A HÁTHA ÉRZÉSEI

Sok hölgyismerőse, és barátnője volt. Ezt persze nem úgy kellett érteni, hogy nagy nőcsábász lett volna, vagy falta a nőket, és mind a tíz ujjára talált újabb barátnőket. Itt elsősorban a barátság és bizalomra helyezte az első és legfontosabb hangsúlyt. Következésképp világképében minden csak ezt követően kezdődhetett el.
Az első un. komolyabb kapcsolatra az egyetemi évei alatt tett szert. Persze kicsit füllentenénk, ha azt mondanánk, hogy önmaga szántából ment oda egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, és rendkívül szimpatikus hölgyhöz, aki szintén magyar-töri szakos volt, és aki szintén egyre intenzívebben, zsigeri mélységileg varázsolt el főként a XX. századi ismeretlen költészet és persze a kortárs költők szövegeinek hatalma.
Később a hölgyet a Margit-szigeten látta, amint fantasztikusan aranyosan, segítőkészen, és babusgatva a kisgyerekeket edzette, tanította úszni, kenuzni, és általában igyekezett megismertetni őket a vízi sportokkal, és a legfontosabb életmentő tulajdonsággal - ha egyszer már a vízben voltak -, miként és hogyan maradhatnak tartósan a felszínen?
Szinte azonnal észrevette, és valósággal nem volt bátorsága megszólítani. Úgy gondolhatta, hogyha most rögtön leszólítja, vagy odamegy hozzá könnyed társasági hangnemben üdvözölni az illető nő valami provokációt, vagy alávaló szemtelenséget vél felfedezni bókolgató, alázatos mondatai hallatán, amitől rögtön faképnél is hagyja, és akkor volt-nincs szituációba került, mint eddig vagy egy milliószor.
Ő volt a legjobban megilletődve attól, amikor egy hatalmas, legalább százéves tölgyfa árnyékot, védelmet biztosító törzse mögé bújva a nő észrevette, és bizalmas, meglepett mosolya kíséretében máris szabályosan vibrálni kezdett a levegő kettejük között.
Az edzésből még bő fél óra volt hátra, és amikor a kicsik ujjongva, bolondozva örülni kezdtek, hogy vége van a foglalkozásnak, és a többségéért már jöttek is a folyamatosan rohanó szüleik a legtöbb gyerkőc öleléssel búcsúzkodott kedvenc edzőnénijüktől.
- Cókolom Annamari néni! - köszöntek tőle el a legtöbben.
- Sziasztok, sziasztok! Jók legyetek! A héten még folytatjuk! - köszönt el tőlük vidáman integetve minden gyerkőc után, majd szándékosan settenkedve, lopakodva odasétált a nagy tölgyfához, ahol régi egyetemi csoporttársát vélte felfedezni.
- Hát szia Tibi! Ezt a kellemes meglepetést! - senkivel sem törődve máris bizalmasan átölelte, és beszívta a férfi kissé megilletődött, beijedt illatát, és a masszív dezadorszagot.
- Szia... Annamari... Ö... hihetetlenül sugárzó vagy... - Tibi alig tudta kinyögni zavarában a megfelelő szavakat, de azt sem akarta, hogy a másik elidegenedjen tőle.
- Mióta nem találkoztunk? Kb. mondjuk öt-hat éve? - kérdezte könnyedén. - Hogy repül az idő igaz-e? - kedvesen belekarolt, és elvezette az első padig. Ott mindketten leültek, és máris lázas, gyerekes kíváncsisággal ecsetelni kezdték életük történetét, hogy mennyi furcsa, és különös dolog történt velük ennyi idő leforgása alatt.
- Képzeld csak a filmrendező Miki megkérte a kezemet! - újságolta kicsit szomorkásan.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - buktak ki belőle a szavak.
- Jaj, félre ne értsd! Gondolkodási időt kértem, és ha jók az infóim akkor mostanra Mikinek már három gyerkőce is van! Tudod bár úgy volt, hogy az ajándékokat megtarthatom ő visszavette az eljegyzési gyűrűt... - hangja fátyolos, megtörtté vált. Érződött rajta, hogy óriási lelki sebek, és terheket hordozhat még mindig érzékeny, és mégis talpraesett lelkiismerete. - És veled mi újság édes? - fordult most feléje, mert időközben Tibi kicsit szerencsétlenkedve feléje nyújtott egy tiszta zsebkendőt, és úgy tűnt Annamari nagyra értékeli a gesztust.
- Hát... nekem is volt valakim, aki... csúnyán otthagyott, és imádott nagymamám térített szó szerint észhez, mert felrémlett az öngyilkosság gondolata... - akadt el egy jelentős pillanatra a szava.
- Jaj édesem! Mi történt?! - nézett rá aggódó, falfehérré vált arcával. Úgy tűnt ténylegesen aggódik a másikért, és ez máris hihetetlen önbizalommal ruházta fel Tibit.
- Nem szeretnélek felkavarni! A lényeg, hogy borzasztóan magam alatt voltam évekig és... szóval annyit mondok csupán, hogy... nem volt könnyű...
Annamari úgy dédelgette a férfi két szőrös mancsszerű kezét, mintha felbecsülhetetlen ajándékot kapott volna a sorsból, és talán magának sem akarná beismerni, hogy jelentőségteljesen megdobbant szíve.
- Őszintén sajnálom, hogy... ennyire rossz dolgok történtek... Megkérdezhetem, hogy azóta volt-e újabb kapcsolatod? - puhatolózott, mint aki bizalmas titkokra kíváncsi.
- Nem... igaz... próbálkozások történtek főleg az online randioldalak világában, de ott is inkább a pénzre utaztak. - jegyezte meg kissé keserű kiábrándultsággal.
- De azért remélem csak elmentél legalább egy-két személyes találkozóra? - érdeklődött tovább, és szemlátomást egyre kíváncsibb lett a különös férfire.
- Egy-két találkozóra ténylegesen el is mentem, de az első tíz perc után azt kérdeztem magamtól, hogy: mit akarhat egy olyan nő, akinek csupán a sekélyes felszínesség, meg az anyagi javak a nünikéi?!" Így mind a két találkozónak egyszerűen, és meglehetősen gyorsan vége szakadt. Ha érted, hogy gondolom!
- Emlékszel még rá, hogy mit mondtál nekem az egyetemen, amikor nem sikerült az egyik átkozott nyelvészeti szigorlatom, és azt hittem vége az egész életemnek?
- Igen, hát persze! De gondolod, hogy az a fajta hozzáállás most változtat bármit is?
- Én biztos vagyok benne, mert érzem a dolgokat... - fogalmazott sejtelmesen.
- Lehetséges... - töprengett el Tibi egy pillanatra.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy nyugis helyre? a Jászai Mari-téren nyílt most valami kávézó-bár, vagy valami hasonló, és arra gondoltam talán...
- Ez remekül hangzik... - igyekezett magából kipréselni egy torz, grimaszszintű, árva mosolyt.
Mindjárt meg is beszélték, hogy még azon a héten feltétlen hívják egymást, és találkozni fognak. Mindkettőjük szívében valósággal lobogni kezdtek a reményt keltő, romantikus vágyak. A ,,hátha érzései"
A szinte mindig fantasztikusan csinos, sportos hölgy késett tizenöt percet, mert - bár eldöntötte, hogy autóval érkezik, mégsem találta megfelelőnek az alkalomhoz, és inkább meggondolva magát mégiscsak a tömegközlekedést választotta. Azonnal elpirult, amint meglátta Tibit, akin kissé furán állt az öltöny, és nyakkendő, majd valósággal azonnal olvadni kezdett szíve, amikor kihúzta előtte a széket, míg ő megpróbálta rendbe szedni csáléra sikeredett nyakkendőjét. (min utóbb kiderült sajnos a nyakkendőkötés tudományát idegeskedő apja miatt félt megtanulni)
- Jól nézel ki édes! - könnyed arcra puszi következett természetesen csókálló rúzzsal, egy kis eperízű szájfénnyel megbolondítva, amitől Tibi érzékei valósággal azonnal bezsongtak.
- Te is fantasztikusan lélegzetelállító vagy! - igyekezett viszonozni a bókot.
Szinte azonnal villámsebesen, minden témára részletesen kitérve beszélgetni kezdtek, és mintha az idő is azonmód rögtön megállt volna köröttük. Annyira egy hullámhosszon kezdtek rezegni, hogy már csupán egyetlen lépés választotta el őket attól, hogy igazán megvallják egymás előtt legféltettebb, őszinte-komoly érzéseiket.
- ...És tényleg élő zenekarral adtál szerenádot az exmenyasszonyodnak? - kérdezte megdöbbenve Annamari.
- Hát nem egészen... Az egyik volt gimis ismerősöm a Roli dobolt egy rock bandában, és ismert pár jó arcot, ahogy mondani szokás és az Extreme zenekarnak a More than words című számát játszották, csak hát... az volt a baj, hogy az exem apja kiengedte a három kutyust, akik veszettül ingerlékenyek, és harapós kedvükben voltak, és nekünk pedig pucolnunk kellett! Másnap aztán volt nagy patália, hogy miért adtam szerenádot, és hasonlók stb.
- De hát ez egy nagyon figyelmes, kedveskedő gesztus! Én imádtam volna! Remélem egyszer talán nekem is adsz szerenádot! - kicsit elpirult, de gyönyörűbb, és egzotikusabb volt ebben a jelentős percben, mint valaha.
- Hoztam neked valamit a régi idők emlékére... - fogalmazott titokzatosan, majd belenyúlt táskájába, és kihúzott belőle több fényképet is. Első látásra, mintha az összes kép műterembe készült volna; tükörpontos, és rendkívül éles blendéjű beállítása volt.
- Nahát... már nem is emlékeztem, hogy milyen lettem volna... - lepődött meg jócskán Tibi, amikor a hölgy kedvesen feléje tolta a fényképeket és félúton találkoztak bizsergő ujjbegyeik.
- Pedig elhiheted, hogy ezek is mind mi voltunk egykoron, és bátran állíthatom édesem, hogy büszke vagyok az olyan emberekre, akik nem változtatták meg legbensőbb jó tulajdonságaikat, és önmaguk maradtak. - mosolygott huncut kislányosan piszécske orrával.
Tibi alaposan megnézte az összes fényképet, és érződött rajta, hogy újból előveszi a múlt, és emlékei fogsága, melyről úgy hitte feltudta dolgozni.
- Mire gondolsz drágám? - nézett rá kíváncsian Annamari, és megszorította kezét.
- Mintha ma történt volna ez az egész...
- Hát... én is így vagyok vele! Látod a Katát? Bevallom kicsit féltékeny voltam rá, amiért te engedelmesen vakon követted őt, és mindent megcsináltál, amit csak akart tőled! De most mégis... azt hiszem az emlékeink is nagyon sokat segítettek abban, hogy kicsivel jobb emberré válhassunk.
- Ebben látod teljesen igazad van!
Észre se vették, hogy elrepült az idő, és már jócskán besötétedett, amikor Tibi rá akart kérdezni, hogy udvariasságból hazakísérheti-e a hölgyet.
- Igen! Szeretném! Persze csak, ha nem okoz gondot? - kérdezett vissza.
- Persze! Nem lesz semmi baj! - igyekezett megnyugtatni inkább önmagát, hiszen gyerekkora óta hadilábon állt a rettegő sötétséggel, és minden egyébbel, mely az éjszaka szerves részét képezte.
A Jászai Mari-tértől a négyes, hatos villamossal lehetett átvergődni a Margit-hídon, mégis Annamari úgy gondolta inkább gyalogosan kelljenek át a hídon, mert addig is legalább folyamatosan szóval tarthatja régen nem látott ismerősét, és újból megismerheti, hogy főként az egyetemi útvesztő után milyen emberré is vált valójában?
- ...Gondolom a gyerekek rajongásig imádtak téged, mert annyira vicces, és szellemes tudsz lenni. - jegyezte meg, miközben Tibi karjára támaszkodott. Leli biztonságot érzett, amikor érezte a férfi mozdulatait.
- Igen! Nagyon klasszul összebarátkoztunk, csak tudod... az igazgatónő már koránt sem volt annyira jó fej! - itt elhallgatott, és szomorúan a Dunát kezdte bámulni.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Nos dióhéjban annyi, hogy apám infarktusban váratlanul itt hagyott bennünket anyámmal, utána pszichiáterhez mentem, a kollegáim az iskolában megtudták a dolgot, beárultak az igazgatónőnek, és még azon a héten alá kellett írnom kötelező érvénnyel a felmondási papírjaimat!
- Jaj szegénykém! Ezt a szemétséget! Biztosan totál kikészültél? - Annamari legszívesebben most azonnal magához ölelte volna régi barátját, hogy éreztesse vele nincs egyedül ezen a rideg, és sokszor könyörtelen világban, ehelyett szorosan karját kezdte szorítani, hogy éreztesse vele mellette áll.
- Hát... igen! Rengeteget gondolkodtam erről is, és talán jobb is, hogy így történt a dolog! Bezzeg a volt kollegáim is ígérgettek nekem hetet-havat, ami megint csak egy hatalmas süket duma volt. Nyáron is megígérték, hogy meglátogatnak majd, meg hogy segítenek, de - ahogy mondani szokás -, nem történt az égadta világon semmi! - cinikussá lett a hangja, de azonnal meg is bánta, amint észrevette, hogy Annamarit sírás kerülgeti. Óvatosan adott neki még egy zsebkendőt miközben mellettük lement a Küklopszszemű Nap.
Felszabadultan végig beszélgették az utat, mire a hölgy lakásához értek.
- Köszönöm, hogy elkísértél! - köszönte meg, miközben ártatlannak látszó puszit igyekezett Tibi pufók arcára adni hálálkodása jeleként. - Tudod kislány korom óta kicsit mindig is féltem a sötétségtől, és úgy néz ki, hogy ezt tovább örököltem felnőtt koromban is! - igyekezett mentegetőzni, ám valójában hálát, és rendkívül nagy rokonszenvet, bizalmat érzett volt egyetemi csoporttársa iránt, mely már erősen közelített a szerelemhez.
- Most egyedül fog megint útra kelni? - kérdezte aggódva, és Tibinek nagyon jól esett, hogy talált valakit, aki ennyire szívén viseli a sorsát.
- Megígérem, hogy óvatos leszek, és igyekszem hazakeveredni! - nagy tenyere közé vette a nő gyöngéd, és finom kezét, majd kézcsókkal búcsúzott.
Ezt követően megígértek hallgatólagosan egymásnak, hogy találkozni fognak majd, és alapos részletességgel vesézik ki az élet ügyes-bajos dolgait. Persze mind kettejüknek új, és ismeretlenek voltak azok a furcsa, izgalmas, különleges érzések, melyek váratlansággal törtek rájuk valahányszor egymás szemeibe néztek, de mindketten közös hullámhosszon voltak abból a szempontból, hogy adnak maguknak egy újabb esélyt, hiszen az embernek előbb-utóbb nem árt tiszta lappal indulnia az életben!

