CSENDSZIMFÓNIA AZ ALAGÚTBAN

A homályos alagútban, ahova csupán a halál járhatott, és kísértettársai egy fiatal, belga zenész úgy határozott, hogy mázsás zongoráját kivételes, és rendhagyó körülmények között a metrószerelvény belsejében fogja lerögzítetten felállítani. Az emberek össze súgtak-búgak a háta mögött, mert nem igazán értették a lényeget: a zene halhatatlan és szenvedélyes szeretetére valaki emilyen furcsa és meglehetősen különös formában hogyan is tehet egyáltalán kísérletet?

- Nézd már te Géza? – fordult oda az egyik fiatal a másikhoz. – Hogy ennek micsoda hülye egy ötletei vannak! Teljesen nem százas ez az ürge!

Kétségtelen a drabális monstrum, mely tekintélyes, koromfekete méreteivel leginkább egy modernkori koporsóhoz hasonlított különben sem tett valami meggyőző, és kellemes benyomást.

- Kíváncsi leszek majd, hogy hogyan akar zenélni ez a flepnis, ha egyszer a kocsi elindul, és orbitális lesz a hangzavar? – értetlenkedett egy másik, szintén fiatalabb korosztályba tartozó emberke, aki első ránézésre valami börtönből szökött szökevényre emlékeztetett csupa tetoválással még a fején is.

Ami most következett az volt csak az attrakció fénypontja; a szerelvény hangosbemondója egyszerű és egyhangú unalommal közölte az ajtók csukódását, és a vigyázatot, melyet ebben az esetben szükségszerű szigorúsággal szinte kivétel nélkül már mindenkitől megköveteltek -, majd a bemondott kedvezőbb és hangzatosabb megállók közlése után csikorgó indulattal megindulhatott a szerelvény, és rajta a összezsúfolódott utazó közönség, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel élénken érdeklődni kezdtek, hogy a még fiatal mester mikor kezdheti végre el szokásos klimpírozását?

- Na, hát ez szép! – mérgelődött egy kedves külsejű, idősebb úr. – Itt nyomkodja azokat a fránya billentyűket, ahelyett, hogy menne aszfaltozni! Ha ebben az országban is ilyen haszonlesőek az emberek hát akkor fel nem foghatom, hogy egyáltalán ki az, aki érdemben még dolgozik itt?! – s hogy jogos felháborodásának még jobb nyomatékot adhasson alig ment össz-vissz mindössze két megállót, míg utána rögtön le is szállt.

Sokan fújoltak, és gúnyolódtak utána, mert meghallgatván az isteni muzsikát, és azt a fajta kellemes atmoszférát, melyet a zongorából kicsalogatott édeni romantikus balladák előjátéka előidézett, valahogy boldogabbá tette – persze csak átmeneti jókedéllyel a többi már egyébként is erősen elfásult, és teljesen megközönyösödött embereket!

- Hát ez igen, drága uram! – lépett oda hozzá egy üzletember formájú talpig magas, cingár ember. – Hadd gratulálhassak önnek melegen ehhez a fantasztikus zenei élményhez! – kicsit nem ártott, ha hangosabban beszél, mert az erős, tompított huzatban, mely a süvöltő ablakokon beáramlott a beszédhangok sokkal kevésbé tudtak terjedni, mint a zongorából felcsendülő mennyország-dallamok.

A fiatal mester megjelenése nem keltett különösebb figyelmet; csupán válláig leérő, boglyasul, és kissé zihált fekete, néhol egy-két ezüstözött szállal megspékelt frizurája aratott némi előnyös tetszést a fiatalabb hölgyek körében, aki a kényelmes ülőhelyekről hallgatva zenéjét már maguk is a fellegekben érezték maguknak, és egész titkos zenei világukra úgy hatott ez a forradalmi újdonság, mint valami jótékony hatású, és mégis bódító tartalmú, ám előnyös narkotikum! A fiatal művész mintha egy másik bolygóról érkezett volna ide. Egyesek közönyösségig ismételt szándékosan bárgyú, és nyomott hangulatban néztek rá; ahogy a szerelvény lassított, mintha a zenész is visszafogta volna szándékos lassúsággal a zongora finoman feszülő idegeit, s amikor hirtelen csikorgó intarziával gyorsítani kezdett a zenész harcedzett, finomíves ujjbegyeivel olyan hirtelen jött hangversenyszerű iramot diktált, mely egyszerre hangzott az az istenek alkonyának.

Arca és tekintete nem árult el semmi rokonszenvező részvétet, sem empatikus együttérzést; mintha gondolatban úgy tartotta volna távol saját magát az összecsődített emberek sokadalmától, hogy kilépett a történetből, melynek szándékosan, ám mégis most ő is egyik meghatározó főszereplője lehetett…

Egy bőbeszédű nő, aki szemlátomást úgy becézgette ölében szorongatott csincsilláját, mintha az élete értelme egyetlen szőrcsomó lett volna olyan operaénekesnői hanggal kezdte becézgetni imádott kedvencét, mintha ölelő szerelmese feküdt volna ölében.

