KÉT DEFEKT

Annamari lekapta a fogasról a sálját, mert erősen havazott, és nem szerette volna, ha hamar kimelegszik. Kabátját maga után repítette.

- Azt hiszem megtaláltam az Igazit! – mert így mondta nagy betűkkel, hogy mindenki tisztán érthesse.

Butkáné kiemelte aprócska, összetöpörödött madárfejecskéjét a kiskonyhából, amiben jó, ha ösz-visz két ember ha elfért. – Hogy mit csináltál???

- Jaj, most mi van már megint? Ég a ház vagy mi fene? Hivatalosan is egybekötöttük az életünket!

- És ezt csak ennyire felllengzősen, és könnyelműen kijelented? Hát tudod, én ennyi idősen még anyám mellett maradtam és lestem minden szavát, hogy mire figyeljek nagyon, ha azokkal a galád és alattomos férfiakkal találkozom! – mondataiban már ott reszketett a féltő anyai intelem, mely minden gyereket, és fiatal felnőttet egyenként megillet, de ott volt benne egy letűnt korszaknak a neheztelése, és tartós kiábrándulása.

- Hát hogy kellett volna bejelentenem? Mondd csak?! Igazad van… - töprengett egy pillanatra. –Vennem kellett volna egy üveg jóféle francia, vagy nem is orosz pezsgőt az az igazi, vagy nem?

- Tudod nagyon jól édes kislányom, hogy nem erről akartam szólni… De ennyi bizalmat, amikor ekkora bejelentést teszel azért elvárhatnék tőled. És különben is – vert agyában léket a gondolat -, szegény áldott jó apád áldását még nem is kérted! – csapta össze májfoltos, rücskös kezeit. – Butkáné hangja bár arról tanúskodott, hogy teljesen felment a vérnyomása és látszólag roppant ideges, és majd fölrobbanna tanácstalanságában, amiért kislánya az ő tudta nélkül így cselekedett, most mégis erőt vett magán. Színtelenre, és kicsit halkabbra is vette a hangját, mint egyébként. Ez a megváltozott hang már inkább arra volt közvetett bizonyíték, hogy elfojtotta indulatait, talán valami iránt, akit eddig nem is ismert…

- Drága anya! Tudod, hogy nekem ti ketten nagyon fontosak vagytok, mert tőletek kaptam az életem, de most már felnőtt, önálló nőként szeretnék cselekedni! Hát hogy is néz ki, hogy már majdnemharminc vagyok, és még mindig a szüleimmel élek együtt! Nem tartod ezt egy kicsit furcsának, és különösnek? Szerintem nagyon is az! – folytatta rábeszélőn.

- Hát az ember inkább a saját szüleivel lakjon, mit holmi jöttmentek társaságából verbuváljon magának albérletet! – jelentette ki Butkáné kerek perec.

- Bocsáss meg édesanyám! De kérlek szokjál már hozzá, hogy felnőttem, és megtanultam elfogadni a létezés bizonyos törvényeit! Mondd csak? – kacsintott sokatsejtető ravaszkodással rá azokkal a hamisíthatatlanul megbabonázó barna szemeivel -, nem szeretnétek apuval egy kisunokát? – s szívében már repesett titkokban a boldogságtól, hogy lehet, hogy anya is belemenne.

- Hányszor megmondtam, hogyha télvíz idején már az előszobában fölveszed a sáladat rád fog melegedni! Legalább annyit tegyél meg a kedvemért, hogy most leveszed a sálad és majd a földszinten rendesen fölöltözködsz! ,,Pont most akarom féltőn óvni minden bajtól, amikor már asszony lett hirtelen? Nem érzem magamnak túlságosan nevetségesnek?” – így töprengett. Hirtelen fájdalmas lett neki minden egyes nyelési reflex. Pont most akarja az ő kislányát megnevelni. D mit akar, hát már réges rég elmúlt húsz éves! Most is láthatta semmi szüksége további jótanácsokra! Amit egyszer a fejébe vesz… Makacs, konok, és karakán pont mit az apja! Azt gondolta, ha túljut sikeresen a kamaszokra jellemző általános lázadási korszakon majd csak lehámlik róla fokozatosan az érdesség és megmarad a finom úrihölgy kellem, de lehet hogy tévedett! Mindig éber, és kutató tekintete gyönyörű hollófekete hajzuhatagára tévedt, amit most – vélhetően a felnőtt érettség megkérdőjelezhetetlen jeleként -, kontya felkötve viselt, ami különleges királynői tartást hangsúlyozott gyönyörű arcának. Voltaképpen egyetlen panasza sem lehetett rá, elvégre egész gyerekkorában mindig rendes kislányok módjára viselkedett: megterítette az asztalt, leszedte az edényeket, és természetesen kertelés nélkül el is mosogatott. Nem mert semmilyen körülmények között visszabeszélni sem, még akkor sem, ha a rajongásig imádott apja – aki tudvalevően sokkal engedékenyebb volt vele, és el is olvadt tőle nyomban, mint az anya -, olyasmiket is megengedett, amit egyébként talán nem kellett volna: megtanította autót szerelni, kicserélni a gyertyákat, és leengedni az olajat. A kerékcsere is egsézen jól ment volna, csak amikor kigurultak a gurulós székkel a kocsi alól, és mindkettejüket sűrű, tartalmas olajfoltok borították, és ezen nevetni merészeltek édesanya egyből fülön ragadta az akkor még kicsit lánykát:

- Most nézd meg magad bogaram! Hát szabad ezt?! Nézd meg a szép kis ruhád csupa olajfoltos lett, most hogy mosom ki?! – kétségbeesése vezette meggondolatlan kezeit, amikor kisebb pofont osztott kicsiny fenekére, amitől kserves, vigasztalhatatlan sírásban tört ki, és az ünnepi fahéjas porcukros tejbegírzt sem merte már elfogyasztani…

Körülbástyázta később magát könyvekkel, mert a szépirodalom volt az egyik gyengéje, s egy idő után sokszor esett bele önkéntelenül is abba a gyakorlatba, hogy mindenkit az irodalmi értékek szintjén mért; ami azt jelentette, hogy tizes skálán igyekezett kategórizálni az adott típusba besorolhatott embereket! Voltak példának okáért cingárak, azaz hetvenkedők, és jóképűek, azaz arrogánsak, és egoisták is. De voltak enyhén, vagy nagyon molettek, - mert a kővér szót ki nem állhatta -, és rájött arra, hogy ezeknek az embereknek sokkalta érzékenyebb, sebezhetőbb és különösen érzékeny lelkiismeretük van, ai nemcsak hogy befogadó, és fogékony a problémákra, de sokkal jobban el lehet velük beszélgetni, mint mondjuk a túlzottan egészséges önbizalommal rendelkezőkkel.

- Rendben van! Férjhez mentél! De édes Nerina kislányom, azt akarod, hogy anyád szívinfarktust kapjon?! – mozdulata félbemarad, féluton megtörik.

- Anyu! Mi nagyon szeretjük egymást, és legalább tizennégy órát végigbeszélgettünk, mire erre az elhatározásra rájöttünk, és meghoztuk az adott döntést! Nem értem, hogy mi a bajod ezzel?! Különben is szeretnél unokát vagy nem?!

- Miért volt olyan sürgős?

- Hát tudod, ha az ember átélte az első egyéjszakás kalandját, és történetesen szándékosan nem védekezett, akkor jobb, ha a készülő, kis emberke már családba születik!

Butkáné arca hirtelen elkékült, előbb lilásszínű árnyalatott vett fel, mint aki szemlátomást majdhogynem megfullad a levegőtlenségtől, aztán igyekezett sokat tapasztalt, felnőtt asszonyként megállni a helyén, és lehetőleg nyugodtan válaszolni:

- És mondd csak? Miből fogjátok eltartani az unokámat? – mintha önmaga sem akarna hinni a mondatok súlyában először mondta ki hangosan az ,,unoka” szót.

- Anyu! Igyekeztem mindenre gondolni! Amíg az egyetemre bejárok, addig a nagyszülőknél lesz; nélatok, vagy a Peti szüleinél, amikor jut egy kis időm magamra, legfeljebb azt is a gyermekemnek adom! Így már jó lesz?!

- Megmondod végre, hogy ki a férjed?

- Megmondhatom, de ezt előbb is kérdezhetted volna!

- Ne haragudj!

- Kurolya Péter lektor, amatőr író, költő, könyvtáros.

- Az a tohonya, dagadt, kis senkiházi, aki a minap is itt volt és utánnad éreklődött! Enyje, enyje azt hittem, hogy kifinomultabb az izlésed!

- Nem tűröm, hogy így beszélj a jövendőbeli vejeddel! Igenis, vedd tudomásul, hogy nagyon jól megértjük, és ki is egészítjük egymást! – szögezte le a bájos, ifjú hölgy, és azokkal a mandulaszemeivel most úgy tudott nézni, hogy legszívesen ott helyben megfojtotta volna egyetlen anyát, mert túl könnyedén, és könnyelműen ítélkezett!

Butkáné előtt most hirtelen képzeletében felbukkant az a bizonyos fiatalember: kényelmesen helyet foglalt magának a fotelban, és őt bámulta. Meglátszott rajta, hogy kellemetlen sajátosságával erősen folyton verejtékezik. Szeme olyan zöld volt, akár az irigy öntudat, mintha egy pöffeszkedő, dagadt macska akart volna almot könyörögni. Ez vette el az ő kislányát?! Ez???

Annamari látszik tűrtőztetni magát, ezért összepréselt szájjal mer csak nevetni! – Látom máris utálod! Pedig még be em tette nyugodt körülmények között a lábát hozzánk.

- Ezt nem mondhatod, drága kislányom! Még semmit sem tudok róla! Nem állítom, hogy mást szemeltem ki neked, de ha már így alakult… - erősen a plafonnal néz farkasszemet. – Azt gondoltam a Tóni gyerek nagyon jó lesz, hiszen már nem is tudom az idejét mióta is istenítetted, hogy ,,a Tóni így, meg a Tóni úgy”

- Közben sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy Tóni csöppet sem azt akarja aki vagyok, de meg szeretne változtatni gyökeresen, és ezt viszont nem engedhetem, mert akkor odalenne belső személyiségem! Nehéz döntés elé állított vele kapcsolatban az élet, de szerencsésen túl vagyok már rajta!

- És mondd csak édes lányom? Szerinted ez ilyen egyszerűen megy?! Én évekig bánkódtam, amikor apád kinézte magának azt a kis riherongyot csitrit, akinek annyi sütnivalója se volt, hogy tudja mennyi kettő meg kettő, csak állandóan figyorgott, akár egy érett vadalma! Nem is érthetem igazán, hogy jóapád mit kedvelt meg benne! S mikor azt hittem apád végül engem választott akkor is már másnap minden nőt megbámult az utcán, aki csak velünk szembe jött.

- Azt hittem, hogy megismertél már huszonnyolc év alatt! Engem más fából faragtak, mint apust te is tudod! Nesokára itt lesz a Peti. Remélem ma legalább moderálod magad!

Butkánéban bennemaradt ez a kijelentés: őt sohase kellett még fegyelmezés terén fölszólítani erre, vagy arra a viselkedési formaságra.

- De olyan kis tohonya, és jelentéktelen emberkének láttam…

- Megfogsz lepődni, drága anyám! Petinél kedvesebb, és mindig figyelmesebb férfival ritkán hozott össze a sors. – Annamari szája mosolyra görbült, de olyan ellenállhatatlanul, hogyha férfi lett volna a szobában bizony menten megdobban a szíve. Gyerekes, anyhén telt ajka beszédre nyílt: - Nekem ő már a párom! Vagy ezt is meg akarod tagadni tőlem?!

- Nekem kislányom, tudhatod, hogy a te boldogságod a legfontosabb!

- Akkor engedd meg, hogy járjam végre a saját utamat!

- Én annyira meglepődtem, bevallom, amikor először kibökted, hogy hozzámentél valakihez… de mégis ennyire gyorsan, és semmivel sem számolva… - felelte Buktkáné, de valami olyan fojtottság telepedett az egész helységre, hogy attól kellett tartani, hogy a levegő kis híján felrobban! Eldöntötte, hogy most nem beszél róla többet, de magnának sem vallotta be, hogy fogaskerekekként őrlödő gondolataiban mindvégig a fiatalember pufók arca lebegett…

- Máris valósággal megbabonázott ugye? A befolyása alatt tart, és te rózsaszín ködökben tud csak miatta gondolkodni! Jól ismerem én minden gondolatodat kislányom! Neked elcsavarták már az eszedet is, hogy ekkora képtelenségbe lovald bele magad! Ez már nem te vagy! Teljesen átvette feletted az uralmat az a gazember!

A bájos, ifjú hölgy egyszerre meghökkent:

- Hogy mondhatsz ilyet, hisz nem is ismered?! Látom már téged csak a saját magad egyénieskedése izgat és érdekel, és hidegen hagynak az én érzelmeim! Szerintem téged csak a házasság ténye zavar igazán! Eltaláltam, vagy nem?!

- Ha már kérdezed! Kimondom: Igen!

Butkáné amilyen gyorsan csak tudott megpróbálta türtőztetni kikelt indulatait, és hogy lánya ne sejthesse mi munkálhat benne a felszín alatt gyorsan berohant a kiskonyhába, hogy jól kisírja magát. Önmagában titokban arra számított, hogy megható könnyeivel egyszerre manipulálhatja, és sakkban is tarthatja immáron teljes joggal felnőtt lányát. De Annamari utána ment, de megtorpant az ajtóban, amikor erős rázkodó szipogást hallott; ,,mi történhetett egy ilyen erős asszonnyal? Hiszen nálánál lélekben erősebbet soha életében nem ismert!” - megijedt felismeréssel fedezte fel, hogy édesanyja sírva fakadt: aztán, hogy min hatódott meg annyira azon-e, hogy lánya végre párjára lelt ebben a fölbujdult világban, vagy arra, hogy immáron semmi beleszólása sem lehet berendezkedett életébe – a határvonalat így is nehéz lenne kijelölni.

A nappaliban motoszkálás hallatszott; a hölgy rendezkedett. Próbálta eltűntetni alapos gondossággal a port, és a kellemetlen füstszagú párlatokat, melyek hosszú évek során előnytelen minőségben beették magukat a falak tapétáiba, és a kifinomult izlésről gondoskodó bútorok szöveteibe. Meglepően sikeresen haladt. A földúlt anyuka nemsokára – alig három óra múlva már rendesen, ünneplőbe fölöltözködve kijött a konyhából; mintha egy teljesen másik ember állt volna meg felnőtt lánya előtt: - Annamari…

- Tessék anya…

Érezte, hogy a megbocsátó mondatok melyek most fejében, mint a száguldó hullámvasút kavarogtak, még mondania kellett volna valamit: de hang nem jött ki a torkán. mindkettejük tekintete beszélt helyettük is, mint egy összekötetést megteremtő, láthatatlan telepátia. ,,Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled lányom!” – volt az anyuka tekintetére írva.

- Te jó Isten! Nemsokára itt lesz a férjem! Mit lehet pik-pak pár perc alatt készíteni vacsorára? – idegesen kezdte tördelni a finom hattyúkezcskéit Annamari, ami egyenesen arra vallott, hogy általában nyugodt, és higgadt érzelmeit valami megzavarta, mert egyre idegesebb. Nagyon szerette volna, ha ezen a ,,bemutatkozós” estén lehetőleg ha tökéletes nem is lesz, de legalább minden stimmelni fog.

Csöngettek alig három óra múlva pontosan; Annamari férje mindig is pontos ember volt, és ebben nem tűrt magával szemben – legalább is -, ellentmondást!

- Jónapot kívánok, kezit csókolom Géza vagyok! – kezet csókolt illedelmesen előbb az idősebb anyukának, majd immáron friss, és kicsattanó feleségének. – Igazán úgy örülök, hogy megismerhetem kedves Butkáné! A ,,mama” megszólítást szerény félénkséggel szándékosan kerülte, mert attól tartott, hogy a kissé ellenséges matróna az este folyamán lehet, hogy még meggondolja magát, és nem lesz ennyire szívélyes.

- Butka Lajosné vagyok, és ez itt a lányom Annamari! – volt valami hűvös, mondhatni rideg távolságtartás mondatai mögött, amit csak a messziről jött ember ismerhetett egészen. Kellett néhány perc így is mire nagy nehezen fölengedett. Nehezen szokta meg ezt a vadidegen férfit aki bepofátlankodott az életükbe. A pufók, tokás nyakától kezdve, a nagy hegyes füléig, és a csöppet sem előnyös, általában mindig rövid, csikós frizurát viselő fizimiskáját ellenszenvesnek találta már akkor, amikor legelőször jött fel hozzájuk – akkor még egyszerű fiatalembr minőségben, hogy segítsen Annamarinak fölkészülni az év végi vizsgákra. Még mindig képtelen volt elhitetni magával, hogy lánya körül olyan jó partiképes fiatalok forgolódtak: mit ehetett az ő lánya egy ilyen, mint ez? Semmi fizikális adottsága nem volt arra, ami a legtöbb embert azonnal szimpatikussá, vagy vonzóvá teszi.

Géza két csokor virággal állított be, mert így kívánta az illem: az egyiket természetesen az anyukának, a másikat ifjú, gyönyörű feleségének szánva.

- Ó, édesem! – borult cuppanós csókokkal a nyakába felesége. – Ezt mind nekem hoztad? – sugárzott róla az öröm, és boldogság.

- Mindent megérdemesz!

,,Legalább a jómodorról nem feledkezett el!” - nyugtázta kicsivel meghunyázkodva az anya.

- Képzeld anya! Gézu nemsokára pénzt fog kapni, mert elszegődött egy hipermarketba raktárosnak, de emellett napközis nevelő is egy helyi általánosban! hát nem nagyszerű. – Egész este folyamán úgy szorongatták egymás kezét, mint a fiatal szerelmesek közt szokás.

- Hát ez örvendetes! – Önmagát akarta figyelmeztetni, mert fogcsikorgatása saját magát is leleplezte, hogy nem szívlelheti ezt az embert.

- És mondd csak édes fiam, a szüleiddel mi van? – reszkírozott meg egy udvarias kérdést.

