A LEBUKÁS KOCKÁZATA

A pompás régiségkereskedésben olyan volt akár egy kisebbfajta hercegi palota az antik dolgoknak. Kígyózó csigalépcsővel lehetett feljutni a felső szintekre, ahol a ritka, meglehet több száz éves ritkaságok, kéziratok, kódexek, és egyéb könyvek lapultak.
A hatvanas éveiben járó, nagy szódásszifon-szemüveget viselő, folyamatosan marcona tekintetű, és gyanúsan mindenkit méregető aggastyán tulajdonos szurós hiéna-szemeivel követte kíváncsi tekintetünket.
Az író tüstént átváltozott csintalan, minden újdonságra, szenzációra kiéhezett gyermekké, és szint azonnal bevette magát a könyvek közé, míg gyönyörű felesége legalább is egyelőre a kereskedés pénztárjánál várakozott türelmesen, de azért még ő is nézelődött.
Óvatosan tenyerébe vett több kínai porcenállak látszó másolatot is, és néhány japánból származó szamuráj-babát.
- Vigyázzon kedves hölgyem, még a végén eltöri! - dorgálta meg barátságtalanul a tulaj, és már épp készült felemelkedni ültő helyéből, hogy a gyönyörű asszony hamvas kezei közül kiragadja az értékes babát.
- Elnézést kérek... bocsásson meg... - igyekezett mentegetőzni, bár így is lett volna néhány epés megjegyzése a tulajhoz, amiért így bánik a vevőivel.
- Miben segíthetek? - tette fel a vénséges aggastyán valamivel később.
- Kicsit félek a kérdéstől, de hát, ha az ember már itt van felteszi, nem igaz?! - nézett rá kacsintva, cinkosan az asszony, mint aki nagy titkoknak a tudója.
- Parancsoljon! Azért vagyok itt! - jegyezte meg kioktató hangon, érces hangjával az öreg.
A gyönyörű nő kicsit közelebb hajolt, és szándékosan lehalkította a hangját, míg író férje a helység hátsó részében vette szemügyre a könyveket.
- Nem tudom hallott-e egy Török Milán nevű íróról, aki sajnos nemrég elhunyt, és a kézirathagyatékát elárverezték...
Ó... Vagy úgy... - az aggastyán rögtön érdeklődő kíváncsisággal kapta fel a tekintetét, mint akit bolha, vagy más élősködő pióca csíptett meg; felállt, levette nagy szemüvegét, hogy jobban megnézze magának a gyönyörű asszonyt, és alaposan végigmérte, kivel is lehet dolga. - Hát... kedves hölgyem... ha megbocsát... - azzal kutyafuttában máris hátragaloppozott enyhén sátító jobb lábával, és alaposan felforgatta a kereskedés raktárhelységének minden négyzetcentiméterét, abban bízva, hogy hátha talál valamit az adott íróra vonatkozóan.
Így is jó félórába biztosan beletelt mire a bolt hátsó részéből előre vánszorgott az ósdi pénztárgéphez.
- Nos... sajnos semmi érdemi információt nem találtam az adott íróra vonatkozóan! - jelentette ki, mint aki máris megnyert egy háborút, vagy kisebbfajta csetepatét. - És mondja csak asszonyom? Milyen remekműveket írt az állítólagos nagy író?! - kezdett méregető, lekicsinylő kérdéseket feltenni az asszonynak, aki szemmel láthatóan egy csöppet sem rettent meg, kihúzta magát, és büszkén kezdte sorolni azon kötetcímeket, mely - állítólag -, még az író életében napvilágot láttak.
Az öreg aggastyán érdeklődését felkelthette, mert felkapta a régi nyomógombos telefonkészüléket, és máris tárcsázni kezdett, majd hevesen gesztikulálva, és ordítozva, mintha zsibvásáron lenne veszekedni kezdett egy másik emberrel, akit felhívott:
- ...Jaj ne szórakozzon Takikám! Török Milán az író neve, és állítólag nemrég halt meg, és haalmas árverésen keltek el értékes kötetei... tud róluk bármilyen bizalmas információt...? - várt néhány percet, majd amikor látszott grimaszos arcán, hogy nem jó híreket hall inkább azonnal letette a kagylót.
- Hát... egyelőre se híre, se hamva... Valami azt súgja nekem, hogy talán a külföldi nyilvántartásban meg lehet... Várjon csak egy percet... - azzal lázas tárcsázásba kezdett megint, és igyekezett csekélyke türelmet erőltetni magára:
- Yes... no... The writer's name: Milan Torok! Yes please... Thank you, good bye... - néhány angol udvarias szót szólt, majd újfennt lerakta a kagylót, és kicsit bizalomkeltően nézett a fiatal asszonyra. - Úgy tűnik külföldön már hallottak róla, és pontosan tudják, hogy kicsoda! - mintha saját maga akarta volna szavait igazolni saját maga előtt.
- Hát, ez valóban biztató hír! - a gyönyörű nő iparkodott palástolni kisebbfajta megdöbbenését.
