Új Novella




AZ ELVESZÍTETT ÉDEN

 

 

Mint jéggé dermedt szoborcsoportok feküdtek egymás mellett és mindketten farkasszemet néztek a most imbolygó plafonnal. Ne jutott most eszükbe semmi. Pedig hajdanán a mindenséget is közös molekulákkal, sejtjeikkel járták mindig át, és a felfokozott gyönyörben mindig ott szunnyadt öntudatosan az egymás iránt tanúsítható feltétlen, és kiszolgáltatott hűség érzete!

Mi történhetett? Kérdezett-e még egyáltalán valamit másikukban vájkáló közös tekintete, vagy csupán a vallató és a bíró szerepét is átvette öntudatlan lelkiismeretük?

Szeretkezésük közben az el nem mondott őszinte igazságuk épp csak annyira bukkantak ki és lettek láthatóvá a külvilág számára, mint a valóságosan megélhető létezés apró kristálycseppjei. A test ösztön biológiai hullámzását, vágyakozását így egészítették ki leheletfinoman a törékeny lélek rezdülései. A férfi volt az aki valami kimondhatatlan, talán inkább csak sebzetten átérezhető gyermek-naivság mellett el merte azt hinni, hogy fülig szerelmes.

- Bocsáss meg szívem, de ma nem jó, mert végig kell dolgoznom a munkanapot! Tudod… a kolleganőm beteget jelentett, és nekem kellett beugranom helyette. – hallotta a kétségbeesett mentegetőzést a kagyló másik felén a hölgytől.

- Bocsáss meg, hogy zavartalak… - felelte elbizonytalanodottan -, tudom, hogy milyen sok a dolgod… én csak… nagyon szerettem volna legalább a hangodat hallani, mely minden élethelyzetben megnyugtat, és békével tölt fel! Akkor majd, ha hazajössz! – Érezte hangja mögött, hogy valami megcsuklik, szemlátomást megszakad, vagy becsapódik benne, amire nem tudott eddig felelni.

Letette a kagylót, mert arra valami kínzó pontossággal szinte mindig ügyelt, hogy feleslegesen ne fogyassza a telefonszámlát, holott egyáltalán nem volt smucig, aki a fogához veri az édesgető garast!

Most kellett volna neki megvallani; talán ebben a bimbódzó, feledhetetlen percben, hogy a tegnap átélt szent éjszaka volt az örök szerelmük egyetlen, még lehetséges biztos záloga!

Más előtt mindig is arra kényszerült, hogy a párnába sírhassa el a könnyeit, mert az ő családjában az nem volt divat, hogy az erősebbik nem is kimutathassa sebezhetőbb, érzőszívűbb érzelmeit.

A kifinomult, modern hölgy már a kapcsolatuk kissé félszeg, csetlő-botló ügyetlenséggel, imponáló kelekótyasággal megáldott kapcsolatuk kezdetén fölmérte, hogy meddig mehet el egy nagyon kisfiús lelkű, viszont halhatatlan romantikus férfi mellett; kisebb hiúságának már így is rokonszenves volt, hogy a férfi állandó, megtörhetetlen bókolása, szerelmi vallomása. Harmincas éveinek a közepén járt és volt gimnáziumi osztálytársaival ellentétben – akik rendszerint már ekkora büszke kismamák, és családanyákként személyiségüket szerves részét is a családi boldogságnak áldozták -, úgy érezte, mintha ő folyamatosan még mindig egy helyben rostokolna, várná a kínálkozó perceket, holott az orra előtt sorrendben már több lehetőséget is szándékosan elszalasztott. Az egyedülléthez volt bőven alkalma hozzászokni; egész gyerekkorát az egykék elkényeztetett biztonságérzetével élte el. Társaságba is csak azért ment, hogy alkalmakként egyszer-egyszer megmutathassa magát beszűkülni látszó, kisebb nyilvánoság ismerősei körében, és hogy mások a háta mögött ne tudjanak pusmogni, és kibeszélni, hogy már megint egyedül lófrál egész nap! Szerencsére senki nem látta meg eddig rajta, hogy szeretetéhségében valósággal ki volt éhezve egy odaadó, és lehetőleg minden megadó férfi szenvedélyére, és szeretetére. Soha nem követelt semmit kényszeresen másoktól, vagy szándékos erőszakossággal, hiszen mindig el volt kényeztetve, és a valódi sértés csupán akkor érhette volna, ha valami olyasmi fordult volna elő vele, ami azzal homlokegyenest ellenkezik, mint akit eredetileg ő eltervezett, és önmaga számára jóváhagyott. Épp ezért tűnhetett szinte mindig kiegyensúlyozottnak és elégedettnek.

