ELDÖNTENDŐ KÉRDÉSEK

- Kicsim! Elég lesz a játékból! Igyekezz! Nem késhetsz el! Nemsokára jönnek a nagymamák is! - sürgette nagyon is türelmetlenül gimiból ballagó ,,nagyfiát" a még mindig csinos, filigrán anyuka. - Apád is nagyon izgul! - igyekezett biztatni egyetlen fiát, mert - mostanság -, nem túlzottan jöttek ki az öregjével.
,,Na, már csak ez hiányzott!" - gondolhatta. ,,Mi az ördögnek kell pont neki verset szavalnia, amikor őt is éppen úgy megilletné a ballagási ünnepséghez való általános jog! Miért kellett neki idétlen tánccsoportba jelentkeznie, hogy aztán buggyos, fekete gatyában, meg népi hímzéses mellényben rajta röhögjön az egész iskola?!" - már ha csak erre az egy kellemetlen tényre gondolt, szinte azonmód valósággal összefacsarodott gyomra, és heves hányingerérzet kerítette hatalmába, mely fokozatosan egyre kibírhatatlanabb, és elviselhetetlenebb lett, ahogy közeledett az indulási óra.
- Anyus? Hol van már ez a gyerek? Mindjárt elkésik! Basszus kulcs! - mérgelődött az apuka, aki egy kölcsönkapott videokamerával igyekezett kissé ügyetlen módon filmre venni egyetlen fia nagy napját. Valósággal beviharzott fia gyerekszobájába, ahol a legmodernebb számítógépes játékokkal játszott a fia, és úgy tűnt magasról tesz az egész világra.
- Hát te meg? Gyerünk, mozgás! Kapkod a dagadék csülkeidet! Életed nagy napja lesz! - miközben bevolt kapcsolva a videokamera, kicsit talán még örült is neki, hogy kedvére tréfálkozhat, gyilkosan heccelődhet ,,nagyfiával."
- Mindjárt kész vagyok! Nyugi! - igyekezett megnyugtatni idegességében már régen a plafonon lévő apját. - Apu! Segítenél megkötni ezt az átkozott nyakkendőmet? - félve kérte, mert tudta, hogy apja önként sosem szokott neki segíteni, hacsak temperamentumos, és határozott anyja kisebbfajta nyomást nem gyakorol rá.
- Anyádat kérdezd! Majd ő megoldja! Na! Egy-kettő! Mozgás! - adott utasítást pattogó hanggal, majd kamerával együtt azonnal kiviharzott a gyerekszobából, akár egy izgatott gyerek, aki éppen új játékszer birtokába jutott.
Az ünnepségig még így is hátravolt jó húsz-huszonöt perc. Ám azon diákok, akik műsorban szerepeltem tudhatták, hogy jóval előbb tanácsos érkezniük, mert a felkészítőtanáraik még ragaszkodnak néhány formai, stílusbeli simitáshoz.
- Anyu! Segítenél megkötni ezt a vacak nyakkendőt! Az istennek se sikerül! - legszívesebben felkötötte volna magát az első villanycsillárra, csakhogy megúszhassa ezt a peches napot, ám tartozott osztálytársainak, és tanárainak is annyival, hogy ha egyszer már belekezdett, akkor legalább rendesen végigcsinálja. Különben is? Miről fog majd később saját gyerkőceinek, meg unokáinak mesélni? Hogy mennyire beszari nyúl volt? Na nem! Arról szó sem lehet!
- Jaj drágám! Azt hittem apád majd segít! Béla! Miért nem segítesz a gyereknek?! - tette csípőre erélyesen kezeit a csinos asszony. - Gyerünk, mert késésben vagyunk!
A videokamerával flangáló, halálosan izgatott apuka végül csak-csak beadta a derekát, és megkötötte fia nyakán a csálén, sehogyan sem álló nyakkendőt.
- Egyszer már igazán megtanulhatnál nyakkendőt kötni édes fiacskám! És ha én meg anyád már nem leszünk, ki fogja megkötni?! - tette fel unos-untalan a kérdést, mert sikeres manipulációs, pszichológiai technikája részét képezte a félelem, és főként a bűntudat keltés. - Így ni! Kész is van!
- Köszönöm! Akkor... én rohanok... - a kamasz srác nem törődve senkivel, és semmivel már ki is lépett a bejárati ajtón, hogy felhúzza olaszos, lakkcipőit, és megnyomja a lift hívógombját.
Így is legalább tizenöt percet rohant, szaladt, és jócskán kilépett, hogy még több időt - remélhetőleg -, már ne vesztegessen el. Ma lesz a nagy nap, hogy szerelmet fog vallani, még akkor is ha összedől ez az istenverte szemét világ, vagy földrengés, vagy vulkánkitörés fog pusztítani, vagy mindenki feje tetejére áll. Végül színt vall Kriszta előtt, és talán bzsebelheti az első igazi, romantikus csókot, amit - ha kicsit nyomulósabb lett volna -, a szalagavató utáni buliban megkaphatott volna, de nem akar tiszteletlen lenni. Hiszen Kriszta fantasztikusan tutti jó csaj! És annyira aranyos, kedves, és vele mindig rendesen bánt, és ami - fontosabb -, sosem szégyenítette meg!
,,Ne izgulj semmit! Elvégre mi történhet! Legfeljebb elküld Kukutyinba! Ami azért valljuk be eléggé szánalmas és megalázó lenne!" - egész végig keserédes gondolatok motoszkáltak fejében, miközben Arany János hosszú versének szövegét is memorizálnia kellett, hogy minden versszak pontosan eszébe jusson.
Időközben az ünnepség már javában elkezdődött, és a ballagó osztályok sorrendben, libasorban vonultak végig a kongó, visszhangokat verő folyosón.
- A franc egye meg! Elkéstem! - állapította meg, amikor odaért. A központi folyosón ment, ami a tantestületi szobák mellett vezetett el, és lássanak csodát saját ballagó osztálytársaiba ütközött, aki ebben a pillanatban jócskán meglepődtek.
- Szia Balázs! Nocsak, nocsak! Már azt hittük, hogy nem is jössz! - mondogatták páran.
- Hogy kihagyjam az évszázad nagy buliját! Még csak az kéne! - vetette lazán, félvállról oda, mintha semmi baj sem történhetne, ám valójában olyan ideges volt, hogy szinte hallotta mennyire veszettül kalapál a szíve mellkasában, mintha azonnal kiakarna szakadni onnan.
Végül megpillantotta Krisztát. Annyira dögös bombázó volt volt. Mézszőke haját szándékosan rövidre vágatta, és hullámosra hagyta, míg kisminkelte magát, és bíborvörös rúzsa meglehetősen szexissé tette már így is flörtölni kész vékony akjait. Tüzes gesztenyebarna szeme valósággal az ember veséjébe látott, arról már nem is beszélve, hogy bordós, sokat mutató ruhájához, provokatív, fekete pántos, tűsarkú körömcípőt vett fel, mely ugyancsak felforralta a fiúk vérét.
- Szia Balázs! Annyira jó, hogy te is itt vagy... - arcra két puszi következett.
- Ö... igen... nagyszerű... pompás... - csak hebegett, hápogott. Egyetlen megfelelő magyarázatot nem volt képes kinyögni. Érezte egész pufók, kissé szánalmas uszógumis testében, amint villanyáram fut át, és mintha valami láthatatlan mágneses, kozmikus energia arra késztette volna, hogy megcsókolja ezt a földre szállt angyali istennőt. De vajon mikor? És vajon hol? Egymást kergették szüntelen zaklatott gondolatai. Mivel osztálytársainak komótos, ballagó oszlopa tovább vonult, ezért úgy döntött, hogy beáll ő is a leghátsó sorba, mert tudta, hogy a nárcisztikus, antiszociális, kissé szociopata osztályfőnöknője bizony rossz szemmel nézi, hogy ő ad műsort, holott neki szerényen, alázkodva illene meghúzódnia a háttérben.
- Bocs Öreg! - állt be az utolsó fiú után a sorba, és óvatosan megfogta a vállát.
- Szevasz haver... - szólt hátra suttogva neki a srác.
Miután a kötelezően előírt formaságokat letudta Balázsnak már rohannia is kellett az időközben jócskán összezsúfolódott, tágas iskolaudvarra, ami egy hatalmas börtönudvarra hasonlított azzal a rengeteg sok betonfallal, mely az ünnepség helyszínét körbevette. Az udvaron már fel volt állítva egy tágas, nagyméretű asztal, melyen mikrofonok diszelegtek, ti. itt foglalt helyett az igazgatóság, és vezetőség elitje, míg az asztal mellett két nagyalakú hangfal volt, és egy göndör, lófarkas srác éppen elektromos ritmusgitárján pengetett néhány akkordot, hogy biztos, ami biztos alapon ellenőrizhesse a megfelelő hangbeállításokat.
- Szia haver! Na, milyen gitárom van? - azzal máris Jimmy Hendrix stílusban kezdett pár zenei akkordot pengetni.
- Szevasz! Nagy gratula tesó! Bárcsak én is kaphattam volna egy ilyen frankón szóló gitárt! De utálom ezt a nagy csinadrattát, meg az egész ballagási cécót! - vallotta be őszintén Balázs.
- Figyelj öreg! Nincs mitől tartanod! Én is sokszor vagyok lámpalázas! Elmondod a szövegedet, és gondolja arra, hogy ezt csak egyszer kell itt megtenned a többi a törtenelem ködébe fog veszni, és a kutya se fog emlékezni rá! Persze az itt jelenlévő embereken kívül! - kacsintott párat.
- Nagyon kösz a biztatást!
- Kipróbálod a gitárt?
- Ha lehet! - azzal óvatosan átvette a másik kezéből az elektromos húrcsodát, és pár akkordot neki is sikerült kipengetnie. - Emlékszel a Tears of Fears számára a *Shout, Shout*-ra? Van benne egy kurvajó gitárszoló a szám végén. Biztos hallottad már! Az ember valósággal beleborzong!
- Ja, frankón vágom a szitút! - átvette a gitárt és természetes könnyedséggel játszani kezdte a jellegzetes szám gitárszolóját.
- Ez az! Ez kurvajó! Ezt kéne előadnod! Vérprofi vagy!
- Ja! Na persze! Eltudod képzelni, hogy amit leérettségiztünk profi zenész lehetek?! - vonta máris kétségbe saját magát a nyurga, lófarkas srác.
- Figyelj haver! Muszáj megpróbálnod, mert különben bánni fogod egész hátralévő életedben!
- Ebben tökre igazat adok!
Váratlanul az igazgatóság kilenc tagja jelent meg az asztaloknál, és időközben a ballagó osztályok is elfoglalták helyeiket az első sorban. Ebből támadt némi kavarodás, mert Balázs szülei, és rokonai is az első sorokba szerettek volna ülni, ahonnét - értelemszerűen -, távozniuk kellett, és már csak jóval távolabb foglalhattak helyet maguknak.
A vénséges igazgatónő máris elkezdte darálni a halálosan unalmas ünnepi beszédét, mely egyszerre volt nagyon aktuális, meghitt, ünnepi, mégis dögunalmas, majd következett Balázs nagy versmondása, és amikor a jó hosszú vers utolsó sorához ért, mintha sándékosan drámai hatást akart volna elérni, pedig csupán arról volt szó, hogy fokozott lámpalázában kis híján elfelejtette a szöveget, ám ebből a közönség jottányit sem vett észre.

,,Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
"Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!"
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok."