KOR-LENYOMAT

Api, vagy ahogy sokan emlegették Döngetős Uraság egész életében gyerekes, mohó kíváncsisággal viseltetett az ún. technikai civilizáció vívmányai iránt, és persze tőle telhetően mindent el is követett annak érdekében, hogy hozzájuthasson olyan hiperszuper számítástechnikai, vagy high-tech cuccokhoz, melyről a régi korok embere jobbára csak álmodhat, és legendás meséket gyárthat köréje.
KIs családja azt gondolta róla, talán ebből megbocsátható rigolyáit előbb-utóbb majdcsak kiheveri, és elfelejti, mint az összes többi elképzelését arról, hogy a dolgok majdcsak megváltoznak, és több pénzt fog majd keresni multinacionális nagyvállalati beosztásában, ahol jóformán éjt-nappallá téve szakadatlan ment az ostoba robot-műszak, és sokszor maguk az alkalmazottak sem igen érthették, hogy mi a fenét is gyártanak, egy olyan hatalmas gyártelepen, mely kívül esett szinte mindenfajta emberi település hatósugarától.
-Majd meglátjátok bogárkáim! Lesz itt még kolbászból a kerítés, ha én mondom! - bizonygatta akár napjában több alkalommal is saját cinikusan vaskos igazságait. Gyerekként mi erre jóformán mindig csak egyetértőn bólogattunk, de nem mertünk szólni egy szót sem, nehogy kivívjuk magunk ellen Api haragját.
- Jól van apukám! Jól van! - igyekezett tüneményes, mindig filigrán, csinos felesége nyugtatgatni férjét. - Itt van az ebéd! Légyszíves és ülj az asztalhoz!
- Jaj anyukám! Nem kellene folyton zabálni! Együnk inkább valami sóletet kenyérrel! - kicsi bosszúsabb, ellenségesebb hangot ütött meg imádott asszonyával, de később látszott rajta, hogy meg is bánta könnyelmű viselkedését. Bocsánatot viszont egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán kért, lévén konok, és nagyon büszke ember volt egész életében.
Abban a pillanatban, hogy végre valahára megnyitotta kapuit a kilencvenes évek végén az első pláza Budaörs vonzáskörzetében a családfő rögvest kivett bennünket az unalmas iskolából, és szinte sugárzó, gyermeki elevenséggel tuszkolta be az egész pereputtyát és autóztunk el az első bevásárlóközpontig, hogy aztán a nagy kiterjedésű autóparkolóban néhány tanúságos életbölcsesség kíséretében néhány valódi, érzelmes percet élhessünk át, hiszen Api annyira összetett, notórius ember volt, aki szinte képtelen volt kimutatni saját összetett érzelmeit ezért is illett vele vigyázni nagyon.
- Nézzetek meg jó alaposan gyerekek ezt a történelmi pillanatot! Hogy ilyenkor nem jött ide forgatni a híradó! - bosszankodott, miközben - idegességét kompenzálón újabb büdös szagú cigarettavégeit szívta. - Erről a percről majd gyerekeiteknek, és unokáitoknak is mesélni fogtok, amikor én már régen a föld alatt leszek!
- Apukám! Nem gondolod, hogy most már végre be kellene mennünk a plázába, ha látni is szeretnénk valamit? - vonta kérdőre anyánk apánkat.
Apám újfent villogó, villámszemeivel, komoly kifejezéssel anyámra nézett, hogy fogja be a száját, ha jót akar, majd vártunk még meghitt alázattal kb. tizenöt percet, és csak az után volt szabad kiszállnia díszes társaságunknak az autóból.
A legtöbb népes család, akik szintúgy fogékony érdeklődést mutattak az újdonságok, és elsősorban a plázák multi kultúrájuk iránt szintén hasonló ünnepélyes áhítattal indultak meg, akár az özönlő hangyaboly-csorda az autóparkoló aszfaltozott udvaráról.
A legtöbb gyerek már most valósággal azonnal belegondolt, hogy hátha ki tud csenni, vagy csupán szép szavakkal könyörögni bármilyen különleges, kisebbfajta ajándékot a nagy nap megünneplésének tiszteletére.
Apánk nem tudhatta miként, vagy hogyan kell egy bevásárlóközpontban viselkedni, így saját frusztrált idegeskedését, neurotikus szorongásrohamait jobbára vagy a gyerekeken igyekezett levezetni, vagy vadidegen embereket szólított meg, mintha csak a legjobb barátjuk lenne, és szinte kedélyeskedő hangnemben el is beszélgetett velük.
Ilyenkor mintha egy másik személyiség is rejtőzött volna benne - persze csak tudat alatt, mélyen -, a rétegek alatt, és valahogy azt éreztük, hogy mégiscsak jó vele együtt lenni. Ilyen esetekben anyánk szinte azonnal szóvá tette, hogy apinak nem kell ennyire zavarban éreznie magát, elvégre a többség is emberből van, tehát semmi baj nem történhet, mégis mindvégig, ha egy zárt térben tartózkodtunk, ahol jobbára valósággal nyüzsögtek az emberek nem ártott, ha fél szemmel mindig apámon tartom a szemem.
A legtöbb gyerkőc szinte visítozva, sikongatva rohant oda a fagyis pult elé, és megbűvölt varázslattal szemlélte az ínycsiklandó, igaz kissé felvizezett, tehát nem főzött fagyik széles választékát. Majd kunyeráló, kuncsorgó, esedező tekintettel fokozatosan kezdték a felnőttek társaságától kikönyörögni, majd később már követeli a fagyigombócaikat, mert már elviekben működött duruzsolva valami hipermodern légkondicionáló berendezés, azonban mindenki úgy verejtékezett, akár a tajtékos lovak délidőben.
- Csönd legyen, ha mondom, szemtelen kölykök! Nézze meg az ember! Az ember a saját hangját nem hallja ekkora kavarodásban! - tört elő feltartóztathatatlan, masszív atombombaként apánkból a tartósan elfojtott indulatiság, és bizony ilyen esetekben nagy volt annak a kockázati esélye, hogy pillanatok alatt lekever több kisebb-nagyobb pofont, akár még tökéletesen ártatlan gyerekekre is.
- Apikám! Miért nem jársz egyet, és nézed meg mondjuk... amihez éppen kedved van, addig én mindenkinek veszek egy kis fagyit! Te mit szeretnél? - érdeklődött anyánk türelmesen, és annyira mosolygósan, amire talán csak kevés ember képes ekkora feszültség, és indulat mellett.
- Nem érdekel! Zabáljatok! - válaszolta, majd dühöngve - persze a többi vásárló értetlen tekintetével -, fogott egy gurulós bevásárlókocsit és elkezdte tologatni a tőlünk harminc méterre, míg hajszál híján letudott csillapodni.
- Ne is törődjetek vele skacok! - felelte anyánk. - Na, akkor soroljátok gyerekek! Ki milyen fagyit szeretne? - tette fel a kérdést, és a gyerekek, akár sok kicsiny méhecske máris valósággal körül dongták naiv hízelkedéseikkel anyánkat, akinek ez nagyon is imponált, hiszen mindenkire ráfért egy kisebbfajta szusszanás.
Aztán amikor a gyerkőcök mindannyian fagyis tölcsérekkel a kezükben boldogan nyalakodni kezdtek valamelyik nagyobbacska sor mélyéről feltűnt apánk is, aki minden létező műszaki, elektronikai, és egyéb cikket megnézett, és tüstént bepakolta a legnagyobb fúrógépet, és körfűrészt, amit ember eddig valaha is látott.
- Te ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! - kérdezett rá félig komolyan, neheztelőn, félig pedig tréfásan anyánk , és látszott rajta, hogy kissé meghökkent ettől az egésztől.
- Azt mondtad édes drágám, hogy csináljak csak amit akarok! Hát ezeket szeretném megvenni! Van valami kifogásod ez ellen?! - nézett rá gyanakvó, szúrós szemekkel, és érződött a levegőben, hogy mindjárt azonnal robbanhat egy újabb totális negativitással megtöltött bomba.
- Jól van! Nem szóltam! Kérsz egy kis fagyit! A csoki és a sztracsatella szerintem mennyei! - azzal kicsit provokatívan, bosszantva apánkat anyánk kéjes élvezettel nyalta meg a gombócok tetejét.
Apánk valósággal rögtön kitépte anyánk finom, hattyú-kezeiből a saját adagját és vadállati mohósággal falni kezdte, mintha legalább is saját élete múlna rajta.
-Drágám csak óvatosan nehogy később megfájduljon a torkod! - jegyezte meg félig csípős szellemesség kíséretében, amitől apámnak megint csak kétszáz lett a vérnyomása.
- Na tessék! Nem vagyok már pisis kölyök! Úgy eszek ahogy akarok! - azzal még mohóbban kezdett falni, majd váratlanul akkora köhögési roham kapta el, amire csupán később halála előtt derült fény. Állítólag a folyamatos idegeskedés, stressz annyira megviselték fizikai állapotát, hogy szervezete bizonyos dolgokkal már képtelen volt megbirkózni.
- Édesem, te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! - igyekezett mentegetőzni kicsit anyánk bűntudattal abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja zaklatott, kicsit idegbeteg férjét.
- A kölykök azért kaptak valami ajándékfélét? - kérdezte, és már alig várta, hogy rágyújthasson egy újabb cigire, mert a bevásárlóközpontban tilos volt a dohányzás.
- Hát... nem igazán... - ferdített anyánk, majd fokozatosan figyelni kezdte férje reakcióit.
- Akkor gyorsan vegyünk mindenkinek valami apróságot aztán húzzunk a jó büdös francba! - azzal újabb végtelennek tetsző, örökkévaló spirális kör következett a sorok között, végül aztán, amikor apánk már végképp nem bírta idegileg a sportosztályon kötöttünk ki, és mindenki kapott vagy egy foci vagy pedig egy akkor még méreteséggel büszkélkedő, masszívnak korántsem mondható kosárlabdát, amit pestiesen szólva elpattogtathatott szabadidejében.
- Anyu! Nem veszünk egy LEGO-t? - kérdezte az egyik lány unokatesóm, aki szintén csatlakozott hozzánk.
- Most nem kincsem! Ha jól fogsz viselkedni szülinapodra majdcsak kitalálunk valamit! - azzal már mentünk is tovább hogy idejében mindenki sorra tudjon kerülni, hiszen időközben olyan méretesre duzzadó vásárló embertömegek pillanatok alatt szinte bármit elleptek, amit csak megláttak, vagy megérinthettek.
Közös kis shoppingolásunk így is órákat vett igénybe, és mire jócskán megpakolt bevásárlókocsinkon népes csimpaszkodó, visítozó gyereksereggel megindultunk a pénztárkapuk felé az éppen ott lévő, halálosan unatkozó, fiatalos pénztároslány szinte nem győzött csodálkozni, hogy ennyi mindent voltak képesek megvásárolni, akik ide tévedtek eléje.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - darálta le a szokásos rizsa-szöveget, akárcsak egy jól beállított robot, és érződött rajta jócskán, hogy nagyívben tesz az egész fogyasztói társadalomra berendezkedett, tehát megromlott világra.
Odakint valamivel később az autóparkolóban kisebbfajta szóváltás alakult ki apánk és egy amolyan Hulk-típusú, kigyúrt-agyú, tesztoszteron-macsó között, aki mindennél jobban féltette sportkocsija fényezését, és persze annyira heves birtoklási vággyal szorította meg persze szándékosan dögös, szexis, és kevéske ruhadarabot viselő, idétlen fruska viselkedésű barátnője fenekét, mintha a fiatal nő legalább is egy olyan használati tárgy lenne, akit bármelyik pillanatban félredobhat.
- Kedves Uram! Nincs értelme viszálykodni! Amint látja nem történt semmi! De ha gondolja hívhatjuk a rendőröket is, és majd ők megállapítják, hogy történt-e szabálysértés! - Apánknak azért forgott az esze, mint a borotva, és jól láthatóan a csupaizom macsónak is inába szállhatott maradék, csenevész bátorsága, mert könnyedén legyintett egyet arra, hogy állítólag apánk enyhén megkarcolta a kocsiját, amikor beakart szállni a vezetőülésbe, és ezt hihetetlen nagy sérelemként igyekezett elkönyvelni, de abban a percben, hogy a rendőrség is szóba került a nagy mutáns-macsó már szállt is vissza menő, méregdrága sportverdájába a kis hetyke, tűsarkús barátnője kíséretében és olyan gyorsan eltűntek onnét, mintha ott se lettek volna.
- Hát... mindig tanul az ember valamit! - állapította meg aznapi bölcsességét apánk. - Mindenki legyen becsatolva! Indulunk! - Azzal egy rahedli értékes, furcsa cikkel, és használati tárgyakkal dugig tömött csomagtartóval máris elindultunk hazafelé.