- Édesanyám még mindig dolgozik, mert a nyugdíj korhatárt még nem töltötte be, apámat sajnos alig két éve, hogy elvesztettük! – fátyolosságot sugalt a hangja, és időnként megreszketett. Annamari azonnal megszorította kezét, ezzel jelezve, hogy történnék bármi, rá mindig számíthat.

- Ezt őszintén sajnálom fiam!

Szótlanul ült az egész beszélgetés ideje alatt ettől kezdve, és önmagába mélyedt. Mintha az amit hall megnyugtatta volna, de el is szomorította egyben.

A vacsora végeztével Géza búcsút mondott megintcsak jólbevált kézcsókjához folyamodva, és látszott hogy ezúttal talán jövendőbeli anyósa is megbékél.

- Igazán nagyon kellemes este volt! Megköszönöm mindkettejüknek! – kezetcsókolt illedelmesen, majd elbúcsúzott.

- Gézuka, kérlek várjál meg a lenti ajtónál jó! Egy perc és megyek! – kérte felesége. – Még beszélnem kell anyával. –Visszatért otthonuk színfalai közé.

- Ezt remekül csináltad anya! Gratulálok! – csapta kétszer, mintha tapsona tenyérkéit. – Egyszerre voltál kimért, és hideg, de ha jobban meggondoljuk nem annyira támadó, mint egyébként! Elismerésem.

- Miért, talán nem jól csináltam a dolgomat? - kérdezett vissza.

- De, nagyon is! De mi már fiatal házasok vagyunk, és én azt szerettem volna, ha a férjem itt töltheti az éjszakát! Erre te mit csináltál? Semmit! Mégcsak fel sem ajánlottad szívesség gyanánt, hogy megtiszteld szerénységét. Többnyire úgy is sját akaratod érvényesül szinte mindig! Soha nem vetted ezt észre!

- Hát szeretem is hallatni a hangomat! – nem tagadta meg magát. – Most meg vagy sértve, de ne feledd hogy én csak a javadat akartam mindig!

- Ezt tudom, de van más módja is a kölcsönös rokonszenv kimutatásának! – úgy érezte, hogy végre a sarkára állt, és cselekedett.

- Ezúttal majd meglátom, hogy kettesben hogy fogtok ti éldegélni! Kiváncsi vagyok, hogy a férjed majd milyen fizetéseket produkál.

- Elképesztő vagy anya! Látod, téged mindig csak az anyagi haszon érdekelt! Szerintem már akkor is csak ez járt a fejedben, amikor szegény apuval összejöttél! – érezte ezt nem kellett volna, most keményebb volt, mint egy kőszikla.

Visszakézből egy hatalmas, égető pofon csattant, mely rózsaként, mint egy skarlátbélyeg éget hamvas arcán.

- Nem tűröm, hogy apádról ilyeneket feleselj! Megértetted?! Majd ha te is önállóvá válsz, akkor!

Most telt be a pohár; lánya egyenesen kiviharzott a becsapott ajtón, hogy férje karjaiba vethesse magát, ahol átmenetileg biztonságba kerülhet, és nem kell végighallgatnia anya sopánkodásait, síránozásait.

- Hát veled meg mi történt édesem?! – döbbent meg a pufók fiatalember. – Jaj, de hogy nézel ki? Anyád csinálta ezt?! Na, gyere ide! – óvatos gyöngésséggel átölelte, hogy a másik is érezze a nyugalmat, és biztonságot. –Nem lesz semmi baj, megígérem! Jó?!

- Jaj, Gézu! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem, és nem kérdezel semmit, csak elfogadsz!

Ezek után a vasárnapi közös vacsorák szépen lassan elmaradoztak. A fiatal házasok szertartásos alázattal viselték el az anyós piszálódásait, mert Annamari bárhogy is próbálkozott azzal, hogy megpróbálja előnyös személyiséggé változtatni gáncsoskodó anyát, időközben maga is rájött, hogy ez lehetetlen vállalkozás, úgyhogy inkább hagyta, hogy csináljon magával, amit akar, viszont a túlságosan kellemetlenkedő, és fullánkos megjegyzéseit ezúttal sem mindig hagyta. Megvárta, míg anyában átmenetileg leülepszik a méreg, és csak ezután szállt támadásba. De legbelül mindig résen volt, és figyelt is.

- Úgy igyekeztem tartani téged, hogy semmiben se szenvedj hiányt! És akkor te visszaélsz… - elharapta, mint eddig az érzelmeit rendesen.

- Az a baj anya, hogy te csak a szakmádat tanultad meg, miközben egyáltalán nem értesz az emberekhez! nem tudod a módszerét, és nem is ismered a titkát annak, hogy hogyan kell a másikkal bánni! Pedig hosszú évek alatt mennyit tanulhattál volna!

Torka egyszerre megtelt tiltakozással, és görcsös gombóc szorította össze a torkát, ha lányára emelte számító, kék szemét. Érezte mondani ilett volna valamit, de erőtlenség lépett fel benne, mint aki szabályosan elhgyta magát. Ismerte már ezt a harcias különállást, melyből sok minden kiszakadthat.

- Akkor megígérem, hogy megpróbálok ezentúl kicsit jobban viselkedni! Így már megfelel?! - bűnbánatot szándékozott gyakorolni, de érezte itt lenne már az ideje megbákülni végre, csak ehhez túlontúl makacs volt.

- Ne értem cselekedj, de inkább magad miatt, hogy a lelkiismreted is megmaradjon!

Később besötétedett, és megcsörrent a telefon az étkezőben.

- Gézu! Mit szólnál hozzá, ha átmenetileg hozzátok költöznék, mert úgy érzem itthon megfulladok!

- Édesem, bármikor jöhetsz! csak nincs valami baj? – hangja idegeskedő, aggodalmas színt öltött.

- Ne izgulj semmit! Önállósítom most magamat végre anyámtól! – Másnap búcsút intett megszokott kislányos életvitelének, és élete eddig legnagyobb hivatására készülődött: Kismama szerepre!  

SEBZETT LÁTSZAT


Acsarkodó, semmirekellő ígérgetők s mihasznák társaságában csapong még magára hagyottan a prófétás-remete gondolat: halhatatlan romantikák kellenének gyertyafényesen megálmodott, szent vacsorákhoz s nem olcsósított, prostituált-szavak! Mennyi tétován árvaságra ítélt emberi vágy rágja szüntelen ártatlan lelkeinket! Mintha egyetlen mélybe-rejtett dobbanás visszhangzana a lélek-mélyben kitörni készen s a tátongó szakadék-mélységek felé bámulna szüntelen az Ember éberen, kitágult pupillákkal!

Sejtelmek s konkrét valóság vezény-szólamai gyakran összekeverednek; néma csendek falazzák be önmagukban tenni vágyásom! Hangos dübörgéssé fajul ziháló szívverésem s vérpályák titkos sikátorán a Mindenség még megélhető pillanatairól ábrándozom! Vajon a láthatatlan jövőre is fel lehet-e készülni az átérezhető Jelenben?! – Érzéseim kimondatlansága még egyre környékez: fekete szirmos pillangóként elszáll, mint kósza fuvallat, majd váratlan meglepetésként még visszatér!

Rámszűköl a bennem megriadt örök gyermekénem, mert sejtheti nem maradt szikrányi irgalom sem méltatlan ember-szörnyetegekben! Elrongyolt álmaim maradékán papírra bízott gondolataim merengnek mint könnyen lebbenő hajócsodák! Lélek-magányom így is régtől fogva benépesített: vonzások s taszítások rejtett, spirál-mágnesei képletében próbálnám önmagamat kifejezni egészben nemhogy maradék hitem meggondolatlanul visító sínekre dobjam…

Orvgyilkosként rám les, figyel, becserkészne már, ha hagynám a Lét s már alig várja, hogy mások helyett fejemet vegye! Önmagamba komiszul visszahull a fájdalom! Jó volna már enyhet találhatni Valaki mellett, ki elfogad!

SASSZEMŰ BECSÜLET

(Nácsa Gyula emlékének)

Anyai nagyapám Szvedlacsek Gyula közepes teremetű, fölül már teljesen kopasz, barna sasszemű, ember volt. Szinte mindig elgondolkoztató, és szomorú arcvonásait a munkától megkeményedtek, akárcsak vaskos, göcsörtös, paraszti keze, mellyel gyakorlatilag mások helyett is a ,,mindenes” munkákat is bármikor elvégezte. Nagyanyám szinte kivétel nélkül mindig úgy beszélt róla, mint tisztességes, és becsületes emberről, akinek a munka kétkezi becsülete valami olyan megmagyarázhatatlan, belső tartalmat nyert titokban, hogy akicsak ezt bármikor is becsméreli hívatott, akkor az a legkomiszabb, legalattomosabb szentségtörést követte el a munkásemberekkel szemben. Rövidre szabatott élete során csak egyetlen dologra tudott gondolni; ami jóformán egész életmódját, mentalitását is meghatározta, hogy kis alig háromfős családjának a mindennapi kenyeret, és megélhetést, akár a föld alól is előteremtse. Alig pár hónap leforgása alatt – hála gondos, mindig pedáns, és precíz szorgalmának -, röpke idő alatt fölhúzott feleségével egy komplett kertes házat, ahova akár a legkifinomultabb grófi család is beköltözhetett volna, mert annyira rendezetten, és összeszedetten volt megkonstruálva. Azt hiszem, hogy venéjenek az első kocsiját, ami egy aprócska konzervdobozra hasonlított és kanárisárga színével a kis Polszki Fiat becenévre hallgatott valósággal útálta. Nem is volt hajlandó még életében akárcsak egyszer sem beleülni!

Amikor főként még kiskorú gyerek voltam sokszor eljött hozzánk társasházi ingatlanukba, és föl-alá járkálva föl a végállomásra megnézni a buszokat, lemenni a lejtőn sétálva megállás nélkül rótta és csak rótta ismerhetetlen, és titokzatos köreit. Sokszor úgy viselkedett megmagyaárhatatlan módon, mint akit belső, feszítő, küldetéstudat, és nyugtalanság gyötör. Sokszor emlegette azt, hogyha ő meghal, akkor legalább egyszál unokája tisztelje meg azzal, hogy néma, ha ideje megengedi kilátogat hozzá a temetőbe, és virágot helyez a sírjára. Folyton az emberi erkölcsi méltóságról beszélt, mely olyan volt szerinte mint a könnyen elveszíthető bizalom:

- Jegyezd csak meg kisunokám! Ha te a szavadat adod egy másik embernek, és nem tartod be az ígéretedet, akkor mentegetőzhetsz, bocsánatokat kérhetsz akárhányszor az adott bizalmat csak újból kín keservesen szerezheted meg, akárcsak az emberi hűségedet! – mondta ki korához képest szokatlanul élénk, és éles hangján. Ez a hang szinte sohasem használt fölösleges sallangszólalmokat, mindig pontos volt, kimért, és kérelhetetlen. Kínos szigorúsággal, mely már a kérelhetetlen könyörteleséggel határos ügyelt arra, hogy lehetőleg mindennap pontosan fél tizenkettőkor legyen az ebéd, és aki már megette az ételét, és a kenyere legjavát is, annak is csöndesen a fenekén kellett üldögélni, amíg mindenki be nem felyezte az étkezést.

- Mondd csak kisfiam? Hát te meg hová sántikálsz?! – nézett rám élesen, kidüledő, barnalángú szemeivel vallatón, mint egy bíró.

- Otózni megyek! – mondtam, mert még nem ismerhettem hároméves fejjel a betűket.

- De csak azótán kicsifiam, ha már mindenki végzett! – s kötelezte anyámat, hogy a gyereket szépen, óvatosan pakolja csak vissza az asztal mellé a székére. Én főleg akkor féltem tőle, és szinte már föl-alá eőteljesen reszketni kezdett a gyomrom, amikor egyszer véletlenségből eltörtem a cuortartot, amiben mindig lapult egyke unoka lévén jónehány túrórudi, tejkaramella, vagy tutti-frutti cukorka. S amikor már az egetrengető baj megtörtént ráfogtam a kertesházunk környékén szaladgáló, rakoncátlan, komisz csirkékre, hogy azok jöhettek be a konyhába és törték össze, de nem én! Nagyapám hatalmas, akkor még lapát, inas, és vaskos kezeivel odalépett hozzám a kisgyerekhez, aki most össze voltam koporodva, lehajolt, és megcsipkedte az orrom hossszát, hogy valóban nem hazudok-e? Aztán, hogy mit gondolhatott arra már nem kerülhetett sor, mert kifejező szája szegletében különös mosoly bújkált, és amikor hazatévedt nagymamám is, akkor én csak úgy spúriztam a szoknyája alá, mint valami valóban megriadt kis állatka!

- No, hát ezzel a kisgyerekkel meg mi történt Gyula?! – kapta fel hirtelen, göndör fejét a nagymamám. – Hogy így megrémült szegény? Csak nem történt valami baj?

Nagyapám hamar elkomorodott, mert tudta, és tisztában volt vétkeim alapos súlyával, így mereven, kínosan hallgatott, és csupán egyetlen foga között dörmögte azt is csak halkan: - Kérdezd meg tőle!

Nagyanyámat sem ejtették a feje tetejére, mert amint kinyitotta a konyhaszekrényt és meglátta, hogy hiányzik a cukortartó, ami eredetileg mindig is fontos, és szerves részét képezte a háztartásnak, már rögtön tudta miről is hallgat ennyire restelkedve a kisunokája csöndesen.

- Á! Szóval, így állunk! Enyje, enyje! Hát hogy jutott eszedbe, mondd csak? – s odaültetett az ülébe engem az alig ötéves kisgyereket sírásra erősen görbülő ajkakkal.

- No, no! SSS, csicsija! Szentem! Nem köll félned, én soha nem emelek kezet rád! Csak mondd el mi történt!

- Nem látod! – csattant fel egyszerre nagyapám hangja -, félhetően megbotlott és elesett. Nem nagy dolog, majd veszünk egy másikat! – de talán maga is sejthette, hogy a kisebb füllentés is nála főbenjáró bűn volt, mert kínosan feszengve égette száját.

-Gyula! Ezt most rögtön fejezd be! A kisunokámmal van beszédem! – S hogy nagyapám már többet ne beszélhessen kiment kicsit kiszellőztetni fölforrosódott kopasz fejét a nyári konyhánk meghitt, és hangulatos teraszára, ahol a fölakasztott, aztán kaspóba tett muskátlik különleges, földközi-tengeri hangulatot varázsoltak az arra tévedőknek.

Aztán persze hogy bevallottam, hogy én voltam a lúdas, de azt mondtam – ami szintiszta igazság volt -, hogy véletlen volt, mert lekvártól tocsogó kezemmel fogtam meg kissé ügyletlenül, és ezért kicsúszott a kezemből.

Amikor ennek a kis jelenetnek vége lett nagyapám szigorúsága, és átmeneti keménysége is engedhetett, mert busa, torzonborzas szemöldökeibe hirtelen feltétlen, és megbocsátó szelídság lángja költözött. Ritkán láttuk mosolyogni, de amikor valóban mosolygott csupán egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, csonka fogával vidoran, és önfeledten tudott nevetni, és pillanatok alatt bármit megbocsátott, ami néhány perccel ezelőtt még a valódi ellenégeskedés tűzét szította nála. Szinte furcsa, gyerekes mosolya volt, amit talán régen fiatalabb korában szokhatott meg: ez a mosoly nem volt sohasem tetetett, avagy hamis, sokkal inkább mint aki megalázkodik, és mindig becsületesen szerény maradt világéletében úgy tudott örvendezni, úgy jelenet meg az arcán az öröm jele mint valami belső görbület, mint ismertető jelzés, vagy stigmabélyeg, jellegzetesen mint egy feledhetetlen emlék, mely mindenki számára fontossá lett, aki csak ezzel a különös, különleges emberrel találkozhatott…

Idegesen: a szájszöglete kicsit grimaszolt, hogy szépmíves görbületben még kifejezőbb legyen, de az is megeshet, hogy fogatlanságát szerette volna eltitkolni, mert nagyon sokat, és kitartón szenvedett. Vacsoránál is – akárcsak az ebédnél történt szertartásoknál -, mindenkitől megkövetelte hangtalan engedelmességgel, hogy lehetőleg pontsan étkezzünk, és ifjúkori történeteket kezdett mesélgetni kicsit ravaszkás, kacsintó nézésével. Szinte átélhetően, és feszülten mondott el egy-egy érdekes emléktördéket; rendszerint ami vele személyesen megesett, és amikor már mindenki nevetett és jól érezte magát, elég volt, ha nagymamámra azzal a bűvölő, nagy gesztenyeszemeivel ránézett, mint egy elvesztett ember, aki támogatást kér, esdekel, és az ember már megsejthette, hogy eltéphetetlen kötelék van kettejük között. Amikor hamar végeztem az étkezéssel bebújtam lopakodva az asztal alá, mert ez volt az egyik kedvenc gyerekkori foglalatosságom – ki tudja miért, és onnan figyeltem ezt a lenyügözően karizmatikus embert, és megpróbáltam kis agyammal elképzelni, hogy mit is érezhet egy ilyen sok időt megélt, hatalmas ember. Nagymama is figyelte férje minden néma, ám annál markánsabb, és ítélszerű tekintetét, és úgy akarta, ha minden az ura kedvére van.

Amikor végeztünk a vacsorával, már mindenki szabadon mehetett amerre csak lát, de nagyapám számára a család kikezdhetetlen szentség volt, amivel kapcsolatban a legkisebb tunyaságot, a legapróbb meg nem értettséget sem volt képes elfogadni, sem tolerálni. Abban a pillanatban, ha az ember csak egyetlen percet is késett szóvá tett nagyon udvariasan, és illedelmesen, hogy az illető lehetőleg legközelebb pontos rendben érkezzék meg!

