CSALÁD, KALAMAJKÁK, AUTÓCSODÁK

Apámnak először egy régi, kimustrált moszkvicsa volt, amire annyira vigyázott, és amit úgy karbantartott, mintha csak éppen akkor gördült volna vele ki boldog tulajdonosként a szalonból. Típusmódosításra - legalább is egyelőre -, bele se gondolt, hiszen anno a szocializmusban tilos volt egy egyszerű melósnak csak úgy ukkmukkfuk cserélgetni ezt, vagy azt az adott autóján, ha épp nem tetszett bármelyik alkatrész is.
Később aztán következett a vajszínű Skoda 1200-as, amire még én is emlékszem, és ami - márha az ember -, jócskán a gázra lépett és elérte a 100km/órát szinte azonnal reszkető kormánnyal szét akart esni.
Anyám akkor lehetett huszonegy, amikor januárban összeismerkedtek, és későbbi történetekből pontosan rekonstruálni lehet azt, hogy apám, akárcsak a legtöbb csőlátású emberek többsége, aki mereven előre néz, és sokszor nem látja a fáktól a teljes erdőt sem igencsak komoly erőfeszítést követelt tőle, mire anyám kiügyeskedte persze minden nőies praktikáját bevetve, hogy apám végre vegye már észre a buszfülke ablakán.
Végül apám kissé alkoholista nagybátya járt közben, hogy a fiatalok végre egymásra találjanak.
Később elkövetkezett a piros szintén 1200-as Zsigulis korszak, ami már fényképekről is bizonyítható. Kis gatyámban, mosolygós pufók arccal, töpörnyű-testtel össze-vissza tekergetem a hatalmas koromfekete kormányt, és állítólag brummogó, morgó hangokat adok ki, akárcsak egy gyártási, vagy műszaki hibás motor.
Apám mit ad isten hamar beköltözött anyám szüleihez és aztán néhány hónap múltán már megvolt a lánykérés és az esküvő, amit megint csak a dolgos hétköznapok követtek.
Anyai nagyapám kategórikusan kijelentette, hogy semmi szín alatt nem ül be egy kisposkiba, mert nem szándékozik magát, és becsületét ennyire lealacsonyítani. Bár később még sokáig emlegették családon belül ezt a történetet, hogyha Trabant, vagy Wartburg lett volna valószínűleg ugyanoly sors várhatott volna a szocialista autócsodákra, mint a takaros-aranyos kis Polski esetében.
- Na de kedves papa! Hát miért nem próbálja ki, legalább egyszer az életben? - erősködött remek meggyőzőképességével apám, aki szerette, ha a dolgok a szája íze szerint történnek.
- Én ugyan nem fiacskám! - kette maga előtt két vaskos, paraszti, szőrös kezeit keresztbe nagyapám, és jócskán mgmakacsolta magát. Ha ilyen lett az adott helyzet jobb volt inkább, ha mindenki békében hagyja miután a vélményét semmi szín alatt sem lehetett befolyásolni, vagy épp megváltoztatni.
- Kellett ez neked papa?! Nézze meg az ember! A vejed kedveskedni szeretne, és akkor te meg itten makacskodsz! Micsoda dolog ez?! - Nagyanyám itt sem ismert kíméletet, és vaskos keménységgel igyekezett ledorgálni férje urát, amitől nagyapám csak egyre keményebb, hajthatatlanabb, és konokabb lett.
Jól emlékszem már a narancs és piros színekben pompázó kis Polskinkra, mellyel négyszer fordultunk oda-vissza mielőtt fiatal házasokként szüleim sikeresen elköltöztek a nagyszülőktől. Apám valósággal repesett a boldogságtól, hogy saját 1800 forintos fizetéséből, és anyám keresményéből végre saját, önálló, független lakást tudnak vásárolni, és végre új fejezet kezdődhet kis családunk életében. Akkor voltam négy éves. Akkoriban nagyon játékos, élénk, csintalan gyerkőc lehettem rengeteg sok játékautóval, és matchbox-szal felszerelkezve, mert apám uton útfélen belémbotlott, ti. mindenhova követtem, és nem lehetett levakarni, és bizony jócskán kaptam figyelmeztetéseket is, ha nem foglalom el magam még megüthetem a bokámat.
Apám remekül vezetett. Kicsit úgy mint egy profi autóversenyző, és Steve Mcqueen a Bulitt c. filmben. Mennyire érdekes kombináció lett volna, ha apám is kipróbálhat egy eredeti Ford Mustang 1968-as verdát csikorgó kerekekkel...
Apám vezetési stílusa egyetlen koncentrációban merült ki.
