TÜKÖR-VÁLÁS

- Anyuci?
- Tessék Hercegnőm?
- Rossz voltam? - sírásra görbülő, nagyon szomorú tekintet jelent meg a kislány arcán.
-Ugyan már édesem! Hogy kérdezhetsz ilyet? Te vagy a világon a legtüneményesebb kislány! Okos vagy, és mindig ötösöket hozol haza!
Az anya kicsit kimerültebbnek, és fáradtabbnak látszott az elmúlt nehezebbre sikeredett napokban.
Amióta a férje egyik nap hirtelen bejelentette, hogy különköltözik, mert megismert valakit. Persze nagyon is tudta, hogy a férje egy ízig-vérig latinos hódító, birtokló típus, akinek szinte a vérévé vált a nők ,,gyarmatosítása" és bárhogyan is igyekezett az évek hosszú során át férjének ezt a fajta hódításait, flörtöléseit előbb megváltoztatni, majd megszokni, sokszor előfordult vele, hogy a sárga irigység fogta el, ha nyilvános helyen voltak, vagy együtt ebédeltek, és a férje előszeretettel vetkőztette le a szemével a csinosabbnak látszó hölgyeket.
,,Miért kell ennyire kiszolgáltatottá tenni, és megalázni valakit, akár még a testi gesztusok szintén is?!" - töprengett, de választ szinte sosem kapott, legfeljebb egy-két habókos, kissé szeleburdi barátnője bukkant fel az aranykornak titulált múltból, hogy repeső boldogsággal, és kérkedőn elújságolja, hogy a férje üzletember, orvos, vagy ügyvéd, tehát semmi esetre sem olyasvalaki, aki a társadalmi ranglétrán messze lejebb áll, amennyiben fizetési kategóriák besorolása az elvárt színvonal.
- Anyuci! Apu rossz volt? - kérdezte kíváncsian a lenszők hajú kislány, aki aprócska kezecskéivel most úgy szorította kis mellkasához a nagyméretű plüssmackót, mintha legalább is az élete függne tőle.
- Szívem! Nyugodj meg! Tudod apu és én az elmúlt években... nagyon különbözőek lettünk! - kezdett hosszadalmas okfejtegetésbe. Hogyan lehet egy alig hét éves kislánynak elmagyarázni olyan bonyodalmas, sokszor még a felnőttek számára is nehezen érthető, komplikált érzéseket, melyek aztán egy család szétszakítását vonják a legtöbb esetben maguk után? Erre senki sem lehet eléggé felkészülve.
- Apu az elmúlt években nagyon sokat dolgozott, hogy neked és nekem jobb legyen, és te is boldog lehess... - mintha minden szava fröcsögő hazugsággá változott volna, abban a percben, ahol kimondta őket. - ...és én is rengeteget dolgoztam, hogy apu és te is jól érezzétek magatokat. Tudod a felnőttek dolgai nagyon bonyolultak! Sokszor ők sem értik, hogy miért történnek velük olyan szomorú dolgok, mint mondjuk, hogy valaki meghal, vagy például elválnak a szülei...
- Akkor ti most elfogtok válni Anyuci? - nézett kétségbeesten, lelki, fizikális védelmet keresve anyukájánál a kislány.
- Attól tartok kicsim! Minden bizonnyal! De ez egyáltalán nem azért van, hogy felborítsuk a családunkat, csak közösen úgy döntünk, hogy megpróbálunk külön is boldogok lenni! Érted, amit mondani szeretnék?
- Nem nagyon... nézett sírásra görbülő szájjal, és elveszetten a kislány.
Az anyuka átölelte és kicsit ringatta, mint kisbaba korában.
- Kis drágám! Nyugodj meg! Semmi rossz nem fog történni! - próbálta vigasztalni, ám hamar rájött, hogy üres, semmitmondó szavaknak hangzanak vigasztalásai, hiszen egy kisgyerek számára, akinek a biztonságot mind a két szülője jelentik most örökre megfog változni, és még így is számos lelki sérülés maradhat majd utána.
- Anyuci! Ugye nem fogsz magamra hagyni...? - kérdezte végtelenül kétségbeesetten, és szomorúan. Olyan árva és kiszolgáltatott volt ebben a percbe, hogy az anyának is erősen vissza kellett fognia magát, ha nem akarta, hogy ő is sírjon. Pedig néha talán a sírás kicsit könnyebbség is.
- Jól van édesem! Cssss! Nem lesz semmi baj! Beszélgessünk másról! Milyen napod volt az iskolában?
A kislány még mindig szorosan anyukájához simult, akár egy rettegő, kis állatka; felnézett rá segítséget kérdőn, és félelemmel teli gombszemekkel, majd remegő hangon beszélni kezdett:
- Eszternek is elváltak a szülei! De az apukájától mindig kap drága ajándékokat! - motyogta.
Az anyuka most hirtelen megijedt. Lehet, hogy kislánya máris arra számít, hogy ajándékokkal kell elnyerni már így is romokban heverő bizalmát. Férje ennek mindig is a mestere volt, viszont semmi esetre sem szeretné, ha lánya az alattomos, kicsinyes manipuláció áldozata lenne.
- Én Esztert mindig is a legjobb barátomnak gondoltam... - vallotta be megszeppenten. - Néha nagyon gonosz tud ám lenni!
- Pedig, aki igazi barát, az nem gonoszkodik a másikkal, ugye tudod? - nem elbizonytalanítani szerette volna a kislányt, sokkal inkább józan, megfontolt gondolatokra sarkallni. Mégis úgy érezte, hogy egy gyerek lelkét ennél jobban már nem törheti össze.
- Anyuci! Eszter miért gonoszkodik? - kérdő, segítséget remélő, enyhén könnyfátyolos őziketekintet.
- Tudod szívem lehet, hogy nem veled van baja! Csupán nem tudja még kezelni a saját érzéseit, és ezért haragszik mindenkire! Biztos te is haragudtál már jó néhány emberre, de attól még ugyanúgy a barátaid maradtak! Nem?
- Igen! De én sosem gonoszkodtam velük! Elfogadtam őket! - höppögte csendesen.
Milyen egyszerű, és egyben nehézkes szó is az ,,elfogadás". Bárcsak a felnőttek nem csupán szimpátia, és előítéletek módján döntenének - sokkal inkább empátiával, és elfogadó toleranciával, ami mostanság egyre nehezebb! Az anyuka tökéletesen átérezte kislánya helyzetét. Hiszen a gyerkőcök egymás között gyakorlatilag leutánozták a felnőtt világ kisebb-nagyobb vétkeit, és gyarlóságait. S mégis ha arra gondolt, hogy a gyerekek egymás között barátilag sokkal kezelhetőbben képesek elrendezni a vitás dolgokat valósággal összefacsarodott érző szíve.
- Édesem! Szeretném, ha megértenéd, hogy te nem tehetsz semmiről! Nem csináltál semmi rosszat! - tért vissza az eredeti témára, mert úgy érezte ezt valahogy illik megmagyaráznia, ha törik, ha szakad.
- És akkor apu elfog tőlünk menni?
- Igen kincsem! Apunak is lesz egy saját lakása, de neked ott is lesz egy külön gyerekszobád! - érezte kissé mézédes, csalogató hangjában a mgvesztegetést, hogy a kislánynak egészséges lelki világa maradhasson, és ne dőljön romokba az eddig felépített nehézkes bizalom tartópillére.
A kislány gombszeme mintha gyönyörű ékkő volna egyszerre csak felcsillant, majd újra visszasüllyedt a szomorkás lelki szintre.
- Anyuci! Apu miért nem szeret már téged?
- Édesem! Nagyon is szeret, csak tudod... apu vágyik a függetlenségre és az önállóságra, ami egy kapcsolaton belül sokszor nagyon nehezen megoldható.
A kislányon meglátszott, hogy erősen megrágja, valósággal megemészti kis fejében a hallott információt, mintha az élete függne tőle.
- Ha nagy leszek nekem is el kell költöznöm a házból?
- Szandikám! Kis csillagom! Miért kellene elköltöznöd, ha nagy leszel! Az még nem jelenti bármit is! - nagyon szeretett volna végre pontot tenni okfejtéseinek a végére, de érezte, hogy kislánya minden jogot megérdemel, hogy tudjon szülei konfliktusáról.
- Csak mert a többi lány azt mondta, hogy ők elköltöznek, amint cicijük lesz! - a kislány annyira imádnivaló, és tüneményes volt ebben a percben, hogy anyukájának önkéntelen is meghatódott a szíve és magához húzta és megpuszilta fejecskéjét.
- Nahát! Hogy te mennyire okos kislány vagy! Hol hallottál ilyen dolgokat? - érdeklődött kíváncsian.
- A nagyobb lányokat hallottam a nagyszünetben beszélni. Anyuci ti most mérgesek egymásra?
Az anyuka legszívesebben megfojtotta volna férjét, hogy minden elképzelhető történettel igyekezett teletömni kislányuk fejét, csakhogy egyedül ő kerüljön ki abszolút győztesként ebből az elátkozott helyzetből. Most viszont az anyuka került kutyaszorítóba.
- Drágám! Apáddal nagyon szeretjük egymást, de úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk külön utakon! Sosem szabad erőltetni olyan dolgokat, melyek alapvetően nem tudnak fejlődni! - vallotta be őszintén, és nem volt ebben semmi színlelés, vagy jótékony mellébeszélés.
- Anyuci? Én akkor hol fogok élni?
- Drágám! Itteni gyerekszobád megmarad és apádnál is lesz egy saját szobád, ha majd odamész! De itt maradsz velem!
A kislányon látszott, hogy mintha átmenetileg megkönnyebbült volna. Nagy kő esett le a szívéről.
- Anyuci? Apunál is lesznek játékok?
- Persze kincsem! Biztos vagyok benne, hogy apád majd vesz neked új játékokat is!
- Anyuci? Apunak van új felesége?
- Hát... édesem azt nem tudom, de ha úgy fordulna a dolog, szeretném, ha te jó kislány lennél mármi is történik! Mit szeretnél enni?
- Halat és krumplit!
- Értem! Segítesz megteríteni kincsem?!
A kislánynak nem kellett több szó máris angyalian beviharzott lábacskáival a konyhába és gondoskodón, akár egy profi háziasszony szépen szalvétákat pakolt ki a kisebbfajta étkező sarokba. Az anyuka márhogyan is szeretett volna kislánya lelkébe látni, hogy megpróbáljon felkészülni a változatos, nehézkes élet kérdés-válaszaira hamar átlátta, hogy - sok esetben -, a gyerekek mindennel képesek megbírkózni.

