FESZÜLT, IDEGTÉPŐ MEGLEPETÉSEK

,,A francba, a jó büdős francba!" - mérgelődött már a kora hajnali órák környékén, amikor a nap is csupán csak épek hogy kidugta bimbózó sugarait. Kora őszre járt az idő, mégis az ember szinte már kicsit vacogva megérezhette, hogy a hidegebb évszak sem fog olyan sokat váratni magára. Még egy utolsó igazítás a makulátlan bíborbordó, selyemnyakkendőn, az öltönyönön. Egy kis aftershave a frissen borotvált, markáns arcra, - hiszen ez egy jó üzletkötéshez, és egy sikeres naphoz is szinte már elengedhetetlen, majd jöhetett az autóba szállás.
Először arra gondolt, hogy jó volna kikerülni az egész reggeli csúcsforgalmat, de még mindig nem volt biztos benne, ha - adott esetben -, mondjuk a gyorsforgalmin megy nem-e ütközik újabb akadályokba, elvégre a szeptemberi hónap - kivétel nélkül -, főként mostanság az útfelújítási munkálatokról szólt, és persze, hogy soha sincs vége egy-egy közepesebb volumenű beruházásának. Elfordította a Lexus terepjárójában a slusszkulcsot és szinte élvezte, ahogy valóságos vadállatként felbőg keze alatt a hathengeres, négykerék meghatású benzinmotor. Kollegái többsége mostanság megpróbálkozott a hibrid elektromos járgányokkal, viszont azok jobb esetben olyan lopakodó hangtalansággal közlekedtek, hogy az embernek nem ártott résen lennie, és figyelnie, hacsak nem akarta egyik pillanatról a másokra máris összetörni magát, vagy épp másokat.
Ahogy végre kiért a főútvonalra máris berakta kedvenc 80-90-es évekbeli felvett slágereit a CD-lejátszóba; feltekerte a hangerőt, majd nosztalgiázott kicsit, amint napszemüvegében nézte végig, amint a dombok mögött végre felkel a nap.
Szeretett akkor vezetni, amikor csak ő volt az úton, és a nagy természet az autó mindkét oldalán. Bár mostanság annyira be volt havazva, hogy szinte képtelenségnek tetszett talán még önmagával is elhitetnie, hogy bizony egy nap - ha tetszik, ha nem -, igenis huszonnégy óra.
Amint az egyik elágazásnál megállt, hogy a zebrán átkelő kisiskolásoka átengedje sokszor elgondolkozott azon, hogy vajon így kerek negyvenéves fejjel vajon miért nem találhatta még meg a nagybetűs igazit? Pedig kolleganői között is szép számmal akadtak szupermodell személyiségjegyeket felvonultató, egzotikus virágszálak. Erre a kérdésre most a legkevésbé sem szeretett volna felelni. Éppen elég gondja van azzal, ha főnökei folyamatosan rágják a fülét a még több haszon, és profit miatt, meg hogy az üzleti stratégia egyenesen megköveteli, hogy az ember szemétkedő, alamuszi, és felszínes ember legyen. Sokszor voltak napok, amikor jóformán önmagát is megutálta, és legszívesebben leköpte volna magát a tükörben.
Egy cserfes, lenszőkés hajú, pöttöm kislány, aki mázsás iskolatáskát cipelt a hátán kedvesen rámosolygott, és úgy tűnt, még integet is neki. Ő visszaintett, és barátságosan rámosolygott. Ennyire egyszerű, ugyanakkor kiszámítható, emberi gesztusokon múlik a tulajdonképpeni társas érintkezés és a kommunikáció 99,9%-a.
Óvatosan gázt adott, és tovább ment az autójával. A buszmegállónál volt egy virágbolt, ahol az idős nénike már jó korán kirakta az aznapi friss, és gyönyörű virágokat úgymond kedvcsináló csalogatónak, hogy hátha ettől megnő majd a forgalma. Ahogy elnézte a gyönyörű, színpompás virágokat édesanyja kedvenc virága a rózsaszín jácint jutott előre eszébe. Majd egyszer csak a virágbolt melletti szűk ki utcácskában szinte azonnal kiszúrt egy gyönyörű nőt, akinek hordó nagyságú pocakja volt, és szemmel láthatóan fájó görcsök torzították el egzotikus, modell vonásait. ,,Talán tényleg terhes? Talán jobb lenne a mentőket hívni! Jobb volna nem beleavatkozni!" - igyekezett figyelmeztetni magát, amint részletesen agyában átgondolta a választható alternatívák egész sorozatát. A következő jelzőlámpánál - maga sem értette -, hogyan, de mélységesen elfogta a tartós bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás, és az érzés, hogy mi van, ha a mentők - szokásukhoz híven -, megint késni fognak, és nem érnek majd ki időben. Azonnal leparkolta terepjáróját egy fizetős parkolóban. Kiszállt, és futva megindult a virágbolt melletti utca felé, ahol a gyönyörű kismama már javában a poklok kínjait állhatta ki jelentős fájdalommal együtt.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... de segíthetek...?! - szólította meg barátságos hangnemben.
- Mit akar tőlem kedves Uram?! - nézett vissza rá a nő groteszk, eltorzult, jócskán verejtékben úszó arccal, miközben fájdalmában szorította a hasát, és igyekezett összeszorítani fogait.
- Bocsásson meg a zavarásért... én csak... arra gondoltam, hogy... segítek nagyon szívesen... már hívtam a mentőket... - szabadkozva, habogva beszélt, mintha valósággal megbabonázta volna a gyönyörű, fiatal nőből áradó kisugárzás, lélekbeni energia.
- Mit akar tőlem jóember, mi?! Tűnjön innét a fenébe, míg szépen mondom?! - fenyegette meg szóban a nő, de máris megbánta, mert hasi fájdalmai valósággal összegömbölyítették, és borzalmas kínok elé állították. Ráadásul úgy tűnt, hogy a magzatvize is elfolyhatott lábai között. Az idő sürgetett, és ezzel nagyon is tisztában volt a férfi is.
- Már pedig én most megvárom Önnel együtt a mentőket, ha tetszik, ha nem! - jelentette ki meggyőződéssel hangjában. A nő most valósággal vérben forgó, ellenséges, bosszúszomjas szemekkel nézett vele farkasszemet. Úgy tűnt, mint aki azon nyomban nekiesne a másiknak, és kikaparná mind a két szemét.
- Uram... megkérem, amíg jó kedvemben vagyok, hogy kopjon le rólam! Húzzon el! Nincs más dolga?! - kérte ki görcsös fájdalmai közepette a kismama.
- Jó! Rendben van! Akkor én már... itt se vagyok... - a Férfi megbántottnak látszott, és már éppen készült rá, hogy végleg hátat fordítson ennek az egész groteszk tragikomédiába is beleillő, abszurd helyzetnek, amikor a kismama hirtelen kinyújtotta hosszú kezeit, és valósággal a férfi zakójának szövetébe csimpaszkodott erőszakosan, és úgy tűnt soha az életben nem fogja elengedni.
- Nyugodjon meg kérem... nem lesz semmi baj... levetette a zakóját, és igyekezett megnyugtatni a hormonális zavarokkal is hősies küzdelmet folytató nőt.
- Persze könnyen beszél édes Uram! Nem magának kell végig csinálnia! - válaszolta a kismama, majd hosszadalmas, dagályos mesélésbe kezdett:
- Az a rohadék, szemétláda pasim itt hagyott, amint gömbölyödni kezdett a hasam! Miért ennyire aljas rohadék minden férfi! Csakis a farkukkal, vagy annak érdekében tudnak gondolkodni?! - kérdésnek hangzott, ám valójában szilárd megállapításnak tűnt.
- Őszintén sajnálom a problémáját! Talán csupán mindannyian szeretnék elhinni, hogy létezik még az igazi szerelem, és boldogság, ami egyedül csakis ránk vár, és amit talán megtudnánk becsülni... Gondoljon arra, hogy nemsokára egy gyönyörű kisbaba boldog tulajdonosa lesz, és amint megpillantja a kis angyali csodát egyszerre megszűnik majd minden gondja-baja. - igyekezett kimérten, higgadtan, nyugodtan beszélni. Úgy, mint aki tényleg el is hiszi, amit mondd.
- Maga talán valami papféle, vagy lelki gyóntató?! - kérdezett vissza.
- Nos nem... Üzletemberféle vagyok... - bökte ki.
- Azokat is rohadtul utálom, mert piszkos, aljas módon lenyúlják a mások munkahelyét, és úgy parancsolgatnak, mintha övék lenne ez a kurva nagy világ! - egy újabb váratlan, éles fájás szakította félbe a nő mondókáját, majd arra kényszerítette, hogy lefeküdjön az utca aszfaltjára.
- Nos... ezt őszintén sajnálom, de talán még nem találkozott olyan emberekkel, akik kivételesen az embert nézik az emberben.
- Mondja, hogy ezt most nem biztatásnak szánta?!
- Nem, egyáltalán nem... - szabadkozott megint, mintha ismét kezdené elveszíteni maradék macsó férfiasságát is.
- Hol maradnak már azok a kurva mentők?! Mit képzelnek, hogy majd napokig fog rájuk várni az ember?! - a nő markáns, talpraesett hangja egyre inkább egy hisztiző, halálra rémült kislány lelkivilágára kezdett hasonlítani, így a férfi igyekezett mindent elkövetni, hogy valahogy biztonságosan megnyugtassa.
- A legfontosabb a szabályos légzés! Huhu-hihi! Most próbálja maga!
- Maga szórakozik velem?! Nem fogok béna, ordenáré állathangokon venni a levegőt, csakhogy maga kedvére kiszórakozhassa magát. - utasította vissza a segítő szándékot.
- Ahogy gondolja drága hölgyem, de akkor a sorozatban jövő fájások egyre fájdalmasabbak lesznek, amit nem fog tudni kibírni! - vallotta be őszintén.
- Azt csak maga hiszi kedves barátom! Én már gyerekként is stramm csajszi voltam! Látnia kellett volna, amint a piás apám naponta vagy százszor felpofozott bennünket az anyámmal, miközben szabadkozott, meg hitegetett bennünket, hogy megváltozik.
- Ezt őszintén sajnálom! Nálunk az apám volt a ludas, akinek zseniális ötletei voltak, csak sajnos minden esetben rosszkor és rossz helyen adta elő őket.
- Nem tudom eldönteni, hogy most szimplán csak idegesít, vagy provokál?!
- Nézze! Szeretnék segíteni, de ehhez nem ártana, ha megpróbálna maga is kicsivel együttműködőbb lenni! - próbált valahogy a lelkére beszélni a hormonoktól valósággal totálisan begőzült, idegeskedő, és bizonyára holtsápadt kismamának.
- AUUU! - sikoltott most egy akkorát, hogy néhány járókelő, akik a buszmegállóban a buszra várakoztak arra fordultak kíváncsian, de semmi több nem történt. - Mondja? Minden gyerekszülés ennyire fájdalmas tortúra?! - kérdezte eltorzult arccal, és valósággal gyilkos iróniával.
- Hát... az igazság sajnos az, hogy fogalmam sincs... nekem is ez lesz az első... - valahogy úgy tűnt, hogy jólesett ezt most így nyíltan kimondani. - Úgy látom, hogy a magzatvize elfojt, és ezt fájások fogják követni. - állapította meg, mintha maga is egy szakszerű orvos, vagy rezidens lenne.
- Na ne mondja! Micsoda észlény maga! Miért kell nekem mindig ilyen idióta pasikat kifognom, amikor ha kicsit eszesebb volnék találhatnék magamnak rendes, jóravaló pasikat is, akik nem csupán egyetlen éjszaka erejéig akarnak megfektetni! - bosszankodott, mérgelődve fennhangon.
A férfi most óvatosan közelebb ment a zaklatott természetű kismamához, és türelmet erőltetve várt.
- Most mi a fészkes francot bámul így rajtam, mi?! Nem látott még terhes nőt, akinek pokoli fájdalmai vannak?!
- Sajnos még nem! Maga az első! Miben segíthetek?!
- Hát ha nem nagy kérés esetleg megfoghatná a kezemet, és mondogathatná azokat a sablon szövegeket, amik általában a hülye filmekben elhangzanak, úgy mint: Nem lesz semmi baj! Megígérem" Meg hasonlók. - most annyira angyali, kifejező volt az egész morcos, bosszankodó tekintete, hogy a férfinek kalapálni kezdett a szíve, és maga sem tudta, hogy vajon miért?
- Maga egész rendes fickónak tűnik... mivel foglalkozik egész pontosan? - kérdezte valamivel enyhültebben, kedvesebben a nő.
- Üzleti szférák szisztémáit és stratégiáit hasonlítom össze. Kicsit unalmas, de rendesen fizetnek.
- Hát azt nem is kétlem! A barátnője, vagy felesége mit szól hozzá, hogy maga folyton csak dolgozik, és a munka megszállottja?
- Sajnos a legutóbbi kapcsolatomnak már több mint tízen egynehány éve vége szakadt...
- Sajnálom... de fogja föl úgy a dolgot, hogy maga újból szingli lett és hátha talál magának egy rendes, szorgalmas lányt, akit majd a tenyerén hordozhat.
Egyszer csak arra lettek mindketten figyelmesek, hogy vijjogó hangzavar kíséretében egy mentő rohamkocsi kanyarodott be a virágárus melletti részre, és két tagbaszakadt mentős szállt ki felszerelésekkel a kocsiból.
- Jó napot kívánok! Mi a baj?! - kérdezte az idősebbik, aki már sok mindent látott.
- Hát... én megláttam ezt a kismama hölgyet, és arra gondoltam igyekszek segíteni amiben csak tudok. - válaszolta a feltett kérdésre a férfi.
- Helyesen tette kedves uram! Akkor nézzük csak! - a mentős most letérdelt a vajúdó nő mellé, és alaposan szemügyre vette miközben gumikesztyűt igyekezett húzni hurkás ujjaira. - Úgy látom a magzatvíz elfojt, és már szépen kitágult. Nincs más hátra, mint szépen nyomni, amíg el nem érkezik a kívánt idő.
- Hogy micsoda??? - kerekedett el a verejtékben úszó nő szeme. - Még hogy a kívánt idő? Mire?!
- Drága hölgyem! A kórházig már nincs idő, úgyhogy itt fogunk szülni, ha nincsen ellenére! Most vénásan kapni fog egy érzéstelenítő injekciót, ez majd megkönnyíti a tartós fájdalmai elviselését. Lélegezzen nyugodtan mélyeket, és próbáljon megnyugodni! Megígérem, hogy minden rendben lesz! - azzal már nyúlt is bele a hordozható táskájába, és kivette a szükséges fecskendőt és fiolásüveget, majd azonnal beadta a vénába az érzéstelenítőt. Nemsokára újabb pokoli megterhelő fájások következtek. A kismama nő most jócskán megmarkolta a nagyon is meglepett férfi kezét és úgy szorította egyre erőteljesebben, és görcsösebben, mintha az élete függne rajta.
Nem telt bele tizenöt perc sem, és a kisbaba feje máris látszott a szülőcsatorában.
- No szép asszony! Nyomjon még egy nagyot! De erőset ám! - kérte a mentőstiszt, mire a kismama ordítva, erőlködve, verejtékben úszva úgy nyomott, akár egy díjbirkózó, vagy nehézsúlyú ökölvívó. - Mindjárt meg is vagyunk. - AUUU! Ez rohadtul fájdalmas! - nyögte bele a levegőbe.
Néhány percen belül a mentőstiszt egy síró, jajveszékelő, egészséges kisbabát szedett ki a nőből.
- Gratulálok hölgyem! Gyönyörűséges és egészséges kislánya született! - óvatosan igyekezett megtisztogatni a nyálkás méhlepény masszától, ami a baba bőrére rátapadt.
- Akarja elvágni a köldökzsinórt kedves uram?! - fordult kérdésével most a meghatódott férfi felé. - Hát... ö... miért is ne...? - máris átvette a sebészollót és mintha csak egy rajzszalagot, vagy felavató szalagot vágna ketté óvatosan elcsippentette az anyukát és a babát összekötő kapcsot.
- Még ne bell vinnünk Önöket a kórházba egy-két napi megfigyelésre! Semmi gond! Ez puszta formalitás és rutineljárás! - közölte a mentősiszt, majd szólt a segédjének, aki már sebtiben készítette a hordágyat az újdonsült kismama részére.
- Van kedve velünk jönni? - kérdezte most a nő, aki sugárzónak tűnt, és meglehetősen kiegyensúlyozottnak. Már nyoma se volt benne sem frusztrációnak, sem bosszúszomjas haragnak, vagy hormonális dühkitörések sorozatainak. Kedvesen, gyönyörűen mosolygott a férfira.
- Hát ha megengedi, hogy ez üzletemberrel kell utaznia egy autóban?
- Hát még szép! Megérdemli!
A férfi végig fogta a furcsa, különös nőnek a kezét, mialatt a kisbabával együtt a kórház felé hajtottak szírézázva.

