GYEREKKOR-PRÓBA

Egy idő után ki nem állhatta, ha azzal jöttek, hogy tudod öreg, amikor gyerekek voltunk stb.
Valósággal agyhugykövet kapott, ha a gonosz, - sokszor -, kegyetlenkedő fúria kislányokból sokgyerekes fitnesz-anyukákká lett lányok elkezdték mondani, hogy ő olyan komoly kifiúcska volt, akivel barátkozni, játszani sem lehetett, mert semmi sem tetszett neki. Könnyen, és hamar ráragadt a gúnynév, miszerint: magának való természet.
Későbbi barátai közül szintén jópár barátságtalan, és kedvetlen beszélgetést volt kénytelen megtűrten végighallgatni, és minden egyes barátja közös álláspontot foglalt el abban, miszerint ő sosem hagyta, hogy kollegái kellőképp megismerhessék.
- Jaj öreg haver! Ne gyerekeskedj már! Te is tudod, hogy a gyerekek csak játszanak, meg hülyéskednek! - mondogatták neki töbször, amit szinte képtelenségnek tűnt lenyelni, vagy megemészteni.
- Szóval így állunk! - vonta le megkeseredett következtetéseit, majd azt vette észre magán, hogy egyre inkább kerülni kezdte régi ismerősnek nevezett barátait. Mikor persze megkérdezték, hogy miért kerüli őket folyamatosan hábított, vagy - attól függően -, milyen hangulatban volt aznap igyekezett hihető kifogásokat kitalálni, miszerint: hirtelen nagyon sok munkája és egyéb elfoglaltsága, családi gondja gyűlt össze, ami nem tűrt halasztást, de megígérte minden egyes alkalommal, hogy a megfelelő alkalommal majdcsak bebótolják.
Történt aztán, hogy az általánosban, ahol tanított egyszer csak három fiú is feltűnt neki, akik mint valami gonosz, pitiáner kis ördögök aban lelték örömteli kedvtelésüket, ha kisebbeket fenyegethettek, alázhattak, vagy fizikálisan egrecírázhatak. Mint később megnézte az osztálynaplót a vezetéknevük hajszál pontosan megegyezett azzal a szemétláda, kamasz fiúval, aki annak idején neki is jó pár álmatlan, átvirrasztott éjszakát, és totális rettegő halálfélelmet okozott.
Most mégis valami isteni suggallat szállhatta meg Antalt, mert úgy döntött, hogy igenis móresre tanítja a három fiútestvért, aki gonoszságukban tipikusan az apjukra ütöttek. S mivel mind a három fiúnak szánalmasan rossz jegyei voltak mind irodalomból, és történelemből is így az osztályfőnök kisebb szülői értekezletet hívott össze, hogy a gyerekek érdekében megvitathassák a szülőkkel mi volna a legjobb megoldás?
- Tisztelt szülők! Nagyon köszönöm, hogy sok elfoglaltságuk ellenére itt megjelentek! Most bővebben kifook térni az egyes tanulók tanulmányi átlagára és arra kérném önöket, hogy figyeljenek jól, rágják meg alaposan a hallottakat.
A teremben néhány tanárkollegát is meghívott az osztályfőnöknő mintegy ezzel erősítve saját maga kissé ingatag lábakon álló önbizalmát, és talpraesettségét. Mindegyikük a hátsó székeket foglalta el, hogy ne zavarják felesleges jelenlétükkel az osztályfőnök beszédét, és megjegyzéseit.
Antalnak ekkor tűnt fel gyerekkori ellensége, aki egy gyönyörűséges nő oldalán érkezett. Mint mindig szinte semmit sem változott gyerekkora óta. Ugyanolyan harsány, pikírt, flegma, lekezelő, és arrogáns volt, akárcsak annak idején, és még szerencse, hogy nem rakta fel a lábát az iskolai padra, vagy gyújtott rá egy szál cigire, amit az ember nyugod szívvel ki is nézett volna belőle.
Az osztályfőnök részletesen, unalmas grafikonokkal, táblázatokkal igyekezett meggyőzni kissé elcsigázott, fáradékony hallgatóságát arról, hogy mennyire fontosak lennének azok a szempontok a gyerekek számára, melyeket itt most egységesen meg kellene hozniuk, majd következett a feketeleves. Ugyanis az osztályfőnöknő hangosan kiszólította a táblához Antalt mint tanárkollegát és a legtöbb szülőnek egyébként sem volt ismerős a neve, viszont amikor a hátsó sorban volt gyerekkori ellensége meghallotta, hogy régi osztálytársából tanárember lett, aki ráadásul az ő három fiát is tanítja szó szerint mintha ledermedt volna hosszú percekre és alig kapott levegőt. A csinibaba párja nagyon aggodó arcot vágott, és folyamatosan szólongatta, hogy minden rendben van-e vele, hiszen a férfi falfehér lett, és úgy festett mintha kísértetet látott volna.