A JÓ JÁTÉKOS

Feltűnően csinos, kétgyerekes anyuka minden áldott reggel edzéssel kezdte a napot. Külön erre a célra beszerzett egy komplett edzéshez való strecs-ruhát, sportcipőt, fejpántot és mindent, ami annak a megkönnyítéséhez kell, hogy a testsanyargatás minél elviselhetőbb legyen. A legtöbb ismerőse, és baráti köre nem tudta mire vélni azt, hogy világ életében tökéletes, bombázó alakjához miért kell naponta akár több órán keresztül is kiadósan, és tartósan sanyargatnia önmagát.
Felvette a sportcipőt, befőttesgumival lófarkoba kötötte vállig érő haját, fejpántját is felvette, majd okosórája digitális számlálóján ellenőrizte a súlyt, kalóriatáblázatot, és főként a kilométertávolságot, melyet már tervezett be, és a szokásos bemelegítő, nyújtógyakorlatok után előbb kómotosan, majd fokozatosan gyorsítva futni kezdett. Még szerencse, hogy Szentendréhez közel költöztek, így volt egy kis turistáskodásra is alkalmas erdő, ahol bátran edzhette magát, a kutya sem látta.
Néha előfordult, hogy egy-két lelkesebb barátnője is elkísérte, ő pedig nem győzte figyelmeztetni őket, hogy bizony előfordulhat, hogy a kemény fizikai terep egyeseknek igénybe fogja venni fizikai állóképességét.
- Ugyan már kérlek drágám! Ne csacsiskodj! - mondogatták, majd amikor egy kisebb sziklás, dombos terepen futottak fel, ahol az ember jószerivel a tüdejét is nyugodtan kiköpheti, hiszen olyan meredek emelkedő, a mindig csinos, és sportos hölgy - többször előfordult -, hogy támogató jószándéka jeleként valósággal húzta barátnői karját, hogy valahogy felérhessenek a festői kilátást garantáló kisebbfajta magaslat csúcsára.
- Gyerünk csajok! A testmozgásért is meg kell szenvedni! - kocogott egy helyben, míg megvárta kifulladáshoz közeli barátnőit egy hangulatos pihenőövezetnél.
- Haha! Jó vicceid vannak Bogikám! Két órája is ezt szajkóztat! - felelte totálisan elkápicsorodva, és kiadós, masszív verejtékezésében az egyik hölgyemény.
Viszont amikor végre felértek a kisebb magaslat tetejére festői szépségű látvány tárult a szemük elé.
- Én azt mondom, hogy már a látványért megérte eddig eljönni! Nézzétek csak meg a magatok szemével milyen fantasztikusan szépséges.
- Ez ám a látvány! - lelkendeztek többen is.
A csinos hölgy tovább futott míg barátnői közül többen ismét nyügösködésbe kezdtek:
- Jaj ne! Még hány kilométert szándékozol teljesíteni? És mi lesz a holnapi nappal? - kérdezték kicsit neheztelve irónikusan.
- Nézzétek! Tudom, hogy ki vagytok merülve, hiszen sokan most először vállalkoztatok ilyen edzésre, de nézzétek a jó oldalát! Megfogjátok látni, hogy a befektetett munka előbb-utóbb mindig meghozza majd a gyümölcsét. - próbálta bátorítani, bíztatni őket, igaz a leghalványabb eséllyel, hiszen többen kicsit meg is éheztek. Valaki például el is felejtett reggelizni éppen azért, mert - gondolhatta -, így talán jobban fogja majd bírni a strapát.
Amikor jó harmincöt perc elteltével rendesen kifújták magukat, és visszazökkent a megfelelő pulzusszámuk is a helyére következett a lejutás a dombtetőről.
Elsőként a csinos nő kezdett ismételt futásba. Jóformán nyugodtan rábízta magát a gravitációra, és hagyta, hogy sodorja a lába. Ugyanakkor minden esetben körültekintően a lábaira is nézett, mert a dombos, sziklás terepen bármelyik helyzetben könnyedén kificamodhatott az ember bokája.
- Na, csajok? Mi lesz már?! Gyertek bátran! Semmi vész! - szólongatta barátnőit, akik legszívesebben helikopterrel jöttek volna le a kacifántos dombtetőről.
- Jól van! Mindjárt megyünk! Odalent talizunk! - kiáltották utána többen is.
A csinos, sportos nő már árkon-bokron túljárt mire barátnői rászánták magukat és óvatosan, lépésekben haladva lemerészkedtek a magaslatról, miközben azért nem voltak restek és több pihenőt is szándékosan beiktattak.
A csinos nő könnyed, lazító kocogásra váltott át a kissé nehézkes, sziklás terep után, és bár sajogtak, zsibongtak a porcikái, mégis úgy érezhette, hogy tett valamit az egészsége megőrzése érdekében, és joggal lehet büszke, hogy még két gyerkőc után is úgy néz ki, mint egy bombázó szupermodell. Sokszor ténylegesen nem érthette, hogy a jócskán csupán csak a felszínes külsőséget preferáló világ egyáltalán mit is vár el tőle. Sokszor előfordult, hogy férjével hivatalosak voltak különböző média által is előszeretettel sponzorált eseményekre, így - magától értetődőnek tűnt -, hogy a villogó, barátságtalan vakuk kereszttüzében elvárták tőle, hogy minden álomgyönyörűséges, és tökéletes legyen. Aztán, hogy valójában mi van a felszínessé tett külcsín alatt igazából, az már a legtöbb szintén felszínes embert a legkevésbé sem izgatta, vagy érdekelte.
Úgy döntött megvárja barátnőit, akik bizony jócskán lemaradatak, és kicsit még rá is játszottak, hogy le legyenek maradva. Addig megállt egy fából kifaragott pihenőpadnál és ámulattal nézte a Duna vízét. Valahogy tó, vagy tengerközelben mindig megtudott nyugodni, ki tudta kapcsolni azokat a negatív, vagy éppen kellemetlen történéseket, amiből nem tudott fejlődni, és építkezni.
Így is beletelt háromnegyed órába mire barátnői szinte egymást támogatva, egymásban tartva a maradék lelket lejöttek az izzasztó kaptatóról, és megtapsolták kimagasló teljesítményüket.
- Ez az csajszik! Nagyon büszke vagyok rátok! - gratulált nekik.
- Akkor most mi következik csajok? A Himalája, vagy a Mont Blanc?
- Haha! Jó vicceid vannak! - szuszogott egy teltkarcsú anyuka. - Ami engem illett én most eszem valami finomat. Láttam odalent egy klassz kis éttermet! Ki tart velem?
Egyszerre legalább tíz ujj emelkedett a magasba. Hiába! Ha az ember éhes akkor szigorú diéta ide, testedzés oda mégiscsak az éhség győzedelmeskedik.
A csinos, sportos nő enyhe bosszúsággal, duzzogással fogadta, hogy legjobb barátnői őt is elcipelték a kerti lugasos étterembe, ahol megfizethető árak, és kiszolgálás mellett az ember annyit ehetett amennyi szó szerint beléje fért.
- Oké, gyerekek! Ki mit kér? - kérdezte az egyikük, mire a legtöbben a halas flekkenre voksoltak persze kiadós adag rojsebnival. A csinos nő csupán salálát kért magának, bár később azért mégiscsak megkóstolta a halat, igazán köret nélkül.
A kis baráti hölgytársaság tagjai kellemesen elfogyasztották jól megérdemelt ebédjüket, majd mindenki ment a maga dolgára. Persze mindenki megígérte, hogy legközelebb valami festői szépségű helyre mennek, ami nem lesz ennyire megterhelő második nekifutásra, ám a sportos nő valahogy megérezte, hogy az ígéreteket egyre nehezebb betartani, és megfogadni egy borzasztóan rohanó, idegőrlő világban.
Megölelték egymást, és elbúcsúztak égre-földre esküdözve, hogy majd még találkoznak az évben.
A csinos, sportos nő pedig úgy döntött hazáig inkább kiélvezi a sétálás nyújtotta előnyöket miközben rengetegen ismerték őt a városban így aki barátságosan megszólította azzal természetesen nagyon közvetlen, és szívélyes tudott lenni.
- Üdvözlöm kedveském! Meséljen csak? Hogy halad a festménnyel? - érdeklődött nála egy nagymamakorú cukrásztulajdonos, aki olyan mennyei süteményeket tudott saját kezűleg készíteni, hogy aranyérmet érdemelt volna bármelyik versenyen.
- Csókolom Marika néni! Hát haladok, haladok! Nem szeretnék semmit sem elkapkodni! Fontosnak érzem a színek harmónikusságát. - vallotta be őszintén, ám az igazság az volt, hogy mióta kitört a nyári szünet alig-alig maradt ideje arra, hogy két imádnivaló gyerkőc mellett a hobbijának is hódolhasson.
- Ne idegeskedjék kedvesem! - paskolta meg lebarnult kezeit az idős asszony. - A dolgok mennek a maguk módján és mi nem tehetünk egyebet, minthogy igazodunk hozzájuk. Nekem nagyon tetszenek a festményei! - felelte majd sok szerencsét kívánt az alkotási folyamatokhoz.
A sportos nő mintha csak nagymamáját ölelte volna meg szívből sugárzón megölelte az idős asszonyt, és megígérte, hogy egy személyesebb jellegű festményt egészen biztosan készíteni fog számára is.
- Jaj aranyosom! Hát az egy kész vagyon lehet! Nem érdemlek én ilyen drága dolgokat! - szabadozott, de azért lelkében valósággal újongott, ha ajándékot kaphatott.
- De Marika néni! Annyi mindenben segített eddig is nekünk, hogy Ön mindent megérdemel! Jó egészséget, szép napot! - köszönt el mosolyogva tőle, és folytatta útját.
Kicsit izgatottabb türelmetlenséggel vetette le magáról az edzésben tökéletesen átnedvesedett holmijait, és szinte azonnal ecsetet, és festékespalettát ragadott, mert azt érezte valahogy muszáj kifestenie magából ezt a fantasztikus napnak a történéseit. Nem sokkal délután háromnegyed kettő felé a gyerekek is betoppantak a suliból. Az örökösen elfoglalt apjuk volt szíves és elhozta őket. Éppen csokifagyit eszegettek, holott ezt is számtalan formában a férje szájába rágta, hogy az édességevésnek is megvannak a maga szabályai.
- Szia anyuci! - üdvözölte őt előbb a nagyobbik kislány, és aztán a kisebbik fiúcska.
- Sziasztok! Kérlek vigyázzatok a festékekkel, mert nagy a kupi! - igazából arra gondolt, hogy jó volna, ha most békén hagynák, mert nem akarja elpocsékolni az alkotási lázat, ami most még eleven tűzzel lángol benne.
- Gyertek skacok! Ti is tudjátok, hogy anyátokat most nem lehet zavarni, mert ég a keze alatt a munka! - a férje, mintha szándékosan megnyomta volna cinikusan a ,,nem lehet zavarni" szótagjait, amitől az egész beszélgetés hangneme eltolódott.
- Drágám! Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Imádlak benneteket, de most annyira szeretnék egy kis nyugalmat magam körül! Remélem megértesz! - vett egy nagy levegőt.
- Persze, persze! Addig segítek a srácoknak a házi feladatban! Akkor később még látlak! - férje valósággal duli-fuli módján beviharzott a gyönyörűen berendezett, tágas házukba, és úgy vetette le márkás, olasz cipőjét, mintha dühös volna valakire.
Így is legalább két és fél órába került, mire az alkotási folyamat végre kiteljesedhetett, és megszülethetett a vásznon valami egészen összetett, és szimporkázóan új szívkavalkád, és perspektíva. Éppen az ecseteket, és a festészeti kellékeit mosta ki, és szeretett mindent pedáns rendben hagyni maga körül, amikor a család házi négylábú kedvence rontott be az ő béke szigetére, és rögtön két lábra állva belécsimpaszkodott, és nyalni kezdte az arcát.
- Jól van már Folti! Tessék rendesen viselkedni! Ülsz, ha mondom! - mindhiába! Kutyasétáltatási idő volt, és ha egyszer az állat hozzászokott az időbeosztáshoz jobban működött, akár egy halálpontos svájci óramű.
- Jól van! Ne nyálazz össze! Mindjárt megyünk! Ne türelmetlenkedj! - akár egy rendetlen, vagy éppen szófogadatlan gyerek szinte alig bírt a kedvencükkel mire levette a fogasról a nyakörvet, felcsatolta és le nem vitte sétálni a kutyust. Gondolta: legalább kicsit ő is átgondolhatja magában gondolatait.
Mire bő negyvenperc múlva visszajöttek a két imádnivaló gyerek patyolattisztán üldögélt az ebédlőben a családfővel, és várták a megérdemelt vacsorát.
Most jutott csak eszébe, hogy jószerivel egész nap annyira le volt kötve, el volt foglalva, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy mit egyenek vacsorára.
- Jaj drágáim! Ne haragudjatok, de teljesen elfelejtettem! Mit szólnátok, ha rendelnék egy nagyméretű, négyszemélyes pizzát, vagy amit szívesen megennétek? - kérdezte előbb férjére, majd gyerkőceire nézve kicsit félve, és kétségbeesetten.
- Hurrá! - ugráltak a széken mind a két gyerkőc. Szemlátomást felvillanyozta őket az ötlet, hogy nem kell anyuk gasztrónomiai műalkotásait enniük, hanem ehetnek helyette pizzát is. Valósággal ragyogott a tekintetük. A családfő azonban komolyan, komoran ült az asztalnál. Enyhe neheztelés, és bosszúság tükröződött az arcán, mint aki nem ehhez a magatartáshoz szokott.
Végül expressz futárszolgálattal nagy óriásméretű pizzát rendeltek, és öröm volt nézni is, ahol a gyerekek aprócska szája maszatos, foltos lett a bazsalikomos paradicsomszósztól. Mikor végeztek a vacsorával az anyuka megfürdette előbb a kisebbik gyerkőcöt, majd a kislányt és lefektette őket. A férje átment a nappaliba, és berakott magának egy akciófilmet a DVD-lejátszóba! Általánosságban mindig ezt csinálta, ha mérges volt, vagy bármi mással nem volt megelégedve.
- Mondd csak édesem? Te most haragszol rám?! - állt meg előtte keresztbe font karral a feleség.
- Ugyan már! Miért haragudnék? Teljesen szokványos este volt! - duzzogó hangja nem tudta megtéveszteni párját. Jól kiismerték egymást az elmúlt évek alatt.
- Nézd! Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem a vacsit, de olyan jól sikerült a mai nap, és sokat beszélgettek legjobb barátnőimmel! - mondta meg az igazat.
- Örülök! - kezdett szörfölgetni a sportcsatornák között egykedvűen a férfi.
- Most mérges vagy, de igazán megérthetnél! Szeretnék én is egy kis... függetlenséget magamnak... - egyszerűen csak kipattant belőle, ami miatt a férfi megneheztelt rá.
- Akkor most költözzek el, és bízzam a srácainkat az anyádra?! - szarkazmusa cinikusan feszült a levegőben.
- Nagyon jól tudod, hogy nem erre céloztam! Olyan jól megtudjuk szervezni a mindennapjainkat! Sajnos vannak, és még valószínűleg lesznek ilyen napjaink! Ehhez hozzá kell szokni! Én például sosem teszem szóvá, amikor a haverjaiddal elmész sörözni!
- Mostanság ez nem jellemző, mert el vagyok havazva melóval!
- Figyelj! Nem kellene ilyes bagatell dolgokért máris a falnak menni! Imádlak benneteket, de szeretnék egy kicsit önmagammal is foglalkozni!
Aznap többet már nem beszélgettek erről. Mindketten mély álomba zuhantak, majd másnap a hölgy százszálú álomszép rózsacsokrot kapott egy kis ajándékkártyával, amire az volt írva: ,,Imádlak"

