A bölcs öregember kómotos lassúsággal foglalta el az étkezőaszalt. Pontban fél tizenkettőkor, és borzasztóan kényes volt az időre, és a tálalásra. Amennyiben gondoskodó, és oroszlánszívű felesége nem tálálta fel neki a jóízű, zöldséggel, hússal gazdagon megpakolt aranyló színű húslevest az öregember fogta magát és inkább járt egyet a környező utcában, mire felesége elkészült.
- Remélem ízleni fog! Most kicsit megbolondítottam apuskám! - jegyezte meg mosolyogva, kicsit rafinált arccal a pirospozsgás, csupaszív asszonyság.
Az öreg szertartásosan fogta göcsörtös, erezett kezei közé a kanalát és jó alaposan szemügyre vette a finoman gőzölgő leves minden apró-cseprő tartozékozékait. Elvégre az embernek sosem szabadnak olyasmit megennie, amit nem akar, vagy nem különsebben szeret.
Az öreg szinte egy mesterdetektív szimatával emelte ki a kanáljával a kis megfőtt, töpedt, mócsingszerű gombócot, melyet bizonytalan eredetűnek titulált, és kérdő tekintettel meglepett feleségére nézett. Az asszonyság persze szándékosan úgy tett, mint aki csak abban a pillanatban értesült a dologról, amikor megtörtént az eset, így ugyanúgy kérdő tekintettel meredt a férjére, mint akinek - látszólag -, fogalma sincsen semmiről.
- Anyus! Legközelebb inkább húst pakolj a levesbe! - közölte vele szerényen, ám ellentmondást nem tűrve.
- De hát apus! Nem ízlik a szójakocka? - kapta fel tömzsi, húsos fejét az asszonyság. S máris megbánta, amit az imént mondott, hiszen öntudatlanul is leleplezte saját magát.
- No! Né mán'! Most megvagy! - csattant az öreg bölcs, kissé reszelős hangja. - No, ugye, hogy tudod, hogy miről van szó, csak megint játszod az eszedet! - Az öreg bölcs beszólásai szinte kivétel nélkül mindig lerántották a leplett a fondorlatos asszonyság mesterkedéseiről.
- Jól van! Ha nem ízlik a szója akkor nem kell megenni! - Az asszonyság már vette is volna el férje tányérját, ám az öreg gyengéden rátette az asszony pufók kezeire érdes, göcsörtös kezeit. Megsimogatta párszor szépen:
- Nagyon finom levest főztél anyus! Ha maradt még tegnapról egy kis főtt hús az most nagyon jót tenne! - felelte az öreg. Egyetlen pillantása sem árulkodott haragról, vagy neheztelésről. Sokkal inkább különleges megbecsüléssel nézett feleségére, akivel annyira egy hullámhosszon tudtak rezegni, hogy egyetlen mozdulatból, elejtett tekintetből is pontosan érezték, tudták, hogy mit fog akarni a másik.
- No, jól van! - legyintett könnyén az asszony, majd bement a családi ház hátsó részébe, az éléskamrába, és megnézte maradt még főtt hús tegnapról. Szerencsére minden úgy volt, ahogy hagyta. Kést vett elő, és apró kis falatkákra vágta a szaftos, főtt húst, mert az ura úgy szerette, majd visszatért a kinti nyári konyhába és művészi, teátrális módon tette bele a kitett szójakockák helyébe a színtiszta főtt húst.
Az öreg bölcsen, egyetértőn bólogatott, majd hümmögött is hozzá, mondván: ha így lett volna, csinálni sem kellett volna.
- No, akkor hát békiben megebédelhetünk végre! - jelentette ki kissé könnyelműenaz asszonyság, amit időközben már meg is bánt, mert mostanság kellő rendszerességgel fordult elő, hogy általában fél tizenkettő tájban egynehány szomszéd, vagy ismerős előszeretettel nyomta meg a berregő kapucsengőt. Most is úgy berregett az az átkozó csengő, mintha földindulást akarna jelezni.
- A hátszázát neki! Ki lehet az ilyenkor?! - állt fel méltatlankodva az asszonyság.
- Ugyan anyus! Hagyd a fenébe! Ebédeljünk normálisan! - jegyezte meg kissé morogva, méltatlankodva az öregember, mert ki nem állhatta, ha evés közben zavarják.
- Jaj, apus! És ha valami fontos dolog történt?! - kérdezte kissé aggódva az asszonyság. Kíváncsiságának nem tudott parancsolni.