SZÁZAD SZENNYCSATORNÁI

Napok kegyvesztett,
szánalmas szennycsatornái életünkön átömlenek.
Hisz bennünket, mióta csak Világra-vergődtük
ádáz türelmmel mindig csak hitegettek.
Manapság bamba-idióta
divathóbortnak hódolunk könnyedén
manipulálhatón s vakon;
amerikai luxuséletekről álmodozunk
hónapos patkány-lyuk albérleteink mélyén.

Bár közöttünk tipikusan
új ál-próféták, manipulátorok akadhatnak,
kik a semmiből lettek Celeb-sztárocskákká
s mégis minduntalan kiáltó Senkik maradtak.
- Az egyszerűbb embereket
könnyedén becsaphatták,
hiszen csak az idegőrlő robot-munkát,
s a méltánytalan sovány éhbéreket
ismerheti dübörgő inflációkkal fején.
A fáradt gyárszírénás reggel
sokszor újabb hibernált kómákba
gyúrje ember-tagjait.

A becsapottak ösztön-sejtje még
egyre forrong, pezseg s nem tudhatja
immár senki sem, hogy mikor robbanhat
fel egy-egy eltévedt percben.
Szépreményű álmainkat
– ha ugyan még voltak s léteztek-,
rég továbbadogatták kupeckedő
szájhős-szélhámosok.

Hadonászva hánykolódunk éjjelente,
mert az éber álom figyelmeztető
miccenése megfosztja tagjait
a felészült készenléttől is.
– Odakint egyszerre tollasodnak
s szépen kövérre híznak kupeckedő tolvajaink.

Végelgyengülésben még így is
gyorsabban dögölve fetrengünk
orvosi ügyeletek váróhelységeben.
– Előbb-utóbb már mindannyian
közösen kiöregszünk egykori eltökélt,
megméretett lázadásainkból,
amikre hajdanán akár még
büszkék is lehettünk volna.

A V.I.P.- parti viasz-arcok s kollegénezett,
felturbósított prostituált hostess-dívák szájtátva
csak meghökkenten ácsorogni képesek
egy-egy újabb partiképesebb
bulvár-média szenzáció előtt,
miközben Éva-kösztümökben lédús,
felpumpált gyümölcs-melleik
kedvükre önálló életet élhetnek.
– E szennyes Világban harapások-repedések
jelölik az ismeretlen Anonymusok
viszontagosra elkersztelt útjait!

AZ EGYÜTTÉRZÉS NEVÉBEN

 Becsukom magam mögött az iskola kapuját. Végre!
A szeptemberi kezdés minden évben kimeríti az embert.
Szeretem az iskolaszagot, szeretem a gyerekeket, a zsibongást, de ma különösen nehéz napom volt.
Zsong a fejem. Ki kell járnom, ki kell takarítanom magamból ezt a fáradtságot.
Gyönyörű idő van szerencsémre, lágy őszi napsütés, felhő egy szál se.
Sétálok egyet a parkban, Bemegyek egy kávézóba.
A sétálóutcán nyoma sincs a nyári forgatagnak.
Szinte azonnal kiszúrom az utcasarkon régi kedvenc diákomat, aki szófogadó kisfiúcska, és különleges módon érdeklődik, és viszonyul a világ változásaihoz. A minap is kissé zavarba ejtő kérdésekkel traktált, hogy magyarázzam meg el neki, hogy egy úriember, hogy s miként szokott a gyengébbik nemnek udvarolni, mire én bevetve irodalom tanári habitusomat csupán annyit felelhettem:
- Nézd csak, Milán! Írhatsz mondjuk egy szép verset, vagy készíthetsz egy szép színes, rajzos képeslapot! A lényeg, hogy szívvel csináld azt, amiben hiszel! - válaszoltam neki, mire úgy tett, mint aki azonnal sértve érzi magát válaszomon, és sarkon fordult, és a tanítási idő hátralévő részében mintha szándékosan kerülte volna a személyemet.
Megállok egy jelentős pillanatra. úgy tűnik, mintha idegeskedne, vagy rendkívül nyugtalan lenne valami miatt, amit a legtöbb abszolút felnőtt egyáltalán nem érhet meg, legfeljebb csupán csak azok, akik kicsit lelkük titkolt mélyén gyerekek tudtak, és akartak maradni.
- Szia Milán! - köszönök kedvesen, kicsit kimérten.
- Hát, hogy vagy? Ne haragudj rám, amiért a múltkor kicsit mérgesen válaszoltam a kérdéseire. - Tudod... mostanság nem vagyok jó formában... - már megint mi a francot csinálok?!
Mentegetni akarom magam egy ötödikes kisgyerek előtt? Micsoda egy nevetséges, és szánalmas szipirtyó lehetek mások szemében.
Úgy tűnik, hogy Milán kíváncsian, szemlélődve néz rám, és várja a végkifejletet.
Nagyon úgy tűnik, hogy az a családjában is nagy valószínűséggel lehetett egy-két domináns szülő, aki intő példák egész sorozatával élt, amitől a gyerek egyre inkább befele forduló, idegileg zaklatottabb, frusztráltabb, és minden bizonnyal nyughatatlanabb lett.
Most úgy tűnik, mintha egyenesen a lelkembe akarna látni, zöldesbarna szemeivel, melyek szinte közrefogják nagyon kedves, barátságos pufók arcát.
- Tanárnő! Ne tessék rám haragudni, de.… nem tetszik sehol se látni a Berendiéket? - kérdezi már-már tudatosan rettegve, amitől rajtam a sor, hogy jócskán meglepődjek.
Beszélték ugyanis már néhány hónappal ezelőtt a tanáriban, hogy Milánt sorozatosan elagyabugyálják, nyilvánosan megalázzák, és zsebpénzét is előszeretettel elveszik a nagyobb fiúk. Egyszer még meztelenre vetkőztetve, kezét-lábát összekötözve bedugták őt az iskolai szekrényébe, és rácsukták az ajtót, de úgy, hogy csak az éjszakás portás találta meg, és azonnal riasztotta az aggódó szüleit.
- Megint bajban vagy, igaz?! - kérdezem inkább segítőszándékkal de félő, látom rajta, hogy legszívesebben ott előttem mindjárt tartós kétségbeesésében elsírná magát, és valahogy neki lenne feltétlen igaza. Lehajta bűnbánóan a fejét, mint aki tudja, hogy hibázott, és csak jó sokra nedves szemekkel néz fel egészen az arcomba, és szavak nélkül bólint.
- Ez nagyon szomorú, kedves Milán! Nincs, aki segíthetné?! - Érzem kérdésem mar megint mert idióta egyszeriségnek, és hanyag ostobaságnak tűnt, elvégre, ha egy gyerek egész életében magára volt utalva, akkor a merev, felnőttvilágtól nem sok jó dolgot remélhet. Igyekszem azért biztatni, és lelki kompetenciait valahogy megerősíteni:
- Tudod mit, Milán? Ha van kedved hozzá beülhetünk a könyvtárba az órák után egy kicsit elbeszélgetni? - magam is elhiszem, hogy ebből a mondatsomból talán meg valami jó is kisülhetne, a kamasz srác szomorkás, lemondó arckifejezése azonnal visszarángat a megváltoztathatatlan válságba.
- Köszönöm szépen tanárnő, de.… sajnos iskola után haza kell mennem... - feleli, és máris ismét visszahúzódik saját önző magánynak falai közé, ahova senkit sem akar már beereszteni.
- Figyelj csak, Milán!? - fordulok kedvesen ismét fel. - Szeretnék anyukáddal beszélni! Mondd meg neki, hogy fáradjon be az irodámba! Rendben?!
A gyerkőc megint csak bólint hevesen, majd úgy tűnik, mintha rögtön kiszúrt volna néhány számra ellenséges szemet az egyik házfal mellett, búcsút rebeg, és egyik pufók lábát a másik után veszett rohanásba, szaladásba kezd, mintha máris elkésett volna valahonnét.
Persze azért engem sem ejtettek a fejem tetejére. Nagyon jól látom, hogy néhány perccel kisebb az egyik házfaltól négy bajkeverő ördögfióka máris oldozni kezdi Milánt, és csak az ég tudhatja, hogy milyen gonosz, és aljas dolgokat fognak majd vele művelni.
Gyorsan, meg csak menthető a dolog par suhancnak máris odakiáltok:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - parancsolom olyan hangosan, hogy a házfalakról a visszhang visszaverődik füleimbe.
A négy suhanc, mintha máris lelepleződött volna ördögi, szemétkedő tervek máris kereket szeretne oldani, és eltűnnek a következő sarki kereszteződésben.
Gyorsan utánuk kiáltok a biztonság kedvéért:
- Hé, ti ott?! Gyertek csak ide, de azonnal! - emelem fel jó hangosan, temperamentusan a hangomat, hogy mindenki jól megértse. Persze mit is képzeltem? - kérdem magamtól. Válasz még akkor sem jönne, ha én lennék a XV. Dalai Láma személyesen.
Egész álló héten olyan vagyok, mint valami holdkóros idegroncs. Bár nem veszekszem feleslegesen a kollegáimmal, mégis érzik, látják rajtam, hogy zaklatott lelkemben valamilyen szándékos törés, vagy láthatatlan változás állhatott be, mert magamba forduló lettem, és mikor később ételfutárnak leadták a rendelésüket én erről megfeledkeztem, és kénytelen voltam kiugrani az iskolával szemközti kis csemegeboltba egy száraz, kellőképpen fonnyadt szalámis zsömléért, ami – mondanom, sem kell -, a duplájába kerül, annak, amit egyébként normális körülmények között fizetni szoktam.
Majd vánszorogva, mint akinek ólomlábai vannak visszamegyek az iskolába, ahol már megint rám bízták az adminisztráció fölösleges, ám annál számottevőbb papírkupacait. Már este hat órára jár, amikor kinyújtóztatom végre elmacskásodásnak indult végtagjaimat, és úgy döntök, hogy akkor most itta pont és lezárok mindent a kulcsaimmal, és hazamegyek.
Másnap aztán úgy érzem, hogy életem leg elveszettebb szülői beszélgetését kell lefolytatnom irodai szertáramban, mely az igazgatói iroda és a tantestületi szoba tőszomszédságában helyezkedik el, mintha szándékosan máris árgus szemekkel akarnák vizslatni éjt-nappallá téve az ember összes mozdulatát a nap minden percében.
- Üdvözlöm asszonyom! – nyújtom kezemet, mire a látszólag aggódó, és felettébb gondterhelt, lestrapált, de csinos anyuka valósággal megragadja életmentőnek vélt kezemet, és jócskán, férfiasan megszorítja. Érződik, hogy azt szereti, ha a családban elsősorban az ő egyedüli akarata érvényesül. – Nagyon köszönöm, hogy befáradt hozzám, és elnézését kérem, hogy éppen túlterhelt hétköznapjai egyikén szükséges ezt a beszélgetést megejtenünk. – kezdem darálni, akár egy automata a szokásos hivatalos sablonszöveget arról, hogy mennyire fontos, a tanár és a szülő közötti kommunikációs csatornák fenntartása.
- Nem tesz semmit! – feleli. – Csak nem történt valami baj a fiammal?! – tér át rögtön a lényegre, mint akinek hatodik érzéke van az adott dolgok meglátásához.
- Nos, hát… asszonyom! Szabadjon megjegyezzem, hogy Milán fantasztikusan udvarias, nagyon tehetséges, és különleges fiúcska, akinek talán egy másik, jobb minőségű oktatási intézményben jobbak lennének az esélye. Tud követni?! – kérdezek vissza, mintha megerősítést várnék el. Az anyuka egyelőre türelmesen, izgatott kíváncsisággal fogságban tart figyelmével.
- … Bizonyára Ön is tudja, hogy sajnos az utóbbi hónapokban Milánt folyamatosan zaklatják, bántják, nyilvánosan megalázzák azok az osztálytársai, akik közül többen sorozatosan megrovásban részesültek… - szándékosan megnyújtom a mondatot, hogy a szemmel láthatóan ideges asszonynak legyen bőven ideje megemészteni a hallottakat.
- Ez mit akar jelenteni egész pontosan kedves tanárnő? – teszi fel hosszas várakozási idő után első kérdését.
- Ez annyit jelent kedves asszonyom, hogy Milán sokkal jobban járna, ha másik intézménybe iratkozhatna, ahol barátokat szerezhetne, és ahol újra megtalálhatná önmagát, vagy pedig a kedves férjével el kellene gondolkodniuk a magántanulói státusz mibenlétéről. – közlöm kimért higgadtsággal, amire az asszony válaszreakciói meglehetősen vegyes kimenetelűek.
- Ha jól értettem a szavait kedves tanárnő… - kezdi -, Ön szerint Milánt másik iskolába kellene íratnunk, vagy a másik megoldás a magántanulói státusz igénylése?! – mintha szándékosan visszakérdezne, ezúttal elvárva, hogy a véleményét erősítsem meg.
- Ahogy mondja kedves asszonyom! – válaszolom. Már párszor sikerül is hozzá látványosan bólogatnom, mint aki teljes mértékben biztos a válaszában.
Az asszony töpreng pár sort, majd röviden, vázlatosan Milán életéről mondd néhány számára lényeges és fontos szót. Tulajdonképpen sejtettem azt, hogy a legtöbb különleges gyerek vagy hiperaktív, vagy viselkedésbeli tulajdonságokat produkál, mégis, ahogy hallgatom egyre megértőbb részévéttel, és figyelmességgel ennek az asszonynak a szavait valósággal menten elfog a tartós bűntudat. Amikor mondandójának végére ér, látszik arcán, hogy borzasztóan megszenvedte azt, hogy sebezhetővé vált saját mondatai által, és most a legfontosabb egyedüli feladatának azt tekinti, hogy asszonyos, anyatigrisszerű méltóságát haladéktalanul összekaparja és visszaszerezze.
- Ön mit javasol kedves tanárnő?! – tesz fel egy utolsó kérdést, mielőtt bizalmas beszélgetésünk végére érkeznénk.
- Én nem dönthetek Önök helyett kedves asszonyom, de annyit mondhatok, hogy a Milánt is muszáj lesz bevonni ebbe a nagyon komoly döntésbe, és mindenképp üljenek le vele nyugodt körülmények között átbeszélni a további teendőket! – válaszolom, majd újból kezet rázok az asszonnyal, akinek már most fárasztó nap elébe nézhet, miután kisétált a kis szertár ajtaján.
A hét utolsó napján azzal szembesülök, hogy mikor irodalmat megyek tanítani, és az osztály vigyázban igyekszik állni a becsöngetéshez éber, türelmetlen kutató tekintettel keresem Milánt, de sehol sem látom. Amikor a két gyerek hetes közli, hogy osztály létszáma ennyi és ennyi fő, és hiányzik Mező Milán.
,,Tehát akkor igaz! Milán iskolát váltott!” – gondolom, és csupán csak reménykedni tudok benne, hogy új barátokra tesz szert, és némileg kicsit én is segíthettem, támogathattam abban, hogy valamivel kiegyensúlyozottabb kamaszkora lehessen.

