FESTÉK

Még egy lehelletnyi rúzst igyekezett szétkenni már így is cseresznyevörös, szépen ívelt, mégis lágy ajkain, mogyoróbarna gyémántként csillogó, szép, és kifejező szemét pedig hogy csupán még jobban magára irányítsa a figyelmet fekete szénszerű tussceruzával húzta ki, és csinált magának a két szeme végénél egzotikus, királynői fecskeszárnyat. Az egy-két hollófekete tincset elsimított a homlokából, és hogy elegáns tartásának enyhén, nem túl feltűnően hizelegjen egy kicsit megperdült párszor a tükör előtt, hogy ezzel is talán önmaga számára elhitesse: igenis ő még így is szép, mert a belső lelke mélyén szüksége volt erre a szavakkal alig kifejezhető lelkiismereti megerősítésre.

- Szép vagyok, mit gondolsz? – kérdezte érdeklődve amint tükörbe pillantott saját jól beállított tükörképét, amely most mint valami automata gép ugyanazt mondta fel, amit kiejtett.

Megpördült újfennt, majd ismét csodálkozva, még ellenállhatatlanabbul elmosolyodott, azzal az apró, kis, jellegzetes gödröcskével a szája szegletében.

- Azt hiszem megteszi! Te is így gondolod? – a tükörkép bologató mozgást végzett szabályosan, mint a biztonság, és megerősítés néma zálogát.

Ki volt most egyszerre ez a magával ragadó, és elbűvülő, szinte túlvilági, angyali, és rendkívüli hölgy, aki saját magát kellett, hogy hitegesse, hogy szépnek, és kívánatosnak tartsák?

Forró lett egyszerre a vérkeringése a hirtelen izgalmak dacára, hogy most végre-valahára egyedül ő töltheti be a házigazda szerepét. Halántéka lüktetett, általában ez olyankor megszokott mikor erős migrénes fejfájás kezdi gyötörni védtelenül maradt áldozatait.

- Azt hiszem készen állsz a feladatra! Nem félj semmitől! Ezek kedves, barátságos emberek! Ugyan mi baj történhetne?! – mondogatta hangosan magának, míg kiment a fürdőszobai elzárt magányából, hogy nem sokkal később már otthonába engedhesse az emberekkel is bereszthető, nyüzsgő, pezsgő külvilágot.

Az adott gépkocsikból – össz-vissz ha kettő tévedt a felhajtóra -, népes, kis társaság szállt ki, hogy üdvöljék kissé még mindig megszeppent házigazdájukat.

- Szervusztok! Jól utaztatok? 

- Mi köszönjük szépen megvagyunk, csak érted aggódtunk nagyon! – harsogott bele érdes gyémánt hanggal egy idősebb úr a levegőbe, mintha csak otthon lenne.

- Kerüljetek csak egészen nyugodtan beljebb! No, gyertek csak! Bátran, bátran!

Micsoda öröm volt most ez a felejtheetlen pillanat, micsoda örömteljes kacagás! Még a halandó napsugár is megcsillantotta utolsó, lényegretörő fényeit, hogy visszacsalogathassa talán még egyszer utoljára az égre a fény glóriáit, melyek szilánkokként fényeskedtek, és ragyogtak tovább. Mintha az egyik kissé tétovább, és félszegebb fiatalember – maga is poétalelkűletű -, félt, sőt, szemlátomást rettegett volna belépni a házi ,,szentély” területére, mert vonyító, szomorkás állathangokra lett figyelmes.

- Bocsássatok meg Szuszinak, de még nem kapott enni, és hozzá van szoktatva a vacsorához! – felelte az elragadó, ifjú hölgy, akin gyönyörűséges estélyi ruha feszült, mely most halhatatlan eleganciával ruházta fel. – Ne haragudj Balázs, de te miért is áldogálsz még a kapuban, mondd csak?!

A félelmet árasztó fiatalember bizony nemcsak, hogy kellő tévolságtartással figyelte az események menetét, de erősen meg volt arról győződve, hogy ahol háziállat is van, abból – legalább is a számára, még semmi jó nem származhatott. Épp ezért egyre csak topogott, és igyekezett illedelmesen, és szerényen hallgatni. A bájos hölgyemény közelebb ment, hogy megtudhassa végre a ok okozati összefüggések helyenként igen bonyolult, és szövevényes láncolatait. – Na, mesélj csak! Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent! Ugye tudod? Bocsáss meg egy pillanatra! – azzal hátat fordított, de nem szándékosan, hogy a többi vendégét eligazítsa:

- Addig kérlek menjetek be az előszobába, én is azonnal ott leszek!

A fiatalember akinek kisebbfajta súlyfeleslege volt, most érezte, hogy az adott pillanat melyet agyában már többször leforgatott, és eltervezett talán végképp nem tudni,  hogy kedvez-e a romantikának, gyorsan előkapott egy szépen feldíszített virágcsokrot liliomokkal megtűzdelve, és letérdelve átnyújtotta, mint halhatatlan, és megbecsülni való érzelmeinek biztos, és egyetlen zálogát.

A bájos hölgy gyönyörű szembogara hirtelen kitágult a nem várt, ugyanakkor kellemes meglepetés láttán, mert kisebb ideig szóhoz sem jutott.

- Huha! Mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű csokrot?! – érdeklődött. – Csak nem lemaradtam valamiről.

A félszegen toporgó fiatalember csupán annyit mondott, hogy azért kapja mert igyekezett minden helyzetben a leghelyesebb, felelős döntést meghozni, és mert mindig ragaszkodott saját erkölcsi becsületességéhez.

- Mert megtudott embernek maradni drága hölgyem! – azzal, kézcsókkal illette a könnyű, és törékeny hattyúszín kézfejet.

- De miért is álldogálunk még mindig itt? Ne haragudj, de furdal a kíváncsiság!

- Ne tessék udvariatlanságnak tekinteni, de halálosan félek mindenfajta állattól: különösen a macskáktól, és a négylábú ebektől.

A hölgyből most hirtelen leszakadtak azok a bizonyos kellemetlen, és irritáló kősziklák, melyek eddig feszítették mint a stressz benső énjét, és megadóan, és részvéttel, önkéntelen elmosolyodott.

- Jaj, te szegény butuska! Tudod, ezek a kutyusok nem bántják az embereket! Egészen nyugodtan bejöhetsz, és csatlakozhatsz a többiekhez! Ne haragudj, hogy megint hátat kell fordítsak neked, de betenném ezeket a virágokat a vázába, ha megengeded, mert a végén még elhervadnak! De gyere nyugodtan mellettem, akkor biztosan nem fog bántani Szuszi.

A fiatalember, akin csak most látszott talán igazán, hogy egy világ dőlt össze benne, némán, megadóan, de tartós, és még fokozható rettegéssel követte slasszézva háziasszonyát, aki, hogy mérsékelje, és tompítsa valahogy a stressz, és a vérkeringést növelő idegeskedést bátran belekarolt, és fölvezette a fiatalembert a bejáróig.

- No, hát itt is volnánk! Ugye nem is volt annyira szörnyű? – mosolygott gyönyörű, gyöngyházfényű mosollyal, és abban a pillanatban a fiatalember szíve tökéletesen elvesztett…

- Ne haragudj, de akkor gyorsan vízbe trszem ezeket a gyönyörűségeket, és megnézem, mit csinálnak a többiek! Addig is kérlek egészen nyudotan érezd magad otthon. – elviharzott, de nem feledkezett meg róla, hogy bátorítólag még egyszer meg ne szorítsa az egyetemesen átizzadt tölgyfavastag tenyeret.

A fiatalember vett egy-két mélyebb, és kellemetlen lélegzetet, mert időközben jött csak rá, hogy jelentős lélegzet nyomja a belső tüdejét, ami jelentős, szúrós fájdalommal párosult. Bement a fürdőszobába, melyet könnyű volt megtalálni, mert közvetlenül az előszoba végén volt. Belenézett ugyanabba a tükörbe, melyet nem sokkal ezelőtt, még a csinos hölgy is használt, majd feltette magának a megkerülhetetlen kérdést: - Mi a célod, mondd?

A nappaliból a szokásos vendégváró italok, és kellőképpen párolt aperitifek elfogyasztását követően nagyon jól, és fergeteges hangulat kerekedett: látszólag már majdnem mindenki kellőképpen megfeledkezett a félszeg fiatalemberről, amikor az idősebb, kicsit hetvenkedő, és komiszul kötekedő úrnak szöget nem ütött a fejében a felismerés, hogy hiányzik egy fontos személy a társaságból:

- Hát ez a hóbortos Balázska már megint hova bújhatott? Ti tudtátok? – fordult oda az egybesereglett többiekhez, akik tanácstalan széttárt kezekkel adtak egyetemes, nemzetközi jelzést arra vonatkozóan, hogy fogalmuk sincs. – Ez a kis szerencsétlen fél az állatoktól, mert világ életében városi gyerek volt! – azzal egy jókora adagot húzott a teletöltött szeszes poharából. Szinte maga is érezte, hogy visszafojtott, tűzes pokolként, folyékony lávafolyamként égeti a csorgatott szesz, amint végigszánkázott a nyelőcsövén. S ez most belsőséges, jó érzéssel töltötte el.

- Már megbocsáss drága Ferikém, de nem gondolod, hogy ez igazságtalanság volt! Hát hogy szabad egy fiatalembert ennyire lenézni, csak azért mert félelmei vannak? Szerintem, ha kicsit jobban körülnézünk a te lelkedben is vannak taargatnivaló félelmek, melyekkel még mindig nem néztél szembe! Vagy talán tévedek? – vetette oda ellenérvként az egyik hölgy Búbos Ferencnek, aki üzleti sikerességét ellenállhatatlan modorának, és nem mellesleg hasznos kapcsolatainak köszönhette; legalább is, ő úgy gondolta.

- Én csupán azt mondtam drága Nóra, ha ez a kis emberke nem tanulja meg a létezés farkastörvényeit, hát akkor sohasem lesz belőle talpraesett, igazi férfi!

- Úgy! szóval neked a talpraesettség a belevaló karakánságnál kezdődik, és nem az számít, ha egy férfi is ki meri mutatni az érzelmeit? – fordult oda egy másik jampec kinézetű suhanc, akiből csak úgy áradt a jókedv. Hogy mitől lehetett ennyire jó kedve az kétséges maradt.

-Én csak azt mondom! Hogy a mi családunkban személy szerint sohasem láttam volna, hogy az apám, vagy a nagyapám bármikor is elpityeregte, vagy elbőgte volna magát, és még anyámék is vasakaratossággal tartották magukban a rendet. Amikor meghalt az apám, anyám annyira erősen mutatta magát, hogy még a halotti tor után éjjel sem nyikkant egyetlen vakkantásnyit sem! Hát vegyétek csak tudomásl, ti kifinomultak! Én sem nyavalygok, és nem is sopánkodok, mert szerintem az igazi gyász az majdnem hangtalan, és néma! – azzal tüntetően helyet foglalt magának az egyik fotelben.

A fiatal hölgy most töltött egy kis bodzaszörpöt az egyik kristálypohárba – mert a gondos kiszolgálásra mindig is nagy hangsúlyt fektetett -, és készségesen bevitte az előszobába, mert abban bízott, hogy különös pártfogoltját, még ott találja.

- Balázs… Balázska… Balika, hol vagy? – kérdezett bele a döbbent csöndbe, s miután választ nem kapott, de ehelyet egy bújócska kellős közeépben találta magát, amiben ő volt a kereső, hát ideje volt megkeresnie furcsa, hóbortos cimboráját.

- Hol vagy? Ipi-apacs, kérlek gyere már elő!

Addig-addig kérdezte, szólongatta, míg meg nem találta a fürdőszoba melletti, szinte csak a takarítóeszközök befogadására alkalmas mellékhelységben kuporogva a wc-deszkán üldögélve.

- Hát te meg mit keresel itt? – vonta fel szépséges, kormozott szemöldökét. – Már mindenki a nappaliban van, és készülődik a vacsorához, te meg itt kuksolsz a sötétben? Mit csinálsz te itt?

