EGY IDŐS HÖLGY VARÁZSA

Rövidujjú inget, sötétkék farmernadrágot viselő, virágcsokrot szorongató, negyvenes férfi lépett be az idősek otthonába. A legtöbb nyugdíjaskorú idősember szinte csodálkozva, már-már ideges kíváncsisággal figyelte, és mindannyiukban megfogalmazódott a kérdést, miszerint: ,,Vajon ki lehet ez az ismeretlen, mégis nagyon ismerős, vadidegen ember virágcsokorral a kezében?!” - Hát persze, hogy valamelyik bentlakó rokona. Csak az lehet, elvégre az emberek nem csupán csak jószántukból jönnek idős embereket látogatni, akik már egyébként is fél lábbal a sírban érezhetik magukat.
A felnőtt férfin jócskán érződött, hogy borzasztóan meg van illetődve, és szemlátomást annyira zavarban volt, hogy sokáig tipegett, topogott, mire egyáltalán rászánta volna magát, hogy odamenjen a recepciós pulthoz, és elmondja, hogy valójában miért is van itt?
- Segíthetek kedves... uram...? - kérdezte az egyik tolószékkel közlekedő idős hölgy.
- Kéz csókolom! Érdeklődnék, hogy Vészi Margit nénit merre találom? - tette fel kissé megszeppenten a kérdést.
- Ön talán rokona Margitkának?! - kezdte gyanakodva méricskélni a nénike őt.
- Ismerem gyerekkorom óta! - vallotta be. - Jóformán ő nevelt fel, hiszen a szüleimnek folyton dolgozniuk kellett, és nem igazán volt idejük velem foglalkozni. Esetleg tetszene segíteni?! - nézett rá segítségkérőn.
- Hát hogyne kedveském! Ha nem zavarja egy idős, beteg nő társasága?
- A legkevésbé sem! Megtisztel! Engedje meg, hogy segítsek! - azzal udvariasan az idős hölgy háta mögé lépett, és óvatosan tolni kezdte a kissé viharvert, rozsdás tolószéket a téglalapméretű, zöld linóleummal borított folyóson, amire azért ráfért volna egy kiadós felmosás.
- ...Tudja kedveském én vagyok itt ám a legöregebb, és legvénebb lakó... - kezdett szinte azonnal, hogy megindultak történetmesélésbe a kedves idős nő. - Bizony ám a 90-es évek elején kerültem ide, és azóta nagyon sokan meghaltak, vagy már nem is jöttek látogatni, ám amint látja én még most is itt vagyok! Néha úgy érzem... az Isten megfeledkezett róla... - hirtelen recsegővé vált a hangja, és kicsit szipogni is kezdett, mint aki váratlanul meghatódik.
A férfi lelassította a tolószéket, majd kedvesen az idős hölgy elé hajolt, hogy egyvonalba kerüljenek. Kivett egy zsebkendőt a zsebéből, és gyöngéden megtörölgette a nénike nedves szemeit.
- Jaj, aranyosom! Igazán nem kellett volna... - hatódott meg a kedves, empatikus gondoskodás láttán.
- De, de! Tetszik tudni engem a nagymamám nevelt fel, aki mindig megkövetelte az embertől, hogy emberként, és emberséggel viselkedjünk! Nagyon sokat köszönhetek neki, és igyekszem úgy élni az életemet, hogy kicsit büszke legyen rám! - vallotta be.
- Hát az már biztos, hogy Ön kedveském nem hoz csalódást a nagymamája fejére! Kivételes asszony lehet.
- Az volt! Sajnos pár éve elvesztettük őt is!
- Őszintén sajnálom! - hajtotta le merengve a fejét. - Most már mehetünk tovább, ha készen áll?
A férfi felállt, majd újból megkerülte az idős hölgyet, és óvatosan tolni kezdte a kerekesszéket.
- Tudja kedveském az unokám nemrég ment férjhez, de amióta asszony lett, mintha nem is léteznék! Még egyszer sem látogattak meg... - hangja megint keserűvé, szomorkássá lett. - Állítólag már van dédunoka is, csak azt nem tudom, hogy kisfiú, vagy kislány-e?!