MUTOGATÓ TÜKÖR-SZAVAK


Már nagyon régen kiszemeltem őt!
Hosszú, kecses, korom szemöldökíve alatt
kutató, kíváncsiskodó barna szempár fényében,
pupillái szelídítve könnyező udvarában,
mintha egy éberen álmodó,
romantikus vágy volna szüntelen ébren.

Huncut csacska-gyerekes derű van
szikra-tekintetében s valami
megbonthatatlan egy-honvágy.
A rakoncátlan örök-fiatal
hamiskás pisze-orr,
szimmetrikus arccsontok
egzotikus királynőt sejdítnek,
míg az enyhén telt
alsó ajkakbeszédesen
is szótlansággal bírnak.

Lágyan omló dús rakoncátlan
vízesés hajzuhatagját mostanság
mintha szándékosan megbontaná
a hidrogénezett mézszőkés árnyalat.
Mint aki szándékosan arról
az apróságról
is rendre elfeledkezett,
hogy önmaga maradhasson.

Mélázó, boldog arca most inkább
egyre felszínesebb, a tetetett
s nem valódi, sugárzó boldogság
bújócskázik benne.
Megremeg benne,
óhatatlan eltört, megsebzett
szívének dobbanó indulatisága.
Láthatatlan szemek sem
igen vehetik már észre,
ki mestere lett
manipulációs fondorlatoknak.

Szikra s örök önemésztő láng
önmagát vallatón,
hűséggel odabent lobog benne
nyughatatlan gazdagon.
Apakomplexusa még ki-ki ütközik
s nem csupán kétszázszor
díjnyertesen eljátszott naiva-szerepeiben.

Élete hamar fordulóponthoz érkezett,
s nm is tudhatta teljes-igazán vajon
még kiben is bízhat meg?!
- Most dedikált.
Kedveskedő szívecske-aláírását
bámulom magam előtt.

Nézem kézirását; miként változik
a sok igényes, bölcs vonal
s még most sem érthetem azért
volt-e a fájdalmas tett,
mert a szimpátia maga alá gyűrte
az emberi ismerkedés alapszabályát,
vagy csupán mert
a showbusiness hírneve mindig
is előbbrevalónak látszott
az őszinte, védelmező barátságnál?!

 NYITOTT SZEMEKKEL

A játszótéren figyelte a gyerekeket. Szándékosan inkább kinyitott egy aznap vásárolt jó vastag, vaskos könyvet, csakhogy ne kelljen szóba, pletykálkodásba keverednie a többi anyukával.
Meg is rótták emiatt a háta mögött, hogy sznob, hogy minden helyzetben fennhordja az orrát, és hasonlók. Ám valójában pontosan tudta, mennyire megváltozott az a fajta látszólagos élet és kiszámítható valóság, melyben naponta léteznie, és boldogulnia kellett. Elvégre, ha valaki napjában legalább harminc ismeretlen, vadidegen emberrel fog kezet, és ismerkedik össze annak előbb-utóbb az üldözési mánia jelei kezdenek mutatkozni, vagy pedig ezzel ellentétes reakcióként olyannyira elzárkózik minden nemű közeledési, ismerkedési lehetőségtől, hogy átkapcsol egy félig remete, félig magányos üzemmódba. Sőt, meglehet, hogy saját családtagjait sem erszti már be mélyen elzárt privát szférájába.
Könyvelőként dolgozott előbb a munkahelyén, majd a COVID-helyzet következtében egyre gyakrabban odahaza home office üzemmódban! Rájött arra, hogy ez valahogy számára sokkalta kényelmesebb, és még a bébiszitterre szánt félretett pénzt is megspórolhatja.
Így történt, hogy Réka könyvvel a kezében egyik szemüveges szemét mereven gyerkőcein tartva, míg másikat a betűkön kellemesen, magányosan ücsörgött az egyik fából eszkábált padon, amit - kivételesen -, még nem firkáltak össze neoavantgarde-szerű grafittikel, vagy csúfítottak el valamilyen meggondolatlan, kamaszos szignózással.
- Gyönyörűek a gyerekei! - gratulált egy arra sétáló idősebb, nagymamakorú hölgy. Miss Daisy-típus.
- Nagyon köszönöm! Büszke is vagyok rájuk! - felelte félvállról. Rá sem nézett a nyugdíjas asszonyságra.
Később néhány kutyasétáltató is elhaladt a játszótér mellett. Éppen sétálni vitték a két jól megtermett keverék kutyát, akik mit sem törődve az illemszabályokkal előbb egy tölgyfa tövében végezték el mindennapi szokásos dolgukat, majd tovább mentek kómotosan, míg gazdáik azon törték fejüket, hogy a guánót ki fogja összeszedni. Végül úgy egyeztek meg, hogy ezt inkább a közterületesekre bízzák, persze, ha ők majd errefelé járnak, aki az utóbbi évben nem sok esetben történt meg.
A nap kellemesen, nyárias jelleggel, enyhe szél kíséretében cirogatta az emberek arcát. A kicsik és a nagyobb gyerekek egymás között békésen elvoltak, és játszottak.
Réka kicsit irigykedve, mégis boldogan szemlélte gyerekeit, akik a homokozóban éppen nagy munkában voltak. Homokváraknak látszó gulákat, és mértani testeket szerettek volna a halomba rakott homokból önmaguknak emelni. S míg a cserfes idősebb kislány állandóan a szitával volt elfoglalva addig rakoncátlan kisöccse megkóstolta a homokot, mint kedvére való csemegét.
Rékának eszébe jutott, amikor homokevés miatt először vitte kisebbik gyerekét a gyerekorvoshoz, aki gyakorlatilag jót nevetett azon, ha a kezdő szülő már a legelső ilyen jellegű bagatell dolog miatt bepánikol, és kiborul hát akkor majd mit fog szólni, ha a kamaszodó fia, vagy lánya piercinget lövet be bizonyos intimebb helyekre?
- Ugyan kedves asszonyom! Hát ne veszítse el kérem a fejét már az első ilyen alkalommal! - bíztatta kedveskedve a bölcs, SZTK-keretes szemüveges, szakállas orvos, aki szinte naponta találkozott ilyen esetekkel. - Még egy-két év és meglássa egy-kettőre hozzá is szokik.
Réka úgy távozott a gyerekorvosi rendelőből, mint akit szabályosan leforráztak, és meg is szégyenítettek, bár hozzá kell tenni, nem szándékosan.
- Bocsika! Szia! - lépett oda hozzá egy markáns arcú, jóképű negyvenes férfi. Első látásra igazi sportember, akinek vakító mosolya a sikeres lézeres fogfehérítésnek volt következő, tehát szép summát kereshetett. - Imádnivalóak a gyerekeid! - kezdte kicsit nyomulós, becserkészős szövegét, amiből bőséggel akadt még legalább egy tucat.
- Tudod amióta csak megláttalak benneteket valami titkos mágneses energia arra kényszerített, hogy idejöjjek, és összeismerkedjünk! - vallotta meg, mintha ez lenne élete egyetlen, őszinte küldetése.
Réka már az eszét sem tudta hány és hány darab nyomulós, és udvarlós, szédítő szöveggel jöttek hozzá a díjnyertes hapsik, mégis akárhány csajozós szöveget végighallgatott titkon kicsit mégiscsak hízelgett hiúságának, és nőiességének, hogy két gyerek után is - úgy tűnik -, bomba formában van! Persze ha nem számítjuk ide a konditeremben eltöltött tartalmas edzésprogramokat.
Réka még hallgatta egy ideig ezt a széplelkű bájgúnárt aztán ötperc múlva farkasszemet nézett vele, mintha egyenesen a titkait akarná kipuhatolni.
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy te nem engem keresel! - szögezte le kertelés nélkül, majdhogy a továbbiakban ne kelljen ismét beszélgetésbe elegyednie a vaskos könyvét szándékosan úgy tartotta, hogy arca és egész feje megközelíthetetlenség védőburkában maradjon.
- Figyelj! Tényleg megértem! Csúcs bombázó anyuka vagy, aki bárkit megkaphat, akit csak akar! Még talizunk jó? - felvette hajába tűzött méregdrága napszemüvegét és tüntetően, mint akit szándékosan vérig sértettek elvonult a játszótérről.
,,Hál istennek! Ezt is lekoptattam! - gondolhatta magában. Mi a fenének kell pont engem kiszemelni állandóan?!" - miközben töprengett kislánya megpróbálta kiszorni kisöccse apró, pufók kezecskéi közül a homokszemeket, melyek ez idáig ízletes, ínycsiklandó csemegéknek számítottak, mire a kisfiú keserves sírásba kezdett, amitől jóformán az egész játszótér zengett.
Réka terve, miszerint megvalósíthatja a tökéletes láthatatlanság és inkognitó egyszemélyes verzióját jóformán azonnal köddé vált. Lerakta a könyvét könyvjelzővel - nem mintha akár egyetlen mondatot is képes lett volna nyugodt körülmények közt végigolvasni -, és máris odaszaladt a két gyerkőchöz.
- De hát drágáim! Mit csináltatok? - kérdezgette előbb a nagyobbik kislányt, míg segítőkészen lehajolt a kisfiúhoz, hogy ölbe vegye, ringassa egy kicsit dörzsölgetve a hátát, hogy ne rázza a sírás.
- Anyuci! A Máté megette a homokot, és te azt mondtad, hogy azt nem szabad megenni! - felelte okosan a kislány.
- Igen Fanni! Ezt mondtam! De azért nézd csak meg, hogy a kisöcséd mennyire el van keseredve és megrémült! Ilyet akkor sem szabad csinálni! Ha továbbra is homokot eszik akkor te szépen felkelsz a homokozóból, odajössz hozzám, és elmeséled mit csinált az öcséd! Rendben lesz így?!
- Igen anyuci, de...
- Semmi de! Kérlek légy türelmes! Amikor te voltál kisebb hozzád is nagyon sok türelem kellett! - Réka úgy érezte magát, mint aki mázsás, tonnányi sziklatömböket kénytelen cipelni lelkében, és sokszor senki sincs a közelben, akivel nyugodt biztonságban megoszthatná a terheket.
- Anyuci? Mikor megyünk haza?
- Nemsokára kincsem! Még élvezzük egy kicsit a napsütést! - válaszolta, majd miután a kisfiú némileg megnyugodott ismét visszatért az árnyékos padhoz, és újra kinyitotta a könyvet.
Hamar dél lett és a kellemesen balzsamos levegőt mintha egyszerre fújta volna el valami ismeretlen, aszályos afrikai légáramlat, ami szinte elviselhetetlennek látszott.
,,Ennek már a fele sem tréfa! A gyerekeket biztos helyre kell vinni! Ideje, hogy hazamenjenek!" - töprengett Réka, majd szólt kislányának, hogy fogja meg kisöccse kezeit és menjenek oda hozzá.
Addig Réka bepakolta a hátizsákját és a szükséges gyerkőcholmikat, ami szinte a háztartás nélkülözhetetlen részét képezte, ha az embernek kisgyerekekről kell gondoskodnia.
A kislány gyöngéden megfogta kicsi öccse pufók kis kezeit, és máris vezetni kezdte anyukhoz. Réka pedig a homokozóhoz sietett, hogy sebtében összeszedje a gyerekek játékait. Majd hármasban felkerekedtek és hazafelé tartottak, amikor leszólította őket a szomszéd néni, aki éppen a piacról jött hazafelé kezében friss gyümölcsökkel, és zöldségfélékkel.
- Hát szervusztok gyerekek! Szervusz Réka! Hogy vagytok? Hogy telik a nyár? - érdeklődött kotnyeles kíváncsisággal, mely a legtöbb idősebb ember sajátja.
- Üdvözlöm Bertócs néni! Köszönjük szépen jól vagyunk! Épp most készültünk hazamenni, mert pokoli lett ez a hőség! - mondta őszintén.
- Mennyire igaza van! - felelte ám valójában azon morfondírozott, hogy mikor sikerül leráznia az öregasszonyt, aki mindenről és mindenkiről szeretett mindent tudni.
- Szép nagyok lettek a gyerekek! Már Fannika is milyen nagy lány! - megsimogatta májfoltos, reszketeg kezeivel a kislány lennszőkés, masnis haját. Mátéka pedig már kész legény! - szerette volna őt is mesimogatni kicsit, ám a félénk kisfiú ijedősen inkább anyja ruhája mögé bújt, és gyanúsan szemlélte az ismeretlen öregasszonyt.
- Hát remélem kellemesen telik majd a napja kedves Bertócs néni! Viszontlátásra! - a kislány halkan elköszönt, míg a kisfiúnak tüntetően egyik pufók karját Réka emelte a magasba, hogy lássa a nyugdíjas asszony azért mégiscsak van illem a világon.
Szépen ballagtak tovább, amikor kikötöttek egy fagylaltos pultnál. A szokásos járda melletti árus volt ez is. Jobbára vízízű fagyikat és jégkérmeket árult méghozzá azzal az üzleti csalafintasággal, hogy amit a boltban megvett azt mérte ki fagyiskanállal, ám azt is olyan fukaron, hogy több maradjon neki, és kevesebb a vevőknek.
- Szép jó napot ifjú hölgyem! Szervusztok gyerekek! Kértek egy kis nyalánkságot? - kérdezte barátságos mosollyal.
- Anyuci! Légy szi! Kaphatok egy kis fagyit? - kérdezte a cserfes kislány.
Réka elővette a pénztárcáját a hátizsákjából, és megnézte mennyi pénze van, majd közölte az árussal hogy egy-egy gombócot kér csupán.
- Tessék parancsolni! - az árus jócskán kimérte az egy-egy gombóc fagyit a hártyavékony tésztából készült tölcsérekbe, majd kimérten közölte az összeget.
- Itt vagyok még egész nyáron kedves hölgyem! - válaszolta, mintha ez bárkit is érdekelne, majd zsebrevágta a pénzt.
- Krémes fagyikat kellene árulnia az még meg is érné a pénzt! - közölte Réka majd a két gyerekkel tovább sétált.
- Anyuci! Miért mondtad azt ennek a bácsinak, hogy krémes fagyikat kellene árulnia? - kérdezte a kíváncsiskodó kislány miközben nyalogatta fagyiját. Kisöccsének még kis orrocskája is tiszta fagyis lett, de Réka valahogy most nem bánta. Gyöngédn, megértőn, anyai egyetértéssel letörölte, majd kislányához fordult:
- Tudod kincsem a vevőnek mindig igazat kell adni, és ezt a legtöbb kereskedő pontosan tudja, és azért nem szeretik azokat az embereket, akiknek igazuk van! - oktatta.
- Csúnya bácsi! Nem szeretem! - fújolt a kislány durcásan.
- Fanni! Nem szabad haragudni másokra, míg meg nem ismered őket! Ez a bácsi kedvesnek tűnt, de valójában nem volt az! Majd magad is rá fogsz jönni!
- Anyuci? Ugye szeretsz minket? - kérdezte esengve, kuncsorogva.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságod drága kislányom?! A világ minden kincsénél jobban szeretlek benneteket! Most pedig siessünk mert elszaladt az idő és még ebédelni is kell! - azzal gondosan körülnézve egymás kezét fogva átkeltek az útttest egyik oldaláról a másikra.