Már erősen bennejártunk a zimankóssá aljasodott novemberi, homályos, és nyálkásan ködös időben, amikor lesújtó hír érkezett, nagyapám a kórházban van, és látni szeretné az egész családot, mert félő, hogy utolsó, és ezúttal véges búcsújára készülődik. Hatalmas pustoló hóval érkezett meg az első hó, ami szokatlan volt, mert az idő kellő rendszerességgel mindig is Ezsébet napra hozta meg ezt az időt, így autóba vágtuk magunkat, és megindultunk nagy sebességgel a Bajcsi-kórházba, ami a lehangoltság tartós, és egyetemes jeleit mutatva, komoran, gyászba vegyült komorsággal bújkált a benőtt, csontvázkarú fák ágaiba rejtőzötten. A nap már kora délután jócskán lement – lévén téli időszakban hamarább is sötétedik -, így esete hat óra volt, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Egyetlen nap válaszott el a tizenegyedik születésnapomtól, és önmagamban már akkor megérdeztem ezt a valamit, ami másnapra súlyos felelősséggel, és törvény eredetű rendeletettel rám nehezedett; hogy korántsem lesz szép nap a holnapi. Mit később kiderült nagyapám is jelesen készülődött volt erre az igen fontos, és ünnepélyes napra, mert amikor a betegágyon feküdt, miközben különféle póznák, és csövek szolgáltatták neki az életben maradás látszatát, már jó előre ki volt készítve az az akkor még Ady Endre arcképével megpecsételt ötszáz forint, - amit jólehet, szerényen, könnyzuhatagok kíséretében még nagymamám csúsztatott oda az utolsó útjára készülődőnek, és amit sűrű, és tőmondatokra szorítkozó, bocsánatkérések közepette adott át, mint az erkölcsi nagyság, és az emberséges lelkiismeret talán egyetlen, örökérvényű iskolapéldáját:

- Tessék kisunokám… - hallatszott, de már csak szaggatott ütemekben, ahogy a tüdő még utolsó kínjában is küszködve tört volna a szabad lélegzet felé, de valami mindig az útját álta, - ezt neked adom! Nagyapa nagyon lefogyott, és sápadt volt: egyszerre láttam meg csonttá aszott májfoltos kezét, amivel védelmezett, és ítélkezett egyaránt, és aki megpróbált előre mosolyt erőltetni magára, és aki mégis minduntalan beleborzongott az elkövetkező bizonytalanabb időkbe. Óvatosan ejtette aprócska markom kelyhébe a bankjegyet, majd körülnézett és gesztenyeszemének átható, beszédes pillantásából talán én is megérettem, hogy nekem most kegyeleti okokból ki kell mennem.

- Szervusz papa… - mondtam neki akkor még mutálás előtt álló, madárka hangon -, isten veled…

Anyai nagypapámmal az utolsó percekben már csupán felesége volt ott. Első gondolata is engem akart, hogy vajon az ő további támogatása nélkül ez a kislegény hogyan fog a világgal szemben a saját talpán megállni, és mi főbb – helytállni? Erősen köhögött, megszorította kisírt szemű asszonya kezét, majd egy már erősen megkopott olvashatatlan, szakadozott kézírású levelet szánt tenyerébe. Egy pillanatra légzése újra a régi volt, majd amilyen gyorsan rendbejönni látszott, olyan gyorsan csukta be, ezúttal végleg világító, és mindenkit erkölcsi mércéje szerint megítélő szembogarát.

- Fiacskám, Nobert! Sajnos a gondtalan gyermekévek félő már lejárt a számodra! – sóhajtotta elcsukló, hüppögő hangokon a nagymama, s akkor még nem is tudtam igazán vajon mire is gondolhatott akkor?!

S azóta már évtizedek teltek el felettem is; hajam rég ritkulásnak indult, és meg is kopaszodott kicsit, ahogy az öregségtől telt. S mégis minduntalan a fölembe csengett a hangja, akárhányszor csak elmentem egy-egy rendelőintézet, vagy kórház komor, és lehangolón szigorú és fegyelmezett épülete előtt.     

A HAZAJÁRÓ SZÉPASSZONY

Azt szokták mondani az átlagos embereknél bizonyára tudósabb, tehát ,,bölcsebb elmék”, hogy a hölgyek táborát alapvetően két-lélekre lehet osztani; Léteznek nevezetesen szépasszonyok, akiknek egyetlen feladatuk, hogy csinosan stílusos műkörmöt építessenek alig használatos ujjbegyeik szarúrétegeire, és a legkisebb gondjuk csupán csak az legyen, hogy milyen cipőket, illetve naprakész divatot követő, és támogató ruhadarabot vásároljanak össze – rendszerint kő-gazdag férjik, vagy barátjuk pénzéből, míg a másik véglet az gazdasszony típusba osztható. Ennek a hölgy-típusnak kiemelkedő jellemvonása, hogy sinte állandó rohanásban telik hullámvasútszerű spirálban az élete! Ő van ott, amikor a gyerekeket kell vinni az óvódába, ő van ott amikor lelkitámasz szükséges, mert a gyerek elesett a biciklivel, és katonadologszerű kisebb ütödései, és lazúrjai keletkeztek, melyeket csupán és csak egyedül a gondoskodó anyai puszi gyógyíthat be, ő az aki bármennyire is hullafáradt egy nehezn átverdődött munkanap után még van lélekjelenléte, hogy szerelmes párjának vacsorát készítsen, és kicsit amikor már mindenki lefeküdt az ágyban kényeztesse! S végül – ahogyan az az élet rostáján is szinte mindig jelen van; tipikusan a gazdasszony az a típusa a hölgyek táborának akit valamiért vagy könnyedén elfelednek, vagy csupán csak fikarcnyi, kikényszerített megbecsülésben részesítenek vagy az adott robotoló, rabszolgaüzemben, amit a mostani XXI. század is munkahelyeknek nevez érdemtelenül, vagy pedig a párjuk által, aki viszont előszeretettel használja ki és fordítja a saját maga hasznára azt, hogy mindent szegény imádott asszonya egyetlen nyakába varrhat a főzéstől egészen a mindennapok gondjaiig!

Kuczora már jóval elmúlt harmincöt éves amikor egyik napról a másikra összeismerkedett egy bájos, roppant intelligens hölggyel, akit csak titokban mert elvenni feleségül; csak akkor jött rá, hogy mi az igazi felelősség alapképlete, és hogy a házasság a legbiztonságosabb, tudatos védelmű intézmény, amit valaha is kitalálhattak a földön. Csupán polgári szertartásban állapodtak meg, és ebbe – kénytelen kelletlen, fogcsikorgató stílusban a szülők is nagy nehezen beleegyeztek -, de Kuczora még ezt is terhesnek vélte, hiszen állandó jelleggel úrrá lett rajta a kisebbrendűségi komplexusa, és folyamatosan egyre nagyobb, és nagyobb vitákat kavaró megfelelési kényszere! Amikor viszont meglátta Melindát abban a gyönyörű habfehér esküvői ruhácskában, mely a formásabb, és gyönyörűen teltebb testrészeket is hangsúlyos előnyöséggel a modern elegancia nevében kiemelte egyetlen perc alatt magának is úgy tűnhetett, hogy elszállt minden bagatell gondja! és abban a pillanatban megpillantotta a gratuláló nésznép összesereglett hangyabolyán túl azt a hölgyet, akiért egykoron meghalni is képes lett volna – hiszen annyira szerette, hogy akár életétől is önként és bátran megvált volna, és a hölgyemény nem elég, hogy mit ad isten azonnal összeállt egy igazi háborús aggastyánnak akit ráadásul még fel is vetett a pénz, de rögtön kiderült, hogy miután az aggastyán meghalt az összes vagyonát egyetlen lányára hagyta, és az új asszonyka jóformán csak azt kaphatta, amit a kapcsolatba vitt, nevezetesen: Semmit az ég egy adta világon! Hát természetesnek is tűnt a kézenlévő gondolat, hogy jólmenő ügyvédek egész seregével azonnal támadást intéz a frissen elkészült végrendelet ellen, és a megmaradt tördekes vagyont – amihez szerinte is joga volt megpróbálja jogos jussként visszakövetelni magának!

A megpillantott szemeiben – nem tudni, hogy valódi és őszinte volt-e az érzelmek széles skálán mozgatható reakciója -, igazgyöngyként vibráló könnycseppek fügeszkedtek, és ha még jobban rákezdte volna attól kellett volna tartania, hogy szándékosan elmaszatolja a különleges gondossággal felvitt szemfestéket! De az, hogy egyáltalán ki és mikor hívhatta meg erre a valóban különleges eseményre már fel sem merült, az adott meghívó személye homályba veszett…

Tudta jól, hogy Melinda egy áldott, drága angyali tünemény és hogy előtte felesleges mindent titkolnia; a lehető legrészletekbe elveszően kitárgyalták egészen visszamenve a gátlásos és félszeg gyerekkor rémálmokkal és iskolai atroccitásokkal vegyesen megterhelt emlékéig az életét, illetve az adott feltűnően egzotikus szépséggel eltöltött öt teljes évet, még azt is, ha az adott hölgy becsípett, mert szerette a jóféle márnáks borokat, és akkor egyetlen férfi sem menekülhetett megbokrosodott kacársága elől! – Minden nem volt más, mint az ő egyénre kiszabott bizonytalansága, az elköteleződés szigorúan kikényszerített képlete, amit csak nagyfokú türelemmel és megértéssel lehetett csupán elviselni – hiszen az emberi érzelmek sohasem egyszerűen fehérek, vagy csupán feketék!

Melindának még az az elképzelés is nagyon tetszett, hogy férjeikből idővel a legjobb barotk lesznek, és mint ekkor szokás a feleségek is a legjobb barátoknőkké avanzsálnak uraik mellett!

- Drágám! Csöppet sem szeretnélek megbántani, de azzal a nővel pórul jársz, hidd el nekem! – erősködött Kuczora.

- Ugyan már te kis buksim! Miért?!

- Mert nagyon is jól ismerem az emberi, gonosz számítást, és az alattmos kihasználó természetek jellemét! Hát ezért!

- Te világ életedben peszimista voltál, talán ezért is tetszettél nekem már akkor annyira! – gondolkozott el a másik. – Különben is! Én mindenkit barátomnak tekintek, és azt gondolom nincs is ebben semmi baj!

- Csak tudod drága ez egy kissé piócás kapcsolat volt az exemmel, aki valóságos hápriává lett, amikor megtudta, hogy már egy árva vasam sem maradt, hogy ő fenn tudja tartani enyhén is luxus életmódját!

- És ha jól értem szavaidat, akkor most pont attól rettegsz és halálosan félsz, hogy a nő így áll bosszút?!

- Pontosan! – nyelt egy hatalmasat. – Egyébként hogy találtad ki?! – lepődött meg.

- Drága, édes vagy! Egyszerűen figyelek! – súgta füleibe.

- Talán amikor már önmaga is egyre erőszakosabb hárpiává aljasult, mert megérezhette, hogy nem bír megtartani… - elgondolkozott -, bár a fene tudhatja!

- De azért csak voltak boldogabb éveitek is? Vagy nem?

- Hát az már szent igaz! Voltam! De még milyenek!

- Nocsak, édesem! Kezdek féltékeny lenni, aki egykor elrabolt tőlem még most is itt üldögél a szobában!

Kuczora most legszívesebben a leghalványabb emlékét is azon nyomban és örömest kitörölte volna a másik kiállhatatlan nőszemély jelenlétének. Melinda viszont csodálatosan értett hozzá, hogy hogyan legyen egyszerre nagyvonalú és mégis kifinomultan nagyvilágias, ha az adott helyzet ezt megkövetelte. Nászútjukat szándékosan egy aprócska, ám annál romantikusabb lagúnáktól övezett, holdfénnyel is kacérkodó öbölben ülték meg valahol a Görög-szigetek partjainál, s miközben újdonsült felesége kellemesen ejtőzött egyet a még mindig kellemesen meleg, éjszakai habokban Kuczora megkerülhetetlen indulattal vette elő volt barátnője fényképét a noteszából, mert mivel író volt és mindig is szeretett csak úgy önmagának jegyzetelni ki nem hagyta volna a kínálkozó lehetőséget, hogy hátha a boldog mézeshetek ideje alatt is megszállhatja a múzsa csókja…

Később el sem akarta hinni, hogy a másik volt barátnője is pontosan ugyanitt nyaral csak valaki más oldalán; már szinte egyéni, nagyvonalas specialitása között szerepelt, hogy hogyan használhatja ki tudatosan, és hatékony módszerekkel a gazdagabb férfiak elit társaságait, és most látszólag minden eszközt be is vetett, hogy valóban csábító, nagyvilági nős fürdőruhájában az éhező, mohó férfiszíveket is rögvest magába bolondítsa! Sajnos míg egyesek szégyenkezésbe kénytelenek menekülni csöppet sem előnytelen fizikális adottságaik miatt, addig ez a számító evilági nő úgy méricskélte az adott embereket – persze csak akivel természetesen önszántából megismerkedett -, hogy kiből mennyit tud csupán anyagi szempontjainak engedelmeskedve kasszírozni! És sajnos nagyon sok esetben ahelyett, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára – hiszen a pénzzel szinte soha sem tudott bánni, mintha folyamatosan égette volna a kezét -, ahelyett hogy végleg padlóra küldte volna a tartósított eladósódás, még gazdagabb lett – hála újdonsült, üzleti jellegű kapcsolatainak, amit szokásosan mindig egy kellően extrém, és kissé forrongón viharos ágyjelenet követett!

Ezekben a napokban érkezhetett erre a nagyon hangulatos, valósággal mediterrán klímát árasztó, béke és harmónia szigetére, s hogy még véletlenül se bánthassa meg Melindát Kuczora ezt szándékosan eltitkolta előle! Különben is viselkedése alapján sejtette, hogy mivel roppant okos és intellingens fiatalssszonyról van szó – előbb, vagy utóbb de rá fog jönni, hogy áll a széna a házuk udvarán. Ez jellemző volt piócaként viselkedő exére, hogy még a nászútján sem hagyta békén; vannak ilyen tipikusan gyarló emberek, akik, ha az ember a kezét nyújtaná feléjük azon nyomban az egész karjuk is kellene, méghozzá egyenesen töből leszakítva!

Melinda hajszíne sokban hasonlított a lenszőkék táborához, de ahogy a lemenő vérvörös sebben ízzó nap megvilágította csippetnyi nézszínű ragyogás is fel lehetett benne fedezni, míg az exének hollófekete haja volt, és legalább annyira sötétgesztenye, de annál számítóbb szeme!

- Drágám! Egész nap olyan kis dulifuli voltál! Csak nincsen valami bajod? Kezdek aggódni érted? Minden rendben?! – úgy lépett ki a tenger habjaiból mint egy valóságos emberi alkot öltött csábító istennő, csak még vonzóbban! Előnyösen aknázta ki női idomait, amik Kuczorára szinte mindig is hatással voltak, amennyiben a nők anatómiája került terítékre a beszélgetéseik közepette.

- Ne haragudj rám, tudom és megértem, hogy most felhőtlenül vidámnak, és vigyorgósan boldognak kellene lennem, de még nagyon nehezen tudok csak feloldódni! – megfogta gyöngéd alázattal finom kellemesen bronzbarnás kacsóit, és megcsókolta még kezének belső szövetfelületét is.

Melinda vágyaktól megadón odabújt dzsungelszerű szőr borította mellkasához, majd sejtelmesen búgni kezdte: - Szeretlek, annyira nagyon szeretlek!

- Tudom, drágám! Én is nagyon téged! – igyekezett olyan jól elesni a romantikus filmekből most kölcsönvett szenvedélyes csókjaleneteket, amennyire csak tudta, de valahogy kicsit mohóbb habzsolásnak tűnt az egész, ahogy kettejük szenvedélyes ajka egymásra kapcsolódott, és szívni kezdte a másikat.

- Oh, Pisti! Ez isteni! Máris olvadok! – kellemesen súgta a nő.

- Kicsim! Kicsit beszélni szeretnék veled, ha szabad? – érezte, hogy szándékosan komolyodik meg a hangja, de semmivel sem szerette volna elrontani az ünnepi hangulatot.

- Mondd csak? Mit történt?! – kissé megremegett a hangja, mert megérezte, hogy újdonsült férfje szíve izgatottan kezd kalapálni, ami a srtesszhelyzet biztos bizonyítéka.

- Az exem úgy gondolja, hogy nem tud nélkülem élni! – nagy megterhelésébe került ezt nem csak megfogalmazni, de ki is mondani!

- Itt van?! – emelkelkedett fel hirtelen nyugodt majdem fekvő helyéből a másik.

- Azt hiszem igen! Mert van egy olyan tulajdonságom, ami csak keveseknek adatik meg: megérzem azt, ha valami rossz dolog fog történni!

- De… hogyhogy… egyszerűn nem értem, hogy mit akarhat még tőled az a nő??? – kicsit neki is szándékosan idegesbben csengett már a hangja, pedig mindig is távol állt tőle a rosszindulat!

- Jaj, életem! Egyszerű a képlet: Hatalmat fölöttem! És szerintem, ha rajta állna, mindenki felett gyakorolná!

- Hát ez felháborító! Egyszerűen szavakat sem találok! Egyáltalán hogy képzeli, hogy csak úgy pofátlanul ideállít, és szabályosan szétdullja a már közös életünket?! Azonnal meg kell állítani! Amint hazaértünk feljelentést teszek ellene a rendőrségen, akkor majd meglátjuk hogy mer-e még kekeckedni?! Ezt a szemtelenséget! – idegesen finom hattyú-ujjait a homokba fúrja, mintha egy égető sebet akarna enyhíteni.

Kuczora még szeretné megmenteni az elveszettnek gondolt helyzetet:

- De hátha beteg szegényke! Ne feledd, hogy a lelki betegekre illik vigyázni, mert különben önmagukra is veszélyesek lehetnek!

- Ebben tökéletesen egyetértek! De ez a nő már nem beteg, hanem valóságos lelki terrorista! Mikor is szakadt meg köztetek a kapcsolat? – fordult feléje kíváncsian.

- Hát ez jó kérdés! Számoljunk csak… Hát megvan annak már legalább öt- esetleg hat éve is!

- Na, látod! És akkor te ennek ellenére a védelmére kellsz?! Szégyelld magad!

- De kis drágám! Hát mit követtem el, mondd? – kétségbesettségében úgy érzi maga is tehetetlen.

- Előbb aprólékosan utána kellett volna nézned, hogy egyáltalán miféle ember, mielőtt egyáltalán ismerkedni kezdtél vele! Ennyi!

- Tudod szívem én mindig is azt hittem, hogy az ismerkedésnek az lenne a tulajdonképpeni célja, hogy az emberek nem sok mindent tudnak a másikról, és szeretnének megfejteni a rejtélyek nyitját; az emberi fajhoz – tudod -, szervesen hozzátartozik a kíváncsiság! - okoskodásnak hangzott a mondata, de egyáltalán nem annak szánta.