És most itt feküdt az ágyban egy számára ismerős, kisfiús férfival, aki egy megijedt, és a világtól mintha szándékosan rettegő még kamasz benyomását keltette, és akinek – eltekintve dzsungelszerű szőrcsomóiról, melyek gyakorlatilag már az egész testét beborították férfias vonzerővel, és amit a XXI. századi nők most a legkevésbé sem tudtak megbecsülni, sem értékelni -, most nem jutott eszébe semmi; vajon ki hibázhatott? Egyáltalán ki rontott el valamit? Az első szexuális élmény után érezhette magát ilyen szándékosan közönyösített tompaságba fulladni; mintha fokozatosan süllyedt volna egy tátongó mélység, vagy üreg felé, ahonnét nem biztos, hogy kikeveredik! Ilyen esetlen is utoljára talán tizenhat évesen lehetett, amikor szatírszerű bakugrásokkal kellett egy tapasztaltabb felsőbb évesnek bevezetni a rejtett vonzalmak frontvonalai mögé, még most is emlékezett rá, amikor feltárta kitárulkozó Éva-kosztümös meztelenségét, hogy fülig elpirult, és mellbimbói is megkeményedtek a kislányos szeméremtől. De akkor még tudta, hogy volt valami lappangó, szinte mondhatatlan varázs az egymást keresgélő testek kalandozó felfedezésének, a rejtett testtájak feltérképezésének. Akkor a bűntudatos és megriadt gyönyörnek, melyet először akkor érzett, mikor vágyaikban is elérhetetlen csúcsokat, újabb meghódítható magaslatokat ostromoltak.

Most viszont itt feküdt alig öt évnyi intenzív ,,se veled se nélküled” – kapcsolattal egy férfi mellett, és nem találta meg a megfelelő gesztust, hogy hogyan mondhassa, hogyan magyarázhassa el egy roppant érzékeny lelkületű, jófej pasinak a dolgok tulajdonképpeni lényegét, hogy szerinte a mostani kapcsolatuk már tökéletesen elérte a kifutás állapotát, és mostantól kezdve csak szándékos pokoli tortúrák tornácán át egymást gyötörnék a végkimerülésig, mert nem tudnak még maguk sem kellően megújulni. Az egész egy rossz álom előérzetét kezdte felvenni. Egyikük sem tesz egymás felé most semmi kompromisszumos engedményt; mintha viaszbábúk lennének egymás mellett fekszenek egy kikényszerített helyzetben, és egyikük sem tudja még hogy mi történhet, legfeljebb csak sejthetik…

Mindketten úgy érzik kaptak, és elfogadtak a hosszú évek során sebeket, de sohasem azokat, amit szándékosan a másikon ejtettek könnyelmű meggondolatlanságukban, de amit a komiszkodó, és sokszor sakkjátmára kényszerítő élet odadobott számukra. A férfi saját pesszimista zárkózott önsajnálatát sorolja, mintha ez lehetne az egyetlen még kapaszkodó fegyverneme a világgal szemben. Mintha ez lenne az egyetlen mentsége arra, hogy még köze van, és lehet a dolgok alakulásához, amiben aktívan ki tudja mikor vett utoljára szervesen részt! A hölgy pedig tehertételként éli át az önmagának is elhazudott boldogságot; olyanná lett mint egy tehetséges színésznő, aki szándékosan leplezetten hazudja a boldogságot, mintha ezzel bármit, vagy bármit is megválthatna, vagy megmenhetne! Most arra gondol, hogy vajon beavatták-e egymást szánalmasan kicsinyes, és összerendezett életükbe? Vagy mindig csak a megfelelő alkalmak valamelyikére várakoztak szándékosan?! Ha már egymás iránt ezt a gyilkosan feszélyezett őszinteséget sem tudták megtenni, akkor hogyan várhatnának egyáltalán a másiktől még valami többet?