Hatalmas tapsviharral honorálták kisebb erőfeszítését. Még osztálytársai is állva, éljenezve tapsolták meg.
Balázs apja nem győzőtt minden pontosan rögzíteni a kölcsönkapott digitális videokamrával, hogy majd később is újra és újra megnézhessék valamivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb körülmények között a felvételt.
Nemsokkal később eleredt a májusi eső, mely az egész ünneplő sokadalmat beűzte a zárt nagyalakú ebédlőterembe, ahol Balázs is kapott egy kisebbfajta aranyserleget, mellyel elismerték vers és prózamondó képességeit, és amit összeszorított foggal mert csak átvenni, mert mindig is igyekezett tartani magát a mondáshoz, miszerint: ,,Meglehet a siker csak valami jótékony félreértés!"
- Nagyszerű voltál kincsem! Annyira büszkék vagyunk rád! - csókolgatta össze-vissza boldog anyja, míg apja csupán kezet rázott vele. A két idősebb nagymama is szerényen gratulált, majd elindultak hazafelé.
- Anyu! Még valamit muszáj elintéznem... - szabadkozott, majd mintha puskából lőtték volna ki azonnal lázas izgalommal keresni kezdte Krisztát. ,,Vajon merrefelé lehet? Elvégre az előbb még látta, hogy gyönyörűen, sugárzóan mosolyog rá, és akkor tessék ez történik!"
Hátrament az ebédlőterem elé, ahol még mindig lézengtek páran. Végül Balázs is kilépett a gimi kapuján, és akkor látta meg a terepjárót, amibe élete első nagy szerelme készült beszállni.
- Kriszta! Várj meg! - igyekezett olyan hangosan üvölteni, amennyire csak mutáló torkán kivért, majd eszeveszett tempóban rohanni kezdett mindenen, és mindenkin áttörve. Ezt az utolsó alkalmat nem szalaszthatja el, mert mi van, ha soha többet nem mondhatja el, hogy mit is érez ebben a jelentős percben iránta?
Árohant az uttestten, mely elválasztotta a gimit a többi környező családias házaktól. Még azt sem érdekelte, hogy több agresszív autós erősen szitkozódva, dudálva adott hangot harsány, obszcén nemtetszésének:
- Mi van kölyök? Meg akarsz halni?!
- Kriszta! Kérlek... Valamit... muszáj elmondanom... - kifulladva állt meg a terepjáró előtt, mely már beindította motorját. Kriszta is kiszállt a terempáróból. Most látszott csak lángvörös, kisminkelt arcán, hogy kicsit ki volt melgedve, és látszott is, hogy elpirult:
- Te meg, hogy kerülsz ide...? - annyira meglepődött, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy kérdezzen.
- Nézd... azért jöttem... hogy... hú... - muszáj volt a futásban kifújnia magát, mert alig kapott levegőt.
- Hékás... nyugi van... nagy levegőt! Be és ki! - Kriszta is ki-be vette a nagy kortyoknak tűnő levegőt, s mikor érezhető volt, hogy mindketten normálisan veszik a levegőt Balázs végre előhozakodott a nagy szöveggel:
- Nagy hatással vagy rám és... azt hiszem SZERETLEK! - bökte ki.
Kriszta tátott szájjal szólni sem bírt pár jelentős másodpercig, majd az anyusölésen üldögélő, kissé már türelmetlenkedő sznob anyja törte meg a csendet.
- Kislányom! Mikor kegyeskedel beszállni végre a kocsiba, hogy végre elinduljunk?!
- Anya, kérlek! Majd utánatok megyek! - azzal bevágta a nyitott ajtót, és azonnal félrehívta Balázst is a nyírfák közé, mely a gimi épülete előtt egy kis betonhídat tett romantikussá.
- Hú! Te aztán nem vagy semmi Balázs! Az ember sosem tudhatja igazán, hogy mi fog történni a következő másodpercben, mikor veled van együtt! - gyöngéden, érzelmesen magához húzta és elcsattant végre négy együtt töltött év után az a bizonyos első csók.
- Figyelj tudom, hogy nem vagyok gazdag és jómódú, mint az őseid, de szeretném, ha legalább adnál egy esélyt, hogy bizonyíthassak... - válaszolta remegve a babonázó csók után.
- Jaj, annyira cukipofi vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! Engem nem érdekel a pénz! - suágrzóan mosolygott rá! - Hogy fogunk mi együtt élni?! - tette fel a következő pillanatban a logikus kérdést.
Megfogták egymás kezét. Szinte azonnal érezték azt a titkos, nagyon is jóleső bizsergést, melyet az őszinte szerelmesek éreztek. Megindultak sétálva Balázsék lakása felé. Mire átvágtak a családi házak és a társasházak vegyes halmazain Balázs családtagjai már valósággal tükön ültek, hogy az ünnepelt ballagót jöttek köszönteni, és sehol sem találták. Balázs anyja igyekezett mindenkiben lecsendesítni az indulatokat, míg apja még mindig a videokamera titkos beállításait ellenőrizte.
- No! Csakhogy megjöttél édes fiacskám! Nézzétek csak a tékozló fiú visszajött! - közölte nagy hanggal, ám amikor meglátta, hogy fia nincs egyedül úgy megdöbbent, hogy alig jutott szóhoz.
- Bocsássatok meg, hogy kicsit későn jöttem, de szeretném bemutatni a barátnőmet! Ő itt Kriszta! - kicsit teátrálisan hátrébb állt, hogy a nagymamákból, és a szülőkből álló családtagok tüzetesen végigmérhessék a sugárzóan bombázó, ifjú hölgyet, aki ebben a percben kissé megszeppentnek tűnt.
- Szia! Én Balázs anyukája vagyok! Ők pedig Balázs nagymamái! - mutatkozott be az anyuka. - Szeretnél tegeződni, vagy magázódni? - kérdezett rá.
- Ha nem baj, akkor a tegezést választanám... - felelte bátortalanul, és úgy szorongatta Balázs kezét, mintha az élete múlna rajta.
Aztalhoz ültek a hangulatosan léggömbökkel feldíszített ebédlőben. Így is voltak vagy kilencen, és mivel mindenki halkan pusmogott, tércselt valami kis apró beszédfoszlányt egy idő után hangzavar kezdett kialakulni, ami csak kedvezett a fiataloknak, mert így legalább az asztal alatt szorongathatták egymás kezeit. Amikor bő fél óra múltán végeztek az ünnepi lakomával a két nagymamát gálánsan hazafuvarozta az apuka, így legalább Balázsék válthattak néhány bizalmas szót.
- Annyira örülök kedves Kriszta, hogy végre megaláltátok egymást! - örvendezett kuncogva a boldog anyuka. - Balázs amióta csak ismer valósággal ódákat zeng rólad!
- De anyu... nem hiszem, hogy... - harapta el a szót, amikor a piruló barátnőjére nézett.
- Semmi baj Balázs! Imádom, amikor rólam beszélsz... - könnyed puszit adott pirospozsgás arcára.
- Mi a tervetek a jövőre nézve? Balázs szeretné megpróbálni a Színművészetit, de a Bölcsészet sincsen kizárva. Krisztikém, neked mik a terveid? - fordult bizalmaskodva fia barátnője felé a kíváncsskodó anyuka.
- Hát... én az Államigazgatási Karra gondoltam, és szeretnék majd egy kisebb esküvőt is tengerparti környezetben... - felelte sugárzó boldogan.
- Ó... hát ez... valóban nagyszerű... de első a továbbtanulás... - piritott a dolgok lényegére az anyuka.
Amíg az apuka vissza nem jött a külvárosból, ahol a két nagymama lakott kellemesen, barátilag elbeszélgettek. Estefelé Kriszta és Balázs egymás kezét szorongatva álltak a sárgás, lidéerces fényt adagoló utcai lámpa alatt, miközben az éjszaka apró neszei úgy tűnt felerősödnek.
- Köszönöm ezt a fantasztikus napot drágám! - hajolt közelebb hozzá, hogy megcsókolja.
- Nagyon szívesen! Köszönöm, hogy beengedtél a szívedbe!
Miután mindketten egyetemisták lettek és meg is kapták a diplomát már másnap összeházasodtak, hiszen egyetlen percet sem akartak tovább várni. Nászútra egy tengerparti szigetre mentek, és úgy érezték a nagybetűs bizonytalan élet valósággal a tenyerén hordozza őket.

A LEBUKÁS KOCKÁZATA

A pompás régiségkereskedésben olyan volt akár egy kisebbfajta hercegi palota az antik dolgoknak. Kígyózó csigalépcsővel lehetett feljutni a felső szintekre, ahol a ritka, meglehet több száz éves ritkaságok, kéziratok, kódexek, és egyéb könyvek lapultak.
A hatvanas éveiben járó, nagy szódásszifon-szemüveget viselő, folyamatosan marcona tekintetű, és gyanúsan mindenkit méregető aggastyán tulajdonos szurós hiéna-szemeivel követte kíváncsi tekintetünket.
Az író tüstént átváltozott csintalan, minden újdonságra, szenzációra kiéhezett gyermekké, és szint azonnal bevette magát a könyvek közé, míg gyönyörű felesége legalább is egyelőre a kereskedés pénztárjánál várakozott türelmesen, de azért még ő is nézelődött.
Óvatosan tenyerébe vett több kínai porcenállak látszó másolatot is, és néhány japánból származó szamuráj-babát.
- Vigyázzon kedves hölgyem, még a végén eltöri! - dorgálta meg barátságtalanul a tulaj, és már épp készült felemelkedni ültő helyéből, hogy a gyönyörű asszony hamvas kezei közül kiragadja az értékes babát.
- Elnézést kérek... bocsásson meg... - igyekezett mentegetőzni, bár így is lett volna néhány epés megjegyzése a tulajhoz, amiért így bánik a vevőivel.
- Miben segíthetek? - tette fel a vénséges aggastyán valamivel később.
- Kicsit félek a kérdéstől, de hát, ha az ember már itt van felteszi, nem igaz?! - nézett rá kacsintva, cinkosan az asszony, mint aki nagy titkoknak a tudója.
- Parancsoljon! Azért vagyok itt! - jegyezte meg kioktató hangon, érces hangjával az öreg.
A gyönyörű nő kicsit közelebb hajolt, és szándékosan lehalkította a hangját, míg író férje a helység hátsó részében vette szemügyre a könyveket.
- Nem tudom hallott-e egy Török Milán nevű íróról, aki sajnos nemrég elhunyt, és a kézirathagyatékát elárverezték...
Ó... Vagy úgy... - az aggastyán rögtön érdeklődő kíváncsisággal kapta fel a tekintetét, mint akit bolha, vagy más élősködő pióca csíptett meg; felállt, levette nagy szemüvegét, hogy jobban megnézze magának a gyönyörű asszonyt, és alaposan végigmérte, kivel is lehet dolga. - Hát... kedves hölgyem... ha megbocsát... - azzal kutyafuttában máris hátragaloppozott enyhén sátító jobb lábával, és alaposan felforgatta a kereskedés raktárhelységének minden négyzetcentiméterét, abban bízva, hogy hátha talál valamit az adott íróra vonatkozóan.
Így is jó félórába biztosan beletelt mire a bolt hátsó részéből előre vánszorgott az ósdi pénztárgéphez.
- Nos... sajnos semmi érdemi információt nem találtam az adott íróra vonatkozóan! - jelentette ki, mint aki máris megnyert egy háborút, vagy kisebbfajta csetepatét. - És mondja csak asszonyom? Milyen remekműveket írt az állítólagos nagy író?! - kezdett méregető, lekicsinylő kérdéseket feltenni az asszonynak, aki szemmel láthatóan egy csöppet sem rettent meg, kihúzta magát, és büszkén kezdte sorolni azon kötetcímeket, mely - állítólag -, még az író életében napvilágot láttak.
Az öreg aggastyán érdeklődését felkelthette, mert felkapta a régi nyomógombos telefonkészüléket, és máris tárcsázni kezdett, majd hevesen gesztikulálva, és ordítozva, mintha zsibvásáron lenne veszekedni kezdett egy másik emberrel, akit felhívott:
- ...Jaj ne szórakozzon Takikám! Török Milán az író neve, és állítólag nemrég halt meg, és haalmas árverésen keltek el értékes kötetei... tud róluk bármilyen bizalmas információt...? - várt néhány percet, majd amikor látszott grimaszos arcán, hogy nem jó híreket hall inkább azonnal letette a kagylót.
- Hát... egyelőre se híre, se hamva... Valami azt súgja nekem, hogy talán a külföldi nyilvántartásban meg lehet... Várjon csak egy percet... - azzal lázas tárcsázásba kezdett megint, és igyekezett csekélyke türelmet erőltetni magára:
- Yes... no... The writer's name: Milan Torok! Yes please... Thank you, good bye... - néhány angol udvarias szót szólt, majd újfennt lerakta a kagylót, és kicsit bizalomkeltően nézett a fiatal asszonyra. - Úgy tűnik külföldön már hallottak róla, és pontosan tudják, hogy kicsoda! - mintha saját maga akarta volna szavait igazolni saját maga előtt.
- Hát, ez valóban biztató hír! - a gyönyörű nő iparkodott palástolni kisebbfajta megdöbbenését.
Nem sokkal később visszatért az asszony író férje, aki mintha rejtőzködött volna a legtöbb ember elől, feleslegesen nem szeretett sokat beszélni.
- Csak, hogy visszajöttél drágám! A kedves tulajdonos azt mondja, hogy csupán külföldön hallottak Török Milánról! - közölte férjével a tényeket a nő, és mint egy védtelen, gyámolításra szoruló kis állat, védelmet keresve mellkasához bújt.
- Képzeld édesem sok fantasztikus könyvet találtam, viszont kicsit sokba kerülnek! - jegyezte meg a különc férfi, fél szemmel a boltosra sandítva.
- Hát, igen! Tisztelt Uram! Sajnos muszáj volt emelnem az árakat különben bezárhatnék! De remélem azért csak talált magának valami hasznos olvasnivalót? - a tulajdonos aggastyán csupán csak most mérte tetőtől-talpig részletesen fel a micisapkás, fehér ballonkabátot viselő, márványarcú férfit.
- Bocsásson meg kedves uram, de maga annyira ismerős nekem, csak nem tudom hova tenni... - mélázott fennhangon.
- Igen! Tudtommal, előbb-utóbb minden ember beleesik ebbe a gyerekes, primitív hibába. - jegyezte meg ravaszkás mosolya kíséretében.
- Igen... tisztelt Uram! Mennyire igaza van!
Az író ravaszkás pillantása most gyönyörű feleségével találkozott. Úgy tűnt, mintha mindketten néma egyetértéssel, akárcsak a vérbeli cinkosok összekacsintottak volna.
A boltos hirtelen eltűnt üvegkalitkájában, és megint a bolt hátsó helységébe ment, csakhogy megnézzen valamit. Kinyitott egy ősréginek látszó irodalomtörténeti lexikonféleséget, melynek megsárgult lapjain írók fekete-fehér fényképei voltak. Pontosan a T-betűnél ütötte fel. A török név mellett egy nyurga, akkor még huszas éveiben járó, hullámos hajú gyermekarcú fiatalembert talált. Kicsit talán Weöres Sándorra is hasonlított, márha az ember kicsit jobban megnézte. Nem tudta eldönteni magában, hogy vajon a fiatalember arca megegyezik-e a sokat szenvedett író arcával, ezért úgy döntött lexikonnal együtt tér vissza a pénztárhoz, és akkor majd kérdőre vonja.
- Bocsásson meg kedves Uram! Volna kedves megnézni ezt a fekete-fehér fényképet? - kérte szelíd, szolgai alázattal.
Az író feltette kissé kopottas, viseletes szemüvegét és alaposan megnézte a régi megsárgult fényképet, amin nyomott hagyott az idő.
- Ki lehet ez a jóképű fiatalember? - kérdezte az író szépséges feleségét, aki szintén alaposan megnézte a képet, de igyekeznie kellett tűrtőztetnie magát, hogy még vélelenül se leplezhesse le őszinte, romantikus érzelmeit.
- Ami igaz, az igaz! Régen legalább adtak az öltözködésre! - jegyezte meg humorosan a feleség.
- Én úgy vélem kedves Uram, hogy ez a fénykép Önt ábrázolja! Persze, ha számításba vesszük azt a cirka harminc egynehány évet, amit rányomott az élet. - jegyezte meg tudálékosan a tulajdonos.
- Nos... hát... nem szeretnék Önnel vitatkozni! Távol áll tőlem a nézetkülönbségek radikális kinyilvánítása, de ezzel vitatkoznék! Amit Ön a képen lát egy bizakodó, reménykedő, optimista fiatalember, aki viszont Ön előtt áll sok vihart, és tragédiát megélt öregember!
A tulajdonosnak tetszhetett az író filozófiai eszmefuttatása, mert megint hátrament a raktárba, és kihozott néhány verses és prózai kötet. Ponosan azokat, melyeket az író néhány perccel ezelőtt olyan ügybuzgó kíváncsisággal kedvére lapozgatott.
- Szeretném, ha ezt elfogadná tőlem tisztelt Uram! - szó nélkül máris nagyméretű papírzacskót vett elő, és szinte boldogan nyújtotta át a megszppent írónak a kötetcsomagot.
Az író biztos, ami biztos alapon rákérdezett: - Mennyivel tartozom kedves Uram?
- Tisztelt Uram! Ajándék lónak ne nézze a fogát! - jött a válasz, szintén hamiskás mosoly kíséretében.
- Nos... hát... köszönöm szépen... - nyújtotta ki orrmótlanul nagynak tűnő kezét, majd megszorította a tulaj kezét.
Felesége belekarolt az író karjába, kezükben a könyvcsomaggal, és mielőtt még távoztak volna az üzletből az író jelentőségteljesen visszafordult a tulaj felé. Úgy tűnt, mint aki bizalmasan biccent, jelezve, hogy hálás azért, hogy a tulajdonos nem buktatta le.

