NYITOTT SZEMEKKEL

A játszótéren figyelte a gyerekeket. Szándékosan inkább kinyitott egy aznap vásárolt jó vastag, vaskos könyvet, csakhogy ne kelljen szóba, pletykálkodásba keverednie a többi anyukával.
Meg is rótták emiatt a háta mögött, hogy sznob, hogy minden helyzetben fennhordja az orrát, és hasonlók. Ám valójában pontosan tudta, mennyire megváltozott az a fajta látszólagos élet és kiszámítható valóság, melyben naponta léteznie, és boldogulnia kellett. Elvégre, ha valaki napjában legalább harminc ismeretlen, vadidegen emberrel fog kezet, és ismerkedik össze annak előbb-utóbb az üldözési mánia jelei kezdenek mutatkozni, vagy pedig ezzel ellentétes reakcióként olyannyira elzárkózik minden nemű közeledési, ismerkedési lehetőségtől, hogy átkapcsol egy félig remete, félig magányos üzemmódba. Sőt, meglehet, hogy saját családtagjait sem erszti már be mélyen elzárt privát szférájába.
Könyvelőként dolgozott előbb a munkahelyén, majd a COVID-helyzet következtében egyre gyakrabban odahaza home office üzemmódban! Rájött arra, hogy ez valahogy számára sokkalta kényelmesebb, és még a bébiszitterre szánt félretett pénzt is megspórolhatja.
Így történt, hogy Réka könyvvel a kezében egyik szemüveges szemét mereven gyerkőcein tartva, míg másikat a betűkön kellemesen, magányosan ücsörgött az egyik fából eszkábált padon, amit - kivételesen -, még nem firkáltak össze neoavantgarde-szerű grafittikel, vagy csúfítottak el valamilyen meggondolatlan, kamaszos szignózással.
- Gyönyörűek a gyerekei! - gratulált egy arra sétáló idősebb, nagymamakorú hölgy. Miss Daisy-típus.
- Nagyon köszönöm! Büszke is vagyok rájuk! - felelte félvállról. Rá sem nézett a nyugdíjas asszonyságra.
Később néhány kutyasétáltató is elhaladt a játszótér mellett. Éppen sétálni vitték a két jól megtermett keverék kutyát, akik mit sem törődve az illemszabályokkal előbb egy tölgyfa tövében végezték el mindennapi szokásos dolgukat, majd tovább mentek kómotosan, míg gazdáik azon törték fejüket, hogy a guánót ki fogja összeszedni. Végül úgy egyeztek meg, hogy ezt inkább a közterületesekre bízzák, persze, ha ők majd errefelé járnak, aki az utóbbi évben nem sok esetben történt meg.
A nap kellemesen, nyárias jelleggel, enyhe szél kíséretében cirogatta az emberek arcát. A kicsik és a nagyobb gyerekek egymás között békésen elvoltak, és játszottak.
Réka kicsit irigykedve, mégis boldogan szemlélte gyerekeit, akik a homokozóban éppen nagy munkában voltak. Homokváraknak látszó gulákat, és mértani testeket szerettek volna a halomba rakott homokból önmaguknak emelni. S míg a cserfes idősebb kislány állandóan a szitával volt elfoglalva addig rakoncátlan kisöccse megkóstolta a homokot, mint kedvére való csemegét.
Rékának eszébe jutott, amikor homokevés miatt először vitte kisebbik gyerekét a gyerekorvoshoz, aki gyakorlatilag jót nevetett azon, ha a kezdő szülő már a legelső ilyen jellegű bagatell dolog miatt bepánikol, és kiborul hát akkor majd mit fog szólni, ha a kamaszodó fia, vagy lánya piercinget lövet be bizonyos intimebb helyekre?
- Ugyan kedves asszonyom! Hát ne veszítse el kérem a fejét már az első ilyen alkalommal! - bíztatta kedveskedve a bölcs, SZTK-keretes szemüveges, szakállas orvos, aki szinte naponta találkozott ilyen esetekkel. - Még egy-két év és meglássa egy-kettőre hozzá is szokik.
Réka úgy távozott a gyerekorvosi rendelőből, mint akit szabályosan leforráztak, és meg is szégyenítettek, bár hozzá kell tenni, nem szándékosan.
- Bocsika! Szia! - lépett oda hozzá egy markáns arcú, jóképű negyvenes férfi. Első látásra igazi sportember, akinek vakító mosolya a sikeres lézeres fogfehérítésnek volt következő, tehát szép summát kereshetett. - Imádnivalóak a gyerekeid! - kezdte kicsit nyomulós, becserkészős szövegét, amiből bőséggel akadt még legalább egy tucat.
