassa a szülinapi tortát az étkezőasztalra.
- Ági! Nem hozzád jöttem! Csak a kis krapekot akarom felköszönteni! - ügyetlenül szorongatta a díszes csomagolópapírba csomagolt ajándékot, miközben egyre frusztráltabban, idegeskedve tűrte volt párja pikírt megjegyzéseit.
- Ha jót akarsz, akkor most rögtön eltűnsz innét! Érthetően fogalmaztam?! - emelte fel a hangját, és legszívesebben ott helyben összekarmolta volna exének az egész arcát. Azonban mintha meggondolta volna magát, amikor kisfia is belépett, mit sem sejtve az ebédlőbe.
- Anyuci! Segíthetek...? - kérdezte, mert megijedt a veszekedés hallatán.
- Hát te meg mit keresel itt?! - förmedt rá feldúlt anyja. - Takarodj be a szobádba de azonnal! - parancsolta rá, mire a gyerek reszketőn visszarohant a gyerekszobájába.
- Ez nagyon nem volt szép dolog Ági! - vonta le a maga következtetéseit az apa. - Most bemegyek a fiamhoz és odaadom az ajándékát akkor is, ha tótágast állsz! - érződött a hangján, hogy minden szavát komolyan, határozottan mondja, mert volt feleségének szinte azonnal inába szállt minden bátorsága és veszettül hátrálni kezdett az útjából. Amíg házasok voltak a férfi sosem emelt rá kezet, és sosem bántotta se fizikálisan, sem szóban a fiát.
Hármat kopogtatott a gyerekszoba ajtaján. Ez volt a fiúk között a titkos kopogás, majd óvatosan benyitott. Odabent egy halálra rémült, sírószemű kisfiúcska bámult rá, aki most mintha újra megpróbált volna vidám, és boldognak látszani:
- Apu! Anyu nagyon ideges! - jegyezte meg egérke-vékony hanggal.
- Szervusz kisöreg! Sok Boldog szülinapot! - közölte vele, mintha az előbbi nem veszekedett volna exével. Ügyetlenül a háta mögött morzsolgatta a díszes ajándékot. - Ezt... ezt neked hoztam... - óvatosan letette a kisfiú ágyára az ajándékot, majd megpróbálta megvigasztalni.
- Apu? Anyuci miért haragszik? - kérdezte kis idő után hüppögve a fiúcska.
- Jó kérdés! - merült erősen gondolataiba. - Tudod kisöreg a felnőttek dolgai nagyon bonyolultak... - érezte, hogy ennyivel nem fogja megúszni a dolgot, mert a gyerek kíváncsiskodni fog, és ez további kérdéseket vet fel, amikre - tetszik, nem tetszik -, illik válaszolni.
- Tudom, hogy valószínűleg nem érted, hogy miért váltunk mi el, de szeretném, ha tudnád, hogy mi mindketten imádunk téged! Te vagy a legislegjobb dolog az életünkben!
- Akkor miért kell folyton veszekedni? - kérdezte, és látszott, hogy ennyivel nem fogja beérni.
- Tudod... hogy is mondjam... biztosan te is szoktál haragudni valamelyik barátodra, akivel sok mindenben nem értetek egyet! De attól még mindig barátok vagytok csak a saját véleményetek különbözik! És szóval az van, hogy... anyu és én megbeszéltük, hogy külön folytatjuk, mert azt éreztük, hogy így sokkalta jobb lesz mindenkinek... - miért volt mindig halálosan kimerítő, és fáradtságos feladat elmagyarázni egy alig hat évesnek a dolgok tulajdonképpeni összefüggéseit?
- Nincs kedved kibontani az ajándékot? - valamivel a gyerek elé tolta.
A kisfiú óvaosan forgatta érdeklődő figyelemmel, majd óvatosan megpróbálta kibontani a csomagolást. Míg egyes gyerkőcök, akár a fenegyerekek valósággal széttépték a csomagolópapírt, addig Zolit arra nevelte az anyukája, hogy igenis becsülje meg a dolgait, és holmijait. Így is jócskán beletelt vagy tizenöt percbe míg végül sikeresen kibontotta a téglalapméretű dobozt, amiben egy eredeti Batmobile lapult.
- Hú! Tökre szuper! - forgatta meg pufók kis kezei között az értékes, felbecsülhetetlen ajándékot.
- Nagyon örülök kisöreg, hogy tetszik neked! Az igazság az, hogy nem tudom, hogy jót vettem-e, mert sok mindenhez nem értek, de nagyon örülök, ha te is!
A gyerek máris játszani kezdett a szőnyegen népes akciófigurái és játékai társaságában, és látszólag ügyet sem vetett apjára, aki kisebb büszkeséggel egy kis ideig csak állt a szobában, és imádott kisfiát bámulta. ,,Bárcsak az emberek ne adnák fel alkuk keretében saját gyerekkorukat!" - vélekedett. Aztán kicsivel később lekuporodott ő is törökülésben a szőnyegre, és megpróbált játszani fiával. Mostanság szinte nonstop rohanás és ingázás volt az élete, és úgy érezte nagyon sok fontos dologból kimarad, melyek a gyerekkorban döntő fontosságuknak számítanak.
- Zoli mit szolnál hozzá, ha elmennénk együtt valahova? Szeretnék bemutatni neked egy nagyon kedves nénit, és biztos vagyok benne, hogy ti hamar barátok lesztek! - csak úgy kiesett a száján. Mi a fenének akarta elmondani, hogy új barátnő lépett be az életébe. Azt képzelte, hogy egy hat éves kisfiú majd megérti, hogy neki is szüksége van bizonyos magánéletre.
A gyerek továbbra is nagyon jól elvolt. Megszokhatta már, hogyha a felnőttek dühösek, veszekedősek, ingerlékenyek egymásra akkor a legjobb megoldás, amit egy védtelen gyerek tehet az, ha csöndesen, hangtalan némasággal meghúzódik a családi perpatvar színfalai mögött, és nem vesz tudomást semmiről sem.
Időközben megjelent az anyuka is, aki mintha csak szándékosan akarta volna felidegesíteni volt férjét kihívó, szexis, provokatív ruhát vett fel, és ha ez nem lett volna elég a meghívott zsúrvendégek között saját pasiját is meghívta, de persze egyelőre még nem merte bemutatni kisfiának.