Felállt sürgetően, mint akit bolha csípett meg, majd azonnal kiszaladt a nyári konyhából félbehagyva gusztusos ebédjét, hogy tüsténkedve megnézze ki csöngethet ennyire mániákus kedvvel?
Semmi baj! - szólt vissza félután férjének. - Csak Erzsike! Mindjárt elküldöm! - azzal megkérdezte a bejárati kapuban állva a jócskán nagyothalló kilencvenéves nőt, hogy mit is akar ráadásul ebédidőben.
- Szervusz drágám! Semmit, tényleg semmit! - üvöltötte az rosszul halló asszony. - Csak gondoltam járok egyet, és megnézem, hogy vagytok?
- Mi köszönjük szépen megvagyunk! - üvöltött vissza a másik, remélve, hogy szájáról letudja olvasni az asszony, mit mondd.
- Megyek a közértbe! Kell valami? - érdeklődött figyelmesen.
- Nem kedveském! Köszönjük! Minden van! - gondolhatta csak tűnjön már el a fenébe, mert kihűl az étel.
- Később hazajövök! Szervusz! - köszönt, és azzal már ment is a maga dolga után.
,,No, csakhogy végre!" - fújta ki magában a komisz-nagy levegőt az asszonyság, és visszatért férjéhez, aki kicsit duzzogva ült az asztalnál, hiszen úgy tanulta, hogy addig nem lehet az étkezést folytatni, míg egyik-másik ember távozik az asztaltól.
- Csakhogy megjöttél! Minden rendben Erzsikével? - érdeklődött udvariasságot erőltetve magára.
- Hogyne, persze! Elment a közértbe és kérdezte, hogy nincs-e szükségünk bármire? - foglalt helyett az asszony, és máris nekilátott, hogy kicsit kihűlt ebédjét jóízűen elfogyassza.
- Én nem is tudom te milyen szokás ez, hogy ebédidőben kell az ember nyugalmát háborgatni?! - kérdezte kissé zsörtölődve az öreg, mert - úgy tűnt -, kissé nehezen emészti meg a történteket.
- Ugyan már ne morogj már állandóan! Akár egy károgó vészmadár! - durgálta meg kedveskedve az asszony.
Az ebéddel összességében húsz perc alatt végeztek. Az asszony még sütött is valami könnyű, tejszínhabos süteményt, amit az öreg szeretett, és jóízűen megették, majd utána az öreg kiült szunyókálni a nála is öregebb, vén birsalmafa hűs árnyékot adó lombjai alá. Az asszonyság is inkább lepihent a hűs, téglás szobában. Feje alá párnát tett, mert fulladt, kisebb köhögési roham fogta el, ha nem használt fejtámasztékot. Az asszonyság szemfüles volt, és a békesség kedvéért kicsiptette a csengő elektromos vezetékét a foglalatból, hogy idillikus nyugalmukat - remélhetőleg -, ne zavarhassa meg semmi kellemetlenkedő esemény.
Így pihentek békésen több mint két órácskát, amikor egy markáns férfihang kiáltott be az utcáról, annyira hangosan, hogy az utcában lévő legtöbb kutya máris egetrengető ugatásban tört ki:
- Halló! Itt vagytok? Megjöttünk? - harmincas éveiben járó, sportos, elegáns, rövidujjú inget viselő férfi kiálltott be a bejárati kapun, hiszen átmenetileg kivolt kötve a csengő. Csinos, gyönyörű felesége és pici, alig négy évesforma pufók kisfia éppen kiszálltak az autóból, amivel jöttek meglátogatni a nagyszülőket. A valósabb ok inkább az lehetett, hogy a pusztító kánikula elől inkább a hűvös kertvárosba szerettek volna kimenekülni.
Előbb az öregember tért enyhe álmos kábaságából magához, és már szaladt is ajtót nyitni, mert nem akarta, hogy feleségének kelljen megint intézkednie.
- Szervusztok gyerekek! Csak halkan, és csendesen, hiszen ti is tudjátok, hogy csendespihenő van! - jegyezte meg az öreg kissé kioktató hangon, mintha tanulókkal, és nem családtagokkal beszélne.
- Jaj, ne haragudj papa, de csak most értünk ki... - szabadkozott az apuka, míg kezet rázott apósával.
-Semmi gond! Csak gyorsan gyertek be a házba, és maradjatok csendben még, mert a mama alszik. - közölte, majd bementek együtt a házba, míg a sportos apuka a legtöbb holmit csipelte.
Az asszonyság is fölébredt nemsokára, és megint kicsit megdorgálta a férjét, ami miatt az nem szólt neki időbe, hogy a gyerekek jöttek látogatóba.