- Tudod amióta csak megláttalak benneteket valami titkos mágneses energia arra kényszerített, hogy idejöjjek, és összeismerkedjünk! - vallotta meg, mintha ez lenne élete egyetlen, őszinte küldetése.
Réka már az eszét sem tudta hány és hány darab nyomulós, és udvarlós, szédítő szöveggel jöttek hozzá a díjnyertes hapsik, mégis akárhány csajozós szöveget végighallgatott titkon kicsit mégiscsak hízelgett hiúságának, és nőiességének, hogy két gyerek után is - úgy tűnik -, bomba formában van! Persze ha nem számítjuk ide a konditeremben eltöltött tartalmas edzésprogramokat.
Réka még hallgatta egy ideig ezt a széplelkű bájgúnárt aztán ötperc múlva farkasszemet nézett vele, mintha egyenesen a titkait akarná kipuhatolni.
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy te nem engem keresel! - szögezte le kertelés nélkül, majdhogy a továbbiakban ne kelljen ismét beszélgetésbe elegyednie a vaskos könyvét szándékosan úgy tartotta, hogy arca és egész feje megközelíthetetlenség védőburkában maradjon.
- Figyelj! Tényleg megértem! Csúcs bombázó anyuka vagy, aki bárkit megkaphat, akit csak akar! Még talizunk jó? - felvette hajába tűzött méregdrága napszemüvegét és tüntetően, mint akit szándékosan vérig sértettek elvonult a játszótérről.
,,Hál istennek! Ezt is lekoptattam! - gondolhatta magában. Mi a fenének kell pont engem kiszemelni állandóan?!" - miközben töprengett kislánya megpróbálta kiszorni kisöccse apró, pufók kezecskéi közül a homokszemeket, melyek ez idáig ízletes, ínycsiklandó csemegéknek számítottak, mire a kisfiú keserves sírásba kezdett, amitől jóformán az egész játszótér zengett.
Réka terve, miszerint megvalósíthatja a tökéletes láthatatlanság és inkognitó egyszemélyes verzióját jóformán azonnal köddé vált. Lerakta a könyvét könyvjelzővel - nem mintha akár egyetlen mondatot is képes lett volna nyugodt körülmények közt végigolvasni -, és máris odaszaladt a két gyerkőchöz.
- De hát drágáim! Mit csináltatok? - kérdezgette előbb a nagyobbik kislányt, míg segítőkészen lehajolt a kisfiúhoz, hogy ölbe vegye, ringassa egy kicsit dörzsölgetve a hátát, hogy ne rázza a sírás.
- Anyuci! A Máté megette a homokot, és te azt mondtad, hogy azt nem szabad megenni! - felelte okosan a kislány.
- Igen Fanni! Ezt mondtam! De azért nézd csak meg, hogy a kisöcséd mennyire el van keseredve és megrémült! Ilyet akkor sem szabad csinálni! Ha továbbra is homokot eszik akkor te szépen felkelsz a homokozóból, odajössz hozzám, és elmeséled mit csinált az öcséd! Rendben lesz így?!
- Igen anyuci, de...
- Semmi de! Kérlek légy türelmes! Amikor te voltál kisebb hozzád is nagyon sok türelem kellett! - Réka úgy érezte magát, mint aki mázsás, tonnányi sziklatömböket kénytelen cipelni lelkében, és sokszor senki sincs a közelben, akivel nyugodt biztonságban megoszthatná a terheket.
- Anyuci? Mikor megyünk haza?
- Nemsokára kincsem! Még élvezzük egy kicsit a napsütést! - válaszolta, majd miután a kisfiú némileg megnyugodott ismét visszatért az árnyékos padhoz, és újra kinyitotta a könyvet.
Hamar dél lett és a kellemesen balzsamos levegőt mintha egyszerre fújta volna el valami ismeretlen, aszályos afrikai légáramlat, ami szinte elviselhetetlennek látszott.
,,Ennek már a fele sem tréfa! A gyerekeket biztos helyre kell vinni! Ideje, hogy hazamenjenek!" - töprengett Réka, majd szólt kislányának, hogy fogja meg kisöccse kezeit és menjenek oda hozzá.