- Ezt őszintén sajnálom...
- A fiataloknak mintha sosem lenne idejük az idősekre... - jegyezte meg. - Mintha örökösen rohannának valahova, és nem látnák az élet kisebb-nagyobb összefüggéseit.
- Igen... ebben lehet valami... - töprengett el egy pillanatra.
- Ugyan már kedveském. Ne legyen ennyire elkámpicsorodva, mert a végén még nekem szükséges felvidítanom, és tudja nem vagyok egy Fred Astaire! - nevette el magát saját mókás megjegyzésén.
- Igaz, így igaz!
A téglalapalakú folyosónak csupán csak a legvégén jött be néminemű természetes fény a bukósra tett, közepesméretű ablakból, mely mintha egy ajtó lett volna magába akarta szívni a nyárias nap sugarait.
- ...És egyébként Margitka jóba volt a szüleivel? - tért át fontosabb, lényegesebb kérdésekre.
- Hát mondhatjuk... Tetszik tudni édesanyám mindig nagyon jól kijött az emberekkel, így amikor a nyolcvanas évek elején megszülettem az imádnivaló Margitka néni mintha nagymamám lett volna azonnal bejött meglátogatni a kórházba és hozott sok mindenfélét, amire egy kismamának csak szüksége lehet. Nagyon hálás vagyok neki!
- Ez csak természetes! Mondja csak fiatalember? Van magának barátnője? - kérdezte szemeit résnyire, kicsit bizalmaskodva összehúzva.
- Hát... volt egy komoly kapcsolatom, de a mennyasszonyom úgy vélte, hogy nem szeretne egy átlagos magamfajta ember mellett elköteleződni, így sajnos szakított velem. Azóta három gyönyörű gyereke van, és látszólag boldog az új párjával. - kicsit szomorúan elhallgatott.
- Ó... sajnálatos, pedig egy valamirevaló, igazi hölgynek éreznie kellene azt, akivel egy egész életet le szeretne élni! - vallotta meg teljes meggyőződéssel az öreg hölgy. - De emiatt még nem muszáj elkeseredni kedveském. Meglátja majd, hogy a dolgok hamarabb rendbejönnek, mint azt gondolná.
- Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! - válaszolt.
A folyosó végéhez értek, nagyjából szinte az utolsó szobához. A fiatalember megállt a tolószékkel, majd óvatosan háromszor kopogott, mert sosem szeretett hívatlanul beállítani valahova.
- Szabad... - hallatszott kívülről egy kedves, ismerős hang.
A fiatalember máris a tolókocsi háta mögé lépett és óvatosan betolta az ajtón az idős hölgyet, aki baráti szeretettel üdvözölte barátnőjét:
- Szervusz drága Margitkám! Hogy vagyunk mostanság?! - már saját maga hajtotta a szék kerekeit. A másik idős nő nagyon meglepődött a fiatal férfi láttán. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami így megrémisztette. De hát már tíz év is csillagászati időnek bizonyult, ha az ember nagyon régen nem látja a szeretteit.
- Kéz csókolom Drága Margit néni! Bence vagyok! Megtetszik ismerni? - óvatosan a másik idős nő kezébe tette a szép csokor virágot, amire az idős nő valósággal könnyekig meghatódott.
- Jaj de gyönyörű virágok! Igen! Emlékszem rád Bencuska! Hogy megnőttél! Mikor is találkoztunk utoljára?! - mintha egyszerre erősebben akart volna kutatni saját feledékeny emlékezetében.
- Hát bizony van annak már vagy tíz éve is. - segített a segítségére.
- hát bizony! Istenem! Hogy rohan az idő! És mondd csak édes fiam? Aztán feleséged, gyereked van-e?! - kérdezte kíváncsiskodva, pletykálkodásra készen, mert minden érdekelte.