- Igen! Ez a pontos helyzetkép – gondolja a plafonnal farkaszemet nézve. –Gyerekes és önelégülten csak magával van elfoglalva. A kis berendezett egyéni világában éldegél, és nem hagyja, hogy bekukucskálhassak oda! Egy időben nagyon sokat beszélgettek a gyerekkorukban történt atrocitásokról; azokról a fizikális, és lelki megpróbáltatásoktól, melyen a gyermeki lélek egy idő után rendszerint túlteszi magát, csak a neurotikusabban sebezhetőbbek, talán a hiperérzékenyebbek nem tudnak kellő magabiztossággal elvonatkoztatni. Mikor megismerte egy elragadó, humoros, nagyon bájos, pufók emberkével találkozott, aki őszinte mosolyának álcája mögött is mindvégig önmaga tudott maradni, miközben olyan fájdalmakat élhetett át, ami a többi köznapi ember számára vagy szokatlan, vagy unalomig felszínes. Most egyre ingerültebb lett, és szemmel láthatólag morcosabb lett, mintha megkérgesedett volna benne az eltelt évek fájdalma, és minden eltévesztett könnyezése! Talán megint elsiklott a változó kor mellett, vagy csupán mindketten megették már kenyerük javát és öregszenek? Butaság – gondolta elsőre.

Pontosan tisztában volt vele, hogy a küzdelmes életben minden legyőzhető, csak az a megrögzött, már-már szándékosan röghöz kötött meggyőződés nem, hogy tunyák, és lajhárlustán feladjuk a hiábavaló minden további küzdelmeket, és öngyilkossággal kiszállunk az örökké forgó mókuskerékből! A saját testén még nem látta az öregedés jeleit, de most először pánikba esett, hogy mi van akkor, ha egy fiatalabb szerető majd pontosan azért fogja a későbbiekben dobni, mert egy fiatalabb ,,csibehúsra” lecseréli? Önbizalomra lett volna feltétlenül szüksége; egy lelki megerősítésre, mely jogosan felszólítja őt arra, hogy mentse meg az érzelmekbe belehurcolt áldozatait, és ne hagyjon senkit maga után, aki boldogtalansággal küszködik! Ehelyett testén eloltott cigarettacsikkekben volt része, amíg fiatalabb volt.

A férfi most érte ment a munkahelyére; elég nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy személyesen próbálta megkeresni őt a munkahelyén, mert rendszerint minden társasági eseménytől legyen az könyvhét, vagy séta a parkban, vagy kellemes hangulatú beszélgetés valamelyik kávézóban – mereven elzárkózott. Mintha azzal akarná megóvi kettőzött magányérzetét, hogy belső köreibe még azokat sem engedi be, legyen akármilyen közeli hozzátartozója, vagy nagyon jó barátja, hogy felfedi előttük lelki rejtettebb rétegeit. Az ifjú hölgy nagyon választékosan, és stílusos eleganciával, jó ízléssel öltözködött. Látszott rajta, hogy nagyon is készült erre a találkozóra. Kisebb szájfényt tett cseresznyeszín ajkaira, aprón kisminkelte magát, és kontyba tűzte éjbarna haját, hogy ezzel még inkább felcsigázza a másik érdeklődését. Észre is vette, hogy amint munkahelye folyósóin végig sétált egyetlen férfikollegája sem akadt, aki ne fordult meg utána és elismerős pillantásokkal nyugtázta volna kellően csinos eleganciáját. Elégedett volt az eredménnyel. A férfi mint mindig halálpontosan érkezett, mert mindig azon a véleményen volt – mely szinte mint valami ősi, bölcs mondás -, kategorikusan meggyökeresedett idegrendszerében, hogy aki a másiktól veszi el a drága időt önmaga is tolvajjá vedlik!