- Ugye te vagy a leggyönyörűbb kis kutyika? Igaz-e? Hallgasd csak, a bácsi hogyan zenél? Szinte mennyei ez az egybeesés, nem?

A kiskutya bizonyára megharagudhatott már előzetesen is megsértett önérzetével a fiatalasszonyra, mert eget rengetően ugatni, és morogni kezdett, mint akit legjobban maga az élete is zavar, és aki jobb lett volna, ha nem száll be egy zsúfoltan szűk szerelvényre a föld alá, ahol az emberi technológiai is a poklok tornácait kísérti…

- Jól van prüntyőkém drága! – kezdte csókolgatni szőrős pofikáját a nő -, mindjárt biztonságban leszünk és akkor majd kapsz valami finomat tőlem! – kellemesen masszív hústoronyszerű mellei közé fogta aprócska fejecskéjét, és a többi utas önmagában – ha jó érzéssel volt megáldva -, talán maga is megdöbbent, hogy persze a saját hites urát, vagy élettársát már bizony koránt sem kényezteti ennyire!

A fiatal zenész továbbra is vett tudomást a tömeg jelenlétéről, mely időről-időre megállt, és kíváncsian szemlélte és figyelte zongorajátékát a metró folyamatos suhogó hangjával egyetemben. Finom, törékeny kezei ritmusra nyomták meg az adott billentyűket. Az egész egy hallatlanul precízen meghatározott, és igen-igen begyakorolt mozdulatsort kívánt meg, melyet a legnagyobb mesterek is meglehetősen nehezen sajátítanak el; míg a többség a kotta mesterkélten kiszámított hangjegyfejei igyekezett halálpontosan leutánozni addig a fiatalember a zene szeretete miatt klimpírozott és tornáztatta ujjbegyeit a billentyűkön bravúros virtuózok módján.

Előkerültek a zsebek, és kabátok belső béléseiből a kisebbfajta, hordozható mobiltelefonok, és máris valóságos selfiezős hadjáratot indítottak azért, hogy egy-egy fényképet mindenki készíthessen elsősorban saját magáról, amint a háttérben egy különös zongorista figura játszik.

Később, - nem tudni, hogy hogyan, és miként -, előkerültek a tévékamerák, és szabályos riporterek háborúja zajlott a meghitt kis földalatti metróalagútban, azért, hogy a legjobb szögből mutathassák a leszíjazott hangszert, és a mellette helyet foglaló fiatal, avatgarde művészt.

- Honnan jött az ötlet kedves Rizó úr, hogy ennyire rendhagyó körülmények között zenéljen? – nyomta máris az arca elé a mikrofont az egyik törtető riporter.

- Erre sajnos nem tudok válaszolni! Fogalmazzunk úgy, hogy megszállt az ihlet! – s továbbra is a billenytűk szépmíves püfölésével volt elfoglalva.

- Esetleg mesélhetne a kedves tévénézőknek egy-két mondatot a magánéletéről! – furakodott a kisebbfajta tömeg közepére ezúttal egy csinibaba bombázó hölgy. – Biztosan nagyon örülnének neki.

A zongorista ügyet sem vetett a feltörekvő hölgyre, vagy akár a többi riporterre. Továbbra is zenélt, amíg a végül a metró bevitte az egész összesereglett branccsal együtt a végállomásra.

A kopaszos, túlsúlyos metróvezető kiszállt, mert műszakváltás volt, és letöltötte a munka idejét is, viszont azzal senki se számolt, hogy mi lesz majd a lekötözött hangszer sorsa? Éjszakára is hagyják a kocsiszínben, vagy oldozzák ki a tartóköteleket, és várják meg, míg a művész egyik ismerőse gondosan visszaszállítja a művész belvárosi házába?

- Ne haragudjon művész úr, hogy megszakítom a játékát… - pöckölte meg enyhén a fiatalember vállát a vezető -, de itt lenne az ideje, hogy kocsiszínbe menjen a szerelvény és ha csak nem tud valakit, aki megfelelő módon elszállítja a termetes hangszerét attól tartok be kell zárnom éjszakára!

A fiatalember arcán mélységes megdöbbenés és csalódottság lett úrrá. Mintha megsértették volna és senki se kért volna tőle személyesen bocsánatot. Kimért távolságtartással felállt, még egyszer utoljára megsimogatta a lenyűgöző hangú hangszert, majd fogta a kabátját és a holmiját és búcsút vett a vezetőtől miközben elérzékenyülve figyelte, hogy számára kedves családtagként kezelt hangszere a metróval együtt egy újabb sötét vájatba megy!