FURCSA KÉRELEM

Az volna jó, ha az ember csupán csak az egészen apró dolgokban volna képes megváltozni, de de mások, vagy a maga kárán, és ne úgy, hogy teljes személyiségét eltékozolja, vagy feladja.
Senkit sem volna szabad elítélni csakmert másként viszonyul egy-egy különösebb, vagy nehezen eldönthető szituációhoz.
Szőke Bendegúzt csak idős emberként ismertem meg.
Lehetett úgy hatvan és a halál között. Csöppet sem volt szimpatikus. Legalább is első találkozásunkra egészen biztosan nem. Mintha folyamatosan mozgásban lett volna, és minden percben sietnie kellett volna valahová. Patakokban folyt végig arcán a veríték, talán még a fénytelen, és zimankós téli hónapok idején is, amikor az ember minden eszközzel igyekzik megfékezni, és elkerülni az általános megbetegedést, vagy a kellemetlen influenza
káros szövődményeit.
- Jó napot kívánok! - köszöntem barátságosan, megpróbálva emberi hozzáállást kölcsönözni arcom berendezkedéséhez, mert általában nehezen veszem rá magam, hogy főként a legtöbb ember között bárgyún vigyorogjak.
- Napot... - felelte beszívott ajkaival, mintha nehezére esett volna kinyitni a száját, vagy ez éppen lusta és felesleges mozdulat lett volna a részéről.
-Hogy érzi magát Bendegúz bácsi ezen a szép, napsütéses napon? - próbáltam elindítani a beszélgetést egyszerű, sablonos témákból építkezve.
Az öregember nem akaródzott felelnie. Viseletes, kitudja mikor vett viharvert cipőjét vizslatta, ami igencsak kopottnak és matuzsálemnek tetszett.
- Éppen a szupermarketbe indultam, ha bármire szüksége lenne csak szóljon egészen nyugodtan! - válaszoltam, és már éppen készültem menni, amikor váratlanul megállított, és faggatózni kezdett kíváncsian:
- Bocsásson meg fiatal úr, egy pillanatra...
Kicsit rémülten, tétován hátrafordultam, mint akinek ínába szállt maradék bátorsága is, de nem mutattam félelmemokát, nehogy máris lebukjak.
- Önnek jelent meg legutóbb elektronikus könyve igaz-e?! - kérdezte kíváncsi, élénk érdeklődéssel, és marcona, emberkerülő személyisége szinte egyik pillanatról a másikra máris sokkalta megközelíthetőbbnek tűnt.
- Igen! Esetleg Ön is szeret olvasni? - kérdeztem vissza, mert jólesett a bók.
- Hát... ami azt illetti... a papíralakú könyveket részesítem előnyben, amit kézbe lehet venni. - vallotta be ugyanazzal a rendíthetetlen Hamingwayi sziklakeménységgel, mintha megint visszatért volna morgós medve kedve. - Amennyiben volna egy kis ideje kérem fáradjon be... - babrálni kezdett vaskos kulcscsomóival, és nemsoká kirárta nehézkes, nagy bejárati ajtaját, amire igencsak ráfért volna egy kisebb felújítás.
Szándékosan lopakodva közelítettem az ódon szinte antikszagú lakáshoz, pedig világ életemben úgy ismertem a panellakást, akár a saját tenyeremet. Aztán vettem egy hatalmas ,,lesz, ami lesz" levegőt és beljebb merészkedtem. Szinte azonnal megfogott és bilincsbe verte érzékeimet a kultúrális atmoszféra, ami valósággal sugárzott az adott helységből.
Bendegúz bácsi most a nappali szobában lévő menyezetig is terjedő, hihetetlenül látványos könyvespolcra mutatott, ami jóformán körbe ölelte a már amúgy is nagy szoba összes részletét. Jócskán meghökkentett az a fajta termetes könyvmennyiség, mellyel az öreg rendelkezett. De hát ezen alig volt mit csodálkozni, elvégre husz egynehány évvel ezelőtt még olcsók, és megfizethetőek voltak a könyvek is, nem úgy mint manapság.