Kedvesen üdvözölte a hölgyet; hangja egy csipetnyit megszeppentnek tűnt:

- Szia, drága! Hát hogy vagy? Mi újság?

- Ez aztán a jó kezdés! Te egyből a dolgok közepébe szoktál vágni! – szögezte le. – Inkább te mesélj, hogy telnek a napjaid?

- Bocsáss meg kérlek, ha úgy tűnhet, hogy csak sajnáltatom magam, miközben nagyon jól tudom, hogy más embereknek is lehetnek megoldhatatlannak tűnő problémái de… sajnos most nagyon magam alatt vagyok!

- Jaj, te szegény! Hát mi törtethetett? – érezte, hogy a másik őszintén aggódik, és ez imponált is neki. A hölgynek öt év után fordult meg először a fejében, hogy most hirtelen olyan jól megértik egymás gondolatait.

A férfi egyből észrevette az új ruhát és nem is fukarkodott az elismerő bókokkal:

- Hogy te milyen gyönyörűségesen csinos vagy! Nahát! Hadd gratulálhassak neked! Fantasztikusan csodálatos vagy!

A hölgy igyekezett szerény alázatossággal, mégis kihúzott fejjel elfogadni a kedvesen méltató szavakat a másik szájából, miközben azt érezte, hogy füle nincs a kellemes, könnyed bókokhoz idomítva; mintha a XXI. századi modern berendezkedésű nők többsége legalább is idegenkedett volna a bókok, és a férfiak dicsérő szavaitól! Mintha a romantika már nem is lehetne az egyszerű, hétköznapias örömök szervesen kiegészülő része.

A hölgy szépségesen elpirult, és ettől kissé idegeskedős lett, mert nyilvános helyen sosem szerette kimutatni az érzelmeit, attól való félelmében, hogy a háta mögött kibeszélhetik, de azért megköszönte a kedves figyelmességet:

- Hát… igazán köszönöm és nagyon jólesik!

,,Úristen! Most megint kezdi azokat az idióta vers idézeteket, vagy miket, amikkel az este hátralévő részében majd halálosan untatni fog?!” – nem is tudta igazán eldönteni, hogy most a józan esze suttogott hozzá, vagy az a léha és könnyelmű kisördög akit mindig is igyekezett titkolni! Hiszen nem is szándékozott letagadni: a férfi kedvvért csípte ki magát, és szeretett volna a lehető legjobb benyomást tenni, mert el akarta saját magával is hitetni, hogy a süllyedő kapcsolatuk még megmenthető.

Az utóbbi időben ugyanis bajok voltak az ágyban; nem a teljesítőképeséget érte, hiszen azzal semmi baj nem lehetett, de mintha azok a kölcsönös, ösztönt bizsergető, idillikus vágyak, melyeket egymással szemben felébresztettek kezdetben, mint a hamu alatti szunnyadó parazsakat, egy szép napon már annyira megszelídültek, hogy majdhogynem teljesen lecsillapodtak, és egyikük sem tudta megmondani, hogy ennek mi lehet az oka? Vagy olyan holtfáradtan estek be egy-egy nehezebbre sikeredett munkanap után az ágyba, hogy egymás megkívánása a pusztító álomkórság miatt szóba sem jöhetett, vagy pedig mintha szándékosan lehetetlen időpontokat választottak volna az adott vágykeltő randevúkhoz, és rendszerint sosem akkor találkoztak, mikor azt megbeszélték, és egyeztették! Zaklatott és nagyon zsúfolt, és levegőtlen életformájuk kezdte rányomni a bélyegét minden együtt töltött, megszabadított szabad percükre is.