REJŐZKÖDŐ SZEMBESÍTÉS

Hiányzik már nagyon az egykorú,
őszintének mondott barátság biztonság egésze.
A romantika óvó, alkony-dús mendéke,
mozdulatok koreográfia-kecsessége
s a bizonytalan tudatosság:
Vajon életem hamari alkonyán
ki maradhat még hűen mellettem?!

Jól tudhatom immár:
napra-nap miként szirmait elejti sok száz virág;
fokozatosan lebomlok s lemondok
az el-nem-nyerhető boldogságról.
Hiszen ma is tán éppen úgy
odavan egy újabb Élet-töredék.

Jelentéktelen semmiségek nélkül
nem múlik el egyetlen becézhető tekintet
vagy csacska bájos mozdulat.
Nagyon hiányzik már a szív konok
s együgyű bátor merészsége,
még csicsergő szájak folyvást perelnek,
hadakoznak.

Bármikor eltűnhetünk hitvány,
semmitmondó számadatként,
vagy csapongó halálként:
akkor maradhat-e valaki is, aki eljön velem?!

Percek mikró-kozmosza igazgyöngyökként
sírdogál szemeinkben
– elsirattam sokakat már
s többet el nem bírhatok!
– Ellobban majd fejem felett is
az ítélet-óra melyben még
azt híhettük egykedvűen,
és naivan bujkálhatunk,
rejtőzködhetünk.

A lélegzet s pulzus egyelőre
még kimérten, soványan fülembe dobol.
Valaki más érrendszerében
már szorgos kis test növekszik,
gazdagodik s még így se bizonyos majd,
hogy megismerhet engem.
Árván, megadással támasztom kifosztottan,
védtelen-konok elszabadult indulataim lávaköveit,
hogy tönkre ne egyék precízen
felépített munkám s hitvalló szándékaim.

Agyam összetett tekervényei már így is
tartogatják a nagy ötletet,
miről úgy is tudhatom tán halálom
után száz évvel, ha teljesedhetik.
Most, mint akár a vak az éjsötét éjszakát,
szellemjárásként a természet birodalmát
önmagamat muszáj sokadszor elsiratnom
ezerszer változatos alakokban rendületlenül!