KAMASZOS KEZDETEK

Dani - feltehetőleg -, hogy jófejnek mondhassák később és kicsit talán, hogy mindenképp bevágódjon pont két fenegyereket fogott ki magának, akik a legújabb számítógépes stratégiai játékokról cseréltek mélyenszántó eszmét.
- Szerintem az új Warcraft egy nagy foss! - szögezte le vélményét Köfe, akinek számos játéka volt.
- Ugyan menj már haver! - legyintette le Ákos. - Aztán mér? - kezdett kíváncsiskodni, mert ő azontúl, hogy az adott stratégiai játék színesebb lett plusz újdonságnak számított, hogy egyben három dimenziósak is lettek az egyes figurák a nagyobb játékélmény élvezhetősége miatt.
- Beszélj amit akarsz ha mindenképp dönteni kell, akkor legyen inkább az Age of empires 2.
- Az mondjuk egy kurva jó játék, de mocsok drága úgy tudom!
- Drága a fenéket! Nekem mind megvan! Csak kapcsolat kérdése az egész! - düllesztette ki nem kis büszkeséggel mellkasát Köfe, hiszen neki minden megvolt másolat formájában.
Eközben próbálkozott a beszélgetésbe óvatosan sompolyogva beleelegyedni félszegen csetlőn-botlón Dani, aki még nem tudta megtanulni a társas, barátkozás módszereit. Hiszen hogy is tanulhatta volna meg, amikor jóformán egész álló gyerekkorától félelemmel, rettegéssel, nyílvános megaláztatásokkal volt terhes lelke.
Amikor bekerült a gimibe valahogy nagyon sokáig képtelen volt bárkivel is haverkodni, vagy egyáltalán elérni, hogy felfigyeljenek rá, viszont a kezdeti hónapokban annyit sírt, hisztizett és jajveszékelt szinte művészien, hogy azt egy profi színész is bátran megirigyelhette volna.
Köfét és Ákost nem volt nehéz azonnal kiszúrnia. Ugyanis a két fenegyerek előszeretettel kekeckedett, és szivózott az új diákokkal, és kisebb-nagyobb gyilkos tréfákkal mulatták az időt. Köfe egyik kedvenc csínye az volt, hogy észrevétlen az ember mögé lopakodott, és egy váratlan percben megpöccintette mind a két fölét a mutató és a hüvelyk ujjával, ami olyan érzés volt, mintha egy kellemetlen szunyogcsípés sosem akarna megszűnni.
- Sziasztok srácok! Izé... hogy s mint? - próbált laza, egyszerű, és közvetlen lenni, mint aki máris jófejnek tűnik.
- Mit akarsz új hal? - ripakodott rá Köfe, míg Ákos egyelőre gyanús szemekkel méregette. Ilyenkor Ákosnak szokása volt, hogy telt alsó ajkát szándékosan foga közé vette, mint aki kényszeresen harapdál valamit. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon a feszültséget, vagy csupán a lelki érzelmeket akarta ilyen módon önmagában levezetni.
- Én csak... a stratégiai játékokkal kapcsolatban... - harapta el a mondatot, mire végre már mind a ketten egyedül rá figyeltek.
- Mit makogsz te idióta?
- Szerintem a Command and Commander és a Red Alert 2 még mindig csúcsszuper játékok! - próbált a magabiztosság látszatával élni több-kevesebb sikerrel.
Abban a pillanatban, hogy Köfe meghallotta, hogy valaki a két legmenőbb stratégiai játékot említi, vélhetőleg, mert már játszott vele, hirtelen kitágult a pupillája és vadul csillogni kezdett gomb szeme.
- Szóval szerinted a Red Alert 2 és a Command and Commander csúcsszuper?! - kérdezett vissza, csupán, hogy önmagát igazolja.
- Igen! De a Warcaft 2 is jó, mert két dimenziós! Az újabb változat három d-s grafikája kissé furcsa, ha nem frissített a videókártya! - Dani úgy darálta el mondókáját, mintha már egy előre betanult vers volna. Érezhető volt, hogy a két cimbora szinte azonnal ráharap a csalira.
- Épp ezt akartam én is mondani! - szólt közbe intellektuálisan szemüvegét orrnyergén feltornázva Ákos, csakhogy ki ne maradjon a beszélgetésből.
- Na tessék basszus! Már te is kezded! - Köfe ki nem állhatta, ha nem neki van egyedül igaza. Azt meg különösen nem csípte, ha másnak is véleménye van egy adott témával kapcsolatban.
- Bocs haver csak gondolkodtam! - mentegetőzött szófogadó emberként Ákos, akinek bezselézett haja úgy csillogott, mintha cipőfényező krémet kentek volna rá vastagon.
- Többet elő ne forduljon bazmeg! Világos voltam?! - fenyegetőn farkasszemet nézett vele, míg Dani a háttérben maradt.
Dani sokszor megbánta, hogy miért pont ezt a két balhés fenegyereket fogta ki magának, mint esetleges barátokat, ám - legalább is egyelőre -, más nem igazán volt, aki szóba jöhetett volna.
- Na akkor hol a fenébe tartottunk kis kancsó?! - fordult vissza egyenesen Dani felé, és valami kényszeres, grimasszerű mosolyféleség terült el száján. Az a tipikus hamiskás mosoly, melyről az ember még nem tudhatja milyen érzelmeket, vagy cselekedeteket is tartogat.
- Hát... a Command and Comanderrel kapcsolatban... - nyelt egy gombócot le a torkán.
- Ja, ja már vágom! Szóval mit akarsz vartyogni?
- Semmit... tényleg semmit... csak arra gondoltam, hogy dumálhatnánk egy kicsit...
- És szerinted mi olyan idiótáknak nézünk ki, mint akik egész álló nap dumálni szeretnek, mint a legtöbb hisztiskedvű csajszi?! - nyers, éles, fenyegető lett a hangja mire Dani óvatosságból hátrált pár lépést, mire Köfe azonnal meglökte és Dani elesett, majd egy hatalmasat puffant a sakktáblaszerű iskolai folyosó jéghideg kövezetén.
- Hé Haver? Ezt most meg mi az istenért kellett?! - kérdezte Ákos. Ki tudja? Talán felébredt benne az emberi oldal? Köfénk azonnal látszott, hogy egyik legjobb haverját legszívesebben egy kanál vízben fojtaná meg, amíg elszíneződik a feje.
- Mit ugatsz már te is?! - förmedt rá villámló szemekkel, és most egyik mutatóujját tette szájába, hogy fogaival erőteljesen ráharapjon.
- Hé haver! Nyugi van! A legjobb haverod vagyok vagy mifene! Én csak azt mondtam, hogy nem kellene így viselkedni! Ez a szánalmas kis pöcs nem akart semmi rosszat, csak dumálni akart!
- Aztán mi a francot érdekel az engem, mi?! Hát úgy nézek én ki mint valami istenverte bébicsősz?! Hát vedd tudomásul, hogy nem! - most a még mindig földön fekvő Danihoz fordult fenyegetőn. - Figyel te kis patkány! Engem aztán kurvára nem izgat, hogy neked a Command and Commander a kedvenced! De adok neked egy lehetőséget, ha kibírod a szekálást, és ramazurit egész nap, akkor majd fogok veled dumálni! Érthető?! - állt fel, de nem segítette fel a megszégyenült Danit, aki csöndes szomorúsággal máris eltűnt mellőlük, aztán egész álló nap jóformán hagyta, hogy a fiúk, és a lányok vegyesen belé kössenek.
Aztán valahogy a tíz órási nagyszünetben, amikor a többség az iskolai büfében majszolta kedvére a hamburgernek feltűntetett, ám igazából rántotthúsos szendvicset, és Dani - szokásához híven -, tökéletes, bejárt osztálytermi magányában próbálta elmajszolni az anyja által pakolt facsírtos kenyerét Köfe és Ákos valahogy lenyúlta a portásfülkéből a megfelelő osztályterem kulcsait, mielőtt a nyuddíjaskorú portás bármit is észrevehetett volna, és besurrantak a terembe.
- Na mi az hapsikám! Te itt zabálod a frankó kajádat, és bennüket már meg se kínálsz?! - kezdett kekeckedni Köpfe, ám igazából az volt a célja, hogy Dani miként fog erre a vegyes szituációra reagálni.
- Szeretitek a gumicukrot? Abból szívesen adhatok! - nyitotta ki hátizsákját és húzta elő az átlátszó nejlonos zacskóba csomagolt édességet.