Nem sokkal később visszatért az asszony író férje, aki mintha rejtőzködött volna a legtöbb ember elől, feleslegesen nem szeretett sokat beszélni.
- Csak, hogy visszajöttél drágám! A kedves tulajdonos azt mondja, hogy csupán külföldön hallottak Török Milánról! - közölte férjével a tényeket a nő, és mint egy védtelen, gyámolításra szoruló kis állat, védelmet keresve mellkasához bújt.
- Képzeld édesem sok fantasztikus könyvet találtam, viszont kicsit sokba kerülnek! - jegyezte meg a különc férfi, fél szemmel a boltosra sandítva.
- Hát, igen! Tisztelt Uram! Sajnos muszáj volt emelnem az árakat különben bezárhatnék! De remélem azért csak talált magának valami hasznos olvasnivalót? - a tulajdonos aggastyán csupán csak most mérte tetőtől-talpig részletesen fel a micisapkás, fehér ballonkabátot viselő, márványarcú férfit.
- Bocsásson meg kedves uram, de maga annyira ismerős nekem, csak nem tudom hova tenni... - mélázott fennhangon.
- Igen! Tudtommal, előbb-utóbb minden ember beleesik ebbe a gyerekes, primitív hibába. - jegyezte meg ravaszkás mosolya kíséretében.
- Igen... tisztelt Uram! Mennyire igaza van!
Az író ravaszkás pillantása most gyönyörű feleségével találkozott. Úgy tűnt, mintha mindketten néma egyetértéssel, akárcsak a vérbeli cinkosok összekacsintottak volna.
A boltos hirtelen eltűnt üvegkalitkájában, és megint a bolt hátsó helységébe ment, csakhogy megnézzen valamit. Kinyitott egy ősréginek látszó irodalomtörténeti lexikonféleséget, melynek megsárgult lapjain írók fekete-fehér fényképei voltak. Pontosan a T-betűnél ütötte fel. A török név mellett egy nyurga, akkor még huszas éveiben járó, hullámos hajú gyermekarcú fiatalembert talált. Kicsit talán Weöres Sándorra is hasonlított, márha az ember kicsit jobban megnézte. Nem tudta eldönteni magában, hogy vajon a fiatalember arca megegyezik-e a sokat szenvedett író arcával, ezért úgy döntött lexikonnal együtt tér vissza a pénztárhoz, és akkor majd kérdőre vonja.
- Bocsásson meg kedves Uram! Volna kedves megnézni ezt a fekete-fehér fényképet? - kérte szelíd, szolgai alázattal.
Az író feltette kissé kopottas, viseletes szemüvegét és alaposan megnézte a régi megsárgult fényképet, amin nyomott hagyott az idő.
- Ki lehet ez a jóképű fiatalember? - kérdezte az író szépséges feleségét, aki szintén alaposan megnézte a képet, de igyekeznie kellett tűrtőztetnie magát, hogy még vélelenül se leplezhesse le őszinte, romantikus érzelmeit.
- Ami igaz, az igaz! Régen legalább adtak az öltözködésre! - jegyezte meg humorosan a feleség.
- Én úgy vélem kedves Uram, hogy ez a fénykép Önt ábrázolja! Persze, ha számításba vesszük azt a cirka harminc egynehány évet, amit rányomott az élet. - jegyezte meg tudálékosan a tulajdonos.
- Nos... hát... nem szeretnék Önnel vitatkozni! Távol áll tőlem a nézetkülönbségek radikális kinyilvánítása, de ezzel vitatkoznék! Amit Ön a képen lát egy bizakodó, reménykedő, optimista fiatalember, aki viszont Ön előtt áll sok vihart, és tragédiát megélt öregember!
A tulajdonosnak tetszhetett az író filozófiai eszmefuttatása, mert megint hátrament a raktárba, és kihozott néhány verses és prózai kötet. Ponosan azokat, melyeket az író néhány perccel ezelőtt olyan ügybuzgó kíváncsisággal kedvére lapozgatott.
- Szeretném, ha ezt elfogadná tőlem tisztelt Uram! - szó nélkül máris nagyméretű papírzacskót vett elő, és szinte boldogan nyújtotta át a megszppent írónak a kötetcsomagot.
Az író biztos, ami biztos alapon rákérdezett: - Mennyivel tartozom kedves Uram?
- Tisztelt Uram! Ajándék lónak ne nézze a fogát! - jött a válasz, szintén hamiskás mosoly kíséretében.
- Nos... hát... köszönöm szépen... - nyújtotta ki orrmótlanul nagynak tűnő kezét, majd megszorította a tulaj kezét.
Felesége belekarolt az író karjába, kezükben a könyvcsomaggal, és mielőtt még távoztak volna az üzletből az író jelentőségteljesen visszafordult a tulaj felé. Úgy tűnt, mint aki bizalmasan biccent, jelezve, hogy hálás azért, hogy a tulajdonos nem buktatta le.