- Na, jöjjön csak! - invitált valamivel barátságosabb kedvvel. Úgy nézett körbe, mintha rendkívül becses ereklyék, vagy titkos kincsek fölött őrködne, mint valami koronaőr.
- Fantasztikus ez a könyvespolc! - gratuláltam szerényen, mintha ez a termetes fatákolmány volna a nagyméretű szoba egyetlen valamirevaló szilárd ékessége.
- Ah! Ez semmi! - nézze meg a hátsó szobákat is! - válaszolta kissé lekicsinylőn, mintha már nem is volna annyira büszke eddigi teljesítményére, inkább kamaszosan örökké elégedettlen.
Óvatosan a hátsó szobákba is bekukucskáltam, és rögtön megdöbbentett a látvány. Minden egyes szoba csupa-csupa könyvek halmaiból állt, mintha a legtöbb bútor már egyáltalán nem is létezett volna.
Néhány perc múltán, mikor visszatértem az öregember kérdőn nézett rám, mint aki szabályosan vizsgáztatni, vagy épp vallatni akar saját benyomásaimról. Tekintetében a ,,maga mit gondol?" kifejezés öltött testet.
- Hogy tetszik? - kérdezte néhány perccel később.
- Hihetetlen! Én egész eddig nem is gondoltam volna, hogy Bendegúz bácsi ennyire... művelt... - próbáltam kevésbé megilletődött arcot vágni, nehogy az öreg gyanút fogjon.
- Hát... szó, ami szó... sosem szerettem kérkedni, hiszen a műveltség kedv, és autodidakta hozzáállás kérdése - jegyezte meg kissé kioktató hangnemben, de azért mégis tűrhetően. - Föl nem foghatom, hogy miként és hogyan változott e mostani hiéna világ ekkorát?! - panaszkodott.
- Ö... hát... igen... - tétovaságomat néma egyetértésnek vette, és szándékosan nagyokat hümmögött hozzá.
- Mit szól hozzá, hogy vannak könyvtárak, ahonnét bizonyos szerzők könyveit levették a polcokról, és besúvasztották valami szúrágta, poros raktárba? Pedig - ha valamit -, akkor a szabadgondolatokat sosem szabadna eltékozolni! - hangjában mély bölcsesség vegyült a megkeseredettségnek indult cinikussággal.
- Mennyire igaza van Bendegúz bácsinak! - helyeseltem, mert bevallom kicsit tartottam is tőle, amikor indulaosan kezdett el prédikálni az életről.
- Maga még biztos egészen kicsi legény lehetett, amikor a nagy színészóriások azokat a pompás filmeket forgatták! - jegyezte meg.
- A nyolcvanas évek elején születtem... - vallottam be kissé szégyenkezve, mint aki lemaradt a valóban szenzációs, korszakot meghatározó eseményekről.
- Ó, de hát akkor maga egyidős az unokámmal! - kapott tüstént kopaszodó fejéhez, amin a kazalban álló, rendezetlen fürtök össze-vissza gubancolódtak a nagy nyári melegben. - Mondja csak? Nem ismeri véletlenül Vadász Erikát? - kérdezte élénken, kíváncsian.
- Sajnos nem! Mivel foglalkozik? - szerettem volna az öreg bizalmába férkőznikicsit, hogy érezze a biztatást, és támogatást.
- Valami ügyvédi irodában robotol naphosszat, és mindig csak ígérget, amikor meg kellene látogatnia idős nagyapját. - vallotta be keserűen az öreg.
- Őszintén sajnálom! Ha esetleg van email, vagy bármilyen internetes címe szívesen hagyok neki üzenetet!