A SZÍV FOLYÓSÓI

Velejéig unalmas, leterheltnek ígérkezett ez a nappali műszakos nap is. A középkorú, éppen csak negyvenéves, nőtlen férfi precízen hajnali fél négy felé ébredt, és az első gondolata az volt, hogy eddig miért nem sikeredett olyan imádnivaló, és tüneményes barátnőt kifognia szánalmas, mihaszna életében, aki – a változatosság kedvéért -, nem a pénzére utazik?!
,,Talán csak ez az egész világ változott nagyon meg – gondolta. Neki mindenképp az volna a feladata, hogy együtt próbáljon megváltozni a világgal, hogy ti. Bele ne fásuljon a fejlődés elmaradásába!” - Ilyen és ehhez hasonló töprengő gondolatok kalandoztak zsongó, kicsit fejfájással viselős elméjében, míg szép komótos kedvvel kikotyogta magát az aznapi feltett feketekávé. Ivott egy bögre tejeskávét, jó sok tejjel, majd kedvenc briósába harapott bele, mintha már gyerekkora óta nem evett volna ilyen finomat. Később fogta magát, és úgy döntött bemegy a fürdőszobába rendesen letussolni, és megborotválkozni, mert – bár kétségtelen -, hogy valakin előnyösen áll akár még a három-négy napos masszív, tartós borosta, ám a férfi pufók, szinte kisfiúsnak mondható arcával egyáltalán nem tartozott közéjük.
Pontosan öt órára már bent is volt az szupermarketben. A sötét üzlethelyiségben nagyon úgy tűnt, hogy – legalábbis -, egyelőre ő az egyetlen visszatérő alkalmazott. Anno mint árufeltöltőt alkalmazták, ám ahogy a hónapok rohamléptekben követték egymást a ranglétrán előbb-utóbb kinevezték amolyan ,,mindenesfélének” akinek az árupakoláson, kategorizáláson, vevők útbaigazításán túl sokszor be kellett segíteni szalámit, felvágottat, húsokat szeletelni a hentespultba, vagy felmosni a takarítók helyett, mert emberhiánnyal kezdett küszködni az aktuális üzletlánc, és talán azért is, mert a főnökök így akarták le spórolni a plusz költségeket.
A férfi megfogta a műanyag vödröt, majd tiszta moppot tett bele, némi tisztítószert, és kiadós Domestost, hogy azért a fertőtlenítés is mindenképp biztosítva legyen, aztán szokásos körútjára indult, miközben a nagyobbacska helyiség minden négyzetcentiméretét igyekezett jó alaposan kitakarítani, hogy mire hétre nyitási idő van addigra a vásárlók tiszta, rendezett környezetben költhessék el pénzüket.
Még így is bőve akadtak olyan kollegái, akik szándékosan elsumákolták a munkakezdést és szándékosan jóval később késő délelőtt jöttek be dolgozni. Ilyenkor, ha bárki kérdőre vonta a másikat tüstént irigykedő, féltékeny hisztizés következett, ami a legtöbb esetben azzal járt, hogyha anagyfőnök fülébe jutott az egész, akkor nagy volt a valószínűsége annak, hogy az illető máris szedheti a sátorfáját, és kereshet magának új állást.
A reggeli nyitási időt azért is jobban szerette a férfi, mert a legtöbb munkába igyekvő, dolgozó ember, és kisnyugdíjas éppen ebben azidőintervallumban tette az üzletben tiszteletét és azért már őt is mindenki kiismerhette ahhoz, hogy megbízhatónak, és segítőkésznek nevezzék. A legtöbb, idős nyugdíjas egyenesen csak őt kérte, ha bármire szüksége volt a konzervborsótól kezdve a fagyasztott, mirelit zöldségeken át, egészen a halrudakig.
- Köszönöm kedveském! Annyira emlékeztet az unokámra! Mikor házasodik már meg végre?! - beszélgettek el vele az idősebb asszonyságok, ami nagyon jól esett a férfinak, mert legalább nem volt magányos, és egyedül.
Aztán egyik nap, amikor kicsit nyűgös és kedveltlen is volt, mert kedvenc verseskötetét nem sikerült megvásárolnia online egy feltűnően csinos, és igéző nő lépett be az üzletbe. Hosszú, karcsú, enyhén napbarnított karjaira vette a pirosszínű kicsit koszos bevásárlókosarat, majd mint aki határozott célokkal, és tervekkel érkezett zokszó nélkül, egyenes tartással máris megindult a sorok között gondosan kiválogatva azokat az élelmiszereket, melyekre szüksége lehet. A férfi csöndes alázattal bámulta egy ideig. Olyan ismerős volt egzotikus, mégis angyalian kedves arca. Igen, egészen biztosan látta már valahol, csupán csak azt nem tudhatta, hogy vajon hol, és mikor találkozhatott vele?
Minél inkább figyelte minden mozdulatát: ahogy leemeli a friss szeletelt kenyeret, egy csomag tarhonyát, vagy üveges spagetti szószt, minden mozdulata óhatatlanul is elárult belőle valamit az avatott szemek számára.
- Bocsásson meg... jó reggelt... - szólította meg a férfit. - Tudna nekem segíteni egy kicsit... - annyira kislányosnak, mégis határozottnak, kedvesnek tűnt a hangja, hogy az ember nem is akart neki ellenállni.
- Tessék parancsolni... Miben segíthetek? - kérdezte a férfi segítőkészen, és mikor végre egyvonalba került az egzotikus hölggyel, aki még így is egy fejjel magasabbnak látszott, és egész arcába belenézett, akkor döbbent rá, hogy a nő nem más, mint egyetemi csoporttársa.
- Néztek ezeket a spagetti szószokat, és nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet a finomabb! Ön mit ajánlana? Van esetleg valami tippje?! - nézett babonázó, kék szemeivel egyenesen a férfira, és úgy látszik, még mindig nem ismerte fel.
- Nos hát... kérem... - vette szemügyre a férfi az adott üveges spagetti szószt, és megpróbált egy logikusan felépített, használható válasszal előrukkolni: - Ugyebár ezek a termékek friss paradicsompürét tartalmaznak, amire nagyon jó a frissen szeletelt bazsalikom, kakukkfű, és oregánó. Ha trappista sajt mellett még teszünk hozzá ízlés szerint parmezánt, vagy valami más jellegű félig sós sajtfajtát szerintem az összehatás fantasztikusan finom lehet.
A gyönyörű nő aligha tudta volna letagadni, vagy titkolni, de a férfi magyarázkodása szinte azonnal nevetésre ingerelte, és megpróbálta hosszú ujjaival kicsit eltakarni enyhén telt nevetésre görbülő száját, hogy leplezze mennyország-mosolyát. A férfi – mivel jól ismerte csoporttársát -, ezért pontosan tudta, hogy nem szükséges felvennie a gesztust, és fölöslegesen megsértődnie, óvatosan megkérdezte:
- Ne haragudjon a kérdésem miatt, de... nem találkoztunk már valahol...?
- Hú... Igen... ezen már én is gondolkodtam... - még mindig nevetésre, mosolyra görbültek ajkai, és ebben a jelentős pillanatban maga volt az angyali istennő-csoda.
- Talán az ELTE-BTK még 2006-ban? - kérdezett rá nyíltan a férfi.
- Olivér? Csak nem te vagy az?! - lepődött meg a férfin a nő. - Micsoda meglepetés! - azonnal magához ölelte, ami meglehetősen szokatlan volt a férfi számára; tekintettel egy bombázó, szépségkirálynők nem szoktak vadidegen embereket ölelgetni. De hát régen nemlátott csoporttársaknak – legalábbis -, ennyi mindenképp kijárt.
- Mit is mondjak drága Annamari?! Egyszerűen szívdöglesztően gyönyörű vagy! - ha mást nem a férfi értett a romantika, és a bók egyetemes nyelvén, amit a legtöbb intelligens nő igenis nagyra értékelt.
- Hát... te semmit se változtál ez elmúlt cirka tizennyolc év alatt! Sőt! Egyre férfiasabb, és vonzóbbnak tűnsz! - nem vette észre, de enyhén szeplős, pisze orrocskájától kezdve a füle tövéig gyönyörűen elpirult, és kicsit le is hajtotta fejét.
- Te viszont fantasztikusan sugárzónak, és boldognak tűnsz, már ha meg nem sértelek vele... - most viszont a férfi volt a sor, hogy kelőképpen naiv-gyerekesen elszégyellje magát, hiszen nem szokhatott hozzá, még a gondolathoz sem, hogy valóságos, hús-vér szupermodellekkel beszélget naphosszat.
Az egzotikus, gyönyörű nő felemelte fejét, majd úgy tűnt, mint akin szomorúság felhők vonulnak át, és kicsit kedvetlen is lett, hiszen összehúzta enyhén telt alsó ajkát. - Hát... nagyon szépen köszönöm... tudod, amióta csak ismerlek, te mindig igazi romantikus lovag voltál velem, és nem akartál kihasználni, amiért külön köszönet. Tudod... az egyetem után... hogy is fogalmazzak... brutális kemény hajtás kezdődött... - érződött a hangján, mint aki már mindent jócskán megbánt, és vagy százszor végig gondolt. - Figyelj csak! Tényleg nem akarlak feltartani, mert gondolom várnak a vevők, de mit szólnál, ha esetleg találkozhatnánk valahol, vagy amikor van egy kis szabadidőd?!
- Semmi akadálya! Ez nagyon jólhangzik! Én keresselek, vagy te fogsz felhívni?! - kérdezett rá a biztonság kedvéért, hiszen eddig mindig ő volt a kísérleti nyúl.
- Várj csak! Mindjárt! Nálad van az okos telód?
- Sajnos nincs! De várjál! - a férfi gyorsan berohant az egyik automata ajtós raktárhelységbe és kerített egy kisebb cetlit és tollat: - Parancsolj! - fújta ki magát, amikor visszaért.
- Ó, micsoda figyelmesség! Ezt díjazom! - újból megvillantotta álomszépséges, gyönyörű mosolyát, amitől az embernek ismét jócskán megdobbant a szíve. - Felírom ide a magánszámomat, és a netes elérhetőségemet! Remélem fönt vagy valamelyik közösségi médiaoldalon?
- Persze... hogyne...
- Remek! Akkor ott is bejelölhetsz, és én visszajelöllek. Annyira örülök, hogy így összefutottunk, és tudunk egymásról! Akkor legyen szép napod és köszi a segítséget! - gyöngéden lehajolt a férfihoz, és ahogy megpuszilta arcát máris jóleső érzéssel megcsapta pisze orrocskáját a férfi aftershave-jének markáns kicsit pacsuliszagú illata.
- Akkor majd hívlak! Legyél bekapcsolva! - válaszolta a gyönyörű nő, majd mintha sietne valahová, vagy üldöznék azonnal a pénztárhoz sietett, fizetett és már ott se volt az üzletben.
,,Vajon miért viselkedett ennyire furcsán, és különösen?!” - tette fel magának a kérdést egész napra vonatkozóan Olivér.
A nap hátralévő részében bármit is csinált gondolatban képtelen volt kiverni a fejéből egyetemi csoporttársát. Amikor aztán kora estehat körül lejárt a műszakja és mindent átadott a következő műszak számára gyorsan hazasietett a lakótelepen keresztül, ahol lakott, és gondolataiba mélyedt. Kiadós tussolás következett ismét, majd valósággal holtfáradt, egyhuzamban lévő alvás a hálószobában. Mint akit szabályosan kiütöttek.
Másnap aztán kora hajnalban, amint Olivér ismét szokásos napi rutinjához készülődött üzenet pityegett bekapcsolt okostelefonján. Annamari üzenetet küldött.
,,Szia nemes lovag! Annyira jól éreztem tegnap veled magam! Arra gondoltam, hogy a hétvégén meglátogatnálak és szívesen főznék valamit! Persze semmi kényszer, csak, ha te is akarod! Sokszor puszillak Drága!” - Hűha! ,,Drágának” nevezte őt, akkor ez azért mégiscsak jelenthet valamit, nemigaz?!
A hét valósággal villámgyorsasággal rohant el, és mire Szombat lett Olivér tényleg úgy kezdett viselkedni szűkebben vett környezetében, mint egy szerelmes kamasz, holott már középkorúságának elején járt. Igyekezett gondosan, gyűrődésmentesen kivasalni hófehér ingét, majd elegáns öltönyt, és nadrágot vett fel! Aztán csupán csak később jutott eszébe, hogy saját otthonában azért mégsem kellene ennyire hivalkodva, szemlátomást puccosan kiöltöznie, ám egy ennyire különleges és minden bizonnyal rendkívüli nő mindent megérdemel.
Annamari is híve volt a pontosságnak, mert pontosan reggel nyolc órakor már csengetett is a mini kaputelefonon, és bekéredzkedett a lakásba, és feljött a lifttel.
Olivér alig hitt a szemének, amikor volt csoporttársa kilépett a liftből. Szemkápráztatóan varázslatosnak tetszett egész megjelenésében is, de ami ennél szembe tűnőbb volt az a mindig kifejező mosolya, mely most kicsit viseltesebbre sikeredett. Mintha magában hordozta volna a szomorúságot, a megviselt élet lenyomatait.
- Szia Olivér! Annyira örülök! Csak nem miattam öltöztél így ki?! Ez igazán megtisztelő... - gyorsan magához ölelte hosszú percekig úgy tűnt el sem akarja ereszteni. - Maradjunk így még pár percig.
- Hát... ö... oké...
Legalább tizenöt percen keresztül tartották átölelve egymást és mikor szétváltak mentek csak be a lakásba.
Olivér olyan gyerekes izgatottsággal igyekezett mindent részletesen megmutatni, hogy Annamarinak máris visszatért a sugárzó jókedve.
- Ha jól sejtem ez a te szobád? - mutatott néhány játékszerre, amit Olivér gyerekkorától kezdve megőrzött hiszen világ életében igyekezett megbecsülni a dolgait.
- Igen! Eltaláltad! Néz csak nyugodtan körül!
- Jézusom! - lepődött meg, amint végig tekintet a kis, alig tizenkét négyzetméternyi lyukszerű kuckóban, ami telis-tele volt könyvekkel. - Te aztán nem vagy semmi, hallod-e? Pedig az egyetemen a legtöbb csaj, és én is azt hittük csak viccelsz, amikor azt mondtad sok könyved van! Ha ezt látná az egyik magyar szakos tanárnő egészen biztosan sárgulhatna az irigységtől.
- Amit nagyon utáltam az egyetemen az az emberi gonoszság minden formája. Ott már egyáltalán nem a tudás számított. De hogy azért buktassák meg a legtöbb gólyát, mert ez egy átkozott tradíció része, hát az azért igencsak szemétség volt. - mondta ki. Szenvedélyesen beszélt, mikor a saját igazsága mellett érvelt.
- Így igaz drágám! Mondd csak? Van barátnőd? - jött egy kicsit személyesebb kérdés.
- Ö... hát... volt valakim, aki sajnos csúnyán összetörte a szívemet, és rendkívül nehezen álltam talpra. - vallotta be kissé elszontyolodva.
- Szegénykém! Mi csinált veled az a szemétláda nőszemély?! - Annamari szívét váratlanul ösztönösen óvó-védő anyai ösztönök kerítették hatalmukba. Úgy érezte ezt a fantasztikus embert bármi áron meg kell védenie a külvilág kártékony hatásaitól, és figuráitól.
- Nos...hát... kiderült, hogy a pénzem kellett neki, és csalt fűvel-fával... - elhallgatott, mert kínzó erőfeszítésébe tellett visszafognia könnyeit.
Annamari azonnal odalépett a férfihez; két hosszúkás, és gyöngéd kezébe vette a másik szomorkás arcát, és megsimogatta a pufók gödröcskéket. - Őszintén sajnálom... de valahogy muszáj tovább lépni, nem igaz?! - Minden, amit csak kimondott puszta, éles igazság volt a saját megfigyelése szerint, és Olivér most nagyon hálás volt, amikor egy ilyen rendkívüli nő osztotta meg vele legféltettebb titkait.
- Tudod... Miklós és én már nem vagyunk együtt... - először mondta ki hangosan, és érezte, hogy a súlyos terhektől szabadul meg, hogy aztán ismét szabad levegőt vehessen. - Tudod... Miklós filmeket akart készíteni főleg külföldön, ahol azt mondta kevesebb az agymosott konkurencia, mint itt, én pedig kerek perec kijelentettem, hogy szeretnék gyerkőcöket, és egy nyugis családi életet. Egyszerűen nem jött össze, mert hamar rájöttünk, hogy két homlokegyenest más személyiség vagyunk! De még szerencse, hogy nem váltunk el haragban! - mondta ki.
- Ez azért biztató, vagy nem?!
- Igen, azt hiszem, mindenképp. De nagyon megviselt, mert – bár nem mutattam-, de odabent valami jócskán összetört bennem.
- Nagyon sajnálom...
- Nem kell Drága! Már vége van! Tudod mit?! Főzzünk valami finomat, most rögtön! - szót se vesztegetett máris loholt csomagjaival a kiskonyhába, és tüstént rendezgetni kezdett; kinyitotta a spagetti konzervszószt, sajtot reszelt, előkereste a mediterrán fűszeresdobozt a lenti, eldugottabb szekrény mélyéről. Olivér pedig inkább fogta magát, és kényelmesebb, otthoni ruhát vett fel, mert nem akarta összekoszolni öltönyét. Ahogy végignézett az időközben konyhai kötényt vett Annamarin mintha új ember lett volna, akit teljesen kicseréltek.
Miközben együtt főzőcskéztek, és az ínycsiklandóan gusztusos bolognai spagetti paradicsomszósz lassacskán az egész konyhai helyiséget betöltötte pompás illatorgiáival mintha szándékosan úgy helyezkedtek volna, hogy testük óhatatlanul is mg-megérinthesse a másikat jóleső érzéseket táplálva bennük.
A közös főzés később – úgy érezték mindketten -, életmentőnek bizonyult. Egyrészt kibillentette Olivért eddigi jól behatárolható komfort zónájából, míg Annamarit arra ösztönözte, hogy nyissa be újból a szívét egy másik, talán értékesebb, és gazdagabb kapcsolat számára.