Nevezetesen erősen koncentrált a forgalomra és szűkebben vett környezetére, és sokszor megesett, hogy bizony feleslegesen is felidegesítette magát olyan kisstílű, már-már jelentéktelennek tetsző apróságok miatt, kezdve azzal, hogy anyám miért nem képes vezetni, amikor apám szívesen megivott volna egy üveg sört, vagy hogy anyám miért nem kedveli különösebben anyai nagyanyámat, akinek sosem sikerültek zavaros, összetettség homályába vesző dolgai? Engem azért nem kedvelt, mert - nagy általánosságban -, az anyósülést igyekeztem az autóban kisajátítani magamnak, és csupán csak igen-igen kivételes esetekben voltam csak hajlandó a hátsó ülésekre kuporodni.
- Mit keresel már megint itt? Nem akarsz esetleg hátra ülni? - kérdezte megértőn, barátságos hangon, majd elegendő volt számára egyetlen szikra, apró kisilkás, vagy hiba és máris atombombasugarú dühkitöréseket pródukált, amivel szintén sikeresen képes volt maga körül szinte mindenkit felidegesíteni, vagy kihozni az egyebként is ingatag lábakon álldogáló béketűrésből.
- A jó édes anyjukat! Láttátok ezt a vadbarom idiótát? Hát hogy a fenébe kapott ez jogosítványt?! - mérgelődött saját levében, majd kis idővel később szinte repső büszkeséggel megemlítette, hogyha én is megnövök úgy fogok vezetni, akár a legtöbb profi versenyző.
- Apukám és mi van, ha a gyerek mást szeretne csinálni? - kérdezte meg csak úgy a levegőbe beszélve, puszta kíváncsiság gyanánt anyám.
- Hogy micsoda??? - döbbent meg villogó, szikrát szóró szemekkel apám. - Méghogy egy buszvezetőnek a fia nem tudjon vezetni! - Ezt merő abszurd képtelenségnek tartotta, tehát a véleményével ellentétes álláspontnak, így nem lehet azon csodálkozni, hogy anyám - sok esetben -, óhatatlanul is jócskán felidegesítette.
Kisebb koromban talán csak azért, hogy biztos, ami biztos alapon felhívhassam magamra a figyelmet többször előfordult, hogy beültem az autó vezetőülésébe és óvatlanságból elfordítottam a kimondhatatlannak hangzó sluszkulcsot, és ha - adott esetben apám egyesbe tette, mint szokásosan -, akkor nagy volt az esélye, hogy az autó máris elindult, és majdnem lebontottam vele a szemközti szomszéd kerítését. Hát lett is nagy patália, annyi szent! A nagyszülőktől kezdve aggodó szüleimig, akiket jóformán a tartós rosszullét kerülgetett és a szinte mindig kíváncsiskodni, pletykálkodni kész szomszédságon át mindenki azonnal rohant át mihozzánk, hogy: - Na már megint oltári balhé készülődik a Bauerék háza táján!
Szerencsére idejében észrevettem a kéziféket pöttöm, hurkás ujjacskáimmal, és azonnal felhúzta, miután rövid lábaimmal képtelenségnek tűnt elérnem a pedálokat.
- Mit csináltál te Istenátka te?! - üvöltött megállás nélkül, torkaszakatából jóapám, úgy hogy valósággal zengett bele az egész utca. - Hogy képzelted ezt mi?! - dühöngve úgy rázogatni kezdte pufók, duci testemet, hogy kis híján hányingerem támadt. - Ha még egyszer beindítod az autót letöröm a kezeidet! - ordította magából totálisan kikelve, és úgy megszorította pufók karomat, hogy azon még nyolc nap múltán is kiadós véraláfutások voltak láthatóak.
- Apukám! Nyugodj meg! Majd én beszélek a gyerekkel! - vette át a stafétabotot idegileg tönkrement apámtól gondoskodó anyám:
- Édes drága kicsi fiam! Ilyet nem szabad ám csinálni, mert mindenki mérges és dühös lesz! Ha szeretnél autókázni legközelebb gyere oda hozzám, és mondd meg, hogy mit szeretnél! Nem történt semmi baj, de nagyon komisz dolgot csináltál! - figyelmeztetett annyira gyöngéden, kedvesen, mintha én egy barátságos, átutazó földönkívüli lennék, aki alig néhány napot marad a családjával aztán már megy is egy következő bolygóra.
- Még hogy nem az ő hibája! Ekkora hülyeséget én még életemben nem hallottam! - torkolt le mindenkit valamivel enyhébben apám mérgelődve, majd azonnal rá kellett gyújtanie egy újabb büdösszagú cigire, hogy valamicskét mérsékelhesse a benne felgyülemlett fölösleges feszültséget.