- Szervusztok! Hogy hogy megnőtt az Ádámka! Mióta nem is láttam? - álmélkodott az asszonyság, amikor gondoskodón szemügyre vette unokáját, majd beszaladt a spájzba és kihozott egy kis turórudit és gumicukrot, mert Ádámka ezeket az édességeket rajongásig szerette, és mindig is olyan alázatos, csöndes kisfiúcska volt.
- Anyukám! Miért nem pihensz még egy kicsit addig mi mindent elrendezünk? - jegyezte meg aggodó arccal felnőtt, csinos lánya.
- Ne butáskodj édes lányom! Bírom én a hőséget! Képzeld csak, amikor hat éves voltam, és egyedül szántottam a loval a tanyán! Minden büszkeség nélkül mondhatom, hogy nem sok ember csinálta volna utánam. - jelentette ki kisebbfajta szerénységgel.
- Igen anyuka! Jól tudjuk! - jegyezte meg a vő, miközbn igyekezett minden holmit és cuccot gondosan kipakolni.
- Apukám! Muszáj neked mindig okosabbnak lenned? - A csinos fiatal feleség megsimogatta férje rövid frizuráját, mert tudta, ha férje azt szereti, ha igaza van.
- Anyukám! Hagyd békén a hajamat! Van neked fogalmad kicsi szívem, hogy meddig tartott mire így megállt? - pirította le jókedvében lévő feleségét a férfi.
- Ettetek valamit? Biztosan megéheztetek! Gyertek és egyetek valamit! - invitálta őket a nyári konyhába az asszonyság.
- Anyukám! Tudod nagyon jól, hogy evés nélkül sosem szoktunk elindulni! - jegyezte meg a lánya. - De azért köszönjük a figyelmességet.
Az öregember lement időközben a jó hideg betonpincébe, melyet közvetlen a nyári konyha alá építettek abbéli megfontolásból, hogy a régi matuzsálem, vegyestüzelésű kazán majd egykettőre képes felfűteni a csöveken keresztül az egész házat. Takaros kis barkácsműhelyet rendezett be magának esztergapaddal, satuval. Affél asztalosműhely volt ez, ahol bármit el lehet készíteni! Ide vonult vissza az öreg, ha fontos dolgok kerültek szóba. Most is egy hatalmas tölgyfaasztalnál csiszolgatott a smirglipapírral valamit. Úgy nézett ki, mint egy fából készült repülőgép, vagy csónak.
Ádámka két kis totyogós, pufók lábaival ügyesen négykézlábra ereszkedett, és így ment le lépcsőfokokként megnézni nagyapját min ügyködhet egymagában.
- Szervusz! Hát te? Egymagad jöttél le? Ügyes legény vagy! Még nem vagyok kész, de van egy meglepetésem! - zárta rövidre a beszélgetést kettejük között az öreg, mire a kisfiú újból egyenként föltipegett négykézen állva a lépcsőfokonon a nagyméretű udvarra.
Időközben a családfő kinyitotta kedvenc, hűtőben hűlt dobozos sörét, amiért mindig is hálás volt anyósának, hiszen sosem árthat egy kis kényeztetés, majd kiheveredett a kinyitható, műanyag kempingágyra, holott a káros UVB-sugarak már jócskán kezdték bombázni a légkört.
- Apukám! Nem fogsz így megégni?! - kérdezte kicsit aggodalmaskodva a csinos feleség.
- Anyukám! Miért nem mész be a hideg szobába, és hagysz inkább békén?! - kérdezte gyilkos iróniával a férfi.
- Jól van már! Csak aggódom!
- Inkább nézd meg merre csámborog a fiacskád?
- Egyszerűen nem értem, miért kell neked mindig ennyire lekezelőnek lenned?! - tette karba a kezét.
- Drágám! Ezzel most nem akarok foglalkozni! Lazítsunk és pihenjünk elvégre azért jöttünk ki! - újabb nagy szomjoltó korty következett a hűsítő italból.
A csinos feleség járkálni kezdett kisfiát keresve, aki előszeretettel bújt el a hátsó udvarnál található fészerben, ahol mindenféle ócska, dohos limlimot tároltak.
- Ádámka? Merre vagy kicsi szívem? - szólongatta. ,,Hol lehet ez a gyerek?" - törte a fejét. ,,Csak nem esett valami baja?" - önmaga is kezdett megijedni saját kijelentésétől. ,,Biztosan a hátsó részben lesz!" - vélte, majd azonnal hátra ment és kutatni kezdett a régi, ócska holmik között. Szerencsére a felkavart porfelhőre mindig is allergiás volt a pufók fiúcska, mert most egy kisebbfajta tüsszentés hagyta el - anya nagy megkönnyebbülésére -, a száját.