A fiatalemberen elősen meglátszott az állatok okozta tüntető, és stresszelős félelem, mert mintha gyógyszert vett volna be, erősen rázta a hideg: mintha hőemelkedés gyötörte volna, és sírógörcs. Véreres szemein igencsak meglátszott, hogy a a külvilág felé mutatott szelíd, és védtelenített arcában egy árván maradt kisgyerek tekintete reszket.

- Hát veled meg mi történt Balázsom? – letérdelt hozzá úgy ahogy, bár maga is tudta, hogy az adott mellékhelység bizony túlontúl szűkös efféle kényes műveletek végrehajtásához. Gyöngéden megfogta kezeit, mint aki őszinte, és csupaszívből jövő vigasztalásra szánja el magát, és most hamvas gyümölcs arcához érintette lágyan. – Te szegény, szegény kis fiúcska! Lágyan részrehajlón megsimogatta már erősen ritkulásnak induló, sötétbarnás fürtjeit.

Lassan, óvatosan felsegítette, és az ember nem is hihette volna, hogy jó két fejjel magasabb, tölgyfakarú fiatalembert akinél bárányabb, és jámborabb ember talán még nem is létezett a földön most a védelemre szoruló csecsemők vigasztalásával nyugodott bele a pillanatok megszépítő varázslatába, hogy végre együtt lehet azzal, akiért a tulajdonképpeni este gyakorlatilag létrejött.

- Támaszkodj csak rám bátran! Gyere segítek! Csak megkérlek rá ne hagyd el nagyon magad, mert mindent azért én sem bírok ki! – hosszú, pufók, és termetes karjain át gyöngéden átfonta a maga kezeit, becsúsztatta a hónalj alá finoman, és lépésekben megindultak a nappali felé.

- Nagyon szégyellem magam drága hölgyem – felelte -, én igazán nem is tudom, hogy mi volna most a legjobb döntés? – próbált szabadkozni.

- Ugyan! Azért nem illik sajnálkozni, mert valakinek vannak még szívből jövő, és őszinte érzelmei! Ez becsülni való dolog, még akkor is, ha egyesek szerint a férfiak többsége nem mutathat sem érzelmet, sem pedig szánalmat. – Tovább segítette lépésekben haladva. S ahogy most megadón egymásra néztek, a pufók fiatalember ezzel a semmivel sem összehasonlítható kisfiús, megsebzett tekintettel, és a finom, bájos hölgy a maga mindig bátornak mutatható karakán jellemével mintha képtelenek lettek volna elhinni, hogy szívük táján bizsergető, melengető érzések keletkeztek.

- Hát ti meg hol jártatok? – kapta fel a fejét az idősebb úr, aki néhány perccel ezelőtt tüntetően, és tiltakozva a nappaliba vonult, ezzel is erősítve tudatos, kissé szemtelen kirekesztettségének egyetemes érzetét.

- Semmi probléma sincs! Az úr egy kissé megszédült, mert bizonyára nem bírja tulzottan az erős bozdaszörpömet, és egy kicsit megfájdult a feje, de már semmi gond nincs! Igaz-e?! – nézett bátorítón farkasszemet a hölgy Balázzsal.

- Igen, köszönöm kedvességét, már jól vagyok! Jól érzem magam! – de ez az utóbbi hevenyészet kijelentés csupán a társaság többi tagjának szólt. Valójában bensejét teljes mértékben megfertőzte egy boldogságot termelő, eddig ismeretlen kórokozó, a szerelem, amivel – miután még soha nem érzett ilyet -, nem igen tudott vele mit is kezdeni!

- Hát, amennyiben az úrral minden rendben van, úgy mi már elköltöttük a vacsoránkat, ha szabad! – nyilatkozta tüntetőn.

- Nem baj! Tudják nem is vagyok igazán éhes! Sokkal inkább szeretném élvezni most már kellemes trásaságuk légkörét! – azzal fogott egy kisebbfajta süteményestálat, és helyet foglalt az ablak mellett, ahonnét a kutyákat is szemmel tarthatta…

- Ha megengedi én nagyon szívesen beszélgetnék még önnel Balázs egy kicsit! Csatlakozhatok? – állt meg előtte, és most leírhatatanul érett, és csinos hölgy benyomását keltette, akinek sokkal fontosabb az, hogy apránként, mint az érett nektár mézet fejtse meg az emberi gondolkodás mélyebb, tartalmasabb mozgatórúgóit, és ezáltal jobban kiismerhesse az emberi, esendő jellemeket!

LÉPKEDŐ NEMES ARC-ÉL


Valami kétségbeesett, vad törtetés, elmérgesített indulat összegyűlt bennünk sok marékkal; vad gyűlölettől egyszerű, segélykérő szót is ritkán hallani! Megemészthethetetlen prédikáiók hangját hordja széjjel ordas-erejű szél! Tüzetokádó, ordibáló torkokból ritkán fakadhat Béke! Kis fekvenciájú mikro-rezgések olcsó légiója indul útnak, még spicliskedő gyanú-emberek lehasalnak! Valami titkos szeretet-lángot kellene újból elültetni az ember-szívekben, hogy virágozzék megint!

Roppant energiájú, nagy frekfencián szoló rezgés-hangok kakófóniás riadókban feleslegesen rémisztenek! Makacs különvélemény is jobban teszi, hogy mint besurranó tolvaj csupán elfelejtett s nem akutális élmények után kutat-nyomoz serényen! E mostani korcsosult, elfajzott civilizációt az anyagiasult javak újboli, nyerészkedő elosztásán méricskélik megint! Ében-testű hölgyek, mint lelkes, egzotikus konzum-médiumok kitáncolnak a vegetáló, ember-roncs létből; külsőséges, parádés ünneplésekkel sem szabadna megsérteni a Golgota-szolgálat méltóság-törvényeit!

Kőből kifaragott szemöldök-gerendák alatt, egykor talán még megváltó szerelem is bármikor születhetett, s a babonázó, mosolygó Mindenség csókokkal igyekezett forrongó szenvedélyeit csillapítani: szívélyes légkörű találkozók elől bátran elmenekülthetett, aki csak félt, vagy rettegett a szextől! – Csodálatos, nemes acélmarkoltú kés siklik villanva orvul szirmos-kristályos tekintetek megrémült arc-vázlatain; éji pillangók szárny-rebbenése hallatszik tétován még a kihalt kapualjban!

                                                           TÁRGYAK

Félix a szőnyegen üldögélt, és magában magánakvalón egyedül játszott azzal machbox autókkal, és kisbuszokkal, melyeket még az édesanyától kapott, és azók kollegáitól; tekintettel az első gyerekesekre a kisebb óvódásokat szinte kivétel nélkül mindenki szerette és nagyon kedvelte. Térdére igyekezett ülni, ahogy a többi kis társaitól már volt alkalma ellesni, és megtanulni titokban, hiszen vele senki sem barátkozott. Képeket nem nagyon nézett a falakon. A színes szivárványos árbák helyett is sokkal jobban szórakozott egymaga. Egy hatalmas hatfiókos könyvesszekrényt állt a sarokban, amire rengeteg könyvet pakoltak az óvóda munkatársai, és amit – főként a felsősök szabadon használhattak is. Félix még csak alig múlt öt éves, de már ismerte, és meg is tudta egyedül különböztetni az egyes betűk jeleit, és a színes képekből, és ábrákból hamar rájött és ki is találta, hogy mit takarhat az adott elmesélt történet. Édesanyja kimustrált nejlonharisnyáját volt kénytelen magára venni, mert a pusztító tél idején – mivel szinte mindig is hajlamosabb volt a megbetegedésre -, édesanyja úgy gondolta, hogy jobb a bajok elébe menni, és megelőzni a megbetegedést.

Sokan furcsán néztek rá, mások vigyorogtak, és ki is nevették: - Bee! Nézzétek ez nem is fijú, de lányka, hogy ilyen ruhában jár! – csúfolta az egyik huligántermészetű rosszcsont. Talán ezért történhetett, hogy megkeményedett, és olyan kérges lett később is, mint a tölgyfa. Csupa dac, és mélyről jövő ellenkezés, lázadás, és tiltakozás feszült minden mozdulatában.

- No, gyerekek! Ma egy érdekes játékot fogunk játszani! – kettőt taposolt a levegőbe az ovónő. Látszott rajta a kezdők tapasztalatlansága, hiszen idegesen tördelte lakkozott, finom hattyúkezeit, és rágni kezdte a szemüvege szárát. A kollegái először arra tippeltek, hogy az első munkanap a kezdők életében mindig is ég, és föld között mozgott, ezért igyekeztek kicsit megerősíteni az önbizalmát.

- Akkor azt fogjuk játszani, hogy aki jobb kezes az a jobb kezét emeli a magasba, és aki bal az pedig a balt! Amelyik társaság gyorsabb, és ügyesebb lesz a játék végén ajándékot kap.

A kíváncsiskodó gyerekek szinte mindenre fogékonyak voltak; épp ezért kitörő, és ricsajozós hangzavarral üdvözölték az új ötletet. Egyetlen szomorúan elhúzódó, pufók kisfiút kivéve.

Az új óvónőnek már az első pár percben föltűnt, hogy a huszonnyolc fős gyerekcsoportban nincsen összetartó erő, és az az egyetlen fiúcska árván ül a szőnyegen, és a külvilág számára szinte teljesen közömbös.

Félix most kibámult az ablakon: a lehullott, nagy vattacukorra emlékeztető hópelyheket vigyelte éber figyelemmel. Próbálta kitalálni, hogy vajon amikor földet érnek miért van az, hogy hirtelen vagy eltűnnek, vagy megfagynak, ezzel havat képezve?

Az új óvónőt – nem tagadta le magában -, kicsit megijesztette a különös fiúcska esete, de nem tántorította el: kedveskedve megfogott egy könyvet a polcról, és odament a fiúcskához, miközben a gyerekzsivalytól hangos társaság csupán önmagával törődött.

- Hát, szervusz kisfiam! – lekuporodott hozzá és mosolygott. – Mondd csak, te miért nem játszol a többiekkel? – kérdezte még mindig kedvesen, és bájosan.

- Engem senki se szeret! – két zöld szemében azonnal megjelent az első könnycsepp.

- Bee bögőmasina! – szólt egy másik kislányka a csoportból, akinek megtetszhetett benne valami, és így hívta fel magára a figyelmet.

- Elég legyen ebből! Fejezzétek be! Akitől csak még egy pisz-hangot is meghallok annak a sarokba kell a csendespihenő alatt térdepelnie! megértettétek?! Nahát akkor!

A kis társaság minden tagja most olyan néma lett, hogy szinte érezni lehetett, amint a téli fagyos levegő megtelepszik a teremben, ahol összezsúfolodtak még a gondolatok is.

- Szervusz kisfiú! – nyújtotta ki gyöngéden kiskezét az ovónő. – Évi néni vagyok!

A kisfiú testbeszéde merev bezárkózásról árulkodott és igyekezett kerülni még a szemkontaktust is. Különösen lassan felemelte az egyik kisbuszt majd a tanárnő lába elé helyezte. Talán így szerette volna előre is megelőlegezni, vagy biztosítani a még törékeny lábakon álló bizalmat.

- Ezt nekem adod! Jaj, de figyelmes és aranyos vagy! Igazán köszönöm! – abban a pillanatban, mint egy kisgyerek az ovónő is pillanatok alatt átváltozott és kisgyerek lett, aki együtt mókázik azzal, akit elfogadott. És máris hangyszorgalommal, és nagy vehemenciával tologatni kezdte a kisbuszt. Fel-le, előre hátra.

Félixet akkor látták először mosolyogni; mintha megszállta volna valaki földöntúli nyugalom, és harmónia utáni sovárgás, mert vidáman tologatta kedvenc kisautóit a szőnyeg egyik szegletétől a másikig, miközben az ovónő is vele játszott.

A többi gyerek bámészkodón egy idő után csak őket kezdte már figyelni, és néma csendben követték figyelemmel a látszólag két egymásnak vadidegen ember egyéni, és különleges kommunikációját.

- Figyelj csak kisfiú! A nevedet még most se halottam! Nem szeretnéd elárulni, ha szépen megkérlek! – már nagyon kíváncsi volt.