- Én pedig azt szeretném, ha végre kiszállna a mi közösen berendezett életünkből végre! Megérted?!

- Mindenkivel jóban illik lenni, mert sajnos az ember különösen manapság sosem tudhatja, hogy merre fogja sodorni az élet!

- Ebben is igazad van, de amit ez a kiállhatatlan nő, most már ezt kell róla mondanom megenged magának az már túlmegy minden határon!

Az elmúlt öt évben, mióta csak Melindával megismerkedett egy sokak szerint népszerű társkeresési oldalon erős és megszilárdított kapcsolatuk a kölcsönös bizalom és vonzódáson túl a feltétlen őszinteségen és igazságon alapult; még egyikük sem hazudott a másiknak, és ezt a kisebbfajta lelki fogadalmukat a kölcsönösség keretében szerették volna mindenáron fenntartani! Most mintha megszűnt volna félni. Melindának bámulatos érzéke volt elhitetni vele azt, hogy magabiztos és kiegyensúlyozott ember benyomását keltheti, és hogy csakis érte egyedül kell fel a nap! S bájos felesége olyan odaadó volt, hogy a gyerekkori traumák, és olcsó kisstílű megaláztatások egész tárházát is nyugodtan rábízhatta volna.

- Bevallom egy kicsit fáj a szívem! – kezte most a fiatalasszony. – Végül is, ha valaki ennyire, szinte már mániákusan ragaszkodik szerelme tárgyához abban van valami különösen romantikus gesztus, vagy te nem így gondolod?!

Később amikor már mindketten bejöttek a lassacskán éjfélhez közeledő tengerpartról, ahol a sós levegőben szinte sokkal élesebbé tisztultak érzékeik, és hallásuk távolsága is jelentősen megnőtt, megkérdezte: - Nagyon boldogok voltatok együtt?

- De Drágám! Fölöslegesen én soha senkinek sem szeretek fájdalmat, vagy sértettséget okozni! Ha azt mondanám, hogy életem egyik meghatározó szereplője volt az exem, akkor téged bizonyára elfogna a harsány irigység!

- Ugyan már! Bennem ez fel sem merült! Te is jól tudod, hogy sohasem voltam sem irigy, se féltékeny mások sikereire, vagy bukásaira!

A szerelem már tapintható észleletével megérezte, ahogy Melinda bronzválla finoman hozzáért, és most a tudatos félelem előérzetétől aprón megreszketett; érezte a fürdőruha átnedvesedett észeinél, hogy kicsi szíve egyre szaporább ütemben dobol, mert nagyon aggódik az ismeretlen holnapoktól…

- Mi baj, szívem?

- Nem is tudom… - gondolkodott el csak egy pár pillanatra az ágya ledőlt asszony. – Másként vagy boldogabb, mint ővele?!

- Ezt egy kicsit pontosítsd kérlek!

- Hát csak úgy tudod! Szóval… hogy hogy érzed magad velem, és hogy érezted magad mellettem, míg együtt voltatok?

- Édes kicsi bolondom – mondta és finoman, mégis érzékien megcsókolta, míg a karjaiba vette. Sokáig csókolóztak, és észre se vették, hogy lassan hajnali négy óra lett, és a tengerparti övezetekben valahogy sokkal korábban érezték, hogy felkel a nap.

Melinda megigazította időközben szalmaszáraz haját, majd hozzátette: - Jópár dolgot mindannyian elkövettünk, amit bölcsebbek lévén most máshogy csinálnánk! Azt gondolom jól döntöttem, hogy hozzád kötöttem további sorsomat!

- Hát ennek… igazán örülök! – Azt hogy pillanatokig másként lehetett az exbarátnője bűne volt.

Reggeli ideje lett, és mindenki levonult a svédasztalos étkezdéhez; legalább is azok, akik nem voltak konkrátan meggyőződve róla, hogy tűrhetően beszélik a helyi gagyarászós angol nyelvet, és legalább az ételek frontján be szeretnék magukat biztosítani.

- Válaszolni fogunk annak a nőnek! – határozott.

- Még mit nem!

- Tudom, hogy nagyon sokat ártott neked életedben édesem, de akkor is megkell értetni vele, hogy most már hozzám tartozol!

- Maximum egy képeslappal! – reggeli végéig ebben maradtak.

A nyár úgy áldozott le mögöttük, mint a mindenség amelyben testük tudatosan, mégis bódultan összeforrt. Az őszies eső úgy zubogott, mint azok az elávrult könnycseppek, melyeket az ember utolsó kétségbeesésében hullat segítséget esdve – s még akkor se biztos, hogy megkapja a megváltó enyhületet.

- Ahogy megérkezünk a új közös otthonunkba meglásd azonnal fölcsavarom a fűtést, és olyan jó meleg lesz, hogy bebújhatunk a takaró alá! – Mondta az újdonsült férj. – Meglásd mintha kicseréltek volna minket!

Azonban mikor megérkeztek a berendezési tárgyakat valaki szépen gondosan másként rendezte el, mint ahogy hagyták, és a konyhai illatok alapján valaki azon szorgoskodhatott, hogy megfoghassa csalogató jótévággyal már erősen korgó gyomrúkat! Hallották, hogy valaki jóízűen énekelget a konyhában, miközben ínycsiklandó, gusztusos illatok szállingóznak…

- Te csak nem betörtek?! – rémült meg hangjában is, mint a reszketeg nyárfalevél az asszonyka.

- Ugyan már! Ekkora sületlenséget! Különben is valaki olyan lehetett akinek kulcsa volt a lakáshoz; a képlet igen-igen egyszerű! márcsak meg kell fejteni! – olyan kimért higgadtsággal beszélt, hogy jóformán önmagát is meglepte.

- De hát ki az ördög járhatott itt??? – a fiatal felesége most már kezdett nagyon ideges lenni, mert bár rossz szokása volt, de tördelni kezdte hattyú-finom kezecskéit. Kuczora gyorsan odament tenyerébe vett a két kis remegő madár-kacsót, és lágyan megcsókolta őket. Érezte kézeje finom ereinek hálózatán, hogy a másik nyugtalankodó szíve egyre veszélyesebben hevesebben lüktet, és most ezt szerette volna lecsillapítani.

- Nyugodj meg kis drágám! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – s már azonnal átment volna a nappaliban tárolt telefonhoz, hogy hívja a rendőrséget, amikor kivágódott a konyha gasztónómiai ajtaja, és kilépett rajta virágmintás kis köténykében volt barátnője miközben gusztusos sülthúsok illata terítette be az egész étkezőt.

- Hát, szervusztok! Hogy s mint utaztatok? – nem vesztegette feleslegesen az idejét, máris incselkedni kezdett Kuczorával.

- Köszönjük, nagyon jól megvagyunk! De leszel szíves és hagy minket magunkra! – ezt már a feleség mondta, aki megemberelte magát, titkosan lelkierőt gyűjtött, és erélyesen, határozottan sarkára állt.

A volt exbarátnő macskamérges szeme elkerekedett, és meglepetésében meghönnent:

- De hát én azt hittem, hogy… hogy mind együtt vacsizunk! – azzal úgy vágta az ebédlőasztalhoz a finom sülthúsos tálat, hogy az előkelőséget takaró percelántál, melyen igyekezett gondosan megteríteni kis híján eltörött.

- Ezt mi sosem mondtuk! Kérlek, távozz az életünkből! – indult meg feléje a fiatalasszony.

- De hát… én azt gondoltam, hogy… egy család leszünk! – már egyre hangosabban magából kikelve üvöltötte, és veszettül hadonászni kezdett a konyhakéssel, melyet a sülthúsok minél gusztusosabb felszeletésére szánt. – Hogy tehetted ezt drágám??? – mérgesen felbőszülten meredt a férfira, aki jobb menekülése nem lévén kétségbeesetten megpróbált menedéket kunyerálni új asszonya karjaitól.

- Én pedig azt mondom, most még tapintatosan, hogy vagy elhagyod a lakásunkat, amihez már az égadta világon semmi közöd, vagy hívom a rendőrséget, és akkor majd magyarázkodhatsz! Na, akkor… melyik legyen?! – adta a döntés jogát a most teljesen kikelt nőnek.

Kuczora valósággal annyira berezelt, és megijedt, hogy míg a családias perpatvar tartott egész végig a bejárati ajtót leste, hogyha már végképp kenyértörésre kerülne a sor – legalább a szomszédoktól kérhessen segítséget.

- Most már utoljára figyelmeztetlek! – emelte fel a fiatalasszony. – Ha nem mégy innen a magad dolgára bajok lehetnek! – Most érezte csak hogy órási lélekjelenlétről és bátorságról tett tanúbizonyságot, mert a villogó kés látványa aggodalomra kellett volna, hogy okot adjon.

- Jaj, drágám! Én annyira sajnálom, hogy beavatkoztam az életedbe, de olyan jó lett volna egy kicsit beszélgetni! – látszott, hogy a volt exbarátnő össze fog zuhanni; az ebédlőasztalra roskadt, és most úgy festett, mint aki teljes sebezhető lelkében összetört.

A fiatalasszony megszánta, mert kedvesen odament hozzá, helyetfoglalt mellette, és óvatosan simogatni kezdte a haját, és vigasztalta: - Jól van, jól van! Nem lesz semmi baj! – látta egyre fenyegetőbben, hogy az az otromba kés még mindig ökölbe szorul a másik összetörtlelkű kezében; óvatosan simogatni kezdte a kezét, hogy gyöngéden kivehesse a kést.

Amikor a kés már a kezében volt azonnal elhajította, hogy több kárt már ne okozhasson; hála a sajátságos, rutinszerű önvédelmi tanfolyamnak pár hónappal ezelőtt.

- Ugye nem lesz már semmi baj?! – nézett könnyfátyolos szemei közt kutatón hol egyikre, hol a másikra. Kuczora még egy ideig igyekezett homlokára eltűntetni minden verejtékcseppet, amit csak az izgatott stressz és idegesség számára okozott, majd hevesen bólogatni kezdett, mint aki hirtelen már mindennel egyetért.

A fiatalasszony később főzött egy jó adag erős kávét, majd mindhárman felhajtották; nem hívták a rendőrséget, viszont a fiatalasszony már másnap felhívta az egyik pszichiáter ismerősét, akivel annak idején együtt koptatták az egyetemi padsorokat, és segítséget kért tőle, a volt exbarátnő minél hatékonyabb meggyógyítása érdekében.

Kuczora ennél jobb és hatékonyabb házaséletről már nem is álmodhatott volna; Melinda, mint a XXI. századi modern, és erősakaratú, önállósuló nők többsége ameddig csak tudott eljárt dolgozni, mert azt mondta, hogy nagyon szeretne – lehetőleg harmincéves kora körül teherbe esni. Melindáról hamarosan kósza hírek kezdtek el terjengeni; sokan ismeretségi köreikből észrevették, hogy fáradékonyabb a szokottnál, és voltak esetek, hogy alig állt már a hullafráadtságtól a lábán, és törékenyebbnek is látszott a szervezete, mint vele egykorú barátnőinek.

- Sajnálom, drágám… de most nagyon fáradt lettem! Ha nem bánod lepihennék egy kicsit akkor talán sokkal jobb lesz! – Kuczora észrevette, hogy olyan tétován, bizonytalan lépésekkel igyeszik megközelíteni közös hálószobájuk helységét, mint aki életében most először jár ebben a lakásba. Kuczorát sem kellett többször szólongatni felemelte gyengéden az asszonyt, amint akik ölben akarják hitvesüket átemelni a jelképes küszöbön, és óvaotsan besegítette ágyukba, és csókolt lehelt kimerült homlokára.

,,Biztosan terhes, és azért kimerült! – kezdett morfondírozni. De ha az, akkor miért nem fogta el a természetes hányinger ami ekkortájt megszokottá válik?” – s minthogy költői kérdéseire nem érkezett válasz minden megmaradt szabadidejét, amit munkája nem vett el tőle arra használta fel hatékonyan, hogy az összes terhességi szakkönyveket részletesen áttanulmányozza és megpróbálja kideryteni, hogy mi zajolhat kedvese testében, ami ennyire igénybe veszi, és meg is viseli.

Sorra múltak a hetek, és Melinda pocakja egyre formásabb, egyre gömbölyűbbé kerekedett; az utolsó, döntő hónapokban már olyan volt, mint egy túlérett görögdinnye, vagy óriástök, amit fejével lefelé fordítottak. Melindánál pedig nem lehetett sugárzóan boldogabb kismama a föld kerekén. Kuczorával ellentétben, aki – bár sohasem volt se pénzsóvár, sem csak magának kuporgató zsugori -, mégis elrős késztetést érzett hogy matematikai alapon összevessen bizonyos pénzügyi számoszlopok táblázatait; vajon mennyibe is fog kerülni a születendő csemete élete?

Egyre inkább hozzászoktak egymás különös rigólyáihoz, hóbortjaihoz; például Kuczora mint a ringlisspil kezdett körforgásos mozgásba, ha feje visszintbe került; párnát is csak a végszükségben akkor használt, ha már töreddzetebben vette a levegőt, mert rendületlen mindig elfeküdte a nyakát, és ezt Melinda is megértette, aki viszont, ha már kellemes alvási pozicióját megtalálta akkorákat kezdett horkantani akár egy morgó, nöstény oroszlán, amit viszont Kuczora legfeljebb csak földugók segítségével tudott elviselni: most viszont mindketten belegondoltak, ha majd közöttük lesz a kötelékként szolgáló gyerek meg illik változtatni  talán kellemetlen alvási szokásaikat is!

Megint eljött a nyár, és Melinda már csak segítséggel tudott leülni, és egyáltalán járkálni egy kicsit; még szerencse, hogy a munkahelyén és főleg főnöke a lehető legmegértőbben nyilatkozott a csecsemőkkel való kapcsolatban; neki igaz egy se volt, de megértette azokat, akiknek a mindenük a családi boldogság!

- Hát persze drága Melinda! Addig marad szabadságon, ameddig csak jólesik, és ha megvan a trónörököske tárt karokkal fogjuk visszavárni! – mondta mosolyogva, persze azt már ő sem gondolhatta komolyan, hogy a mostani túlzottan rohanó világban addig várjon a munkavégzés, ameddig le nem jár a szülési szabadság, hiszen akkor bezárhatná azonnal a vállalkozását. Ezért átmenetileg amint kiderül, hogy a drága Melinda szülési szabadságra megy felvett egy ,,fiatalabb csibehúst” aki olyan butuska volt, mint a föld, a veztőség – főként éhezőszemű férfitagjai egyes testrészeiért valósággal ölni tudtak volna annyira fantasztikusan csinosan nézett ki! Bár sokan úgy vélekedtek, ha az adott kis hölgyike a tanulmányaira is legalább olyan alaposságot és hatékonyságot fordított volna, mint arra, hogy milyen műkörmöket ragasszon kacsóira, vagy milyen szempillaspirált használhasson, hogy még előnyöebben tudjon kacsintgatni, mint valami rossz szokás, akkor nemcsak hogy az érettségin ért volna el kilóméterekkel jobb eredményeket, de már az egyetemet is kitűnő képességekkel felvértezetten járta volna meg.

És ráadásul szinte egyetlen vezetőségi tag sem akadt, aki ne értett volna egyet a gusztustalanságig erőltetett rágózási szokásaival, ami egy bájos fiatal hölgynél is – ha add valamicskét az illemre szentségtörés!

- Hát akkor köszönöm, hogy fogadott főnök úr, és további jómunkát kívánok! – búcsúzott abban a reményben, hogy szülési szabadsága után is vélhetően úgyaolyan szeretettel és tisztelt megbecsüléssel fogják fogadni, mint egykoron.

- Természetesen drága! Aztán küldjön majd egy képet a kiskopéról, de csak majd akkor már, ha kibújt! – illedelmesen meghajolt előtte, és ki is nyitotta előtte az ajtót; ami meglepően szokatlan volt egy olyasvalakitől, aki eddig még egy szalmaszálat sem igen tett keresztbe ha arról volt szó, hogy a dolgozók érdekeiért ki kell állnia!

Két nappal később majdnem felrobbant megint egy időzített bomba; Melindának fájó, csikaró fájásai jelentkeztek, és azonnal be kellett szállítani a kórházba, de a mentőautó dúgóba keveredhetett, mert az másodpercek csak rohantak, és semmi nem történt, ezért Kuczora úgy határozott, hogy sútba vágja előbbi elképzeléseit, s mint a meszes megindult az autójába ültetve az aggódó kismamát, és mint a meszes jobbára felrúgva most az összes közlekedési szabályt úgy átsüvített az összes jelzőlámpán, mintha valódi emberéletről lenne szó! És nem is tévedett olyan sokat; Melinda vérzett…

Az ügyeletes orvos gyorsan megnézte a kórlapot, és megpróbálta önmagában felállítani a helyes diagnózist:

- A feleségének korábban is voltak már hasi panaszai?

Tanácstalanul tárta szét a karjait; azt sem igen tudta, hogy erre a kérdésre igazán és teljesen mit is lehet felelni!

- Tudtommal nem! Ez még nem fordult elő! Bár… lehet, hogy csak előttem titkolta! – morfondírozott.

- Gyógyszerallergiája van?! – kérdezősködött tovább, hogy lehetőleg minden fontos kérdésre azonnal választ kaphasson.

- Szerintem nem!

- Most találgat, vagy tudja is, hogy nincsen?! – horkant fel a másik. Szarkaklábas, véreres szemeiből azt lehetett megállapítani, hogy teljesen végigdolgozta az elmúlt harminchét órát.

- Bocsásson meg, de foglalmam sincs!

- Jó, majd meglátjuk! Most viszont ha jót akar, maradjon kint, amíg előkészítjük a beavatkozásra! – azzal már el is viharzott.

Kuczora mint aki valósággal karót nyelt tétova, félszeg léptekkel odasettenkedett az asszonyhoz, aki borzalmas fájdalmakat volt kénytelen ezekben a percekben eltűrni; egykori finom, bronzbőre most teljesen fehérre dermedt, és megvonaglott a fájdalomtól, gyönyörűséges őzikeszeme előbb fátyolossá, majd teljesen áttetsző üveggé dermedt, és patakzottak belőle a feltorlódott könnycseppek.