- Hát itt vagy drága kincsem! Mondd csak? Mit csinálsz te itt? Miért bújtál el?
Ádámka már elég nagy volt hozzá, hogy felismerje a beszédhangokat, mégis megtartotta magának azt a kisebb kiváltságot, hogy csak akkor beszélt, ha kedve volt hozzá.
A fiatal anyuka óvatosan letérdelt, hogy azért annyira ne koszolja össze csinos, nyárias ruháját, majd kérdőre vonta a látszólag kissé szomorkás, és elveszett kisfiút.
- Édesem? Valami baj van? Nem érzed jól magad?! Tudod anyu akkor tud segíeni, ha elmondod mi az, ami bánt! - annyira gyöngéden, babusgatón beszélt vele, amennyire csak bírt, hiszen Ádámka mindig is roppant sebezhető és érzékeny gyerkőc volt, akit nagyon könnyen meglehet rémiszteni. Sokáig be is pisilt.
- Nagypapa azt mondta, hogy nincs kész még az ajándékom... - válaszolta nagy nehezen aprócska, vékony hangon.
- Á, értem! Nos... - felállt, kicsit leporolta magát. - A papa rajongásig szeret téged, csak most el van foglalva! Tudod mit menjünk be a hűvösre és Legozzunk! - kedvesen megfogta pufók, kis kezecskéit, és bevezette őt a családi ház hűvös helyére napszúrást ne kapjon. Éppen elég, hogy felelőtlen apjának éppen ilyen kánikulában támadt kedve napfürdőzni.
Ádámkát alig fél óra múltánlegózás közben teljesen elnyomta az álom. Anyukája gondosan a heverőre segítette, majd ő is ledőlt melléje egy kicsit kipihenni a fáradalmakat. Így pihentek egy és fél órát. Majd következhetett a jól megérdemelt délutáni uzsonna, mely süteményből, és fagylaltból állt.
S míg az uzsonnát majszolta a kis háromtagú család a nagypapa végre kimerészkedett pince műhelyéből. Úgy tűnt rejteget valami vaskos, érdes kezei között.
- Végre elkészültem! Remélem tetszeni fog Ádámkának?
Mivel az öreg szeretett barkácsolni, így mi sem természetesebb, minthogy valami különleges fából készült tákolmánnyal szeretet volna örömet szerezni kisunokájának. Elővette és lerakta a kinti kerti asztalra a fából készült repülőgépet, ami annyira élethűen sikeredett, mint azok a műanyag modellek, melyek egyáltalán nem bírják a ragasztót.
- Azt a mindenit! Papa! Magának aztán van kézügyessége! - lelkendezett a családfő, majd azonnal felkapta a kis repülőgép modellt és aprolékosan vizsgálgatni kezdte, hátha tehet valami fricskázó megjegyzést.
- Apukám! Légy szíves és add oda a repülőt Ádámkának! Elvégre neki készítette a papa! Vagy te is szeretnél egyet? - vonta kérdőre a feleség.
- Ugyan már! Én felnőtt vagyok! - jelentette ki nagy mellkassal, és büszkén az férfi, majd lerakta az asztalra a kisfiú orra elé a kis fából készített modellt, aki megbűvölten bámulni kezdte, hogy mennyire élethű.
- Na? Hogy tetszik? - kérdezte újra és újra az öreg, míg Ádámka fel nem nézett és hallgatólagosan bólintott. Az utóbbi pár évben titkos jelekkel kommunikáltak egymással, amit a családtagok különösnek találtak.
- Mit kell mondani, Ádámka? - utasította az apuka. - Na? Elvitte a cica a nyelvedet? - valamivel hangosabban emelte fel a hangját.
- Apukám! Már megköszönte a maga nyelvén, hiszen bólintott, ha nem láttad volna! - dorgálta meg felesége, aki egy cuppanós puszit adott Ádámka buksijára, miközben a kisfiú élénken a repülőgép modellt vizsgálgatta.
Később Ádám éppen a tizenegyedik szülinapját ünnepelte volna, amikor rosszt hírt kaptak. A nagypapa örökre elaludt. Ádám féltve őrzött kincsként őrizgette nagypapja fából, és egyéb anyagokból készült tákolmányait, és senkinek sem engedte, hogy bármilyen kárt tegyenek bennünk. Ezek voltak a legkedvesebb, személyes tárgyai.