- Félixnek hívják! És egy dagadt bálna! – kiáltotta az a rosszcsont, aki még az elején kivívta a nemtetszést gyakorlatilag mindenkiből.

- Ez ki volt? Hadd halljam csak! Ki merte kinyitni a szájacskáját az én engedélyem nélkül!

- Vércse Jani! – szólt egy vézna, madárcsontú kislányka.

- Á! Tehát te voltál az! Büntetésből a Vércse Jani a sarokba térdepel, és mostantól kezdve, ha Félixre bárki bármit mond, vagy elszólná magát, az meglakol! Világos?!

- I-i-igen tanárnő! – nyújtották el a mondatot a többiek.

- Nahát akkor! A társaság már is játékba szállhat: két csoportra osztódjatok! A balkezesek balra, a jobbosok jobbra mennek.

S miután a csoportban jószerivel majdnem mindenki jobbkezes volt nem volt nehéz dolguk. Egyetlen kivétel volt ismételten Félix. ,,Vele mit lehetne csinálni, hogy élvezze is a játékot, és mégse érezze azt, hogy olyan egyedül van?” – s míg ezen morfondírozott a találékony ovónő a lelkes gyereksereg máris hozzáfogott a játékhoz. Gyakorlatilag mindenki föltette a jobb kezét, hiszen ezt kérték tőlük.

A fiatal ovónő pedig felállt a szőnyegről kedvesen megint belemosolygott Félix pirospozsgás, pufók kis arcába: - Mindjárt visszajövök, ne félj! – azzal fogta magát és játékos feladatokat adott a gyerekseregnek.

- Jól van! Sorakozó kis mazsoláim! Miután itt mindenki jobbkezes ezért új játékot ogunk kitalálni!

- De a Félix Évike néni ő az egyetlen balos és neki miért nem kellett föltennie a kezét?

- Már megint betyárkodsz te csibész? – szúrós szemekkel nézett farkaszemet a most sarokba kényszerült Vércse Janival. – Ha csak még egyet pisszensz nem kapsz uzsonnát! Remélem érthető voltam?!

- De Évike néni ez olyan gonoszkodó! – dult fult most a kis rosszcsont.

- Azt hiszem az sokkalta gonoszkodóbb, hogy te meg a pajtásaid kiközösítettétek szegény Félixet minden földi jóból! Mondd csak Jani? Ebben hol az igazság, no meg a tisztesség?

- Nem igaz! – állt talpra hirtelen Jani. – A dagadt bálna akart egyedül maradni! Mi nem akartunk neki semmi rosszat!

- Akkor ezért nem jár uzsonna! Mert vedd tudomásul, hogy Félixnek hívják, és nem dagadt bálnának!

- Már jó kövér! Nem lesz baja!

- Ezért még egy fekete pont jár számodra a mai nappal Vércse Jancsi! Mondd meg a kedves szüleidnek, hogy azt üzenem, ha sürgősen nem nevelnek meg, majd megteszem én!

Félix a nagy könyvszekrény mögött leste, hogy mi történik a kisebb összevisszaságban. Elrejtőzött, és elbújt, ami szinte már a második élete volt: tekintettel mindig piszkálták ,,egyesek” Most titokban – nem tagadta – nagyon örült annak, hogy lám, csak akad valami, aki nem rest, és kiállt érte, kerüljön bármibe is, és ez lehet az egyik emberi erény amit naponta gyakorolni illenék, és ha valaki elfelejtette volna talán újból megtanulni is! Az új ovőnő, és a különös kisfiú ezentúl mindig együtt játszottak, és szinte elválaszthatatlan barátok lettek! 

                                               A SZERZETES

Késő délután érkezett meg a kolostorba, ami egy hatalmas hegybe mélyen beforódva rejtőzködött: mintha egyetlen célja az lett volna monumentális, és ugyanakkor emberi szemet tökéletesen lenyügőző építészeti sajátosságaival, hogy az emlékezet számára is rejtve maradhasson, tökéletes elszigeteltségben. Mintha szándékosan az lett volna egyedüli feladata az éptménynek, amit már több mint hat évszázada emeltek az ott tüsténkedő barátok, hogy lehetőleg néma, megrendítő tanúsággal szolgálhasson a következő nemzedékek számára, de még mindig csupán a bevatatott tagok számára, hermetikusan kizárva a nagy nyilvánosságot is, akiket kezdetben a hihetetlenül merész kíváncsiság vonzott, és csakis képőbb a folyamatos megismerés.

A szerzetes, akinek egyetlen hobbija, mely szinte már megrögzött hitvallás, és követendő példa lett rendtársai számára az volt, hogy mindenfajta világ – és szépirodalomban járatos volt. Szabadidejében kedvére áldozhatott különös műfordítói, szépírói, és egyéb – főként irodalommal kapcsolatos -, szenvedélyének, melyet szigorúan összekapcsolt a szaktudása alázatosságával, mert úgy hitte, hogy a művészethez nem elég a túlbuzgó elhivatottság, mely sok esetben hetvenkedést, és elbizakodottságot szül, de feltétlenül szükséges hozzá, valamilyen mindenki számára a lélek különös mélyén végbemenő, és főként ott burjánzó, isteni szolgálat; egyfajta kegyelmi állapot elnyerése, melytől nemcsak az elme tisztulhat meg, de ami segíti átlendíteni az embert a tanúskodás feladataihoz.

Harminc éves koárig hódolhatott a világi hívságok bujaságának, és miután szerelmi csalódása végett a könnyelmű öngyilkosság helyett, inkább feljött ide a hegyre elmélkedni, néhány évvel később már azt vette észre, hogy sokkal szabadabban, függetlenebbül, s talán otthonosabban mozog itt, mint a kinti világban. S azóta a csendes, ódon falak között saját magát rejtegette, és önkéntes emigrációba vonult a sunyi és kellően alattomos világ ellen, mint száműzött remete.

Most is itt üldögélt a kora őszi napfényben, amikor már hamarább áldozott a vérkönnyes horizonton a lenyúgvó nap, és kedvenc foglalatosságának hódolt: az egykor gazdag toledói kalifántus értékes, és avatatlan emberi szemeknek aligha látható, titkos kézirataiból az arab, és főként elfeledett mór verseket fordítgatta, és gondosan lábjegyzeteket készített magának, hogy melyek azok a különösen fontos részek, melyeket majd több alkalommal is tanácsos lesz ismét elővennie, és fölhasználnia a későbbiek folyamán. Ölbevette a kis báránybőr mappát, és gondos, hangyaszorgalmú kezeivel megpróbált rajta írni, és másolni. Előtte a kőasztalkán, délelőtt megkezdett uzsonnájának maradványai: juhsajt, friss kenyér, és hideg víz, - mert a szeszes italokat rendtestvéreitől eltérően megvetette, és nemigazán szerette -, továbbá friss alma, és körte, az egyszerű anyatermészet szent nektár-ajándékai, amik még az egyszerű halandókat is képesek megörvendezetni. A megmaradt maradványokat szemlélte, amiket aztán a kíváncsi, rakoncátlan, és kellőképp falánksággal megáldott rigók, már kezdtek jelentősen csócsálgatni, és most már csak morzsák maradtak az asztalon.

Most egyszerre áldott, halhatatlan kedvesére gondolt, aki lentmaradt egy kis eldúgott faluban, és nem tudni, hogy megvárta-e még örökkévalságnak szentelt szerelmével, vagy már választott magának egy tisztességes embert a másik faluból? Ezen kesergett egy ideig, amikor hirtelen kisebb fuvalatt támadt – ami ekkora hegyi magasságokban, és a kristálytiszta, harapnivaló levegőn majdnem mindig megesik -, a kéziratokat, és fordításainak megmaradt forrásait is gondosan szellő lebegtette, és röpke pillanatok alatt el is sodorta.

- Testvérek! Kérlek titeket segítségetek rajtam! Meg kell állítanotok, hogy a kéziratok elvesszenek, és a szellő lesodorja őket a hegyről! – kérlelte rendtársait, akik félbehagyva minden rendű tevékenységüket máris a segítségére siettek, és ki úgy, ki pedig másként elkezdték amilyen goysan csak tudták - lehetőleg a szellő előtt -, föszedni a kéziratokat.

- Francisco testvér! – szólt ki a szentatya a sziklakápolnából. – Hát ti meg miben sántikáltok?!

- Szentatyám… - egy ideig még maga is formálta, kesergette kissé szomorú ajkai között a szavakat -, atyám az a helyzet, hogy a szellő majd elvitte egész  kézirataimat, és eddig öszegyűjtött tudósabb munkáim gyűjteményét, és drága testvéreimet kértem arra, hogy segítségenek nekem!

- De Francisco testvér! Csak nem azt akarod mondani, hogy szándékosan kihasználtad rendtestvéreid önzetlen segítőkészségét, csak azért, hogy világi tudományokban jeleskedhess?! – förmedt rá meglehetősen korholó hangon a szentatya.

- Bocsásson meg szentatyám, de mint minden, ami az emberi szabadgondolkodással összefügg, ön is igazán megértheti, hogy a kultúra terjesztése legalább annyira fontos kellene, hogy lehessen, mint Isten üdvözítő, és megváltást biztosító üzeneteinek továbbvitele! Vagy ön szentatyám hogy gondolja?! – reszkírozott meg magából kipréselni egy fölöttébb fontos kérdést.

- Fiam, jól tudod, az Írás szava szent, és sérthetetlen, már a Bibliában meg vagyon írva: ,,Mindenki dédelgesse szerény jussát, és akként mértessék!”

- Igen szentanyám! De szerintem különösen fontos, hogy az antik retorok, és szellemi gondolkodók bölcseleti munkáit is folyvást terjesszük, és másolhassuk, hogy korszakalkotó gondolataik eljussanak a világ összes többi rendházába, hogy az emberek nyitott szemmel merjenek járni a világban, és nem csupán egyetlen, konkrét bejáratott gondolat szerint!

A szentatya erre a mondatra látszott, hogy sokáig küszködik mondanivalója tényleges súlyával, mert egyszerre csak megváltozott hirtelen, és látszott rajta, hogy roppant dühössé lett:

- Azt szeretnéd Francisco testvérem, hogy a szent inkvizició bizottsága elé vitessem könnyelmű ügyedet?! Megtehetem, ha továbbra is ezt a nevetséges magatartást folytatod! Most pedig térj vissza tüstént eredeti foglalatosságodhoz, és verd ki a fejedből ezeket a bagatell további ötleteléseidet! – hirtelen megfordult -, Ti pedig! – emelte villámló szemét a többi barát felé. – Azonnal visszamentek dolgozni, vagy bűntársakká, és cinkosokká léptek elő, miként hirdeti azt az evangélium. Ezzel az egyetlen kijelentéssel fogta magát és eltűnt az ódon káptalan falai között.

A szerzetes mintha meg sem hallotta volna a tiltó figyelelmeztetést továbbra is kitartó, makacskodó szorgalommal üzte a fordítói, és szépirói tevékenységet, és csupán akkor függesztette fel ezt a számára is fontos foglalatosságát, amikor a rendtársai mindig kellő időben figyelmeztették rá, hogy a szentatya közeleg a távolból. Ez így folytatódott, és nemsokára amikor egyik nap az idősödő szerzetes, aki immáron a kolostor újra választott rendfőnökévé avanzsált tudós munkáit is bátran közzétehette, hiszen az irigykedő, és kicsit féltékenykedő szentatya ebben már nem akadályozhatta.                     

NÉMA JELEN-TÜNTETÉS


Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gyennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hírdeti: ,,csak az exibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Szépségek Otthelloja vajon kinek s miért teszi még mindig a szépet?! Egyszerű fűzfapoéta tenne őszinte-tisztán balzsamos romantikák oltárán hősszerelmes vallomást még mások szándékosan csupán úgy érvényesülhetnek ha parti-arcok avitt gyűrűjében átklózkodják a Világot s benne mindenkit megtévesztenek! Dobbanó szívekben illene már megtartani a látvány titkait; örökké salygó, felgyógyuló átkokat jobb lett volna ki sem mondani süketfülűeknek!