- Zolikám! Kicsi szívem! Kérlek fújd el a gyertyákat a tortádon! - lépett be a gyerekszobába, felborítva ezzel a már amúgy is ingatagnak érződött lelki egyensúlyt, márha létezett egyáltalán ilyen.
- Anyuci, nézd mit kaptam aputól! - emelte magasra aprócska feje fölé a hatalmasnak tűnő Batmobilet.
- Látom édesem! Nagyon szép! De most menj és fújd el a gyertyákat jó! Addig szeretnék egy kicsit apuval beszélni! - utasította a kisfiút, aki zokszó nélkül engedelmeskedett, mert megszokhatta már, hogyha anyja egyszer valamit kimond akkor elvárja, hogy a dolgok úgy is történjenek, ahogy eltervezte. Kiviharzott aprócska lábaival a szobából egyenesen az étkezőbe, ahol hatalmas, tizenhatszeletes, marcipános dinoszauruszos tortaköltemény fogadta, és persze egy rakás vidám, és zsivalygő, ünneplő gyerkőc, akiknek a felét sem ismerte és akik szinte azonnal rázendítettek a ,,Boldog Szülinapot" kezdetű dalocskára, amint meglátták őt.
Időközben a gyerekszobában megint csak parázs, vérremenő vitába szállt elsősorban a saját életével elégedetlen anyuka és volt férje:
- Te egy szemétláda seggfej vagy! Világos?! Hogy képzelted, hogy idedugod a képedet és ajándékkal lekenyerezheted az én fiamat, mi?! Akár hívhatnám a rendőrséget is! Tényleg! Nem is rossz ötlet! - már nyúlt is volna saját mobiljáért, melyet valami miatt szeretett a gyerekszoba közelében tartani, szükség esetére.
- Figyel Ági! Nem azért jöttem, hogy elkezdjük ezt az egész értelmetlen, gyerekes hisztit! A fiamat köszöntöttem fel, és szerettem volna elmagyarázni neki a közös dolgainkat, és azt, hogy én és te is mindennél jobban szeretjük őt! Látom, hogy neked ez sehogyan sem jó, úgyhogy én akkor elmegyek! De amint lesz egy kis szabadidőm szeretném elvinni a kisöreget valami szép helyre, márha megengeded! - próbálkozott még egy utolsót, mielőtt exfelesége majdnem szabályosan felnyársalta volna vérben forgó, dühös szemeivel.
- Takarodj ki az életünkből te mocskos szarházi! - üvöltött utána, amint az apuka óvatosan, halkan becsukta maga után a bejárati ajtót.
Az ünneplő sokaság ebből szerencsére semmit sem vett észre, legfeljebb csak az ünnepelt, aki a gyertya elfújása után visszaszaladt a gyerekszobába, ahol az anyja mérgében ripityára igyekezett törni tehetetlen bosszúállásával a Batmobilet.
- Anyuci! Anyuci! Miért? - kérdezte sírásra görbülő szájjal. - Rosszul viselkedtem...?
- Ez is amiatt a hülye, idióta apád miatt van! - szinte már élvezte, amint a fantasztikus csodajárgány, fia kedvenc hősének autója apró darabkákra törik szorgos-gyilkos kezei alatt.
Amint végzett az anyuka megint csak magára hagyta a szomorú, és sírós kisfiát és visszatért a zsúrvendégekhez, hogy kicsit ő is a középpontban sütkérezhessen, és legalább láthassa legújabb pasiját, akibe talán kicsit bele is volt zúgva, mint egy süldőlány. Később a vendégek ind egy szállig elmentek, és mindenki a legjobbakat kívánta a kicsi Zolikának. Az anyuka új pasija szexis, kigyúrt sportos testével még maradt egy darabig, és igyekezett segíteni eltakarítani az ünnepség szokásos mardvényait; a papírtányérokat, és a műanyag evőeszközöket, majd úgy döntött ő is elmegy, hadd legyen egy kicsit magában a csinos anyuka.
Következő alkalommal, amikor az apa meglátogatta fiát ismét benézett a gyerekszobába és szinte rögtön tudta, hogy volt felesége valami aljasságot művelt. Ugyanis sehol sem találta a Batmobilet. Megkérdezte fiát, hogy mi történhetett:
- Anyu eltörte... - közölte halk, szomorkás hangon Zoli.
- De hát miért csinált anyu ilyet?! - hökkent meg jócskán gyereke szavaitól.
- Azt mondja nagyon utál, meg haragszik rád... - vallotta be szégyellősen.
- Szeretnélek elvinni valahova! Persze, ha te is akarod! - hajolt le hozzá, majd kézenfogva megindultak.
- Hát te meg megint mi a jó fenébe sántikálsz, ha szabad kérdeznem?! - emelte fel az anya a hangját.
- Szeretném elvinni Zolit egy szép helyre! Egyelőre még én vagyok az apja! - közölte határozottan.
- És szerinted én megengedem ezt?! - kérdezett félvállról vissza az anyuka karját keresztbe téve.
- Ne izgulj! Délután háromra visszahozom őt épségben! - válaszolta, majd kisfia pufók kezeit megfogta és együtt kisétáltak a bejárati ajtón, miközben volt felesége magában füstölgött.
- Tudod mit Zoli? Előre ülhetsz! - beültette maga mellé az anyósülésre a gyereket, becsatolta a biztonsági övét. Szándékosan kicsit lassabban vezetett, és betartott minden közlekedési szabályt.
- Szeretnék neked bemutatni egy nagyon kedves, aranyos nénit! Szerintem te is hamar megkedveled, megszereted őt... Képzeld csak már alig várja, hogy megismerhessen!
- Apu? Ő is olyan dühös lesz, mint anyuci? - kérdezte szomorú, kétségbeesett szemekkel.
- Kisfiam! Dehogy! Meglátod hamar megfogod kedvelni.
Autóval elmentek előbb egy moziba, ahol gyerekeknek szoló animációs filmet vetítettek, majd beültek egy pláza gyorséttermébe, ahol Zoli megkóstolhatott egy hatalmas sajtburgert négyzetalakú rosejbnival.