- Hát... az egyelőre nincs... de rajta vagyok a témán... - jegyezte meg ravaszkás félmosoly kíséretében.
- Bencét már kisfiúcska kora óta ismerem még a 90-es évek elejéről. A szülei jóravaló, rendes emberek, csak állandóan dolgoztak, és nem nagyon volt idejük a gyerekkel foglalkozni, így Bence mindig lejött hozzám az emeleti lakásukból, ahol – anno -, éltek. - kezdte magyarázni a történetet, amit a másik hölgy egyre érdeklődőbben, és nagyon kíváncsin hallgatott. Jóformán alig akarta elhinni, hogy egy pöttöm kisfiúcska egyedül, önállóan élte a mindennapjait, és hamar, és meglepően ügyesen feltalálta magát a nehézkes hétköznapokban.
- Ez szinte hihetetlen... - álmélkodott a történtek hallatán az idős nő.
- Pedig aranyosom, jobb ha elhiszed! Bence igazi túlélő, és biztos vagyok benne, hogy sikerül majd párt találnia. - szorította meg bizalmasan a férfi kezét az asszony.
- Akkor én magatokra hagylak egy kicsit benneteket! Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg megbeszélnivalótok lehet. - vélte, majd megfordult a tolószékével és óvatosan kikerekezett a szobából.
- Ildikém, igazán maradhatsz, ha van kedved! - invitálta kedvesen az asszony, ám a másik idős hölgy is pontosan tudta, hogy két nagyon régen nem látott embert ilyen esetekben óhatatlanul is kettesben szükséges hagyni. És különben is, később még bármi lényeges dolgot megtudhat, amit csak szeretne.
- Mesélj csak édes fiam? Aztán mi az, ami nem működött a kapcsolatodban?! - tért egyből a lényegre a hölgy.
- Hát... szerintem nagyon szerelmes voltam, és egész egyszerűen nem vettem észre a jeleket, hogy Viki csupán anyagi jólétet akart, és élvezni az életet. Amikor gyerekekről beszélgettünk szinte mereven elzárkózott, míg a kiskutyusáért képes volt naphosszat aggódni. Aztán amikor megmondtam neki, hogy nálam szabályok vannak, akkor éreztem, hogy hamar eltörött a mécses.
- Értem! Aztán, később sem találkoztatok?!
- Hát... nem mondanám. Úgy hallottam, hogy most egy kigyúrt tesztoszteron-titánnal tölti az idejét, és jól megvan mindenfajta kötöttségek, kötelezettségek nélkül is. Az igazság az, hogy ha még létezne is a szerelem első látásra érzése az esetek 99,9%-ában az ember kivétel nélkül mindig másba lesz szerelmes. Nagyon nehéz bizonyos dolgokat eltervezni, és megvalósítani... - a férfi homlokán barázdák jelentek meg annak tanúságaként, hogy jól meggondolta kimondott szavait.
- És most hogy élsz, és boldogulsz?!
- Hú, hát vannak jobb napok, és persze vannak rosszak! Tanárként végeztem az egyetemen, de hamar rájöttem, hogy ez a hivatás az én igazi utam. Most minden időmet írással, blogolással, szerkesztéssel, irodalommal töltöm, és alkalmi, internetes munkáim is vannak, sajnos mégsem érzem azt, hogy rendesen megvolnék becsülve. - kicsit szomorkássá lett a hangja.
- Minden rendben fog jönni édes fiam! Csak nem szabad kétségbeesni! Apropó! - jutott eszébe. - A drága szüleiddel mi a helyzet?
- Hú! Hát vannak rossz hírek, sajnos bőven.
- Ki vele! Mondj el mindent! - kicsit megijedt tekintettel nézett farkasszemet a férfival.
- Apám hét éve meghalt infarktusban, és sajnos az egyik nagymamám is, édesanyám jól van, hogy ő lakik a mamáék házában. Mint mondta neki már túlzottan is zsúfolt lett a nagyvárosi élet.