Noé bárkába összegyűjtött, alattomos duma járta be mindig is a Kor-stílust s szerencsésebbek virágok gyöngéd alkonyi szirmát becézhették, míg mások türelmetlen erőszakkal elveszik azt, amitől Embernek kellene megmaradni! – Megbotránkozott már régtől fogva az alamuszi Világ! Kis-emberkék szorgos hangyaforgataga finom dívák keselyűleső játszmáiba be sem száll; tehetetlen vergődő roncs-sorsok ikrásodott képletén hol található még Igaz-Örök Ember-kapcsolat?!

Tudatos pénztelenség szorítja egyre összébb markát mert hirdeti fennen: csak az rúghat labdába érvényesüléssel, aki többet keres, mint az átlag! Két tűz között stricikké aláznak piperkőc-flegmák, kultúra-temetők! Egyszer majd remekműveket exumál az emlékezet, ám addig tartja magát a meggyökeresedett munkóság!

                                              DETEKTÍVSZOBÁBAN

Az embernek mindig is olyan érzése támad, hogy amikor különösen egy magánnyomozó irodájában jár, ahol szinte öntudatatlanul is mindent belep valami mesterkélt, és hivatásos szag, akkor lehetőleg aprókat, és hajszálvékonyat szükséges lépnie, mégha a súlya több is mint száz kiló, hogy a keskeny és általában otthonosan recsegő hajópadló egyáltalán kibírja az adott terhelést, de ami ennél talán fontosabb: hogy az illető, aki felkereste a detektívet munkafolyamata közben, lehetőleg észrevétlen maradhasson, már amennyire ez az adott körülmények függvényében egyáltalán lehetséges.

- Üdvözölöm Popovics úr! – köszönt már jó előre az ajtóban álló, kissé imbolygó emberkének, akinek az volt a kellemetlen tulajdonsága, hogyha ideges volt akkor rendszerint tekitélyes időközökben rágta a körmét, a körmén lévő aprócska töredezett bőrdarabokkal együtt, amitől enyhén mindig kisebesedtek az ujjpercei, és emellett vészterhesen verejtékezett.

A dörzsölt nyomozónak nem volt teljesen ismeretlen a helyzet, mert egy szülői értekezlet alkalmával futottak össze, abban az iskolában, ahol Popovics történelmet tanított, és ahova gyereke is járt, mert a felesége egész embert kívánó munkája folytán már vagy három éve beadta a vállókeresetet, és most együtt élt egy nála öt évvel fiatalabb férfival.

- Üdvözlöm Jancsek úr! Bocsásson meg kérem, hogy zavarom… - motyogta, majd elővette zsebkendőjét, hogy a kellemetlen csípős idő ellenére rendesen megtörölhesse verejtékező homlokát.

- Jaj! Mit álldogál még ott Popovics! – Maga is érezhette, hogy ennek az embernek többre van szüksége, mint egy magánnyomozó mesterkélt, és néha kellemetlen ellenségeskedést szülő szolgálataira: ennek a sebezhető embernek mindenek előtt egy tisztességes barát kellene, akire számíthat, akinek kiöntheti a bánatait, és aki – mindenek előtt -, nem él sohasem vissza a beléje fektetett bizalommal. Mert a bizalom, és a hűség nála is szakmai ártalmai közé tartozott.

- No, bátran, bátran! Mert ma még lesz legalább két kuncsaftom! – ösztönzése sokkal inkább kellemetlen sürgetésnek tűnt. – Tessék! Üljön már le az ég aldja meg, a végén még összesik itt nekem, aztán jöhetnek a rohammentők! – viccnek szánta, aztán apró gonoszkodó megjegyzés lett belőle, amit ő sem kedvelt igazán, de sajnos gyakorta megesett, hogy a szája előbb mozgott, mint agyának tevékeny fogaskerekei.

Kitöltött valami dossziét, személyi akták voltak szigorúan ábécé sorrendben téve benne, majd amikor gondosan letette tollát, farkaszemet nézett ,,áldozatával”.

- Meg ne mondja, kérem! Kitalálom! – s már előre, valami sunyi rafináltsággal, és kellő eleganciával élvezte, hogy trófeaként kezelheti ezt a kis, pufók, esetlen emberkét. –Gondja támadt kedvesével, és ki szeretné deríteni, hogy mi folyik a magánéletében?! Eltaláltam! – s szinte fülig érő szájjal várta saját önző igazolását, az okot, amiért majd megkaphatja az elismerő, és dícsérő szavakat!

- Hogyan tetszett rájönni? – hebegte a kisember.

- Nézze, ez is egyfajta szakmai ártalom nálam! Ha majd maga is már legalább annyi ideje lesz a szakmájában, mint jómagam, akkor megfogja látni, hogy mindig a részletek, és az összefüggések mögött rejtőzik a lényeg! Ne feledje el: mindig a felszín alatt kell kapirgálni! – Semmivel sem összetéveszthetően sejtelmesen, és különösen elmosolyodott, mintha ezzel is jelezni akarta volna legújabb ügyfelének, hogy őt nem lehet palira venni, mert már túl sokat látott, és tapasztalt bizonyos, különös, és furcsa dolgokból ahhoz, hogy bármit egy gyerek naivságával elhiggyen!

- De addig is – folytatta -, kérem mondja el, hogy mi lesz hozta, és miben állhatok én rendelkezésére?

A pufók kisember, akinek jellegzetes testmozgása közé tartozott, hogy kicsit mindig is meggörnyedve járt-kelt a nagyvilágban bizalmasan, mintha saját kicsinyes, kisstílű titkait akarta volna megosztani a nyomozóval előbbrehajolt ülő helyzetében, és szándékosan suttogóra fogta a hangját, mintha attól is rettegnie kéne, hogy a falaknak fülük lehet!

- Azt hiszem kedves uram, hogy a feleségemnek van valakije! – de ezt annyira meggyőzően, és hitelesen mondta, hogyha a vele szemben ülő szakember nem lett volna szakmája elismert ,,vadásza”, akkor könnyen meglehet, hogy minden további zokszó nélkül el is hitte volna a megesett, kisember történetét.

Hátradőlt a kényelmesre kialakított irodai székében, és egy ideig töprengett, majd amikor látta, hogy az ideges emberke nagyon kezd már fészkelődni a helyén megszólalt. Ügyelt rá, hogy a szakzsargon szöveget mellőzve rögtön a tárgyra, így tehát a lényegre térjen, és ne kapkodjon el semmit:

- És ha szabad megkérdeznem, miből jött erre a következtetésre? – mintha maga is érdeklődne mutatóujját elegánsan sovány pofacsontjára támasztotta, mint aki minden egyes mondatot mérlegel, abban a pillanatban, ahogy azt a másik kimondta, hogy aztán az azonnali döntés fényében mérlegelhessen.

- Tisztelt nyomozó úr! Ha megengedi! Cáfolhatatlan, és mindenre kimenő megdönthetelen bizonyítékaim vannak! – érezte, hogy kínzó, és helyenként idegesítő verejtékcsepek lepig el, már amúgy is tökéletesen nedvessé lett haját, és homlokát.

A dekektívet bizonyára nagyon is kezdte érdekelni a dolog, mert élénkebben, szemlátomást túlzott érdeklődéssel hajolt közelebb a kisemberhez, hogy lehetőleg minden aprócskábban elejtett, szende motyogását meghallja.

- És, ha szabad megkérdeznem, milyen megdönthetetlen bizonyítékok lennének a birtokában?! – erre már ő is nagyon kíváncsi volt, pedig igyekezett gondosan leplezni fokozott feszültségét.

- Ezt hallgassa meg! – s máris ballonkabátja zsebéből egy kicsinyített, akár egyetlen tenyérbe is jól elrejthető diktafont vett elő, ami a legapróbb sóhajokat, neszeket, és zörejeket is rögzítette, hiszen – háló a század vívmányainak -, roppant érzékeny volt a mikrofonja.

A nyomozó átvette, mint terhelő bizonyítékot, és megnyomta figyelmesen a lejátszás gombot. A kis piros fény hirtelen fölvillant, és a hangfelvétel megindult:

,,Te is nagyon jól tudod drága egyetlen szerelmem, hogy ahhoz a kis pufók, dagadt kis senkiházihoz már semmi közöm nem lehet, amikor csak téged szeretlek egyedül! Ugye elhiszed ezt nekem?! Persze drágaságom! Hát persze! De mi van akkor, ha az a tökfilkó férjed mégsem annyira ostoba és agyalágylt, mint amilyennek előtted igyekszik tetteni magát, és ördögi tervet forral… Ugyan! Ezt meg honnét veszed? Nem láttad a multkor, amikor át akartunk menni egy forgalmas utcán, és hirtelen szembjött felénk egy póráz nélkül kutyát sétáltató nő. Szegény, pipogya, alamuszi férjecském máris karon ragadott és úgy iszkolt, mint egy kövérkés üregi nyúl, mert tudod, halálosan fél a kutyáktól, bár szerintem ez az összes állatfajtára egyetemesen érvényes!”

A felvételt itt állította meg a dörzsölt nyomozó, aki valószínűleg már így is eleget hallgathatta mások magánéletének apróbb titkait.

- Hát kérem! Ez kétségtelenül bizonyíték! És mégpedig ennél hitelesebb, és valósághű szinte már nem is lehetne! Szóval… - formálta ajkai között a mondatok súlyát -, ön azt szeretné, ha a bíróság minden további nélkül ezt a kis hangfelvételét beszámítaná majd akkor, ha válásra kerülne a sor? Így van?!

-… Azt hiszem, hogy igen! – rebegte.

- Hát, kedves uram! Akkor már csak az a kérdés, hogy nekem mindebben mi is a szerepem, ha már maga mindent kiderített, és megalapozott kellő szakmai gondossággal helyettem is? – megvakarta a feje búbját, mint aki valóban nagy fejszébe igyekszik vágni a fejét.

- Kérem szépen nyomozó úr! – esedezett -, derítsen fényt arra, hogy ezek az információk hitelesek, és hogy kivel is csal meg engem asszonyom?

- Tehát, ha jól értettem a szavait – hátradőlt az irodai székében, mely most kellemesebb körülmények között megtámasztotta sajgó hátát -, ön arra kér, hogy lebbentsem fel a fátylat egy bizonyára kínos szerelmi háromszögről?

- Pontosan!

- Hát nézze… - hezitált egy ideig. – Tekintettel a pénzpiaci mozgásokra, és egyéb költségeimre, melyeket előleg formájában előre szoktam igényelni törzsi kuncsaftjaimtól, úgy döntöttem, hogy mivel magá már eddig is ennyire előljáró volt, és mivel a gyerekeink egy iskolába járnak, és ha jól értesültem igen jó barátok, adok magának egy kis pénzügyi kedvezményt: Tudja mit – pattant ki a szikra fejéből -, megszámítom magának ezt a kis magánakciót egy százasból! No, mit szól hozzá? – élénken fordult szembe, am még mindig kissé feszélyezett, és riadt tekintetű kisemberrel.

- Bocsásson meg! Hogy tetszett mondani?!

- Bátorkodtam önnek jelezni, hogy a költségek… Százért vállalnám!

- Még hogy mennyi??? – hüledezett kerekre tágított szemekkel.

- Most próbáltam elmagyarzáni önnek, ha egy kicsit figyelne rám, hogy százat kérek! – közölte szinte erőltetett fagyos közönyösséggel. – Aztán amikor meglátta, hogy a félszeg kisember talán már nem is tartja annyira jó ötletnek ezt a dolgot, hirtelen gondolt egyet, és más ajánlattal fordult hozzá:

- De tudja mit kedves uram! Támadt egy ötletem! Mit szólna ahhoz, hogy én fényt derítek a felesége kilengéseire, és ha valóban úgy igaz, mint ahogyan azt most meghallgattuk, akkor majd elszámolunk egymással! Ne aggodalmaskodjon! Tekintse úgy ezt az üzletieskedő találkozót, mint egy lehetőséget, az igazság minél egyszerűbb, és hatékonyabb felderítéséhez! Önmaga is alig akarta elhinni, de ezt a legutolsó mondatot, már annyiszor mondta el hasonló cipőben járó ügyfeleinek, hogy nem bírta sem a gyomra már, de kellően túlzsufolt idegei is sok esetben pattanásig feszültek. Komolyan farkaszemet nézett a kisemberrel, aki meglátszott a ,,most vagy soha” érzés el nem múló pillanata, mégis tétovaság hezitálását árasztotta. – Akkor hát, megegyeztünk, kedves uram?! – nyújtotta bizalmasan a kezét, minthacsak egy titkos szövetséget akarna ezzel az egyszerű kézmozdulattal szentesíteni, vagy elfogadottá tenni.