Ekkor köszönt rájuk egy sugárzóan egzotikus, angyali hölgyemény. Annyira közvetlennek, kedvesnek, és bájosnak mutatkozott, hogy nem lehetett rá haragudni:
- Sziasztok! Bocsássatok meg a késésért, de hát a forgalom... - kissé idegesen, hamvas, hosszú kezeit tördelve kezdett kislányos mentegetőzésbe, mint aki nagyon izgul amiatt, hogy vajon milyen lesz az első találkozás. Az apa, mint akit bolha csípett meg szinte rögtön felugrott a helyéről, és ugyancsak jócskán zavarban volt, mégis szíve majd kiugrott a helyéből, amint meglátta ezt a fantasztikus nőt.
- Semmi probléma Brigi! - könnyed arcra puszival üdvözölték egymást, mert még nem tudhatták, hogy a kisfiú hogyan fog reagálni.
- Kisfiam! Szeretném bemutatni neked Brigit... tudod ő egy nagyon kedves néni... - az apuka érezte, hogy olyan idiótán, és elcsépelten hangzik ez az egész, mégis hirtelen jött zavarában jobb nem jutott az eszébe.
- Szia Zoli! Nagyon örülök! - nyújtotta ki angyali kezeit a megilletődött kisfiú felé, akinek pisze orra mustáros lett a hamburgertől, amit igyekezett elmajszolni. A kisfiú apjára nézett tanácstalanságában, majd amikor a férfi mosolyogva bólintott Zoli óvatosan kinyújtotta pufók, enyhén maszatos kezeit, hogy a hölgy is lássa a bizalom első jeleit.
- Jaj de aranyos, barátságos kisfiú vagy! - óvatosan kezet fogott vele. - Megengeded, hogy letöröljem a mustárt a szádról? - kérdezte.
Zoli tanácstalanul megint apjára nézett, aki beleegyezőn bólintott. Mire Brigi megfogott egy zsebkendőt a retiküljéből, és gyöngéden, gondoskodón törölgetni kezdte előbb a kisfiú pisze orrát, később a száját:
- Nincsen semmi baj! Ez velem is megesik! - válaszolta annyira kedvesen, mintha egy anyuka mondta volna.
A nap hátralévő részét együtt töltötték. Zoli sok mindent elmesélt gyerekkoráról, és emlékei közül, és hamar egy hullámhosszra került apja új gyönyörű barátnőjével, aki ragaszkodott hozzá, hogy vehessen neki egy játékot.
- Ne félj semmitől Zoli! Ez a mi titkunk marad! - lehajolt hozzá. - Megengeded, hogy átöleljelek?
A kisfiú barátságosan megengedte, hogy a gyönyörű hölgy magához ölelhesse.

FEDÉL NÉLKÜL

Egy aggastyán kinézetű férfi lépett ki mocskosnak látszó esőkabátban az egyik szállóról, ahova csupán azért tért be, mert úgy beszélték a városban a hajléktalanok egymás között, hogy a zsaruk mindenkit elkapnak, és bevisznek a kóterba, ha meglátják, hogy az utcán, vagy az aluljáróban él, vagy épp alszik. Borostás, piszkos, enyhén borvirágos arca, melyet a finom hajszálerek elpattanása folyamatosan vörössé, idegessé szinezett mintha már hónapok óta nem látott volna szappant, sem egyéb más tisztálkodószereket. A kutyaürülékes járda végén egy jelentős percre megállt. A külső szemlélő az egész jelenetből csupán csak annyit vesz észre, hogy kissé Pierre Richard-módon megpróbálja magán megigazítani holmiját, ami egyelőre még az ő tulajdona volt, de valójában azért állt meg, hogy lélekerőt gyűjthessen a folytatáshoz. Szórakozottan jobbra-balra nézett körültekintően mielőtt átkelt volna fontoskodva, kicsit magában motyogva a zebrán; néhány lelkiismeretfurdalásos autós adott neki száz forintot.
Nevét mindig foglalkozásával együtt Kun Árpád karosszérialakatos.
A csalóka ordas erejű szél pillanatokon belül masszív, apokaliptikus orkánná kerekedett, majd felkavarta a úton maradt chipszeszacskók, cigarettacsikkek hitvány, húgyszagú kupacait. Áprád elindult egy ételosztásra, amit valamiért az utóbbi időben főként híres, celeb emberkék csináltak, de azok is csupán addig tartozkodtak a szabad ég alatt, míg egy-két címlapfotó készült róluk, aztán már mentek is a maguk dolga után. Arra gondolt beáll a sorba. Ahogy végignézett az adott soron szemügyre vehette, hogy a jobban öltözött, fösvény, vagy zsugori, pézkuporgató emberek is éppen úgy hajlandóak akár naphosszat sort állni egy kiló lisztért, cukorért, vagy egy tál ételért, és néhány baráti, kedves szóért.
,,Micsoda egy szélhámos, sunyi bagázs!" - vonta le maga számára a keserű konzekvenciát.
A hosszú, tágas étkezőhelység jóformán teljesen tele volt. Az embernek jócskán illett összehúznia magát, ha azt akarta, hogy egyáltalán elférjen a legtöbb ember mellett. Rendszerint már hajnali ötkor sort állt, ám keserűen tapasztalta, hogy egynehányan, akik később érkeztek pofátlanul eléje tolakodtak, és mikor erre udvarias tapintatosság mellett felhívta a figyelmet páran még meg is fenyegették, hogy jobb lesz, ha tartsa a száját.
Arca kissé betegesen sápadt, szeme pedig vizenyős volt. Legútóbb valaki beajánlotta ingyenes orvosi szűrővizsgálatra, ahol tetőtől-talpig kiadósan megvizsgálták, majd az illetékes orvos kerek perec közölte vele, hogy az egyik szemén hályog van, amit sürgősen el kell távolítani, ha egyáltalán még látni akar ebben az életben, és mikor megmondta, hogy sajnos nem tud fizetni, az orvos is széttárta két kezét így jelezve, hogy nem az ő baja, és ő arról persze nem tehet.
Keresztülfurakodott vagy fél tucat egymással ordibáló, rikácsoló emberen, és csupán az ételosztó pultnál eszmélt fel, ahol két jól megtermett teástermosz volt a nap szenzációja, és töményelen mennyiségű szendvics, melyet az egészségügyi kesztyűt húzó ,,sztárvendégek" úgy nyújtottak át mindenkinek mosolyogva, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, ha valaki hajléktalanok sorsára jut.