- Jaj apikám! Légyszíves most fejezd be! Ngyon megrémült a mi kicsi fiunk! Feleslegesen nem kell szítani a tüzet! - igyekezett erélyesebben figyelmeztetni anyám apámat, hogy jobban teszi, ha megválogatja a szavait.
- Méghogy megrémült! Ez egy nagy baromság! Néz csak rá! Ott áll akár egy szánalmas faszent, majd majd összecsinálja magát! Semmi férfias nincs benne!
- Ő még csak kisfiú! Hát tényleg nem érted?! - kérte ki magának anyám.
Apám ténylegesen nem volt hajlandó sokszor felfogni a dolgok mögötti lényegi összefüggéseket. Viszont bensőséges, szinte már-már meghitt családi állapotnak számított, ha nagymamától hazafelé veztő uton a hátsó ülésen jócskán elnyomott a zsongító álom. Senki se tudhatta, hogy vajon miért? Talán az autó monoton motorzúgása, vagy a szintén egyhangú mozgás ritmikája lehetett jótékony fáradtságom záloga. Annyi mindenesetre biztos, hogy amíg be nem töltöttem tizedik évemet addig mindig jókat szunyókáltam a hátsó ülésnek, és ennek apám nagyon is örült, hiszen hallgatható csönd uralkodott az autóban, tehát semmilyen indoka sem lehetett ami miatt feleslegesen fel kellett volna idegesítenie önmagát.
Később, mikor már nagyobbacska lettem apám megint csak kellő, elmulaszthatatlan rendszerességgel szóvá is tette napjában többször is, hogy lemoshatnám végre az autót, és nem csak a seggemet mereszthetném benne. De abban a pillanatban, hogy meglátta, hogy vizesvödörrel, habszivaccsal, tisztítószereppel, és egy nagy kerti slaggal közelítek féltve őrzött autócsodájához rögtön támadásba lendült; kiragadta kezemből az összes tisztító eszközt, és rámparancsolt, hogy majd ő megcsinálja én meg menjek a dolgomra!
Később anyám is kijött, hogy megnézze hogy haldok a kocsimosással, és hogy nincsen-e bármire szükségem? Mikor meglátta, hogy apám fényezi, mossa, suvickolja helyettem az autóját csak annyit mondott nekem: - Hagyd csak rá nyugodtan!
Így ezt a témát igyekeztünk többet nem feszegetni, vagy bármivel kapcsolatban újból szóvá tenni.
Aztán végül újból beütött pontosan a tizennyolcadik szülinapomon a mennykő 2001-ben. Apám vett egy üveg, jobbféle pezsgőt, anyámtól pedig megkaptam életem első, és eddig egyetlen akusztikus gitárját nejlon húrokkal, bár vannak zenészek, akik szerint a fémhúros hangzás az igazi. Remegő kezekkel, liftező gyomorral vettem át valódi meglepetés-ajándékomat, mire apám rákezdte szokásos felnőtt életről szoló kioktató hangnemű intelmeit, és anekdotáit. Tehát, ha igazi férfinak tartom magam, akkor igenis iszom abból a pezsgőnek nevezett undormány löttyből, amit kitöltött a pezsgős poharakba mindenkinek, és persze, ha igazi férfinak rartom magam, akkor nem fogok elkezdeni gitározni, vagy zenélni, de megcsinálom a jogosítványt, és emellé a kis és nagyteher papírját is, és akkor lehet belőlem kamionos, vagy turistabusz vezető, amit természetesen zsigerből visszautasítottam, amivel - mondanom sem kell -, bizony megint csak jócskán kihúztam előtte a gyúfát.
- Miért kell ennyire fafejűnek lenned aranygyerekem? Tizennyolc éves lettél végre! Már igazán benőhetne a fejed lágya! Mit gondolsz? Életed végéig elfogunk tartani?! - minden egyes tüskés-kritikai szava éles pengeként fúródott a szívembe. Sokszor vallattam magamat, hogy vajon apám ténylegesen az én apám volt, vagy csupán csak a nevelőm? Ahelyett, hogy a szülinap ténylegesen valaminek a megünnepléséről szólt volna apámnak szinte minden esetben sikerült azonnal kinyírni a hangulatot.
- Apa... én nem... - próbáltam észérvekre hagyatozni, ám ha egyszer apám valamit a fejébe vett, és megtervezett akkor annak rendszerint úgy kellett lennie, ahogyan azt ő elképzelte, és semmilyen ellentmondást nem tűrt az iránt, hogy vajon én miként és hogyan képzelném el a saját életemet.