- Dugd föl magadnak a hülye gumicukrodat kispajtás! Akkor hát dumáljunk! - Köfe nem zavartatta magát a középső padsor második padjába telepedett tüntetőn, hogy minél hatékonyabban szemmel tarthassa Danit, míg Ákos inkább ajtóközelben maradt, hátha jeleznie kell, ha előbb jönnek az osztálytársak.
- Itt a mobilszámom! - Köfe apró, jelentéktelen cetlire firkálta rá olvashatatlan macskakaparással számát, majd hanyagul Dani padjára lökte. - Azon filoztam, hogy délután felugrom hozzád, és feltelepítem az Age of empires 2! Persze, ha az őseid nem lesznek útban! - villogtatta meg újfent hamiskás szerencsejátékos mosolyát.
Dani legbelül majdnem repesett a boldogságtól. Elvégre ki ne repesett volna, amikor egyetlen deka barátja sem akadt egész álló évben. Pedig már második évét kezdte a gimi falai között.
- Ez nagyon jól hangzik... - jegyezte meg csöndesen.
- O.K. Hapsikám! De nekem aztán kurvára ott legyél fél ötkor este a buszmegállóban! Különben nincs üzlet! - kötötte kicsit vehemensebben a lelkére, majd Ákossal lementek egy nagyot cigizni az udvarra, míg nem szólalt meg az átkozott jelzőcsengő.
Dani a nap hátralévő részét ujjongó üdvrivalgásban töltötte, és látszólag az sem zavarta különösképp, ha akadt egy-két gonoszka kamasz lány, aki ugratta, vagy heccelte, esetleg nem küldte le a büfébe újabb rántotthúsos szendvicsért.
Abban a pillanatban, hogy a tanításnak háromnegyed kettőkor délután vége lett Dani mindenkitől elköszönt, és amilyen gyorsan csak tudott spurizott is haza, hogy a leckét, házi feladatait, és egyéb házi kötelességeit minél hamarább letudhassa. Apja szerencsére beugró volt a buszosoknál így nem volt gond, hogy Dani majd vendéget fogad, és anyja is mindenben támogatta.
Miközben minden dolgát elvégezte szinte percekként pillantott a kattogó faliórájára, hogy mikor jön már el az aktuálisan megbeszélt időpont? Mániákusan számolta magában a perceket, és azon merengett, mi van akkor,ha Köpke gyilkos tréfát akar játszani, és esze ágában sincs, hogy ott legyen a buszmegállóban?
Miközben folyton ezen jártatta eszét három óra is lett, és anyja is hazaérkezett a munkából. Gyorsan ledobta vásárolt élelmiszercsomagjait, amit Dani engedelmesen elpakolt a megfelelő helyekre, ahol kiskorától kezdve megtanulta, majd ujjongó örömmel szenzációként újságolta el, hogy az egyik vagány srác felugrik majd késő délután mert számítógépes játékokat fog hozni.
- De hiszen ez nagyszerű kincsem! Nagyon örülök, hogy végre vannak barátaid! - anyja melegen gratulált fiának, és nagy kő esett le a szívéről, hogy két évbe telt mire fiának immel-ámmal sikerült beilleszkednie a gimi zárt világába.
- Hát remélem, hogy nem fog átverni! - nyelt egy nagyot Dani miközben kedvenc chipsét ropogtatta idegességét kompenzálva.
- Ugyan kicsim! Kicsit légy már optimista!
Szorongva, hezitálva, folyamatosan szobája négy fala között járkálva várta ki kamaszos türelmetlenséggel a negyed ötöt, hiszen a buszmegállóhoz gyalogolnia kellett egy keveset.
- Anyu! Én lemegyek! - közölte, és már húzta is fel a sportcipőt, és vette fel a farmernadrágját.
- Azért vegyél egy sapkát kicsim! Meg ne fázz! - píritott az orrára, mert féltette egészségét.
Dani valósággal rohant, átloholta a fél lakótelepet mire kiért a buszmegállóhoz, és karórájára pillantva pontosan fél öt volt mire odaért. Így is tizenöt percet várt mire meglátta Köpfét a buszon ülve felhúzott lábakkal.
Mikor Köpfe leszállt Dani kezet akart nyújtani, ám Köpfe úgy megindult, mint akit puskából lőttek ki.
- Hagyd a francba a bratyizást édes komám! - hárított. - Betojtál mi, hogy esetleg leszarlak, és nem jövök?
- Bevallom megfordult a fejemben! - vallotta be.
- Elismerem, hogy nem akartam eljönni, de hát másnap mit mondok majd a suliban a haveroknak?
Megindultak ketten, és Köpfe rengeteg mindent elmesélt az életéről. Kiderült, hogy apja egy szemét alak volt, aki születése után lelépett, így anyja és nagyanyja nevelte őt, és mindenért keményen megszívatták, így ő is egy keményen szívatós kamasszá vált.
Dani is igyekezett mesélni a gyerekkoráról, és az egész olyan emberközelinek, és közvetlennek tűnt.
Mikor hazaértek közvetlenül a bejárati ajtó melletti gyerekszobába mentek mindketten, hiszen az íróasztal mögött volt beüzemelve a Pentium 486-os számítógép, amire Köpfe máris telepíteni kezdte kedvenc stratégiai játékát.
- Ettől hapsikám feáll a hátadon a szőr is! Kiírtam neked a titkos kódokat! Ha fát, vasat, vagy katonákat akarsz csak bepötyögöd a cheatablakba ezeket a szövegeket, és automatikusan lesz lóvéd a játék során!
A játék hamar elindult, és miközben játszottak Dani kíváncsiskodó anyja beköszönt a szobába, mert látni szerette volna fia legújabb barátját.
- Hát szia! Nagyon köszönöm, hogy barátok lettetek! - üdvözölte. - Kértek egy kis kólát vagy chipset? - érdeklődött tovább.
- Csókolom! Köszönöm nem! - vette át a szót Köpfe, és kifejezéséből ítélve alig várta, hogy Dani anyukája lekopjon róluk.
Ettől a naptól kezdve Danit már nem vegzálták, nem kekeckedtek vele, és nem szégyenítették meg azok a bizonyos osztálytársai. Elképzelhető, hogy Köpfe barátként tekintett rá, és ez Daninak is megért minden tanulópénzt.

MÉGIS ÉS MEGSEM KÖZÖTT


Láthatatlan lánc fityeg rajtam.
Egyik szeme a félj, míg másik óvakodj.
Becsapható karrier-álmokatdédelgető
net-csatornák naponta mások orra alatt
is bármikor elhúzhatják
a becsaogató mézesmadzagot.
Többet ér a földi, sokat nélkülöző,
szemvedő stigma-jel, amikor igaz könnyeket láthat,
mint vigyorgó baba-pofa
mű-májer mosolyokkal felbugyorgó nevetést. 

Mint a kövér orsó olyan vagyok;
áttéphetetlen Ariadné-fonalakkal
kötözöm magahoz hajótörött múltam,
tékozló vágy-emlékeim.
Suttogó fülekbe suttogom őszinteségem,
gyarló életem tartópilléreit.
Farkasszemekkel bámul,
lelkelődik itt lenn bárki,
aki már rég eladta önmagát
s most bármiáron hasznot, elismerést vár. 

Tudható: földalatt, álom-karrier
nélkül marad, megütheti bokáját
a figyelmetlen ki kutató vermekbe belebotlott.
Megvesztegethető arcok
összetett piramisa trónbitorlón bámul felénk;
mintha már mindenből
s mindenkiből rég kifacsarták
volna esendő, ember-alkotta erényeit,
hogy a becsületet is
idejét-múlt felkoncolhatták,
ebek harminvadjára kerülhetett. 

Már mindenki csakis félúton
álldogál a biztos mégis és
a találgatott mégsem mezsgyéi között
s az áramló képlékenység
már mindenkiben úgy tapad
csúszómászók polipcsápjaként ragadva,
akár a túlélés egyetlen,
lehetséges záloga.
Vajon az ember e mostani megvesztegetett
Korban csupán csak
tévedésből nem lett tudatos kérdező?

Aki összefüggések,
vagy összerendezett válaszok
koordináta-rendszerében talpraesetten
sem esik totál pánikba - de felemeli,
ha kell ítélkező-bíráló szavát,
akár a legtöbb magába-fordult vátesz. 

Síkos rejtelmesség állandósága csordogál,
fojik akár a mételyező szennylé.
Erjedő kukac-kudarcok,
eladható megalkuvások
szamárlétráiból van-e
még bizton kivezető kiút?! 