Bő két és fél óra múltán végetért at osztályfőnöki értekezlet és a legtöbb szülő máris megrohamozta az ajtót, hogy innen végleg elszabadulhasson, és rohanhasson haza. Csupán Antal maradt a teremben, aki most szándékosan befelé fordult a táblának, mert nagyon kíváncsi volt, hogy ellensége vajon odajön-e hozzá kíváncsiságból, vagy érdeklődés gyanánt. Nem is tévedett, mert a csinibaba szőke ciklon tűsarkú cipőben máris megindult az ajtó felé, míg az arrogáns férfi megállt Antal háta mögött olyannyira, hogy a másik szinte érezte kábító cigaretta és sörszagát. ,,Biztosan most is pár üveg sört benyakalhatott az idiótája! Nincs is rosszabb, mint egy spicces részegeskedő ember!" - futott át az agyában.
- Bocsánat tanár úr! - bökte meg egyik mutatóujja begyével Antal hátát, mire Antalt jéghideg rémület járta át, akárcsak gyerekkorában, mert Pavlovi-ingerként pontosan tudhatta, hogy ezután következett rendszerint a móresre tanítás. Még szerencse, hogy kövérségét sikeresen felszámolta és egy kicsit sportosabb fizimiskája is lett az évek során.
- Tessék parancsolni! - fordult meg és megigazította orrnyergén a szemüvegét, mintha nagyon fontos ember lenne. - Miben segíthetek Önnek Uram? - egyelőre győrött ruháját nézte, mert nem mert a szemébe belenézni, de amikor a szemük találkozott mintha a másik is felismerte volna a tényt, hogy itt megtorlás következhet.
- Bocsánat tanár úr Vass Ádám vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet, amit Antal csak nagy sokára akart elfogadni, de amikor teljes erejéből megszorította a feléje nyújtott kezet, ellensége majdnem összepisilte magát a fájdalomtól.
- Üdvözlöm kedves Uram! Miben állhatok a rendelkezésére? - engedte el a másik jócskán megszorongatott kezét.
- Három fiam is jár az osztályába, és úgy hallottam, hogy rossz jegyeket adott nekik! Megkérdezhetem, hogy miért csinálta?! - próbált kíváncsi, érdeklődő arcot vágni, mint aki azonnal tudni akarja a másik gondolatait.
- Igen! Nagyon ügyes, okos gyermekei vannak kedves uram! De sajnos ami a tudásukat illeti azért jó néhány dolgot csiszolni illene rajtuk! A gonosz viselkedésükről már nem is beszélve! - igyekezett minden mondatot megnyomni, hogy ezzel is érzékeltesse vannak az életben örökérvényű adósságok, akárcsak a gyerekkori szenvedések, és megpróbáltatások.
- Értem! És mit tanácsolna a tanár úr? - kérdezte kissé ellenséges hangnemben.
- Nézze kedves Uram! Le kell ülni velük az íróasztalhoz, és a tankönyv szerint ki kell vesézni az adott leckéket, amíg nem tudnak összefüggésekben gondolkodni! - most viszont az ő zöldes-barnás szeme villant meg ellenségesen.
- Vagy úgy! Ne haragudjon a kérdésem miatt, de úgy hiszem mi már találkoztunk valahol! - nézett rá kérdőn, hátha bevallja az igazat.
- No de kedves Uram! Gondolja, hogy minden szülőre emlékszem, akikkel összehozott a sors! Ezen az iskolán kívül még legalább három helyen tanítok! Az több mint nyolcvan ember! - felelte könnyedén, mint akinek fogalma sincs miről beszél a másik.
- Oh! Elnézését kérem! Akkor biztosan összekeverhettem valakivel! Tudja gyerekkoromban is ismertem egy Antal nevezetű pufók kissárcot, akivel nagyon kegyetlenül bántunk a haverjaimmal, és ha az ember szülő lesz, akkor már más a helyzet, mert utána egész másként látja maga körül a dolgokat! - érződött a hangján, hogy bűntudattal, lelkiismeret-furdalással viaskodik, ám hogy valóban őszintén beszélt-e azt nehéz volt megállapítani. Mindenesetre Antal egy vérprofi színész karakterével továbbra is úgy tett, mintha most találkoztak volna ők keten életükben először.
- Megértem! Nagyon sajnálom kedves Uram! Ha további kérdései lennének az iskolában megtalál a következő napokon! A viszont látásra! - azzal hóna alá vette aktatáskáját, mely intellektuális külsőt kölcsönzött neki, és kilépett az osztályterem ajtaján, hogy gyors galoppozásban máris kirohanjon az iskola épületéből, és szerencsésen felkapaszkodasson a buszra, mely a metróállomás felé száguld vele.
,,Ezt az akadályt sikeresen vette! Nem kell mindjárt majréznia! A három gonosz fiúcska, ha nem tanulnak, és nem viselkedek jó meg lesznek buktatva! Rájuk is férne már a fegyelem!" - töprengett, míg leszállt a metróállomáson, és megvárta a következő szerelvényt, mely hazáig vitte.