Kuczora megfogta a kezecskéit, amik most olyan árvának, gyámoltalannak látszottak:

- Megígérem, hogy minden rendben lesz! Ne aggódj semmi miatt! – felelte.

- Jaj, drágám! Ez iszonyatosan fáj! Attól félek… nem bírom ki! Neked kell majd intézkedni!

Az emberben mindig is van egy veszélytjelző rizikófaktor, ami előre bejósolja a nem várt eseményeket is, és a fiatalasszony most helyett, hogy a biztosított túlélésben reménykedett volna a teljes letargia és kiábrándultság vett rajta erőt. Érezte a malomkősúlyú fájdalom teljesen maga alá gyűri.

Melinda gyönyörű bogárszemén most látszott először a bizonytalanság: vajon hogyan fog végződni ennek a komiszkodó napnak az éjjele? Kicsit mindig is szokatlan gondolatnak találta, hogy a legboldogabb, ünnepi pillanatban keljen távoznia az élők sorából; volt ebben valami igazságtalanság és túlzott kegyetlenség! 

- Nem hiszek a véletlenekben! Te csak tarts ki! Ha kell bármiáron, jó?! – fogta, szorongatta, és már maga se vette észre de egyre görcsösebben kezdte el szorítani soványka, madárijesztő kezecskéit, és érezte, hogy fokozatosan gyengül, és elszáll belőlük a biológiai lét.

Melinda az altatókoktél hatására – amit az egyik nővér az infúzióval együtt vénéjába bekötött -, gyorsan, fájdalommentesen elaludt; nem lehetett biztosan tudni, hogy mi az amit ténylegesen hall, és hogy egyáltalán megértette-e még mindig állandó stresszben élő férje szavait, aki még mindig mellette rohant, amint beloholtak vele a műtőbe, és füleibe súttogott.

Ez a pár lakatlan, bizonytalanságban eltöltött pár óra, mintha rádöbbentette volna az élet törékenységére; mintha rájött volna, hogy a legfontosabb dolog szeretteinknek, amíg éber tudatuknál vannak elmondani, hogy imádják, dédelgetik, és mindig is szeretni fogják őket, mert lehet, hogy holnap már nem lehet több megfelelő alkalom…

E nap éjjelén olyan egyetemes, kiábrándult fáradtság szállta meg, amit az ember csak legfeljebb akkor érezhet, ha tartósan is a halálra készülődik; érezte minden tagja zsigerből elzsibbad, és testetlenné válik, mintha egy kóborló kísértet, vagy árny lenne, aki szüntelen felbukkan az emberek vétkeit számonkérő múltból. Az est további része tartós bizonytalanságban telt el. Közben váratlanul febukkant az exbarátnője, és ő most legszívesebben, míg felesége élet-halál között küzd drága életéért idejön tüntetően, mint egy megsértett dáma, és olyan az egész helyzet, mint valami kölcsönös felelősségrvonás; érezte öklében az ingerlő ingert legszívesebben megfojtotta volna!

- Most hallottam a hírt! Hogy van Melinda? – hangjában nem lehetett eldönteni, hogy a megjátszott aggódás öltött-e testet, vagy pusztán csak a tetett részvét.

- Neked volt képed idejönni??? – háborgott a másik, de csupán visszafojtottan, mert a kórház folyósóján álldogáltak, és itt szigorúan tilos volt az ordibálás is!

- Persze, hiszen Melinda a legjobb barátnőm! Tudom, mit gondolsz rólam, de az egy másik dolog, ami a kettőnk dolgát illeti! – szögezte le. – Az orvos mit mondott.

Kuczorán most látszott, hogy teljesen kezdi elveszteni lába alól a biztonságos talajt; érezte fejét megkavarja a tartós őrület, és a lelkiismeret-furdalást, amiért egy önzetlenül drága asszony szerelmét sem volt képes megvédelmezni, és ez most teljesen kiforgatja magából.

- Tudod mi vagy te? Egy szemét dög vagy! Hogy ide pofátlankodtál!

- Kérlek… most nem alkalmas a pillanat! Előbb vérjuk meg, hogy az orvos mit mondd? – hátrált, csak a biztonság kedvérét, mert még jól emlékezett azokra a régi időkre, amíg együtt voltak, és nagyon jól tudta, hogyha egyszer Kuczora kijön a sordából akkor nincs megállás számára és tör és zúz!

- Neked az égadta világon semmi keresnivalód nincs itt! MEGÉRTETTED?! És most légy szíves és hagy békén minket, amíg kedves vagyok! – fenyegetés most a másikat is arcon ütötte, pusztán már a hangsúllyal, ahogy Kuczora kimondta.

- Jó, jól van! – igyekezett csillapítani! – Elmegyek! De később szeretném tudni, hogy meggyógyult-e! – azzal, gyilkos fensőbbséggel tűntetően kivonult a kórházi folyósok árvaságra ítélt helységéből.

Melindát hajnalban tolták ki; olyan erőtlannek, és falfehérek látszott, mint a legszentebb lilomszál, amit valaha is a gyenge harmat belepett, mégis az orvos szerint teljesen egészséges kislánynak adott életet, csak nagyon sok vért veszett, ezért vérátömlesztésre volt szüksége, és jobb, ha pár napig hagyják pihenni.

Nem sokkal délután három óra körül, majdnem a látogatási időben voltak már Melinda kinyitotta a szemét, és gyöngéden, fáradtan mosolygott, mert megpillantotta férjét, aki a világért el nem mozdult volna kórtermi ágya mellől, miközben erősen szorongatta a kezecskéit, és a halálos izgalomtól, és tartós kimerültségtől elaludt. Boldog házaséletükben talán ez volt a legelső tartós próba, ami sokkal mélyebben öszekovácsolta őket, mint egyébként a hozzájuk korban illő párokat. A betegágy mellett egy kis hófehér asztalkán később mindketten egy levélkére lettek figyelmesek, amin csupán egy-két szerényke pár sor volt olvasható, igencsak hangyanagyságú, apró betűkkel:

,,Remélem, hogy Melindának nem esett semmi baja! Nagyon aggódom érte! Értesítsetek, ha van javulás!”

Amikor az édesgeden sundikáló, kisdedet behozták; szerlmük gyümölcsét mindketten sírtak örömükben, bár Melinda most is sokkalta jobban visszafogta magát, mint a mindennen meghatódó Kuczora, és úgy csókolgatták, ölelgették a kis, pufók angyali csöppséget, mintha életük új értelmet, és egyúttal új időszámítást nyerhetett volna…   

CSIMPASZKODÓ PERSPEKTÍVA


Mámoros csapongó képzelet űz egyre; mámor képzelet társít folyamatosan gondolkodó elmémbe kósza árnyakat! Béklyózott álmaim folyvást földközelbe pottyantják párnás testemet, s odabent kisgyerek-mélyű kétségbeesés hegyezi cifra fogsorát! Megmért Időm hamarabb fogyatkozik s már érzem, hogy semmi sem történhetett hiába a szembesítő, hiénás világ folyvást gyilkos-tréfát űz velem, mert naiv-hiszékenyen mindig hallgatni kényszerültem szavára!

Hajótörött sorsom jutalma, hogy végleg kikopok a szerencse fogaskerekéből, s nem lehet tán esélyem már soha megtalálható boldogság felé evickélni! – Elfeketült, összegyűrt, kuporgó árnyak menedékei közt inkább térdelek alázkodón, semmint inkvizició elé citálhassanak már megint! Agyamat sokadszor iszonytató félsz gyötri tudatos felelősségeimért, hogy – meglehet -, szándékkal maradhat majd el a remélhető segítség s így bárki örömest átgázol szende mihasznaságom tékozló romjain!

Arcom kikezdett barázdáin a beszűrődő fény-szigetek is alattomban mutogatják maguk; segítséget ritkán, ha kérnek! Állok a telezsúfolt térben, s hagyom, hadd sorodjon sokszor a billegő egyensúly képzelgése! Romantikus hölgyet szeretnék megszólítani, ki egyetlen Mindenség-pillantásával visszaadhatja Ember mivoltom, s a jogot hogy lehet még reményem egy folytatható életre; probálnám megérteni az egyre zavarosabbá lett popkulturás bulvár-szlengeket, de köpködő prédikációk vérző fekélyeiből sokszor elegem van!

Vándorló emlékezetem inkább nekiindul s egymaga vág neki a feledékenységnek! Létezésem elrendelt, kiszabott hossza vissz, cipel magán!

                                           SZÜLŐI FIGYELMEZETÉS

Milán, a nebuló, amikor hazajött az általánosból azonnal tüntető kedvvel bevonult a gyerekszobáma, és jóformán addig ott tartózkodott, amíg esti műszakos, munkában tökéletesen elfáradt, és megkeseredett apja haza nem jött. Milán már vagy egy bőséges hónap óta vergődött magában ezzel a terhesülő lelkiállapottal, és most sem tudta igazán, és teljes valójában, hogy vajon mit is kezdjen vele? A torkában égető, és roppant kellemetlen szinte fölhólyagosodott gombócok keletkeztek, és a jéghideg veríték ütközött ki éppekhogy csak pelyhedző hátán, mert nem tudta mi i lehet ebben az esetben a valódi, erkölcsi szempontból megingathatatlan, és helyes megoldás?

A szülői beírást az osztályfőnök az a kellemetlenkedő fruskaképű – ahogy sokan diáknyelven nevezték -, éppen a hétköznap közepén, egy szerdai napon írta be. Ő nagyon jól tudta, hogy azt a fajta egyesek számára különös, megmagyarázhatatlan, és meghökkentő, elsősorban, és hangsúlyozottan udvarias magatartási formát, melyet alig öt év alatt sajátított el roppant hatékonysággal azt a tanárok többsége vagy nem érti, és ezért felételezi, hogy ennek a gyereknek ki lehet az egyik kerek, vagy idegenkedik tőle, és ezért helytelenítésben részesül. Tegnap délután még agyát zsongították képtelenül romantikus, nagyszabású Don Juan-i tervek, melyeket előszeretettel kiszínezett, melyek szerint előtte minden hölgy kecses, megbocsátó kacérséggal pukedlizni fog, és ő e nemes, és bájos gesztust, majd kézcsókok formájában honorálja.

De aztán úgy igazán estefelé, amikor már az édesanya is megjött a rettegett dolgozóból, és meglátta az égbe kiáltón, szándékosan nagybetűs beírást a kismertű üzenőfüzet hátsó rovatában, miszerint: ,,Előzetes figyelmezetésben részesül kedves csemetéje, mert különös szokásoktól vezérelve főként az iskolai szünetek alkalmával előszeretettel nyitogatja az ajtókat megmagyrázhatatlan szándékkal a többi pedagógus előtt!” – egetrengető, vidám hahotázás, és kacagás forrása lett ez a kis írásos beírás.

Milánt kimondhatatlan szomorúság, és a kétségbeesésnek egyfajta radikálisabb, tömörebb, és ugyanakkor sűrűbb masszája kerítette hatalmába, ami nagyban kihatott kissé mindig is sebezhető, és labilis idegrendszerére, amivel helyenként a szülei sem tudtak mit kezdeni! Gyerekszobájában kuksolt hosszú ideig, amíg rendszerint édesanyja nem kopogtatott szobája ajtaján, hogy ideje asztalhoz ülni, mert vacsoraidő van, és ő csak azt szerette volna, ha különleges képességek birtokába jutva bármikor láthatatlanná tudott volna válni az emberek szeme elől. A nappali szobából különös, tompa, elfojtott sugdolózások, és kisebb acsarkodások apróbb nesze törtek elő, de nem agresszív értelmembe véve. Milán most arra gondolt, hogy már megint mindennek egyedül ő a kiváló, és egyedüli oka, és beleborzongott a további lehetséges következményekbe, mert már szembesült egész gyerekkorában azzal a forgcsikorgató tettel, amikor apját egyszer gyerekes hisztijével úgy fölhergelte, hogy az elővette sötétbarna, és gázolajtól foltot hagyó nadrágszíját, és látványosan beáztatta a fürdőkádban, hadd dagadjon egy csöppet, míg a elrettentő intézkedésekre sor kerül. S az még csak hadján, hogy ezt megcselekedte, de egyszem kissé a tutyimutyiság bélyegével megkeresztelt gyerekét is arra kényszerítette, hogy végignézze, a gusztustalan, olajos mocsokban fetrengő szíj mennyire mohó, és egyetemes elégedettlenséggel, ugyanakkor káprázatos telhetetlenséggel szívja, habzsolja magába a hidegvízet, hogy aztán csak még jobban megkeményedjen.

Kimondhatatlanul magányosan érezte magát jóformán egész gyerekkorában, mert igaz, hűséges, és minden kalandban vértestvéri szövetséggel adozó barátja nagyon kevés volt. Mint aki settenkedő gyilkos szerepébe kényszerült, tétova megkettőzött lapulással közlekedett mindenhova és arra vigyázott különösen, hogy sportcipője lehetőleg ne csikorogjon, és vinnyogjon tömzsi lába alatt.

Milánnak akkor még volt rendszeresített zsebpénze. Soha nem feledte azt az estet, amikor egyszer karácsonyi szünet előtt bement az iskolával szembeni kis traffikba, és vett magának egy második világháborús repülőgépmodellt annyi technokol ragasztóval, hogy az egy hétemeletes ház szigetelésére is bármikor elég lett volna. Csupán egyetlen nem elhanyagolható, és lényegretörő dolgogról feledkezett meg: nevezetesen elmaradt húsz forintjáról, melyet nem fizetett ki a vételárból. Így esett, hogy kisebb bűntényt követett el határtalan boldogságában, és önfeledt öröme csak akkor teljesülhetett be istenigazán, amikor saját kezüleg, - és nemcsak apja szakmai, gyakorlatiasságára támaszkodva -, egymaga rakta, szerelte, farigcsálta össze a repülőgépet, annyi ragasztóval bekenve a laza műanyagból készült alkatrészeket, hogy helyenként a megkötött ragasztó tocsogott a szárnyak alatt is, de tény és való, hogy működőképes, második világháborús repülőnek nézett ki; na jó, egy olyan repülőroncsnak, ami már megjárta bőven az égi háborúk poklait, és most a szerelőhangár magányában átadta magát egy kicsit a rozsdás pihenésnek.

- Anya, anya! – hívogatta türelmetlen kedvvel édesanyát, aki szinte sajnos mindennap majdhogynem késő estig dolgozott. – Gyere, gyere! Nézz csak megcsináltam! – újongott, mint akivel szabályosan madarat lehet fogatni. – Ugye ügyes, és értelmes vagyok? – esedezett, majdnem alázkodve, mert sohasem rendelkezett szilárd önbizalommal, tetrekész karakánsággal még kevésbé.

- Igen, édes fiacskám! Nagyon ügyes vagy, mint mindig! – vetette oda, a megfáradt asszony, aztán ment a konyhába zöldségeket hámozni az esti vacsorához. – Apáddal tudod, meg nem kell foglalkozni, csak a szája jár, de ő is biztosan örülne neki, ha megmutatnád, nem gondolod?

- Á! Szerintem az nem lenne jó anyu, mert ő mindig olyan idegeskedő, és türelmetlen, és állandóan valami baja van!

- Tudod, csak roppant érzékenyek az idegei, angyalom! De ettől még ugyaúgy téged is szeret, csak nagyon nehéz kimutatnia! – próbálkozott tovább az anyuka.

Milán a repülőt forgatta, és képzeletében most számtalan légi csatát megvívot szuperszónikusra fölturbózott gépével, de csak azokat a katonákat ölte meg, akik valóban megérdemelték.

Amikor végleg fölkacsolták az utcai világítást, és ideje korán besötétedett, Milán úgy döntött, hogy épp itt az ideje annak, hogy végleg itthon maradjon, mert mindig is halálfélememmel viszonyult az ismeretlen, és lidérces éjszakához.

A lépcsőházban még nem gyújtottak lámpát, csupán egy halvány, lidérces fény pislákolt, mint egy meghibásodott alkatrész lent a földszinten, ahol a többi lakó is általánosságban közlekedni szokott. Nagyon lassan kukucskált ki a kémlelő nyiláson, mert azt hallotta, hogy éjjelente különös, és furcsa dolgok történnek a lépcsőházban, és ezért zárják be a gyerekszobák ajtaját is éjjelre, hogy legalább a gyerekeknek telhessen kellő gondtalanságban gyerekkoruk.                                             

Milán ismét hazajött az iskolából, de csupán gyerekszobájáig juthatott, mert továbbmenni már nem mert: úgy is fogalmazhatnánk, hogy kellőképpen inába szállt a bátorsága, reszketett a térde, liftezett a gyomra, és szegény kisgyereket erős hányingerérzet kerülgette föl-alá, mint egy száguldó hullámvasút. Mindabból, amit tegnap az alattomos, és gonoszkodó osztályfőnökétől is el kellett tűrnie, állandóan fullánkokat termelő, erősen nyugtalanító, s egyetemes hatással volt rá, nézett maga elé a lift tükrében, mely felvitte a kívánt emeletre, és azokban az élesen, már-már sírásra görbülő, élénk zöldes szemekben a szomorúság fájdalma lapult, mely aztán átvette az összetett kezdeményezést, és rátelepedett depressziójával a lelkiismeretére. Ahelyett, hogy inkább annak örülhetne az iskola, hogy ennyire szorgalmas, és mindig kellően tapintatos, és uriemberek módjára udvarias kis növendéke van, még ő kap szüli beírást. Hát nem nevetséges? Az abszurditásnak egyik lényeges, és pontos vállfaja! Milánnak úgy összeszorult a szíve, hogy az szinte már a zsugorisággal volt egyenértékű, egyszerre reszketett, és félt az apjától, hogy mi lesz majd, ha megpillantja immár jelentősen összevágott, vadonatúj iskolatáskáját, ami igaz csupán egyetlen napig volt tökéletes állapotban modern, mert aztán az adott bandavezérek azt is sikeresen tönkretették, de legalább lemondhatta magáról, hogy jó jóságos gyerkőc, akinek ez jár!