ONLINE-FOGSÁGBAN


Tomás épp home office-üzemmódra kapcsolt át, mivel munkahelyén lehetővé vált az otthoni munkavégzés, ahol az ember - legalább is -, adott keretek között saját maga oszthatta be az értékes idejét.
- Acsay! Kérem készítse el a prezentációs és adminisztrációs projekteket, ha kérhetem! - szólt oda foghegyről rabszolgahajcsár főnöke, aki a tipikus kizsigerlő embertípust testesítette meg. Ha rajta múlt volna december 24-én is dolgozni kellett volna. Igaz az ünnepnapokat is muszáj volt ledolgozni egy-egy hétvége keretén belül.
- Igenis főnök Úr! - kántálta a webkamerába beszélve. Még most is olyan feszélyezett, rettegő érzése volt, mintha arrogáns főnökének egy láthatatlan, harmadik szeme lenne, amivel mindent és mindenkit valósággal szemmel tarthat, és elég egyetlen aprócska bagatellnek látszó hiba, hogy felboruljon az aznapi rutinmunkavégzés, mint valami összkomfortos, több sebből vérző kártyavár.
- Őszintén remélem Acsay, hogy eredményeket fog produkálni! Ne feledje! Már biztos az előléptetés csupán csak egy-két munkafolyamatot kell elvégeznie, és utána fényes karrierlehetőség várakozik Önre! - valamiért minden esetben a jólcsengő fényes karriert emlegette főnöke, amitől Tominak valósággal liftezni kezdett a gyomra, hiszen már legalább nyolc hosszú éve mást se hallott főnöke szájából, mint a fényes jövő megszerezhető, elérhető ígéretét! Kollegái, és ismerősei többsége gyakorta mondogatta neki, hogy miért nem lép ki a ,,rabszolgaüzemnek" elkeresztelt taposómalomból, és csinál önálló vállalkozást magának, vagy talál valamilyen más, elfogadhatóbb jellegű munkahelyet, ahol nem kell naponta jóformán halálfáradtan megszakadnia az egyes embernek, még akkor is, ha jött ez az új home office-os lehetőség.
- Pajtás! Én azt mondom add be a felmondásodat! Írd alá a hivatalos papírokat és aztán sétálj el a patkánylyukas irodádból olyan messzire, amennyire csak tudsz! - mondogatták neki jó páran. Az igazság persze az volt, hogy Acsaynak mindig szüksége volt a pozitív megerősítésekre, melyek valóságos önbizalommal tölthették fel soványka, csenevész önbizalmát, ezért hitte is, meg nem is, amiket hallott, ám a home office-os megoldástól, hogy már nem szükséges naponta a várost átszelve bebumliznia a munkahelyére azért mégiscsak jobb kedvre derült, és kicsit talán fel is lélegzett.
Most viszont egyszer csak megmakacsolta magát hordozható notebookja. Váratlan hirtelenséggel sötétült el a képernyő és szinte semmilyen billentyűparancsra sem reagált miközben prezentációs munkáinak java része a gép digitális fogságában rekedt.
,,A francba már! Most mi a nyavalyát csináljak!" - előbb a harag, később már a totális idegeskedés, még később a teljes kétségbeesés és abszolút bepánikolás masszív hullámai kerítették hatalmukba. Kiszolgáltatottá vált, méghozzá a digitális technológia gyanútlan áldozata lett.
,,Hát most mihez is kezdjek!" - föl-le járkált miközben notebookja sötét, halott képernyőjével nézett szigorúan, pesszimistán farkasszemet, és önmagában azért imádkozott, ha most a még bekapcsolt állapotban lévő gépet kikapcsolja, majd vár tíz percet, és utána visszakapcsolja esetleg minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, és olyan lesz, mintha csupán csak egy megbocsátható, apró műszaki hiba lenne, ami figyelmet sem érdemel. Ám gyakran a legegyszerűbb, bagatell kis semmiségekből származhatnak a legkomolyabb hibák, és baklövések.
Így történt, hogy óvatosan kikapcsolta a gépet, majd néhány perccel később megpróbálta óvatosan újraindítani. Titkon abban bízott, hogy a gép azonnal helyrejön, és megbocsátja neki ezt a kisebb műszaki bakit, amit ellene gyerekes meggondolatlansággal elkövetett, ám amikor megjelent a windows 10 képernyője, majd alig öt-hat perc múltán totális lett a feketeség Tamás annyira kész volt idegileg és totálisan bepánikolt, hogy kevés ember lett volna képes arra, hogy megnyugtassa.
,,Nincs más hátra! Kerítenie kell valakit, aki ért a notebookokhoz!" - vonta le logikus következtetéseit, és minél inkább alaposan, mániákus türelemmel igyekezett a végére járni annak, hogy mi volna ebben az esetben helyes megoldás kissé fogáthúzó keserédes gondolattal vette tudomásul, hogy szervíz lesz a vége, hiszen egyedül csak ott vannak felkészült, precíz szakemberek.
Még szerencse, hogy a társasházi lakóövezetben, ahol lakott nem messze volt egy szervíz, ahol gyakorlatilag minden informatikai gépet rendbe tudtak hozni, és megfizethető árakon dolgoztak.
Tamás szépen újból kikapcsolta a halott képernyőt, majd gondosan becsomagolta hordozható laptoptáskájába gépét, és akumulátoros töltőjét az egérrel együtt, és bár szerette volna elmenteni nélkülözhetetlen online projectjeit, és prezentációs munkáit, - melyekről főnöke azt állította, hogy magukban hordozzák a fényes karriert, és a jövőt -, rájött arra, hogy ez puszta formalitás, üres szócséplés.
Felöltözött, és elindult a szervíz irányába, mely egy kertvárosias utca sarkán feküdt. Még szerencse, hogy látásból ismerte a szemüveges, lomha lajhár-járású pocakos embert, aki a pultnál dolgozott. Belépett, köszönt, majd mintha felbecsülhetetlen kincset tartogatna magánál gépét letette az információs pultra.
- Jó reggelt! Szeretnék segítséget kérni, mert a számítógépem behalt! - igyekezett feszültségmentes, könnyed párbeszédet folytatni az illetékes alkalmazottal, mert valahol azt olvasta, hogy ezzel könnyebben elnyerhető a legtöbb ember bizalma.
Az informatikus, lomha-járású ember kicsit még bámult rá, majd következtek az alapkérdések, miszerint; mikor észlelte először a problémát? Miért nem indult el a netes böngésző? stb. Míg végül bepötyögött valamit a saját gépébe, és kinyomtatta a fontosabb hibapontokat hivatalosan, majd szignózta aláírásával a papírt, és átnyújtotta Tamásnak egy hivatalos kísérőszöveggel, miszerint: felmérik és igyekeznek kijavítani a fennálló műszaki hibát pár nap leforgása alatt.
Tamás szeretett volna még egy kicsit rékérdezni az informatikusnál, hogy nem lehetne kevesebb nap, ám látta az arcán, hogy automatikus gépesített szövegén ez mit sem változtatna, így megköszönte a segítséget, és kilépett az üzletből.
Hazafelé menet újra elfogta a gyomorcsikaró félelem, és pánikolás tartós szele. ,,Mit mondhatna arrogáns, és teljesítménycentrikus főnökének, mikor lesz kész a munkáival?" - Végül keserű csalódással vette tudomásul, hogy ebből - talán az elkövetkező harminc évre -, egészen biztosan nem lesz előléptetés.
Így is legalább két és fél órát várt a fontos mobilhívással, mert lelki szemei előtt azonnal megjelent főnöke izzó szeme, rikácsoló hangja. Egy gyilkosan maximalista ember szinte azonnal átmegy totális támadásba, ha nem kapja meg, amit azonnal akar.
- Jó napot kedves főnök Úr! - nyelt egy nagyot, amikor tíz óra körül felhívta az irodát.
- No mi a helyzet Acsay? Remélem már javában ég a keze alatt a munka és nem csak lazít! - kérdezte könnyed, fesztelen hanggal főnöke. Érződött a hangján, hogy ebben a percben még kiegyensúlyozott.
- Kedves főnök Úr! Elnézését kérem, de a notebookom agyhalott lett, így az összes prezentációs, és egyéb online munkám lehetséges, hogy elveszett a gép fogságában.
- Bocsánat Acsay! Nem hallottam egészen jól! Mit mondott az imént?! - a főnök hangja mintha egyre követelőzöbb, diktátoribb, és zsarnoki hangszínt akart volna ölteni, melytől a legtöbb ember is kapásból falra mászik.
- Főnök Úr kérem! Elvittem a gépet szervízbe, ahol már dolgoznak a műszaki hiba feltárásán! Én igyekszem itthonról dolgozni, amilyen gyorsan csak tudok! - válaszolta, de olyan halk hangon, akár egy halálra rémült kisegér. Nagyon jól tudta, hogy főnökének már most kétszáz a vérnyomása és szélsőségesen liftező indulatai bármelyik pillanatban robbanhatnak.
- Borzasztóan csalódtam magában Acsay! Azt hittem, hogy maga egy talpraesett, tökös, felkészült ember, akinek a határidő szent és sérthetetlen, és most meg mit kell hallanom? Váratlanul tönkrement a számítógépe! Nem tudom hallotta-e cégünk üzleti politikáját? Precízség, minőség, megbízhatóság! A három lényeges jelszavunk! Erre maga ilyen kisstílű aprócska kifogásokkal jön!
- De hát főnök Úr kérem... ez az igazság... - szabadkozott szégyenlősen, és sértve érezte magát, hogy őszinteségét kétségbe vonják.
- Jó tudja mit Acsay! Nem fogom feleslegesen felidegesíteni magamat! Amennyiben bemutatja számunkra a prezentációt akkor elgondolkodok azon, hogy ne rúgjam ki, de ha elhúzódik a gépe karbantartása jobb, ha máris szedi a sátorfáját! Remélem világos voltam?! - hangja kimért volt, ám egyben fenyegető is.
- Megértettem, és higye el főnök úr, hogy nagyon sajnálom a történteket... - próbált még beszélni, de a mobil másik vonalán megszakadt a kapcsolat.
Egész álló napja jóformán úgy telt el, hogy görcsösen nappali szobájában gubbasztott, és várta a számítástechnikai szervízből a hívást, hogy sikerült-e gépét megjavítani, és elmenteni legalább egy-két fontosabb munkáját.
Másnap meg is érkezett a válasz. Kiderült, hogy az SSD-lemeze sérült, és vírusos lett, ami miatt a legtöbb munkája azonnal elveszett, vagy fertőzött fileok lettek belőlük. Később azt mondták, hogy beraknak neki egy új SSD-t és újratelepítik a Windowst is, és cirka harminc ezer forintból már meg is van a javítás. Ez mind jól hangzott, de mi lesz a munkáival, hiszen mivel a prezentációja ugrott így főnöke egész biztosan megszabadul tőle, és ő így vészesen a negyedik X-hez közeledve egész biztosan nem talál magának állást.
Amikor szólt a mobilja, hogy notebookjáért mehet elment a szervízbe, ahol kifizette a javítási költséget, megköszönte a segítséget, majd hazaballagott abban a megsemmísítő tudatban, hogy lőttek a további karrierlehetőségének.
Később néhány volt céges kollegája meglátogatta őt, mintegy jelképes keretek között, hogy néminemű sovány önbizalmat, és lelkierőt diktálhassanak belé, és persze sorozatos sajnálkozásukat fejezték ki afelett, hogy nem tudta bemutatni szóban forgó fontos munkáit.
Ahogy az várható volt Tamást azonnal kirúgták állásából. Sosem tudhatta meg, hogy valójában arrogáns főnöke azért menesztette, mert nem volt megelégedve mindig pedáns, precíz munkvégzésével, vagy azért, mert - állítólag -, felvettek helyette egy olcsóbb, kevésbé megbízható munkaerőt, mert kellett a pozíció és a hely!