- Azt hiszem, igen! – kezet fogott még mindig verejtékező, cseppfolyóssá lett jobb kezével, majd udvariasan meghajolt, és távozott.

A jó mesterdetektív első ismertetőjele, hogy mindenkit árnyékként képes követni, és sohasem hagyja, hogy lelepleződjön. Eldöntötte, hogy segíteni fog ezen a jelentéktelen, szinte már szánalmas figurán. De hogy is fogjon hozzá, amikor az egyik hangfelvétel már itt lapult titkokban az íróasztalfiókjában? Megvan! Akadt meg agyában a felismerés. Az első feladatok egyike, hogy elmegy a nő lakására, és a szomszédoktól kezdve mindenkit kikérdez, és kicsit – ha már ott van -, körbe is szimatol.

Másnap, éppen abban a kedvező pillanatban, amikor a rendes dolgozó emberek sokasága már a hajnali hat húszassal munkába indult, és ettől kezdve ténylegesen is kiürült a nagyváros, egy éjfekete kocsi gördült be a Rózsafa utcába éppen a tizedik kerületben! A nyomozó szállt ki belőle. Igyekezett lehetőleg úgy öltözködni, hogy belevegyüljön a környezetbe, azonban mégse legyen túlságosan feltünő: fekete, kötött pulóver, fekete őszies cipő, és fekete aktatáska mellett, fekete kiskabátot viselt. És hogy ezt a divatot még fokozza fekete volt a baseball-sapkája is, mert szinte minden bulvár jellű újságban azt lehetett olvasni, ami szinte már ordított az ember szemébe, hogy: a fekete slankít! Ebből is látszik, hogy a nyomozó enyhén hiú volt, mert kifogástalan, amolyan sportos alakjáról egy deka zsír, még annyi sem hiányzott!

Becsukta kocsija ajtaját, mint az a hétköznapi ember, aki éppen fontos üzleti tárgyalásra jött, és éppen csak megtárgyal valami halaszthatatlan, és bizonyára fontos ügyet, majd fölkaptatott a legfeljő tizenkettedik emeletre, ahol a szóban forgó feleségnek lakása volt a férjével.

- Huh! – fújta ki magát, pedig harcedzettnek mutatokozott. – Megesküszöm magamnak, hogy legközelebb csak olyan megbízatást vállalok, ami talajközelben lesz! – finoman ironizált. – No, lássuk csak… - finoman szemügyre vette a házszámot: Igen ez az! Legalább is ennek kell lennie a tizes számú lakás volt az! Zsebéből különös, apró, pálcaalakú, fémrúdcskát halászott elő, aminek a vége különös ívbe görbölt, ezt hívták tolvajok kulcsának, mert ez a gondos, kis szerszám hatékony észrevétlenséggel volt képes garantálni a sikert, méghozzá teljesen láthatatlanul, hiszen a biztonsági zárban nem tett kárt, így az ember, ha nagyon akart, mindenhova szabadon bejuthatott! Óvatosan fölhúzta bőrkesztyűjét, hogy az ujjlenyomomatát még véletlenül se felejtse sehol, majd katintó hangra figyelt fel a zárban, ami azt jelezte, hogy az ajtó nyitva áll. Fogta magát, és lenyomta óvatosan a kilincset…

Amikor végre belépett egy régen talán jobb napokat is megélt házasság ,,romjai” közé, különsebb változás szinte alig talált. Gyorsan átkutatott lehetőleg észrevétlen és gondos szakszerűséggel minden fiókot, és azt a ruhásszekrényt, melynek hatalmas méreteire még a hálószobában bukkant.

Alig az utolsó percek egyikében vette csak észre, hogy kinyilt az ajtó, és maga a feleség jött haza, az éppen akkori napra kiszabott új hódolójával, akivel úgy nyaláták-falták egymást, mintha össze lettek volna nőve, és most kinzó erőfeszítésükbe került volna, hogy egyáltalán szétválljanak.

- Jaj, egyetlenem! Zsuzsikám! Megőrülök érted! Elégek magamat emésztő tűzedben!

- Oh, Géza! Te kis huncut fiú! Maradt még bőven parázs abban a kis kemencében, ahogy én látom… - jegyezte meg sejtelmes mosolyba burkolózva az asszony, aki még tökéletes, szinte ifjúi rózsacsokorra hasonlított gyönyörű, érzéki ajkaival, és kardvirágszál karcsú termetével.

- Pszt! – csitította a lovag. – Te is hallottad mucikám? – kezdett valamitől nagyon féli, mert figyelme, és érzékszervei hirtelen az éberség fokozottabb állapotába kerültek.

- Én szerintem, csak a te kemény férfiasságot jelezhetett, hogy ideje, hogy ellőd a töltényed!

- Kérlek bogárkám! Most ne idegesíts, ha kérhetlek! Itt valami nem stimmel! – mintha nem tudná magának sem megnagyarázni, mitől fél, vagy miért is fogott egyáltalán gyanút – gyorsan kiment a fürdőszobába, és kinyitotta a csapot, hogy legalább farkaszemezve tükörképével egy rövid ideig a hosszú út porát lemossa arcáról.

Mialatt a lovag a fürdőben tüsténkedett, és igyekezett előnyösebb helyzetbe verbuválni bombázó frizuráját, melyek a hölgyek többsége is nagyon kedvelt, addig a csélcsap asszonyka megeresztett egy afféle alibinek is roppant beillő telefont hóbortos, és idegesítően aggodalmas, alamuszi férjének:

-… Halló… Ott vagy drágám! Csak azért kerestelek szívecske, hogy megmondjam, egy kicsit ma később megyek haza, mert elmaradtam a papírmunkával! – szólt bele a kagylóba, elfogadható mentségek után kutatva.

- És mikor jösz haza életem? – szokatlanul higgadt, türelmes és udvarias volt most a hangja, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, hogy lehiggadjon. – Nagyon szeretlek, és ugye te is tudod, hogy már most nagyon hiányzol!

- Tudod aranyom, és ne haragudj rám, de tényleg elszólít a kötelesség! – S most már annyira jólsikerült a leplezett hazugsága, hogy ezek után kár is lett volna, ha nem folytatja a megkezdett sorrendben tovább. – Kérlek adj egy jóéjt puszit a mi kis hercegnőnknek helyettem is, jó?!

- Igérem úgy lesz! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – gyorsan lerakta a vonal végén a ksgylót, mert titkoban már attól félt – jogos elégtétellel -, hogyha most elveszti a józan eszét, és egyenesen nekitámad feleségének, hogy egy semmirekellő rongy, és céda, akkor több, mint valószínű, hogy asszonya hamar gyanút fog, és lehet hogy lelepleződik a jól kigondolt, és előre kivitelezett terv.

A magánnyomozó egy bordó függöny mögé bújt el, gondosan vigyázva arra, hogy a lábai lehetőleg ne látszódjanak; még nagy szerencséje volt, hogy a közelében talált egy aprócska lábtartó puffot, amit – ha nem vették észre -, oda tudott a lábai közelébe húzni halkan.

Amikor az aktuális, immáron minden férfias hódításával föszerelkezett lovagocska a hálóban termett Ádám kosztümben, hogy vágyait, és ösztöneit végre kiélvezhesse, a felesége sem tétlenkedett megszeppenten, és félszegen: úgy ahogy volt valósággal izzó vágyban letépte magáról a ruháit, és most végre valahára, mint egy tökéletes Ádám, és egy még rendkívülibb Éva néztek egymással farkaszemet, miközben sikeredett kellőképpen fölkorbácsolni mohó elragadtatásukat, és vágyaikat egymás iránt.

A magánnyomozónak sem kellett több: előkapta a digitális fényképezőgépet, melyet rejtett állapotba kapcsolt, így nem a vaku természetes képeket készthetett a jól megvilágított szobában, majd a biztonság kedvéért a diktafont is bekapcsolta hogy minden hangot, és sóhajt rögzíthessen.

A jó két órás társasnak mondható, túlzottan is intenzív, és kellőképpen erotikát sem nélkülöző együttlét után végre a két turbékoló felöltözött és elmentek sétálni kettesben. A függöny mögé lapult gondos és szorgalmas detektív pedig azonnal kilesett, hogy tiszta-e az adott terep, melybe kényszerült?

Azonnal kikapcsolta a diktatonját, melyen megtalálható volt mind a két személy hangja, majd fogta magát, és angolosan távozott.

Másnap azonnal telefonált az ügyfelének, és kijelentette, hogy eddigi feltételezése igaznak bizonyult, mert felesége ténylegesen megcsalta őt, így a behajtható összegnek csupán a felét fogja tőle elkérni, megcsalások kedvezményeként!   

A HALÁL PÁRBESZÉDE

Bozsek Iván nyelvész docens volt: mindig makulátlan tisztaságnak örvendő, hetvenes években divatozott, kockásmintás öltönyben járt, pufók, sonkás lábakkal, melyekre csupán kínzó erőfeszítések, és inkviziciós eljárásokkal sikeredett felvenni a boka – vagy félcipőt. És egy lajhárra emlékezető, lomha boci szemekkel szerette meghallgatni éppen esedékes nyelvészhallgatói további észrevételeit az éppen folyó szemináriumok anyagából; hogy mit rontott, vagy hibázott ő, és természetesen a legfontosabbat, hogy az illető nebulók vajon milyennek is találják az óra sajátságos, és különösen elütő, mondhatni szokatlanul barátságos, és közvetlen hangulatát a többi szigorúan despota, és merev foglalkozás helyett? A katedra melletti kis asztalon mindig gondos, gyilkos precizitással, akárcsak egy gondosan strelizált műtőbe tévedt volna be az ember különféle – elsősorban irodai segédeszközök, jobbára tollak, és ceruzák kihegyezett tűhegyeivel nézett röpkén farkaszemet az, aki abban a csekélyke megtiszteltetésben részesül, hogy a táblánán számolhatott be legújabb, szenzációt csekély mértékben keltő kiselőadásáról. Később ugyan kinevezték – persze itt is a holtversenyt, és a döntetlent, a fej-fej melletti célt kellett valahogy kiegyenlíteni -, a nyelvészeti tanszék helyettes tanszékvezetőjének, de szerény úriemberességével ezt már maga is érezte, hogy összeegyeztethetetlen lett volna – tehát így maradt meg mindenki örök kedvencének a ,,barna medvévének” mert ezen a becenéven ismerte a hallgatóság apraja-nagyja. Tanár kollegái szinte kivétel nélkül, egytől-egyig irigykedtek rá, amiért annyira jól érette a fiatalok szleng – és tolvaj diftongusait, és emelett közvetlen, és barátkozós humorral is megáldotta az ég, hogy sok esetben nem rejtették véka alá saját, önző neheztelésüket is, hogy például más órák alkalmával az aktuális csoport teljesítménye erősen gyengülő tendenciát mutat! Egyszerre volt békét teremtő, megnyugtatóan elnyújtott, és ugyanakkor szándékosan szájbarágós modora mögött valami apai rokonszenv, amit szinte mindenki méltányolt - különösen azok, akikből még nem veszett ki az emberség, és a közvetlenebb rokonszenv. Egyszerűen művészi fölénnyel volt képes ecsetelni a legújabb töltelékszavak ragjait, és az adott legújabb nyelvművelő lexikonok szócikkei között is akadt bőven csemege, akik megtisztelték azzal, hogy nyugodt, mindig kiegyensúlyozott, szinte már álmosító hangját akárcsak bármikor is önszántukból végighallgatták.