Árpád félénken megpróbálta elolvasni az étlap kínálatát, ám szemüveg nélkül az utóbbi időben szinte semmire se ment, és kisebbfajta szégyenérzet környékezte meg, ha elő kellett vennie.
- Mit szeretne öregapám? - kérdezte egy fiatal színész, akit valamelyik puccos, belvárosi színházból ideszalajottak.
Tétovázott egy darabig, hogy mit feleljen. A korgó gyomor ugyanis minden szempontból rossz tanácsadó.
- Jó reggelt kívánok! Kérnek valami jó meleg ételt, ha szabad! - kérte végül, és nem tudta észrevenni a hófehér porcukorban megforgatott lekváros fánkok gyönyörűséges sorozatát az asztalon. Valósággal azonnal összefutott a nyál a szájában.
Most a fiatal vezető színészen volt a sor, hogy az acélszínű, hatalmas kondérból hatalmasat kanalazzon az odakészített merőkanállal. Valamilyen gulyásra emlékeztető, kissé zsírosabb étel volt, szaftosnak nevezhető, kiadósabb cupákokkal. A színész jócskán telemérte, a tányér szélén vastagon csöpögött le a szaftos, pörköltlészerű zsír. Minden csepje vétek. Egy másik fiatal híresség ezúttal egy bájos hölgy hatalmas karéj kenyeret nyújtott át Árpádnak. Tekintetébe volt írva, hogy jobb lesz, ha megbecsüli, amit kapott, mert egyhamar nem fog többet kapni.
- Még valamit? - kérdezték mindketten.
- Köszönöm szépen! - válaszolta magát meghajtva, majd megpróbált ülőhely és asztal után nézni az összetorlódott sokadalomban.
Egy sarokasztalnál két részeges csöves beszélgetett, akik sebtében távoztak. Arra gondolt oda fog leülni. Kiadósan megpakolt tányérja ínycsiklandón gőzölgött. ,,Mennyire más volt a kilencvenes években minden, mikor még volt biztos megélhetése! Az emberek valahogy még tisztelték, és meg is becsülték, nem úgy, mint mostanság!" - mélázott.
Igényesen fogott néhány papírszalvétát, melyet partedli gyanánt máris betuszkolt a nyaka köré, majd fogta a hatalmas karéj kenyeret, és bár kissé gusztustalannak találta, hogy koszos mind a két keze, de hát mit volt mit tenni jóízűen falatozni kezdett. Nagy megnyugvást érzett, hogy hasa nem kezdett újból korokni. A finom étel kívül-belül felmelegítette. Valósággal újra embernek érezhette magát. Évek óta volt egyedül. Feleségét elvitte a rák, míg gyerekei, unokái talán szegénysége miatt nem vettek róla tudomást. Ideiglenesen alkalmazkodott a magányhoz, aztán később már úgy vélte, hogy létezni sem tud nélküle. Egyetlen dologra volt büszke jóformán egész életében, hogy amikor először megpillantotta későbbi feleségét, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne udvarolt volna neki, és a legszerencsésebb férfinak érezte magát, amikor a hölgy is azt válaszolta, hogy nagyon megszerette őt.
Amint leépítések voltak agyárban, ahol dolgozott észrevette, hogy legtöbb kollegája, barátja, ismerőse úgy bánik vele, mintha nem vérből, és húsból lévő emberi lény volna, sokkal inkább mint egy kodorgó kísértettel, aki csupán átsiklik egy életen.
Felnőtt lánya szinte egyfolytában fogadkozott, hogy amint tud megfogja látogatni, és hozza az unokáit is. Ám akárhány alkalommal felhívta őt telefonon, szinte minden esetben kitérő választ adott, vagy hogy valamelyik unokája beteg lett, és el kell halasztaniuk a személyes találkozást. Később szinte lázas izgalommal kutatni, keresni kezdte azon régi barátait, ismerőseit, akik elsősorban váratlan halála esetére személyes holmijait, tárgyait és egyéb ingóságait biztonságban megőriznék majd rokonainak, és valahogy különböző zavaros legendákat szőtt egy-egy értékesebbnek gondolt lom-kacat köré, melyet innen-onnan összeszedett.
Személyi igazolványa, érvényes lakcímkártyája már régen lejárt. Különben is azon a véleményen volt, hogy a legtöbb embert sosem volna szabad papírok, és digitális kártyák alapján megítélni. Viszont a túlzottan nonszensz, groteszkké aljasult világ pontosan ezt tette azokkal, akiknek már nem tudta hasznát venni.
Amikor végetértek a jól termelő kilencvenes évek, és munka híján maradt minden szabad percét imádott felesége betegágyánál töltötte és öt kitartó, megfeszített hónapon keresztül ápolta őt annyira gyöngéden, odaadón, mint akik igaz szerelemmel tudnak csupán szeretni. Hálás volt minden együtt töltött percért, és mikor még mindig gyönyörűnek látott felesége utolsót sóhajtott egy november végi éjjelen úgy érezte megszakad a szíve, és darabokra törik egész személyisége. Felnőtt lánya - ki tudja miért -, nem jött el a temetésre és bár később udvariasan igyekezett érdeklődni, hogy miért nem rótta le anyja felé a kegyeletét lánya mindig csak hárított és hárított.
Komotosan falatozott, miközben lelki szemei előtt egymás után villantak be, akár az aprócska jelzőlámpák egész életének eseményei. Mikor végzett, úgy érezte majd kicsattan. Előkapta régi pipáját, mellyel úgy nézett ki, ha rágyújtott, akárcsak kedvenc amerikai írója Ernest Hemingway. Észre se vette és hamar délután két óra lett. A téren, ahol ételt osztottak a nyüzsgő embersokadalom számára egyszer csak váratlanul kiürült. Hirtelen bűntudat kerítette hatalmába, hogy nincs étel az asztalán, tehát így nem foglalhatja le magának az asztalt. Elvégre édességet még nem is evett, így újból ahhoz a kedves színésznőhöz ment, aki megajándékozta néhány kedves szóval, és baráti mosollyal.
- Tessék? Mit szeretne jóember? - kérdezte újfent ragyogó, napsugaras mosollyal a színésznő.
- Kérem szépen kaphatnék egy kis... édességet...? - fohászkodott halk hangon, fejét lehajtva, mintha hibát követett volna el.