A MEGBESZÉLT ÍGÉRET

Kertvárosias, hangulatos kisvendéglőben kezdődött. Olyan helyen, ahol az ember általában megszokta várni kedvese kezét, vagy csupán el-elromantikázgatnak egy könnyed, gyertyafényes vacsora kíséretében az adott szerelmes párok.
Azon a meghatározó, tropikus júliusi estén egy baráti társasággal ültünk be, hogy kicsit elbeszélgessünk. Bár a valódi ok mégiscsak az lehetett, hogy anno gimnazista korában mindenki jelképes titkos fogadalmat tett, hogy ha törik, ha szakad mindenképp tudatni fogja a legközelebbi, bizalmas jóbarátaival azt, hogy kinek miként és hogyan alakult a felnőtt élete?
- Gyerekek! Akkor szerintem akár rendelhetnénk is! - a baráti társaságból máris két élsportoló olimpikon férfi kezdte vinni a prímet, és szerették, ha mindenki issza a szavukat.
Mindenki rendelésbe kezdett. Az immáron gyönyörűséges, kétgyerekes anyukák leginkább salátákat, könnyeden emészthető ételek mellett rakták le voksaikat, míg apukák, szingli pasik kiadós oldalas, sült húsok, és sült krumplikat kértek kivétel nélkül.
- Andriska! Baby! Nem akarlak csesztetni, de milyen egy gagyi kajákat esztek ti?! - kisebb nézetkülönbség alakult ki máris az egyik dögös, kétgyerekes bombázó anyuka és az élsportoló között, amit a többi barát igyekezett elboronálni.
- Figyuzzál Adrienke drága! Ilyen gasztronómiai kérdésekbe légyszi ne menjünk vele, mert ha csak a Cézár-salátádra gondolok rögtön hányingerem támad!
- Biztosan azért érzed ezt, mert túl sok szteroidot zabáltál össze! - mutatta ki a foga fehérjét a csinos anyuka.
- Hölgyeim! Felnőtt, értelmes emberek volnánk, és ráadásul nagyon jó barátok is! Mi értelme van összeveszni?! - kérdezte őszintén, és nyíltan az egyik szerényebben öltözködött úriember, akinek bölcs szavaira mindig is nagyon hallgattak.
- Robinak igaza van! Gyerekek! Inkább kajáljunk és dumcsizzunk, mint a régi szép időkben.
- Ezzel nincs semmi bajom! - adta be a derekát a másik jóképű férfi.
Legalább két pincér is jött a szépen feldíszített asztalukhoz váltott sorrendben. Az ember azt hihette volna a busás borravalóra fájhat kiéhezett foguk, mert addig nem akartak az asztaltól távozni, amíg az egyik olimpikon sportoló látványosan el ne kezdett méregdrága zakója belső zsebeiben kutatni, és ki nem vett, persze csak hatásos csalogató címen egy vaskosabb bankjegyköteget.
- Nagyon köszönjük a kiadós kiszolgálást! - hajította oda nekik az asztalra a borravalót, mintha éhbér, vagy alamizsna volna, amin a két smucig pincér máris kedvére kisebb marakodást rendezhetett, persze csak fű alatt.
Mindenki diszkért étkezésbe kezdett. Míg a hölgyek kissé sznob módon evőeszközökkel, addig a férfiak - kivétel Róbi -, leginkább kézzel szerettek volna hozzálátni a gusztusos, ízletes sülthúsok, rostélyosok elfogyasztásának, aztán amint a hölgyekre néztek szinte azonnal meggondolták magukat.
- Jaj srácok! Ne már! Nektek teljesen elment az a maradék józan eszetek is?! - kérdezte őket kissé kikelve önmagából egy bombázó szőkeség, akit zavart ha másokat piszkálódás, vagy inzultusok érnek.
- Hé, kisanyám! Nyugi van! Ez a két kisstílű pacák az anyját is eladná egy kis mellékesért! Én csak megkönnyítettem valamicskét a dolgukat! Miért volna ez akkora megbocsáthatatlan baj?! - kérdezett vissza markáns tekintettel a sportoló, akibe azonnal megdobbant volna minden női szív.
- Azért mert emberség is van a világon te seggfej! - vette át a szót gimis osztálytársától a másik szexis anyuka.
- Ti most összeesküvést szőttök ellenem, vagy mi van?! Az eszem megáll! Csak egy kis izgalmat akartam volna!
- Akkor sem kell szemétkedni te idióta! - felelte mind a két nő kórusban.
- Jól van már csajszik! Nyugi van! Ha ez megvigasztal benneteket akkor majd később stikában végkielégítést is osztogathatok! - kérkedett kissé nagyképűen a sportoló.
- Látjátok! Jó azért tudni, hogy a seggfejek is seggfejek maradnak sokszor! - emelte égnek a tekintetét a bombázó nő.
- Na, de félre a tréfával! Meséljetek csak! Kinek hogyan alakulgat a ,,nagybetűs" élete?
- Látod édesem, most megfogtál! - a bombázó anyuka máris puccos táskájába nyúlt és egy kisebb halom tökéletes minőségi fényképet varázsolt elő, ahol három gyerkőc nézett sugárzó mosollyal a kamerába miközben a büszke apuka idétlen bájvigyort próbált kierőszakolni szájából.
- Ők az én büszkeségeim! - osztogatta körbe a temérdek sok képet, és csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy mennyire fantasztikus családot sikerült a gimi után összehoznia.
- Gyönyörűségesek! De azért remélem nem annyira rosszcsontok, vagy igen?! - nézett rá szeme sarkából barátnője, akit máris lelkesíteni kezdett a gyerekvállalás gondolata, és most a legkevésbé sem érdekelte, hogy a kánikulai nyárban miként fog festeni szexis bikiniben.
- Igen, azt érzem, hogy fantasztikusan nagy mázlim volt, mert a párom tényleg egy birkatürelmű valaki, aki valósággal a tenyerén hordoz, és a gyerkőcök is rajongásig szeretik őt! Együtt tanulgat velük, és kikérdezi a leckét is! Emlékeztek még azokra a halál unalmas tollbamondás órákra?
- Hát lehet azt egyáltalán elfelejteni? - kérdezett vissza most a változatosság kedvéért Robi.
- Igen kis mackóm! Éva néni egy boszorka volt veled, de azért ő is csak ember volt!
- Már megbocsáss, de sosem értettem meg azok viselkedését, akik örömüket lelik abban, ha valakit szándékosan nyilvánosan megaláznak, vagy becsmérelnek! Ha már így szóba hoztad az olvasónaplóra sem lett volna joga egyest írni! Megcsináltam a feladatot, még ha csapnivaló szarvashibás helyesírással is! - látszott a férfin, hogy borzasztóan megbántott, és magára veszi az elmúlt idők történéseit.
- Jól van kis drágám! Nincsen semmi baj! Már elmúlt! - Adrienne azonnal megfogta bíztatásának jelenként a férfi verejtékező kezét, és Robi ebben a percben nagyon hálás volt neki, akárcsak akkor, amikor kilencedikesek voltak a gimiben, és csak ismerkedett az osztálytársaival.
- Nemrég csináltam egy új vállalkozást! Valami karitatív tevékenység programot is támogatunk! Van erre egy marketingesekből álló kisebb fókusz csoportom! - dőlt hátra lazán a székében az üzletemberforma férfi.
- Na ne beszélj! És honnan vettél rá anyagi forrást?!
- Megfelelő kapcsolatok, némi pénz, és bizalom a kapcsolata manapság szinte mindennek gyerekek! - intézte mindenkihez a szavait.
- Hú! Ez nagyon durva kis haver! Ha arra gondolok, hogy gyerekkorodban mindig a mi pincénkbe bújtál el a nagyobb fiúk zaklatásai elől, és közöd nem volt egyetlen matek órához sem, akkor ez meglepően... bravuros teljesítménynek számít! - csapta össze két tenyerét az anyuka.
- Jól van csajszikám! Gúnyolódj csak, ha tetszik, de én akkor is tudom, hogy mit tettem le arra a bizonyos asztalra, ha tudni akarod! - kérte ki magának a sikeres üzletember.
- Jól van Andriskám! Senki sem kérdőjelezi ezt meg, csak hát... azért mégiscsak különös, hogy egyeseknek milyen jól megyeget, míg mások a büdös életben sem boldogulnak! - iróniának szánta a dögös anyuka, ám valahogy pengeéles megállapításra sikeredett.
- Csak azért nem kopok le innét máris, mert nagyon közeli barátaim vagyok! Ezt jegyezzétek meg!
- Hú! Nézzétek a menő, macsó pasit! De beijedtem! Na, akkor skubizzál kishaver! Én már akkor szexeltem, amikor te még csak a homokozóban tologattad a matchbox-autóidat!
- Hé, gyerekek! Légyszíves! Ne ugorjatok egymás torkában! - igyekezett kevés sikerrel csillapítani a pattanásig feszülő indulatokat Robi.
- Robikának totál igaza van! Igyunk és együnk, és közben dumálunk! Mi ebben olyan nehéz?! - kérdezett vissza a bájos szőkeség.
- Na, látod! Ez az egyetlen jó gondolatod ma este! - egy hajtásra kiitta a tequila-koktélt az üzletember férfi.
- Tényleg, ha már így szóba hoztuk Robikám mesélj nekünk egy kicsit az életedről, ha szépen megkérünk! - sóhajtó, flörtölő, szexis pillantásokat küldött felé a csábos anyuka.
- Hát... mit szeretnétek hallani...? - kérdezett vissza szokásához híven alázattal, és félszegen.
- Például, van már barátnőd, család, vagy ilyesmi? Mik a terveid a jövőre nézve és hasonlók? - adta a szájába a kérdéseket Adrienne, aki most kamatostul szerette volna babusgatni, pátyolgatni régi kedvencét, mert úgy megesett rajta a szíve.
- Hú! Hát... bölcsészkén végeztem, és tanítottam öt és fél évet törit, és irodalmat vegyesen... aztán kirúgtak, amit manapság önkéntes felmondásnak hívnak. Igaz voltak magántanítványaim egy másfél évig aztán azt éreztem ez már nem az a pálya, ahol eltudnám képzelni az életemet.
- Pedig fogadni mertem volna kishaver! - szólt közbe az olimpikon.
- Jaj Gyuri kussolj egy kicsit, különben a szádra ülök! - torkolta le bosszankodva Adrienne a férfit, aki azon nyomban elhallgatott, amint meglátta a hölgy villámokat szuró tekintetét.
- Robikám drága! Ne is figyelj Gyurira! Csak süketel össze-vissza, de mi isszuk a szavaidat! Beszélj csak nyugodtan. - bíztatta a szőkeség, és Robi újfent hálásan nézett rá, hogy legalább van, akire ténylegesen számíthat.
- Később volt mennyasszonyom is! Valódi földre szállt angyali hölgyemény, de az apja kategorikusan kijelentette, hogy a kislányát gazdag, tehetős embernek szánja, és hogy kopjak le az életéből! Aztán bekövetkezett a szakítás... - hatalmas, mohó kortyot nyelt a kólájából, mert az alkoholt sosem szerette.
- Szegény kis drágám! Biztosan nagyon nehéz lehetett! Ha a kezem közé keveredik az a kis ribanc meglássátok megemlegeti, hogy otthagyott egy ilyen aranyembert!
- Azért ne vidd túlzásba csajszi! Lehetséges, hogy Robika viselkedése volt az, ami elüldözte a csajszit! - vélekedett az üzletember, mint aki mindent jobban tud!
- Te most szívatni akarsz bennünket ugye, kishaver?! Robika a legfantasztikusabb ember, akivel valaha is találkozhattunk! Szerintem inkább szerencsét kellene adni a sorsnak, hogy ismerjük őt! - jelentette ki határozottan, de dagadó büszkeséggel is, míg Robi nem győzött pirulni.
- Jól van! Velem lehet tárgyalni! De akkor engedd már meg nekem légyszíves, hogy megkérdezzem ki szakított kivel, vagy hogy is történt a kis szerelmi jelenet?
Ebben a percben kivétel nélkül mindenki a piruló Robi felé fordult, és ácsingózó kíváncsisággal lesték minden aprócska mozdulatait, mintha az életük függne tőle. Robi pedig igyekezett mindent elmesélni, bár a kínos, vagy titkos, senkire sem tartozó bizalmas részleteket szándékosan kihagyta.
- Baszki! Ez aztán a story! Haverkám, te aztán tényleg vérbeli történetmesélő vagy! Bocsáss meg, de képtelen vagyok elhinni, hogy egy dögös bombázó ágyba akarna bújni veled! Ne haragudj, haver, de sajna ez van! - közölte az üzletember és az olimpikon egyetértően.
- Semmi baj! Ezzel én is sokáig így voltam... - jegyezte meg Robi szabadkozva. A várva várt meglepetés csupán csak most érkezett el. Váratlanul felbukkant a díszes asztaluknál egy egzotikus, modellalkatú szépség, akinek olyan mennyország-mosolya, sugárzó angyali lénye volt, hogy a férfiak többsége szabályosan legszívesebben azonnal csorgatni kezdte volna a nyálát.
- Szia édesem! Bocsáss meg, hogy ennyire későn, de ma totális bolondok háza volt a munkahelyemen! Ugye nem haragszol nagyon? - kérdezte sugárzó mosoly kíséretében az őzikeszemű, ragyogó szépség, miközben könnyed puszit adott Robi arcára, aki megilletődöttségében úriemberként azonnal felállt, hogy hellyel kínálhassa párját.
- Tessék parancsolj helyet foglalni... - állt fel ülőhelyéről, és megvárta, míg fantasztikus barátnője leül az öt fős társasághoz. A legtöbb hölgy így sem győzött álmélkodni, hogy Robi talán mégsem mondott mindenben igazat nekik, ha ilyen bombázó barátnőre tett szert.
- jaj... milyen udvariatlan is vagyok! Hadd mutassam be nektek Dr. Vadász Angélát, aki egy fantasztikusan közvetlen, és tüneményes hölgy, és remélem nem haragszik meg érte, de a párom is! - már megint jócskán elpirult.
- Ez az hapsikám! Na látod! Ezt már nevezem! Fantasztikus! - gratuláltak neki a férfiak kezet fogva vele. Kicsit talán mindenki úgy volt Robi életével, hogy hitte is, meg nem is, amit hallott.
- Annyira sokat hallottam már rólatok, hogy szerettem volna személyesen is megismerni benneteket! - válaszolta Angéla, aki egyszerre volt határozott, magabiztos ugyanakkor nagyon jól érette, hogy hogyan legyen laza és könnyed is a beszélgetési stílusa.
- Részünkről a szerencse csajszi! Annyira örülönk, hogy végre Robi is megtalálta a boldogságot! Már nagyon megérdemli!
Eget rengető tapsvihar kísérte szavait, és minden baráti arcon látszott, hogy talán Robi is megérdemli a várva várt boldogságot, ami valahogy mostanáig törvényszerűen minden esetben hajlamos volt kikerülni őt.
A nap hátralévő részében főként a hölgyek vitték a beszélgetés további ismerkedős fonalát, míg az urak kedvükre hegyezhették a kíváncsi füleiket egy-egy izgalmasabb, szaftosabb történet hallatán. Róbi nem győzött később hálálkodni barátnőjének, hogy kisegítette a bajból, mertha nem jött volna el, talán még azt gondolhatták volna, hogy nincs is megálapodott magánélete.