- Tudja nem is az a baj, ha az ember megöregszik, hiszen az egy természetesnek látszó, fizikai folyamat. Az a baj, ha az ember azzal szembesült élete alkonyán, hogy tökéletesen magára maradt, és már senkiben sem bízhat meg! - bölcs éleslátása engem is azonnal megdöbbentett.
- Igen. Biztosan igaza van Bendegúz bácsi! - helyeseltem, mint a jó diák.
- Nos... szereti a könyveket, igaz-e?! - kérdezett vissza nyílt konoksággal.
Bólintottam, és közöltem, hogy rajongásig imádom az irodalmat a külföldit éppen úgy, akárcsak a kortárs szerzőket.
- Aha... - töprengett egy kis ideig. - Nem tudom, hogy mennyire bízhatok magában, bárha kisfiú korától itt lakott... no, mindegy... - könnyedén legyintett, majd egyszer csak kibökte: - A végrendelettel nem szeretnék sokat bajlódni, mert nem bizom se az ügyvédekben, sem azokban a rafinált közjegyzőkben.
- Ö... értem... - még mindig tanácsalanul bámultam rá, mint akinek ténylegesen fogalma sincs róla, hogy mit akarnak tőle.
- Szeretném, ha ez szigorúan köztünk maradhatna fiatal úr! Odaadom magának a bejárati kulcsokat. A könyvekre, és egyéb dolgokra legyen gondja! - hirtelen elhallgatott, mert szöget ütött a fejében valami. - Ha esetleg a fiam vagy a pénzéhes menyem idetolnák a képüket mondja csak azt nekik nyugodtan, hogy mindent magának adtam ,,ajándékozás" címen. Ennyi lett volna a mondanivalóm fiatal úr! Ha gondolja nyugodtan távozhat! - azzal szándékosan kiment a konyhába valamivel bibelődni, meglehet csupán azért, hogy ne kelljen végighallgatnia az értetlenkedéseimet.
Alig egy bő hónappal a mi kis titkos, bizalmas eszmecserénk után Bendegúz bácsi bejárati ajtajára felkerült a halottkém sárga szalagja, és a panellakás lenti kapujára is kitűzték a halált-jelző fekete lobogót.
,,Tehát igaz! - gondoltam. Ebből még nagy baj is lehet!" - gondoltam tovább, és nem is tévedtem akkorát, mert az urnás temetés után, ahova tiszteletből elmentem csakugyan feltűnt a fia és a menye is, akik míg életben volt egyáltalán meg sem látogatták, és most hogy hasznot, és kiváltságokat reméltek, akár a dögkeselyű piócák máris rávetették magukat az öregember megmaradt ingóságaira.
Bendegúz bácsi fiáról és menyéről hamar lehullott a felszínes,mézes-mázos lepel. Pontosan úgy viselkedtek, ahogyan az öreg elmesélte. Össze-vissza turkáltak a kis lakásban mindent, és addig kutakodtak az öreg személyes dolgai után, amíg nem találtak valami kézzel fogható, használható hivatalos papírt. Szerencsére nem jártak sikerrel, mert az öreg - mint később kiderült -, közjegyzőhöz vitte végrendeletét és egyéb papírjait, amit a jegyző precízen meg is őrzött, és mivel én is szerepeltem a nevek közt a közjegyző hivatalos papírt küldött postafordulattal a címemre, hogy jelenjek meg ekkor és ekkor a hagyaték miatt.
A vérnyomásom persze még így sem lett normálisan elfogadható. Föl-le ugrándozott ritmuszavart produkáló szívem, amikor egy szerdai napon pontban fél tízre megjelentem a közjegyző puccos, és kissé giccses irodájában, és egy csinos titkárnőcske csicsergő hangon szólította a nevemet.
- Jó napot kívánok! - köszöntem jól érthetően, tagoltan, de kissé halk hangon.
- Üdvözlöm! - rázott kezet velem egy harmincas éveiben járó hölgyemény. - Köszönöm, hogy befáradt. Foglaljon kérem helyet! Kér esetleg kávét, üdítőt, miegyebet? - mért tetőtől-talpig végig.