- Ó! Egy perc türelmet kérek! Megnézem maradt-e egy kis finomság! - a színésznő segítőkészen máris hátrament a többi kollegájához és érdeklődött, hogy maradt-e bármifajta édesség. Tíz percbe is beletelt mire visszajött egy kisebbfajta nejlonzacskóval, ami telis-tele volt mézeskalács pogácsákkal.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át kedvesen a megilletődött embernek, aki megköszönte és visszatért eredeti asztalához csakhogy még elüldögélhessen büntetlenül egy darabon.
Árpádot páni félelem kerítette hatalmába, ahol eszegetve, pipázgatva precízen átgondolta eddigi életét, és legalább harminc évnyi űrt fedezett fel, melyek a semmibe vesztek. Miért nem volt képes több időt tölteni a családjával? Miért volt örökösen hiperaktív, és nyughatalan természet? Sehogy sem tudta megfejteni.
Később felkelt a helyéről és böfékelve tovább sétálgatott a körúton, és figyelmesen szemlélte a kirakatokat. Később találkozott egy-két cimborájával, akikkel éjszakára azért mégiscsak elment egy
hajléktalanszállóra. Holmiját és legkedvesebb tárgyait magával vitte, sőt az ágyában is vele voltak, másnap viszont, amikor kora hajnalban útra szeretett volna kelni keserédesen, és szomorúan vette észre, hogy jóformán összes holmijának lába kélt. Valószínű, hogy valakik kirabolhatták. ,,De hát hogy történhetett ilyesmi, amikor mindent magánál hordott?" - töprengett. Végül is arra a következtetésre jutott magában, hogy sajnos - főként a mai világban -, egyre többször, és egyre gyakrabban fog még ez előfordulni. Ám azért a szálló üzemeltetőjének elpanaszolta:
- Szeretném megemlíteni kedves Uram, hogy Önöknél lopnak! - közölte egyértelmű kijelentéssel, majd szinte meg se várva, hogy mit reagál válaszára a szállás vezetője vette megmaradt holmiját és tovább állt.
Később talált magának egy kényelmes kis kuckót valahol a belvárostól nem messze egy lepukkant gyártelep valamelyik omladozó, régi házában, melyet jobb lett volna tán bontásra ítélni olyan keserves állapotban volt.
Letelepedett a piszkos padlóra. Talált néhány rőzsagallyalt, elhasznált papírt, és újságot, melyből aprócska, takaros tüzet gyújthatott. Elvégre ki venné észre? És ráadásul gyulékony anyagok sincsenek a közelben, tehát nem lesz semmi baja. Eltűrt fürdőszobai csempedarakkákkal igyekezett körbekeríteni a tüzet, mely a kezdeti időkben kellemes meleggel szolgálta ki. Később elővette zsákjából az egyik még fel nem bontott konzerv sólettet, melynek a szavatossága valószínűleg már régen lejárhatott, és melyet valamelyik menhelyen osztogattak.
,,Már csak egy jó nagy karéjszelet kenyér hiányzik!" - vonta le a keserédes következtetést, ám olyan éhes volt, hogy egy egész ökröt is felbírt volna falni. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kamasz-hangokat hall valahonnét. ,,Néhány tizenéves srác bandázik biztosan!" - gondolta, és úgy volt, hogy tovább állt, amikor valószínűleg a tűz és az ezzel járó füst lebuktatta.
- Nézzétek csak srácok! A mi piás barátunk itt tanyázott! - hallotta egy beképzelt, arrogáns nyurga fiú hangját, aki mintha szégyellte volna, hogy a pubertás velejárója az, ha erősen mutál az ember.
- Tényleg! - jöttek át mind az öten a másik helységből. - Na mi a helyzet öregapó? Van nálad lóvé?
- Te akkora idióta paraszt pöcs vagy! - szidta le kíméletlen haverját a másik. - Öreg! Nem látod, hogy ez egy csöves geci! Ennek ritkán van tízezerje! Így van, öreg harcos?! - kérdezte a másik srác.
- Srácok figyuzzatok! - szólt közbe a köpcös dagadék. - Szerintem nem éri meg! Inkább húzzunk a Starbucksba!
- Megengedtem, hogy pofázz Petike?! Ugye hogy nem! Akkor kussolsz addig, amíg azt nem mondom! - torkolta le a gyilkos hangú, nyurga srác, aztán előkapta a rúgós kését, amit ki tudja, hogy honnét szerezhetett be, és könnyedén hasba szúrta a hajléktalan férfit, aki fájdalmában meggörnyedt és elterült a padlón.
- Így járnak azok, akik bepofátlankodnak a mi területünkre! - felelte, majd leköpte a fájdalmakban fetrengő embert, és öt másik társával együtt azonnal elszaladt.
,,Hát ez nem lehet igaz! Egyetlen nap leforgása alatt kiraboltak, és leszúrtak! Még az hiányzik, hogy meg is haljak!" - kezdett töprengeni, miközben agyában egymást követték a sebesen cikázó gondolatok. Megpróbált kínkeservesen feltápászkodni; érezte ahogy a meleg vér átjárja törtetőn, és erőszakosan egész testét. Majdnem elájult mire talpra vergődött, aztán támolyogva elindult az utcán, és kiért a főútvonalra. Megpillantott egy vegyesboltost, aki épp a zöldségeket, és gyümölcsöket rendezgette, mint jó kereskedő.
- Bocsásson meg kérem... segítségre lenne szükségem... - mondta ki szakatott hangon a szavakat, mert időközben kínzón rátört a szomjúság.
- Mi kéne jóember? - mérte végig fizimiskáját a kereskedő.
Kun Árpád ekkor nyitotta szét viharvert, viseletes kabátját és mutatott hasára, melyet időközben pirosas, alvadt vér borított.
Még szerencse, hogy a kereskedő nem pánikolt be egyhamar, hanem azonnal beszaladt és telefonált a mentőknek. Aztán visszajött és megpróbálta elállítani a tartós vérzést egy dunsztos, szorítókötéssel. A mentőknek a csúcsforgalom miatt így is kerek fél órára volt szükségük, hogy kiérkezhessenek. Azonnal beszállították az élettelennek tűnő Kun Árpádot a kórházba, ahol elláták sérülését.