- Teljes mértékben igazat adok neki! Nagyon sajnálom a veszteségeidet. Apád nagyon jó ember volt, csak tudod... nagyon nehezen volt képes bárminemű érzelemnyilvánításra...
- Igen, ezzel én is egyetértek. - vallotta be.
- Persze megvolt a maga gondja és baja, de ettől még nem szabadna rá haragudni, vagy neheztelni, hiszen ő is csak ember.
A férfi lehajtotta a fejét. Úgy tűnt, hogy hosszú időbe telik mire mindent megemészt, amit az idős asszony mondott neki, és csak később szólalt meg:
- A halála előtt már bennünket sem avatott be a saját életébe. Teljesen kizárt bennünket! Hol itt az igazság?! - szavai égették nem csupán a lelkét, de testének szinte minden pórusát zsigerileg.
- Tudom jól fiam! De neked muszáj felülemelkednek a nehézségeken, mert nem élheted az életedet úgy, mintha folyamatosan hátranéznél. Haladnod kell, bármi is történni fog előre a magad útján. Na és mondd Csak? A Színművészeti miért nem akart összejönni?
- Hú, hát az egy nagyon hosszú történet, tetszik tudni! - nagyon szerette volna megkerülni a kérdést, ám rájött, hogy aligha nem az asszonyban máris emberére akadt. Végül beadta nagy nehezen a derekán, és töviről-hegyire részletesen elmesélte miként felvételizett gyakorlatilag egyszál maga a Színművészetire, - persze ha azt nem számítjuk, hogy édesanyja és egyik osztálytársnője kísérte el, mert irodalomtanárnője aznap dolgozott. Mikor a történet végére ért az idős asszony sokáig csak hümmögött, csóválta a fejét, és erősen érződött, hogy gondolatai közt őrlődik.
- Hát tudod édes fiam... én nem vagyok egy afféle bölcs ember, de szerintem az élet más területén is szükséged volna rá, hogy adj egy újabb esélyt önmagadnak. Meg fogod látni, hogy előbb-utóbb az élet majd felkínál valamit, és vagy elfogadod, vagy pedig saját álmaid után mész.
- Az igazság az, hogy már nagyon régóta nem mentem a saját álmaim után. Egy időben forgatókönyveket írtam. Persze nem kell valami hú de nagy dologra gondolni, de nagyon szerettem volna külföldön leforgatni egy kis költségvetésű filmet rendezői képesítés nélkül. Új Zélandon és persze az Egyesült Királyságban is vannak nagyon jó kisfilmeseknek való műhelyek, de hát ahogy mondani szokták anyagi, és emberi kapcsolatok nélkül ez egy újabb beteljesületlen vágyálom marad.
- Édes fiam! Nem szabadna ennyire negatívan hozzáállnod a dolgokhoz! Hiszen néz csak meg engem! Bár már matuzsálemkorú vagyok, mégis a lelkem örökké fiatal, és sokszor arra gondolok, hogy milyen szép életünk lehetett volna az urammal, ha nem hal meg fiatalon. Unokáim sincsenek, de te olyan vagy, mintha az lennél.
Az idős asszony szavai most nagyon jól estek a férfinak, aki kicsit kiábrándult az utóbbi pár évtizedben a mindennapok zűrzavarából.
- Ez nagyon jólesik nekem drága Margit néni! Megtetszik engedni, hogy megöleljem?
- Csak bátran édes fiam!
A férfi óvatosan, gyöngéden megölelte a szeretnivaló asszonyt, aki ténylegesen úgy bánt vele mindig is, mintha családtagja volna, és annyi őszinte, igaz, szívből jövő szeretetet, kedvességet, emberi tartást igyekezett adni a férfinak, amennyit csak tudott.
A nap hamar eltelt, és még így is maradt bőséges téma, amire nem jutott sor. A férfi mégis belső nyugtalanságot, átmeneti ideges feszültséget érzett valahányszor az idős asszonynál szóba hozta, hogy van-e bármilyen egészségügyi problémája.