ÁRNYÉKOK HATÁRAIN

Jövendő éveim után
sorsüldözött Léthe-vizek zubognak.
Nincstelen, naiv-gyerekes arcom,
már mélyülőfélben.
Karcolódnak rejtett hieroglif-árkok, ráncok.
Tán jobb lett volna akkor,
idejekorán fiatalon Léthe-vízbe
megfürődetni kísértő-gyötrő emlékeimet.
– A tárgyak, napok, órák
szüntelen beismeréssel egyre felelgetnek.

Arctalan próbálok szökdösve bújdosni
a suttogó perceken át,
hátha még az Egy-Valaki megsejthetné
s tudhatná a boldogságok egyedüli titkait.

Véredényemben prüszkölő,
démoni vulkánok látszat-nyugszanak,
míg szemeimből sokadszor örvénylő,
keserű forrás fakad.
Álmom s biztos jelenlétem
immár külön-külön megfejtésre vár.
Artériák molekula-kersztmetszetén
csöndben settenkedő infarktusok
születő halálom gyors fenyegetései.

Szemekbe beáztatott sivatagok
álszent Nirvána-csöndje mindig ítélkező.
Csontokban a lecsupaszított
üvegburok dallamosan konganak.
Önmagamtól már minden Időben
muszáj-szándékból távolodtam.
Hiszen a megváltó boldogság
lehetett volna a második teremtés-Éden,
melyet nem küzdelem
– de a halhatatlan Mindenség taníthatott volna
önzetlen elfogadásra, hűséges szeretetre.

Tengermély Idő várakozik alattomosan az élőkre.
– Idegen borzongásnak tetszik
az egyetemes körömrágások,
éles tárgyak csikorgó karcolásaia
beszédes falakon.
– Árnyékok zuduló özönvízében
megkeseredetté vált
a koromfekete nevetés is.

Távolodó volt-nincstelen múltamba
még szükséges lehetne
tíz körömmel is megkapaszkodni
mielőtt végzetes Cassandra-jóslatok
beigazolódván valóságot öltenek!

