VALAMI MÉGISCSAK MEGMARAD

Valami majd mégiscsak megmarad,
akár egy tenyérnyi, aprócska
illanó parázs a szendergő hamu alatt,
falmélyedésekbn megőrzött borostyán-szív,
sóhajok hídján romantikus szent-lakat.
Egyetlen tükör, melyet hegy-élesen kettéhasít
titkolt pillantások, áruló gesztusok egész sorozata.
Akár egy tündöklő hölgy-profil,
akibe még azt hihettük tisztán,
hűséges szavakkal karöltve szerelmesek lehetünk.

Valami bennünk kiírthatatlanul mégiscsak megmaradt,
ahogy lassan távolódik az Időből
hősszerelmesek homokba-írt lábnyoma,
a hőn áhított, megkövesedett csigaház.
Mahagóni-árnyak közt kislányos fejed
félrebillentve, mikor éppen töröd
cikázó gondolataid miközben gondolkozol.

Babonázó őz-szemed valaha volt legszebb
ragyogását elküldheted inkább ajándékba,
míg arcod hamvas-őszinte emléke fakulófélben volt.
Elképzelt családi életed, gyerkőceid kacagó trappolászása,
miközben homokvárat építenek s te közben emlékezel.

Asztalodon vajon ott lesznek-e még
a tehozzád írt Múzsa-verseim,
vagy méltatlan féltékenységedben
rég tűzre vetetted szánalmasnak ítélt papírcsomóim?!

Most már te is elmész s tán magamra hagysz
immár tán mindörökre.
Rózsaszín álmok, szilvalekvár-felhők
közt felkészülsz manipulátor-szerepedre,
mellyel mindenkit megtévesztesz,
ujjaid köré csavarsz.
Kicsempészett, gyerekes titkaiddal,
mint aki belső lelkében egyszerre lázadna,
felbújtást szervezne átlépkedsz
gazella-szökkenéssel saját,
jól őrzött határaidon.

Nagymama leszel majd, amikor végleg rádöbbensz:
a szeretetnek, szerelemnek, akárcsak
a kettőnk lelkét egybeforrasztó Mindenségnek
nem lehetnek sem játékszabályai,
vagy anyagi eszközei!