NAPOKKÉNT KIDŐL


Megsértett Lélek-hurokon
riadt menekülési vágy
tán csak percekre.
Riadt pengetés a porig
alázott önbizalom háztáján.
Elpattanó hurok között egyre
nehézkesebb az igaz boldogságot
újra felfedezni.

Minden elfelejtett mozdulat
felesleges szó meggyötör,
mert visszahullik önzőn önmagába.
Némán sikongva darabokra törhet
az őszintének látszó tett-cselekvés,
ha szilánkja ösztönt, érzelmet  ér s megsebez.

Szirt-Időben rettegő félelmek
reccsennek, akár a szárazágak.
Vijjogva alászáll a létben
a visszhang, mely egykoron
még miénk volt.
Vad késvilág,
káromlás s agresszió
fenyeget már mindenütt.
Bagolyhangokként
kísértőn huhog, figyelmeztet
szüntelen a múlt.

Szándékosan célt-tévesztett,
elterelt gondolataink kóvályognak hasztalan,
majd aláhullnak a rögökkel együtt,
ahová előbb-utóbb mindenki megtér.

Megromlott szomorúság
újra s újra záptojásként
önti ki méltatlan reggeleidet.
Kaptár-szorgalmad, hogy új dolgokat
fedezhess fel, romlik.
Tudás-mézek – tudhatod -,
hamarabb Alzheimer-fogságokba eshetnek.

Döbbenet, félőrület,
agymosott önkívület sikolya,
röhögése hajt fel naponta
változó senkiházi sztárocska-jelölteket
– inkább az emberség, a tolerancia repedezik
milliós alakban,
s mintha már a maradandónak
szánt könyvekből is lekoptak volna
a maradandó eszme-gondolatok.

A tükrök már rég nem azok
Janus-arcát mutatják meg,
kik hajdanán még elhitték,
hogy a jó s nemes szándék bármit
is megváltoztat, megjavíthat.
– Héja-gyors Halál fenyegetőzik szüntelen,
míg felkúszik szamárlétráján öngyilkos tettekig.
A komisz, csélcsap Idő
mindig sürget megtenni tetteinket,
mikor már a Lét is sürgetőn kihullik alólunk!

AHOGY AKAROD!


Barátom Tibor kisétált a nemrégiben épített lakópark társasházának emeleti felvonójából. S bár azt mondják sokan, hogy a lépcsőzés egészséges, ő megmaradt a lift mellett, elvégre az ember csak nem fog negyvenfok melegben, erős páratartalom mellett felcaflatni akár még három emeletet is. Nem igaz?!
Ennek az egész titkolódzásnak nem volt semmi értelme.
Blanka idős, kotnyeles szomszédai előszeretettel leskelődtek főként az idegenek után, és persze jócskán vizslatták a nem szimpatikus embereket, mégis délelőtt fél tíz magasságában a rekkenő kánikulában semmi vészhelyzet sem forgott fenn, hogy Tibort akárcsak egyetlen teremett lélek megláthassa.
A lépcsőház kihaltnak tűnt, akárcsak egy kongó csatornajárat, ahol legfeljebb a sötétség ütött egyedül tanyát.
Tibort már sokféleképp eltöltötte a bűntudat ezermillió fajtája, elvégre gyerekkorától kezdve kisebb-nagyobb füllentések, hazugságok árán mondhatni sikeresen manipulálta nem csupán családtagjait, osztálytársait, de főként azokat az embereket, akiknek a jóságára, szeretetére szomjazott. S bár nagyon is tisztában volt vele, hogy hibát követ el, elvégre tartós emberi kapcsolatokat nem lehet pusztán kicsinyes hazugságokra alapozni, mégis a hazugságok védték, óvták meg attól, hogy a felelősségével betarthassa saját határait.
Becsöngetett háromszor. Gyerekkori turpisság volt ez is, mint annyi minden. De hát igyekezett mgőrizni magában az elven, örökmozgó, kíváncsi gyerek sajátosságait, mert az abszolút felnőttektől - különösen mostanság -, valósággal rettegett.
-Szia! Anyira örülök, hogy mégiscsak eltudtál jönni! - Blanka valósággal a karjaiba repült, és kétoldalról arcon puszilta. Tibor a testi kapcsolatok ilyentén kifejzését meglehetősen irritálónak, frusztálónak, és kellemetlennek találta, de há mit is lehet elvárni egy olyan felnőtt férfitól, akit jóformán egész gyerekkorában megaláztak, és pokoli lelki-fizikai attrocitásoknak vetettek alá?
- Remélem, minden rendben van? - kérdezte úgy, mintha a nő hogyléte felől érdeklődne. Átmeneti szorongása legfeljebb csak akkor enyhült, mikor Blanka egyszer megfordította a zárban a kulcsot, hogy kettesben lehessenek.
Blankának valahogy a nap minden percében friss, hamvas, üde illata volt. Mintha az érzések parfümjével permetezte volna be magát. Bár könnyen leégett, mégis alabástromszínű bőrét jótékonyan megpirította a nyári nap.
- Sokan voltak a buszon, metrón? - érdeklődött kedvesen Tibor közlekedési szokásaival kapcsolatosan.
-Hát... volt egy-két cidris helyzet, de amúgy semmi különös... - jegyezte meg kiszáradt, cserepes szájjal, de félt egy korty hideg vizet kérni.
- Jaj, bocsáss meg - kapott észbe -, megkínálhatlak egy kis hideg bodza-limonádéval. Meglásd jól fog esni ebben a kánikulában. Akár egy huncut, üde szellő valósággal sugárzó boldogsággal repült át a konyhába, hogy kivegye a hütőből a már előre behűtött, jótékonyan hideg nedűt.
- Tessék! Ez majd jót tesz! - adta oda Tibornak a hideg műanyag poharat, amit kicsit nagyobb kortyokban máris kiürített.
- Hm... finom...
-Nagyon köszi. Tudod a nagymamám készítette én csak a limonádét adtam hozzá. - jegyezte meg kellemesen elpirulva.
-Ó, nagyszerű... - lepődött meg Tibor jótékonyan, mintha valami újdonságot hallott volna.
Blanka szeretett gyerekoráról mesélni. Falun nevelkedett és imádta az egyszerű emberek nyers, lecsupaszított, alakoskodás és hazugságmentes emberségét, amit később a fővárosban olyannyira hiányolt. Aztán szerelmeskedtek. Kivétel nélkül mindig hosszú, évődő előjáték előzte meg együttlétük romantikáját. Mindig versidézeteket suttogtak egymás fülébe. Annyira egynek érezték egymást, mint még semmi mást. Blanka minden egyes együttlétük alkalmával nem győzte hansgsúlyozni, hogy kellemesen csalódott Tiborban, aki viszont nem győzött saját kisebbrendűségi komplexusát csak még jobban megalázni, mert sosem lehetett elegendő önbizalma. Valósággal utálta, és gyűlölte pufók, hájas-horkás testét, mely folyamatosan tocsogott az izzadságcseppek zuhatagában, és emellett olyan dús, áthatolhatatlan, buja dzsungelszőr volt egész hátán, és mellkasán, akár egy Neandervölgyi ősembernek. A legtöbb modern nő valósággal ki nem állhatta azt, ha egy férfi bizonyos testrészeken a kelleténél több szőrcsomóval rendelkezik. Tibor nem győzte szégyellni magát, hiszen rettegett a gyantázástól, és az epilálástól is. Ki van zárva, hogy bármikor is betenné a lábát egy olyan szépségszalonba, ahol az urak szőreit kezelik.
- Bánt vagy zavar valami szívecském? - kérdezte már az ágyban Blanka, miközben meztelenül egymás mellett feküdtek.
- Hát... nem igazán... azazhogy... talán... mégis...
- Figyelj csak! Engem igazán nem zavar se a testsúlyod, se a szőrös, szexis tested! Szerintem fantasztikus pasi vagy! - cirogatta meg Tibor pufók, hörcsögformájú arcát.
- Te vagy a legfantasztikusabb nő az egész földön! - bókolt folyamatosan, mert kicsit mindig is régivágásúnak képzelte magát, - legalább is, ami az udvarlási etikettet illette.
- Ha a barátnőim zavarnak téged megnyugtatlak. Csak felszínes, ostoba tyúkok mindannyian! Egyáltalán nem ismerhetnek úgy mint én! - próbálta vigasztalni, ám érezte, hogy Tibor csekélyke önbizalma, és túlzásba vitt gátlásos komplexusai miatt az effajta szavakat nem igazán hiszi el.
- Figyelj! Szerintem eljutottunk a kapcsolatunkban egy olyan szintre... - jelentőségteljesen megállt, várt pár mghitt, ünnepi perce, amíg Tibor megpróbálja kitalálni, mire is gondolhat. - Veled szeretnék élni, mindenfajta kötöttség és egyéb akadály nélkül! Az sem érdekel, hogy alkalmi munkákból élsz, vagy épp munkanélküli vagy! Csak az számít egyedül, hogy imádjuk, szeressük egymást! - annyira gyönyörűséges volt ebben a percben, hogy Tibornak könnyek szöktek a szemébe.
- Hát... szóhoz sem jutok... ez... fantasztikusan hangzik... - maga is alig merte elhinni.
- Figyelj, tudom mi jár a fejedben! Annyi gondolkodási időt kapsz, amennyit csak akarsz, de gyereket is szeretnék, úgyhogy kicsit nem ártana belehúznunk, ha azt akarjuk, hogy jól menjenek a dolgok. - Azzal Blanka újból szerelmeskedni akart, viszont Tibornak kattogni kezdett fogaskerekei.
,,Mi van akkor, ha Blanka megismerkedik valakivel, aki sikeres, gazdag, és elegendő anyagi egzisztenciát biztosít, hogy egy komplett családot fenntartson?" - ehhez hasonló kérdések kergették egymást fejében.
Később Blanka munkahelyén feltűnt egy rejtélyes üzletember, aki jó húsz évvel volt idősebb Tibor barátnőjénél, és szinte azonnal megpróbálta kivetni rá csábításának hálóját. S bár Tibor sosem volt az a gyilkosan féltékeny típus, aki vaskörömmel láncolja magához szeretteit, mégis, amikor a sikeres, dúsgazdag üzletember vállalkozó bemutatkozott, és kezet fogott vele egy totális csődtömegnek, és senkinek érezte magát, aki képtelen megadni azokat a főként anyagi dolgokat szerelmének, amit a másik szavak nélkül is elvár tőle.
Tibornak nem kellett sok idő, és valósággal totálisan pánikolni kezdett, és olyan halálfélelem jött jár, mintha azonnal látszat-infraktust produkálni kiugrani kész szíve. Valósággal már a gondolattól is teljesen rettegett: mi van, ha Blanka éppen most fogja elhagyni, és azonnal a szakítás mellett dönt? Akkor aztán fel is út, meg le is út! Nem marad semmije, csak az őszinte érzései, azok meg mehetnek a szemétbe!
- Üdvözlöm kedves Tibor! Már sok szépet hallottam Önről! - nyújtott kezet az üzletember közvetlen barátságossággal. Tibor érezte, hogy nem árt visszafognia magát, mert legszívesebben ott helyen megfojtotta volna egy kanál vizben a lovagot, vagy felpofozza, hogy lerepül feje.
- Jó napot! - rideg volt, és formálisan diplomatikus.
- Blanka hihetetlenül tehetséges és még nagyon sokra fogja vinni... - az unalomig ismert szöveg. Persze mindenki tehetséges, de míg egyesek az érvényesülés módját lepedőakrobatikával érik el, addig az nagy átlag gürizik éhbérekért, és hamar kifullad.
- Azt nem is kétlem. Bocsásson meg, de most sajnos el kell mennem! Minden jót! Viszont látásra! - Tibor azt gondolta ennyire egyszerű módszerekkel lerázhatja magáról a dörzsölt vén rókát, de tévedett, mert egy fekete sötétített üvegű limuzin állt meg mellette közvetlenül a járdán. Az elektromos ablakemelő látványosan leereszkedett, és szivarozó üzletember szólt ki a kocsi ablakán:
- Arra gondoltam, hogyha már úgy is egy irányba tartunk szívesen elfuvarozom! Feltételezem a belvárosba igyekszik? - kérdezte hamiskás mosollyal, ami fölfogható célzásként is.
- Ö... bocsásson meg, de az a helyzet, hogy tényleg sietek... - próbált egyszerre hárítani, és szabadkozni, nem sok sikerrel.
- Nem erőszak a disznótor kedves Uram! Ahogy Önnek jobban megfelel! - az üzletember azonnal intett sofőrjének, aki csikorgó gázt adott és a bálnaszerű lumuzin már ott sem volt.
Tibor azt gondolhatta, hogy ezt némileg szerencsésen megúszta. Nem sokkal később ténylegesen bement a belvárosba, ahol Blanka munkahelye volt, és úgy döntött, hogy a teljesen légkondicionált, hűvös recepciós pult mellett fogja megvárni barátnőjét, még akkor is, ha ez enyhén illegális.
Blanka a fél tizenkettes ebédszünetben ugrott le a recepcióra, ahol az egyik biztonságis szólt neki, hogy egy úr várja, aki azt állítja magáról, hogy a barátja. Blanka hihetetlenül csinos volt a hófehér ingében és a hozzá viselt fekete kosztümnadrágban. Egyszerre hivatalos, mégis sikkes és elegáns. Akár egy üzletasszony. Naná, hogy Tibort megint komplexusok kezdték gyötörni.
- Szia szívem! Hát te? Hogyhogy itt?! - lepődött meg Blanka arcra puszi kíséretében.
- Ö... csak úgy beugrottam... - ami félig igaz is volt, de csupán csak félig.
- Figyelj! Van össz-vissz tizenöt percem! - közölte határozottan. - Üljünk le a fikuszok között. -mutatott egy buján benőtt, szinte őserdei kis részre a recepció mögött, ahol nyugodtan beszélgethettek.
- Ne haragudj, de ma még a reggeli kávén kívül semmit sem ettem! Úgyhogy megeszem a szendvicsemet! Te is kérsz? - kérdezte, de hatalmasat harapott máris az ínycsiklandó kenyérbe.
- Ó, hogy én mekkora barom vagyok! Hozhattam volna neked valami kaját, vagy ilyesmit... - kapott észbe.
- Semmi vész édesem! Drága vagy, mint mindig! De mi a baj? - nézett vele egyenesen farkasszemet komolykodva.
- Nos fogalmazzunk úgy, hogy az üzletember ismerősöd tett nekem egy ajánlatot, és nem szálltam be a limuzinjába.
- Ó, nocsak! Nem is tudtam, hogy elbeszélgettetek! - lepődött meg őszintén. - Úgy látom téged ez nagyon zavar, ugye?!
- Engem? Ugyan már! Felnőtt emberek vagyunk! Ha te szívesen megismerkedsz másokkal ám legyen! - Tibor hangjában azért ott bújkált a féltékeny neheztelés, és ez most nagyon is jólesett Blankának, mert ez azt jelentette, hogy Tibor igenis imádja őt.
- Te kis cuncimókus medvebocs! - cirogatta meg verejtékező arcát a légkondicionálás ellenére. - Tudod mit? Megmondom az üzletembernek, hogy már foglalt vagyok. Biztosan megfogja érteni! - Blanka ártalmatlan viccnek szánta, de igazán csak akkor fogta fel mekkora ostobaságot művelt, amikor Tibor halálsápadt lett, és eltorzolt a feje.
- Drágám! Jól érzed magad? Úgy festesz, mint akin átment egy nagyobbacska kamion! - azonnal tenyerébe vette Tibor csuklóját és kitapintotta szapora, lüktető pulzusát. - Húha! Neked aztán szapora a pulzusod! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Hozzak esetleg egy üdítőt, vagy egy pohár vizet! - szó nélkül felállt és a közli autómatához szaladt, ahol jeges üdítőket is lehetett venni. Máris egy jó hideg kólával tért vissza.
- Tessék! Ez most jót fog tenni! - kinyitotta az üdítő dobozát, és odaadta Tibornak, aki reggel óta késégtelenül kiszáradt.
- Kö-köszönöm... felelte. - Talán jobb lesz, ha majd otthon találkozunk... Vegyek valamit? - tápászkodott fel ülő helyéről.
- Nem szívem! Majd én megoldom a többit! Imádlak, ugye tudod?! - cuppanós puszival búcsúzott tőle, majd visszament a felső emeletre dolgozni.
Tibor, ahogy ígérte hazament, és azonnal beugrott a hűsítő zuhany alá, hogy alaposan kiszellőztesse zaklatott gondolatait. Aztán ledőlt kicsit pihenni. Az őrjítő, idegőrlő kánikulában más egyebet aligha lehet csinálni. Később kora délután felé végre Blanka is befutott, akin látszottak az általános letörtség jelei.
- Szia drágám! Az a helyzet, hogy kirúgtak az állásomból, de van ilyen! Ezen már meg se lepődöm! - hideg zuhanyt vett, majd kivette a mélyhűtőből kedvenc Carte'doros fagyiját és elkezdte eszegetni. - Tudod, valahogy még számítottam is rá, hogy az üzletember így fog viselkedni, elvégre amit nem kaphat meg azokat inkább eltapossa, de ekkora genyóságra ténylegesen nem számítottam! - vallotta be, és majdnem eleredtek szomorúságában, és tehetetlenségében könnyei.
Tibor megpróbálta megvigasztalni több-kevesebb sikerrel.
- Emlékszem még anno az egyetemen! A mélypont az volt, amikor közölték, hogy muszáj keresztféléveznem, és valamelyik szakomat leadnom különben agyő diploma! Pokolian szar idők voltak!
- Igen édesem! Jól tudom, mivel már kismilliószor elmesélted! Mindegy! Most végre saját vállalkozásba foghatok! Márcsak a megfelelő emberekre van szükségem! - megpróbált erősnek, határozottnak látszani, de a lelki terhek úgy érezte ebben a pillanantban valósággal is agyon nyomják.
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult... - Tibor igyekezett tapintatos lenni, amennyire csak bírt. Zsebkendőt is adott óvatosan nem tolakodón.
- Tudod én még sosem csalódtam ennyire az emberekben! Pont azok döftek hátba, akikről azt hittem partnerek, és normális fejek lesznek! Micsoda egy rohadt helyzet! De pár nap alatt meglásd kiheverem! Most viszont hoztam egy kis szójás tésztát, és fűszeres bundában sült csirkemellet. Együnk egy finomat!
Tibornak sem kellett több. Máris gondosan megterítette az asztalt. A kínait betették a mikrosütőbe melegedni. Elegendő volt csupán gy-két perc, ne túl forróra, mert az kikezdte volna Blanka amúgy is ideges gyomrát.
Asztalhoz ültek, és kellemesen megvacsotáztak, miközben Blanka terveiről, jövőbeni gondosan felépített elképzléseiről mesélt, és úgy tűnt ki sem fogy a szóból. Amikor negyven perc múltán végeztek a vacsorával, és még hátra volt a desszert Blanka keresztbe tett kézzel, nyíltan feltette a kérdést:
- Mit szólnál hozzá, ha legalább két teljes hétig itthagynánk mindent a fenébe, és elutaznánk egy kis trópusi szigetre! Az anyagiak miatt ne aggódj! Tettem félre egy kis megtakarított, fölös pénzt, és azt gondolom ez most pont jó alkalom lesz, hogy mindketten kiadósan kipihenhessük magunkat, és jó alaposan átgondoljuk közös kapcsolatunkat. Szeretném, ha nem kezdenél el megint bepánikolni, vagy olcsó, kisstílű kifogásokat gyártani!
Amint leszálltak az egzotikus kis sziget belsejében, hogy megkezdhessék két hetes fantasztikusan csodálatos feltöltődésüket Blanka egy gyertyafényes, romantikus vacsora közben sugárzó boldogsággal közölte Tiborral, hogy nemsokára, ha minden igaz apuka lesz!
- Ö... hát... ez igaz...? - annyira meglepődött, hogy köpni-nyelni is alig tudott döbbenetében.
- Persze édesem! De azért remélem örülsz neki? - nézett rá kérdő, sugárzó szemekkel párja.
- Nagyon! Hirtelen egy csomó kérdés átvillant az agyamon, de nagyon örülök, ha te is!
- Figyelj csak drágám! Megfogod látni, hogy az élet egyszerűbb, mint gondolnád, csak bele kell vágni, és nem szabad azon agyalni, hogy mi jöhet még ez után?
Hihetetlen, és fantasztikus volt a két hét, és megfogadták, hogyha meglesz babájuk egyszer még egészen biztosan visszafognak térni erre a varázslatos vidékre.