- Néha az az érzésem, mintha egy kiszuperált konzum nő volnék, akik csak kielégíti mások vágyait, mint valami automata, miközben tökéletesen érzéketlen! – gondolta.

Mire végre ágyba kerülhettek rendszeresen elromlott kettejük között a törékeny hangulat. A hölgy csupán egy becézgeti előjátékra vágyott, mely aztán a mindenség pillanataiba is bármikor átfordulhatott, míg a férfi azonban vagy azonnal elaludt, és kellemes szuszogással kísérve elnyomta az álom, vagy pedig nem mozdult a fekhelyéről. Feküdt az ágyban, akár egy nagydarab szerencsétlenség, és a plafont bámulta állandóan.

Az utóbbi időben igaz, ami igaz a kedveskedő születésnapi, és névnapi üdvözletek, és jelesebb évfordulók alkalmai nem szakadtak meg, és nem is maradtak el, mert virágcsokrokkal igyekezett elhalmozni, de úgy festett a dolog, hogy a hölgynek pont akkor kellett volna égetően a férfi közelsége, és bizalmat adó menedéke, mikor az nem volt elérhető.

Talán minden azon a Szombat délelőtti napon történhetett, mikor a nő váratlanul beállított a férfi szüleinek a házában, mondván most itt vagyok, és mutass már be végre a szüleidnek! Nem lehetett pontosan tudni, hogy a férfi mért habozik, és hezitál, amikor az udvariasági formulák szükségesek. Talán kiszeretett volna kerülni minden társadalommal kapcsolatos merev, vagy sablonos konvenciót? Nem lehetett pontosan megállapítani.

- Szeretettel üdvözlöm a kedves szülőket én volnék a fiúk barátnője! – mintha maga is érezte volna, hogy mennyire leereszkedő és egyszerre szánalmassá lett ez a kisebb kijelentése. Szinte oda nem illőnek találta, hogy miközben a szűkebben vett családtagok már javában az ebédhez készülődtek jön egy eddig ismeretlen, alig ismerhető jöttment, és a családi rituálét megszegve azonnal nekilát, hogy ,,lerombolja” a megkezdett étkezés szent hagyományait!

- Üdvözlöm, drága! – adta vissza a köszönetet az anyuka. – Fiacskám kérlek, hozzál a bájos hölgynek egy terítéket!

A férfi hozott még egy terítéket, hogy szótlan tiltakozó némasággal, mint akit személyes jogaiban is megsértettek helyet foglalt a hölgy mellett. A férfi megvetette a váratlanságot, mert azt szerette, ha a létezés kiszámítható, és nem különösebben kedvelte a spontán meglepetéseket!

A hölgyön az öröm érzése helyett a meg-nem-értett bosszúság egyetemes érzése futott végig; miért szégyenli ennyire a másik, hogy ő itt van, és titokban máris azon áskálódik, hogy családja szerves tagjának tudhassa magát?! Fel nem foghatta! Pár vége még eufórikusan, és boldogságtól megrészegedetten futott volna karjaiba, most pedig azzal is beérte volna, ha kap egyetlen eltévedt biztató tekintetet, vagy mosolyt, ami kifejezheti mennyire örül a férfi, hogy láthatja ismét. Most egyszerre úgy érezte, hogy a legszemélyesebb magánéletébe törnek be, méghozzá tökéletesen váratlanul; és ez idegesítette!

A hölgy dühbe gurult, és az asztal alatt szándékosan belerúgott a férfi örökösen fájós jobb műtött lábába, mely egy gyermekkori baleset következében szinte mindig sajgott, ha megérezte az adott klímaváltozást!

A férfi, mintha kutya harapta volna meg önkéntelenül is felszisszent, és bosszús-szúrós szemekkel nézett farkasszemet a most már türelmetlen hölggyel:

- Bocsáss meg, de ezt most miért kellett?! – fakadt ki jogosan.