Később azt beszélték, hogy a kereskedő meglátogatta, és vitt neki néhány élelmiszercsomagot. Talán azért mégiscsak maradtak emberek a földön?

BÉKE VELÜNK

Béke velünk.
Észre sem igen veszik,
s mégis egyre sűrűbben,
indokoltabban mondogatják
mint a dadogó,
ki egyszer még újra beszédképes lehet,
de még nem most.
De minden kiszámítható,
tetetett mozdulat bizonyos
hamis ellenpólust szolgáltat;
lázít, felbújt, vagy épp megveszteget
hazugsággal, jólcsengő ígéretekkel,
amik előbb-utóbb szeméttelepre vándorolnak.

Átszivárog a mindennapi
berendezkedett életeken,
átüt lekevert pofonok égető ostorán,
torkon ragad, s szíven is üt.
Béke és jólét! Igen!
Mondogatják, de aligha hihetik egyre többen.
Agymosott idiótákból mosolygó,
vigyorgó álszent ostobákból
sem lehet elég.

Hangyaszerűen szaporodnak
immár a mámor-csatakos parti-hagymafejek.
Hogy mindenki bukjon csak
bele nyugodtan a közösbe;
ki mert nem úgy muzsikált kötvény
s részvény, mások meg mert nem
tudhattak ügyesebben kupeckedni,
s ügyeskedni.

Torkig tűzelve már a Béke,
a boldogulás álságos jelszavaival.
De újra s újra lépten nyomon iszapos,
ragadós megvesztegetett
hazugságokra bukkannak,
kik eléggé szabadgondolkodók,
tanulékonyak.
Hitegetve, hogy az álombeli
luxuséletmód nem csupán csak
csalfa ábránd,
de valami kézzel is megfogható.

És hogy az átlag ember tehetne
nyugodt szívvel mást is mint mindig
azt lesse sunyító, árgus szemmel
az Élet rostáján ki lehet győztes-befutó?!
Mehetnek meghívott after-partik
álszent krémjéhez
mint tékozló Cortezek,
gigoló Pizzarók.

Béke s jólét kellene ide úgy bizony!
De úgy istenigazán.
De megint e töményen túltelített
hízelgés Janusz-arcú öntömjénezése
mindennek, árulásnak.
Mert időközben csúfos,
rossz álommá lett valóságból
valami mindig itt ragad.
Mindennek tolvaj fejedelme jő,
hogy ál-igazságokat rendeljen el
s észre sem veszi,
hogy a legtöbb jó embert senkivé
vetkőzteti éhbérhez is
a kevés létminimuma!

ÁLOM ÉS LÁTOMÁS A VALÓSÁGBAN

Gyermekkorom óta meglehetősen furcsákat álmodom. Talán a rémálmokhoz legfeljebb csupán annyi közük van ezeknek a szinte szürreális, groteszk látomássorozatok képeinek, hogy kis iskolásként főként olyan álmaim voltak, ahol meg kellett volna menteni valakinek, míg kamaszkoromtól mostani felnőtt koromig egyre inkább azok az álmok vették át agyam titkos tekervényei között a feltétlen irányítást, melyek egy ideális családról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról stb. szólnak.
Pedig meglehetősen rossz alvónak számítok, ugyancsak gyerekkorom óta. Általában ez az egész úgy kezdődik, hogy nagy nehezen elhelyezkedem leginkább egyszerű, favázas priccságyamon, majd szó szerint veszedelmes ringlis spílszerű forgolódásba, és testem dobálozásába kezdek, akár csak egy olyan óriáscsecsemő perecalakban, vagy épp összegömbölyödött, magzati pózban, aki valamilyen szinten képtelen megnyugtatni örökösen háborgó, nyughatatlan, romantikus lelkét.
Mostani álmaim közül vissza-visszatér egy bájos ízig-vérig angyali nő alakja. Legtöbb esetben az erdőben kutyusát sétáltatja, és bár rengeteget mosolyog egy ember szívét nehezen csaphatja be. Foglalkozását tekintve talán éppen állatorvos, vagy egy olyan örömszerző lehet, akinek felsdatköri kötelessége, hogy parancsszóra megnevetesse az embereket, akárcsak az a bohóc, aki bár - kétségtelen -, hogy minden áldott nap a színpadra áll, hogy mosolyt varázsoljon felnőtt és gyermek arcára egyaránt igazából lelke mélyén keservesen sírdogál és könnyezik.
Óvatosan egyre közelebb megyek hozzá, ám ahelyett, hogy egyre közelebb érhetnék, vagy megérinthetném a hölgy és kutyusa fokozatosan távolodik tőlem.
- Hé! Bocsáss meg... ne haragudj! Figyelj rám! - szólongatom egyre hangosabban, mintha meg se hallana.
Aztán merő véletlenségből egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy kificamítottam saját sajgó, fájó bokámat, és az illető angyali hölgy akkor siet a segítségemre lelkes négylábú állatával, és nekem minden lélekjelenlétre szükségem van, hogy kibírjam nem csupán a sajgó fájdalmat, de az állat kíváncsi, csaholó érdeklődését miután gyerekkorom óta halálosan rettegek az állatoktól.
- Szia! - köszön könnyed, mindennapi lazasággal -, majd tekintete szinte azonnal sebesült bokámra téved, és szánalmas, szomorkás ábrázatomra. Pillantásunk szinte azonnal találkozik, és öntudatlanul is megszületik az a bizonyos isteni szikra, ami egyszerre kivételes, különleges, felbecsülhetetlen kincs mindenki életében, és amiből szinte kivétel nélkül egyetlen maradt, akárcsak az elsőnek gondolt szerelemből.
Őzikeszeme egyszerre aggodó, védelmező, mégis szomorúan kíváncsi, hogy kettőnknek éppen ilyen áldatlan állapotok közepette kellett megismerkednünk. Lehajol óvatosan. Lepakolja hátizsákját, és vizeskulacsát. Szinte orvosi precízitással veszi alaposan szemügyre sajgó bokámat. Párszor megérinti, végigtapogatja. Aprócska, finom gyerekkezei vannak, melyek értik a dolgukat. Néhol pokolian fáj, még egyetlen puszta óvatos érintés is, de inkább nem panaszkodom, mert hogy nézne az ki. Mégiscsak felnőttként kezel a világ. Ebben a pillanatban mintha Lara Croft és egy angyal állna szóba velem. Mintha őszintén önmagamért akarna megismerni, és ez nagyon kiváltságos és ritka dolog.