A bölcs öregember kómotos lassúsággal foglalta el az étkezőaszalt. Pontban fél tizenkettőkor, és borzasztóan kényes volt az időre, és a tálalásra. Amennyiben gondoskodó, és oroszlánszívű felesége nem tálálta fel neki a jóízű, zöldséggel, hússal gazdagon megpakolt aranyló színű húslevest az öregember fogta magát és inkább járt egyet a környező utcában, mire felesége elkészült.
- Remélem ízleni fog! Most kicsit megbolondítottam apuskám! - jegyezte meg mosolyogva, kicsit rafinált arccal a pirospozsgás, csupaszív asszonyság.
Az öreg szertartásosan fogta göcsörtös, erezett kezei közé a kanalát és jó alaposan szemügyre vette a finoman gőzölgő leves minden apró-cseprő tartozékozékait. Elvégre az embernek sosem szabadnak olyasmit megennie, amit nem akar, vagy nem különsebben szeret.
Az öreg szinte egy mesterdetektív szimatával emelte ki a kanáljával a kis megfőtt, töpedt, mócsingszerű gombócot, melyet bizonytalan eredetűnek titulált, és kérdő tekintettel meglepett feleségére nézett. Az asszonyság persze szándékosan úgy tett, mint aki csak abban a pillanatban értesült a dologról, amikor megtörtént az eset, így ugyanúgy kérdő tekintettel meredt a férjére, mint akinek - látszólag -, fogalma sincsen semmiről.
- Anyus! Legközelebb inkább húst pakolj a levesbe! - közölte vele szerényen, ám ellentmondást nem tűrve.
- De hát apus! Nem ízlik a szójakocka? - kapta fel tömzsi, húsos fejét az asszonyság. S máris megbánta, amit az imént mondott, hiszen öntudatlanul is leleplezte saját magát.
- No! Né mán'! Most megvagy! - csattant az öreg bölcs, kissé reszelős hangja. - No, ugye, hogy tudod, hogy miről van szó, csak megint játszod az eszedet! - Az öreg bölcs beszólásai szinte kivétel nélkül mindig lerántották a leplett a fondorlatos asszonyság mesterkedéseiről.
- Jól van! Ha nem ízlik a szója akkor nem kell megenni! - Az asszonyság már vette is volna el férje tányérját, ám az öreg gyengéden rátette az asszony pufók kezeire érdes, göcsörtös kezeit. Megsimogatta párszor szépen:
- Nagyon finom levest főztél anyus! Ha maradt még tegnapról egy kis főtt hús az most nagyon jót tenne! - felelte az öreg. Egyetlen pillantása sem árulkodott haragról, vagy neheztelésről. Sokkal inkább különleges megbecsüléssel nézett feleségére, akivel annyira egy hullámhosszon tudtak rezegni, hogy egyetlen mozdulatból, elejtett tekintetből is pontosan érezték, tudták, hogy mit fog akarni a másik.
- No, jól van! - legyintett könnyén az asszony, majd bement a családi ház hátsó részébe, az éléskamrába, és megnézte maradt még főtt hús tegnapról. Szerencsére minden úgy volt, ahogy hagyta. Kést vett elő, és apró kis falatkákra vágta a szaftos, főtt húst, mert az ura úgy szerette, majd visszatért a kinti nyári konyhába és művészi, teátrális módon tette bele a kitett szójakockák helyébe a színtiszta főtt húst.
Az öreg bölcsen, egyetértőn bólogatott, majd hümmögött is hozzá, mondván: ha így lett volna, csinálni sem kellett volna.
- No, akkor hát békiben megebédelhetünk végre! - jelentette ki kissé könnyelműenaz asszonyság, amit időközben már meg is bánt, mert mostanság kellő rendszerességgel fordult elő, hogy általában fél tizenkettő tájban egynehány szomszéd, vagy ismerős előszeretettel nyomta meg a berregő kapucsengőt. Most is úgy berregett az az átkozó csengő, mintha földindulást akarna jelezni.
- A hátszázát neki! Ki lehet az ilyenkor?! - állt fel méltatlankodva az asszonyság.
- Ugyan anyus! Hagyd a fenébe! Ebédeljünk normálisan! - jegyezte meg kissé morogva, méltatlankodva az öregember, mert ki nem állhatta, ha evés közben zavarják.
- Jaj, apus! És ha valami fontos dolog történt?! - kérdezte kissé aggódva az asszonyság. Kíváncsiságának nem tudott parancsolni.
Felállt sürgetően, mint akit bolha csípett meg, majd azonnal kiszaladt a nyári konyhából félbehagyva gusztusos ebédjét, hogy tüsténkedve megnézze ki csöngethet ennyire mániákus kedvvel?
Semmi baj! - szólt vissza félután férjének. - Csak Erzsike! Mindjárt elküldöm! - azzal megkérdezte a bejárati kapuban állva a jócskán nagyothalló kilencvenéves nőt, hogy mit is akar ráadásul ebédidőben.
- Szervusz drágám! Semmit, tényleg semmit! - üvöltötte az rosszul halló asszony. - Csak gondoltam járok egyet, és megnézem, hogy vagytok?
- Mi köszönjük szépen megvagyunk! - üvöltött vissza a másik, remélve, hogy szájáról letudja olvasni az asszony, mit mondd.
- Megyek a közértbe! Kell valami? - érdeklődött figyelmesen.
- Nem kedveském! Köszönjük! Minden van! - gondolhatta csak tűnjön már el a fenébe, mert kihűl az étel.
- Később hazajövök! Szervusz! - köszönt, és azzal már ment is a maga dolga után.
,,No, csakhogy végre!" - fújta ki magában a komisz-nagy levegőt az asszonyság, és visszatért férjéhez, aki kicsit duzzogva ült az asztalnál, hiszen úgy tanulta, hogy addig nem lehet az étkezést folytatni, míg egyik-másik ember távozik az asztaltól.
- Csakhogy megjöttél! Minden rendben Erzsikével? - érdeklődött udvariasságot erőltetve magára.
- Hogyne, persze! Elment a közértbe és kérdezte, hogy nincs-e szükségünk bármire? - foglalt helyett az asszony, és máris nekilátott, hogy kicsit kihűlt ebédjét jóízűen elfogyassza.
- Én nem is tudom te milyen szokás ez, hogy ebédidőben kell az ember nyugalmát háborgatni?! - kérdezte kissé zsörtölődve az öreg, mert - úgy tűnt -, kissé nehezen emészti meg a történteket.
- Ugyan már ne morogj már állandóan! Akár egy károgó vészmadár! - durgálta meg kedveskedve az asszony.
Az ebéddel összességében húsz perc alatt végeztek. Az asszony még sütött is valami könnyű, tejszínhabos süteményt, amit az öreg szeretett, és jóízűen megették, majd utána az öreg kiült szunyókálni a nála is öregebb, vén birsalmafa hűs árnyékot adó lombjai alá. Az asszonyság is inkább lepihent a hűs, téglás szobában. Feje alá párnát tett, mert fulladt, kisebb köhögési roham fogta el, ha nem használt fejtámasztékot. Az asszonyság szemfüles volt, és a békesség kedvéért kicsiptette a csengő elektromos vezetékét a foglalatból, hogy idillikus nyugalmukat - remélhetőleg -, ne zavarhassa meg semmi kellemetlenkedő esemény.
Így pihentek békésen több mint két órácskát, amikor egy markáns férfihang kiáltott be az utcáról, annyira hangosan, hogy az utcában lévő legtöbb kutya máris egetrengető ugatásban tört ki:
- Halló! Itt vagytok? Megjöttünk? - harmincas éveiben járó, sportos, elegáns, rövidujjú inget viselő férfi kiálltott be a bejárati kapun, hiszen átmenetileg kivolt kötve a csengő. Csinos, gyönyörű felesége és pici, alig négy évesforma pufók kisfia éppen kiszálltak az autóból, amivel jöttek meglátogatni a nagyszülőket. A valósabb ok inkább az lehetett, hogy a pusztító kánikula elől inkább a hűvös kertvárosba szerettek volna kimenekülni.
Előbb az öregember tért enyhe álmos kábaságából magához, és már szaladt is ajtót nyitni, mert nem akarta, hogy feleségének kelljen megint intézkednie.
- Szervusztok gyerekek! Csak halkan, és csendesen, hiszen ti is tudjátok, hogy csendespihenő van! - jegyezte meg az öreg kissé kioktató hangon, mintha tanulókkal, és nem családtagokkal beszélne.
- Jaj, ne haragudj papa, de csak most értünk ki... - szabadkozott az apuka, míg kezet rázott apósával.
-Semmi gond! Csak gyorsan gyertek be a házba, és maradjatok csendben még, mert a mama alszik. - közölte, majd bementek együtt a házba, míg a sportos apuka a legtöbb holmit csipelte.
Az asszonyság is fölébredt nemsokára, és megint kicsit megdorgálta a férjét, ami miatt az nem szólt neki időbe, hogy a gyerekek jöttek látogatóba.
- Szervusztok! Hogy hogy megnőtt az Ádámka! Mióta nem is láttam? - álmélkodott az asszonyság, amikor gondoskodón szemügyre vette unokáját, majd beszaladt a spájzba és kihozott egy kis turórudit és gumicukrot, mert Ádámka ezeket az édességeket rajongásig szerette, és mindig is olyan alázatos, csöndes kisfiúcska volt.
- Anyukám! Miért nem pihensz még egy kicsit addig mi mindent elrendezünk? - jegyezte meg aggodó arccal felnőtt, csinos lánya.
- Ne butáskodj édes lányom! Bírom én a hőséget! Képzeld csak, amikor hat éves voltam, és egyedül szántottam a loval a tanyán! Minden büszkeség nélkül mondhatom, hogy nem sok ember csinálta volna utánam. - jelentette ki kisebbfajta szerénységgel.
- Igen anyuka! Jól tudjuk! - jegyezte meg a vő, miközbn igyekezett minden holmit és cuccot gondosan kipakolni.
- Apukám! Muszáj neked mindig okosabbnak lenned? - A csinos fiatal feleség megsimogatta férje rövid frizuráját, mert tudta, ha férje azt szereti, ha igaza van.
- Anyukám! Hagyd békén a hajamat! Van neked fogalmad kicsi szívem, hogy meddig tartott mire így megállt? - pirította le jókedvében lévő feleségét a férfi.
- Ettetek valamit? Biztosan megéheztetek! Gyertek és egyetek valamit! - invitálta őket a nyári konyhába az asszonyság.
- Anyukám! Tudod nagyon jól, hogy evés nélkül sosem szoktunk elindulni! - jegyezte meg a lánya. - De azért köszönjük a figyelmességet.
Az öregember lement időközben a jó hideg betonpincébe, melyet közvetlen a nyári konyha alá építettek abbéli megfontolásból, hogy a régi matuzsálem, vegyestüzelésű kazán majd egykettőre képes felfűteni a csöveken keresztül az egész házat. Takaros kis barkácsműhelyet rendezett be magának esztergapaddal, satuval. Affél asztalosműhely volt ez, ahol bármit el lehet készíteni! Ide vonult vissza az öreg, ha fontos dolgok kerültek szóba. Most is egy hatalmas tölgyfaasztalnál csiszolgatott a smirglipapírral valamit. Úgy nézett ki, mint egy fából készült repülőgép, vagy csónak.
Ádámka két kis totyogós, pufók lábaival ügyesen négykézlábra ereszkedett, és így ment le lépcsőfokokként megnézni nagyapját min ügyködhet egymagában.
- Szervusz! Hát te? Egymagad jöttél le? Ügyes legény vagy! Még nem vagyok kész, de van egy meglepetésem! - zárta rövidre a beszélgetést kettejük között az öreg, mire a kisfiú újból egyenként föltipegett négykézen állva a lépcsőfokonon a nagyméretű udvarra.
Időközben a családfő kinyitotta kedvenc, hűtőben hűlt dobozos sörét, amiért mindig is hálás volt anyósának, hiszen sosem árthat egy kis kényeztetés, majd kiheveredett a kinyitható, műanyag kempingágyra, holott a káros UVB-sugarak már jócskán kezdték bombázni a légkört.
- Apukám! Nem fogsz így megégni?! - kérdezte kicsit aggodalmaskodva a csinos feleség.
- Anyukám! Miért nem mész be a hideg szobába, és hagysz inkább békén?! - kérdezte gyilkos iróniával a férfi.
- Jól van már! Csak aggódom!
- Inkább nézd meg merre csámborog a fiacskád?
- Egyszerűen nem értem, miért kell neked mindig ennyire lekezelőnek lenned?! - tette karba a kezét.
- Drágám! Ezzel most nem akarok foglalkozni! Lazítsunk és pihenjünk elvégre azért jöttünk ki! - újabb nagy szomjoltó korty következett a hűsítő italból.
A csinos feleség járkálni kezdett kisfiát keresve, aki előszeretettel bújt el a hátsó udvarnál található fészerben, ahol mindenféle ócska, dohos limlimot tároltak.
- Ádámka? Merre vagy kicsi szívem? - szólongatta. ,,Hol lehet ez a gyerek?" - törte a fejét. ,,Csak nem esett valami baja?" - önmaga is kezdett megijedni saját kijelentésétől. ,,Biztosan a hátsó részben lesz!" - vélte, majd azonnal hátra ment és kutatni kezdett a régi, ócska holmik között. Szerencsére a felkavart porfelhőre mindig is allergiás volt a pufók fiúcska, mert most egy kisebbfajta tüsszentés hagyta el - anya nagy megkönnyebbülésére -, a száját.
- Hát itt vagy drága kincsem! Mondd csak? Mit csinálsz te itt? Miért bújtál el?
Ádámka már elég nagy volt hozzá, hogy felismerje a beszédhangokat, mégis megtartotta magának azt a kisebb kiváltságot, hogy csak akkor beszélt, ha kedve volt hozzá.
A fiatal anyuka óvatosan letérdelt, hogy azért annyira ne koszolja össze csinos, nyárias ruháját, majd kérdőre vonta a látszólag kissé szomorkás, és elveszett kisfiút.
- Édesem? Valami baj van? Nem érzed jól magad?! Tudod anyu akkor tud segíeni, ha elmondod mi az, ami bánt! - annyira gyöngéden, babusgatón beszélt vele, amennyire csak bírt, hiszen Ádámka mindig is roppant sebezhető és érzékeny gyerkőc volt, akit nagyon könnyen meglehet rémiszteni. Sokáig be is pisilt.
- Nagypapa azt mondta, hogy nincs kész még az ajándékom... - válaszolta nagy nehezen aprócska, vékony hangon.
- Á, értem! Nos... - felállt, kicsit leporolta magát. - A papa rajongásig szeret téged, csak most el van foglalva! Tudod mit menjünk be a hűvösre és Legozzunk! - kedvesen megfogta pufók, kis kezecskéit, és bevezette őt a családi ház hűvös helyére napszúrást ne kapjon. Éppen elég, hogy felelőtlen apjának éppen ilyen kánikulában támadt kedve napfürdőzni.
Ádámkát alig fél óra múltánlegózás közben teljesen elnyomta az álom. Anyukája gondosan a heverőre segítette, majd ő is ledőlt melléje egy kicsit kipihenni a fáradalmakat. Így pihentek egy és fél órát. Majd következhetett a jól megérdemelt délutáni uzsonna, mely süteményből, és fagylaltból állt.
S míg az uzsonnát majszolta a kis háromtagú család a nagypapa végre kimerészkedett pince műhelyéből. Úgy tűnt rejteget valami vaskos, érdes kezei között.
- Végre elkészültem! Remélem tetszeni fog Ádámkának?
Mivel az öreg szeretett barkácsolni, így mi sem természetesebb, minthogy valami különleges fából készült tákolmánnyal szeretet volna örömet szerezni kisunokájának. Elővette és lerakta a kinti kerti asztalra a fából készült repülőgépet, ami annyira élethűen sikeredett, mint azok a műanyag modellek, melyek egyáltalán nem bírják a ragasztót.
- Azt a mindenit! Papa! Magának aztán van kézügyessége! - lelkendezett a családfő, majd azonnal felkapta a kis repülőgép modellt és aprolékosan vizsgálgatni kezdte, hátha tehet valami fricskázó megjegyzést.
- Apukám! Légy szíves és add oda a repülőt Ádámkának! Elvégre neki készítette a papa! Vagy te is szeretnél egyet? - vonta kérdőre a feleség.
- Ugyan már! Én felnőtt vagyok! - jelentette ki nagy mellkassal, és büszkén az férfi, majd lerakta az asztalra a kisfiú orra elé a kis fából készített modellt, aki megbűvölten bámulni kezdte, hogy mennyire élethű.
- Na? Hogy tetszik? - kérdezte újra és újra az öreg, míg Ádámka fel nem nézett és hallgatólagosan bólintott. Az utóbbi pár évben titkos jelekkel kommunikáltak egymással, amit a családtagok különösnek találtak.
- Mit kell mondani, Ádámka? - utasította az apuka. - Na? Elvitte a cica a nyelvedet? - valamivel hangosabban emelte fel a hangját.
- Apukám! Már megköszönte a maga nyelvén, hiszen bólintott, ha nem láttad volna! - dorgálta meg felesége, aki egy cuppanós puszit adott Ádámka buksijára, miközben a kisfiú élénken a repülőgép modellt vizsgálgatta.
Később Ádám éppen a tizenegyedik szülinapját ünnepelte volna, amikor rosszt hírt kaptak. A nagypapa örökre elaludt. Ádám féltve őrzött kincsként őrizgette nagypapja fából, és egyéb anyagokból készült tákolmányait, és senkinek sem engedte, hogy bármilyen kárt tegyenek bennünk. Ezek voltak a legkedvesebb, személyes tárgyai.