Nem tudhatom, hogy vajon a végső lökést mi indíthatta be nála, de abban a percben, hogy hevenyészett tutyimutyiságommal közöltem halk hangon, hogy szeretném megpróbálni a Színművészetit, lássuk mi sül ki belőle a szeme valósággal szikrát hányt a váratlanul támadt dühkitöréstől, majd úgy nézett végig rajtam, mint eg szánalmas kis alamuszi pondrón, aki arra se méltó, hogy életben maradjon bármilyen megpróbáltatás, vagy viszontagság érje is.
- Hogy micsoda??? - hüledezett, mint aki rosszul hall. - Méghogy te??? Neked elmentek hazulról édes fiacskám! Te oda soha a büdös életben nem fogsz bekerülni! - jelentette ki, és hangjában semmifajta támogatás, biztatás, vagy épp bátorítást nem lehetett kisajtolni, amitől szülőként viselkedne egy ember.
Így történt, hogy később már - elsősorban -, a saját fejem után kellett mennem, és tennem azt, amit a szívem diktált, ugyanakkor folyamatos zsigeri bűntudat vett rajtam erőt mindahány alkalommal apám kérdőre vont később, hogy milyen is lehet az ún. egyetemista élet?
- Aztán hogy boldogulsz fiacskám? - kérdezte nem különsebb kíváncsisággal, inkább kritikai fricska gyanánt, amikor hazajöttem egy-egy iskolai tanítás után Pestszentlőrincről, ahol a madár se járt.
- Hát... elboldogulok... - feleltem, majd amilyen gyorsan csak lehet spuriztam be volt gyerekszomámba, melyet kénytelen-kelletlen kulcsra kellett zárnom apám kütyümániája elől, mert vagy két laptopomat totálisan hazavágta, hiába is próbáltuk vele megértetni, hogy egy tanárnak a hordozható számítógép is munkaeszköz! S miután a gyerekek dolgozatait is digitális formátumban kellett kategórizálni az adatok 85-90%-a totálisan elúszott. Apám pedig - nem hazudtolta meg magát -, vigyorgott, és röhögött, akár egy süldő, éretlen kamaszkölyök, akinek sikerült sikeresen borsot törnie ezuttal felnőtt fia orra alá.
Végül apám kapott egy vadiúj Skoda Octáviát a névnapjára, és úgy feszített benn kidülesztett mellkassal, mintha csak éppen az autószalonból jött volna. Nagyszüleim utcácskájában aztán hamar híre ment a csodaautónak, és persze minden szomszéd első kézből szerette volna látni.
- Meglátod még fiacskám ezzel mentek nászútra! - viccelődött, bár vicceit valamiért sosem érthettem igazán.
- Én inkább egy romantikus, egzotikus szigetre gondoltam. Esetleg a Virgin, vagy a Hawaii-szigetekre! - jegyezte meg fontoskodva, jelképes okostónik módján, már csak egy szodásszifon-szemüveg hiányzott kopaszodásnak indult fejemről, hogy komolyan is vegyenek.
- Beszélsz hülyeségeket! - intett le könnyedén.
Eljött aztán a végzetes nagy nap, ami mindenki életében amolyan lélektani mérföldkő. A lánykéréssel egybekötött polgári esküvő, aztán csupán később a szertartás. Úgy terveztük, hogy szűkkörű esküvő lesz két tanúval, és néhány baráttal. Hagyjuk a zűrös családi dolgokat egy másik évtizedre. Abban a pillanatban, hogy az anyakönyvvezető előtt hitelesítjük kézírásunkkal fogadalmunkat azonnal megszökünk innen, és felülünk egy repülőgépre, mely elrepít bennünket álmaink szigetére, és fantasztikus két hetes nászút elébe nézhetünk! Legalább is ez lett volna a nagy terv, amikről szándékosan még véletlenül se szóltunk senkinek, mert tudhattuk mennyire pletykaéhes mind a két nagymama.
Aztán ahogyan az már a tündérmesékben lenni szokott álomszép mennyasszonyom a polgármesteri hivatal előtt hagyott faképnél azzal, hogy soha a büdös életben ne próbáljam meg felvenni vele a kapcsolatot, és egyszerűen fogdta magát, és kiszállt az életemből, amit vele szerettem volna megélni!
Túlzottan felkavart a fájdalmas szakítás, bár azért igazán lmehettem volna arra a kis szigetre amit kinéztük magunknak. Mély, totális reményvesztettséggel egybekötött öngyilkos hónapok következtek, amiből szerencsére anyai nagyanyám rángatott, és emelt ki, majd következett apám halála. Úgy hagyta itt kis családunkat, mint ahogyan élet. Makacs, magányos farkas, örök, nyughatatlan lázadó volt jóformán egész életében, akit nem kötöttek a szabályok, és aki fittyet hányt az egész világra! Hogy szeretett-e igazán bárkit is, vagy önmagát? Mindmáig újabb és újabb megválaszolatlan kérdéseket vett fel...