KÜLÖNÖS EGYETEMI NAP

Eleinte élveztem, hogy már senki sem kezel úgy, mint az árnyékától folyamatosan megijedő, pisis kisfiúcskát, aki azt sem tudja, hogy hova bújhatna el egy szupertitkos búvóhelyre, hogy megúszhassa a hétköznapok sokszor brutálisan könyörtelen Nyilas Misis-hétköznapjait.
Bár sosem voltam az a tipikusan kérkedő, nagyzoló, vagány alkat, aki ha történik vele valami azt azonnal széjjel kürtöli mindennek, és mindenkinek, mégis valami jóleső, zsongító meghatottság féleséget éreztem valahányszor csak végig mentem kissé sietve a Rákóczi út és az Astória kereszteződésén, miközben néhány anyázó, vagy épp szándékosan türelmetlenkedő autós a kelleténél kicsit erősebben kezdett káromkodni, és dudálni mikor melyik volt kéznél.
Mikor csak leültem - rendszerint -, a hátsó ülésen hátat fordítva a legtöbb utasnak az történt, hogy váratlan azonnalisággal leült mellém egy hihetetlenül sugárzó, korom béli bombázó hölgyemény, aki ahelyett, hogy elkezdett volna megismerkedni velem, vagy ne adj 'isten kicsit mesélni magáról, az életéről azonnal méregdrága táskájába nyúlt a nagyméretű Tabletjéért és máris lázas kíváncsisággal böngészni kezdte a netet. Tehát a további kölcsönös kommunikációnak nem sok értelme volt.
Egyébként is telve volt a lelkem kisebbrendűségi komplexusok, és egyéb lélektani nyavalyák egész tárházával, így legtöbb esetben mindig búskomor, elcsigázott, vagy épp csak totálisan kikészült arckifejezést vágtam a világban, vagy a legtöbb esetben meredten, bambán bámultam ki a nagy téglalapméretű busz ablaküvegen.
Aztán akadtak ún. jobb napjaim is, amikor egy-egy kedves, bájos Pocahantas kedvesen, már-már aggódva érdeklődött, hogy minden rendben van-e velem, és nincs-e szükségem esetleg bármire?
- Kedves, hogy érdeklődsz tényleg! Nincsen semmi baj! - Meglehet erős túlzásokba esetem, mert akkor gyakorta forgatni kényszerülök mindkét szememet, és azok, akik nem ismernek azt hihetik, hogy épp akkor szabadultam a diliházból.
- Te annyira... érdekes fiú vagy... - jegyezte meg egyszer egy csinoska egyetemista, aki szintén az Astoriánál szállt le, és közvetlenül elbeszélgettünk egymással, ám az elérhetőségek megadása valahogy rendre elmaradt.
- Hát akkor szia... - köszönt sugárzó angyal-mosolyával. - Remélem, még összefutunk...
- Az nagyon jó volna... - kiáltottam reménytelen Zsivágóként utána, de aztán hamar rájöttem, hogy ez csupán a kölcsönös mismákolós gesztusok újabb manipulációja lehetett, semmi több.
Nem sokkal később felszállt négy-öt jómadár. Azok a tipikus ,,szándékosan vagánynak akarok látszani, de minek" típusba sorolható kamasz srácok, akik harsányak, tüntetően hangoskodásukkal akarták mindenképp felhívni elsősorban önmagukra a figyelmet. A legtöbb utas vagy szándékosan ügyet sem vetett rájuk, vagy a tespedt, megalázott tunyaság, közönyösség álarca mögé igyekezett elbújdosni, hogy fizikai konfrontációra még véletlenül se kerülhessen sor.
- Hát te meg mit bámulsz nagyapó?! - kezdtek heccelni egy idős aggastyánt, akinek ősz szakállas arcán jócskán meglátszottan az idővájta barázdák, és úgy tűnt kissé mérges is, hogy miért pont őt szólították meg, ráadásul ezek a hitvány, semmirekellő fiatalok.
- Komolyan mondom vicc az egész, hogy milyen embereket látni! - kiáltott fel egy másik suhanc, amint tetőtől-talpig részletesen végig mustrálta az öreget.
Az öregnek sem kellett ám több. Váratlan villámgyorsasággal talpra ugrott, úgy hogy a legtöbb ember el se hinné, és visszakézből szájon vágta az imént tiszteletlenül, lekezelően beszélő kamaszfiút, aki menten elterült a rázkodó buszpadlón. A több utas helyeslően hümmögött párat, vagy inkább oda se nézett. Úgy voltak vele, ha verekedésbe keverednek inkább ússszák meg ők bajt, semmint az öreg nyugdíjas.
A másik négy kamaszfiú egyből úgy kezdett reszketni, akár a nyárfalevelek a csípős őszi időben, és szemlátomást útmutatást vártak a hanyadt esett vagány fiútól.
- Mi a faszt bámultok rám ti idióták?! - kérdezte őket ingerülten, szemlátomást teljesen kikelve magából. - Segítsetek, húzzatok fel! - Néhányan megfogadták, majd együttes erővel segítettek neki felállni, miközben azért kapaszkodni kellett, mert a busz nagy svunggal hajtott át a kereszteződéseken.
- Húzzunk innét a büdös picsába! - adta ki a vezényszót a kamasz srác, majd éppen akkor szálltak le mind az öten, mikor a semmiből egy kalauz férfi felvette a karpántos jelzését, és kérte volna tőlük a jegyeket, bérleteket.
Az utasok többsége jól hallhatóan nagyot lélegzett az általános megkönnyebbüléstől. Talán még én is, mert gyerekkoromból bizony-bizony jól emlékezhettem kacifántos, és viszontagságos pokolbéli megleckéztetések özönére.
Néhány megállóval később én is inkább úgy döntöttem, hogy leszállok, és megvárom inkább az egyik utcasarkon - persze közel a Múzeum körúthoz -, az ötfős egyetemista hölgytársaságot, akikkel bátran mondhatom a néhány éves pályafutásunk során egészen kellemesen, és őszintén összeszoktunk. Végre azt érezhettem a körükben, hogy talán én is érek valamit, és hogy emberből vagyok. Néhány percig így is várni kellett mire nevetgélve, csacsogva egymás jóízű, kissé provokatív viccein megérkeztek a hölgyek, és néhányan arcra puszival üdvözöltek, ami kissé szokatlanságszámba ment, még így felnőtt koromban is.
- Szóka csávókám! Na, mi a pálya? - puszilt máris körbe a vagányabb Kati, mert (ti. három Kati is volt meghitt kis kompániánkban)
- Ö... ízé... fantasztikusan csinos vagy... - hebegtem jócskán elpirulva, mert vagány Kati szinte azonnal flörtölő, csábító pillantást vetett rám, mint akinek egyenesen hátsó szándékai vannak.
- A többiek...? - kérdeztem.
- Majd jönnek! A Dózsa György úti koleszban mindig is katasztrófaközeli állapotok uralkodtak, úgyhogy! - teátrálisan széttárta karjait, melyeket kellemesen bronzbarnára sütött a napsugár mellett, - attól függően, hogy hideg évszak volt-e -, a szoláriumos, mesterséges D-sugár.
- Mondd csak, mackókám? Hogy állsz a szófajtannal, mert engem már az agyhalál kerülget stikában! - látványosan hozzám dörgölőzött, mintha én legalább is az éppen aktuális pasija lennék, nem pedig egy átlagos, totális lúzer-ostoba, aki abban a kivételes szerencsében részesül, hogy egy ilyen babonázó istennővel válthat néhány szót. Szívemben mégis másba voltam romantikusan belezúgva.
- Sziasztok emberek! Régóta vártok itt? - végre feltűnt az egyik századfordulós, felújított, graffitikkal kidekorált háztömb mögött a hölgybanda másik fele persze széles vigyor kíséretében.
- Mackókával éppen rátok gondoltunk! - mosolyodott el rejtélyesen grimaszt vágva vagány Kati, és egy pillanatra ténylegesen úgy tűnt nekem, hogy a másik Kata, akibe belevoltam zúgva ezt mintha tűntetően zokon vette volna. ,,Csak nem lesz megint féltékeny rám, egy félreértés miatt, mint a múltkor is tornaórán?" - ejtett gondolkodóba az eset.
- Szia édesem! - imádott Katámtól arcra puszit kaptam, mert megbeszéltük, hogy ,,drágámnak" vagy ,,édesemnek" fogjuk egymást szólítani, legalább is nyilvános körökben, így nem olyan feltűnő, mintha csak két elveszetten árválkodó, hajótörött szinglit látna az ember. Katába azért voltam egyéb iránt fülig szerelmes, mert minden aprócska, jelentéktelennek tűnő nőies mozdulatában annyi kifinomult, légies, játékos, és egyszersmind könnyed elegancia bontakozott ki, amitől a legtöbb precízen figyelő férfi - szó szerint -, azonnal bezsongott.
- Csak nem rám vártatok? - kérdezte máris szempilla-rebegtetős, már-már kissé provokatív, szívdöglesztő romantikával.
- De dárgaságom! És a Ramiék merre vannak? - kérdezett vissza vagány Kata, aki most - feltételezhetően, hogy imádott barátnőmet kellően felbosszantsa -, máris játszadozni kezdett kopaszodásnak indult haj csomóimmal.
- Rájuk attól tartok még várnunk kell! - Kata, hogy le ne maradjon a flörtölésből máris tűntően belém karolt, és látványosan, akár egy édes kiscica babonázó testével hozzám simult, hogy érezzem fantasztikus teste érzékiségét. Meglehetősen két tűz közé kerültem.
- Akkor mit szólnátok hozzá, ha addig bemennénk a folyosóra, és megskubiznánk az irodalmi füzeteket. Lehet, hogy a kuponkódokért még kedvezményeket is kaphatunk. - javasolta, és máris elindult a felújított A-betűs épület irányába, míg mi együttesen követtük.
Barátnőm rögtön kiszúrta, hogy számomra meglehetősen érzékeny témának bizonyult a jegyzetkuponok említése, elvégre én költségtérítéses képzésben voltam, magyarán jócskán a pénztárcámba kellett nyúlnom, ha kiakartam fizetni a minden hónap első Hétfőjén esedékes tandíjat, méghozzá két szakon!
- Édesem! Kérlek ne legyél már olyan kis durci mókus! - bújt hozzám szerelmesen, és egyetlen, jelenős percre még én is elhitettem önmagammal, hogyha egy ilyen földre szállt fantasztikus angyal lehetne életem végig mellettem talán önsajnálati pesszimizmusomat, kisebbrendűségi komplexusaimat is végérvényesen elátkozott múltamban hagyhatnám.
- Bocsáss meg, csak tudod... elméláztam valamin... - arról természetesen nem mertem szólni, hogy mikor egyik csoporttársunk tűntetően kidobta az akciós kedvezményeket érő jegyzetkuponjait a szemétbe én türelmesen megvártam míg elmennek valami kajálni az iskolai büfébe és hát - tetszik, nem tetszik -, alaposan turkáltam vagy tíz masszív percen át a szemétben mire a kuponok nyomára bukkantam. Bevallom szégyelltem is magamat, meg nem is, mert bizonyos méregdrága tankönyveket nekem ugyanúgy meg kellett kötelező érvénnyel vásárolnom, mint bárki másnak, és szüleimnek akkoriban így is lehetett éppen elég gondja és baja.
Mint valami elfuserált hős baktattam a földszint alatti kis picehelységben lévő jegyzetboltba a kedves nagymamakorú, idős hölgy kisebb meglepetésére, aki mintha tudta volna, hogy sokszor mennyire sanyargatott tud lenni az egyetemisták élete, és azonnal hozta a kért tankönyveket, és fogadta el a kuponokat. Rajongásig szerettem ezt a kedves hölgyet, mert lehetett vele beszélgetni jóformán bármiről. (utóbb még a vérvétel kínos incidense elől is az ő boltjában találhattam magamnak óvó búvóhelyet)
- Ugye minden rendben van fiatalember? - kérdezett vissza, amikor már így is füzetekkel telezsúfolt táskámba igyekeztem óvatosan begyömöszölni a kért méregdrága köteteket.
- Minden rendben lesz... ne tessék nyugtalankodni... - próbáltam megnyugtatni, ám nem sikerült valami bizalomgerjesztőre a dolog.
Mikor újra felmentem a tágasan berendezett aulába, ami a közös gyülekezőhelyünk volt a csajos társaság összes tagja összetolt székeken üldögélt, és szemlátomást kacagós jókedvük kerekedett, hiszen az egyik hölgyet a Timit - mint utóbb kiderült - máris eljegyezték, és dicsekedve, ujjongó boldogsággal mutogatta a becses csillogó kis karikagyűrűt gyűrűsujján, míg mind a három Katát - közöttük imádott szerelmemet is -, majd megette szó szerint a sárga irigység, hogy vajon én, mint botcsinálta, romantikus lovag vajon mikor fogok égre hattyú-finom, gyerekes ujjacskáira gyűrűt húzni?
,,Hát erre azért még illik várni - gondoltam. Legalább is addig míg a diplománkat kézhez nem vehetjük!"
- Olyan jó volna, ha azon a hülye verstanon végre verseket írnánk, vagy klasszika filológiával foglalkoznánk! - vetette fel az ötletet ezúttal egy hippi kinézetű, varkocsos frizurát viselő Kriszta.
- Ebben teljesen egyetértek veled! - jelentettem ki, és éreztem, hogy a kis baráti társaságban szinte mindenki így is gondolja, mégsem mernek semmit se csinálni. Ki tudja miért nem?
- Szerintem beszéljünk azzal a seggfejjel! Csak nem lehet akkora pöcs! - tapintott a lényegre vagány Kata. Ebben később már egyöntetűen mindenki egyetértett.
Barátnőm lélekerőt, magabiztosságot sugárzó, átható, mélyen érző pillantását kerestem, és olyan jó volt egész lényemmel belekapaszkodni, hiszen szavak nélkül is egyek lehettünk szinte mindenben.
Később aztán - ahogy mondani szokás -, dimploma évében fordult a kocka. Barátnőm életébe belépett egy másik férfi, és bárhogy is tiltakoztam, ágáltam ellene Kata úgy nézett ki meggondolta magát az érzéseit illetően, hiszen egyik napról a másikra totálisan belezúgott Bálintba, aki menő öltönyben, és sportkocsiban feszített tökéletes hasizmos testtel, míg nekem jogsim se volt. (igaz nem is nagyon akartam)
- Figyelj csak édesem? Egy percre beszélgessünk! - máris húztam félre, míg a legtöbb hölgy kíváncsin pusmogni kezdett, hogy vajon most mi fog történni kettőnk között.
- Drágám! Ezt talán nem most kéne! Mindenki minket néz! Vérciki az egész!
- Engem az érdekelne, hogy érzel-e bármit is irántam a barátság mellett? - nyílt, komoly kérdés volt sok időt vett igénybe, mire úgy ahogy átrágta magát a megfelelő válaszon.
- Mit akarsz mit mondjak neked?! - kérte ki magának türelmetlen zaklatottsággal.
- Nem szeretem ha manipulálnak, vagy ha játszadoznak az őszinte érzéseimmel! Miért csináltad?! - annyira szomorú, elveszett, kétségbeesett voltam, hogy kis híján elbőgtem magamat.
- Édesem! - fogta meg szőrös kezeimet. - Te nagyon fontos része vagy az életemnek, és meglásd, ha diplomát kapunk együtt fogunk röhögni az egészen! - kezdte. - Megismerkedtem valakivel... - halk, kifejező sóhajt hallatott.
- Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy tűnjek el az életedből, mintha nem is ismertük volna egymást?! - álltam valamivel tökösebben a sarkamra.
- Nézd! Ami kettőnk között történt az leírhatatlan, fantasztikus volt, mert valódi, és őszinte volt... de az emberek változnak... - látszott rajta, hogy római orra bevörösödik, és a sírás határán áll, akárcsak én, de most kivételesen én adtam oda a tiszta zsebkendőt, hogy megpróbáljon megnyugodni.
- Te egy fantasztikus, és csupaszív, imádnivaló férfi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valahol vár rád az igazi, ezért kell lezárnunk a kettőnk dolgát! - fájdalmasan szakadtak ki enyhén telt ajkai közül a megkeseredett szavak, melyekkel néhány hete még a fülcimpáimat puszilgatta.
- Hát... értem! Akkor sok boldogságot! És bocsáss meg, hogy betolakodtam az életedbe! - már épp készültem sarkon fordulni, amikor ő sem bírta tovább és kissé kikészülve a tartós érzelmi sokktól utánam szaladt, megfogta izzadós, nagy kezemet maga felé húzott és tartós, rázkódó zokogások kíséretében hosszú pillanatig egymást átölelten próbáltuk megvigasztalni a másikat.
Később felhívtam a régi mobilján, de mintha fiatal feleség-hangja megváltozott volna és átadta volna magát egy szürke hétköznapok gondjaitól megkeseredett asszonynak, aki akarta volna a változásokat, meg nem is!

AZ EGYEZKEDÉS NEHÉZSÉGEI

Akár egy eltussolt, vagy kiteregetett botrány,
bulvármédia-összeesküvés,
olyanná vált ez a hazug, alamuszi világ.
Karcsúsított, agyon-plasztikáztatott
cicababa-dívák pofozzák,
anyázzák le egymást élő nézettséget
produkáló show-műsorokban míg a horgolt,
nagymamás csipketerített-bikini fazon
a legfrissebb férfimagazinok címlapfotói töltik be.