MOZGATHATÓ HÉJAK

Csupán a színét s legfeljebb a héját,
ha láthatod.
Magházban négerbarna mag töppedve
aszalódik szendén.
Idegen kívülálló vándornak látszat,
egyszerre bizalmasan bíztat,
másként alattomos kedvvel
még be is csalogat.

Alattomos rétegzettségét,
újranövesztett vaskos réteg vértezi;
iszamós kezeid közül
már minduntalan elszökik.
A Lét értelmét óhatatlanul
megszablya s értelmezi;
csalogató árnyalakokat vetít eléd.

Mikor eljön a komiszkodó perc
láthatod, hogy csapja,
téveszti meg bámészon fák ágain
csimpaszkodó társait:
talán az emberek is egymást között
így verik át, használják ki egymást.
Fekete ólomsúlyokkal vánszorog
mindenki felé az ítélet, akárcsak a hóhér.
Nyálkás álmok dermedt,
néma alján már mindenki sejtheti,
hogy a méltán megálmodott
büszke jelenvaló csupán csak
áskálódásnak indult hazugság!

Iszapba belesüppedt hordalékként
döbben rá az ártatlan tekintet,
hogy lédús, déli gyümölcsök húsába
rágcsáló, mohó férgek ütöttek orvul tanyát.
S hogy a méltán agyondicsért
egzotikus tekintetek csupán
tetetve eljátszották mind a flörtöt,
mind a szándékosan
elárvult igazibb szerelmet.

Dúlt-szemekben megvetett,
kisemmizett bosszúállás ragyog,
hogy megvezették,
szándékosan elárulták
a halhatatlan Mindenség érzelmét is.

Szemek hűséges, igazmondó tükre
vajon mikor vált galád árulóvá?!
E mostani pénzsóvár, mihaszna Világ
naponta újratermi áldozatait.
S míg odabent magházában
komfortos kényelemben
jól érezheti magát a mag
– az ordas külvilág naponta tapossa,
használja ki védtelen
megmaradt rángatható bábúit!