GYEREKKOR-PRÓBA

Egy idő után ki nem állhatta, ha azzal jöttek, hogy tudod öreg, amikor gyerekek voltunk stb.
Valósággal agyhugykövet kapott, ha a gonosz, - sokszor -, kegyetlenkedő fúria kislányokból sokgyerekes fitnesz-anyukákká lett lányok elkezdték mondani, hogy ő olyan komoly kifiúcska volt, akivel barátkozni, játszani sem lehetett, mert semmi sem tetszett neki. Könnyen, és hamar ráragadt a gúnynév, miszerint: magának való természet.
Későbbi barátai közül szintén jópár barátságtalan, és kedvetlen beszélgetést volt kénytelen megtűrten végighallgatni, és minden egyes barátja közös álláspontot foglalt el abban, miszerint ő sosem hagyta, hogy kollegái kellőképp megismerhessék.
- Jaj öreg haver! Ne gyerekeskedj már! Te is tudod, hogy a gyerekek csak játszanak, meg hülyéskednek! - mondogatták neki töbször, amit szinte képtelenségnek tűnt lenyelni, vagy megemészteni.
- Szóval így állunk! - vonta le megkeseredett következtetéseit, majd azt vette észre magán, hogy egyre inkább kerülni kezdte régi ismerősnek nevezett barátait. Mikor persze megkérdezték, hogy miért kerüli őket folyamatosan hábított, vagy - attól függően -, milyen hangulatban volt aznap igyekezett hihető kifogásokat kitalálni, miszerint: hirtelen nagyon sok munkája és egyéb elfoglaltsága, családi gondja gyűlt össze, ami nem tűrt halasztást, de megígérte minden egyes alkalommal, hogy a megfelelő alkalommal majdcsak bebótolják.
Történt aztán, hogy az általánosban, ahol tanított egyszer csak három fiú is feltűnt neki, akik mint valami gonosz, pitiáner kis ördögök aban lelték örömteli kedvtelésüket, ha kisebbeket fenyegethettek, alázhattak, vagy fizikálisan egrecírázhatak. Mint később megnézte az osztálynaplót a vezetéknevük hajszál pontosan megegyezett azzal a szemétláda, kamasz fiúval, aki annak idején neki is jó pár álmatlan, átvirrasztott éjszakát, és totális rettegő halálfélelmet okozott.
Most mégis valami isteni suggallat szállhatta meg Antalt, mert úgy döntött, hogy igenis móresre tanítja a három fiútestvért, aki gonoszságukban tipikusan az apjukra ütöttek. S mivel mind a három fiúnak szánalmasan rossz jegyei voltak mind irodalomból, és történelemből is így az osztályfőnök kisebb szülői értekezletet hívott össze, hogy a gyerekek érdekében megvitathassák a szülőkkel mi volna a legjobb megoldás?
- Tisztelt szülők! Nagyon köszönöm, hogy sok elfoglaltságuk ellenére itt megjelentek! Most bővebben kifook térni az egyes tanulók tanulmányi átlagára és arra kérném önöket, hogy figyeljenek jól, rágják meg alaposan a hallottakat.
A teremben néhány tanárkollegát is meghívott az osztályfőnöknő mintegy ezzel erősítve saját maga kissé ingatag lábakon álló önbizalmát, és talpraesettségét. Mindegyikük a hátsó székeket foglalta el, hogy ne zavarják felesleges jelenlétükkel az osztályfőnök beszédét, és megjegyzéseit.
Antalnak ekkor tűnt fel gyerekkori ellensége, aki egy gyönyörűséges nő oldalán érkezett. Mint mindig szinte semmit sem változott gyerekkora óta. Ugyanolyan harsány, pikírt, flegma, lekezelő, és arrogáns volt, akárcsak annak idején, és még szerencse, hogy nem rakta fel a lábát az iskolai padra, vagy gyújtott rá egy szál cigire, amit az ember nyugod szívvel ki is nézett volna belőle.
Az osztályfőnök részletesen, unalmas grafikonokkal, táblázatokkal igyekezett meggyőzni kissé elcsigázott, fáradékony hallgatóságát arról, hogy mennyire fontosak lennének azok a szempontok a gyerekek számára, melyeket itt most egységesen meg kellene hozniuk, majd következett a feketeleves. Ugyanis az osztályfőnöknő hangosan kiszólította a táblához Antalt mint tanárkollegát és a legtöbb szülőnek egyébként sem volt ismerős a neve, viszont amikor a hátsó sorban volt gyerekkori ellensége meghallotta, hogy régi osztálytársából tanárember lett, aki ráadásul az ő három fiát is tanítja szó szerint mintha ledermedt volna hosszú percekre és alig kapott levegőt. A csinibaba párja nagyon aggodó arcot vágott, és folyamatosan szólongatta, hogy minden rendben van-e vele, hiszen a férfi falfehér lett, és úgy festett mintha kísértetet látott volna.
Bő két és fél óra múltán végetért at osztályfőnöki értekezlet és a legtöbb szülő máris megrohamozta az ajtót, hogy innen végleg elszabadulhasson, és rohanhasson haza. Csupán Antal maradt a teremben, aki most szándékosan befelé fordult a táblának, mert nagyon kíváncsi volt, hogy ellensége vajon odajön-e hozzá kíváncsiságból, vagy érdeklődés gyanánt. Nem is tévedett, mert a csinibaba szőke ciklon tűsarkú cipőben máris megindult az ajtó felé, míg az arrogáns férfi megállt Antal háta mögött olyannyira, hogy a másik szinte érezte kábító cigaretta és sörszagát. ,,Biztosan most is pár üveg sört benyakalhatott az idiótája! Nincs is rosszabb, mint egy spicces részegeskedő ember!" - futott át az agyában.
- Bocsánat tanár úr! - bökte meg egyik mutatóujja begyével Antal hátát, mire Antalt jéghideg rémület járta át, akárcsak gyerekkorában, mert Pavlovi-ingerként pontosan tudhatta, hogy ezután következett rendszerint a móresre tanítás. Még szerencse, hogy kövérségét sikeresen felszámolta és egy kicsit sportosabb fizimiskája is lett az évek során.
- Tessék parancsolni! - fordult meg és megigazította orrnyergén a szemüvegét, mintha nagyon fontos ember lenne. - Miben segíthetek Önnek Uram? - egyelőre győrött ruháját nézte, mert nem mert a szemébe belenézni, de amikor a szemük találkozott mintha a másik is felismerte volna a tényt, hogy itt megtorlás következhet.
- Bocsánat tanár úr Vass Ádám vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet, amit Antal csak nagy sokára akart elfogadni, de amikor teljes erejéből megszorította a feléje nyújtott kezet, ellensége majdnem összepisilte magát a fájdalomtól.
- Üdvözlöm kedves Uram! Miben állhatok a rendelkezésére? - engedte el a másik jócskán megszorongatott kezét.
- Három fiam is jár az osztályába, és úgy hallottam, hogy rossz jegyeket adott nekik! Megkérdezhetem, hogy miért csinálta?! - próbált kíváncsi, érdeklődő arcot vágni, mint aki azonnal tudni akarja a másik gondolatait.
- Igen! Nagyon ügyes, okos gyermekei vannak kedves uram! De sajnos ami a tudásukat illeti azért jó néhány dolgot csiszolni illene rajtuk! A gonosz viselkedésükről már nem is beszélve! - igyekezett minden mondatot megnyomni, hogy ezzel is érzékeltesse vannak az életben örökérvényű adósságok, akárcsak a gyerekkori szenvedések, és megpróbáltatások.
- Értem! És mit tanácsolna a tanár úr? - kérdezte kissé ellenséges hangnemben.
- Nézze kedves Uram! Le kell ülni velük az íróasztalhoz, és a tankönyv szerint ki kell vesézni az adott leckéket, amíg nem tudnak összefüggésekben gondolkodni! - most viszont az ő zöldes-barnás szeme villant meg ellenségesen.
- Vagy úgy! Ne haragudjon a kérdésem miatt, de úgy hiszem mi már találkoztunk valahol! - nézett rá kérdőn, hátha bevallja az igazat.
- No de kedves Uram! Gondolja, hogy minden szülőre emlékszem, akikkel összehozott a sors! Ezen az iskolán kívül még legalább három helyen tanítok! Az több mint nyolcvan ember! - felelte könnyedén, mint akinek fogalma sincs miről beszél a másik.
- Oh! Elnézését kérem! Akkor biztosan összekeverhettem valakivel! Tudja gyerekkoromban is ismertem egy Antal nevezetű pufók kissárcot, akivel nagyon kegyetlenül bántunk a haverjaimmal, és ha az ember szülő lesz, akkor már más a helyzet, mert utána egész másként látja maga körül a dolgokat! - érződött a hangján, hogy bűntudattal, lelkiismeret-furdalással viaskodik, ám hogy valóban őszintén beszélt-e azt nehéz volt megállapítani. Mindenesetre Antal egy vérprofi színész karakterével továbbra is úgy tett, mintha most találkoztak volna ők keten életükben először.
- Megértem! Nagyon sajnálom kedves Uram! Ha további kérdései lennének az iskolában megtalál a következő napokon! A viszont látásra! - azzal hóna alá vette aktatáskáját, mely intellektuális külsőt kölcsönzött neki, és kilépett az osztályterem ajtaján, hogy gyors galoppozásban máris kirohanjon az iskola épületéből, és szerencsésen felkapaszkodasson a buszra, mely a metróállomás felé száguld vele.
,,Ezt az akadályt sikeresen vette! Nem kell mindjárt majréznia! A három gonosz fiúcska, ha nem tanulnak, és nem viselkedek jó meg lesznek buktatva! Rájuk is férne már a fegyelem!" - töprengett, míg leszállt a metróállomáson, és megvárta a következő szerelvényt, mely hazáig vitte.       

BENSŐ VERGŐDÉSEK


Saját mihaszna jelentéktelenségünk
alamuszi, savanykás tudatát
egyre nehézkesebb elviselnünk.
Már mindenki naponta percek
hínár-fonalán kitalál valamit.
Megvesztegethető hazugság-orgiák
csapnak médiák csatornáin
szenzációként a magasba.
Ettől már annyira kiszámítható,
visszabutított s mocskos az egész,
hogy a gyarló embernek
öklendezni támad kedve. 

Az embernek - ideje korán -,
csömöre támad,
hogy már a tíz éve csak bambán bámuló,
sótlan szánalmas parti arc-pofákat
újból előveszik s milliókért foglalkoztatják.
Bizonyításra mindig alkalmas indok akad:
nagyképűsködő nagyszerűségüket méltán elhitetni.
Másokat egyszerre meg és félrevezetni,
vagy épp otromba ovodás-hibáik
sorozataival nagyzolón kedvükre kérkedni. 

Az ember manapság
sajnos egyre agymosottabb,
tehát kiszolgálathatóbb,
hiszékenyebb állat,
hisz bármi áron azt szeretné,
hogy tartozhasson valahová;
vagy így, vagy úgy.
S ha ehhez közösségi médiák
szándékosan agymosott,
ostoba cyber-sokadalmán át
vezet a nagybetűs út
- többnyire rendkívül hálásak
a méltató kommentek
s kedveskedő emojik talpnyalásaiért. 

Kupeckedő kedvvel az összes látszat-híresség,
alkalmi sztár-fióka szolgáltat s reklámoz.
Csak ne hagyják végletesen magára
az állítólagos sunyi rajongók.
- Ilyen befolyásolható,
közönséges nyomorultakká lettünk mindannyian?!
Drótok kábelein bármikor
digitálisan rángatható bábuk?
Erőszakos, gyűlöletkeltő,
vad rögeszmék vergődő sehonnai
fogságában egy falatka korcáért
bárki bírokra kel s ölre megy,
ha feltétlen túléléshez ez az egyetlen,
jól bevált mocskos recept. 

A köznapiasult idióta létben minden s mindenki
- akár a megalkuvó kaméleonok -,
nem találhatnak üdvözítő nyugaomra.
A benső térfogat lélek-háborgásait
egyre nehezebb lecsendesíteni! 