- Találd ki te nagy mamlasz! – már ott tartott, hogy hátráltatott kétségbeesésében elneveti magát, csakhogy felhalmozódott gátlásaitól minél előbb megszabadulhasson, aztán ezt a tervét gyorsan elvetette.

A férfi most úgy érezte magát, mint akit heccelő faragatlansággal személyes terében sértettek meg, holott egyáltalán nem volt hiú!

A férfi számára pár kínos perc telt el így; az édesanyja hogy valamiért megmentse a helyzetet, most közbelépett: kedvesen a hölgy felé fordította fejét, mintha egyenesen farkasszemet nézne vele, majd megkérdezte:

- Mondja kedveském, hogy ízlik önnek az étel? – szívet derítőn mosolyogni próbált hozzá, bár ez utóbbi emberi foglalatosságot sohasem tudta kellőképpen elsajátítani.

- Oh, köszönöm az érdeklődést – nézett kissé korholón a férfira, akitől most megerősítést várt volna el baklövései helyett is -, nagyon ízletes! milyen fűszereket használ kedves asszonyom?

- Semmi az egész édes lelkem! Csupán a szokásosat; só, bors, egy csipet fokhagyma, fűszerpaprika, és hagyom, hogy az ízek saját maguk hozzák ki a hús ízeit!

- Bámulatos – fordult most egyenesen a férfihoz, és mintha tüntetne, vagy tiltakozna látványos külsőségek között, mintha egy ünnepi ceremónia részesei lennének – megfogta a kezét, és óvatosan dörzsölgetni, simogatni kezdte, mint akinek fontossá lett a látszat fenntartása is!

Később, mint az összes többi megbocsátható tévedésüket erre a kellemes vacsorai pillanatra is úgy tekintettek vissza emlékezetükben, mint akik már előre tudták, hogy a hibázás elfogadott, mégsem tettek ellene semmit, és nem is akadályozták meg; valahogy szerves részükké vált a már megkérdőjelezhetetlen, levetkőzhetetlen árulás és azt érezték, mintha közönséges játékos cinkosai lennének saját végzetüknek ami már amúgy is tökéletes bizonytalanságban tartotta őket.

Nem lehetett biztosan megmondani, hogy vajon a szexualitás romlott-e meg közöttük; hiszen akárhányszor csak romantikus perceket, idillinek tűnő pillanatokat élhettek át egyúttal gondolatuk rejtettebb zugaiban már szándékosan levetkőztették egymás legapróbb testrészeit is, és élvezték a képzelet adta tághorizontú lehetőségek kibontakozását!

És most megint megragadtak az ágyuk közönyös fogságában, összes eddig átélt, és megtapasztalt sérelmeiket önmaguknak tartogatva és nem tudnak mit kezdeni egymással! A nőnek eszébe jutott, hogy a férfi szinte gyermeki rettegő aggodalommal hajolt fölébe, és tette rá a hideg vizes borogatást a homlokára, amikor jócskán megbetegedett – ez őszi évszakban egyáltalán nem volt szokatlan -, és egész éjjel úgy virrasztott az ágy lábainál, mint egy gazdáját védő, és őrző hűséges eb.

Már akkor is sejtette, hogy előbb vagy utóbb, de kénytelen lesz vele szakítani, mert az ő kissé már berendezkedett, egyénieskedő felnőttes életében valahogy mindig is különcködő figuraként elkönyvelt másik sehogyan sem fér bele; akkor inkább vállalja, hogy a barátnői majd a háta mögött jól kibeszélik, pusmognak is pletykákat az adott udvarlója szexuális teljesítményeiről, hogy ti. azért szakítottak, mert a pasinak gondok voltak az ,,eszközével” de ez a mostani szándékosan kialkudott, szinte megalkudott szerelem teljesen felzaklatta belső idegrendszerét, csak már eléggé dörzsölt volt hozzá, hogy méltósággal leplezhesse. Most mégis érezte, hogy egy másik földöntúli érő egyenesen visszarántja a földre, és nem tudja magát rászánni arra hogy szakítson ezzel a gyermekien naiv, szinte galamblelkű mackóval, akinek elég csak zölden villogó, árválkodó szemeibe belenézni, és mintha egy örökké megsebzett élet tanúja lenne, mely minden másodpercben kibontakozik.