Romantikus bársoly függörny- kulisszák mögött
egy-egy derengő,
félhomályos akt-modell kéjes nyújtózkodása.
Sejtelmes céda, mihaszna Kor,
vagy csupán csak könnyedén feledhető?!

Egymást szapulják, földbe döngölik ki így,
ki úgy s mind egyetlen léggömb-esélyt
latolgat magában:
hogyan tehetne szert milliókat
érő álom-karrierekre,
luxus-vállalkozásokra?

Álkézfogások, álérzelmek közhelyei,
akár a záptojások rothadó szagai
igenis megbüdösödtek.
Örökös vadbarmok-perpatvart
ötperces bálványokér csinálnak?
Vajon kiknek éri meg mindez?!
Hazug, áskálódó igazságaik
már mind megfojtják egymást.

Karnyújtásnyira lerakódik mindenki
lelkében a megvesztegetett szenny,
mint a világ formálható salakanyaga.
Már senki sem kérdezgeti inkább szűz üveglap,
vagy befagyott lehetőség akar-e lenni?
Kiégett, hajótörött vakszerencsék csapdájában.
Mögöttük mind-mind kigyullad
s fellázadnak a feledhető Idő masszív,
ódon fogaskerekei.

Langyos fél-éber,
hiábavaló félig-életet produkál
naponta e mostani.
Kiegyezni vagy megmenekülni
már szinte semmi áron nem lehet.
Depressziós ördög-görcsök között
orsóvá gombolyodva,
ha bárki még megmaradhatott volna,
hogy tarthassa,
felnevelhesse a többieket.

Az értéktelenné aljasult létezést
míg így is maradt,
aki fél kockára tenni!
Panaszok vetésére ritkán,
ha érik kaján dac-termés,
mikor immár a közönyösített unalom
vakmerősége homokba dugja inkább csíráit.
Léttelen tengődni igyekeznek
útban a hiányt-szegő Halál felé!

A TALÁLKOZÁS ROMANTIKÁJA

Szándékosan a pirkadó hajnal legleső sugaraival sétált ki kicsit magányosan, leszegett fejével a harmincas férfi.
Középkorú szülei még javában aludtak, bár kétségtelen, hogy a családtagok többsége - kivétel nélkül -, mind koránkelőnek számított. Valahogy mindig is megnyugtatta a hullámzás. Mintha hableányok, vagy szirének édes-bús, romantikus énekét hallgatná, és a csönd falain csupán csak a zene éteri dallamai hatolhatnának át.
A kis lélekvesztőnek tűnő komphajó éles, harsány kürtjelzést adott, amint befordult a hangulatos kis öbölbe, ami mellett a turisták rendszerint fürdeni szoktak.
A kikötőben veszteglő, most csupán ide-oda libegő kisebb halászcsónakok szinte mindig jobb kedvre derítették. sokszor eltöprengett azon, hogy mi lett volna, ha mennyasszonya őt válassza ahelyett a jóval idősebb, dúsgazdag üzletember helyett, aki valójában senkit sem szeretett, egyedül csak a profit és a minél több haszon érdekelte.
,,Talán minden ember eladja önmagát, vagy csupán köt egy alkut, amiből később lehetetlenség kiszabadulni?" - tette fel magának a kérdést.
A hajnali reggelben delfinek játékos-pajkos kis csapata bukkant fel. Úgy tűnt mintha egyre közelebb, és közelebb merészkedtek volna egész a homokos partvonalhoz közel. Mintha egyáltalán nem félnének az emberek közelségétől.
,,Az emberek miért nem tudnak előítéletek nélkül őszintén, közvetlenül megismerkedni a másikkal? Miért kell homályos, alattomos kis intrikákat, játszmahelyzetekbe kényszerülniük?" - töprengett, de rendszerint, amikor már ráérzett a valódi válaszra, mintha megint más gondolatok kezdtek volna fészket rakni a fejében.
Megbűvölten nézte a fodrozódó, hullámtarajos vizet. Talán a reggeli apály lehetett az oka, hogy a végtelen kitárult körülötte, és kicsit talán eggyé is vált a mindenséggel.
Váratlanul néhány halászember jelent meg. Egy nagypapakorú, és egy húszas évei elején járó férfi. Kicsit csodálkoztak azon, hogy nem csak ők egyedül a koránkelők. Kedvesen intettek felé, és üdvözölték:
- Kalimera, Kalimera!
Azzal a fiatal férfi, aki vélhetőleg az öregember unokája lehetett megtolta a súlyos fából készült halászbárkát, míg az öreg a hálók gondos átvizsgálását végezte. Reggel a legjobb a kapás. A fiatal könnyed szökkenéssel pattant be az öreg mellé, és párszor felhúzta a motor zsinegét, mire a bárka morgó, köhögő hanggal beindult, és a nyílt víz felé vették az irányt. A fiatal férfi még jól láthatta, amint a hatalmas tenger közepén a fiatalabb férfi hatalmas halászhálót dob a vízbe, és visszatartott türelemmel várakoznak a csónakban, hogy jöjjenek a halak.
A reggeli órák környékén a nap megint bolondját járattal a férfival. Mintha szándékosan perzselő kályhamelegre vette volna a figurát, mert fél hétkor már alig-alig lehetett a homokos parton megmaradni, hát még egy olyasvalakinek, aki, ha túlzásba viszi a napon való tartózkodást kissé undorító vöröses, fájdalmas hólyag szerű kelések kezdik ellepni bőrét. ,,A fenébe! Nem ártott volna, ha kiveszi az egyik hátizsákból a naptejet!" - mérgelődött kicsit magában, miközben feltűnően lassított felvételek módjára közelített felé két bikinis bombázó hölgy, akik barátnők lehettek, hiszen egyszerre futottak - reggeli edzés gyanánt -, az immáro jócskán szikrázó napsütésben.
- Hello dear boy! - köszöntötték mindketten, csábos, flörtszerű mosoly kíséretében, és mivel a fiatal férfi jócskán elpirult szerénységében a két bikinis hölgyemény jókat kacagott ezen. Úgy tűnt, mintha mindketten nagyon is szimpatikusnak találták volna a különös férfit.
Ma is ugyanolyan napnak ígérkezett, akár a többi. Szülei nemsokára felfedezik, hogy már megint elcsatangolt a szállodából. Anya halálra izgulja magát, míg apja jócskán felidegesedve valóságos, zsigeri patáliát rendez a kötelességről, és a felnőttek felelősségéről. ,,Miért kell állandóan veszekedni?" - tett fel magának egy újabb megválaszolásra váró kérdést.
Valamivel később nyolc óra felé - amikor a szállodai vendéglátás keretében rendszerint már felszolgálják a reggelit, visszaballagott a szállodába, és szándékosan a kis étkezőhelység előtt vezetett el az útja, hogy szülei idegeit mindenképp megnyugtassa nem esett semmi baja.
- Hát te meg, hol mászkáltál?! - förmedt rá lekváros pirítósa, nagy adag feketekávéjából fölnézve a jócskán ideges apa.
- Egy kicsit lementem a partra... - felelte leszegett, alázatos fejjel, mert apja jelenlétében - legalább is az utóbbi években -, hajlamos volt egy kis senkiházinak érezni önmagát.
- De azért jól érezted magad ugye, kincsem? - kérdezte az anya, aki boldog volt, hogy felnőtt fia önállóan is képes döntéseket hozni, és cselekedni, ha szükséges.
- Fanasztikus a tengeri víz hőmérséklete! - közölte. - Akkor én felmehetek a lakosztályba?
- Máris adom a kulcsokat! - az anyuka kicsit hosszabb ideig kotorászott a nagyméretű táskában, melyet kedvezményesen sikerült lealkudnia az egyik szupermarketben, ahol szinte mindent be lehetett szerezni az élelmiszereken túl is.
- Köszönöm! Akkor később találkozunk! - válaszolta a felnőtt férfi, azzal már ment is villámsebesen, mert képtelen lett volna továbbra is állni apja gyanakvó, kirívó tekintetét.
,,Miért kell az apjának azonnal kinyírnia minden jó hangulatot?" - törte a fejét, amint felballagtott az emeleti lakosztályukba. Néhány kamaszkorú, csinos, napbarnított lány kezdett fütyülni utána. ,,Vajon miért csinálták? Sosem tartotta magát hú, de jóképű fickónak, de hát ízlések és pofonok?"
Gyorsan belépett a szobába, és átöltözött. Csak ne kelljen ma is városnéző turára mennie a szüleivel, mert már a zsigeri rosszullét kerülgette. Anyát mindennél jobban szerette, de úgy érezte apja egész hozzáállása és viselkedése egyes egyedül csakis arra irányul, hogy őt megalázza, méghozzá nyilvánosan, mert úgy sokkalta hatásosabb az érzés.
Később szülei is befejezték a szokásos reggeli rutinjukat, és visszamentek a lakosztályukba.
- Ha nem gond, akkor szeretnék kicsit egyedül lenni... - kérte elsősorban anyját a felnőtt férfi.
- Csak nem ettél valami romlott ételt? - aggódott az anyuka máris.
- Nem, csak bizonyos dolgokat szeretnék átgondolni.
- Na tessék! Jó drága pénzbe került ez az utazás, és akkor mit akar az én felnőtt fiam, gondolkodni, meg elmélkedni egyedül! Miért nem mentél szerzetesnek akkor?! - idegesítette fel magát szükségtelenül az apa.
- Apukám! Ne gyerekeskedj! Ha Tóni egyedül szeretne maradni akkor mi elmegyünk császkálunk egy kicsit a városban! - azzal az anyuka már vette is a vászonból készült táskáit, napszemüvegét rövídre nyírt hajába tűzte, kényelmes halásznadrágot vett fel és készen állt az indulásra, míg az apuka jóformán sehol sem tartott az öltözködésben.
Így is husz percbe biztosan beletelt mire mindketten nekiindultak várostnézni, és vásárolgani, míg a felnőtt férfi végre egyedül maradhatott a szobában.
Pár gondolatot önkéntelenül is lefirkantott, kisebbfajta határidőnaplójába, majd azon kezdett gondolkozni, hogy talán lemegy az ebédlőbe, elvégre nemsokára úgy is ebédidő, és hátha sikerül megismerkednie egy hölggyel, aki a barátnője lehet, akár még hosszú távra is. Bár kicsit mindig hajlamos volt lemondani a boldogság igényléséről, rájött arra, hogy muszáj volna bizonyos dolgokat neki is megpróbálnia, hátha bejönnek.
Komotos lépésekkel sétált le az étterembe, s míg a legtöbb szakács csak nézte, hogy mit keres itt egy lézengő, szállodai vendég, amikor így is bőséges két óra van az ebédig a felnőtt férfi csöppet sem zavartatta magát. Helyet foglalt egy hátsó sorban árválkodó asztalnál, és saját gondolataiba merült.
,,Vajon Kata most hogy érezheti magát? Vajon megtalálta azt, amit vele képtelenségnek tűnt megvalósítani? Már több mint öt éve hogy szakítottak, és azóta jóformán csak Kata csajos barátnőin keresztül beszélgettek, ha egyáltalán szót váltottak egymással. Pedig Kata anno hogy fogadkozot, és igértetett, hogy nyáron mindenképp meglátogatja és alaposan kivesézik az élet nagy, visszatérő sorskérdéseit, ám erre igazából sosem került sor. Most meg itt van, ahol a part szakad, és ahelyett, hogy kicsit élvezni a nyaralást és örülne az életnek olyan akár egy besavanyodott, ecetes uborka!"
Később egy ötfős csajos baráti társaság bukkant fel szinte a semmiből. Mind az öt hölgyemény sugárzóan ragyogó, és hihetetlenül gyönyörű, egzotikus volt. Persze mindannyian lebarnultan, és persze bikiniben hódítottak, és úgy vigyorogtak, akár a vadalmák. Nem sok kellett, hogy észrevegyék a magányosan, kicsit szomorkodva egyedül üldögélő férfit. Egyikük angolul suttogott valamit a másik négynek, majd lassan a férfi asztalához sétált.
A felnőtt férfinek így is öt percbe telt mire felnézett az igéző, őzike szempárra. Rögtön felállt, és kihúzta előtte a széket, míg a másik négy csajos barátnő máris kuncogni kezdett magában.
- Hello... Thank you very much! - köszönte meg enyhe tört akcentussal angolul. - How are you? I think you a really sad man! - közölte, hogy a mennyire szomorúnak látja őt, és ez számára érdekes volt.
Bár a felnőtt férfinak kissé megkopott az angol nyelvtudása annyit mindenesetre sikerült elmotyognia, hogy a szüleivel utazott ide, és muszáj átgondolnia az életét, mert sokszor elfogja az a bizonytalan érzés, hogy nem tudja hogyan tovább?
A nő komolyan nézett rá, és mintha pontosan érezte volna, és egyfüst alatt meg is értette volna azt, amire a másik gondol. Kinyújtotta napbarnított, broznbarnás, aprócska szinte gyerekméretű kezeit és megszorította a másik szőrös mancsait, így biztosítva, hogy együttérez vele. De ez a bizalmas érintés mintha már a bimbozó szerelem, a jövő romantikájának ígérete lett volna...
A csajos társaság tagjai másutt foglaltak maguknak helyett, és úgy tűnt nagyon komolyan védelmezték a bartánőjüket, hiszen egyetlen percre sem vették le szemüket a csinos, szexis barátnőjükről. A felnőtt férfi kicsit tartott is tőlük. Ebédidőig jóformán megpróbáltak kicsit beszélgetni egymással, s bár alig érthettek ismerős szavak, kifejezések szórengetegén túl egymás beszédéből bármit is, mire elérkezett az ebédidő és a felnőtt férfi szülei is megjelentek kimerültségtől kissé szomjasan, és megéhezetten kisebb kiegyenslyozottsággal konstatálták, hogy fiuk végre talált magának valakit, akivel jól megértik egymást, és látszólag egy hullámhosszon lehetnek.
Mikor a több mint hat napos nyaralásnak hamar vége lett a csinos lány megadta néhány elérhetőségét a felnőtt férfinak, akivel ténylegesen olyan jó volt együtt lenni, és akivel úgy érezhette talán egy új kezdet kezdődhet el...