- Itt érzel fájdalmat! - tapintja meg kis idő múltán a zoknis részt.
Bólintok tétován.
- Egy csúnya kis ficam! Nem vészes! - feleli, mintha iskolában lenne. Bizalmasan elmosolyodik, és szinte egész babonázó pillantásában benne van a lényeg: szívesen eltudná velem képzelni az életét. Boldog párkapcsolat, meg ilyesmi. Na persze. A kutyus időközben bizalmatlan, gyanakvó pózt vesz fel, és hallható morgás veszi kezdetét, ahol a levegőbe beleszagol.
- Folti! Viselkedj rendesen! - szól rá komoly fegyelemmel az angyali hölgy, mire a kutya szomormerev lesz, kihúzza testét és elhallgat azonnal.
- Igazán... fegyelmezett kutya... - jegyzem meg tétován.
- Figyelj csak! Lábra tudsz állni? - kérdezi tőlem.
Erősen próbálok lábra állni. Minden egyes próbálkozás újabb kínzó, mázsás erőfeszítésembe kerül, míg végül jó tíz perc után sikerül.
- Nyugodtan rám támaszkodhatsz, ha nem megy! Nem lesz semmi bajom! - jelenti ki kissé felsőbbségesen, mint ha egy nőnek nem lenne meg a kellő ereje.
Egy-két percig tétován igyekszem fogamat beszíva bicegni az erdei ösvényen, majd - úgy látszik -, ezt már ő sem bírja elviselni; hónom alá nyúl határozottan, míg két kezemet vállaira teszi:
- Kapaszkodj belém! Egyébként Líviának hívnak! - közli.
- Csabi! - kontrázok, hogy le ne maradjak.
- Örülök, hogy találkoztunk! - kedves, kegyelmező mosolya egyszerre szerelmes, és bizalomgerjesztő érzéseket generál sebezhető szívemben.
Miközben óvatosan lépegetünk a rozsamarta levelekkel teleszórt kis erdei tisztáson, ahol úgy tűnik rajtunk kívül egyetlen teremtett lélek sem tartózkodik a kutyus mindvégig követ bennünket hűségesen.
- Még sosem láttalak azelőtt itt! Errefelé laksz? - kérdezi Lívia egy idő után, hogy megtörje a tátongó csöndet, ami közénk furakodott.
- Budaörsön lakok! - felelem, mintha az a világ legtávolabbi pontjának tűne.
- Ó! Kedves kertváros! Régen jártam arrafelé! - mondja csak úgy nosztalgikus hangsúllyal magának.
- Igen! Nagyon békés és nyugalmas! - válaszolom, mintha kérdezett volna.
Az őszi erdő látványa egyszerre megbabonázza belső lelkemet, és ösztöneim, mintha varázshatalma lenne akaratom fölött. Nem irányít sokkal inkább megtanítja a természet egyszerű, és kézenfekvő apróságait. A messziről farkasok ugatása hallatszik, mintha az állatok így akarnának egymás közt titkos jelnyelvvel jelezni, hogy közelít a fenyegető, komor éjszaka, és ilyenkor jobb lesz vigyázni.
- Mivel foglalkozol? - kérdezi egy idő után.
- Hú! Nehéz kérdés! - felelem. Ha most megmondom neki, hogy régebben tanár voltam, majd alkalmi munkákból tengődő, luzer munkanélküli lettem, aki sehol sem találja saját helyét - meglehet -, hogy a végén haragudni fog rám, vagy fagyossá válik a köztünk kialakulófélben lévő meghitt légkör. - Szabaduszó vagyok... - nyögöm be.
Furcsán, kérdő tekintettel szemembe néz, mintha a vesémbe akarna látni, és kijelenti:
- Tudom, hogy miért hazudsz! Kicsit mindig is elmenekültél az élet problémái elől! Igaz?! - akár az emberi élet összetett lélektani titkait kutató pszichológus mindent érez, ami velem kapcsolatban történt.
- Talán igazad lehet... - hangom fátyolos, csöndes, szégyellős. Mint aki nem akarná elismerni vétkeit.
- Figyelj! Nem lesz abból semmi, ha kicsit mesélsz magadról! Lehet, hogy még segít is egy kicsit!
Borzasztóan kifáraszt a mozgás is, és a megosztott figyelmi koncentráció, de azért mesélésbe kezdek. Szándékosan hányatott, szomorkás gyerekkoromnál kezdem, mert úgy hiszem, hogy minden a gyerekkorban kezdődik és dől el legalább is nagyon hosszú időre.
Egyre emocionálisabb érzelmek kerítenek hatalmukba, és valahogy egész lényemben érzem, hogy ennek az ismeretlen, mégis valahonnét nagyon is ismerős nőnek szinte majdnem mindent elmondhatok, talán még azokat a szerencsétlenül járt bukásokat, megalázó próbálkozásokat, amiken egyszer legalább mindenkinek szükségképpen át kell esnie. Amikor már a kamaszkori, aztán a felnőttkori baklövéseim a sor egyszer csak megállunk az erdő közepén. Kicsit megpihen, hogy rendesen kifújhassa magát. Óvatosan leültetett egy kihasadt farönkre, hogy egy kicsit megpihenhessünk.
- Te aztán vérbeli mesélő vagy hallod-e! - gratulált nekem. - Csak van itt egy bökkenő! Nem ismertelek gyerekkodban, így sajnos nem tudok véleményt mondani arról az igazságról, melyet te elmeséltél! - hangja komoly, és bölcs maradt, mégis mintha távolságtartást akart volna elmondani.
- Ó! Megértem! - szemlátomást rendkívül elkeseredtem, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert kicsit közelebb ült, és megpróbált megvigasztalni:
- Hékás! Azért még nincs vége a világnak! Szeretnéd esetleg te is meghallgatni, hogy milyen volt az én életem?
Beleegyezőn bólintottam, és kíváncsian fordultam gyönyörű barátnőm felé.