RÓZSA-VARÁZSLAT

Ákos exével futott össze, aki egy igazi kigyúrtagyú gorillát ölelgetett, aki a hét minden napját konditerekben tölti, és ha megkérdezik ki volt Arany János, vagy Füst Milán csak hebegni-habogni tud, és végső tudatlanságában megkerüli a kínosnak tetsző beszélgetést:
- Honnét a francból kellene nekem azt tudnom te kókány kis köcsög?! - förmed gyakorta az emberre ekkor, ha valaki istensen kihozta a már egyébként is velejéig labilis a béketűrésből.
-Jaj annyira édespofa nem?! - kérdezi vagy millioszor turbékolva Ági, miközben szinte sóvárog, hogy a drabális izomkolosszus kedvére tapizhassa két körteformájú melleit.
Ákos exe Ági gyakorlatilag a hetedik pasit szaggatja Ákossal való kapcsolata óta, és látszólag tökéletesen elmerült a vadbarom, hugyagyú pasikkal való kavarásban. Mintha csak a szex miatt csinálná az egészet és az őszinte, nyílt érzelmek számára már közömbös lenne.
Ákos a szakítás után - mondani sem kell -, valóságos lelki katarzist, és összeomlást él át, ami miatt az ,,istennőnek" beállított Ági se szó, se beszéd faképnél hagyta. Tény és való a béka segge alatt lévő tanári fizetésből még senki sem utazhatott kedvére a Kanári-szigetekre, vagy Balira, de hát Ákoson ténylegesen nem múlott, hogy ennyit keresett. Mindenki tisztában volt vele, hogy a közoktatás állapota enyhén szóval is totálisan siralmas, és tragikusan alakult az elmúlt húsz évben. Még csoda, ha bizonyos alapítványi sulikban egyáltalán lehet krétához és szivacshoz hozzájutni.
Ági tehetett mindenről! Eljátszotta az ügyes, fordorlatos, férfiaka ujja köré csavaró, tehetséges manipulátort, és persze hogy elvárta, hogy mindenki neki gazsuláljon, és aszisztáljon hozzá. A gyanútlan, naiv, kicsit mindig örök gyerek maradt Ákos pedig nem győzőtt csodálkozni, hogy egy olyan szupermodell, egzotikus szépség, mint Ági egy olyan szánalmas, kisstílű senkibe habarodott bele, mint ahogy Ákost a háta mögött előszeretettel nevezték barátai, és kollegái.
Persze az igazság az, hogy Ákost sem ejtették a feje tetejére és szándékosan kér egy szívességet egyetemi csoportársnőjétől, aki már reklámfilmben és mozifilmben is szerepelt, tehát fogjuk rá, hogy azért van néminemű manipulációs gyakorlata a szándékosan hiteles megtévesztések területén.
- Figyu! Csak most az egyszer légyszi! - Ákos kisebb kétségbeesésben, hisztis sokkjában valósággal a földre borul, és térdelve kéri barátnője segítségét, aki beadja a derekát, elvégre mire valók a barátok?
- Szegénykém! Annyira sajnálom! Neked is kijárna a boldogság! Miért pont Ágival kezdtél?! - teszi fel nyíltan a kérdést, miközben gyengéden babusgatni kezdi Ákos tüsire vágott buksi fejét, és flörtölő pillantásokat vett rá, mintha egyenesen kiakarná vetni rá a szerelmi hálóját.
- Fingom sincs! - közli a világ legegyszerűbb nyelvén Ákos, majd jócskán elpirul, amit a másik hölgy meglehetősen vonzónak talál, és kellemesen elmosolyódik szempillarebegtetéssel.
- Figyelj csak édesem! Mikor lenne a személyes tali? Mindent pontosan meg kell szerveznünk, hogy hatékony csapdát állíthassunk! - jegyzi meg édes bosszú élvezetével.
Ki nem állhatom a ,,bosszú" és a ,,csapda" szavakat, mégis valahogy imponál ez az egész büntetőexpedició, amivel régi kedves barátnője előhozakodik.
A személyes találkára egy hét múltán kerül sor egy amolyan exkluzív, és kissé puccos étteremben, ahova egy csomó gazdag seggfej járni szokott, és ahol - nagy többségben -, mindig a megjelenés a döntő, és egyáltalán nem az egyetemes emberi törvények.
Volt egyetemi csoportársnőm szándékosan provokatív, és kissé kihívó pántos, szoknyás ruhakölteményt visel, mert a jlek szerint feltett szándéka, hogy porig alázza a maga sajátságos, elegáns bosszú-ötletével Ági egészséges optimizmusát. A várva várt hatásra bizony nem sokáig kell várni, mert Ági aktuális kigyúrt gorillája oldalán, akár egy fejedelmi díva libeg be az étterembe, és bár Ákost szokásához híven tetőtől-talpig szánalmasan végigméri, mint egy szánalmas véglényt a számára ismeretlen hölgyön bizony jócskán fennakad a szeme.
- Nocsak, nocsak! Ákoska! Hát megtanultál végre érteni az igazi nők nyelvén?! - cinikus sértése valósággal újból felsebzi Ákos lelki nyavalyáit, és ezt egyetemi csoporttársa is azonnal észreveszi, mert azonnal támadásba lendül:
- Szia, örvendek a találozásnak az én kis bocsom már sokat mesélt rólad! - közli, és szándékosan eltúlzott színpadiassággal úgy csókolja meg a tétováskodó Ákost, hogy szexis, sportos testét hozzádörgöli.
- Nahát... elvégre élni tudni kell! - Most Ágin van a sor, hogy ugyanezt a provokatív, nyílt csókcsatát kigyúrt gorillájával is megtegye, akit még mulattat is a dolog, majd mind a négyen asztalhoz ülnek.
Ákos romantikus úriember lévén előzékenyen kihúzza barátnője előtt a széket, amit a hölgy hálás gesztusként biccentéssel nyugtáz, ám a kigyúrt gorilla még véletlenül sem ennyire figyelmes, gáláns, csak amikor Ági villámló, féltékeny tekintete legszívesebben ott helyen leszúrná.
- Szóval... mikor is ismerkedtetek össze bogárkáim...? - Ági hangjában nyílt támadás feszül, és ezt nem is titkolja. Sőt. Mintha szándékosan kéjsóvár, nyílt manipulációs taktikát vetne be, mint nőiességének egyetlen, csábító eszközét. Ákos barátnőjét sem kell ám félteni, mert megérzi a másik nő szavaiból áradó számítást.
- Jaj, az már annyira régen volt! Igaz kis életem? - cirógatja meg Ákos pufók arcát a barátnő.
- Igen drágáim, de mégis? Mennyire? - nyílt kérdés, azonnali válaszreakcióval.
- Hát... azt érzem, hogy az én kis drágámmal mintha már az előző életünken is nagyon jól ismertük volna egymást. - szándékosan szerelmes búgó hanggal csábít, és Ákosnak vigyáznia kell, mert ösztönei azonnal vészjelzéseket adnak le.
- Á, vagy úgy! Nos, ha engem kérdezel Ákoskának még rengeteget kellene tanulnia, hogy igazán értse mi fán terem az igazi férfiasság kritériuma! - minden egyes szót szánékosan megnyom, és ki is hangsúlyoz, mint aki máris támadásba lendült.
- Nos... kedves Ági, megnyugtatlak, hogy az én mucikám hihetetlen teljesítményekre képes, ami a lepedőakrobatikát illeti, és nagyon is tisztában van vele, hogy mire van szüksége egy igazi nőnek! - azzal újabb hoszantartó, forró, romantikus csók következik, és mikor végeznek Ágin látszik, hogy valósággal majd megfullad a tehetetlen, fojtogató dühtől.
- Hát... ez... igazán remek... - agresszíven megböki a kigyúrt gorllláját, aki látszólag nagyon leköt a marha steakje, és most tele szájjal kéne, hogy mondjon valamit, de semmi sem jut eszébe, ezért Ági továbbra is ellenséges kereszt kérdésekkel próbálkozik.
-...És mikor éreztétek azt, hogy már képtelenek vagytok egymás nélkül élni?!
- Azt hiszem már kisgyerekkorunk óta éreztük, hogy eltéphetetlen kötelék van kettőnk között! - Ákos barátnője szorosan megszorítja Ákos kezét, és van valami nagyon bensőséges és mély ebben az egy jelképesnek tűnő mozdulatban.
- Hát, nem mondom! Azért egy-két megjegyzést közölnöm kell Ákoskával kapcsolatban! - fejti ki nyíltan, és most már érződik, hogy csöppet sem fukarkodik a gesztusokkal, és a szavakkal.
- Csupa fül vagyok Ági! - néz farkasszemet elszánt türelemmel vele a másik.
- Az első néhány hét kellemesen telt, még akkor is, ha félelem miatt hanyagoltuk a szexet, de aztán a következő néhány hónapban rá kellett, hogy döbbenjek, hogy Ákoska egy nagy örök gyerek, aki képtelen felnőni, és mindig másoktól várja el, hogy döntsenek helyette így hát sajnos szakítanom kellett vele. - olyan rideg, és számító volt a hangja, mint aki már előre élvezi azt, ha másokat megalázhat. Most Ákos barátnőjén volt a sor, hogy revansot vegyen:
- Ágika drága! Véleményem szerint neked egyálalán nincsen igazad! Ákos fantasztikus és különleges ember és tudod miért? Önmaga tud maradni egy olyan felszínes, kétszínű világban, mint milyen a mostani! Nem játsza meg magát csakhogy bárkinek is imponálhasson, vagy hogy ostoba jópontokat szerezzen. Minden egyes nap meghódít, már csak azzal is, ahogy a számára kedvenc dolgairól beszél, vagy versekkel bókol! Tudod te mekkora egy kincs az olyan ember, aki belelát a lelkedbe?! Ami engem illett én sajnállak téged, mert nagymami leszel már, amikor rájössz, hogy az élet legfontosabb dolgai valójában igen-igen egyszerűek! - azzal felállt, mire Ákos is rögtön felemelkedett ülő helyéről és együtt távoztak az étteremből, miközben Áginak mérgében szabályosan leesett az álla.
Amikor kiérnek Ákos barátnőjének autójához mindketten nagyot nevetnek, majd kis idő múlva Ákos szólal meg elsőként: - Hú! Ez aztán nem volt semmi kisanyám! Fantasztikus voltál!
- Nem volt nehéz dolgok, és komolyan is gondoltam, amit mondtam! De meg kell kérdeznem hogy a büdös életbe fogtad ki ezt az ostoba, idióta nőt?! - kérdezte miközben mindketten beszálltak a kocsiba.
- Hát... vakszerencse...? - próbálkozott tétován.
- Figyelj nagyon bírlak, és nagyon aggódom érted! Ha a közeljövőben barátnőt szeretnél magadnak csak bátran csörögj rám! Van egy-két csajos barátnőm, akik rajongásig imádják a hozzád hasonló csodabogarakat! - nagy gázt adott és az autó meglódult, akár egy rakéta.
Ákos úgy érzi, hogy megtalálta az igazit, és szíve egyre hevesebben, követelőzőbben kezd verni. Amikor hazaérnek minden eszközt bevet, hogy még maradásra bírhassa - legalább is -, egy rövidke ideig a hölgyet, amit a másik nagy örömmel elfogad.
- Együnk egy jót! - jelenti ki, majd a kiskonyhába megy, és szemügyre veszi a hütőszekrény tartalmát, ami a tipikus agglegénységre berendezkedett életmód negatív jeleit mutatja, és önmagában máris sanyarún konstatálja, hogy - meglehet -, ebből mégsem lesz ebédrevaló, legalább is ma nem.
- Figyelj csak! Nem muszáj ebédelnünk! - szabadkozik régi barátnője. - Inkább újra ismerjük meg egymást. - azzal fogja magát, és kismacskákra jellemző, karcsú pózban máris a nappali kanapéján nyújtoztatja ki csábító végtagjait amitől Ákos ösztönei valósággal bezsonganak, de igyekszik nem leleplezni önmagát.
- Nem szeretnél egy kicsit közelebb ülni szívem? - búgja andalító, vágykorbácsoló hangja sejtelmesen.
Ákos feltűnően telt húsos ajkaiba harap, mintha csak ezzel akarná elfojtani a vágyat.
- Ö... persze, persze... bocs... - majdnem orrabukik saját bumfordi lábaiban, amint készül leülni, és gyerekes szerencsétlenkedéseiben van valami nagyon mélyről jövő zsigeri érzelem.
- Annyira büszke vagyok rád szívem! Szerintem fantasztikusan helytálltál! - fogja kézbe kezét a nő.
- Tényleg? Sosem volt sok önbizalmam! - vallja be őszintén.
- Nekem drága nyugodtan elhiheted! Tudod gimiben kicsit tartottam tőled, aztán rájöttem, hogy én voltam az idióta csaj, hogy nem akartalak őszintén és igazán megismerni, ami miatt hamarabb elszakadtunk egymástól...
- Ó... hát megértem...
- Nem, én voltam a hibás, mert Annáék tudták, hogy hol laksz és annyi éven át még véletlenül se mondták volna el, hátha megakarlak látogatni! De már úgy vagyok vele, hogy nem akarok rájuk haragudni! Most mindent előlről akarok kezdeni, és tudom, hogy ez nagy horderejű kérés, de egy ideig szívesen együtt laknék veled. Persze, ha te is akarod? - néz rá kérdő, bűvöletes őzikeszemekkel, aminek képtelenség ellenállni. Megcsókolják egymást végre úgy isten igazán, hosszantartón, romanikusan, és szívük mélyén érzik, hogy végre megtalálták azt, amit mindig is kerestek.