- Tudják, amikor én még anno a Színház és Filművészeti, akkor még főiskola berkeiben oktattam a pallérozatlan, és kellően kiforratlan ifjúságot – kezdett szinte végestelen, mondhatni hömpölygő szófolyamba, melyet mindig kellően pikáns, és megmosolyogtató szájbarágósság követett -, egynémelyik közkedvelt színészóriásunk elkövette azt a könnyelmű, különc szemtelenséget, hogy elfelejtett nekem köszönni! Nekem, aki már azért akkor is letettem valamit az asztalra! – s mintha önmaga is meghatódott volna a fellelngzős öntömjénezéstől, mely hangjában érződött, volt benne kisebbfokú sértődöttség is: mintha a múlt emlékei nem hagynák nyugodni, és mindig megtorolhatatlan sérelmek formájában mutatnák meg a maguk természetét.

- De hiszen annyira egyszerű! Aki abból él, hogy örök gyereknek kell maradnia mindenáron, attól a felnőtté válás szabályait nem lehet erőszakkal kikényszeríteni! – s mintha csak magát akarná állításával meggyőzni tudatosan könnyedén a levegőbe legyintett egy kézzel.

Különben, ha valamelyik téma fölkeltette az érdeklődését; költészeti, esztétikai problémákra is abszolúte nyitott volt, akkor izzó, barnaszemmmel határozottan forradalmi szellem hatotta át minden porcikáját, és lassú, lajhárszerű végtagjait.

Éppen ezért Dr. Bozsek Iván kissé hóbortos, és egyben szórakozott is volt: egyszer például szórakozottságában elfelejtette az egyetem aulájában tisztességesen megkötni a cipőfűzőjét, és így majdnem úgy orra bukott, hogyha nem lett volna a rettegett nyelvészeti tanszék egyik meghatározó, különc, és emblematikus figurája, akkor minden bizonnyal rajta vidultak, és viccelődtek volna hiénalelkű kollegái is! Az osztályzások, és feleltetések már csontighatolón untatták, és a kiselőadásokkal zökkenőmentességével is bajai voltak, amit viszont nagyon kedvelt, ha az adott fiatalabb nemzedék tagjai hozzámentek ügyes-bajos mindennapi dolgaikat megbeszélni vele, mert erkölcsi helytállása, és megbízható bizalmassága folytán nem volt olyan sorsüldözött, vagy árva nebuló, akit ne fogadott volna örökbe, és ne vont volna kölcsönösen védőszárnyai alá. Kellő tapintattal, és úriemberek módjára lelkiismeretesen hallgatta végig osztálya csip-csup szerelmi ügyleteit, és időközben a szemfülesebbeknek megeresztett egy-egy tévedteg, megbocsátható, de őszinte mosolyt. Egy időben még a kollegái is azt hitték róla, hogy megbetegedett súlyosan, mert kis Suzukis bádogkaszniával, melynek csupán három ajtaja volt, egy meghatározott ideig nem járt az előadásokra. Mint később kitudódott egy lelkes, és rokonszenves diákját protezsálta be az egyik függetlennek nevezhető, szépirodalommal foglalkozó folyóirathoz.

Dr. Bozsek kissé megkésve jelentkezett a lényegretörő, tantestületi tanácskozáson, és mikor nagy hirtelen megjelent csapzottan, és verejtékezve – mert azért kellő, kisebb súlyfeleslege is akadt a felgyűlemlett évei alatt -, olyan tanár kollega nem volt, aki kérdőre ne vonja megváltozott viselkedése miatt:

- De hát Ivánka! Az ég szerelmére! Veled meg mi a csuda történt?! – kérdezgették ezt az egyetlen mondatot, akkor már többen is.

Miután kifújta a tüdejében fölhalmozódott, fölöslegnek számító levegőt, pár percig értetlenül meredt az előtte a székükön mocorgó tanárokra.

- Semmi sem történt! Nyugodjatok meg! Csupán egy nagyon kedves, volt tanítványomat igyekeztem beavatni az irodalmi kenyérkereset rejtelmeibe!

Egy kerekkeretes szemüveges úr, akin makulátlan öltöny úgy feszült, mintha legalább is bálba, vagy nagyobb társasági eseményre készült volna, és akiben fölöttébb ellenszenves vonás izzó, mérgező barna szeme volt, hetykén, mint egy koszorúslány fölszólalt. Meglehet, hogy csak a saját álcázott igazságát szerette volna minél könnyedébben kitágítani, és elhitetni:

- De drága Iván! Nem gondolod, hogy a tanítványaid már mind felnőtt emberek? Miért hagyod, hogy a védelmedre szoruljanak, és hogy ezek után te még pátyolgasd őket?! Nevetséges egy helyzet! – két vékony karját, szándékosan, és tiltakozásszerűen keresztbe fonta maga előtt. A nyelvtörténetet oktató, hetvenkedő, és gonoszkodó tanár maga elé meredt, mint aki kulturális, megvívható vitára készülődik…

Most csodálkozva figyelt fel kollegája megjegyzéseire:

- Zolika, mondd csak ezt rám értetted? – kérdezte szájbarágósan, mellyel szándékosan – megesett -, hogy sikeresen fölingerelte a társait. – Én azt javasolnám tisztelt tagtársaim, hogy mindenki maradjon meg a maga szakterületében, és a többit bízza nyugodtan rám! – kijelentésnek hangzott volna, de aki csak kicsit is jobban megerőltette magát, és vette a fáradtságot, hogy jobban odafigyeljen, kihallhatta belőle az enyhítő fenyegetést.

- Mi az… - csodálkozott Bozsek – Miért érzem azt, hogy sok esetben, ha a tettek mezejére kellene lépnünk magunknak is, akkor csupán bort iszogatunk jókedvűen, és cselekvésre buzdítunk, de közben pedig borból víz lesz, a cselekvésből pedig értelmetlen szócséplés?

Szinte tapinthatóvá vált a gyilkos csönd. Mindenki behúzta fölét-farkát, mint a lapuló cinkosok, mikor árulásra, vagy összeesküvésre készülődnek.

Az egyik fiataloscska tanárnő értetlenül megrázta a fejét feléje, aztán alig hallhatóan motyogott valamit – amit egyébként pedagógusok között sosem volt divatban -, de Bozsek Iván csak szépen ívelt, és kifejező szája mozgását láthatta. Szándékos, színpadi mozgással a fülére mutatott, mint aki nagyon rosszul hall, és szájmozgással jelezte feléje, hogy nem hallotta amit mondott. A fiatal, most még tapasztalatlan hölgy vékony papírcetlit gyűrt össze, amire néhány csenevész sort firkantott: ,,Ivánka szívem! Jobb volna, ha most befognád a szádat, mert sok lesz az ellenéged!”

- Ez csupán a megtévesztés egyik hathatós eszköze! – rikkantotta el magát, társai legnagyobb ámulatára, mert nagyon kevésnek volt mondható azon ünnepélyes jellegű alkalmak száma, amikor Iván ténylegesen kiengedte a hangját. Sokan egyenesen meg mertek rá esküdni, hogy szépen bordázott dallamai csupán csak a legendák ködében léteznek.

Átvillant az agyán, hogy mi lenne akkor, ha a valóban fontos, és sorsfordító ügyek előtt mindig meghátrált volna valaki? Lenne akkor autómotor, repülőgép, vagy gyógyító szerek, amik meghosszabbíthatják kellő sikerességgel az emberi életet, hogy maradjon még elegendő, szorgalmas idő az embernek befejeznie saját magát…

Semmivel sem törődve, amíg az értekezlet be nem fejeződött, kényelmesen hátadőlt, és csak számolta egyre vissza, elhasznált Doksza karóráján az elig múló, sokkal inkább egyetlen helyben veszteglő, tétova másodperceket. De legbelül érezte, hogy makulátlanul vigyázott, kristálytiszta lelkét gyorsan elönti a fertőző szenny, és mocsárvilág: még talán soha ennyire védtelennek, és kiszolgáltatotnak nem érezte magát, pedig már lassan több mint, negyvenhét éve volt ezen a nyelvművelői pályán. Professzork áltak sort gyakorta egy jó beszélgetésért ajtajánál. Ekkor már minden körvonalazódni látszott, és döbbent nyugalom lett úrrá benne. Egy megkezdett kulturális gondolatot folytatott tovább önmagában, és rájött arra, hogy a jövő nemzedékének a legfontosabb megtanítania a hitvalló, emberi tartást, mely az erkölcs egyik megingathatatlan alapköve.

Kinyitotta száját, mint aki beszélni, szólni, és hírmondóként igét hirdetni jött volna erre a posványos, bigott vidékre: a mentős intett az orvosnak – nem volt elég az idő, kórházba szállítás következtében elhunyt. Nem élhetett még eleget, hiszen feladata ltt volna még éppen elég…      

TAN-KÖLTEMÉNY

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Ösztönösen hibátlan agyonkozmetikázott zongorabillenytű-mosolyok felé törekedtek s könnyelműen önmaguk elé legyintettek, ha őszinte-szót kért tőlük ártatlan gyermek, kisstílű Golgota-ember! Nyugalom titkos harmónia-egyensúlyával inkább kakofóniás mitugrász tébolyt teremtettek semmint élhető közeget egy tudatosabb normalitáshoz!

Görcsösen akarták a szándék-szennyet s flörtölőn farkasszemet néztek lelkiismeretük fehérneműs megvesztegethetőségével; itt ma már az Akarat is csődöt mond bátran; egyesek felfuvalkodott, kisstílű sztárocskáknak ölükbe pottyan a látszat-siker negédes íze! Megragadható boldogság után kellene futni s ragaszkodni érte eltéphetetlen tíz körömmel! Vékony aranyfonálon rángatott angyafejek s szalmabábok vagyunk csupán, még szánalmas törtető, kis életünk lepereg!

Önző kisajátítása folyik felhalmozott földi javaknak még az önmagának tetszelgő, földi-cinikus Világ jószolgálati plecsniket osztogat! – Mélyebb kútfenékről ácsingózunk ikrásodott melaszos fények után; tűrés-tagadás ellentétpárja mikor szavatolhat már Különbékét?!

                                             ÖNZETLEN ODAADÁS

Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyetértében a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Mégcsak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépiordalom gyöngyszemeiről, és elfeledetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe merült, illetve ismeretlen, anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikopotak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.

Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés – és névnap, házassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekélységgel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és búskomor lelkét lehetősleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.

Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a konyhakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyelmesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megismerhetett.

- Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakalapodat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akrná roppantani azt idegeskedéseiben. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.

A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; mégha kicsit esetlenül, és tapogatózva halladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és pallérozott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhatta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”

Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegretörőt és fontosat. Ha csirkét kellett végni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvégezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.

Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy elsőként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki vénéjába. Márha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsodzni kezdett az isten hidege.

- De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé bebújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvére beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbecsülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben szerette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egoját, mert így magánakvalónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikeresen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!

- Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedvelem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan sajnáltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.

-Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csupán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy elmés, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a fölborzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta altatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különösen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésében.

A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán bennejártak az őszben, és erősen közeldtek a tengerifosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.

Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsajátítani a kerítésfestés minden csinját-bínját; előbb rozsdakefével, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vashúzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozsdát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a megmaradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre. A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biztatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállítást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmeltek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd mégegyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!

Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatalasszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja uszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen aprócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:

- Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elismerésem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.

- Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a megkezdett munkáját, mert az aznapi meterológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivatarokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyorsan száradó festék garanciáját.

- Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejezni, mert gyülekeznek a fellegek!

A fiatalsszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.

A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hirtelen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védtelenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egyszerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek megsértettek…

- Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.

- Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt az az megint csak imponáló, és előnyös tulajdonsága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.

Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyöggel bombázta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zudított rájuk.

Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és megérezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!

- Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.

A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rutkó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult elefántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is környékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.

Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meghalotta, ha egy tű leesik valahonnét.

- Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szilárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???

- Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.

- Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jóformán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan füllleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagylót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megérkezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másut tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az újraélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és világosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.

Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvankét kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vizilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszonyban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dícsértet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mesterséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.

A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott helyszínre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.