ALÁSZÁLLÁS

Mindig is szeretett a Károlyi-kert aggastyán, matuzsálem-korú fái között üldögéli. Mintha maga is kicsit egy megfáradt, élettel számottevő öregember lett volna, pedig csupán egyetemista volt. Egyetemista, aki diplomaosztást követően nagyon szerette volna feleségül venni egy szubtropikus szigeten egy kókuszdióhéjba rejtve a gyűrűket feleségül venni párját, akiről azt hitte megtalálta élete szerelmét.
Szerette elnézni a kismamákat, ahogy tolják a babakocsijukat, vagy - ha kedvük szottyan -, homokvárat építenek a gyerkőceikkel. Mennyire szeretett ő is kisgyerekkorában aranyló, rezgőszemcséjű homokot szitálni...
Még csoda hogy egyáltalán a belváros szívében megmaradhatott ez a hangulatos kis zöldövezet, mert manapság mindent könyörtelenül vagy ledöntenek, vagy kivágnak. De hát egy fának legalább kell ötven-száz év mire egyenes törzsű szépséggé növeszti magát, ami ellenáll a természet zimankós változásainak, és akkor jön néhány városrendező ,,nagyokos" akiknek csakis a profit, meg a haszon számít és a többség észre sem veszi, és egyik percről a másikra totálisan megfullad a város.
Van néhány petunia, muskátli virágágyás is, melyet azért néhanapján gondozni szoktak. Néhány gyerkőcöt előbb kedvesen, majd kicsit szigorúbban figyelmeztetett, amikor szándékosan tépdesni, cibálni kezdték kedvenc virágainak szirmait:
- Gyerek! Kérlek bennetetek, hogy ezt ne csináljátok!
A két gyerek megsértődhetett, mert az egyik pimasz módon máris nyújtogatni kezdte éles kis nyelvét, mint aki bármit megtehet. De a férfi nem bánta, csak azt, ha a növények szenvedik meg az emberi gonoszság vétkeit.
A parkot körbeveszik a - főként gangos bérházak neorokkokós, cirádás épületei, melyek még a régi, békeidőbeli, századelős hangulatot árasztják magukból. Mintha kóbor szellemek járkálnának közöttük...
A régi macskaköveket az új könnyebben repedő díszburkolat szeli imitt-amott ketté. Míg néhány No suggestions, elhajított papírpohárból szivárgó kávéfolt tarkítja az agyontetovált házfalakat.
Az összkép már-már mindennaposnak, átlagosnak is tekinthető. Egy-két fiatal tinédzserkorú szerelmes smárol előbb a padokon, majd teljesen egymásba gabalyodva.
– Imádlak Tibi! Annyira szexisten vagy, hogy teljesen bevagyok rád gerjedve! - kiáltja világgá a modellalkatú tizenhét éves, akin jócskán látni, hogy erősen túlzásba vitte a sminkelést, és domborodó testének exhibicionista lángolását.
Egy hajléktalan foglal helyet közvetlenül az egyetemista melletti padon. Szemlátomást borvirágos arca szinte semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ez a hajótörött, társadalom által peremvidékre szorult ember ivott.
Egyszerre csak kósza, ismerős emlékek rohanják meg. Mintha azonnal beakarnának törni eddigi jól berendezkedett életébe. Milyen régen is volt, amikor mennyasszonya aprócska ujjbegyeit szorongatta, tán éppen ezen a padon. Úgy viselkedtek, akár az egymással kedvükre incselkedő kamaszok.
A Margit-szigeten is több alkalommal jártak, és mindig meglepődtek, hogy milyen sok ember fittyet hány a köztisztaságra, mintha mindig lenne a közelükben egy parkőr, vagy valami hasonló foglalkozású ember, aki helyettük is fölszedi a szemetet. Ez nagyon bosszantotta, és zavarta őket. Főként az álomszép mennyasszonyt, aki rajongásig imádta a természet közelségét.
,,Miért pont vele történt ilyesmi?! Vajon szíve választottja ténylegesen azért hagyta el, mert újsütetű, jóképű lovagjának Ferrarija, luxusnyaralója volt a Maldív-szigetek közelében, és egyetlen hónapban legalább tíz alkalommal járhatott Balin, és az óceániai szigetvilágban?" - fogas kérdés. S minél jobban és jobban igyekszik agya fogaskerekei között megfogalmazni, hogy vajon ki hibázott, és ki mit követett el? Egyre távolibbnak, kiismerhetetlennek tűnik ez az egész.
- Á! Maga az?! Nem is tudtam, hogy maga is szeret itt ücsörögni! - telepedik melléje egy tipikusan hivatalnok-típus ember. Mintha folyamatosan az óráját bámulni. Ki tudja? Talán nemrég vehette méregdrága pénzen. Ha most belegondol neki egy műanyagszíjas Casio órája volt, ami meghatározó gyerekkora óta vele volt, és valósággal a szíve facsarodott belé, amikor elszakadt rossz minőségű szíja.
- Üdvözlöm! Hát igen... - gondolkodik el a másik életéről, majd egy versrészlettel válaszol: ,,Az évek jöttek, mentek...
- Ó, nocsak! Juhász Gyula? - kérdez rá kapásból a másik. Talán szereti a verseket?
- Pontosan! Szintén versrajongó? - érdeklődik szokásos udvariassági formulával.
- Ha van időm rá szívesen elbóklászgatok az irodalom gyöngyszemei között! Hát maga?
- Kicsit sajnálom, hogy ismeretlen, kortárs költőkkel mostanság egyáltalán nem foglalkoznak! Az embernek szabályosan úgy kell kisakkoznia, ha olvasni szeretne egy-egy új verset az újaktól!
- Milyen igaza van! - töprengett el a rövid időre a másik. - Ez a rengeteg pályázati felhívás véleményem szerint rombolja a kreatív szabadságot, no meg a kulturális munkát! - vélekedett.
,,Ha ez az ember most belemegy a vitatkozásba esküszik, hogy máris itt hagyja a fenébe" - gondolja, ám az ember ehelyett varázsütésre mesélni kezd az életéről, és őszintén elmeséli, hogy az elmúlt öt-tíz évben valahogy - ki tudja, miért? -, kisiklott az élete.
- Tudja én nem voltam mindig ilyen ágrólszakadt... - kezdi hosszadalmas, cirkalmas beszédét. - Az igazság sajnos az, hogy jócskán kihasznált és megtaposott ez az elátkozott élet. Persze az önsajnálat nem lehet mentsvár, ahogy sokan hiszik. Azt gondolom ez inkább egyfajta rejtett pszichológiai mechanizmus! Maga tanult pszichológiát? - fordult feléje.
- Igen! Nálunk az egyetemen kötelező volt az ilyesmi!
- Mi a végzettsége? - méri végig kissé tolakodó precizitással.
- Történelem tanár, de jobb szeretem az író megnevezést.
- Ó! Hát őszintén gratulálok! - nyújt kezet, ám a másikon meglátszik, hogy vacillál, miszerint: elfogadja-e a kinyújtott békejobbot, vagy jobb, ha megőrzi dacos kívülállóságát. Végül nagy nehezen kezet ráznak. - A felnőtt fiam is dédelget ilyen álmokat magában, de azt mondja mindenképp külföld mellett fognak dönteni a feleségével, mert idehaza azt mondja egyszerűn képtelenség boldogulni, és evickélni a munkaerőpiacon.
A másik ezen sokáig elgondolkozott, majd hagyta kicsit, hogy a megszűrt, ikrás fény áthatoljon a fák smaragdszín lombkoronáin.
- Most hogyan alakul az élete? - egyenes, nyílt, ugyanakkor kissé vájkáló kérdés volt ez, amihez egy csöppet sem volt hozzászokva. Persze a másik rögtön észrevette, hogy kényes témát érintett, ám valahogy mégis hajtotta az emberekbe betáplált kíváncsiság.
- Home officeban dolgozgatok már egy ideje... - felelte bizalmatlanul, ám nem nézett rá, mint aki szándékosan titkolni akar valamit.
- Ó, vagy úgy! Érdekes tény! Tudja én azt mondhatom, hogy nekem szerencsés lapokat adogatott az élet, mert szép kis családot, és élhető dolgokat teremtettem magam körül!
,,Most jönnek majd sorrendben a vége-hossza sincs idétlen, bugyuta anekdoták az élet élhetőségéről! Minha Milán Kundera parafrázisa öltene testet a valóság romjain!" - töprengett.
- Látom ám, hogy most mire gondol!
- Nos... nem hiszem, kedves uram... - kérte ki magának saját védelmében. Legszívesebben most azonnal itt hagyta volna ezt a kissé fennhéjázó, fura fazont.
- Tudja szerintem a sorsnak igenis rendeltetése van! Sokszor azon gondolkozom, hogy mi a fenét keresek itt, amikor például szívesen kipróbálnám a vadvízi evezést, a bundee jumpingolást, vagy kiugranék, ha kell egy ejtőernyőből is, csakhogy kicsit azt érezhessem, hogy újból ember vagyok! Megérti ezt?!
- Azt hiszem kapizsgálom...
- ...És aztán megint visszacsöppenek a valóságba, mintha csak egy idétlen, rossz álom labirintusa között bolyonganék, akár a kóbor, vagy épp elveszett lelkek. Azt hiszem valami nagyon nem stimmel a mostani világban! Mindenki csak rohan össze-vissza miközben a többség elfelejti megélni az egyszerű, mégis örökérvényű pillanatok varázslatát.
- Nagy igazságot mondott most!
- Hát... örülök, hogy találkoztunk, és annyit fűznék hozzá, hogyha a sors úgy akarja akkor fogunk mi még találkozni! - kezet ráztak, akár a régi kollegák, vagy újdonsült barátok, és a furcsa hivatalnok emberke tovább sétált, míg a másik egyetemista kinézetű férfi felállt, kisétált a kellemes, hangulatos parkból, és vett hat-hét irodalmi kötete az útjába eső antikváriumban.

LÁZ-ÁLOM

Mi már rég nem egymástól
várjuk az üdvözülést.
Barátainktól a jólcsengő elismeréseket
vagy vigasztalásokat.
Egymást szüntelen kiraboljuk,
ha megtehetjük egyetlen,
drága kincs-mosolyért,
karrier-ajánlatokért,
flörtölő mozdulatokért.

Könnyen átcsaphat orv-hiú
gyilkos versengésekbe immár
a fogvatartott szerelem vagy barátság.
Egyre szűk keretek közé
kényszerített életek között kell
mozogva tűrnünk,
mire bárki is felismerhetné ebben a galád,
hitehagyott országban változtatnod
– ha még akarod sem lehet!

Görcsösebben vergődve belekapaszkodnánk
sajgó karmolásig a jövőbe
s az sem zavarna minket,
ha végül önmagunkra maradnánk a bajban.
Csak lehetőségek bőséges
tárháza közül lehessen
tudatosan választani.