SZERELMI LECKÉK KAMASZOKNAK

A tény – miszerint a gimi főként a kamaszkorszak miatt -, kész vicc volt, viszonylag későn tudtam csupán csak megemészteni. Talán csak azért, mert alapból későn érő típus vagyok, s míg a legtöbb srác rátartin, hetykén, kanos kiskakasok módjára rendre el-elbüszkélkedett vele, hogy már volt nemi kapcsolata is lányokkal, addig én mint valami csöndes kívülálló inkább beletörődött, méla szánalommal jócskán meghúztam magam.
Talán csak azért, mert ha az ember napjában azt hallja egy hozzá rendkívül közelálló családtagjától, hogy: Édes fiacskám! Szánalmas az erőlködésed! No meg, hogy egy magadfajta jócskán tohonya dagadékot ugyan melyik gyönyörű, bimbózó kamaszlány akarhat pasinak magának, akkor bizony egyáltalán nem meglepő, ha kamaszkorom jelentős részét önbizalomhiányom szilánkjainak összekapargatásával, és lelki sebeim nyalogatásával töltöttem el.
Imádott szüleim közül minden tekintetben anyu volt az én főbizalmasom. Mégis, amikor közöltem, hogy szeretnék egy számomra rendkívül fontos és különleges lányt bemutatni főként apám volt az, aki előbb valóságosan is lefagyott, jéggé dermedt, később pedig merev, gyerekes tiltakozása általános jeleként duzzogó ellenállást fejtett ki a vacsoraasztalnál.
- Mit mondtál édes fiam?! - tágította ki egyszerre véreres pupilláját, mint aki koros, totális álmatlanságban szenved, vélhetően a tartósnak mondható éjszakai műszakok együttes következményeként, és alkalomhoz illően vagy öt cigaretta csíkot füstölt el a kiskonyhába, hogy ezzel is jelezze, azért még mindig ő az úr a háznál.
- Most komoly anyus! Nevetséges a gyerek! - hallottam, ahogy apám megfogalmazza önző, makacs, kimért ars poétikáját mindig megértő, és támogató anyám felé, aki annyira megörült a kezdeti jóhírnek, hogy a nap hátralévő részében, és aztán a soron következő héten is – ki tudja miért -, egyre többet mosolygott, akár még nyilvánosan is, holott ez egyáltalán nem volt rá nagy általánosságban jellemző.
- Bolondokat beszél ez a kölyök! - vélekedett megfontoltam apám, miközben mélyet szívott nagyon büdös cigijéből, amit mindig is utáltam.
Nagyon úgy fest, hogy erkölcsi nevelésem kérdését szüleim még nem feltétlenül döntötték el, akár egymás között sem, és most ez okozhatja a legkényesebb problémát, hogy ezt mindenképp orvosolják.
- Én, az ő korában már hajtottam a bigéket, de azért helyén volt az eszem! - Jelenti ki valósággal melldöngető büszkeséggel apám, de azért sóvárogva, szinte kuncsorogva figyeli anyám minden mozdulatát, hogy vajon bizalmat, és egyben megerősítést is kaphat-e tőle?!
- Tudjuk apikám! Persze, ha érdekel akkor – anno -, ha jól emlékszel én voltam az, aki mindennél jobban össze akartam ismerkedni veled! Már ha emlékszel egyáltalán ilyen csipp-csupp formaságokra.
- Fogd fel úgy, hogy belekóstol egy kicsit az életbe.
- Hiszen azt se tudja még, hogy hogy kell a kotont használni?! - fortyog tovább szemlátomást apám, és nem tudja valójában mit is kezdhetne az általa megemlített váratlan információval.
- Jól van, látom te is féltékeny vagy - mondja kacarászva anyám.
Makacs, mint te.
Tehetetlenül álldogálnak mindketten a biztos felismeréssel miszerint csemetéjük elindult az ún. felnőtté válás rögös, és kellőképp hepehupás útján, remélhetőleg még nem totál egyedül.
- Kincsem, ha szeretnéd nyugodtan bemutathatod nekünk a kis barátnődet! - mondja ki az egyetlen ésszerű lehetőséget drága jó anyám és a fejével bíztat, míg öregem füstölög, és szemmel láthatóan magában eszi a rozsdás kefét.
- Oké - bólintok rá. - Nagyon szeretném.
Később aztán, mikor már mindannyian lefekvéshez készülődünk, és kisebb puszival ,,jó éjszakát!” Kívánunk egymásnak még a gyerekszobából hallom, amint főként apám egyre inkább folytatná a megkezdett, aztán valami miatt félbehagyott beszélgetést, ezzel is nyüstölve szegény, holtfáradt és végletekig munkában kimerült anyámat.
- ...Te anyus... Ébren vagy még...? - szólítgatja, és a nyomaték kedvéért kicsit a hátába pöccint egyik vaskos kezével.
- Mi a fene van már megint?! - bosszankodik anyám. - Aludni szeretnék végre! - közli egyértelműen. Alepelátának helye nincs.
- És, ha esetleg... történik valami a Rolival...? - teszi fel végestelen unalmassággal a kérdést apám.
- Jaj, az isten áldjon már meg! Csak kamaszszerelemről van szó! Ehhez mindenkinek joga van, aki ennyi idős! - zárja végre vaskosan rövidre a témázgatást álmos anyám, aztán már rögtön fordul is befelé, ezzel is nyomatékosan jelezve, hogy csöppet sem kívánja meghosszabbítani – a szerinte -, értelmetlen, és fölösleges szócséplést. Viszont apám zsongó-bongó, motoszkáló gondolatai egyre inkább nem hagyják békén örökös nyughatatlan lelkiismeretét, éppen ezért már valósággal alig várja, hogy pontosan hajnali fél háromkor csörögjön az az átkozott ébresztőóra és lopakodó szöcske módjára végre kiröppenhessen a hálószobai franciaágyból, míg anyám bájos-kedvesen jókat horkantgat, de azért még így is – éber alvóként -, mindent pontosan érzékel maga körül.
Másnap aztán valahogy én is sokkalta boldogabban, és kiegyensúlyozottabban megyek gimibe. Már az öltözködésemnél ügyelek, hogy – remélhetőleg -, egyetlen hajszálam, vagy fizimiskám ne legyen slampos, és gyűrött. Mégiscsak komoly, megfontolt, cseperedőfélben lévő kamasz lennék, nem igaz?!
Miután apám hajnal felé dolgozni ment, rendszerint anyám ébreszt fel, mire úgy pattanok ki az ágyból, mint aki tökéletesen elégedett és ugyanakkor teljesen kipihent. Reggelire a szokásos kedvenc csokis gabonapelyhemet fogyasztom, míg anyám tízórai nagymama -féle húspogácsás szendvicset csomagol, aminek én mondom nincs élő ember, aki ellen tudna állni, olyannyira bomba-finom.
Miután a kötelező reggelizés családi rituáléját egymás közt letudtuk, anyám máris homlokon csókol, mint aki sebtében máris elfelejtett valamit, aztán a lelkemre köti, hogy tegnapról még van egy kis maradék sültkrumpli és némi sült hús a hűtőszekrényben, és ha enni akarok majd vacsorára, akkor melegítsem meg a mikróban.
- Rendben! Semmi gond! - felelem könnyedén. Kikísérem anyámat a bejárati ajtóhoz, mire cuppanós puszit ad pufók arcomra, remélhetőleg csókálló rúzzsal, nehogy foltot hagyjon, mert nem szeretném, ha barátőm máris féltékenységi jelenetet rendezne a gimin belül.
- Érezd nagyon jól magad kincsem! Legyen fantasztikus napod! - bensőségesen magához ölel, mint kiskoromban, mintha nem akarna elengedni. Aztán meggondolja magát, gyorsan karórájára pillant, és rájön, hogy talán még elérheti a mentrendszerinti busz a megállóban, így sietősen elköszön, és máris beugrik a liftbe, mely egészen a földszintig viszi, és onnét máris a nyílt utcán van.
Nekem még így is van legalább harmincöt-negyven percem mire ténylegesen suliba kell mennem. Előveszem egyik kedvenc, klasszikus filmemet a Farkasokkal táncolót, és szinte Szakácsi Sándor hangjával egyszerre beszélek a főszereplővel Kevin Costnerrel. ,,Vajon ő mit tenne az én helyemben?” - töprengek. ,,Elcsábítaná-e a szeretett nőt, vagy csupán csak spontán módon hagyná magát sodortatni az árral?!” - S míg saját gondolatmentem végére érek már ott van az idő, hogy negyed nyolc felé jár, és jobb lesz elindulni, hogy biztosan beérhessek – remélhetőleg késés nélkül -, az első halálosan unalmas kémiaórára.
Még így is már fél nyolc után alig öt perccel ott vagyok a gimi főépülete előtt. Már csak az a nagy kérdés, hogy Gitta vajon hamarabb érkezett-e,mint én?
Gyorsan körbe nézek, mintha egy B-kategóriás, kellőképp elfuserált akciófilm mellékszereplője volnék, aki rendszerint rendre elszúrja a főszereplő terveit. Úgy látom egyelőre sehol semmi. Tiszta a terep. Aztán alig fordítom el a fejemet, máris madárcsicsergésszerű, vihogó lányhangokra leszek figyelmes. Gitta közelít csajos barátnői társaságában, és naná, hogy megint a legszexisebb pasik vannak a terítéken. Csak azt tudnám, hogy egy olyan földre szállt, angyali istennő, mint Gitta, akinek már szépen gömbölyödi mellei vannak, és nem szükséges tele tömködnie vécépapírgalacsinokkal melltartóját mi a fenét lát egy olyan kisstílű színészpalántában, mint Leonardo Dicaprio? Ezt szerintem később se fogom megérteni.
- Szia Roli! Nem is tudtam, hogy te már itt vagy? - köszön rá, de meg is lepődik, mint aki ténylegesen, és a lehető legőszintébben örül a viszontlátásnak.
- Szia Gitta! - nyögőm ki, mint aki valósággal karót nyelt. A legtöbb csajos barátnő egy hangos ,,hú”- val jutalmazza csetlő-botló erőfeszítésemet.
- Szerinted lesz röpdolgozat most az első órán? - kérdi tőlem.
- Bizonyára... - felelem, majd esetlenül a csajos társasággal egyszerre lépek be a gimi vészjósló épületébe. Később aztán ténylegesen kiderül, hogy aznap szerves kémiából megint röpdolgozat lesz. Idén már ez a negyedik ilyen jellegű fölöslegességszámba menő megmérettetés. Ám ezúttal csodák csodája Gitta fogja magát és az ajtó felőli, hátsó padsorból – ahol tudvalevően a balhés kamaszok szoktak tanyázni -, azonnal előre jön a középső padsor legelső padjához, és kecsesen, finom egzotikussággal, mintha egy szexis lassított felvétel lenne azonnal leül mellém, amit persze csajos barátnői sem hagynak szó nélkül:
- Gitta cica! Most mit izélsz? Miért ültél Roli mellé? Csak nem bele vagy zúgva?! - kérdezgetik jó hangosan, hogy ami eddig kicsinyes, valószínűleg mindenki számára megbocsátható titoknak tetszett az most igenis váljék közszájakon forgó, tartós pletykává.
- Figyelj Gitta! Nem muszáj itt lenned, ha nem szeretnél... - próbálkozom elkerülni a konfliktussal kecsegtető instabil helyzetet.
- Rolikám! Én szeretném... - most úgy néz rám szempilláját finoman rebegtetve, mint egy védtelen, kiszolgáltatott őzike, aki az erdő kártékony vadjai elől éppen mellettem szeretett volna tartós menedéket keresni. Szívem azonnal vadul, fékevesztetten kalapálni kezd. Aztán egyre inkább heves légszomj kerít hatalmába. Most jól esne egy kis lehűtött kóla, vagy Seven Up, mikor mi akad.
Aztán észre se veszem, és mikor bejön a nyugdíjaskorúnak látszó, kissé merev, és kontyot viselő, kedves, gömbölydedarcú, álmosszerű tanárnő és mindenki feláll Gitta – ki tudja miért -, azonnal megfogja bumfordi pingvin-kezem, erősen megszorítja és úgy néz rám, mint aki ott helyben képes lenne hűségesen elkötelezni magát, hogy egyedül csak velem szeretne élni. Mintha saját esküvőkön lennénk, és mindenki más csupán vadidegennek látszana.
S míg a két hetes egykedvűen, és száraz hangon jelentést tesz a tanárnőnek, hogy ki hiányzik stb. addig Gittával máris úgy érezzük magunkat, mintha az univerzum költözött volna kettőnk szívébe. Aztán amikor elővesszük a kissé gusztustalannak látszó, félfamentes papírfecnire hasonlító írólapokat, - amire a legtöbb esetben -, a röpdolgozat kerülni szokott már a első néhány könnyebb feladat után végzetesen leblokkolok, amikor számolni is kell, mert azt rühellem, és ki nem állhatom. Gitta valósággal érzékeli a tartósan pesszimista, negatív energiáimat, mert oda-odapislant az én papírlapomra, igaz csupán csak akkor, amikor a tanárnő nem veszi észre, miközben figyelmesen, és körültekintően igyekszik körbejárni a teremben.
A negyvenöt perces órából már csak romok maradnak a végére, mire megszólal hirtelen a jelző csengő, és a ,,tollakat letenni!” egyértelmű, és visszafordíthatatlan kijelentése.
A dundi tanárnő most olyan szorgosan, és szemmel láthatóan tüsténkedve szedegeti össze az elkészült dolgozatokat, akár egy élelmes emlős állat, aki igyekszik gondolni a jövőjére, és a nagyobb állatok haragjára is. Amint végez ezzel a roppant kényes művelettel máris a katedrán terem:
- Nagyon szeretném elhinni, hogy legalább ,,egyesek” készültnek is rendszeresen az órákra! Hamar ki fogom javítani! - kissé fenyegető megjegyzése most valósággal lóg a levegőben, és úgy fest még jóval az óra befejezése után is ott marad.
A nap hátralevő részében Gitta szinte alig megy el az asztalomtól. Mintha ott élne velem együtt. Még a csajos barátnőinek sem hajlandó engedelmeskedni, akik tudvalevőleg alig várják, hogy lemehessenek a földszinti sulibüfébe harapni egy-két jóféle rántotthúsos szendvicset salátával, ami úgy néz ki, mintha egy meggyűrődött, elszáradt spenótlevél fityegne két zsömle közé ágyazva.
- Hé csajszi? Te nem jössz egy kicsit marhulni?! - kérdezik egynehányan a csajos brancsból.
- Nem köszi! - inti le őket. - Látjátok, hogy most beszélgetni szeretnék Rolival! - hangja bölcsen megfontolt, komoly, és mégis annyi érzelemmel van megfűszerezve, hogy legszívesebben azonnal megcsókolnám ezt a fantasztikusan különleges angyalt, akit – úgy tűnhet -, nekem szánt az ég. Később rengeteget beszélgetünk, és ekkor derülnek ki olyan maguktól értetődő dolgok, mint: Már az első naptól kezdve nagy benyomást tettél rám, vagy a te is szereted a szalámis-peperónis pizzát és persze bírod a csípős, kínai kajákat! Aztán persze nem volnánk vérbeli kamaszok, ha szóba ne kerülne néhány kényesebb tabu-tiltott téma is, mint a szexxel összefüggő egyetemes kérdések.
- Roli! Kérezhetek valamit?! - néz rám félénken, mintha egyszerre kockáztatná most ingataggá vált szerelmi kapcsolatukat.
- Tessék csak... - felelem bizonytalanul.
- Te csináltad már...? Szóval... tudod... - szemlátomást kicsit megvan ijedve, és úgy fest tart is a felelettől. Mintha ez az egész egy átkozott vizsga, vagy próbatétel lenne, ahol nincsenek, és talán nem is lehetnek győztesek, vagy vesztesek.
- Hát... őszintén... még nem... - vallom be, de aztán azonnal meg is könnyebbülök. Mintha egész négy év alatt, mióta gimnazista voltam sziszifuszi, mázsás kőszikla-teherhet kellett volna cipelnem bensőmben. Most nagyon szabadnak, és nagyon nyugodtnak érzem magam. Gitta arcán viszont különös változást látok. Úgy néz ki, mint aki egyszerre megkönnyebbült, mégis aki az adott bizalmas információ birtokában úrrá lett volna rajta valamiféle kisebbfajta, ugyanakkor máris tartós kiábrándulásféle, mely hellyel-közzel a macsós férfiassággal állhat összefüggésben.
- Ó... - hökken meg. Az ember nem tudja eldönteni, hogy váratlan, meglepetésszerű reakciója az őszinteségemnek szól-e, vagy csupán a puszta ténynek: miszerint még nem szexeltem soha, és nem voltam egy igazi nővel sem.
Aztán néhány perc múltán váratlanul kimondja:
- Tudod mit, Roli? Nem gáz, ha te még nem csináltad! Én is csupán csak próbálkozok még, de lényeg a lényeg szerintem nem szükséges, hogy az ember elkapkodjon egy ilyen valóban komoly döntést! Nagyon örülök neki, hogy elmondtad nekem! Becsszó nem adom tovább! - lágy, és dallamos hangja egyszerre megnyugtat, megvigasztal, ugyanakkor olyan mint egy gyöngéd ölelés, melybe jó belekapaszkodni egy nehéz, és viszontagságosra sikeredett nap végén.
Később órák után elhatározza, hogy egészen hazáig kísér, és egyáltalán nem érdekli, hogy mit pusmognak majd a háta mögött kissé irigykedő, féltékeny csajos barátnői.
- Bárhova is sodor bennünket az ismeretlen élet ünnepélyesen fogadjuk meg legalább egymásnak, hogy mindig híven, és hűségesen kitartunk egymás mellett és örök barátok maradunk! - magasba emeli jobb kezét, mintha esküt tenne, és én némán ugyanígy teszek. Amikor aztán cirka negyven perc múltán átvágunk a lakótelepen, ahol lakom megáll a házunk bejárati ajtaja előtt, jelentőségteljes komolysággal a szemembe néz, mintha egészen lelkemig akarna lelátni, és ebben a sokat mondó, kifejező tekintetben már nem csupán egy kamaszos ígéret van, amit bárki tehet, de sokkal inkább egy felelősségteljes és kiegyensúlyozott ember válasza erre az egész összetett életre.