FURCSA KÉRELEM

Az volna jó, ha az ember csupán csak az egészen apró dolgokban volna képes megváltozni, de de mások, vagy a maga kárán, és ne úgy, hogy teljes személyiségét eltékozolja, vagy feladja.
Senkit sem volna szabad elítélni csakmert másként viszonyul egy-egy különösebb, vagy nehezen eldönthető szituációhoz.
Szőke Bendegúzt csak idős emberként ismertem meg.
Lehetett úgy hatvan és a halál között. Csöppet sem volt szimpatikus. Legalább is első találkozásunkra egészen biztosan nem. Mintha folyamatosan mozgásban lett volna, és minden percben sietnie kellett volna valahová. Patakokban folyt végig arcán a veríték, talán még a fénytelen, és zimankós téli hónapok idején is, amikor az ember minden eszközzel igyekzik megfékezni, és elkerülni az általános megbetegedést, vagy a kellemetlen influenza
káros szövődményeit.
- Jó napot kívánok! - köszöntem barátságosan, megpróbálva emberi hozzáállást kölcsönözni arcom berendezkedéséhez, mert általában nehezen veszem rá magam, hogy főként a legtöbb ember között bárgyún vigyorogjak.
- Napot... - felelte beszívott ajkaival, mintha nehezére esett volna kinyitni a száját, vagy ez éppen lusta és felesleges mozdulat lett volna a részéről.
-Hogy érzi magát Bendegúz bácsi ezen a szép, napsütéses napon? - próbáltam elindítani a beszélgetést egyszerű, sablonos témákból építkezve.
Az öregember nem akaródzott felelnie. Viseletes, kitudja mikor vett viharvert cipőjét vizslatta, ami igencsak kopottnak és matuzsálemnek tetszett.
- Éppen a szupermarketbe indultam, ha bármire szüksége lenne csak szóljon egészen nyugodtan! - válaszoltam, és már éppen készültem menni, amikor váratlanul megállított, és faggatózni kezdett kíváncsian:
- Bocsásson meg fiatal úr, egy pillanatra...
Kicsit rémülten, tétován hátrafordultam, mint akinek ínába szállt maradék bátorsága is, de nem mutattam félelmemokát, nehogy máris lebukjak.
- Önnek jelent meg legutóbb elektronikus könyve igaz-e?! - kérdezte kíváncsi, élénk érdeklődéssel, és marcona, emberkerülő személyisége szinte egyik pillanatról a másikra máris sokkalta megközelíthetőbbnek tűnt.
- Igen! Esetleg Ön is szeret olvasni? - kérdeztem vissza, mert jólesett a bók.
- Hát... ami azt illetti... a papíralakú könyveket részesítem előnyben, amit kézbe lehet venni. - vallotta be ugyanazzal a rendíthetetlen Hamingwayi sziklakeménységgel, mintha megint visszatért volna morgós medve kedve. - Amennyiben volna egy kis ideje kérem fáradjon be... - babrálni kezdett vaskos kulcscsomóival, és nemsoká kirárta nehézkes, nagy bejárati ajtaját, amire igencsak ráfért volna egy kisebb felújítás.
Szándékosan lopakodva közelítettem az ódon szinte antikszagú lakáshoz, pedig világ életemben úgy ismertem a panellakást, akár a saját tenyeremet. Aztán vettem egy hatalmas ,,lesz, ami lesz" levegőt és beljebb merészkedtem. Szinte azonnal megfogott és bilincsbe verte érzékeimet a kultúrális atmoszféra, ami valósággal sugárzott az adott helységből.
Bendegúz bácsi most a nappali szobában lévő menyezetig is terjedő, hihetetlenül látványos könyvespolcra mutatott, ami jóformán körbe ölelte a már amúgy is nagy szoba összes részletét. Jócskán meghökkentett az a fajta termetes könyvmennyiség, mellyel az öreg rendelkezett. De hát ezen alig volt mit csodálkozni, elvégre husz egynehány évvel ezelőtt még olcsók, és megfizethetőek voltak a könyvek is, nem úgy mint manapság.
- Na, jöjjön csak! - invitált valamivel barátságosabb kedvvel. Úgy nézett körbe, mintha rendkívül becses ereklyék, vagy titkos kincsek fölött őrködne, mint valami koronaőr.
- Fantasztikus ez a könyvespolc! - gratuláltam szerényen, mintha ez a termetes fatákolmány volna a nagyméretű szoba egyetlen valamirevaló szilárd ékessége.
- Ah! Ez semmi! - nézze meg a hátsó szobákat is! - válaszolta kissé lekicsinylőn, mintha már nem is volna annyira büszke eddigi teljesítményére, inkább kamaszosan örökké elégedettlen.
Óvatosan a hátsó szobákba is bekukucskáltam, és rögtön megdöbbentett a látvány. Minden egyes szoba csupa-csupa könyvek halmaiból állt, mintha a legtöbb bútor már egyáltalán nem is létezett volna.
Néhány perc múltán, mikor visszatértem az öregember kérdőn nézett rám, mint aki szabályosan vizsgáztatni, vagy épp vallatni akar saját benyomásaimról. Tekintetében a ,,maga mit gondol?" kifejezés öltött testet.
- Hogy tetszik? - kérdezte néhány perccel később.
- Hihetetlen! Én egész eddig nem is gondoltam volna, hogy Bendegúz bácsi ennyire... művelt... - próbáltam kevésbé megilletődött arcot vágni, nehogy az öreg gyanút fogjon.
- Hát... szó, ami szó... sosem szerettem kérkedni, hiszen a műveltség kedv, és autodidakta hozzáállás kérdése - jegyezte meg kissé kioktató hangnemben, de azért mégis tűrhetően. - Föl nem foghatom, hogy miként és hogyan változott e mostani hiéna világ ekkorát?! - panaszkodott.
- Ö... hát... igen... - tétovaságomat néma egyetértésnek vette, és szándékosan nagyokat hümmögött hozzá.
- Mit szól hozzá, hogy vannak könyvtárak, ahonnét bizonyos szerzők könyveit levették a polcokról, és besúvasztották valami szúrágta, poros raktárba? Pedig - ha valamit -, akkor a szabadgondolatokat sosem szabadna eltékozolni! - hangjában mély bölcsesség vegyült a megkeseredettségnek indult cinikussággal.
- Mennyire igaza van Bendegúz bácsinak! - helyeseltem, mert bevallom kicsit tartottam is tőle, amikor indulaosan kezdett el prédikálni az életről.
- Maga még biztos egészen kicsi legény lehetett, amikor a nagy színészóriások azokat a pompás filmeket forgatták! - jegyezte meg.
- A nyolcvanas évek elején születtem... - vallottam be kissé szégyenkezve, mint aki lemaradt a valóban szenzációs, korszakot meghatározó eseményekről.
- Ó, de hát akkor maga egyidős az unokámmal! - kapott tüstént kopaszodó fejéhez, amin a kazalban álló, rendezetlen fürtök össze-vissza gubancolódtak a nagy nyári melegben. - Mondja csak? Nem ismeri véletlenül Vadász Erikát? - kérdezte élénken, kíváncsian.
- Sajnos nem! Mivel foglalkozik? - szerettem volna az öreg bizalmába férkőznikicsit, hogy érezze a biztatást, és támogatást.
- Valami ügyvédi irodában robotol naphosszat, és mindig csak ígérget, amikor meg kellene látogatnia idős nagyapját. - vallotta be keserűen az öreg.
- Őszintén sajnálom! Ha esetleg van email, vagy bármilyen internetes címe szívesen hagyok neki üzenetet!
- Tudja nem is az a baj, ha az ember megöregszik, hiszen az egy természetesnek látszó, fizikai folyamat. Az a baj, ha az ember azzal szembesült élete alkonyán, hogy tökéletesen magára maradt, és már senkiben sem bízhat meg! - bölcs éleslátása engem is azonnal megdöbbentett.
- Igen. Biztosan igaza van Bendegúz bácsi! - helyeseltem, mint a jó diák.
- Nos... szereti a könyveket, igaz-e?! - kérdezett vissza nyílt konoksággal.
Bólintottam, és közöltem, hogy rajongásig imádom az irodalmat a külföldit éppen úgy, akárcsak a kortárs szerzőket.
- Aha... - töprengett egy kis ideig. - Nem tudom, hogy mennyire bízhatok magában, bárha kisfiú korától itt lakott... no, mindegy... - könnyedén legyintett, majd egyszer csak kibökte: - A végrendelettel nem szeretnék sokat bajlódni, mert nem bizom se az ügyvédekben, sem azokban a rafinált közjegyzőkben.
- Ö... értem... - még mindig tanácsalanul bámultam rá, mint akinek ténylegesen fogalma sincs róla, hogy mit akarnak tőle.
- Szeretném, ha ez szigorúan köztünk maradhatna fiatal úr! Odaadom magának a bejárati kulcsokat. A könyvekre, és egyéb dolgokra legyen gondja! - hirtelen elhallgatott, mert szöget ütött a fejében valami. - Ha esetleg a fiam vagy a pénzéhes menyem idetolnák a képüket mondja csak azt nekik nyugodtan, hogy mindent magának adtam ,,ajándékozás" címen. Ennyi lett volna a mondanivalóm fiatal úr! Ha gondolja nyugodtan távozhat! - azzal szándékosan kiment a konyhába valamivel bibelődni, meglehet csupán azért, hogy ne kelljen végighallgatnia az értetlenkedéseimet.
Alig egy bő hónappal a mi kis titkos, bizalmas eszmecserénk után Bendegúz bácsi bejárati ajtajára felkerült a halottkém sárga szalagja, és a panellakás lenti kapujára is kitűzték a halált-jelző fekete lobogót.
,,Tehát igaz! - gondoltam. Ebből még nagy baj is lehet!" - gondoltam tovább, és nem is tévedtem akkorát, mert az urnás temetés után, ahova tiszteletből elmentem csakugyan feltűnt a fia és a menye is, akik míg életben volt egyáltalán meg sem látogatták, és most hogy hasznot, és kiváltságokat reméltek, akár a dögkeselyű piócák máris rávetették magukat az öregember megmaradt ingóságaira.
Bendegúz bácsi fiáról és menyéről hamar lehullott a felszínes,mézes-mázos lepel. Pontosan úgy viselkedtek, ahogyan az öreg elmesélte. Össze-vissza turkáltak a kis lakásban mindent, és addig kutakodtak az öreg személyes dolgai után, amíg nem találtak valami kézzel fogható, használható hivatalos papírt. Szerencsére nem jártak sikerrel, mert az öreg - mint később kiderült -, közjegyzőhöz vitte végrendeletét és egyéb papírjait, amit a jegyző precízen meg is őrzött, és mivel én is szerepeltem a nevek közt a közjegyző hivatalos papírt küldött postafordulattal a címemre, hogy jelenjek meg ekkor és ekkor a hagyaték miatt.
A vérnyomásom persze még így sem lett normálisan elfogadható. Föl-le ugrándozott ritmuszavart produkáló szívem, amikor egy szerdai napon pontban fél tízre megjelentem a közjegyző puccos, és kissé giccses irodájában, és egy csinos titkárnőcske csicsergő hangon szólította a nevemet.
- Jó napot kívánok! - köszöntem jól érthetően, tagoltan, de kissé halk hangon.
- Üdvözlöm! - rázott kezet velem egy harmincas éveiben járó hölgyemény. - Köszönöm, hogy befáradt. Foglaljon kérem helyet! Kér esetleg kávét, üdítőt, miegyebet? - mért tetőtől-talpig végig.
- Ö... nem köszönöm szépen semmit... - feleltem.
- Akkor hát nézzük! - kinyitotta bíborszínű laptopját és máris digitális személyi akták között kezdett el szörfölgetni. - Meg is van! Szőke Bendegúz kilencedik kerületi lakos végrendelete szerint minden lakásában található vagyontárgy és egyebet Önt illetik, a lakással együtt. - elővett egy kékszínű pecsétet és hatalmasat ütött az egyik papírosra, majd kérte, hogy a pontozott vonalak mentén folyóírással írjam alá a nevemet. S bár még mindig gyerekesnek tűnt az írásképem hümmögve bólintott.
- Hm... Köszönöm! Akkor hát meg is volnánk! Van bármilyen jellegű kérdése? - nézett végig rajtam, akár egy jóságos, barátságos tanítónéni.
- Bocsánat... szeretném megkérdezni, hogy Bendegúz bácsinak van egy fia és egy menye is akik, esetleg, szintén igényt... - próbáltam megmagyarázni a kényes helyetet a látszólag fiatal nőnek, aki hevesen bólogatott, hogy minden szavamat pontosan megértette.
- Pontosan megértem, hogy mire gondol tisztelt Uram! Ugyanakkor a végrendelet feketén-fehéren egyértelmű! A törvény szerint a lakás és benne minden Önt illeti! Amennyiben problémák, és komplikációk merülnének fel keressen fel ismét! - azzal felállt az asztaltól, újból kezet rázott velem. Látszódott rajta valami bújtatott, kicsit szégyellős kislányos pirulás, mint amikor valaki szimpatikus lesz a másik számára, csak ezt minden eszközzel igyekszik leplezni.
- Még egyszer köszönöm, hogy befáradt! Minden jót! Viszont látásra! - búcsúzott, akárcsak én.
A váratlan sokk akkor következett el igazán mikor hazaértem után szüleim lakásának ajtaja előtt mintha már vártak volna rám Bendegúz bácsi felnőtt negyven egynehány éves fia, és sznob, megjátszó menye, akik most úgy mértek végig, mintha - legalább is -, egy szánalmas, kisstílű féreg volnék, és nem egy teljesértékű ember.
- Jó napot! Ö... Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan.
- Szóval te lennél az! És az én idióta, holdkoros apám egy ilyenre hagyta mindenét, mint ez, a saját örököse helyett! - mért végig, és azonnal levonta sanyarú következtetéseit, míg barátnője helyeslőn csak bólogatni tudott.
- Hát... bocsásson meg, de ez Bendegúz bácsi döntése volt... - feleltem halkan, kissé meghunyászkodva. Bezzeg a pikírt, flegma férfi ezt máris saját önző erőfölényének könyvelte el.
- Szánalmas kis pöcs vagy! Ugye tudsz róla! Mondok neked valamit kishaver! - fordult villogó szemekkel közelebb hozzám bizalmasan. - Megfogom támadni jogi uton a végrendeletet és neked fing sem marad! - fenyegetett meg, majd akár egy harcias, tollászkodó pávakakas tüntetően beültek az ajtójukba és nagy gázzal elhajtottak.
Hát mondhatom jócskán rámhozták a frászt, mert másnap megint a csinos, fiatal jegyzőnél ücsörögtem, a félelem totális gombócaival torkomban, és azon agyaltam, hogy lehetséges-e bármiféle alapja a fenyegetőzésnek?
- Nézze kedves uram! - emlelte rám gyönyörű kék szemeit a hölgy. - A végrendelet egyértelműen fogalmaz, amennyiben jogi lépéseket tennének semmire se mennek vele! Nyugodjon meg kérem! Minden rendben lesz! - megint csak udvarias kézfogás következett és én megint csak úgy kullogtak haza, mint akit máris agyonvertek, és akit tonnányi Sziszifuszi súlyok nyomnak.

JEL-TÖREDÉKEK

Nem tudok létezni láthatón,
jelenvalón – csupán láthatatlan.
Az elrendezett emberi törvényeket
sorozatban megszegőkkel nem alkuszom.
Ritkán érezhetem csupán csak,
hogy a sok között akárcsak
értékes Egy lehetek.

Csak azt érzem,
hogy holnapok pokol-menedék
forrongó bugyrra elsüllyeszt,
lealacsonyítva leránt magához
s hogy tapadok, akár a légypapír
vagy büdös technokol-ragasztó,
stigma-jeleket kell,
hogy hullassanak szem-gödreim.

Jobb lett volna tán,
ha nem húzott volna magához
öngyilkos rögre rög.
Ha csak szétszóródva sejt-molekulák
emberió-tengerében
– de azért valami halandóban
a végső megsemmisülés irányában.

Nem ilyen hirtelen muszájva-akart
porszem akartam lenni,
ki egy életen át feltételes inkognitóban
jár-kel, és mégis szándékosan
elvakart sebeket gyűjtöget magában.
Egyetlen kiszámított mozdulattal
is hirtelen a végtelenbe tűnni.

Szelíd, szótlan tenyészet telepszik rám is,
s azt hiheti megismert.
S mint becsmérlő szimpátia,
akár az ádáz macskák menekülő
kisegerek népes csapatát
– engem is szándékkal félredobtak,
mert nem akartak megismerni sosem.

Kilesném szívesen mikor
romantikák halhatatlan bókjaira
szomjazó Mennyország-szemek
elvárnák a bizalom
s a Hűség zarándokútjait,
akár különös Lét-stációkat,
mikor vallani kell,
hogy igazán megismerhessünk bárkit is!

Elegendő lehetne egyetlen
eltévedt szívdobbanás legbelülről.
Kopogtathatnék, igen!
Ha akarnék még sorra elvihetne
szamár-szándék,
hogy újra s újra kisstílű idiótát
csináljak magamból.
Mint szánalmas baleket
– már rég megszokhattam
hogy akként kell léteznem
emberek között,
hogy létemben benne
van a Nirvána-Nincs is!