Jönnek-mennek életünk szánalmas,
tékozló főszereplői:
ki szánakozva önmagát velőig sajnáltatva,
ki meg irigykedve.
Nehezen tudhatnánk őszintén megmaradni,
hogyan is állhatnánk meg
a gyilkos munkaerőpiaci,
forrongó versenyt?
S vajon miért is kell,
hogy naponta egymás
nyakát megtiporva ropjuk
a kilátástalannak tetsző táncot karikás,
szarkaláb-szemekkel?!

S míg kinyilt szemekkel
igazukat elhazudják agymosott propagandák
már egyre terebélyesedő bérencei,
hogy létezhet egy boldogabb,
megfizethetőbb, jobb világ
messze a sziszifuszi örök végtelen bánatoktól
– a többség beleszagolva a levegőbe
is rögtön megérzi:
levert dióbelekben
férgek zabálják falva egymást.

Koholt reflektorok celeb-média fényei
egymást túllicitáltan is
jócskán agyonhazudják.
Az igaz beszéd mindig karnyújtásnyira van,
mégsem lehet megszólalni sem.
S tán akkor lesz majd békesség,
empátia-tolerancia,
ha az egyes egyén
másokat eltaposva kizsarolja?!

AJÁNDÉK AZ ÉLETTŐL

Pikánszki bácsitól a kezded kezdetén valósággal rettegett minden gyerkőc. Tőlünk három emelettel lejjebb laktak imádnivaló, csupaszív feleségével, aki olyan méltósággal, közvetlenséggel, nemes emberi tulajdonságokkal viseltett a kisgyerekek iránt, akár a legadakozóbb, legfantasztikusabb nagymama.
Főként a nyári vakációs hónapokban volt a legrettegettebb, legfeszültebb a helyzet. A tomboló kánikulában azért elviselhetetlen a panellakás, mert hacsak az embernek nincsen legalább két nagyteljesítményű légkondicionáló berendezése akkor szabályos pokoli katlanná változnak át az egyébként szivacsos berendezkedésű betonelemek, amik fölszívják, és persze, hogy magukban tartják a meleget.
Rendszerint Szombat éjjelente Pikánszki bácsi kicsoszogott a lépcsőházba, és szavalni kezdett jó hangosan, rikácsoló hangon kiabálva, mintha egy barátságtalan, és kellemetlen kísértet volna, akinek az az egyedüli megtisztelő feladata, hogy felriassza legszentebb álmából a lakóközösséget.
- Hé, jóember! Ha jót akar magának, akkor ezt most rögtön befejezi! A családom aludni szeretne! - szólt le az emeltről apám, aki éjszakás lévén éppen munkába indult, és nagyon nem szerette, ha valami kellemetlen baki csúszik a tervei, vagy számításai közé.
- ,,Az országút porában szürke szamarak" - folytatta továbbra is a megkezdett verset az öreg, mire apám szólt Pikánszki bácsi feleségének, hogy inkább fizet érte, csak valahogy legalább reggelig, míg az emberek fel nem ébrednek hallgattassa el a férjét.
- Persze, természetesen Misikém! Bízza csak rám! - szólt ilyen esetben Fanni néni.
Később, mikor már épek hogy elkezdtük a hátunk mögött hagyni a gyerekkor naivitását sokszor hallottuk, tapasztalhattuk, hogy az öreg Pikánszki bácsi úgy viselkedik, mint egy félkegyelmű, jóságos bolond. A díszkertünkből kedvért, önhatalmúan letépte apám saját kézzel - annak idején -, elültetett jószagú orgonáját, és ismeretlen, fiatal lányoknak adta oda, ha cserébe kaphat tőlük egy puszit. Még később már azzal dicsekedett, hogy a régi világban majdnem minden színészt, művészt, írót, és költőt ismert személyesen, és hogy hozzá jártak pénzt kölcsönkérni, mert tudhatták, hogy Pikánszki bácsi mindig megsegíti őket.
- ...Úgy bizony, én mondom! Jött hozzám Zelk Zoltán éppen úgy, akárcsak József Attila! Mind nálam aludt, meg ebédelt! - sokszor ténylegesen kicsit nagyot mondva, fellengzősen ejtette mondatait szándékosan ki, mint akivel ez az valóságosan is megtörtént.
Pikánszki bácsinak - ha minden igaz -, volt egy részegeskedő fia, és menye is, és vagy öt unokája, akik közül senki sem vette volna a fáradtságot, hogy egyszer is meglátogassa. Az öreg ebbe - mondani sem kell -, nem tudott sem belenyugodni, sem megbékülni.
-Majd adok én nekik! Egy megveszekedett fillért, annyit sem kapnak tőlem! - fenyegetőzött szinte megállás nélkül, amennyiben valaki meggondolatlanságból merészelte felemlegetni a fia, vagy a menye dolgait. - Bezzeg, ha nekik is harminchat órázni kellett volna annak idején akkor most sírhatna a mohó szájuk! - úgy beszélt sokszor, hogy fröcsögött szájából a gusztustalan turhás nyál.
Később a problémás kamaszkor köszöntött a legtöbb gyerkőcre, akik Pikánszki bácsi kezei alatt nevelkedtek a panellakásban. Az öreg megérezhette ezt, mert igyekezett bennünket kioktató, tanáros hangnemben ránevelni a hölgyekkel szemben elvárt udvarlásra, és a csajozás művészetére.
- Uraim! Egy igazi hölgy már a pillantásával is képes megbűvölni, elvarázsolni a férfit! - majd a következő pillanatban, amikor kicsit elbóbiskoltunk, vagy elfelejtettünk szavaira odafigyelni: - De azért a tökötöket hagyjátok a nadrágotokban, ha jót akartok magatoknak, és szüleiteknek! - intett bennünket kellő, megfontolt óvatosságra.
Volt egy fantasztikusan provokatív, lázadó típusú lány a gimiben, aki már első ránézésre fellobbantotta bennem a szerelmi szikrát. Hát persze, hogy a legleső ember, akit bizalmasan beavathattam az maga Pikánszki bácsi volt, aki akkoriban kaphatott új szemüveglencsét, ami egy hatalmas szódásszifonra emlékeztetett, mert csupán vaksin , szinte botorkálva láthatta az egyes emberek, tárgyak körvonalas részleteit.
- Pikánszki bácsi! Engedje meg, hogy bemutassam barátnőmet Krisztát! - mentem oda hozzá, amikor rendszerint kint üldögélt a sámliján, amit látványosan, tüntetően az ajtaja elé támasztott.
- Ó, nocsak fiacskám! - lepődött meg, majd szinte aprólékos, mindenre kiterjedő precizitással, és néma helyeslő szakértelemmel mérte végig kissé megilletődött barátnőmet, aki igyekezett annyira kedves és elbűvölő lenni, amennyire csak tudott. - Szép hölgyemény! - járta aprólékos szorgalommal máris körbe, és nem győzött csodálkozni állítólagos ízlésemen.
- Drága hölgyem! Nagyon becsülje meg ezt a kiváló, talpraesett fiatalembert, mert megérdemli a boldogságot!
- Mindent elkövetek majd bácsi! - válaszolta kicsit félszegen, lehajtott fejjel gyönyörűséges, őzikeszemű barátnőm.
- Pikánszki bácsi, ha kér esetleg bármit a boltból, vagy kenyeret tessék csak szólni nyugodtan! - kértem már, amikor elbúcsúztunk tőle.
- Megleszek édes fiam! No, hajrá fiatalok! - azzal begyalogolt a lakásba, hogy megnézze az aznapi kedvenc latinos szappanopera következő részét.
Miközben imádott barátnőm vaskos, szőrös kezeimet szorongatta, melyek izzadtak, csatakosak voltak, nem tudni miért? Folyton azon kattogott az agyam, hogyan az öreg rám nézett. Hogy furcsa volt, és egyben szokatlan? Hát persze! Mégis az a különleges, kivételes mosoly, ahogy búcsúzott, mintha az élettől is elbúcsúzott volna egy füst alatt...
Barátnőmmel beültünk egy moziba, és miközben ment a szokásos szirupos, csöpögős romantikus film én folyamatosan Pikánszki bácsira gondoltam! Talán többet kellett volna beszélgetnem. Hisz úgy is jóformán egész álló nap alig-alig szólhat bárkihez is.
- Min törőd a fejed drágám? - simogatta meg pufók, hörcsögarcomat barátnőm.
- Pikánszki bácsin gondolkodtam! - feleltem.
- Igen! Szerintem a maga módján kedves ember lehet... - töprengett barátnőm, ha egyszer már sikeresen elvontam a figyelmét az érzelmes filmről.
- Azon morfondírozok, hogy talán nem kellett volna még ott maradnunk egy kicsit! Szegény öreggel úgy is alig beszélgetnek mostanság. Legfeljebb a felesége!
- Annyira aranyos vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! De szerintem, ha ő maga nem kérte, akkor azt gondolom, hogy ez az ő személyes döntése volt. Figyelj, ha ennyire zavar, akkor akár holnap is meglátogathatjuk! Majd veszünk neki valami finom sütit, esetleg bevásárolunk, vagy ilyesmi!
- Ez nagyon jól hangzik... - feleltem, s miközben barátnőm átható, babonázó tekintete a hatalmas vetítővásznat figyelte, és csöndben továbbra is törtem a fejem a megoldáson, és legfőképp az öreg furcsa viselkedésén.
Amikor vége lett a filmnek, és hazafelé tartottunk barátnőm kérdőn, kíváncsin nézett rám, mintha vájkálni akarna gondolataim, vagy lelke morzsái között.
- Nézd! Őszintén sajnálom, hogy nem tudtad a filmet normálisan megnézni! - kértem tőle őszintén bocsánatot.
- Látod-látod! Pontosan ezért szerettem beléd, te butus! Mindig őszinte voltál saját magadhoz, és ez nagy kincs! - gyöngéden arcon puszilt, amit nem értettem. - Nagyon aggódtam miattad, mert nem szokál így viselkedni! - jegyezte meg félős arckifejezéssel nem sokkal később.
Amikor hazaértünk, már sötétedett és kicsit mindketten arra vágytunk, hogy kipihenhessük magukat, és másnap frissen, talpraesetten vethessük bele magunkat az unalmas, szürke hétköznapok világába.
Másnap már kora reggel hat óra körül leszaladtam loholva, trappolászva a lépcsőházban Pikánszki bácsiék lakásához. Megdöbbenéssel vettem észre, hogy be van zárva az ajtó. Kérdeztem is a szomszédokat, hogy mi történhetett, hogy se az öreg, se felesége nem nyit ajtót?
- Jaj kedveském! Még nem is tud róla?! - hökkentek meg a nyugdíjas lakók összecsapva tenyereiket a levegőben.
- De hát tegnap még Pikánszki bácsi viccelődött, mosolygott amikor meglátogattuk... - érveltem, mert semmi esetre sem akartam elfogadni a megkerülhetetlen tényt.
- Jaj kedveském! Pikánszki bácsi és a felesége éjjel meghaltak... - bökte ki halkan valaki. A halottkémet a Vilmos úr hívta négy órakor. Sajnáljuk...
A legtöbb szomszéd mintha félne valamitől, vagy nem akarna szervesen belekeveredni a dolgokba máris tiltakozva visszasompolygott a lakásukba, és magukra zárták az ajtót. Mintha valóságosan is az lett volna a szándékuk, hogy a külvilág egyes tragikus, fájó részleteit teljes mértékben kirekesszék felzaklatott tudatukból.
Hirtelen olyan pánikrohamon lett, hogy az már elviselhetetlennek érződött. Valósággal négykézlábra, majd térdre görnyedve lerogytam a kihaltnak látszó, ám valójában nagyon is éberen fülelő, visszhangos folyosón, és potyogtatni kezdtem krokodilkönnyeim, mintha második nagyszüleimet veszítettem volna el.
A barátnőm lázasan keresni kezdett a lakásban minden felé, hogy hova a fenébe tűntem, míg végül háromnegyed hétkor sétáltam fel a lépcsőn, és nyakába borulva úgy bőgtem, mint egy elárvult, hisztiskedű kisgyerek.
- Jól van édesem! Nincsen semmi baj! Engedd ki a fájdalmadat! - igyekezett nagy nehezen vigasztalni barátnőm, miközben folyamatosan megakart győzni, hogy sajnos ez is hozzátartozik az élethez, akárcsak az összes többi, érthetetlen, igazságtalan, legalább annyira könyörtelen halandó emberi törvény.