- Ö... nem köszönöm szépen semmit... - feleltem.
- Akkor hát nézzük! - kinyitotta bíborszínű laptopját és máris digitális személyi akták között kezdett el szörfölgetni. - Meg is van! Szőke Bendegúz kilencedik kerületi lakos végrendelete szerint minden lakásában található vagyontárgy és egyebet Önt illetik, a lakással együtt. - elővett egy kékszínű pecsétet és hatalmasat ütött az egyik papírosra, majd kérte, hogy a pontozott vonalak mentén folyóírással írjam alá a nevemet. S bár még mindig gyerekesnek tűnt az írásképem hümmögve bólintott.
- Hm... Köszönöm! Akkor hát meg is volnánk! Van bármilyen jellegű kérdése? - nézett végig rajtam, akár egy jóságos, barátságos tanítónéni.
- Bocsánat... szeretném megkérdezni, hogy Bendegúz bácsinak van egy fia és egy menye is akik, esetleg, szintén igényt... - próbáltam megmagyarázni a kényes helyetet a látszólag fiatal nőnek, aki hevesen bólogatott, hogy minden szavamat pontosan megértette.
- Pontosan megértem, hogy mire gondol tisztelt Uram! Ugyanakkor a végrendelet feketén-fehéren egyértelmű! A törvény szerint a lakás és benne minden Önt illeti! Amennyiben problémák, és komplikációk merülnének fel keressen fel ismét! - azzal felállt az asztaltól, újból kezet rázott velem. Látszódott rajta valami bújtatott, kicsit szégyellős kislányos pirulás, mint amikor valaki szimpatikus lesz a másik számára, csak ezt minden eszközzel igyekszik leplezni.
- Még egyszer köszönöm, hogy befáradt! Minden jót! Viszont látásra! - búcsúzott, akárcsak én.
A váratlan sokk akkor következett el igazán mikor hazaértem után szüleim lakásának ajtaja előtt mintha már vártak volna rám Bendegúz bácsi felnőtt negyven egynehány éves fia, és sznob, megjátszó menye, akik most úgy mértek végig, mintha - legalább is -, egy szánalmas, kisstílű féreg volnék, és nem egy teljesértékű ember.
- Jó napot! Ö... Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan.
- Szóval te lennél az! És az én idióta, holdkoros apám egy ilyenre hagyta mindenét, mint ez, a saját örököse helyett! - mért végig, és azonnal levonta sanyarú következtetéseit, míg barátnője helyeslőn csak bólogatni tudott.
- Hát... bocsásson meg, de ez Bendegúz bácsi döntése volt... - feleltem halkan, kissé meghunyászkodva. Bezzeg a pikírt, flegma férfi ezt máris saját önző erőfölényének könyvelte el.
- Szánalmas kis pöcs vagy! Ugye tudsz róla! Mondok neked valamit kishaver! - fordult villogó szemekkel közelebb hozzám bizalmasan. - Megfogom támadni jogi uton a végrendeletet és neked fing sem marad! - fenyegetett meg, majd akár egy harcias, tollászkodó pávakakas tüntetően beültek az ajtójukba és nagy gázzal elhajtottak.
Hát mondhatom jócskán rámhozták a frászt, mert másnap megint a csinos, fiatal jegyzőnél ücsörögtem, a félelem totális gombócaival torkomban, és azon agyaltam, hogy lehetséges-e bármiféle alapja a fenyegetőzésnek?
- Nézze kedves uram! - emlelte rám gyönyörű kék szemeit a hölgy. - A végrendelet egyértelműen fogalmaz, amennyiben jogi lépéseket tennének semmire se mennek vele! Nyugodjon meg kérem! Minden rendben lesz! - megint csak udvarias kézfogás következett és én megint csak úgy kullogtak haza, mint akit máris agyonvertek, és akit tonnányi Sziszifuszi súlyok nyomnak.