RECEPT BÚSKOMORSÁG ELLEN

A fiatalember fásultan bámulta a televízió képernyőjét.
Hónapok óta semmi sem érdekelte, kikapcsolta a készüléket, és kibotorkált az erkélyre csak úgy megnézni a térpanorámának becézett főváros részletét. A jellegzetes Duna mintha szándékosan ketté akarta volna szelni a Margit-szigetet, akár az érett dinnyehéjat.
,,Jellemző!" - gondolta.
Már a Margit-szigetre sem mehet az ember csak úgy a kedvére sétálni, vagy épp bámészkodni, hiszen hezseg az alkalmi sport és fitneszmániások gyülekezetétől. Aztán olyan újdonsült főként sztáranyukákkal volt tele, akik előszeretettel szenvedtek megfelési és bizonyítási kényszerekben. Elvégre hogy nézett volna ki, ha egy kétgyerekes bombázó anyuka nem fér bele a nyár kezdetén a vadiúj bikinijébe, mely előnyösen megmutatja hasizmát és egzotikus domborulatait?
,,Miért nem lehet a másikat őszintén, és igazán megismerni?" - tört utat magának fejében a felismerés kényszere.
A fiatalember mélyen magába szívta a kissé kipufógázos, nyárias, fülledt levegőt, majd visszament a lakásba. Levetette magát a kanapéra. Fekvő helyzetben gondolta végig lehetőségeit.
Körülbelül egy éve ébredt arra egy reggelen, hogy nem elég számára, amit ez a világ adni tud
neki.
Törések, kisebb-nagyobb lelki traumák tarkították addigi életét. Az egész dolog ott kezdődött, hogy a színművészetire sem került be, pedig anno, már az egyik jónevű, és persze méregdrága színiakadémián majdnm minden tanára bizakodóan, és reménykedőnek tűnt, és őstehetségnek nevezte egy-egy bravúros, főként improvizációs alakítását a házi színpadon. Később amikor egy nagy tekintélyű színész-isten a Vas utcai felvételi első rostáján bátorkodott úgy fogalmazni, hogy jó lesz tanárnak is, elvégre, ha ,,valaki nem tudja az tanítja" - kifejezéssel élve még mindig lehet bármi más, mint színész. A fiatalember totális lelki összeomlást szenvedett el, ami viszont csupán lelke legmélyén emésztette, és zabálta naphosszat. A külvilág szereplői - mondani sem kell -, hogy ebből jottányit sem vettek észre.
Mivel anyja eddig sosem találkozott a családban melankliás, depressziós rokonokkal ezért megkérte a családfőt, hogy beszélgessenek el egymással, mint férfi a férfival, és mikor az apuka sem tudta nagyon sok kérdésre a választ inkább legyintett és szőnyeg alá lett seperve a depresszió tárgyi ténye.
- Api! Hogy ment?! - érdeklődött az aggodó anyuka a családfőtől, aki jobbára a nappaliban üldögélt, és hogy ne kelljen fölösleges konfliktusokba keverednie inkább kedvenc újságjai halmai mögé temetkezett.
- Szerintem egész jól elvoltunk... - szólt a kúrta válasz hányavetin.
- Mit jelent ez?! - tette máris csípőre a kezeit a filigrán, még mindig csinos feleség.
- Mit akarsz anyukám, az ég áldjon már meg?! Mit mondjak?! A fiad nem százas! Most boldog vagy! Szerintem agyára ment, hogy el lett kényeztetve! Mindig is anyuci pici fiacskája volt! Erről ennyit! - A családfő a beszélgetést lezártnak tekintette és visszasöppedt a fotelban újságjaiba.
A fiatalembert végül felvették a bölcsészetre, s bár rajongásig imádta a világ és magyar irodalom rejtett, kevésbé ismert íróit, költőóriásait egyre inkább úgy érezte magát az egyetem zárt, ketreccszerű berkeiben akár egy rabmadár, ami szabadságra és függetlenségre vágyik. A mély pont az egyik verstan foglalkozáson vált tapinthatóan feszültté, már-már ellenségessé, amikor is a fiatalember megkérdezte tanárát, hogy miért nem fordítanak angol, amerikai költőket, vagy mondjuk ismerkednek meg a kortárs francia költészettel, ahelyett, hogy az ütemhangsúlyos és időmértékes verselési technikák közötti elavult és avitt különbségeket firtatnák!
- Úgy látom kérdés van! Igen? - kérdezte rikácsolva a szemüveges docens.
- Bocsánatot kérek tanár úr, de nem lehetne, hogy verset írunk, vagy verset fordítunk? - kérdezte a fiatalember mindenki legnagyobb megdöbbenésére, hiszen a kérdés valósággal ott rezgett, ott feszült a levegőben, csupán a legtöbb hallgató félt kinyitni a száját, hiszen az egyenlő lett volna az elégtelennel, és a bukás kockázatával.
- Hogy hívják magát fiacskám?! - kérdezte gyanakodva, ellenéségesen méregetve a felszólalót a tanár.
- Halász Patrik! - válaszolta nagy kortyokba visszanyelve félelmét.
- Nos hát... amennyiben a kötelező tananyagból mindenki átmegy a későbbiekben még megfontolom a kérdést! Leülhet! - felelte a tanár, de mindenki érezte, hogy veszett fejsze nyele ez a kisstílű kijelentés.
Később ugyanez a tanárember versíró pályázatot hirdetett a magyar szakon, és előszeretettel tetszelgett az irodalompártolók szerepében, akik előszeretettel fedez, és karol fel eddig ismeretlen és új tehetségeket. Természetesen Patrick is jelentkzett, hiszen hölgy csoportársai körében nagyon népszerűek voltak szabadverses kísérletei. Végül a bizottság zord és szigorú tagjai másnak adták a megjelenés jogát, és az összes ezzel járó különleges, megbecsült kiváltságot.
- Micsoda egy pofátlan szemétládaság ez már, hiszen fantasztikusan írsz! - mondogatták többen főként óra előtt, és úgy néztek farkasszemet tanárukkal, mintha árulást követett volna el egy értékes hallgató kárára.
Patrik erre is kivétel nélkül rosszul reagált, hiszen ahelyett, hogy megpróbálta volna elrázni magáról a feszültség és idegi gyengeség béklyóit csak még jobban hagyta magát elsüllyedni a lelki önsajnálat sokszor pokoli bugyraiban, míg végül igazán és teljes szívével szerelmes lett egy fantasztikus nőbe, akit az egyetemen ismert meg, és akinek már volt egy kislánya is, akivel nagyon jól megértették egymást, és Patrik valóban úgy érezhette, hogy egy család lesznek.
Sajnos azonban az anyagiasult világ, és a mindennapok taposómalmai miatt hamar kiderült, hogy zátonyra futtatták ezt a kapcsolatot. Patrik a kislányt sokkal jobban sajnálta, hiszen ennyire kicsi korban egy-egy lelki sérülésnek maradandó nyomai maradhatnak.
- Figyelj ide szívem! Imádlak! Ezt tudnod kell! - vallotta be a gyönyörű nő. - De meg kell értened, hogy muszáj Lilikére is gondolnom! Most is még lógok az ovódai kosztpénzzel! - védekező állást vett fel, mintha bárki is szándékosan fenyegetné.
-Megértem, és őszintén sajnálom, ha megsértettelek volna... - könnyek közt küszködött már így is egész nap, és úgy tűnt, hogy alig képes magát visszafogni. - Lilikétől elbúcsúzhatok...? - tett fel egy utolsó mentőöv-kérdést.
- Ö... hát... nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... majd megmondom neki mennyire szeretted... tudod a gyerekek ezt könnyebben dolgozzák fel, mint a felnőttek! - magatartása csupa elutasítás volt, és távolságtartás, amire Patrik nem lehetett felkészülve.
A következő pár hónap ugyancsak pokolian telt el, mert bár kétségtelen, hogy nagy lemondások árán lediplomázott, mint bölcsész, mégis úgy érezte, hogy a munkaerőpiac jóformán pofájába röhög, amikor mindenki azt állította, hogy számos lehetőség, és kiváltság áll még előtte. ,,Az egész egy hatalmas egetrengető baromság!" - vélekedett. Valahányszor hófehér inget vasalt, és megpróbált tisztességesen nyakkendőt kötni - ami persze kivétel nélkül sosem sikerült -, a legtöbb HR-munkatárs akinek tágas, komor irodájában megfordult figyelmesen megnézte szakmai önéletrajzát, és bár kétségtelen, hogy ígéretesnek, és felkészültnek tartották az adott munkára, mégis sorozatosan visszautasították, mely - mondani sem kell -, megint csak a negativ pesszimizmust, és spleenes hozzáállást növelte.
,,Jellemző erre az egész szánalmas, szarkupac világra!" - jegyezte meg valahányszor kilépett egy újabb sikertelenségre ítélt állásinterjúról.
Nem sokkal később hírt kapott, hogy egyik gimis osztálytársa újdonsült felesége lesz egy amolyan seggfej vállalkozónak, melyek mostanság szinte gombamódra látványosan elszaporodtak, kérkedve anyagi, lefölözött hasznukkal. Osztálytársnője természetesen, mint mindenkit őt is szeretettel meghívta az esküvőjére, hiszen a régi barátság azért mégsem tűnhet el csak úgy ukkmukkfuk nyomtalanul. Patrik fogta magát, és csálé, rosszul megkötött nyakkendőjével, és kopottas öltönyével beállított a szűk, zártkörű, ünnepi eseményre, ahol a legtöbb ember vadidegen volt, és alig találta meg egykori gimis osztálytársai többségét, akik már mindig családos embereknek számítottak.
- Szevasz haver! Na, hogy ityeg? - kérdezték főként a fiúk, akik közül jónéhány már apuka volt az összes felmerülő nyüggel, és gonddal.
- Semmi különös! - felelte, mert nem szerette, ha feleslegesen vájkálni kezdenek már amúgy is kissé zűrös és kacifántos magánéletében.
Nemsokára elérkezett a ceremónia kezdete, és gimis osztálytársa lélegzetelállítóan festett uszályos, hófehér csipkés mennyasszonyi ruhájában, és sugárzó mosollyal bicentett legtöbb osztálytársának, hogy megtisztelték őt, és eltudtak jönni a nagy nap alkalmából. Amikor az anyakönyvezető házastársakká nyilvánította az ifjú párt mindenkiből ujjongó üdvrivalgás, gratulációk, és éljenzések egész sorozata szakadt ki, míg Patrik szándékosan úgy döntött, hogy nem csatlakozik, ha nem muszáj az ünneplő sokadalomhoz. Mégis az újdonsült arát nem csaphatta be, elvégre még jó régóta ismerték egymás kisebb-nagyobb, gyerekes gyarlóságait, így az ara ragaszkodott hozzá, hogy Patrick igenis derekasan táncoltassa meg őt mindenki szeme láttára. Egészen szépen elboldogult a bécsi keringővel, miközben folyamatosan az ara és a kicsi lába között ingázott tétova tekintete rá ne lépjen óvatlanul a másik lábára. Amikor végetért a tánc és az ara odament osztálytársai asztalához, hogy üdvözöljön mindenkit, és mindenkivel válthasson legalább egy-egy kedves, baráti szót a legtöbben el sem tudták képzelni, hogy a régi lázadó, vagány csaj helyébe egy kifinomult, modern virágszál lépett.
- De azért a tetkód remélem még megvan? - kérdezték többen kíváncsiskodva.
- Mi az hogy! - mosolyodott el rejtélyesen. - Az lesz a nászéjszaka fő attrakciója.
Amikor mindenkivel megvolt az egy-két baráti csevegés, végül maradt Patrik, aki egész végig szomorúnak, és bűvalbéleltnek látszott, hogy a fiatal ara elhatározta igenis felvidítja, és beszélgetésbe elegyedtek:
- Kérlek kedves barátom! Ne légy ennyire szomorú, mert akkor nekem is illik potyogtatnom a könnyeimet az pedig ehhez a fantasztikus eseményhez nem illik! - jegyezte meg barátnője.
- Igaz, igazad van! Bocs, ne haragudj! Így már jó?! - kérdezett vissza tökmindegy alapon.
- Téged nagyon bánt mostanság valami! Tudom semmi közöm hozzá, de meséld el, hogy hogyan alakult az életed, hátha tudok bármiben is segíteni! - annyira tüneményes, nyíltszívű, fantasztikus teremtést volt ebben a meghitt pillanatban, hogy Patriknak nem volt szíve a flegma, tunkó, lekezelő stílusát elővenni, és töviről-hegyire részletesen kitálalt régi barátnőjének. Még a kényesebb, vagy intimebb részek sem maradtak szőnyeg alatt. Mikor végzett az ifjú feleségen bizony jócskán meglátszott, hogy hosszút időbe telik még mire megemészti a hallottakat.
- Én... szóhoz sem jutok... - kezdte. - Tudom, hogy valószínűleg már mindenki elmondta neked millioszor, de rám mindenben számíthatsz! Nem foglak cserben hagyni! - szorította be bizalmasan a kezét, és azt sem érdekelte, ha ezt mások is látják. Pukkadjon meg mindenki azzal a felfuvalkodott egójával együtt. Később az újdonsült feleség és férje mesés tengerparti nászútra mentek, és amint visszaértek a feleség titkon máris felhívta Patrikot a mobilján, hogyha van kedve töltsék együtt az egész napot.
,,Miért is ne! - gondolta Patrik. Addig is legalább hatákonyan hagyhatok a hátam mögött a depressziós nyavaláyimat." - vélekedett, majd megpróbál rendesen felöltözködni nem sok sikerrel, de azért legalább golyós dezadort használt. Mikor meglátta régi barátnőjét, aki sugárzó örömmel újságolta, hogy hat hetes terhes, mert volt már nőgyógyásznál nem győzött gratulálni neki, de el is fogta a marcangoló bűntudat, hogy vajon ő milyen apuka lenne, ha majd egyszer?
- Annyira fantasztikus és varázslatos volt a Maldiv-szigetek! Tudod,mit? Ha szeretnél legközelebb téged is elfoglak vinni magammal! Csapunk egy romantikus hetet négyesben! Annyira boldog vagyok, hogy végre sikerült a baba-projekt! Szándékosan nem akarom tudni a nemét, mert azt gondolom a lényeg, hogy imádva, és szeretve legyen! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled! - nagyon komolynak, ünnepélyesnek érződött a hangja, mint aki nem tréfál. - Szeretnélek felkérni, hogy legyél a kisbabánk egyik tiszteletbeli keresztapja! Semmi kényszer, csakha te is akarod! - s már mosolygott is.
- Ö... szóhoz sem jutok... megtisztelsz... - nyögte ki. - De ne haragudj, biztosan én vagyok erre a legalmalmasabb fickó?! - kérdezett vissza a biztonság kedvéért bátortalanul.
- Mióta is ismerjük már egymást drágám?! - nézett vissza rá kérdő tekintettel.
- Igazad van! - egyezett bele.
- Na ugye! Egyébként elárulok egy kis hétpecsétes titkot! A keresztanyának felkért csinos, magabiztos hölgy már alig várja, hogy megismerhessen, tehát ha engem kérdezel nincs vége a világnak! Megegyeztünk?! - hattyús tenyerébe gusztustalanul nagyot köpött, akárcsak gimis korukban, mikor megfogadtak valami lényegeset, és életbevágóan fontosat.
- Nem bánom! De muszáj ezzel a nyálkás turhával? Felnőtt emberek vagyunk?! - bosszankodott enyhén, mert adott a higiéniára.
- Igazad van, de örök barátok is! - Azzal egymás tenyerébe csaptak, és mikor hónapokkal később eljött a keresztelő ideje Patrik az örök pesszimista, életunt, cinikus fiatalember végre ténylegesen is úgy érezhetett, hogy élete új fejezethez érkezett.