Amikor pontban fél egykor immár mint délután meghallotta, hogy az apja a biztonsági rácsnál matat, és keresgéli táskája legaljára tett kulcsait, elszorult a torka, és halálsápadt lett, mint akiből kiszivattyúzták a maradék életet is! Hallotta, amint apja bejön, majd markába nyomja a tatyóját, és kéri a szokásos szinte mindig behűtött dobozos sörét, és hozzávaló cigarettáját. Súlyos, szinte sűrűen tartalmas, és tapintható szag áramlott apja öltözékéből, amin nyomokban ismét fölfedezte az olaj, és egyéb sajátosan benzin, és gázok különleges, és szúrós keverékét.

- Hát te meg? Veled meg mi az ördög van már megint?! – kezdte a ramazurit. – Csak nem történt már megint valami szégyenletes dolog? Hadd halljam csak?! – de hangjában ez már nyílt fenyegetésnek, és leigázott hadüzenetnek hangzott, semmit vigasztaló apai tanácsnak.

- Izé… hát… tudod, az úgy volt… - nem vesztegette sokáig értelmetlenül és tétován a drága szót, mert rájött, hogy apja a tettek embere. Berohant a gyerekszobájába, és elővette tanszermentesen, amit már előzőleg sikeresen kipakolt az összekaszabolt iskolatáskáját. Odavitte apjának, majd azonnal rájött arra, hogy ennél képtelenebb, és hiábavaló ötletet talán mégsem kellett volna egy alapvetően hirtelenharagú embert traktálni.

- Ez meg mi az istent akar jelenteni fiam? – gerjedt éktelen, nyomdaestéket nem tűrő haragra. – Azt kérdeztem mi a franc van ezzel a táskával? Ki csinálta ezt?! – dörmögte get-földet szidva szitkozódva.

- … Hát tudod, volt egy kis afférom a bandavezérekkel! – motyogta Milán, mert attól tartott több már ritkán jöhet ki a torkán, és a végén még elsírja saját magát.

- Hát ez szép, gratulálok! Hogy lehetsz te ennyire kis alamuszi, senkiházi mi?! Aki még saját magát sem képes megvédeni mi?! – legszívesebben két hatalmas pofonnal akarta elaltatni magában a szégyenérzetet, ami a fia iránt érzett kirobbanó indulatait illette, de meggondolhatta magát, mert háromszor, jól hallhatóan csengett a kaputelefon, ami feleségének hazajöttét jelezte megingathatatlanul.

- No, várj csak itt meg! El ne mozdulj! Majd mindjár jön az anyád! Majd neki beszámolhatsz! – azzal indulatosan szó szerint föltépte a bejárati ajtót, kellő dühöngő vehemenciával, és bosszúálló fortyogó haraggal várta élete asszonyát.

- Hát te meg? Miért forog vérben a szemed?! – lépett ki akkor még jókedvűen, és bájosan mosolyogva a feleség, aztán ez az ajándékba kapott jókedv is túlságosan hamar elpárolgott.

- Talán kérdezd meg erről ez édes egy fiacskádat ciccám! – megfogta a csomagjait; mert a fiatalasszony mindig igyekezett három-négy nappal előtte élelmekből bevásárolni, aztán beviharozott a konyhába, minta ott se lett volna.

- Szervusz kincsem! – csókolta homlokon szokásos ügymenetként az anyuka egyetlen, most sírástól facogva fetrengő fiát.

- Hát itt meg most mi van, már megint?! Csak nem apád bántott? Na, szólj már? Elvitte a cica a nyelved?!

Milánban most egyszerre törtek fel, és mint a megáradt folyó kavarogtak az érzelmek. Mélyen reszketőn, fogvacogva, mint egy kis erdei állatka, talán egy aprócska sündisznó odabújt anyához, és vízesésszerűen csak folyatni tudta megkeseredett, sebezhető könnyeit.

- Jaj, drágaságom, nyugodj meg, most már itt vagyok veled! Csak kapjam el a grabancát jó apádnak, úgy elnáspángolom, hogy a lába nem éri a földet! – igyekezetett anyai öszönöktől vezérelve megvigasztalni.

- Jaj… anya… brühühü… nem ő volt… brühüü – folyatta sírástól sokszor szakadozott, és néhol összefüggéstlen szavait a gyerek. –Azok a szemét bandavezérek fölaprították a táskámat!

- De kincsem! Ez borzasztó! Nagyon sajnálom! A könyveidhez is nyúltak? – próbálta menteni a menthetőt.

- … Hát azokhoz már nem, mert jött a kicsöngetés, és el tudtam menekülni… de szegény vadiúj táskámat jócskán helybenhagyták… brühühü… - s megint rátörtek a vigasztalhatatlan könnyek.

- Jól van aranyom, jól van! – átölelte, és addig simogatta, dörzsölgette reszkető, szilárd vállait, amíg valamicskét nem csillapodott lelki, megsebzett fájdalma. – Mindjárt rendbehozzuk a dolgokat, jó! Csak arra kérlek, várj itt türelemmel!

Azzal kiment ő is azt időközben vesztett, és elszabadult füstfelhőket fújkáló apjához a konyhába, aki az idegeskedéstől, és a haragtól már tűkön ült, és önmagában fortyogott.

- Hát most mit szólsz ehhez anyus?! Türhetetlen állapotok vannak abban az iskolában, hogy egy ilyen megengedhetetlen cselekedetet a tanárok csak elnézzenek!

- Igazad van apukám! De nem gondolod, hogy te is rossz taktikát követtél, amikor úgy leordítottad szegény egyetlen gyerekednek a fejét? Hát szabad ezt?! – tette csípőre erélyesen a kezét a fiatalssszony.

- Tudod én mindig a tettek embere voltam, és nem az elcsépelt szavaé!

- Ezzel is tisztába vagyok, de a fiadnak most minden támogatásra szüksége lenne, hogy túl tudjon emelkedni a lelki nehézségein, és föl tudja magában dolgozni a történteket!

- Mit nézel így rám?! – tört ki -, ha annyira sebezhető, hát vidd el valami megfizethető pszichó dokihoz! – s ezzel a vita férjre eső része elintézettnek volt tekinthető, mert Burján Miklós sohasem szerette igazán, ha a továbbiakban ellent mondanak a szavának.

- Jól van! Rendben! De egy életre jegyzed meg, hogy ezt soha többé nem fogom neked sem elfeljteni, sem megbocsátani!

Aznap éjjel külön aludtak; a férj a nappaliban a kimustrált, és kiszaggatott rugózású kanapén, az édesanyja pedig, hogy közel lehessen, és támaszt nyújthasson fiának a gyerekszobában. Aztán másnap magántanuló lett Milán. 

                               A VADGESZTENYEGYŰJTŐGETŐ

Kora reggel ébred, s az a megingathatatlan, kissé csenevész, de teljes mértékben szinte törvényerőre emelt gondolata támadt, hogy ma jött el az ideje annak, hogy hevenyészetten gyakorolt üzleti érzékét egy kicsit, talán önmaga előtt is megcsillogtassa.

Különben is, már több mint kilenc éve volt már múlt februárban, hogy történelem tanári diplomáját kézhez kapva, állásinterjúk, és meghallgatások sorozatos baklövésein át gyakorlatilag tartós, és nyugdjíasoknak valló állást még nem talált, de hát mivel jól tudta, hogy most már ideje lenne valamiből megélnie, és nemcsak áldott szülei nyakán ,,lógnia”, ahogy azt egyesek szájából pusmogásszerű pletykaszinte kivétel nélkül mindig meghallotta, így nem tehetett mást, mint hogy adok-veszek alapon önkéntes kereskedői vénéját igyekezett kamatoztatni.

Már jó hajnalban három óra körül, amikor még az égbolt is jócskán koromfekete, és legfeljebb a pesti éjszakában dorbézolgató, ifjonc bohémek társasága zavarja meg illuminált állapotával a békésen szunnyadók álmait, Zakár Félix elhatározta, hogy kimegy a Templomtérre, és a lehullott vadgesztenyét, ami elviekben már közterületen állt, szépen fogja és összeszedegeti, hátha nem veszik észre.

Fölöltözött, mert ősszel azért már csípősebbre fordult az idő – kivált, ha az ember a hajnali órákat választja egy kis gesztenyézésre, és így esett, hogy Félix már jó korán a hajnali buszjárattal bent volt a városban, és mint aki csak kötelességét teljesíti, hogy óvja, és megőrzi a környezetet, szépen, kómotos mackólassúsággal szedegetni, gyűjtőgetni kezdte a lehullatott vadgesztenyék gyönyörű, élénk, majd sötétbarna tüskés gombócait; természetesen szigorúan védőkesztyűben, különben pokoli fájdalmas lett volna az eljárás, és azokat is élénk kedvvel fölszedegette, amik már egy-két nap múltán a földön hevertek.

Amikor bő két óra múlva tehát reggeli öt órára az egész téren körbeért, fogta magát, és meg sem állt a másik, ezúttal igaz jóval kisebb térig, amivel szemben egymagában árválkodott egy Posta takarék. Lelakatolt üvegében egyszerre fölbukkant, majd hirtelen elbújt különös, szinte nem evilági lidérces, kísértet fizimiskája, és mégis, ha valaki megtöretett, és sebezhető zöldszmeibe nézett, azonnal megkedvelte ezt a pufók, pirospozsgás, tyúkszemei miatt kicsit sántikáló emberkét, akinek még sohasem lehetett igazi barátnője, legfelebb csupán támogató ismerősei voltak.

Amikor aztán lezajlott az első műszakváltás: tehát az éjszakások kerültek sorra, hogy átadják megérdemelt helyüket a kipihent és felfrissülő nappalosoknak a nagybani piacon már javában állt a bál. Félix különleges kapcsolatokkal is rendelkező édesanya, aki maga is jó kupeckedni kész vénákat örökölhetett a családban, egy kedves boltos ismerősét kérte fel arra a megtisztelő, ám korántsem gyakori, sőt különös feladatra, hogy egyszem fiának, aki már elmúlt harminc segítsen eladni minél több vadgesztenyét, mert bizony jócskán kellene a pénz.

- Hát drága Gyulám! A dolog úgy áll, hogy ennek a szegény gyerekemnek már lassan tíz esztendeje nincs biztos megélhetése, és ezért arra gondoltunk, hogy bár a vadgesztenyének mindig is kicsinyes volt a keletje azért próbáljon meg minél hatékonyabb, és szakszerűbb csereüzleteket kötni, ha megkérhetem! A bevétel negyven százaléka az öné!

A boltossá avanzsált zöldséges sokáig értetlenkedve hallgatta a még fiatalasszonynak tűnő, és ereje teljében lévő, magabiztos háziasszony fejtegetéseit, és mint aki bocsánatot kér, hogy egyáltalán szólni merészelt fölmondta mondatait:

- De drága asszonyom! Minden tisztelettel! Én csak egy egyszerű kiskereskedő vagyok kérem, a többséghez képest, és a kuncsaftjaim nem lesznek lenyügőzve, ha egy bála – ráadásul -, vadgesztenyével állítok majd közéjük a piacra! Ennyit igazán megérthetne madamme! (mert a különleges vendégeit mindig is madammozta)

- Tehát, amennyiben jól érettem az ön drága szavait Gyulám, akkor ön megvon most tőlem minden maradék segítségi szándékot is igaz-e? Hát képes elnézni, hogy ez a szegény fiam, aki munkanélküli, és már jó régen nem tud elhelyezkedni pénzkereseti lehetőség nélkül maradjon?! Enyje drága Gyula, ezt még magától se vártam volna el! – mélyen zengő, mégis fiatalos hangjában lemondással járó neheztelés hangzott.

- Drága Asszonyom! Én semmivel sem szerettem volna önt megbántani, csupán a valós világot szerettem volna, ha megérti kegyed az összefüggések igen-igen bonyolult láncolatát. – majd hirtelen mentőötlete támadhatott mert megváltozott hanggal folytatta -, de ha ez önnek, és kedves fiának örömet okoz, megígérhetem magácskának, hogy találok én vevőt, és beszállított is ezekre a fránya vadgesztenyékre! Ha már így esett! – mosolyt erőltetett cserepes, és mindig megborotvált, sápadtarcú arcára.

Az asszony mintha csak ezt szerette volna hallani egyből megjuhászodott, és szemlátomást engedékenyebb lett; kivirult szája szegletében egy elbűvülő, mindenkit lefegyverezni tudó, szinte uralkodó mosoly, belegyezésének, és egyetértésének örök, és talán visszafordíthatatlan változata.

- Csak ezt akartam hallani drága Gyula! – azzal fogta magát, elvégre nyélbe ütötte az üzletet, és már ment is a munkahelyére, mert világ életében a pontosság példaképe volt, és ezen nem szívesen változtatott volna senki fia kedvéért sem!

- Na, nézze meg az ember! Hát most jó nagy gubancba vagyok! Hát mi az istent kezdjek én ennyi haszontalan, és semmirekellő vadgesztenyével? A kutyának se kell! – mérgelődött, de ezúttal már fennhangon. – Bár lehet, hogy az a kelekótya flótás Bárci hátha vesz belőle két bálát, az is több, mint a semmi! – sunyitón maga elé meredt a kínálkozó gondolatra, és a biztos haszon reményében megköpködve megdörzsölte párszor összeütögetett kezét.

Másnap már hajnalban ki volt a nagybani piacon, ahol az ember gyakorlatilag el sem akart hinni szabadszemmel, a fölbolygatott, hangyabolyszerű, érthetetlen tolakodást, kellemetlenkedő nyüzsgést, mert akkora kellemetlen, fülrepesztő ricsaj támadt, amit szinte képtelenségnek tetszett kivédeni!

- Jó napot, Gyulám! – üdvözölte régi cimboráját az egyik vásáros kófa, akinek mondent észlelő rókaképe szenvtelenül tenyerelt bele az előtte állójéba. – Hát te meg? Csak nem első osztályú vadgesztenyét akarsz itten árusítani?! – máris tréfára vette a dolgot, és azonnal kirobbant belőle a jóleső nevetés. -

Nézzétek csak Gyulánk új iparág fölkarolásába kezdett! Ezentúl vadgesztenyeárusként tengetheti majd megcsökevényesedett, és nyomoronc életét.

Az öreg boltos most szikrát szóró szemekkel, mint aki gyilkosságra gondol egyenesen farkasszemezve meredt bele a másik kofa pimasz, és képtelen arcába, és csupán fenyegető annyit kérdezett: - Hogy mondtad, öreg harcos?

- Sehogy, te itt barát vagy drága Gyulám! – nyögte ki gombócszorító torokhanggal.

- Én is így gondoltam! Hát akkor kedves barátom lássunk csak az üzlethez! Mondd csak meg nekem de szépen, ám, hogy kinél is adhatnám én el ezt a semmirekellő vadgesztenyét? Jól vigyázz, hogy mit mondasz, mert megvan még a böllérkésem! – olyan mozdulatot tett, mintha tenyerében egy éles trágyat szorongatna, és jelképesen átvágná torkának zubogó ütőereit.

- Hát édes, egy öregem! – folytatta gondolatait a másik kófa -, a dolgod, már megbocsáss, de veszett fejsze nyelével van tele. Mondd nekem csak egyetlen egy valakit, aki vásárolnak tőled ebből a megavasodott, és bizonyára bogárrágta gesztenyéből? De most őszintén kérdezem?! – s hangjában mélyen együttérzőn érződött a belsőséges részvét.

- Ne haragudj, de ezzel most nem érek rá törődni, mert egy nagyon kedves hölgy kuncsftomnak meg lett ígérve, hogy mindenképpen, akár a föld alól is fölhajtok a gesztenyékért valamicske pénzt!

- Jó lesz akármennyi, vagy tetemes bevételre apellálsz, mondd csak? – megeresztett egy halványka, grimaszszerű mosolyt.

- Akkor hajlandó vagy segíteni, vagy nem?! - kérdezte a másik ellentmondást nem tűrően.

- Hát persze édes egy öregem. Hisz megállapodtunk, hogy a haverom vagy, vagy már elfelejetted?

A boltos most kirakta a vadgesztenyéinek bő tatalmát a standjára, és leülve a kis sámlijára, melyet már jó előre kikészített magának csöndes egykedvűséggel a várakozás unalmába merült.

Alig tizenöt perc múlva már fel is tűnt a láthatáron a legelső, kissé hezitáló vevő, akit nem különsebben nyügőzött le az öreg boltos maga körül megterem

tett, - igaz -, kissé hevenyészett patyolattisztasága.

- Szeretettel üdvözlöm! Mit tetszik parancsolni drága asszonyom! – s jó kereskedő lévén, akinek szinte vérévé itatódott át az egész dörzsölt szakmai tapasztalat, már azon mód leste is azokat az alattomosnak is beillő kívánságokat, amivel a másik előjöhet.

- Mondja csak Gyula, hogy megyeget most a gesztenye? Megvennék magától egy bálával, de csak akkor, ha megalkudhatunk! – mint egy kisebbfajta szakértő árus, vizsgálgatni kezdte az öreg portékáit, és szinte első pillantásra meg sem akarta nézni a kiterített vadgesztenyét, aminek élénk bíbor-barna színe szinte magához csalogatta a szemet.

- Drága asszonyom! Ezúttal szenzációs ajánlatom van de csakis az ön számára! Ha most vesz tőlem két bálával, akkor megelőlegezem önnek az ingyenes házhozszállítás akcióját is! – hangoztatta mézesmázos csalógatóval.

- És még milyen kedvezményeket ajánlana? – vonta fel kromozott szemöldökét a csorosznya.

- Oh! Hát előbb rendeljen kérem, mert ön is jól tudja elő az üzleti helytállás, és nekem is meg kell élnem valamiből szerényen! Parancsolni tetszik esetleg kóstolni egy pár fahéjasat, éppen nem rég lett kész, és hát valami istenien sikeredett!

- Ennyi kedvességet azt hiszem, magam sem utasíthatok vissza drága Gyula! Kérnek egy pár szemecskét, ha szabad!

- Kérem asszonyom! Ahogy azt a vevő óhajtja! – s mit sem törődve mások árgus szemű pillantásaival, és kicsinyeskedő kíváncsiskodásával máris mérni kezdte bőszen ezúttal a jóféle gesztenyét, a szelídet! Miután aztán sikeredett számára a megalkuvó behízelgés hadművelete, akit ő véresen komolyan gondolt szinte mindig is, a kereskedő hölgy is igyekezett ráállni az alkúra.