KISZÁMÍTHATATLAN VÁRATLANSÁG


Dr. Petnáki Kiss Antal egy biztosítótársaságnál robotolt nemritkán még hétvégén is, ha a rabszolgahajcsár főnöke ezt megkövetelte. Élete nagy szerelmét rákban nemrág elveszítette és csupán csak ezek után döbbent rá arra mennyire sebezhető is a parányi emberi élet. Mivel statisztikai matematikában is jártas volt ezért statisztikai szempontokat is mérlegelve, persze hozzávetőlegesen képes volt megállapítani, amennyiben tudta egy ember korát, foglalkozását, és szociális hátterét, hogy nagy valószínűséggel meddig fog élni az adott illető.
Reggelente úgy kellt fel, mintha az a jelképes nap volna az utolsó, amikor mindent egyetlen lapra tesz fel, és mindent, amit eddigi szánalmas, csenevész életében szándékosan, vagy megbukottan elszalasztott most majd kamatostul be fogja hajtani. Azt olvasta a netes hírek között, hogy a fegyvertartáshoz általános pszichológiai vizsga megléte is szükséges, s ha - adott esetben -, egy-egy szemfülesebb, vagy rafináltabb lélekbúvár kapásból kiszúrja, hogy bizony volt idő - főként gyerekkorában -, amikor erősen foglalkoztatta az öngyilkosság problémaköre a végén még nem lehet saját fegyvere, mellyel - ha úgy adódik -, könnyedén, és remélhetőleg fájdalommentesen küldheti át magát a másvilágra.
Most is mint minden reggel a szürke, unalomig elismételt sablonossággal borotválkozott meg, vasalt ingéhez vasalt nyakkendőt kötött, kifényesítette fekete műbőr olasz márkájú cipőjét és aktatáskájával komotosan elindult a munkahelyére. Megtehette volna, hogy autóval megy, de az utóbbi benzinár drasztikus emelkedésének következtében megszólalt benne a tartós takarékoskodás szelleme, mely azt tanácsolta neki, hogy várjon nyugodt szívvel, amíg az árak is kedvezőbbé válnak. Igen ám, de az infálció veszett ütemben dübörgött és nyomában szinte rakétasebességgel száguldott a tartósnak ígérkező drágulás. Így is vége hossza nincs hallgathatta rabszolgahajcsár főnöke éves beszámolóit, hogy a munkatrsakat meg fogják becsülni, ha persze eljön az ő idejük, és tartós fizetésemelésre lehet számítani, ami - mondani sem kell -, legfeljebb csupán a főnöki berkekben éreztette hatását.
- Jó reggelt kollega! Hova-hova ilyen korán? - kérdezte az ügyeletben posztoló, csigalassúságú, tagbaszakadt gorillatestű biztonsági őr.
- Jó reggelt kedves Zoltán! Hogy van mindig? Ma kicsit krábban jöttem! Őszintén remélem, hogy nem baj?! - állt meg földbegyökerezett lábbal egy jelentős pillanatra, míg tüzetesen végigmérte az otromba őr.
- Nekem aztán nyolc! Jó munkát, szép napot!
- Viszont kívánom! Minden jót! - olyan gyorsan szedte a lábait, mint távgyalogló versenyen szeretett volna indulni.
Bement saját névtáblával ellátott szükös, pakánylyukra hasonlító irodájába, melyet igyekezett otthonosabbá tenni, így természetes hatvanwatos izzókat vett a már-már elviselhetetlen neoncsövek helyett, és néhány kevés fáradtságot, törődést igénylő szobanövényt is behozott, hogy színesítse valamicskét lepusztult környezetét.
Fölakasztotta holmiját a fogasra, mely szintúgy saját szerzeménye volt, majd néhányszor szertartásszerűen körbejárta négyzetalakú íróasztalát, és kibámult az emeleti ablakon.
,,Vajon mit szólna főnöke és kollegáinak többsége, ha egyszer csak se szó, se beszéd fogná magát és kiugrana az emeleti ablakból, akár egy kövér, dabadt madár, ami még nem tanult meg repülni?" - futott át agyán a röpte gondolat, majd leült, hogy az aznapi aktakupacokból megpróbálja kihámozni, hogy vajon ha milyen feladatok várhatna rá. ,,Kérdéses, hogy év végén megkapja-e az esedékes fizetésemelést, vagy ez is csupán egy újabb idióta ígéret főnöke részéről?" - töprengett tovább.
Az igazság sajnos az, hogy már legalább öt éve fel kellett volna mondania, hiszen karrierépítési lehetőség helyett sokszor úgy érezte minden munkát egyedül neki kell határidőre teljesítenie, és megcsinálnia. Mégse vitte rá a lélek. Túlzottan is beleivódott a gondolat, hogyha új dolgokba vágná a fejét - meglehet -, hogy csupa veszteséget termelne maga körül, ami persze horibilis költségvetéssel járna. Pedig de szeretett volna saját forgatókönyvvel leforgatni egy két és fél órás, elgondolkodtató játékfilmet! Ebből sem lett semmi!
Később pontosan fél tizenkettőkor ebédelni ment. Csak épp kiugrott a sarki kínai büfébe, ahol remek, ízletes csípős bundában sült csirkefalatokat, és szójaszószos rizsköretet árultak még megfizethető áron. Egy nagy adaggal vett, majd visszatért munkahelyére.
Ahogy benyitott az irodába egy gyönyörű nő várakozott rá. Amikor meghallotta, hogy jön zavarában elpirult, és hirtelen nem tudott megszólalni. Olyasfajta bombázó volt, akire illik a ,,titokzatos vonzerő" kifejezés. Csábosan kissé flörtölő pillantással vette le márkás napszemüvegét, és simította hátra rövidre vágott, csinos haját.
- Oh! Hát máris visszajöttél? - kérdezte mennyország-mosollyal, melytől a legtöbb embernek azonnal veszettül zakatolni kezd a szíve.
- Ö... üdvözlöm... kéz csókolom! Elnézést, ismerjük egymást? - kérdezte gyerekesen, ostobán. Elvégre ilyen gyönyörű, talpraesett nők azért mégsem szoktak az életében felbukkanni.
- Jaj ne hülyíts! Egyetem? Irodalomtörténet doli? Sehol semmi?
Petnáki egyelőre tanácstalanul nézett rá, majd gondolkozni kezdett. Aztán rögtön beugrott, hol találkozott a hölggyel: - Oh! Hát ez valóban meglepetés!
- Na gyere ide te aranyos mackó! Hadd öleljelek meg! Rég nem láttalak! Mi újság van veled? - úgy ölelte magához, mint egy testvért szokás, és hosszú percig álltak így bensőségesen.
- De hát foglalj helyet kérlek, és hozzhatok valamit...? - bontakozott ki a jóleső, szívélyes ölelésből.
- Egy ásványvíz most jól esne! Köszi! - nyújtóztatta ki karcsú, szexis lábait. - Komolyan mondom megölöm aki fetalálta a női cípősarkakat! Lépni is alig lehet bennük, legfeljebb flamingók módjára, vagy pipiskedve, a nőktől meg mintha megkövetelnék, hogy mindig a topon legyenek ezerszázalékosan! Őrjítő tud ám lenni! - vallotta be nagy sóhajok kíséretében, mint aki szabadulna kicsinyes gondjaitól.
- De mesélj már! Úgy eltűntél az egyetem után, hogy azt hittük megnősültél, és családot alapítottál! Tényleg... - kapott a fejéhez, aki elfelejtett valami fontosat. - Van egy-két gyerkőcöd és csinos asszonykád remélem! - nézett rá sandán, mohó kíváncsisággal.
- Hát... ami azt illeti... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Ez meg mit akar jelenteni! Csak azt ne mondd, hogy egy ilyen romantikus, talpig úriember pasi még mindig egyedül van a világon?! Ezt nem gondolod komolyan?
Bólintás volt a válasz szomorkás mosoly kíséretében.
- Jaj, szegénykém! De hát mi történt?
- Egyszerűen a barátnőm közölte, hogy neki anyagi igényei vannak, és szakított velem miután jócskán leordtotta mihaszna fejemet.
- Jaj, drágám! Úgy sajnálom! Ezt te nem érdemelted meg! Legszívesebben rögtön kikaparnám annak a rüfkének a szemét, hogy ilyet merészelt tenni! - idegesítette fel magát.
- Kérlek inkább ne csinálj semmit! Őrizzük meg a nyugalmunkat, és inkább felejtsük el örökre! Édesanyám mondogatta mindig, hogy nem szabadna megengednem, hogy mások tönkreegyék az életemet, és a jó kedvemet!
- Anyukádnak mindenben igaza van! Tényleg hogy van? A család többi tagja?
- Hát két betegeskedő nagyimat, és édesanyámat is elveszettem most jelenleg van tizenöt unokatestvérem, de inkább szándékosan nem tartom velük a kapcsolatot a gyerekkori szemétkedések miatt!
- Háziállatod van-e?
- Úgy érted? Kutya, vagy macska, kaméleon?
- Oh! Bocsánat! El is felejtettem, hogy te rettegsz az állatoktól! Szóval akkor jelenleg van ez a munkád, és semmi sem tölti ki az életedet!
- Rengeteget írok, olvasok, gitározok amatőr szinten! Nem kedvelem, ha a szabályaimat meg kell változtatnom! - jelentette ki kissé bosszúsan, ami viszont nagyon is imponált a nőnek, aki váratlanul megint jócskán elpirult.
- Ez tetszik! Szeretem, ha egy férfi betartja a játékszabályokat! Nekem is volt egy vadító, nagy szerelem egy olasz macsó-típussal, mert sajnos imádom a rosszfiúkat. Valósággal bezsongok tőlük, de a frenetikus szexet kivéve hamar rájöttem, hogy Albertó csak játszani, szórakozni szeret velem, és amikor kész tények elé állítottam; család, gyerekvállalás - egyszerűen kijelentette, hogy semmi megkötöttséget nem akar egy kapcsolatban! Hát így szakítottam én vele!
Időközben meghozták az ásványvizet, és a nő hatalmasat kortyolt. Mohó kortyokban itta a vizet, mint aki ki van szomjazva.
- Őszintén sajnálom!
- Köszönöm együttérzésedet, de én nem bántam meg a döntést, ellentétben azzal, hogy az egyetem után magadra hagytalak! - bukott ki belőle.
- Figyelj! Mindketten megjártuk a saját poklunkat, és jó volna új lappal kezdeni!
- Szerintem is! Mit csinálsz ma? Már úgy értem, hogy miután végzel a munkáddal? - kérdezte kissé félszegen kezeit tördelve.
- Tulajdonképpen a délutánom hátralévő része szabad! Mit szeretnél?
- Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet a Margit-sziget környékén, utána pedig meghívnálak kajolni, később pedig megmutathatnád a lakásodat is! - vallotta meg hamiskás mosoly kíséretében.
- Ez remek! Akkor találkozzunk délután!
- O.K. szépfiú! De hol? - cirogatta meg pufók arcát.
- Mondjuk legyen a Jászai Mar-tér úgy fél három magasságában. Így jó lesz?
- Nekem tökéletesen megfelel! Akkor további jó munkát és el ne felejts! - könnyed, röpke puszival búcsúzott, és szándékosan csábosra vette a figurát, hogy formás idomait is bátran megmutassa.
Ha valami, akkor Dr. Petnáki nagyon értett a precíz pontosság szakmai követelményeihez. Volt egyetemi csoporttársára várni kellett tizenöt percet, de ezen nem akadt fenn. A hölgy még sugárzóbb, még mosolygósabb, és még lélegzetelállítóbb volt mint valaha. Új ruhát vett fel, mert szintén hangsúlyosan kiemelte angyali nőiességének idomait.
Mindketten rendeltek egy habos cappucinót, majd hosszú órákig beszélgetni kezdtek a kellemesen cirógató, nyárias jellegű napsütésben, és Petnáki egyre inkább érezte szíve mélyén azt, hogy talán az élet neki is tartogathat egy második esélyt.