PARKOLÓPÁLYÁRA TÉVE

Igenis tökön rúgta az egyik nagyágyú, ám valójában vadbunkó seggfej főnökét, aki megakarta prütykölni méghozzá a saját, külön bejáratú irodájában, előléptetési lehetőséget kínálva fel, és plusz prémium-juttatásokat a számára.
Később – ahogy az lenni szokott -, még az aznapi héten hívatta a nagyfőnök a konferenciaterembe, ahol -többek között -, nem meglepetésként ott ült önelégült, gyilkos vigyorral a vadbunkó seggfej is, akit tökön rúgott.
- ...Tehát kedves kollegina... - köszörülte meg a torkát a nagyfőnök, akinek a kezében a feltétlen, és abszolút hatalom csoportosult, és akit a jelek szerint egy csöppet sem viselt meg, hogy el kell tanácsolnia valakit, aki előtt ,,fényes jövő” állt. - Berkes kollega úr panaszt tett az Önminősíthetetlen, elmarasztaló viselkedésével kapcsolatosan az igazgatóságunkon. Nos kérem... van bármilyen hozzáfűzni valója az elhangzottakhoz?! - emelte jár azonnal gyanakvó, szúrós szemét, amiben nem igazán volt se szánalom, se könyörület.
- Már megbocsássanak, de úgy hiszem, hogy elsősorban engem ért sérelem! Esetleg kérdezzék meg magát Berkes kollegát, aki zárt ajtók mögött tett tisztességtelen, szexuális ajánlatot nekem, ha előléptetést és prémiumot szerettem volna a jól végzett munkámért. Ez elfogadhatatlan viselkedés! - tette támadóan maga előtt keresztbe mind a két kezét, mire a teremben üldögélő jórészt domináns alfa hímekből álló kisebbfajta kompánia hümmögő sóhajokat hallatott.
- Nos kedves kollegina... ez igen-igen sajnálatos, és minden szempontból súlyos viselkedés, melyet a leghatározottabban ki fogunk vizsgálni, és a bűnösöket természetesen azonnali hatállyal el fogjuk bocsántani egy fegyelmi kíséretében az állásukból azonnali felmondással. - A nagyfőnök ebben a pillanatban ténylegesen úgy viselkedett, mint egy afféle bíró, aki egyszerre ítélkezik, és ismereti is az ítéletet és annak következményeit a vádlottal. Jelen esetben a határozott, és talpraesett, fiatal nővel, akit alig nyolc-kilenc hónapja vettek fel.
- Az asztalnál ülő emberek, most valósággal mind összesúgtak. Látszott, hogy jócskán igyekeznek meghányni-vetni, hogy hozzávetőleges egyszerűséggel valójában mi is történhetett Berkes igazgató úr, és a frissen kinevezett gyakornok hölgy Halász Léna között?
Miközben jólkivehetően ment egymás közt a terefere Berkes Igazgató – aki ezt az egész dolgot művelte -, látszólag tökéletes, rendíthetetlen, szociopata nyugalomban igyekezett a közösségi média platformjait megnézni legújabb Samsung Galaxy okostelefonján, mely legalább fél millió forintba is belekerült. Többe, mint egy szokványos, hagyományos kereset.
- Hát akkor köszönjük, hogy befáradt hozzánk, kedves kollegina! A további kérésig vegyen ki pár nap fizetett szabadságot, és majd... meglátjuk, hogy mi lesz! - közölte vele a nagyfőnök, mire a többség csupán egyetértve hümmögni tudott pár sort.
Léna úgy érezte magát, mint akit nyilvánosan megaláztak, és kénytelen újból lenyelni azt a bizonyos békát, - persze csak -, ha jót akar magának. ,,Majd pontosan az effajta szemétláda, gennyes szarházi alakoknak fog jópofizgatva, fogpasztsa-reklámmosollyal bazsajogni, meg gazsulálni. Hát azt már nem!” - döntötte el, s még így is legalább fél órájába került mire úgy ahogy sikerült megnyugtatnia, lehiggasztania önmagát. Miközben liften felment az irodahelységek felé, ahol eredetileg dolgozott a kisstílű igazgató, akit tökön rúgott már várt rá.
- Nocsak, nocsak! Kit fújt erre a szél? - tetetett meglepődéssel mondta ki a szavak, igazából viszont már jócskán készült erre a találkozásra. - Hát hogy van kedves kollegina? - kérdezte mosollyal a száján. Annyira gusztustalan volt, hogy egy jóízlésű embernek is menten fölfordult volna a gyomra az ábrázatától.
- Takarodjon a közelemből! Megértette?! - próbálta kissé sikertelenül eltaszigálni az útjából a befolyásos üzletembert, aki még mindig úgy viselkedett, mint aki bármit megtehet.
- De kedves kollegina! Maga is jól tudja, hogy nem kellene ennyire csúnyán végződnie a dolgoknak! Ha most nem beszélhetünk, még ennél is csúnyábban járhat! - közölte, és hamiskás mosolyát nem lehetett összetéveszteni semmivel.
- Én meg azt mondom Uram, hogyha nem tűnik el a közelemből esküszöm mindenre, ami szent, hogy bajok lesznek! - Léna annyira fel volt dúlva, és annyira ideges, és frusztrált volt, hogy még így is nagy lélekjelentétébe került megőriznie a hidegvérét és a logikus gondolkodását.
- Hát kedves kollegina... ezt őszintén sajnálom... és higgye el, hogy nem tehettem mást... - a seggfej üzletember kissé megbántva a visszautasítás hallatán sarkon fordult, és elsomfordált onnét. Léna azonnal bement a saját irodájába, és összeszedte szükséges holmijait. Alig hat perc után vállára vette retiküljét, kezébe fogta kistáskáját, visszavette magassarkú cipőjét, és azonnal távozott a helységből, és az épületből. A kocsiját az egyik szemközti utcába parkolta le. Kinyitotta a csomagtartót, bevágta a holmiját, majd azonnal elfordította a slusszkulcsot, és csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba. Azt lehet mondani, hogy alig negyven percen belül már otthon is volt a mediterrán stílusra berendezett, kellemes és hangulatos lakásában, ahol kedvenc kiscicája Foltos várta érdeklődve, hogy vajon mit kereshet ilyen hamar a gazdija otthon, amikor sokszor előfordult, hogy munkája miatt csupán csak a késő esti órák környékén keveredett haza.
- Foltos! Gyere ide! Adok enni! - máris kitett egy műanyag kis tálkába néminemű macskáknak való állateledelt, és adott neki egy kis hideg vizet is, míg ő megnézte, hogy van-e bármilyen ennivaló odahaza. A méretes hűtőszerényben csupán néhány szalámis, peperónis pizzaszelet árválkodott, és némi Kóla. ,,Mindegy! Ez is megteszi! - gondolta. Most a legfontosabb, hogy eszébe se jusson sajnáltatni önmagát, vagy bepánikolni, esetleg tartósan kétségbeesni, mert az a rohadék seggfej nem érdemel annyit. Helyette gondolt egyet az egyik méretes pizzaszeletet kicsit megmelegítette a mikróban, majd a nappaliba ment, felrakta karcsú lábait az egyik kényelmes fotel lábtartójára, melyet mégígy is kedvezményesen tudott megvásárolni, majd feltárcsázta egyik legjobb gyerekkori barátnőjét, akivel – sajnos el kellett ismernie -, az utóbbi pár évben, mióta ennél a cégnél dolgozott, sajnos alig-alig tudtak találkozni, és egy kiadósan beszélgetni. No, nem baj! Most legalább majd mindent kiadósan bepótolhat.
Kicsit várnia kellett, mert legutóbb azt hallotta néhány ismerőstől, hogy barátnője kisbabát szült, és most a nyakába szakadt a felnőtt nők minden gondja-baja.
- Halló...? Ki az?
- Hát szia Patricia! Én vagyok az Léna! - közölte.
- Szia! Hát... ezt a meglepetést! - csodálkozott. - Hogy vagy? De rég hallottam felőled drága barátnőm!
- Hát bizony rég! Figyelj csak Pati! Kérdésem lenne!
- Ajjaj! Pasi bukkant fel?! - próbált viccelődni, ám hamar rájöhetett, hogy ez most nem az a pillanat.
- Nos, hát... nem egészen... Ha megoldható, akkor ide tudnál jönni a lakásomra? Itt lakok nem messze a Lágymányosi hídtól!
- Nagyon furcsa a hangod Léna! Minden rendben van veled?! - kérdezett most rá nyíltan.
- Hát... azt azért nem mondhatnám! Úgy néz ki, hogy ki fognak rúgni az állásomból, mert tökön rúgtam az egyik nagyágyú seggfejet! - mondta ki végre, ami egész eddig emésztette.
- Azt a mindenit! Hú! Te aztán nem vagy semmi csajszi! Hatalmas gratula! Gondolom a többit majd később, ugye?!
- Ahogy mondod! Persze csak, ha tényleg nem gond?
- Te most viccelsz! Annyi év után ez a legkevesebb! A gyerekeket átviszem az anyósomékhoz, és máris tüzök! Hol is laksz pontosan?
- A Lágymányosi híd mellett van egy lakópark! Ismerős vagy arra?!
- Igen, tudom, hogy hol van! Bízhatsz bennem. Meg fogom találni!
- Nagyon köszönöm! Akkor várlak! - Azzal mindketten lerakták a mobilt.
Léna nem tévedett. Patricia olyan villámgyors volt, akár a szél. Nem telt bele alig egy bő óra és már ott is volt nála. Léna, amikor kinyitotta a bejárati ajtót alig akarta ráismerni egykori gyerekkori barátnőjére, aki bizony jócskán megváltozott. Karcsúbb, sportosabb, és szemmel láthatóan dögösebb is lett, mint egykori önmaga.
- Szia! - egymás nyakába borulva ölelték meg egymást. - Annyira örülök, hogy eltudtál jönni! - Léna még pár kósza, eltévedt könnycseppet is sikeresen megpróbált kitörölni szeméből.
- Szia drága barátnőm! Hát mesélj csak! Mi történt, ami ennyire kihozott téged a béketűrésből?! - lepődött meg jócskán barátnője viselkedésén.
- Gyere, fáradj be nyugodtan! - invitálta beljebb. - Na? Mit szólsz a lakásomhoz.
- Azt a mindenit! Neked aztán jó sorod lehet hallod-e?! - nézett körbe néhány szobában, mielőtt a tágas, és kényelmes nappaliban mindketten helyet foglaltak.
- Ó, bocsáss meg, el is felejtettelek megkínálni! Kérsz valamit?!
- Talán egy kis üdítőt?
- Van Fanta, narancs és kóla.
- Igen a Fanta éppen jó lesz!
- Máris hozom! - Léna valósággal máris szökkenve lépett be a nagyméretű, amerikai stílusú konyhába, hogy a hűtőből kellemesen hűs üdítőt készíthessen régen nemlátott Barátnéjának.
- Tessék. Jó hideg, ahogy szereted! - adta a kezébe a gyöngyöző, hűsítő üdítőt.
Barátnője azonnal nagyot kortyolt belőle. Úgy érezte szüksége van rá. - Nagyon köszi! De bökd már ki végre mi ez az egész a kirúgásoddal kapcsolatosan?! - nézett rá kíváncsi szemekkel.
- Arról van szó, hogy az egyik seggfej igazgató pasi megpróbált hátsó szándékkal szexre kényszeríteni, de én nem hagytam magamat. A golyói bánták a dolgot. Később aztán az igazgatóság elé citáltak, ahol közölték, hogy pár nap fizetett szabadságra küldenek, és ez egyet jelent azzal, hogy elegánsan akarnak tőlem megszabadulni. Sajnos a vállalati szférában manapság így meg ez! - Léna is kortyolt egy nagy kortyot a saját italából. - Nem vagy éhes? Maradt még egy kis szalámis-peperónis pizza, ha szeretnél?
- Nem kösz! Jól meg vagyok! Ezt a rohadék genyóságot!
- Hát... igen... pedig mindig is tudtam, hogy ott vibrált a levegőben, amióta csak ahhoz a céghez mentem dolgozni. Pedig nem is járok nyíltan provokatív ruhákban. Egyáltalán nem értem, hogy miért csinálta az a seggfej azt, amit csinált.
- Nem szeretnélek közhelyekkel traktálni csajszi, de sajnos az van, hogy azok a seggfejek, akik azt hiszik, hogy bárkit megkaphatnak még mindig úgy tekintenek magukra, mintha csak az átkozott teremtés koronái lennének, míg a nőket egész egyszerűen semmibe veszik. De én azt mondom, hogy nagyon bátor, és belevaló dolog volt tőled, hogy nem hagytad magad és kiálltál azért, amiben hiszel! Szerintem ez a legfontosabb! - vélekedett a másik.
- Én is hasonlóképp gondolom, viszont, ha ennek a kis incidensnek híre megy a szakmai, és az üzleti életben, akkor sajnos egyáltalán nem biztos, hogy könnyedén tudok magamnak valami stabil, és fizetőképes állást találni.
- Te és mi a helyzet a hogy is hívják...? Az otthoni munkakörrel?
- A home office-ra gondolsz, ugye?! - kérdezett vissza. - Nos, igen! Egy ideig magam a kacérkodtam vele, de úgy vettem észre, hogy mostanság mintha visszaszorulófélben volna ennek a munkakörnek a létjogosultsága.
- Figyelj, én nem vagyok ám egy mindentudó csajszi, de azt mondom, hogy vágj csak bele nyugodtan! Elvégre mit veszíthetsz?
- Ez egy hasznos tanács! Igyekszem megfogadni!
- Hiszi a piszi, amikor mindig hajlamos vagy a saját fejed után menni!
-Tényleg és hogy vannak a srácaid? - tette fel a kérdést.
- Kösz jól! A kisebbik lányom most kezdett el végre járni, és már egyedül is képes vécézni. Persze kisebb segítséggel. - Patricia előkapta okostelefonját és máris legalább egy tucat gyerekekről készített fotót kezdett mutogatni barátnőjének.
- A szülinapok fantasztikusak! Akkor legalább vagy ötven gyerkőc nyüzsög, tolong mindenfelé! Igazi ereszd el a hajamat ramazúri! Tényleg neked mostanság van a láthatáról bármilyen pasi kilátás? - sandított rá hunyorgó szemekkel.
- Hú... hát volt valakim, akiről sajnos kiderült, hogy bombázó felesége és kisfia is van, és amikor egyszer meglestem őket az állatkertben valósággal ott helyben össze is omlottam, hogy életem szerelme egyáltalán nem az volt, akinek eredetileg gondoltam. Később aztán hosszú, fáradtságos időmbe került mire kihevertem ezt a szakítással egybekötött sokkot. Hát ennyi! - tárta szét a karját.
- Ezt őszintén sajnálom csajszi! Én mondom már ez a nyamvadt világ sem az, ami volt akkor, amikor gyerkőcök voltunk, és szabadon kint lehetett biciklizni a nyílt utcán.
- Mennyire igaz! Akkor szerinted most mit csináljak?! - tért a lényegre, miután végig beszélték kinek miként, és hogyan alakult az élete, mióta csak nem találkoztak.
- Szerintem most az a legfontosabb, hogy próbálj meg kikapcsolni, lazítani egy kicsit! Elutazhatsz mondjuk egy egzotikus szigetre, vagy vehetsz pár darab méregdrága ruhakollekciót! Lényeg a lényeg, hogy n merülj el végleg az önsajnálat fertőző mocsarába. Ami engem illett én is nagyon szívesen mennék veled bárhova, de itt vannak a gyerkőcök, és a saját életem! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem találkozhatnánk, amikor csak akarod!
A két régi barátnő gyakorlatilag végig beszélgette a nap hátralévő részét, és mikor estefelé búcsúzásra került a sor, mindketten kicsit szomorkás, keserédes érzésekkel köszöntek el egymástól.
Léna igyekezett megfogadni barátnője tanácsát, s míg kényszerszabadsága tartott új ruhákat, tárgyakat vásárolt, és elutazott egy kicsit a Mexikói Puerto Vijjartára, hogy feltöltődhessék egy kicsit. Amikor aztán két hét múlva bronzbarnán és valósággal megujultan ismét hazaért rájött, hogy nem volt érdemes egy olyan cégcsoportnak dolgoznia, mely nem hogy nem becsüli meg az alkalmazottait, sokkal inkább totálisan kizsigereli őket, de emellett szemet huny bizonyos befolyásos emberek tettei felett is.
Ahogy ez lenni szokott, amikor később visszament dolgozni szinte már meg sem lepte, hogy közölték vele, hogy sajnos bármennyire is kiváló, első osztályú munkaerő, aki rendkívül intelligens, de sajnos a vezetőség úgy döntött, hogy neki mennie kell, míg a valódi bűnösök persze már megint megúszták a dolgot. Ettől függetlenül Léna feljelentést tett nem mintha lett volna bármi foganatja, de legalább tisztán maradt a lelkiismerete.

CSÖNDEM VAGYOK

Én már úgy megutáltam
a torz-groteszk szimpátia
s előítélet-szabályokat,
hogy egy sánta-félszeg Sziszifusznak
idehaza nem teremhet elismert érdem-babér,
sem intelligens feleség.
Oly elszomorító, ha látnom s tűrnöm kell,
hogy mostanság kordivattá silányodott a kigyúrt,
agymosott, teszoszteron-Titán gorilla
s a fitnesz-mániás, szoláriuomos,
kanári-agyú díva
– az emberk között ez az új,
követendő trend az amerikai
látszat-álmokról álmodók s a közembereknek.

Pedig aligha lehet más,
mint exibicionista hiú-flegma majomfajták
velejéig önző magamutogatása.
Celeb-bulvár sztárhírek értékét
s nézettségét csak növelheti
egy-egy pletykaságban élen járó csatorna
ha 16 év után egyesek szabályosan ráunnak párjaikra,
s új eltökéltebb kapcsolatokba kezdenek változatosan.

Közöttük a valós-hűséges érzelem is
nem lehet több, mint pusztán egy-két óra
– de egy-egy szenzációt-robbantó hír
máris gigolós-prostituált híreket mutat.
– Idegen mocsok tapad önfertőzön
a Világra naponta s pénzért
bárki-bármi megkapható;
nincsen közel a távol
az a csicsergő-nyafka céda-szűz,
akit így őszintén szeretni lehet,
akár a kísértő Hold
szelíd kísértetként tán jobb is
végképp kimaradni
egy szándékosan áruló, céda-Korból.

A megváltó, felszabadító érzelmeknek
nem volna szabad önmagukat
bemocskolva csupán rövid,
görbe légyottokká fajulniuk,
melyek véges időtartama nem több,
mint egy-két óra.

sötét, manpulálható ösztön-gondjai
hamar lecsapnak,
s ha nem vigyázz fojtogatva
körbe vehetik az embert.
A Létnek már régen nem
a Semmi-rohanásról,
- de a lehetőségek
újrakezdéséről kellene szólnia.

Nem szívlelhetem, közel húsz éve,
ha piperkőc-flegmán
lenéz-leköp e senkiházi,
gyehennás nagyvilág.
Várom tán a sötét,
üdvözítő álom engem
is végleg megbékítsen!