Azt érezte, hogy ő az utolsó nagybetűs férfi az életében és ha most olyan meggondolatlanságra adja a fejét, hogy méltatlanul szakít vele, talán a jogot is elveszi tőle, hogy valaki más oldalán újra felfedezhesse és meg is találhassa az ingatag lábakon álldogáló boldogságot.

- Te vagy a hibás, mert nem engeded, hogy valódi nőnek érezhessem magam! – tört ki egyszerre belőle a méltánytalan, jogtalan vád, mely inkább feszült dühkitöréshez hasonlított és csupán pillanatok vegyüléke volt. – Igen! Vedd csak nyugodtan tudomásul, hogy bizony minden miattad van! A te hibád!

A férfi bement a fürdőszobába – mert, ha valamit a kényeskedő szülei házasságából megtanult egy életre, mint örökérvényű leckét -, hát akkor az volt, hogy az ordíbálós veszekedéseknek rendszerint soha sincs túl jó vége és szinte mindig biztos, hogy mind a két fél veszít! Magára zárta az ajtót, hogy ne hallhassa a további kissé színpadias óbégatást.

- Úgy sem úszod meg hallod?! Tőlem nem lehet csak így megszabadulni! – kiáltotta egyenesen, mintha az ajtónak beszélne a hölgy. –Gyere ki és vitatkozz velem, győz meg, vagy üssél arcon, de nem engedhetem, hogy megfutamodj, mint egy kisstílű gyáva!

A hölgy leroskadt az ajtóban, és tehetetlen haragjában már csak sírni volt kedve; lekuporodott a szőnyegre, és ebben a pillanatban leginkább egy kiszolgáltatott kislányhoz semmint egy ízig-vérig nőhöz hasonlított; szemeit elfátyolozták a bőséges krokodil-könnyek!

- Vége van! Megértetted! – sírva, pityeregve szinte suttogva mondta ezt az ajtónak remélve, hogy a férfi a másik oldalon talán meghallja. Majd mint aki hirtelen valamit meggondolt, vagy elfelejtett: -Ne haragudj… de… én még mindig nagyon kedvellek!

Most végre hangosan is érezte, hogy kimondhatta az elkerülhetetlent; még jól emlékezett arra a kósza percre, amikor ő volt az, aki sírva könyörögte vissza magát, mert a férfi legalább három hónapig fel sem hívta telefonon, mert tartósított magányra volt szüksége és olyankor a teljes nagyvilágot kikapcsolta még agyi fogaskerekei közül is!

A férfi míg távol volt egyetlen pillanatra sem engedte meg magának a luxus könnyelműséget, hogy lefeküdjék mással; önmagáról mindig is úgy gondolkodott, hogy nem túlságosan jóképű csupán pufók, és enyhén molett, és nagy általánosságban a hölgyek többsége a ,,modern nők” az izmosabb, és sportosabb Adoniszokat részesítik előnyben, akiknek a ,,szerszámuk” is sokkalta nagyobb! Ezért lett kisebbrendűségi komplexusa is, de mint minden fóbiáját, vagy megbocsátható rigolyáját – mintha láthatatlan palástot viselne ezt is méltósággal hordozta, és csupán az vehette észre milyen tartalmasított és sűrű érzelmi viharok, kételyek viaskodnak benne, aki legalább fél órán át tartósan elbeszélgetett vele; de ilyen csupán nagyon ritkán, és kevés akadt, mert a férfi mintha szándékosan attól rettegett volna, hogy kiszolgáltatja magát nem hagyta magát megközelíteni; ugyan másnak ha akart volna sem lett volna esélye, mert szándékosan rejtőzködött mások elől, és ha egyáltalán utcára tévedt főként azokat a szemnek alig-alig látható sikátoros helyeket részesítette előnyben, ahol a bújócska szent alapszabályai megvalósíthatók, hogy megőrizze inkognitóját!