- Tudja mit drága Gyulám! Megveszem én magától azt a kétbála jóminőségű gesztenyéjét, amije van, mert ez a napon is jó indult. – már haladéktalanul kereste is a pénztárcáját, és jó üzleti érzékkel azon számolt fejben magában, hogy milyen előnyökkel fog innen majd távozni.

- Tessék drága asszonyom! – azzal a furfangos, és dörzsölt boltos jó kétmázsás bálákat helyezett el a időske csorosznya targoncáján, amit egy segédféle ficsúr tologatott, hogy minél hatákonyabban bevigye.

- Igazán lekötelezett drága Gyulám!

- Oh! Nagysága inkább ön tisztelt meg engem! – mondta a furfangos boltos, s aztán kisebb meggondolatlanságával megszámlálta a pénzt, amit az öreg matróna otthagyott.

,,Hát most mihez is kezdjek én ezzel a haszonnal! – morfondírozott magában – mert ha tovább adom a silány gesztenyét, a végén még rámszállnak a hatóságok ugyebár! De hát, ha már egyszer megigértem!”

S észre se vette, hogy az öreg csorosznya után már kisebb tömegtumultus jelentkezett standjánál, és mindenki az aktuális gesztenyéket akarta kíváncian szemrevételezni.

- Látod Gézám! – felelte a másiknak. – Ha egy üzlet beindul! – s különleges, szinte rókaszerű vigyori grimasszal elmosolyodott nemlétező bajsza alatt.      

                                             CSALAFINTA BIRKANYÍRÓ

A Táncos nevezetű birkanyíró kisiparos – mert annak aztán volt mint sütnie az orra alatt, amennyiben természetesen az üzletről volt szó, egész nap nyírta a birkákat odakint a mezőn, és a pusztán! Azoknak volt igen-igen nagy szerencséje vele, akik odakint éldegéltek az őrhalmi pusztaságban; közel és távol egyetlen rigófütty, vagy állatvonyítás társasága nélkül, és ahol még az ember is meggondolva jó, ha egyszer egy évben megfordul.

Az őrhalmi pusztaságon Szotyolai Ignác baktermester vályogból emeltetetett házában nagy életet vittek az odatartozók! Elvégre Szotyolainak öt éhes szájat kellett kezdetben ellátnia, és megetetnie, - igaz ebből később már csak négy lánytestvér maradt meg, mert az igen fiatalon elhunyt kisöccsüket elvitte a gyermekágyi láz. Ettől függetlenül a pénzt élére állították mindig, mert Szotyolainé Terka asszony gondos, és oroszlánhitű gazdasszonyként soha nem hagyta, és engedhette meg magának, azt a fajta könnyelműséget, hogy bárki is kis családjából akárcsak éhezzen egy napot is; inkább ő nem evett, csakhogy gyermekeinek több jusson a jóból. Ezt a jót természetes keretek között úgy kellett érteni, hogy jobb esetben – amennyiben sikeresen már hajnali fél háromkor, kellő rendszerességgel az idősebb testvérek a kicsi Terka, és bátya Sanyi beállt a véget nem érő, kígyózó sorba, akkor megengedhették maguknak, hogy kaptak egy-egy fél disznófejet, és egy olyan véka, alig pár dekára sem elég, sötét kenyeret, ami olyan fekete volt, akár a megolvasztott szúrok!

Szotyolainé megfőzte a disznófejet – bográcsban főzte, mert úgy csak finomabb az étel, egészen jellegzetes, kellemesen füstös romája lesz, és mert közel volt a Szentgyörgyi erdő, ahonnan bátran lehetett fát hozni, amennyit csak akartak; elvégre a főerdész rendes, és becsületes embernek mutatkozott, és maga is több szegény embernek nyújtott baráti kezet!

- Vigye csak Terka asszonyság, vigye csak! Hát iszen van itt elég! Még sok is! Mindenkinek jut a jóból! – így okoskodott, csak arra kellett nagyon vigyáznia, és ügyelnie, ha jött a főuradalmi ellenőr, mert akkor nem győzött neheztelni amiatt, hogy a vadonélő állatok bizony-bizony kisebbfajta károkat okoztak, és megesett, hogy megritkították a faállományt is!

- Tisztelt ellenőr úr! Hát tetszik tudni… az úgy volt, hogy… - s amint rákezdte a maga kis vége-hossza nincs mondókáját, az ember sem ismerhette ki magát azon, hogy vajon az erdész szavai között mennyi az igazság, és vajon mennyi a jóhiszemű képzelgés!

- Jól van, jól van! Csillik! Látom, ha maga egyszer rákezdi, akkor az isten se tud magán má’ kiigazodni! – így az ellenőr. – Tudja mit, Csillik? Én mindent elnézek, de azért számíthatok magára igaz-e a böllérkedésnél, mert igazán jól csak maga tud disznót vágni?

Hát, ami igaz, az igaz Csillik Ferkónál jobb böllérrel ritkán találkozott az ember – tekintettel mielőtt bement az ólba kedélyes derűséggel elbeszélgetett a disznóval, mintha csak a legrégebbi komák, vagy puszipajtások lettek volna, és nem nyilvános kivégzésre készülődnének a bendők korgását megszüntetendő!

- No, ejnye, ejnye! Ne itasd itt az egereket Mancikám! – simogatta, kényeskedőn dögönyözte a jól megtermett mangalica, testesre felhizlalt hátát -, te is tudod, hogy most lesz a legjobb sorod. Finoman feltálalnak majd az asztalon, fügével, meg, almával! Te nem is tudhatod drága boldogságom, hogy milyen jó is az rozmaringgal, és illatos, fűszeres olajokkal fognak kényeztetni, és még le is adhatsz pár kilócskát, amint kivettek a forró kemencéből! Igaz-e?! Hát szoktam én neked hazudni! No, ugye! – s addig, addig édesgette, becézgette, mézes-mázosan beszélgetett a mázsákat döngető disznócskájával, amíg szépen, óvatosan egyik hurkára hízott lábára rá nem húzta a kötele egyik végét, majd a másikkal simogatások közepette a nyakára tekerte, és lassan - gyakorlatilag egy ültő helyében megfojtotta a vergődő állatot, majd mikor már nem jött lélegzet nagy pöfékelő, elefántszerű ormányán akkor elvágta betokásodott torkát!

- Jól van édes egy kómám! Most elmész egy szép, és távoli helyre, ahol boldog leszel, és találkozhatsz a többiekkel! – s észre se vette, de maga is ejtett egy-egy eltévedt könnycseppet! Hát, ami igaz, az igaz! Ennél kíméletesebb, és vajszívűbb böllérmestert ritkán hordott még hátán a nagy föld! Nemhiába vágatott vele majdhogynem az egész falu, feltéve persze, ha vette magának a fáradságot, és nagy ritkán betévedt a faluba.

- Csilliák komám! Aztán el ne feledd, holnap is gyere! – mondogatták sokan a faluban!

- Úgy lesz lelkecskéim, úgy lesz, csak nyugalom! – mondogatta gyakorta.

A kis Szotyolai Terka pedig szinte végestelen végig kiállta a sorát, minden egyes hajnali napon, és tisztességgel hazavitte a megmaradt soványka húsokat, amiket a hentesmester néha-néha levágott, még a disznóhús mellé, hogy legyen mit testvérkéivel együtt enni.

- No, néd mán, a kis Terka! Hát hogy a menkűbe kerültél mán ide?

- Jó napot kívánok! Kérem szépen jöttem ám a komencióért! – így a kislány.

- No, néd mán Józsi! De föl vitte Isten a dolgukat! Osztán pénzöd van-e te gyerök?

- Hát az nincs! De apám a vasútnál szolgál, és ha lejárt a műszakja majd hoz magának egy kis gubát! Jó lesz-e ez így? – állt meg a maga lábán, véleményével a kicsi lány.

- Jó van no, nem köll mindjár fölfortyanni! Mán adom is! – azzal, ha az emberek éltek soványka kosztot, olyan sovány, és főleg zsíros, cupákot kanyarított le a vasfogantyúkra felaggatott disznóból.

- No, néd mán! Elég lösz ennyi?! – kérdezte, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- No, hentesmester bácsi! Ez még a fél fogamra sem elég, hallja-e?! – így a kis töpörtyűre nőtt Terka. – Öten vagyunk testvérek bácsi kérem! Adjon mán tisztes porciót, mer otthon csak megnyúzatnak engemet! – folytatta.

- Néd mán Józsi! Hát azt hiszi ez, hogy kévánságműsor! Tudod, mit te kölök! Adok hozzá jó száraz, feketére kormolódott kenyeröt! Azzal csak megtömhetitek a bendőteket!

- El ne feledje, hogy mihölyt apám végöz a vasútnál, azonnal magáho jön, s maj rendezi a számlát!

A török basára emlékezető, jó húsban lévő hentesmester fogta a kimért disznófejet, hozzá két feketére sütött, száraz kenyeret, majd vigyorogva csak ennyit mondott a csomagoló kislánynak:

- Hát oszt maj megnízöm magam is!

- Köszönöm hentesmester bácsi! – s a kisnövésű Szotyolai Terka már futott is végig át a főtéren hajnali négy óra felé, hogy testvéreinek aznapra meglegyen a fejadag szerint is kevéske, de kimért ebéd.

Nem sokkal utána, délután fél egy magasságába megérkezett az apja Szotyolai Lőrinc a vasúti bakter.

- Jó napot! Gyüttem az elszámolás dógába! – felelte.

- No, hát mán az ördög is fenyeget mi?! A kisbicskádat neköd te! – így a hentesmester.

- Kéretem a leszámolt konveciót újra számadásba vönni, és megmondani a pízt, mennyi lesz az?

- Hát az bezony nem lösz kevés, édös egy komám! – vigyorgott, mint a bolondalma a hentes.

- Csak ne törje úgy magát, édes ecsém! Tisztös elbírálást szerötnék!

- Hát egyö fene! Mögszámolom eztöt neköd! Az annyi mint huszonköt pengő, negyven fillör! -–hadarta, mert már pizsergett a tenyere a régen látott pénz után.

- No, no! Ecsém! Nem lösz az egy kicsit sok a jóbul? Mer, hát van nálam, de csak öt pengű!

A hentesmester kipirosodott, kissé szeszes feje még jobban ellilult, bizonyára meglehet, csak azért mert nem tudta, hogy mostan tréfál a bakter, vagy nem!

- Hinnye! A kisbicskádat, te tolvaj! Hát azt hiszöd-e, hogy lopom én itt a drága idűt, meg pízt?! – gerjedt azonnal visszafordíthatatlan haragra. – Te Józsi, fogjad csak meg ezt a dögmadárt!

Azzal kijött a másik markos, és vaskos legény, a másik helységből, ahol az állatok összezsúfolódott, halotti tetemei ásítottak kazlakba, bálákba téve!

- No, mi itt a baj, hadd hallom?! – azzal már tűrte is föl mind a két kezén az ingujját; verekedésre, vagy legalább is bokszolásra akarva berendezkedni! Aztán el is nevette magát.

Így esett meg, hogy a legszorgosabb bírkanyíró lett az egyik legtitkosabb zúgívó is; miközben talpig embernek igyekezett megmaradni!

MONTÁZS


Vágyakból szárbaszökkent, büszke hatalom: prostituált hírnév emberek húsába oszló tetemmel széjjel rágja csontjait-lelkét a komisz-mohó féreg, aki egyre többre s többre vágyik! Túlélések mindennapi létfenntartó ösztönébe beleborzong hiú, flegmásított arroganciával is! Szemek tükreiben ábrándozó csillogás tenyészik s értékesen ragyogtatja új kínálkozó lehetőségeit azoknak, kik mindig is többre vágytak; életükkel örökösen elégedetlenkedők!

Orv-csicsergők kisestélyis gálákon máris pletykálkodásba kezdenek. Azonmód inkvizició, vagy pellengérre helyezik a népes kompániát kiknek halványan ugyan még, de számít a tartás s a becsület! Lecsüngő, függeszkedő műmájer-mosolyokon alattomos játszmákat sejtet néhány gyilkosan villogtatott szem! Fénylő aranydrótokon szabadon rángatható szalmabábok vergődnek önmaguk mocsár-mocskán! Megfontolt szándékokkal kezdik mézesmázos kelletésekkel kisemmizni a kínálkozó lehetőségeket is s márcsak árnyékfoltok maradhatnak az egykori sugárzón egzotikus tekintetek helyén!

Akár szél-törte reszkető liliomszirom; önmagába szeretne még bátrabban megkapaszkodni a hajótörött angyal-levél lélek! Ikrásodásnak induló, méla-céda fénykörök csüngenek gazdagon bár tudják, s sejtik a gyorsuló karrier-halál lehet csupán egyedüli sorsuk! – Áttetsző tárgyaknak látszanak tekintetek kereszttüzében bujócskázó halhatatlan szenvedélyeik; magára hagyott napsütés mézszín könnyeit kellene megvigasztalni önzetlen még kedveskedő szavaink talán hűségeket teremhetnek…

                                          AZ AGGASTYÁN KÍVÁNSÁGA

Az öregedő férfi már erősen kopaszodó, ezüstözött hajjal feje búbján a lovas tanya környékét figyeli. Takarékos pillantásokat vett feléje; nem kapkod el semmit! Rég megtanulta már – bizony már jó ötven éve -, hogy az elszalasztott pillanatnak is megvan a maga hátulütője! Szemlátomást nagyon úgy tűnik, hogy várakozik valakire, vagy valamire… Ruhája gondozott: sötétkék farmernadrágot, és hozzávaló sportosabb pólót visel, sportcipőjét az idevezető úton kissé összekoszolta, s most úgy fest, mint aki afelett szégyenkezik, hogy hogyan is fogadják, vagy fogadhatják Őt, mint idegent, ebben a városban akkor, ha koszos cipőt visel, ami már bizony jó régi darab; tekintettel a cipőárak folyamatos drágulására!

Végül minden akadály elhárul a fenséges látvány útjából, és egy gyönyörű, andalúziai, éjfekete csődörön ülve kiüget a legelőre a kissé megtöretett férfi által fölmagasztosított, egyetlen egyetemista szerelme, az ,,Érsekvadkerti Szűz.” Látszólag szinte semmit sem változott, az idő, mintha csak megállt volna vele, éppen abban a befejezetlen, és végzetesre sikeredett pillanatban, amikor elsőször látták meg egymást, akkor múlt időkben, az aulában, és most az idő, mint valami türelmes orvgyilkos jött volna ismételten számon kérni, vagy törleszteni, hogy régi, elfeledettnek gondolt adósságát visszakövetelje! Barnatüzű szemében maga a kiismerhető örökkévalóság világol, és az édesanyai gondoskodás;  de, mintha a nyeregben, és a gyeplő között egy aprócska, egészen töpörödött, angyali kéz nyúlkálna a vezetőszár után. ,,Ki lehet ez a titokzatos, aprócskára cseperedett, még zsenge fiatalember? Csak nem egy unoka?” – fut át amilyen gyorsan csak tud, hirtelen agyán.

Az öregedő, kissé pocakos, és már megviselt férfi keze most a magasba emelkedik, így üdvözölvén a két érett lovast; nagymamát, és pöttöm unokáját, a kicsi unoka bogárszeme sokat csodálkozóan válaszol, és érdeklődéssel veszi a ló nyergéből szemügyre az ismeretlen vénembert!

Körülményes módon leveszi átizzadt farmer dzsekijét, és szabadon engedi, hogy mellkas szőrzetét, és pórusait is szabadon átjárhassa az andalító szellő, lágy, és mérsékelt suttogása: a kristálytisztán harapható, és álmosító levegő mivolta! A lovasok lassan, komótosan, és kimérten lépésben indulnak el a legelő fakerítéssel körbevett széléhez, hogy kedvükre szemügyre vehessék az öreget! A még mindig fiatalos, és csinos hölgy gondolataiba mélyed: Vajon hol láthatta már ezt a megtört, ám vidámságot erőltető arcot, és ezt a zöldesen, huncutul csillogó szempárt? S ahogyan magába mélyedetten egyre gyötri agyát, és gondolkozni próbál, az öreg ismét meglengeti karját, mintegy az üdvözlete jeleként, amikor odaérnek!

A várakozó a csinos, és filigrán hölgy minden mozdulatát, mint éles sasszemű megfigyelő elméje emlékezetében rögzíti, és semmi esetre sem engedi meg magának a luxust, hogy siettesse a számára már régóta fölbecsülhetetlen értékben álló másodpercek szapora mozgását; elvégre, ha az ember idejének a delelőjéhez érkezik, hát akkor a legkevesebb, hogy minden percet, és pillanatot, már maradéktalanul élvezhessen, ha egész életében csak a munkát hajszolta, nemde?!

Most előrenyújtja üdvözletként kezét, arcán megfogalmazható mennyei öröm, és boldogság egyetemes érzetével. Kezének mozdulatát és lelkének sebezhetőségét szinte már semmi sem titkolhatja, mert szemeiben üveggyöngyök fénylenek, és el is homályosodnak.

- Szervusz, Kata! – köszönti a kissé csodálkozó, és magában töprengő lovast, s egy meghatározott percre, ami már az örökkévalósággal egyenértékű a tenyerében helyezett, még mindig finom, és gyengéd liliomkezet – hisz úriembernek lett nevelve valamikor -, kézcsókkal illeti!

- Üdvözlöm szeretettel fiatalember! – köszönti a bizonytalankodó, megilletődött unokát.

A fiatalember kissé félénk, és félszeg, és most hogy ez a barátságos idegen megszólította, még inkább nagyanyja nadrágjához bújik.

Az öregedő férfi alig győzi kivárni, míg a fiatalos idősödő asszony engedélyt ad a szólásra, kissé mindig türelmetlen lévén rákezdi:

- Hogy te még mindig mennyire elragadóan bájos, és szexi vagy! Egyszerűen briliáns, ahogy kettőnk életét mennyire más irányból közelítette meg a feneketlen, és sok esetben viszontagságos idő!

A mindig csinos, és filigrán hölgy szemében most hirtelen glóriás fény világosodik meg, mint akinek hirtelen támadt látomása volt, és most az égiek kegyelmével biztos utakon halad saját maga megismerése felé! Gyönyörűen, és kifejező gesztenyeszemeit nagyra mereszti, és azonnal kibukik még most is cseresznyepiros ajkán a kérdés:

- Csak nem te vagy az Feri?! – hebegi a meglepetés, a viszontlátás örömeként.