SZERENCSÉS SZÖKEVÉNYEK

Szokásos rozsdásodásnak indult, ősz elei munkanap. A katonásan fegyelmezetten álló panellakások tövében kicsit tolakodóan húzódik meg egy kicsinyített bankfiók, és sajnos közvetlenül mellette egy amolyan átlagos, semmitmondó rácsozott biztonsági ablakkal ellátott fegyverbolt, melynek a kirakatában azért jól kivehetőek a legújabb vadásztőrök, kommandós kések, néhány levegővel sűrített gázpisztoly, és néhány puska irritáló, emberre veszélyes jelenléte is.
A másik nagy baj a kis élelmiszerdiszkont közvetlenül a buszvégállomás közelében, ahol rengeteg nyüzsgő, hangyabolyszerű ember megfordul. Ez a bűnözőknek bizony sokkalta biztosabb terep, mint bármi más, elvégre annyi túszt vehetnek magukhoz, amennyit csak nem szégyelnek.
Egy ütött-kopott, piros málló festékű, lopott rendszámú 1200-as Zsiguli kanyarodik be közvetlenül az utcába, és azonnal leparkol közel a bankfiókhoz. Csak az idióták nem látják, hogy mi fog történni. Egy-egy férfi száll ki az autóból, miközben a sofőrt – legalábbis egyelőre -, az autóban hagyják, de nem járó motorral, mert ekkor veszik észre, hogy a benzin vészesen fogy.
- Mit csináltál te ostoba hülye balfasz?! - ordít az egyik kikopott farmert, és símaszkot viselő férfi a másik két szeme közé, aki kényelmes bermudanadrágot és olyan Hawaii pálmafás, rövidujjú inget visel, és az őszies idő ellenére nagyon is kellemesen, és lezserül érzi magát.
- Hé, haver! Álljunk csak meg egy kurva percre! - most rajta a sor, hogy megmagyarázza a dolgokat. - Ha jól emlékszem nekem a tervezés volt a feladatom az üzemanyag kérdéssel fordul a sofőrhöz. - vágja vissza, mire a másik bűnöző felidegesítve saját magát beszól a Zsiguli vezetőülésbe, és jócskán ráordít a vétlen vezetőre:
- Mi a jó büdös francot képzeltél te barom?!- megint ordít. - Nem látod, hogy ez a tetves kaszni mindjárt beadja a kulcsot, és feldobja a talpát?! Hogy lehet valaki ekkora balfasz?! - mintha csak tudatában lenne, hogy érdemi választ a feltett kérdésre nem fog kapni.
- Főnök, én nem is tudom, hogy mit is mondhatnék... - szabadkozik a sofőr, és megpróbál annyira bűnbánó kifejezést vágni, amennyire csak bír.
- Hát most megnézhetjük magunkat bazeg... ha kirámoljuk ezt a tetves bankot és jönnek a zsernyákok! Az egyszer rohadt Isten, hogy én még egyszer sittre nem megyek! Világos?! Megértettétek?! Akár még titeket is bemószerollak, csakhogy menthessem a tetves irhám. - ennél fenyegetőbb, és ugyanakkor egyértelműbb már nem is lehetne.
- Akkor! Figyelem! Most már élesben csapassuk! Te meg – szól oda társának. - Húzd fel azt az idióta símaszkot, ha nem akarod, hogy meglássák azt a rosha pofád! - utasítja társát, majd kimért, ám határozott léptekkel peckesen menetelni kezd a helyi kis bankfiók épületéhez, ahol – legalábbis egyelőre -, minden békésnek, és nyugodtnak látszik, bár meglehet, hogy ez is egy tudatos színjáték része.
A két rabló megindul. Úgy festenek, mintha egy vándorcirkuszból csöppentek volna ide, és nem a börtönből szabadultak volna, ahonnét ,,jó magaviselet” miatt valamivel a büntetésük letöltése előtt szabadultak.
A bankfiókban összesen négy alkalmazott ül négy darab üvegfallal körülvett kis helységben, látszólag teljesen elzárva a külvilágtól. Egy kissé tohonya, dagadék biztonsági őr posztolt közvetlenül a bejárati ajtó mellett egy kis sámliszerű széken. Látszott, hogy egész napját unatkozással, tartós semmittevéssel töltötte, és alig várja már, hogy leteljen végre a munkanapja.
Amikor a két elfuserált rabló végre betört az ajtón, és rögtön előkapták fegyvereiket a biztonsági őr gyakorlatilag úgy lefagyott, hogy hosszú percekig jóformán képtelen volt megmozdulni is, és csupán csak bámult önmaga elé.
- O.K. Emberek! Először is hasra fekszenek mindannyian, és befogják a pofájukat, amíg a társam össze nem szedi az összes, tetves pénzt. Ha azt csinálják, amit mondok, akkor mindenki életben maradhat! Azt tanácsolom senki se próbáljon meg hősködni! - itt fenyegetően a biztonsági őrre nézett, aki már azon gondolkodott magában, hogy az övére csatolt CB-rádión megpróbálhatna segítséget hívni a biztonsági diszpécsertől, aki később már riaszthatná is a zsarukat. Most viszont inkább lehasalt a földre, és – látszólag -, meg se moccant.
- Mire vársz hapsikám, talán tapsra?! Pattanj, és szedd össze azt a kurva pénzt! - parancsolt rá tétován álldogáló társára az imént beszélő rabló.
-Máris, haver! - azzal a másik rabló azonnal odament az egyik fiókpénztáros nő pultjához, és kérte az összes pénzt, ami csak a kasszában éppen volt.
- Az összes pénzt ürítsd ebbe a zsákba bele! Érthető?! - meg se várta a választ, már lökte is a nő arcába a fekete szemeteszsákszerűségét, hogy serénykedve pakolhasson.
A legtöbb bankban tartózkodó ember többsége a földön feküdt, és önmagában azért imádkozott, hogy csak legyen már végre vége ennek a lidércnyomás közeli átmeneti állapotnak, amibe jelenleg kerültek.
Volt egy idősebb úr, aki nagyon rosszul érezte magát, mert cukorbeteg lévén még azt gondolhatta, hogy idejében hazaérhet és bőségesen ráér magának beadni az inzulint. De ebben a mostani helyzetben ez egyre inkább kivitelezhetetlennek tűnt. Egy terhes kismamának pedig éppen akkor ment el sikeresen a magzatvize, amikor a két botcsinálta rabló éppen betört a fiókba.
- Készen vagy már te lajhár?! - kérdezte sürgetően a társát a rabló.
- Te ez egy tökre lepukkant bank lehet! Összesen alig száz rongyot sikerült összekaparni! Ez nem kóser! - sajnálkozott a másik rabló.
- Kurvára nem érdekel öreg! Szedd össze a kurva pénzt, aztán sürgősen olajra kell lépnünk, mert szerintem a zsernyákok sem lehetnek messze. - töprengett hangosan a rabló, és fel-alá járkált a folyosón, miközben nem győzött forgatni keze között elrettentésének hatásos eszközét.
A másik rabló az összes kasszát fölforgatta, de az egyik pénztáros nő elmondása szerint a pénzt általában pénteki napon szokták kiüríteni, és hétfőn töltik fel, hogy meglegyen a folytonosság.
- Haver! Ennyit tudtam összeszedni! - mutatott a három zacskóra, melyben tetszetős kis kötegek pihentek egyrakáson, de nem elegen.
- A kurva életbe! Ha ezt megtudják a nagykutyák! A végén még azt képzelhetik, hogy nyomorult, tetves kispályások vagyunk mindannyian! A franc egye már meg ezt a kurva életet! - káromkodott hangosan.
Nem telt bele alig nyolc kemény perc sem, amikor már meg is jelent néhány szirénázó rendőrautó, és szinte valósággal azonnal körbevették a kis bank épületét. Az egyenruhások azonnal kiszálltak a kocsijukból csőre töltött fegyverrel a autó kinyitott ajtajában várakoztak, míg parancsot nem kaptak arra az eshetőségre, ha valamelyik rabló meggondolatlanságában tüzet akarna nyitni.
- A rohadt, tetves életbe már! - mérgelődött a rabló, aki most kinézett a reluxákkal szándékosan besötétített ablakokon. - Már meg is érkeztek a zsaruk! Most hogy a francba fogunk innét kijutni?! Nincs semmilyen B-tervünk.
- Haver, szerintem fölösleges idegeskedni! Elvégre nekünk itt vannak az emberek, tehát van egy rakás túszunk! Csak köthetnénk valami számunkra előnyös csereüzletet! Vagy nem?! - kérdezte a másik.
- Mondd csak te idióta sutyerák?! Ha van túszunk, akkor hogyan tudnánk kikeveredni ebből a kényes helyzetből?! Ha nem tudánk bankrablók lettünk, akik sosem lehetnek már ártatlanok, így a legjobb alternatíva a menekülés! A kérdés már csak annyi: miként és hogyan, hogy a zsaruk le ne puffantsanak! Világos?! - járkált körbe körbe.
- Világos haver! Csak nyugodj meg egy kicsit, mert úgy látom, hogy totálisan be vagy kattanva, és nincs ki a négy kereked!
- Az még mindig jobb, mintha hullazsákba vinnének ki, nem igaz?! - kérdezett vissza baljóslatúan.
- Jól van már! Értem én a célzást, haver! Akkor most mi legyen?!
- Ha nem vetted volna észre épp azon törném a fejem, ha hagynál gondolkodni!
A másik rabló erre duzzogva azonnal elhallgatott.
A legtöbb bankban tartózkodó ember még mindig szorosan a szőnyegpadlóra hajtotta összekulcsolt kezekkel a fejét. Még szerencse, hogy a rablóknak legalább volt annyi eszük, hogy a reluxákat besötétíették, így alig-alig lehetett valamicskét belátni a nagyméretű ablakokon, és legalább nem kellett a mesterlövészek haragjától tartani.
Időközben megcsörrent a telefon is, melyben egy fiatalhangú nyomozótiszt érdeklődött az emberek állapotáról, és arról, hogy szükségük van-e bármire, és esetleg nem éhesek-e, vagy szomjasak?!
- Hát ha már ennyire kedvesen kérdezi hozathatna egy extra nagy adag peperónis pizzát, és némi üdítőt is kísérőnek mellé.
- Ez remekül hangzik, de Önnekis tennie kell egy szívességet! - Ha jól sejtem akkor most az következik, hogy el kellene engednem egy túszt pusztán csak a jószándékom jeleként, nemdebár?! - kérdezett vissza. Azért rengetget lehet ám a börtönben is tanulni, és persze számos jövedelmezőképes kapcsolatot kiépíteni.
- Nem szerettem volna így fogalmazni, de pontosan erre szerettem volna kérni kedves Uram! Megoldható lenne?! - kérdezett vissza.
- Hát kedves barátom! Az egyelőre a maguk jóindulatától függ! És persze attól, hogy megy-e majd a szabad eltávozás! Ismerem a módszereiket! Ha csak észreveszem, hogy nem stimmel valami, akkor sajnos fejek fognak hullani! Remélem, világos voltam?!
- Teljes mértékben!
A rabló lerakta a telefont, és most az illetékes nyomozón volt a sor, hogy kiagyaljon valamilyen briliáns tervet arra vonatkozóan, hogy miként, és vajon hogyan hatoljanak-e be a bank épületébe. Tervrajzokat kezdett átfutni a szemével.
A sofőr- akit tudvalevően a bank előtt hagytak -, időközben úgy gondolta, hogy jobb neki, ha nem keveredik bele nyakig egy hatalmas balhéba, ezért a spéci kütyükkel felszerelt kocsijával inkább az egyik mellékutcában parkolt le, és onnét nézte végig az események alakulását.
- Akkor fel kellene talán hívni a sofőrünket! Ha lennél oly szíves! - nézett fenyegetően a másik rablóra, aki kibámult a besötétített ablak rácsain.
- Miért pont nekem kellene felhívnom?! - csodálkozott, mert nem értette miért pont rá esett a másik rabló választása.
- Azért, mert ha én teszem meg, akkor a te részedet elosztjuk két felé, és te nem kapsz egy árva fityinget sem! Világos, te seggfej?!
- Hogyne! - azonnal tárcsázta az autóban ücsörgő sofőrt, aki mintha már számított volna rá, türelmetlen izgalommal várta a hívásukat.
- Szevasz, haver! Merre vagy éppen?! - érdeklődött a rabló.
- Semmi gáz pajtás! Leparkoltam a mellékutcába, így a zsaruk kötve hiszem, hogy észrevettek. - válaszolta.
- Ezt rohadt jól csináltad öreg! Akkor mondom a tervet! Ide kellene parkolnod a bank egyik külső kijáratához, mert amint észrevetted a zsaruk teljesen körbekerítették az épületet.
- Semmi gond öreg! De van egy aprócska baj!
- Igen, tudom, hogy kifogyott a benzin, de arra talán elég lesz, hogy lerázzuk a zsarukat, és elrejtőzzünk a szemük elől. - Akkor rendben! Még pár perc és ott vagyok! - válaszolta, majd lerakta a mobilját, hogy a zsaruk be ne mérhessék a hívást.
- Úgy tűnik, hogy a sofőrünk rafkósabb, mint azt gondoltuk. A mellékutcában parkolt le, hogy a zsaruk ki nem szúrják, hogy ő is benne van a balhéban. - közölte társával a rabló.
- Remélem nem akar átverni az a szenteskedő seggfej, mert ha valami balhé adódik esküszöm őt nyírom ki elsőként. - a másik rabló most tárcsázott, és felhívta a rendőrnyomozót.
- Hol van a pepperonis pizzánk, és az üdítőnk pajtikám?! - kérdezte sérelmezve.
- Azonnal hozzák! De addig is szeretném, ha legalább egy túszt elengedne! - próbálkozott.
- Pajtás! Ha együttérzésre játszik figyelmeztetem, hogy nálam azzal nem megy semmire! Nem vagyok egy tipikusan együtt érző pasi, de lássa, hogy azért nem vagyok szörnyeteg, ha szabadon elmehetünk a bankból úgy, hogy egyetlen mesterlövészt sem látok a tetőkön, és nem csinálnak feleslegesen balhét, akkor mindenki épségben megúszhatja! A pizzát nyugodtan behozhatja a futár nem fogunk lőni! De az idő sajnos sürget! - azzal lerakta a kagylót, még mielőtt további egyezkedés kezdődhetett volna közte és a rendőrnyomozó között.
Nem telt bele bő öt kemény perc, és egy nyurga, fiatal, raszta frizurás srác már hozta is a kellemesen gőzölgő peperónis pizzát, és amikor a rabló fizetni akart érte dadogva igyekezett megértetni vele, hogy ajándék, ami annyit jelentett, hogy a zsaruk állták a számlát.
- Gyere öreg! Együnk egy pár falatot, mert valósággal éhen halok. - azzal felnyitotta a gőzölgő dobozt, és az első szelet pizzát a símaszkon keresztül igyekezett beszuszakolni a szájába, mert egyáltalán nem akarta, hogy lelepleződnek. A társa hasonlóképp tett. Az egész szeletet egy üdítővel igyekeztek leöblíteni, hogy valamicskét jobban csússzon.
Amikor végeztek mindketten, és egy-egy szalvétával megtörölték szájukat és kezüket jöhetett az akcióterv második gyakorlatiasabb része: a menekülésé.
- Jól van emberek! Eddig rendesen viselkedtek! Ha azt csinálják, amit mondunk akkor életben maradnak! Most pedig a társaság egyik fele odamegy a kijárat ajtóhoz, és kinyitja az ajtókat, míg a többi ember a hátsó bejárathoz masírozik rendezett libasorokban és vár az utasításokra. Világos?!
A legtöbben meg se mertek moccanni. Még a tohonya, dagadék biztonsági őr is csak pislogni mert, mert bár volt szolgálati fegyvere, de most azt sem tudta igazán, hogy miként és hogyan kellene éles helyzetben használnia.
- Akkor Hölgyek, és Urak! Gyerünk, gyerünk, ahogy megbeszéltük! És csak semmi hősködés! - A rabló türelmet erőltetve magára megvárta, míg az emberek egyik csoportja kinyitja a főbejárati ajtókat, míg a másik csoport a hátsó kijárat ajtóit, és amikor ez megvolt a rabló levette a maszkját és átöltözött egy hétköznapi utcai jellegű viseletbe, mintha ő is csupán egy volna az áldozatok közül, majd a társával a hátsó kijárathoz lépkedett óvatosan, megfontoltan. Amikor jelt adott előbb a főbejárati ajtón szaladtak ki kisebb rémült pánikroham kíséretében az emberek, majd ezzel párhuzamosan a hátsó kijáraton is megindultak kifelé menet, így a zsaruk nem mertek vétlen civilekre lőni. Természtesen a két botcsinálta rabló is a túszok között volt, méghozzá azzal a nagyméretű sporttáskában, amiben száz egynehány ezer forint lapult.
A két rabló biztonsággal kiért a legtöbb tússzal a kinti mellékutcába, ahol a sofőr már várt rájuk begyújtott motorral. S míg a legtöbb túszegyenesen a zsaruk autói felé vette az irányt, addig a két rabló szabályosan bevágódott a feltuningolt autóba, és csikorgó kerekekkel elhajtottak a helyszínről, anélkül, hogy bárki is megsérülhetett volna.
A zsaruk az egészből csupán annyit értettek, hogy át lettek verve, és nem sikerült lekapcsolniuk a bűnözőket.
Később a három rabló – bár jócskán szívták a fogaikat -, amiért csupán csak rongyos százezer forintot sikeredett zsákmányolniuk, mégis eldöntötték, hogy egyenlő arányban osztják szét a pénzt, és onnantól kezdve mindenki megy amerre lát. A másik rabló viszont – ki tudja, hogy mi okból -, egyelőre nem mert arról beszélni, hogy ő valójában egy olyan beépített ember, aki később minden lépéséről informálhatja a zsarukat.