A fiatal hölgy ellenben furdalta a kíváncsiság és éppen ezért egyszer fordult elő vele, hogy kissé spicces állapotban egy szintén gátlásokkal és tétován viselkedő, szinte szende fiúcskával esett meg egy nagyon rövidkére sikeredett, alig egy éjszakás kalandja, és még később arra is emlékezett, hogy úgy kellett kérlelnie a férfit, hogy csókolja már meg azzal az izzó szenvedélyességgel, melyre a hölgy már előre el volt szánva és felkészülve! Amikor végeztek később egymással az ágyban, a félszeg, nagyon gátlásos férfi elszólta magát:

- Bocsáss meg, ha túl rosszul csináltam, de nekem még soha nem volt barátnőm!

Elsőre minden nőnek tetszik, ha az ember ennyire nyílt, őszinte és nagyon, szinte meghatóan közvetlen – később ez inkább felidegesítette.

- Ezért még nem kell bocsánatot kérni! Nem gondolod, hogy olyan… gyerekes?

- Hát… ha az ember úgy nő fel, mint mondjuk én, akkor ez szerintem a természetesség határán még belefér!

Most is azt érezte, hogy a sebezhető férfiak szinte kivétel nélkül, mintha direkt és azonnal visszakanyarodnának a gyermekkori tragédiák színterére, hogy a mási biztosan tudja és megérthesse mi is zajlik a fejükben, de neki egy kiegyensúlyozott és világos gondolkodású pasi kellett volna. A hölgy leszűrte a tanúságot, hogy úgy látszik, mintha már minden el lenne rontva, mert nem talál megfelelő partnerre akivel gyakorolhatnák a lelkitársság fogalmát is ezért megverte – akkor visszakullogott az imádott férfihez, akivel egy hullámhosszon tudtak rezegni, talán még akkor is, ha a nő érezte, hogy a másik egy nagyra nőtt gyermeki énnel rendelkezik, akire vigyázni illik!

A férfi most kijött a fürdőszobából, és mint aki már mindent megbánt óvatosan lehajolt hozzá, és gyengéden tenyerébe vette síró, könnyező arcát; tudta és érezte, hogyha van emberi őszinteség a földön hát akkor az igaz könnyek is oda tartoznak; köntösének pamutcsücskével megértőn letörölte a hölgy csordogáló könnyeit, majd farkaszemet nézett vele és feltette a megkerülhetetlen kérdést:

- Hallgatlak, drága! Akkor most mi legyen?!

A hölgy úgy nézett rá, mint aki abban a percben vált méltó árulóvá, amikor letörölte arcáról az őszinteség bélyegeit; most hanyagul felállt, nem engedte meg magának az elesettség, kiszolgáltatottság látszatát sem, sőt még azt sem, hogy a férfi felsegíthesse!

- Én továbbra is a barátod maradok, mert fontos helyet foglalsz el a szívemben, és ezt te sem tagadhatod de… jobb lesz, ha elválnak útjaink, mert ez az egész nagyon bonyolult lett! – összecsomagolta ruháit, még abba a bőröndbe, melyet az ő kérésére a férfi rendelt meg és később ki is fizetett.

Az ajtóból visszanézett még:

- Imádlak mackóm, de el kell, hogy engedjelek, mert nem bírom azt, ha saját érzéseinkben is ennyire félszegen bizonytalanok vagyunk! – mintha anyuka lett volna megpuszilta két pufók arcát; még mindig hüppögött egy kicsit, és úgy ment el a férfi lakásából, hogy vissza se nézett, mert önmaga lelkében érezte, hogy a szándékos megfutamodást választotta…