Addig Réka bepakolta a hátizsákját és a szükséges gyerkőcholmikat, ami szinte a háztartás nélkülözhetetlen részét képezte, ha az embernek kisgyerekekről kell gondoskodnia.
A kislány gyöngéden megfogta kicsi öccse pufók kis kezeit, és máris vezetni kezdte anyukhoz. Réka pedig a homokozóhoz sietett, hogy sebtében összeszedje a gyerekek játékait. Majd hármasban felkerekedtek és hazafelé tartottak, amikor leszólította őket a szomszéd néni, aki éppen a piacról jött hazafelé kezében friss gyümölcsökkel, és zöldségfélékkel.
- Hát szervusztok gyerekek! Szervusz Réka! Hogy vagytok? Hogy telik a nyár? - érdeklődött kotnyeles kíváncsisággal, mely a legtöbb idősebb ember sajátja.
- Üdvözlöm Bertócs néni! Köszönjük szépen jól vagyunk! Épp most készültünk hazamenni, mert pokoli lett ez a hőség! - mondta őszintén.
- Mennyire igaza van! - felelte ám valójában azon morfondírozott, hogy mikor sikerül leráznia az öregasszonyt, aki mindenről és mindenkiről szeretett mindent tudni.
- Szép nagyok lettek a gyerekek! Már Fannika is milyen nagy lány! - megsimogatta májfoltos, reszketeg kezeivel a kislány lennszőkés, masnis haját. Mátéka pedig már kész legény! - szerette volna őt is mesimogatni kicsit, ám a félénk kisfiú ijedősen inkább anyja ruhája mögé bújt, és gyanúsan szemlélte az ismeretlen öregasszonyt.
- Hát remélem kellemesen telik majd a napja kedves Bertócs néni! Viszontlátásra! - a kislány halkan elköszönt, míg a kisfiúnak tüntetően egyik pufók karját Réka emelte a magasba, hogy lássa a nyugdíjas asszony azért mégiscsak van illem a világon.
Szépen ballagtak tovább, amikor kikötöttek egy fagylaltos pultnál. A szokásos járda melletti árus volt ez is. Jobbára vízízű fagyikat és jégkérmeket árult méghozzá azzal az üzleti csalafintasággal, hogy amit a boltban megvett azt mérte ki fagyiskanállal, ám azt is olyan fukaron, hogy több maradjon neki, és kevesebb a vevőknek.
- Szép jó napot ifjú hölgyem! Szervusztok gyerekek! Kértek egy kis nyalánkságot? - kérdezte barátságos mosollyal.
- Anyuci! Légy szi! Kaphatok egy kis fagyit? - kérdezte a cserfes kislány.
Réka elővette a pénztárcáját a hátizsákjából, és megnézte mennyi pénze van, majd közölte az árussal hogy egy-egy gombócot kér csupán.
- Tessék parancsolni! - az árus jócskán kimérte az egy-egy gombóc fagyit a hártyavékony tésztából készült tölcsérekbe, majd kimérten közölte az összeget.
- Itt vagyok még egész nyáron kedves hölgyem! - válaszolta, mintha ez bárkit is érdekelne, majd zsebrevágta a pénzt.
- Krémes fagyikat kellene árulnia az még meg is érné a pénzt! - közölte Réka majd a két gyerekkel tovább sétált.
- Anyuci! Miért mondtad azt ennek a bácsinak, hogy krémes fagyikat kellene árulnia? - kérdezte a kíváncsiskodó kislány miközben nyalogatta fagyiját. Kisöccsének még kis orrocskája is tiszta fagyis lett, de Réka valahogy most nem bánta. Gyöngédn, megértőn, anyai egyetértéssel letörölte, majd kislányához fordult:
- Tudod kincsem a vevőnek mindig igazat kell adni, és ezt a legtöbb kereskedő pontosan tudja, és azért nem szeretik azokat az embereket, akiknek igazuk van! - oktatta.
- Csúnya bácsi! Nem szeretem! - fújolt a kislány durcásan.
- Fanni! Nem szabad haragudni másokra, míg meg nem ismered őket! Ez a bácsi kedvesnek tűnt, de valójában nem volt az! Majd magad is rá fogsz jönni!
- Anyuci? Ugye szeretsz minket? - kérdezte esengve, kuncsorogva.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságod drága kislányom?! A világ minden kincsénél jobban szeretlek benneteket! Most pedig siessünk mert elszaladt az idő és még ebédelni is kell! - azzal gondosan körülnézve egymás kezét fogva átkeltek az útttest egyik oldaláról a másikra.