Elmondta, hogy egy kis vidéki faluközösségben nőtt fel, ahol az volt a legjobb dolog, ha mindenki ismert mindenkit, majd később kamaszkorában szándékosan ő volt az, aki hamar elköltözött, mert független, önálló életet szeretett volna kezdeni, és úgy érezte majd megfullad folyamatosan aggodó szülei szeretetétől.
Mire végigmondta azt, hogy imádott vőlegénye legcsalta a legjobb barátnőjével, és hogy ő valósággal összeomlott ettől én is kezdtem kicsit más megvilágításban szemlélni a kettőnk dolgát. Egyrészt egyre jobban szerettem volna megnyílni ennek a bámulatos, fantasztikus nőnek, másrészt nagyon vágytam arra, hogy ő is hasonlóképp megbízzon bennem, és sóvárgó lelkünk összekapcsolódhasson. Egész életemben nem győztem feltenni magamnak a vissza-visszatérő kérdést, hogy vajon jogom van-e a megtalálható boldogságra? Hát persze! Akárcsak mindenkinek. De nem mindegy, hogy az ember kinek nyitja meg a szívét, és összetett érzéseit.
- Szóval felkerültem Pestre, ahogy mondani szokták, és aztán gyakorlatilag a vártnál hamarabb be is illeszkedtem a főváros pezsgő vérkeringésébe. Amihez viszont képtelen voltam hozzáedződni az az, hogy ebben a városban bizony jócskán meg kell gondolni, hogy kiben bízhat meg 100%-osan az ember. - kicsit később -, Kevés barátom ismerhet csak igazán engem! Azt hiszem sokszor vannak az ember életében olyasféle szituációk, amikor szándékosan rejtőzködni akar mások elől. Tudod, amikor kicsit mindenkinek szüksége lenne a magányra,hogy békében átgondolhassa saját életét.
,,Na tessék! - gondoltam. Már megint sikeresen a lényegre tapintott, és sikeresen kivette a számból a szót!" De egy csöppet se bántam, mert nem akartam elvenni a kellemesnek ígérkező együtlét hangulatát.
Újra útrakeltünk! A közelben - mint utóbb kiderült -, volt egy hangulatos turistaház, mely vadásztóreáival kissé goteszk, giccses látványt nyújtott legalább is, ami a belső termeit illette. Kiderült, hogy ezt az erdő mélyén megbújó, hangulatos kis turistaházat szinte bárki használhatja, aki előzőleg bejelentkezett, míg a helyiek előtt szinte a nap huszonnégy órájában nyitva áll.
A biztonsági őr már jó előre meglátott bennünket és kedélyes hangnemben ránkköszönt:
- Kezét csókolom kedves Lívia! Csak nem új udvarló a láthatáron? - kérdezte érdeklődve.
Újdonsült barátnőm erre semmit sem akart válaszolni, mert látszott rajta, hogy semmi kedve sincs mentegetőzni, vagy épp magyarázkodni magánéletére vonatkozóan. De azért foghegyről odavetette:
- Üdvözlöm Béla bácsi! Remélem az egészségével is minden rendben van! - széles mosolyt erőltetett bájos arcára, majd bementünk a házba.
Óvatosan odatámogatott egy kanapéhoz, mely közvetlenül szemközt az ablak mellett helyezkedett el; egy-két párnával még a lábamat is felpockolta, hogy kényelmesebb legyen itt tartózkodásom.
- Köszönöm! Nagyon! - hálálkodtam kissé ostobán, kisfiús félszegen.
- Nem tesz semmit! - legyintett a semmivel semösszehasonlítható, bájos mosolyával, mintha már évtizedek óta a legjobb barátok lennénk.
A délelőttből legfeljebb csupán a váratlanul ránkszakadó sötét éjszaka billentett ki átmenetileg bennünket, és néhány barátságtalan kutyaugatás. Összerázkódtam a veszélyhelyzetre.
- Egy ilyen különös, érdekes férfi mint amilyen te vagy csak nem fél a kutyaugatásoktól? - kérdezte huncut vigyorin.
Bólintottam, és egész arckifejezésemre kiült a szerencsétlen lúzer idegeskedés, totális pánik hangulat. Érezhette ezt Lívia is, mert kellemesen meleg kezecskéivel zokszó nélkül magához húzta verejtékezésnek induló, ormótlan mancsaimat és máris dédelgetni, simogatni kezdte őket, akárcsak egy gondoskodó anyuka:
- Én majd vigyázok rád! Fel a fejjel! - hihetetlen nagy könnyebbséget jelentett hitvány önbizalomhiányomnak babusgató hozzáállása. Legszívesebben azonnal megkértem volna a kezét, de nem mertem semmit elkapkodni, mert attól tartottam rögvest végetérhet a gyönyörű álomlátás, amiben lebegtem.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg nagy sokára.
- Tessék parancsolj! - néztem kifejező, léleklátó szemeibe.
- Odahaza vár téged valaki? Van barátnőd, lelkitársad?
Kérdése gyakorlatilag nem lepett meg, mégis egyfajta útmutatásnak, vagy jótanácsnak hangzott a jövőre nézve, hogy jobb lenne ha sarkamra állnék végre és erősen eltervezném további ingatag lábakon vesztegelő jövőmet.
- Hát... jelenleg nincs... - feleltem, mint aki karót nyelt.
Úgy nézett vissza rám, mint aki tökéletesen a lelkembe látott, és nagyon is tudja milyen nyomorult, számkivetett dolog is az, ha az embert egész életében mellőzik, és kiközösítik. Finom, törékeny kezével megsimogatta pufók, csenevész arcomat, és mintha érintésével letapogatta volna nyughatatlan lelkem rezdüléseit.
- Tudom, hogy ez most olyan furcsa és idétlen, de veled szeretnéd élni, és mindent szerenéd tudni rólad! - jelentette ki határozotan, és erélyesen, akár egy modern, felelősségteljes, komoly nő.
- Ez... igazán nagyon jól hangzik! Köszönöm, ha megtisztelsz! Régóta nem mondott nekem ilyet senki... - feleltem.
Arra riadtam fel, hogy a mobilomon berregni kezdett az időzített órabeállítás és hajnali fél öt felé járhat az idő. Komás, kótyagos fejjel kászálódtam ki az ágyból egy új nap kezdetének ígéretével s nem tudhattam mennyire igaz az elképzelt látomás, és vajon mit is tartogathat számomra a tulajdonképpeni valóság.