A megviselt, és sok zivatart már megélt, barázdált ember arcán hirtelen a ráncok simulásnak indulnak; földöntúli béke szállja meg, azzal a mindent kifejező, ugyanakkor különös mosollyal maga is elmosolyodik, és csupán bólogatni tud, miközben megbabonázottan áll.

- Látod kedves, kedves Kata a viszontlátás is ugyanolyan fontossággal bírhat, mint akárcsak a legelső sorsfordító találkozás! – azzal a ló mellé áll, és felajánlja, - bármennyire is retteg az állatoktól, hogy segít leszállni róla.

A csinos, nagymamakorú asszony sugárzó szépséggel elmosolyodik, majd engedi, hogy liliomszál alakját gyengéden leemeljék a nyeregből, és együtt lehuppanjanak a földre, de csak azután, hogy az unokát is letették.

- Hát ezt a kellemes meglepetést! – döbben nagyot mindig is pacsirtákra emlékezető, kellemes hangja. – Nézd csak kisunokám, ki látogatott meg minket? – azzal megkéri a gyerkőcöt, hogy illedelmesen mutatkozzon be neki.

- Csókolom bácsi a nevem Nittmann Félix!

Az öreg kezet ráz vele, jól férfiak módján, és megsimogatja szőkés, kis buksiját.

- Hát ez igen! Hogy vagy Feri? Mi történt annyi éven át, mondd csak?! – kérdezi szemlátomást érdeklődve.

A megtöretett öreg, most kihúzza magát, mélyen a hölgy nagy barna léleklátó szemébe néz, kutatva, majd kijelenti az ítéletszerűen hangzó igazságot:

- Hát kedveském… megöregedtem!

A hölgy várakozva, aprólékosan megvizsgálja barázdák szántotta, öreges arcát, és kopasz fejét is megtapogatja! Majd egy váratlan pillanatban elkapja, és megbocsátón, és finoman szájon csókolja!

- Kérlek mindenért bocsáss meg nekem! Könyörgök! – azzal földre veti magát, és mint egy bűnbánó szent a megbocsátásért eseng. A kis unoka nagyra meredt, és látszólag érthetetlen szemekkel álldogál, mint egy kis árva a nagyanya mellett, és zablájánál megfogja a lovat.  

Az öreg fájós, visszeres, és ödémás lábai ellenére letérdel hozzá, szó szerint lehuppan, és arcát két tölgyfa vaskos kezébe veszi, és igyekszik minél több áldott könnycseppet letörölni, és gondosodva összegyűjteni selyem zsebkendőjével, amit külön erre az alkalomra tett be!

- Sss! Nyugodj meg kérlek Kata, most már nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd két karjai közt tartva, gyengéden átöleli.

Az idős hölgy most végre úgy érezheti magát, mint aki végre hazatalált, és örök, és felbecsülhetetlen kincset talált; a percek, mintha csigák vándorlásai lennének fokozatosan lelassultak, és eggyé olvadhatott tán még maga az örökkévalóság is…

- No, hát nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd amilyen finoman csak tudja, kibontakozik a reszketeg, és most kétségbeesett öleléséből, és gyengéden mégis megcsókolja az asszony áldott homlokát, amit világ életében csinos frufru-frizurája keretezett.

- Mesélj csak… mi történt veletek, hogy annyira régen nem találkoztunk! Nem is hívtál!

- Persze, csak előbb kérlek hadd mutassalak be a fiatalembernek, aki mellettem lovagolt. – Azzal máris intett, és a kis unoka fürge lépteivel, miközben a lovat tartogatta odament hozzájuk serénykedve, és kissé megilletődötten, talán csak amiatt, mert soha nem láthatta még a nagymamát ennyire elérzékenyedetten.

- Itt vagyok, mama! Na, mit szólsz? Ügyes voltam, ugye?! Kérlek mondd, hogy az voltam! – esdekelt aprócska, fecskehangon.

- Hát persze kincsem, hogy az voltál! De most huppanj le bátran ide miközénk, mert van itt egy kedves, idős bácsi, akinek feltétlenül be szeretnélek mutatni! - megvárta, míg a gyerek, totyogós lépteivel a friss legelő szőnyegére huppan.

- Hát fiatalember, hadd mutassam be neked az egyik nagyon távoli, és nagyon régi, ám annál értékesebb barátomat Vonlovics Róbertet!

- No, mutatkozz csak be szépen, nem harap meg! – mosolygott.

- Csókolom, az én nevem Nittman Félix! – felelte kissé szúrós, és árgus szemekkel vékonyacska hangján, és nagyon is bizalmatlanul, mintha csak attól tartott volna, hogy egy idegen tör az életére, aki el akarja rabolni tőle a nagyanyját.

- Örvendek a szerencsének kedves fiatalember! - nyújtotta kézforgásra kezét Vonlovics.

A kis unoka most erélyesen, bizonyára így akart érvényt szerezni, hogy fitogtathatja testi erejét úgy megszorongatta az öreg kezeit, hogy azok a szorítást követően, kissé el is kékültek, és lilás színekben játszottak!

- Huh, benned aztán van szusz, és testi erő! – ujjongott fel. – Ez igen, ha majd megnősz meglehet, hogy a végén sportoló leszel!

- Én lovaglász szeretnék lenni bácsi! – jelentette ki kellő céltudatossággal, és elszánt karakánsággal. Mire mindketten jóízűen elnevették magukat!

- Figyelj csak Félixem! A nagymaminak pár szót kellene Vonlovics bácsival váltania! mit szólnál hozzá, ha megitatnád Villámot, addig én majd szemmel tartalak, jó?

- Igen, mama! Máris viszem! – s azzal a halálbiztos céltudatossággal már meg is fogta a zablát, és úgy vezette a lovat az egyik aprócska patakhoz, ami közvetlenül a legelő mellett terült el, és kellemesnek mondható, árnyékos fák határolták!

- Ne feledd Félix! Szemmel tartalak, csak csináld úgy, ahogy mondtam, akkor nem lesz semmi baj! - figyelmeztette értő aggodalommal a nagymama, bár így is tisztába volt vele, hogy unokája már kész, talpraesett legény.

- Jaj, mama! Te is tudod, hogy már nagyfiú vagyok! most mindek kell a felhajtás?! – kicsit összébb húzta erőteljes, fekete szemöldökeit, majd útnak eredt! A nagyanya még aggodalmasan utána szólt:

- A nagyanyád vagyok, tehát kötelességem az aggódás!

Az idős férfi jókat derült, és mosolygott ezen, mert még soha nem láthatta hajdanvolt egyetemi szerelmét ebben a vadonatújnak is nevezhető nagymamaszerepben, így ez valósággal az újdonság erejével hatott.

- Mondd csak Robikám? Te most kinevetsz engem?! – s önkéntelenül az asszony már el is feledte, hogy mikor mosolyodott el barázdás arcával utoljára, ami még most is fiatalosnak, és csinosnak számított, és kiváltságszámba ment!

- Ugyan, hát hogy képzeled, hogy rajtad mernék nevetni, drága Katám! én csupán csak derültem egy kicsit, vagy tán az se szabad?! – válaszolt kérdésre, kérdéssel.

- Te imádnivaló, jópofa pasi! – ismételten cuppanós puszit nyomott az öreg arcára.

- Nem szeretnék tolakodni, de megkérdezhetem, hogy a botodra miért is van szükség? – vette kezébe a nemes faanyagból készített speciális botot, és meg is vizsgálta.

- Hát, tudod Kata, ez azért van, mert már nagyon rozogák szegény lábaim, és az orvosom azt tanácsolta, hogy az érszűkület ellen két megoldás kínálkozik; vagy séta, vagy bot, illetve a kellemetlenebb, harmadik út a műtét – amiről viszont én hallani sem akarok, mert mindketten tudjuk, hogyha itt ma valaki kórházba megy, ne adj’ isten, akkor onnét élve nem távozik, annyi holtbiztos!

- Megijesztel kedves Róbert! Csak nincs valami komolyabb bajod?! – kerekedett el még most is gyönyörű, és az embert bűvkörében tartó, barnalángú, karbunkulusszeme.

- Ugyan, dehogy! Mégis, miből gondolod? – törölte meg már erősen verejtékező homlokát, és ez csak egyet jelentett, hogy füllent, de legalább is, hogy nem mondta meg a teljes igazságot!

- Beszéljünk komolyan kedves Róbertom! Mi a bajod, és miért kerestél fel annyi hosszú, és sokat szenvedett év távlatából?! Hadd halljam?! – s az egyszerű baráti csevegésnek indult, kellemes délutáni együttlét hirtelen átfordult valló, és vallató különös, és furcsa vallomásába.

-… Nézd csak, azt most nagyon hosszú lenne elmesélni… - itt nyelve majdnem kibicsaklott, mert alig tudta folytatni a vallató, barnaszemek kereszttüzében megkezdett mondatát. – De attól függ minden természetesen, hogy mennyi időt tudsz most szakítani rám?!

Az idős, ám még mindig filigrán asszonyság gyorsan feltápászkodott, odafutott unokájához, aki a kis pataknál kellemesen elidőzött, és egy aprócska neki való botot farigcsált, és elkorhadt, letört faágból, majd megmondta neki, hogy egy kicsit később fog hazamenni, úgyhogy a vacsival ne várják meg, hanem nyugodtan egyenek csak nélküle!

Amilyen gyorsan csak tudott kecses, és roppant szépen ívelt, kifinomult mozdulatokkal visszasietett a legelőre, s miközben titokban az öreg őt figyelte meglyukasodott szívét ismét átjárta valami kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan belső bizsergés…

- Már vissza is jöttem! Mit gondolsz, drága Róbert? Még most is fürge vagyok?! – kérdezte most nagyon kipirultan, és a futás örömében szinte valósággal fölszabadultan.

- Oh! Hát ez szinte biztos! Bár több mint ötvenéves tapasztalattal a hátam mögött azt hiszem valamicskét azért értek hozzá! Még minid fitten, és sportosan, ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, és elhatározol, hát akkor semmi nem állíthat meg! – nyilatkozta örömmel, és mosollyal.

- Te kis csibészképű! – lehuppant a földre, kicsit közelebb ült, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Beszéljünk egy kicsit komolyabban is! – változott meg dallamos, pacsirtákra emlékeztető hangjának a színe. – Miért is jöttél el hozzám tulajdonképpen?! – nézett kutatón, és fürkészőn az öreg két zöldsmaragd szemébe.

- Ha attól tartasz, hogy esetleg hátsó szándékom lenne, hát akkor megnyugtathatlak, hogy semmi ilyen jellegű gondolatom nincs! Én életem minden napján – míg csak veled találkozhattam -, őszinte voltam, és úgy éreztem, hogy megtisztelő bizalmad erre szinte felszólít, mert megnemesít!

- Akkor hallgatlak… Csak mesél, mesélj! – lett egyre figyelmesebb, és maga se vette észre, de percről-percre egyre jobban meghatódott a férfi őszinteségétől.

-… Hát kérlek, bocsáss meg, de magam is olyan zavarban vagyok… azt sem igen tudom, hogy hol is kezdjem, valójában? – vallotta be az igazság törvényével.

- Kezd csak el, mondjuk ott, hogy miért nem futottunk össze mi az egyetem után?!

- Nézd, nem szeretnék neked kínos, vagy kellemetlen perceket szerezni, de én borzasztóan megsemmisültem akkor, és az egész haza utat végigsírtam a buszon, amikor ti egymással… hogy is mondjam… nyalakodtatok! – bukott ki belőle.

- Most… ne haragudj… - gondolkozott el egy pillanatra, és magával ragadó, és elbővülő szembogarát a felhős horizontra meresztette. – Hát, persze… Emlékszem, te arra a kis légyottra gondolsz ugye, amikor én és Bálint?

- Hát lehet itt másra gondolni! Úgy össze voltak nőve az ajkaitok, mintha csak két vámpír azon versenyzett volna, hogy ki tud a másikból több vért csapolni! – maga sem vette észre, de szavaiból már csak úgy sütött a csupa negatív féltékenység, és a gyilkos irigykedés!

- Nézd drága barátom… Ha tudtam volna, hogy téged ez mennyire érint, akkor igyekeztem volna ezt egy kicsivel… mondjuk úgy, diszkrétebben kezelni! De, hát fogalmam sem lehetett róla!

- Ugyan, ne mondd már! Hisz annyira egy hullámhosszon rezegtetek abban a szenvedélyes csókban! Vagy nem így volt?! Most még bevallhatod, megengedem!

- Mondd csak?! Akkor most ki vádol, kit?! – pattant fel olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan futni tudott.

- Kérlek, nem akartam neked fájdalmat okozni, de én csupán saját erkölcsi őszinteségemre kívántam hallgatni mindig is, és az nem csapott be, és nem is vezetett meg engem soha!

- Ha így folytatod ezt kedves, drága Róbertom, akkor igencsak haragudni fogok rád! De persze én megértem, így ennyi idősen, hál’ isten már rég benőtt a fejem lágya! Mire is vagy pontosan kíváncsi?! – kuporodott le melléje a fűre, s ahogy csinos eleganciával – mely mindig is szüntelenül jellemezte az asszonyt, valami izzó, pattogó feszültség közöttük azért ott vibrált szüntelen a balzsamos levegőben…

- Nézd én nem vádolni, vádaskodni jöttem! De most már szerintem nyugodtan bevallhatod: Mit ettél te voltaképpen ebben a Bálint gyerekben? Mondd csak?!

- Hát ez egészen egyszerű! Bizonyára te is észrevetted, hogy az emberek többségével sajnos, vagy szerencsére megesik az, - egyre gyakortabban, és sűrűbben, hogy elérhetetlen vágyálmokat igyekszenek kergetni; mintha mindannyian, akik mondjuk, a példa kedvvért tv-t nézünk, csupán csak a csinos, és szép emberekre volnánk behangolódva, és csak őket részesítenénk előnyben, miközben minden nap értelmetlenségig hajszolt farkas küzdelmekre vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, hogy elfogadjanak bennünket!

- Tökéletesen egyetértek veled! De ez még mindig nem válasz a kérdésemre! – meresztette egyre tágabbra retináját az öregember. – Kérlek, mondd meg őszintén, ha nem vetted volna észre Bálintot, akkor észrevettél-e volna valaha engem?!

Az idős, és még most is csinos asszony arcán igencsak meglátszott, hogy legbelül rághatja, és jócskán emésztheti a feszültség, mert percekig szóhoz sem jutott; látszott, most erősen koncentrál a válasszal, és mert semmit sem szeretett volna elkapkodni!

- Mit számít ez már most, annyi év távlatából? - kérdezte végül.

- Ne haragudj, édesem, de nekem igenis számít! Nevezd, aminek akarod: hímsovinisztaságnak, vagy titkolt birtoklási megszállottságnak nem izgat, engem csak egyetlen dolog érdekel, mint mondtam az előbb is: Tudtál volna úgy szeretni, mint Bálintot, feltétel nélkül, még akkor is, ha világ életemben nem voltam Adonisz-testű?!

Az idős asszonynak mosolyognia kellett; mint minden egyes alkalomban szinte, amikor legrégebbi, legjobb barátja egyáltalán vette magának a bátorságot, és megpróbált komoly lenni! Most kicsit közelebb húzódott, még mindig szépmíves bronzbarna kezeibe vette az öregember helyenként májfoltos, és kisebesedett, megtöretett kezét, amin meglátszott, hogy a csontok szinte bármelyik pillanatban kiszakíthatják kézfejét is, és igazgyöngy könnyeivel csókolgatni kezdte, miközben azt rebegte elcsukló, fojtogató hangon:

- Hinned kell nekem, én mindig szerettelek, és még most is szeretlek! – lehajtotta gyönyörű, liliomos fejét, amin még mindig, mint barna borostyánzuhatag száguldozott incselkedőn szalmalángú haja – igaz, kissé az évek kifakították, de még mindig gyönyörű volt!

Az asszony még most is emlékezett azokra a békebeli boldogabb időkre, amikor a legkedvesebb, legfelbecsülhetetlenebb bókot akkor kapta – persze szerelmes versek formájában az akkor még fiatalembertől, amikor szalmahaját kecsesen, könnyed elegancia mellett kontyba fogta hátul a fején, és ahogy most is könnyed kacérsággal karbunkulus szemében hátrafogta haját kontyba az öregemberből, mint a búvópatak hirtelen  buzgó forráspatakként törtek fel a kimondhatatlan könnyek! Már nem érdekelte őt az, hogy az asszonynak bizonyára még megvan örökösen féltékenykedő, és irigykedő férje, vagy, hogy mit szólnak az örökké kíváncsiskodásukból is sportot űző szomszédok a most gyöngéden, leheletfinoman megfogta végtelenül törékeny, és ártatlanságra ítélt asszony arcát, és csókolta mindenütt ahol csak érte: selymes barna haját, gyönyörű hatalmas gombszemét, enyhén telt cseresnyeszája ívét, amin megérezte, mint fiatalkorában az eper ízű szájfény kissé negédes, és érdekes íz kombinációit!

- Jaj, te egyetlen, te drága! Mindenem, édesem! – s alig tudott magának parancsolni, hogy a kötelező illemet, és a határvonalat – elvégre mégiscsak férjezett asszonyról volt szó – át nem lépje!

- Jaj, Robikám! Egyetlenem! Úgy hiányoztál! El sem hiszed nekem, hogy mi mindenről le kellett már mondanom ebben a viszontagságos, és megkeseredett életemben! Nem is tudtam, hogy hogyan is mondhattam volna el, hogy végleg lemondjak rólad!

- Cssss! Kérlek, nyugodj meg édesem! – ösztönös, emberi reakció volt ez az idős embertől, akinek volt egy imádnivaló, és huncutul mosolygós felesége, aki nagyon beteg lett, és aki váratlanul meg is halt, így az öregembernek egyedül kellett gondoskodnia két lánya felneveléséről, és megfelelő tanítatásukról! – No, ne itasd már az egereket, te kis csacsim! Hisz tudhatod, hogy az első perctől kezdve, amikor megláttalak én mindig melletted álltam, és hogy téged választottalak, akkor is, amikor a sors elszakított egymástól minket!