                                                         KÉT DEFEKT

Annamari lekapta a fogasról a sálját, mert erősen havazott, és nem szerette volna, ha hamar kimelegszik. Kabátját maga után repítette.

- Azt hiszem megtaláltam az Igazit! – mert így mondta nagy betűkkel, hogy mindenki tisztán érthesse.

Butkáné kiemelte aprócska, összetöpörödött madárfejecskéjét a kiskonyhából, amiben jó, ha ösz-visz két ember ha elfért. – Hogy mit csináltál???

- Jaj, most mi van már megint? Ég a ház vagy mi fene? Hivatalosan is egybekötöttük az életünket!

- És ezt csak ennyire felllengzősen, és könnyelműen kijelented? Hát tudod, én ennyi idősen még anyám mellett maradtam és lestem minden szavát, hogy mire figyeljek nagyon, ha azokkal a galád és alattomos férfiakkal találkozom! – mondataiban már ott reszketett a féltő anyai intelem, mely minden gyereket, és fiatal felnőttet egyenként megillet, de ott volt benne egy letűnt korszaknak a neheztelése, és tartós kiábrándulása.

- Hát hogy kellett volna bejelentenem? Mondd csak?! Igazad van… - töprengett egy pillanatra. –Vennem kellett volna egy üveg jóféle francia, vagy nem is orosz pezsgőt az az igazi, vagy nem?

- Tudod nagyon jól édes kislányom, hogy nem erről akartam szólni… De ennyi bizalmat, amikor ekkora bejelentést teszel azért elvárhatnék tőled. És különben is – vert agyában léket a gondolat -, szegény áldott jó apád áldását még nem is kérted! – csapta össze májfoltos, rücskös kezeit. – Butkáné hangja bár arról tanúskodott, hogy teljesen felment a vérnyomása és látszólag roppant ideges, és majd fölrobbanna tanácstalanságában, amiért kislánya az ő tudta nélkül így cselekedett, most mégis erőt vett magán. Színtelenre, és kicsit halkabbra is vette a hangját, mint egyébként. Ez a megváltozott hang már inkább arra volt közvetett bizonyíték, hogy elfojtotta indulatait, talán valami iránt, akit eddig nem is ismert…

- Drága anya! Tudod, hogy nekem ti ketten nagyon fontosak vagytok, mert tőletek kaptam az életem, de most már felnőtt, önálló nőként szeretnék cselekedni! Hát hogy is néz ki, hogy már majdnemharminc vagyok, és még mindig a szüleimmel élek együtt! Nem tartod ezt egy kicsit furcsának, és különösnek? Szerintem nagyon is az! – folytatta rábeszélőn.

- Hát az ember inkább a saját szüleivel lakjon, mit holmi jöttmentek társaságából verbuváljon magának albérletet! – jelentette ki Butkáné kerek perec.

- Bocsáss meg édesanyám! De kérlek szokjál már hozzá, hogy felnőttem, és megtanultam elfogadni a létezés bizonyos törvényeit! Mondd csak? – kacsintott sokatsejtető ravaszkodással rá azokkal a hamisíthatatlanul megbabonázó barna szemeivel -, nem szeretnétek apuval egy kisunokát? – s szívében már repesett titkokban a boldogságtól, hogy lehet, hogy anya is belemenne.

- Hányszor megmondtam, hogyha télvíz idején már az előszobában fölveszed a sáladat rád fog melegedni! Legalább annyit tegyél meg a kedvemért, hogy most leveszed a sálad és majd a földszinten rendesen fölöltözködsz! ,,Pont most akarom féltőn óvni minden bajtól, amikor már asszony lett hirtelen? Nem érzem magamnak túlságosan nevetségesnek?” – így töprengett. Hirtelen fájdalmas lett neki minden egyes nyelési reflex. Pont most akarja az ő kislányát megnevelni. D mit akar, hát már réges rég elmúlt húsz éves! Most is láthatta semmi szüksége további jótanácsokra! Amit egyszer a fejébe vesz… Makacs, konok, és karakán pont mit az apja! Azt gondolta, ha túljut sikeresen a kamaszokra jellemző általános lázadási korszakon majd csak lehámlik róla fokozatosan az érdesség és megmarad a finom úrihölgy kellem, de lehet hogy tévedett! Mindig éber, és kutató tekintete gyönyörű hollófekete hajzuhatagára tévedt, amit most – vélhetően a felnőtt érettség megkérdőjelezhetetlen jeleként -, kontya felkötve viselt, ami különleges királynői tartást hangsúlyozott gyönyörű arcának. Voltaképpen egyetlen panasza sem lehetett rá, elvégre egész gyerekkorában mindig rendes kislányok módjára viselkedett: megterítette az asztalt, leszedte az edényeket, és természetesen kertelés nélkül el is mosogatott. Nem mert semmilyen körülmények között visszabeszélni sem, még akkor sem, ha a rajongásig imádott apja – aki tudvalevően sokkal engedékenyebb volt vele, és el is olvadt tőle nyomban, mint az anya -, olyasmiket is megengedett, amit egyébként talán nem kellett volna: megtanította autót szerelni, kicserélni a gyertyákat, és leengedni az olajat. A kerékcsere is egsézen jól ment volna, csak amikor kigurultak a gurulós székkel a kocsi alól, és mindkettejüket sűrű, tartalmas olajfoltok borították, és ezen nevetni merészeltek édesanya egyből fülön ragadta az akkor még kicsit lánykát:

- Most nézd meg magad bogaram! Hát szabad ezt?! Nézd meg a szép kis ruhád csupa olajfoltos lett, most hogy mosom ki?! – kétségbeesése vezette meggondolatlan kezeit, amikor kisebb pofont osztott kicsiny fenekére, amitől kserves, vigasztalhatatlan sírásban tört ki, és az ünnepi fahéjas porcukros tejbegírzt sem merte már elfogyasztani…

Körülbástyázta később magát könyvekkel, mert a szépirodalom volt az egyik gyengéje, s egy idő után sokszor esett bele önkéntelenül is abba a gyakorlatba, hogy mindenkit az irodalmi értékek szintjén mért; ami azt jelentette, hogy tizes skálán igyekezett kategórizálni az adott típusba besorolhatott embereket! Voltak példának okáért cingárak, azaz hetvenkedők, és jóképűek, azaz arrogánsak, és egoisták is. De voltak enyhén, vagy nagyon molettek, - mert a kővér szót ki nem állhatta -, és rájött arra, hogy ezeknek az embereknek sokkalta érzékenyebb, sebezhetőbb és különösen érzékeny lelkiismeretük van, ai nemcsak hogy befogadó, és fogékony a problémákra, de sokkal jobban el lehet velük beszélgetni, mint mondjuk a túlzottan egészséges önbizalommal rendelkezőkkel.

- Rendben van! Férjhez mentél! De édes Nerina kislányom, azt akarod, hogy anyád szívinfarktust kapjon?! – mozdulata félbemarad, féluton megtörik.

- Anyu! Mi nagyon szeretjük egymást, és legalább tizennégy órát végigbeszélgettünk, mire erre az elhatározásra rájöttünk, és meghoztuk az adott döntést! Nem értem, hogy mi a bajod ezzel?! Különben is szeretnél unokát vagy nem?!

- Miért volt olyan sürgős?

- Hát tudod, ha az ember átélte az első egyéjszakás kalandját, és történetesen szándékosan nem védekezett, akkor jobb, ha a készülő, kis emberke már családba születik!

Butkáné arca hirtelen elkékült, előbb lilásszínű árnyalatott vett fel, mint aki szemlátomást majdhogynem megfullad a levegőtlenségtől, aztán igyekezett sokat tapasztalt, felnőtt asszonyként megállni a helyén, és lehetőleg nyugodtan válaszolni:

- És mondd csak? Miből fogjátok eltartani az unokámat? – mintha önmaga sem akarna hinni a mondatok súlyában először mondta ki hangosan az ,,unoka” szót.

- Anyu! Igyekeztem mindenre gondolni! Amíg az egyetemre bejárok, addig a nagyszülőknél lesz; nélatok, vagy a Peti szüleinél, amikor jut egy kis időm magamra, legfeljebb azt is a gyermekemnek adom! Így már jó lesz?!

- Megmondod végre, hogy ki a férjed?

- Megmondhatom, de ezt előbb is kérdezhetted volna!

- Ne haragudj!

- Kurolya Péter lektor, amatőr író, költő, könyvtáros.

- Az a tohonya, dagadt, kis senkiházi, aki a minap is itt volt és utánnad éreklődött! Enyje, enyje azt hittem, hogy kifinomultabb az izlésed!

- Nem tűröm, hogy így beszélj a jövendőbeli vejeddel! Igenis, vedd tudomásul, hogy nagyon jól megértjük, és ki is egészítjük egymást! – szögezte le a bájos, ifjú hölgy, és azokkal a mandulaszemeivel most úgy tudott nézni, hogy legszívesen ott helyben megfojtotta volna egyetlen anyát, mert túl könnyedén, és könnyelműen ítélkezett!

Butkáné előtt most hirtelen képzeletében felbukkant az a bizonyos fiatalember: kényelmesen helyet foglalt magának a fotelban, és őt bámulta. Meglátszott rajta, hogy kellemetlen sajátosságával erősen folyton verejtékezik. Szeme olyan zöld volt, akár az irigy öntudat, mintha egy pöffeszkedő, dagadt macska akart volna almot könyörögni. Ez vette el az ő kislányát?! Ez???

Annamari látszik tűrtőztetni magát, ezért összepréselt szájjal mer csak nevetni! – Látom máris utálod! Pedig még be em tette nyugodt körülmények között a lábát hozzánk.

- Ezt nem mondhatod, drága kislányom! Még semmit sem tudok róla! Nem állítom, hogy mást szemeltem ki neked, de ha már így alakult… - erősen a plafonnal néz farkasszemet. – Azt gondoltam a Tóni gyerek nagyon jó lesz, hiszen már nem is tudom az idejét mióta is istenítetted, hogy ,,a Tóni így, meg a Tóni úgy”

- Közben sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy Tóni csöppet sem azt akarja aki vagyok, de meg szeretne változtatni gyökeresen, és ezt viszont nem engedhetem, mert akkor odalenne belső személyiségem! Nehéz döntés elé állított vele kapcsolatban az élet, de szerencsésen túl vagyok már rajta!

- És mondd csak édes lányom? Szerinted ez ilyen egyszerűen megy?! Én évekig bánkódtam, amikor apád kinézte magának azt a kis riherongyot csitrit, akinek annyi sütnivalója se volt, hogy tudja mennyi kettő meg kettő, csak állandóan figyorgott, akár egy érett vadalma! Nem is érthetem igazán, hogy jóapád mit kedvelt meg benne! S mikor azt hittem apád végül engem választott akkor is már másnap minden nőt megbámult az utcán, aki csak velünk szembe jött.

- Azt hittem, hogy megismertél már huszonnyolc év alatt! Engem más fából faragtak, mint apust te is tudod! Nesokára itt lesz a Peti. Remélem ma legalább moderálod magad!

Butkánéban bennemaradt ez a kijelentés: őt sohase kellett még fegyelmezés terén fölszólítani erre, vagy arra a viselkedési formaságra.

- De olyan kis tohonya, és jelentéktelen emberkének láttam…

- Megfogsz lepődni, drága anyám! Petinél kedvesebb, és mindig figyelmesebb férfival ritkán hozott össze a sors. – Annamari szája mosolyra görbült, de olyan ellenállhatatlanul, hogyha férfi lett volna a szobában bizony menten megdobban a szíve. Gyerekes, anyhén telt ajka beszédre nyílt: - Nekem ő már a párom! Vagy ezt is meg akarod tagadni tőlem?!

- Nekem kislányom, tudhatod, hogy a te boldogságod a legfontosabb!

- Akkor engedd meg, hogy járjam végre a saját utamat!