Rádióhullámok és emelkedő csillagok

Amikor felvették a rádió szerkesztőségébe, mint afféle kezdő, vagy kisegítő gyakornokot, először el sem akarta hinni, hogy mindez igenis lehetséges. Azt gondolta, hogy na megint itt van egy újabb vicc a szánalmas és nagybetűs élettől, melynek egyetlen feladata van, hogy kiadósan megtréfálja az embert, és persze jócskán borsot törjön az orra alá.
- Üdvözlöm kedves kollegina! - rázott vele kezet egy vaksi SZTK-keretes, középkorúságát hátrahagyott ember, akiről később derül ki, hogy hangmérnök is egyben, és a próbafelvételek minőségéért, és a legtöbb készülő interjúk anyagáért volt felelős.
- Jó napot kívánok... - halk, egérke hangján alig volt érthető, amit kimondott.
- Bocsásson meg kedves kollegina, de legyen oly kedves, és kicsit beszéljen hangosabban, mert már nem úgy hallok, mint fiatal éveimben! - jelentette ki a szerkesztő, és kicsit teátrálisan még a kezét a füléhez is tapasztotta, hogy érvényt szerezzen kijelentésének.
- Üdvözlöm Takács Szabina vagyok! - mutatkozott be, de ezúttal ügyelt rá, hogy érthetően, és hangosabban beszéljen.
- Ó, igazán örvendek kedves Szabina! Meglátja, ha itt dolgozik majd nálunk egy-kettőre hamar megtanulhatja az alapokat, aztán akár még interjúztathat is! Persze csak, ha kedve van hozzá! Akkor fáradjon kérem velem, és körbe vezetem, és megmutatom a helyet. - a szerkesztő azzal máris nekiindult meg se várva, hogy a csinos, ifjú hölgy egyáltalán bármit is reagál majd, és azonnal magyarázni kezdett, hogy miként alakult a rádió kis élete és hétköznapja az elmúlt bő húsz-húszönöt év alatt, amióta ő itt van, és persze néhány régebbi kollegája.
- ...Amint láthatja kedves kollegina ebben a nagyobbacska üvegfalú teremben rögzítjük az interjúk, a podcastok, és egyéb hangfelvételek szövegeit. Verseket is remekül lehet itt mondani, hiszen teljesen, és tökéletesen hangszigetelt jóformán az egész helység, és bátran mondhatom, hogy a legkorszerűbb felszerelésekkel dolgozunk. Mikrofonjaink akár még a halk suttogásokat is képesek rögzíteni! - itt önkéntelenül is a hölgy halk, és vékony hangjára célzott, ám Szabinát kemény fából faragták, mint azt elsőre bárki is észrevette volna.
- Itt is van egy szimpatikus kollega, aki későbbiekben majd készséggel bevezeti magát a szakma rejtelmeibe! - óvatosan kopogtatott párat göcsörtös ujjával az üvegfalon, mire az egyik férfi, aki fejhallgatót viselt, és mikrofonba beszélt egy közepesméretű keverőpult mögött hirtelen felkapta a hangra a fejét, és amit észrevette a szerkesztőt azonnal integetni kezdett és gesztikulálva igyekezett jelezni, hogy a nemsokára következő szünetben egészen bizonyosan összefutnak majd.
- Az iménti kollegára mindenben lehet számítani! Nagyon lényeges és fontos, ha az ember – különösen manapság -, jócskán megválogatja azoknak a társaságát, akikre mindenben számíthat. - A szerkesztő komótos kedvvel tovább battyogott, és Szabina is vele tartott, mígnem alig tíz percen belül már ott is voltak egy szürkésfehér asztalnál.
- Hát itt is volnánk kedves kollegina! Ez lesz az Ön további helye! Nyugodtan rendezkedjen be, nézzen körül bátran, érdeklődjék, építsen kapcsolatokat, és ha bármi segítségre lenne szüksége engem, vagy valamelyik kollegámat megtalálhatja. Nekem most mennem kell, de a második emeleten megtalál! Még egyszer jó munkát és sok szerencsét kívánok! - azzal jó megrázta Szabina gyöngéd kezeit, utána pedig gyomba el is viharzott.
Szabina azonnal kihúzta a gurulós, irodai széket, óvatosan leült, hogy nehogy összegyűrje ruháját, majd – mivel még szerencse, hogy hozott magával váltó cipőt -, ezért azonnal levette a már kényelmetlen tűsarkút és lecserélte egy szandál típusú cipőre, ami azért mégiscsak kényelmesebb viselet, pláne, ha az embernek egész álló nap kell majd trappolásznia, meg rohangálnia.
Amint helyet foglalt asztalánál kapásból megcsörrent az asztalon lévő vezetékes telefon. Szabina először azt sem igen tudta, hogy ilyen esetben vajon mi is a megfelelő teendő, csupán később villant át az agyán, hogyha elvégre itt dolgozik, mint munkatárs gyakornok, akkor vélhetőleg ebbe a telefonhívások fogadása is beletartozik, ezért azonnal felvette a kagylót, és kedves, csicsergő hangot ütött meg, mint általában azok, akik telemarketingesek szoktak lenni, és a szakmájukkal együtt jár a rábeszélés művészete.
- Jó reggelt! Itt a Napsugár rádió szerkesztősége, parancsol?!
- Maga meg ki a franc?!
- Önnek is jó napot kedves... uram... - ki nem állhatta, ha valaki akkora seggfej, hogy még a legalapvető illemszabályokkal sincsen tisztában.
- Ne szórakozzon itt velem kisanyám! Itt a Buda és Társai Holding ZRT. igazgatója beszél, adja nekem de rögvest a főnököt! - közölte egyértelműen, semmilyen véleményt nem tűrve az ismeretlen férfihang.
- Bocsásson meg kedves uram, de... attól tartok az lehetetlen... a főnök úrnak halaszthatatlan ügyben el kellett mennie, és sajnos nem adott további bizalmas információkat arra nézve, hogy mikor fog a nap folyamán visszajönni. - füllentette, hiszen nem tudhatta, az illető zabos, felpaprikázott férfihang vajon melyik illetékes főnököt is kereshette.
- Kisanyám! Látom, hogy maga új lehet, de akkor legalább kapcsoljon már össze engem bárkivel, akibe szorult némi intelligencia! - szándékosan változtatott előbbi arrogáns, és pöffeszkedő hangnemén.
- Bocsásson meg kedves Uram, de hogy mondta...? Intelligencia?! Miért Ön szerint egy csicsergő hangú nő csupán csak cicababa, vagy üresfejű nő lehet?! - kérte ki magának. - Ha nincs további közlendője sajnálom nekem is véges a türelmem, és dolgoznom is kellene! Visszhall! - azzal azonnal letette a kagyló, csak hadd főjön a saját levében ez a beképzelt igazgató. Már, ha egyáltalán ténylegesen az.
Néhány perccel később egy szemüveges, fiatal srác jelent meg, aki egy hivatalos nyomtatványt hozott, melyen meg kellett adni az új alkalmazottak személyes adatait, és közvetlen módon érdeklődött, hogy eddig hogy érzik magukat az új gyakornokok?
- Szia, hogy s mint? - érdeklődött kisfiús mosollyal.
- Szia... Szabina vagyok! És te? Mi a helyzet?! - nyújtott máris kezet, és próbált barátkozni.
- Kristóf vagyok, és jelenleg még csak most lesz totál káosz a szerkesztőségben, mert a tízórásiak szinte – kivétel nélkül -, minden esetben késni szoktak, úgyhogy én mondom kislány vigyázz magadra és kössd fel a gatyád! - kacsintott rá, majd amikor Szabina olvasható betűivel kitöltötte a hivatalos formanyomtatványt a fiatal srác azonnal el is viharzott.
- Köszi, hogy szóltál! Neked is szép napot! - kilátott gyorsan még utána.
A fiatal srác tényleg nem kamuzott már jócskán negyed tizenegyre járhatott az idő, amikor a tágas szerkesztőségi szobát egyszerre váratlanmód nyüzsgő hangyasokadalomként azonnal ellepte egy kisebb embertömeg, akik rendszerint úgy tettek, mint akiknek halaszthatatlan, és kelőképp sürgős dolguk van, és persze nem érnek rá újonc zöldfülűekkel se foglalkozni, se pátyolgatni tiszavirágéletűnek ítélt karrierjüket.
- Jó reggelt! - köszönt egy kávés Starbucksos papírpohárral, műkörmözött kézzel feléje egy műsorvezető hölgyemény, aki kissé talán túlzásba is vitte az öltözködési stílusát, mert szándékosan kihívóan igyekezett magassarkú cipőivel felhívni magára a figyelmet, ami a padlószőnyeg miatt szinte lehetetlenség volt.
- Jó reggelt! - felelte Szabina, ami fél szemmel a falon függeszkedő órára pillantott, és könnyedén megállapíthatta, hogy lassacskán ebédszünete lehet.
- Te vagy az új lány, igaz?!- kérdezett vissza a másik hölgy.
- Igen! Szabina vagyok! - nyújtott barátságosan, mosolyogva kezet. A másik hölgyemény kényszerűségből fogadta el a kinyújtott békejobbot, mintha valami fertőző betegségtől tartana, úgy rézta meg csupán csak egyszer.
- Én Ági vagyok! Mondd csak, eddig hol dolgoztál?! - érdeklődött kíváncsian miközben azonnal felült az íróasztal sarkára, és hosszú, karcsú, férfivaló lábait lóbálni kezdte csábosan.
- Hát... megfordultam már itt-ott... - fogalmazott sejtelmesen.
- Ez meglehetősen diplomatikusan hangzott drágám! De majd itt jól fogod magad érezni! A meló kissé hajtós és strapás, de szerintem jól megvagyunk fizetve! - jelentette ki fennhéjázón. - Tudom már hol láttalak! - kapott észbe. - Te vagy az a lány, aki annak idején azt az idióta zsákbamacska című vetélkedő műsort vezette a tévében. Ha jól tudom haza is vittél egy plüss fekete macskát. Jól mondom?!
Szabina tényleg szerepelt a tévében, ám nem a zsákbamacska c. vetélkedőműsorban, hanem a Narancshotel című szirupos sorozatban tűnt fel egy pár epizód erejéig, és most kínzó sóvárgást érzett, hogy ezt a bizalmas információt ennek a nagyvilági, nagyokos nőnek az orra alá dörgölhesse.
- Nos... hát... valami olyasmi... - válaszolta ezzel megint csak totális bizonytalanságban hagyva az őt folyamatosan fixírozó nőszemélyt, aki lévén képtelen volt bármilyen manipulatív fogást is találni Szabinán inkább úgy döntött, hogy megy is a saját dolgára.
- Nagyon örültem, drágám! - huppant le mind a két bombázó, karcsú, hetyke lábával az íróasztal sarkáról, és a levegőben puszilva búcsúzott a másik fiatal nőtől.
,,Ezzel a számító nőszeméllyel még sok bajom lehet!” - gondolta magában. Időközben a szemüveges szerkesztő is visszatért hozzá, aki nemrégiben körbe vezette.
- Hát hogy s mint vagyunk kedves kollegina?! - érdeklődött újfent. - Sikerült barátkozni, kapcsolatokat kiépíteni bárkivel is?
- Eddig össz-vissz két embert, ha megismerhettem! Az egyik egy Kristóf nevezetű jópofa, kissé szeleburdi srác, a másik Ági valóságos divatkirálynőként vonult itt végig, és még az íróasztal sarkára is felült.
- Ajjaj! Akkor úgy vélem máris volt kalandja bőven! - jegyezte meg. - Ágikával biztos, ami biztos vigyázzon, mert szeret parancsolgatni, és persze mindenkitől megköveteli, hogy neki adjanak igazat, és aki ezt bármilyen oknál fogva elfelejti azt jelképesen kikészíti, és még keresztre is feszíti, persze, ha egyéni érdekei ezt úgy kívánják meg. - fogalmazott egyértelműen a szerkesztő. - Ebédelt már kedves kollegina?
- Épp most készültem rá, de semmi elfogadható étel nem jut eszembe! - vallotta be őszintén, jócskán korgó gyomorral, mert a hajnali kelések egyik rákfenéje, hogy az ember még rendesen bereggelizni sem tud, hiszen akkor jócskán telítődik, és elnehezül a gyomra.
- Ha rám bízza tudok egy árban kielégítő, és nagyon finom ételrendelési módszert! De ha gondolja máris telefonálok, és hozatok valami finomat ide a szerkesztőségbe? - közvetlensegítőkészsége meglepte Szabinát és a nagyapjára emlékeztette.
- Hát... őszintén szólva, most megfogott... nem is tudom, hogy mit illik mondani erre...? - tétova zavarában megpróbált elméjében a megfelelő szavak után kutatni.
- Semmi gond kedves kollegina! - A szerkesztő azzal máris elővette a mobilját és egy applikáció segítségével kiválasztotta a legördíthető ételmenü kínálatból a finom ennivalókat. - Szereti a sült burgonyát, és a sült húst? Vagy esetleg rántott tőkehalfilének örülne szívesen egy kellemesen könnyed fehérbor kíséretével? - érdeklődött, mint egy első osztályú főpincér.
- Jaj, igazán figyelmes kedves Uram! Nagyon szeretem mindenet, és nem is vagyok túlságosan válogatós! - bökte ki, mert úgy érezhet ebben a rendes, kedves szerkesztőben megbízhat, nem él vissza a bizalmával.
- Akkor máris megrendelem! - nyomkodta továbbra is okostelefonján az érintőképernyőt és nem telt bele körülbelül fél óra sem, mire egy formaegyenruhát viselő, fiatal futár már meg is jelent a szerkesztőségi irodában két kezében legalább négyadag ételes zacskót szorongatva, és abbeli reményében, hogy a gyors igyekezete majd kifizetődik.
- Üdvözletem mindenkinek! Nyolcezerkétszáz harminc forint lesz! Remélem ízlik majd! - kacsintott Szabina felé, aki nem győzött leplezni kellemes elpirulását a vadidegen, ám jóképű srác előtt.
- Köszönjük szépen, kedves Uram! - adta oda a készpénzt egyenesen a futár kezébe. - További kellemes napot! - búcsúzott, amint lepakolta az ételes zacskókat.
- Önnek is minden jót! - válaszolta a szerkesztő, miközben önkéntelenül is megcsapta orrát a finom, ínycsiklandozó illat.
- Akkor szerintem lássunk azonnal hozzá, mert nem jó, ha hűlni hagyjuk! - azzal kivette a maga ételeit, de ügyelt rá, hogy gondosan megterítsen Szabinának is. Elvégre mégiscsak neki van most a legelső munkanapja, így talán tízszeresen is számít az első benyomás, és minden más kérdése.
- Jó étvágyakat nekünk! - közölte, majd a kapott originált, műanyag evőeszközeivel azonnal egy kisebbfajta sülthúst és némi sült krumplit lapátolt szájába, míg Szabina is hasonlóképp cselekedett.
,,Szóval így fest egy áltagos, szerkesztőségi munkanap! - gondolhatta. ,,Talán mégiscsak elindulok a hosszú, göröngyös életben valahára!”