- Én annyira meglepődtem, bevallom, amikor először kibökted, hogy hozzámentél valakihez… de mégis ennyire gyorsan, és semmivel sem számolva… - felelte Buktkáné, de valami olyan fojtottság telepedett az egész helységre, hogy attól kellett tartani, hogy a levegő kis híján felrobban! Eldöntötte, hogy most nem beszél róla többet, de magnának sem vallotta be, hogy fogaskerekekként őrlödő gondolataiban mindvégig a fiatalember pufók arca lebegett…

- Máris valósággal megbabonázott ugye? A befolyása alatt tart, és te rózsaszín ködökben tud csak miatta gondolkodni! Jól ismerem én minden gondolatodat kislányom! Neked elcsavarták már az eszedet is, hogy ekkora képtelenségbe lovald bele magad! Ez már nem te vagy! Teljesen átvette feletted az uralmat az a gazember!

A bájos, ifjú hölgy egyszerre meghökkent:

- Hogy mondhatsz ilyet, hisz nem is ismered?! Látom már téged csak a saját magad egyénieskedése izgat és érdekel, és hidegen hagynak az én érzelmeim! Szerintem téged csak a házasság ténye zavar igazán! Eltaláltam, vagy nem?!

- Ha már kérdezed! Kimondom: Igen!

Butkáné amilyen gyorsan csak tudott megpróbálta türtőztetni kikelt indulatait, és hogy lánya ne sejthesse mi munkálhat benne a felszín alatt gyorsan berohant a kiskonyhába, hogy jól kisírja magát. Önmagában titokban arra számított, hogy megható könnyeivel egyszerre manipulálhatja, és sakkban is tarthatja immáron teljes joggal felnőtt lányát. De Annamari utána ment, de megtorpant az ajtóban, amikor erős rázkodó szipogást hallott; ,,mi történhetett egy ilyen erős asszonnyal? Hiszen nálánál lélekben erősebbet soha életében nem ismert!” - megijedt felismeréssel fedezte fel, hogy édesanyja sírva fakadt: aztán, hogy min hatódott meg annyira azon-e, hogy lánya végre párjára lelt ebben a fölbujdult világban, vagy arra, hogy immáron semmi beleszólása sem lehet berendezkedett életébe – a határvonalat így is nehéz lenne kijelölni.

A nappaliban motoszkálás hallatszott; a hölgy rendezkedett. Próbálta eltűntetni alapos gondossággal a port, és a kellemetlen füstszagú párlatokat, melyek hosszú évek során előnytelen minőségben beették magukat a falak tapétáiba, és a kifinomult izlésről gondoskodó bútorok szöveteibe. Meglepően sikeresen haladt. A földúlt anyuka nemsokára – alig három óra múlva már rendesen, ünneplőbe fölöltözködve kijött a konyhából; mintha egy teljesen másik ember állt volna meg felnőtt lánya előtt: - Annamari…

- Tessék anya…

Érezte, hogy a megbocsátó mondatok melyek most fejében, mint a száguldó hullámvasút kavarogtak, még mondania kellett volna valamit: de hang nem jött ki a torkán. mindkettejük tekintete beszélt helyettük is, mint egy összekötetést megteremtő, láthatatlan telepátia. ,,Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled lányom!” – volt az anyuka tekintetére írva.

- Te jó Isten! Nemsokára itt lesz a férjem! Mit lehet pik-pak pár perc alatt készíteni vacsorára? – idegesen kezdte tördelni a finom hattyúkezcskéit Annamari, ami egyenesen arra vallott, hogy általában nyugodt, és higgadt érzelmeit valami megzavarta, mert egyre idegesebb. Nagyon szerette volna, ha ezen a ,,bemutatkozós” estén lehetőleg ha tökéletes nem is lesz, de legalább minden stimmelni fog.

Csöngettek alig három óra múlva pontosan; Annamari férje mindig is pontos ember volt, és ebben nem tűrt magával szemben – legalább is -, ellentmondást!

- Jónapot kívánok, kezit csókolom Géza vagyok! – kezet csókolt illedelmesen előbb az idősebb anyukának, majd immáron friss, és kicsattanó feleségének. – Igazán úgy örülök, hogy megismerhetem kedves Butkáné! A ,,mama” megszólítást szerény félénkséggel szándékosan kerülte, mert attól tartott, hogy a kissé ellenséges matróna az este folyamán lehet, hogy még meggondolja magát, és nem lesz ennyire szívélyes.

- Butka Lajosné vagyok, és ez itt a lányom Annamari! – volt valami hűvös, mondhatni rideg távolságtartás mondatai mögött, amit csak a messziről jött ember ismerhetett egészen. Kellett néhány perc így is mire nagy nehezen fölengedett. Nehezen szokta meg ezt a vadidegen férfit aki bepofátlankodott az életükbe. A pufók, tokás nyakától kezdve, a nagy hegyes füléig, és a csöppet sem előnyös, általában mindig rövid, csikós frizurát viselő fizimiskáját ellenszenvesnek találta már akkor, amikor legelőször jött fel hozzájuk – akkor még egyszerű fiatalembr minőségben, hogy segítsen Annamarinak fölkészülni az év végi vizsgákra. Még mindig képtelen volt elhitetni magával, hogy lánya körül olyan jó partiképes fiatalok forgolódtak: mit ehetett az ő lánya egy ilyen, mint ez? Semmi fizikális adottsága nem volt arra, ami a legtöbb embert azonnal szimpatikussá, vagy vonzóvá teszi.

Géza két csokor virággal állított be, mert így kívánta az illem: az egyiket természetesen az anyukának, a másikat ifjú, gyönyörű feleségének szánva.

- Ó, édesem! – borult cuppanós csókokkal a nyakába felesége. – Ezt mind nekem hoztad? – sugárzott róla az öröm, és boldogság.

- Mindent megérdemesz!

,,Legalább a jómodorról nem feledkezett el!” - nyugtázta kicsivel meghunyázkodva az anya.

- Képzeld anya! Gézu nemsokára pénzt fog kapni, mert elszegődött egy hipermarketba raktárosnak, de emellett napközis nevelő is egy helyi általánosban! hát nem nagyszerű. – Egész este folyamán úgy szorongatták egymás kezét, mint a fiatal szerelmesek közt szokás.

- Hát ez örvendetes! – Önmagát akarta figyelmeztetni, mert fogcsikorgatása saját magát is leleplezte, hogy nem szívlelheti ezt az embert.

- És mondd csak édes fiam, a szüleiddel mi van? – reszkírozott meg egy udvarias kérdést.

- Édesanyám még mindig dolgozik, mert a nyugdíj korhatárt még nem töltötte be, apámat sajnos alig két éve, hogy elvesztettük! – fátyolosságot sugalt a hangja, és időnként megreszketett. Annamari azonnal megszorította kezét, ezzel jelezve, hogy történnék bármi, rá mindig számíthat.

- Ezt őszintén sajnálom fiam!

Szótlanul ült az egész beszélgetés ideje alatt ettől kezdve, és önmagába mélyedt. Mintha az amit hall megnyugtatta volna, de el is szomorította egyben.

A vacsora végeztével Géza búcsút mondott megintcsak jólbevált kézcsókjához folyamodva, és látszott hogy ezúttal talán jövendőbeli anyósa is megbékél.

- Igazán nagyon kellemes este volt! Megköszönöm mindkettejüknek! – kezetcsókolt illedelmesen, majd elbúcsúzott.

- Gézuka, kérlek várjál meg a lenti ajtónál jó! Egy perc és megyek! – kérte felesége. – Még beszélnem kell anyával. –Visszatért otthonuk színfalai közé.

- Ezt remekül csináltad anya! Gratulálok! – csapta kétszer, mintha tapsona tenyérkéit. – Egyszerre voltál kimért, és hideg, de ha jobban meggondoljuk nem annyira támadó, mint egyébként! Elismerésem.

- Miért, talán nem jól csináltam a dolgomat? - kérdezett vissza.

- De, nagyon is! De mi már fiatal házasok vagyunk, és én azt szerettem volna, ha a férjem itt töltheti az éjszakát! Erre te mit csináltál? Semmit! Mégcsak fel sem ajánlottad szívesség gyanánt, hogy megtiszteld szerénységét. Többnyire úgy is sját akaratod érvényesül szinte mindig! Soha nem vetted ezt észre!

- Hát szeretem is hallatni a hangomat! – nem tagadta meg magát. – Most meg vagy sértve, de ne feledd hogy én csak a javadat akartam mindig!

- Ezt tudom, de van más módja is a kölcsönös rokonszenv kimutatásának! – úgy érezte, hogy végre a sarkára állt, és cselekedett.

- Ezúttal majd meglátom, hogy kettesben hogy fogtok ti éldegélni! Kiváncsi vagyok, hogy a férjed majd milyen fizetéseket produkál.

- Elképesztő vagy anya! Látod, téged mindig csak az anyagi haszon érdekelt! Szerintem már akkor is csak ez járt a fejedben, amikor szegény apuval összejöttél! – érezte ezt nem kellett volna, most keményebb volt, mint egy kőszikla.

Visszakézből egy hatalmas, égető pofon csattant, mely rózsaként, mint egy skarlátbélyeg éget hamvas arcán.

- Nem tűröm, hogy apádról ilyeneket feleselj! Megértetted?! Majd ha te is önállóvá válsz, akkor!

Most telt be a pohár; lánya egyenesen kiviharzott a becsapott ajtón, hogy férje karjaiba vethesse magát, ahol átmenetileg biztonságba kerülhet, és nem kell végighallgatnia anya sopánkodásait, síránozásait.

- Hát veled meg mi történt édesem?! – döbbent meg a pufók fiatalember. – Jaj, de hogy nézel ki? Anyád csinálta ezt?! Na, gyere ide! – óvatos gyöngésséggel átölelte, hogy a másik is érezze a nyugalmat, és biztonságot. –Nem lesz semmi baj, megígérem! Jó?!

- Jaj, Gézu! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem, és nem kérdezel semmit, csak elfogadsz!

Ezek után a vasárnapi közös vacsorák szépen lassan elmaradoztak. A fiatal házasok szertartásos alázattal viselték el az anyós piszálódásait, mert Annamari bárhogy is próbálkozott azzal, hogy megpróbálja előnyös személyiséggé változtatni gáncsoskodó anyát, időközben maga is rájött, hogy ez lehetetlen vállalkozás, úgyhogy inkább hagyta, hogy csináljon magával, amit akar, viszont a túlságosan kellemetlenkedő, és fullánkos megjegyzéseit ezúttal sem mindig hagyta. Megvárta, míg anyában átmenetileg leülepszik a méreg, és csak ezután szállt támadásba. De legbelül mindig résen volt, és figyelt is.

- Úgy igyekeztem tartani téged, hogy semmiben se szenvedj hiányt! És akkor te visszaélsz… - elharapta, mint eddig az érzelmeit rendesen.

- Az a baj anya, hogy te csak a szakmádat tanultad meg, miközben egyáltalán nem értesz az emberekhez! nem tudod a módszerét, és nem is ismered a titkát annak, hogy hogyan kell a másikkal bánni! Pedig hosszú évek alatt mennyit tanulhattál volna!

Torka egyszerre megtelt tiltakozással, és görcsös gombóc szorította össze a torkát, ha lányára emelte számító, kék szemét. Érezte mondani ilett volna valamit, de erőtlenség lépett fel benne, mint aki szabályosan elhgyta magát. Ismerte már ezt a harcias különállást, melyből sok minden kiszakadthat.

- Akkor megígérem, hogy megpróbálok ezentúl kicsit jobban viselkedni! Így már megfelel?! - bűnbánatot szándékozott gyakorolni, de érezte itt lenne már az ideje megbákülni végre, csak ehhez túlontúl makacs volt.

- Ne értem cselekedj, de inkább magad miatt, hogy a lelkiismreted is megmaradjon!

Később besötétedett, és megcsörrent a telefon az étkezőben.

- Gézu! Mit szólnál hozzá, ha átmenetileg hozzátok költöznék, mert úgy érzem itthon megfulladok!

- Édesem, bármikor jöhetsz! csak nincs valami baj? – hangja idegeskedő, aggodalmas színt öltött.

- Ne izgulj semmit! Önállósítom most magamat végre anyámtól! – Másnap búcsút intett megszokott kislányos életvitelének, és élete eddig legnagyobb hivatására készülődött: Kismama szerepre!