- Édes fiam! Az öregség te is tudod sajnos nem válogat, és minden nyavalya előbb-utóbb csak előveszi az embert. Egyet se félts. Nem olyan könnyű ám engem elüldözni ebből a világból! - kifejező, különleges mosolya mögött, mintha mélyen megélt szomorúság lappangott volna.
A látogatási idő délután öt óra tájt járt le, és bár a férfi nagyon nem szívesen akarta egyedül hagyni az idős asszonyt könnyedén belátta, hogy bizonyos szabályokat jobb betartani.
Gyorsan megbeszélték, hogy még a héten mindenképp találkozni fognak egymással, és esetleg az asszony elintézheti, hogy néhány kedves lakóval együtt süssenek esetleg egy finom süteményt sok-sok szeretettel.
Megölelték újfent egymást és a férfi cuppanós puszit adott az idős asszony arcára, aki el is pirult a váratlan gesztustól.
A férfi adott némi ,,dugipénzt” az egyik betegápolónak, aki jól ismerhette az idős nőt, és a lelkére kötötte, hogy minden fél órában nézze meg hogy van, és hogy érzi magát, esetleg nincs-e bármire szüksége. A betegápoló persze elvette az ingyen keresett pénzt, és megígérte, hogy nem lesz semmi gond.
Pár nappal később a férfit keresték a magánszámán. Amikor felvette a privát mobiltelefont bizony jócskán meglepődött, hogy az idősek otthonából, és nem máshonnét telefonálnak neki:
- Dr. Baróti Bence? - kérdezte egy hivatalos férfihang.
- Igen, az vagyok! Tessék! - szólt bele izgatottan.
- Itt a Kelemen András Idősek otthona vezetője Károly beszél. Ismer Ön egy Margit nénit?
- Igen, természetesen! Csak nem történt valami, nagy baj...? - azonnal megállt visszafojtott lélegzete is.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm tisztelt uram! Margit néni még az éjjel folyamán csöndesen elaludt és nem tért magához. Mivel hozzátartozója nem volt, csupán az Ön mobilszámát adta meg be kellene fáradnia hozzánk, hogy a személyes és egyéb holmijáról valaki gondoskodjék. Ha nem túl fáradtságos feladat.
Először azt hitte, ez valami idétlen, gyerekes, már-már morbid tréfa, de aztán értelmesen megpróbálta végig gondolni az otthonvezető szavait, és rájött, hogy az élet minden szempontból éppen azokkal a legigazságtalanabb, akiknek még lenne dolguk a földön, és akik kivételes és nagyszerű emberek.
- Ó, ez borzasztó... - alig jött ki hang a torkán. - Később be tudnék fáradni, amennyiben ez megfelelne Önöknek. - közölte tárgyilagosan, bár a hangja remegni kezdett.
- Az jó volna! Még egyszer őszintén sajnálom a dolgot! Viszont hallásra... - rakta le a kagylót.
- Visszhall... - felelte a férfi.
Lette a mobilt, ám hosszú percekig jóformán alig akart magához térni. ,,Az nem lehet, hogy egy ilyen fantasztikusan életvidám, agyon különleges és imádnivaló idős ember egyszer csak örökre elalszik!" - gondolta. Úgy döntött már másnap bemegy az idősek otthonába és megpróbál utána érdeklődni, hogy mi is történhetett valójában?
A legtöbb idős ember mélységes részvéttel búslakodott, vagy kesergett, egymást próbálták vigasztalni a váratlan tragédia hallatán, amikor a férfi megérkezett. Rögtön az igazgató irodájába ment, és próbált flvilágosítást kapni.
- Üdvözlöm! Köszönöm, hogy befáradt! - rázott kezet vele a szintén idős ember. - Talán üljünk le egy pár percre. Mindketten leültek.
- Mi történt? - tért rá a lényegre a férfi.
- Nézze kedves uram... Sajnos idős emberekről beszélünk, és ilyen eset azt kell mondjam... mindennapos... - próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy ne legyen kellemetlen, vagy sértő.
- Igen, ez nyilvánvaló, de azért mégis...
- Megértem, hogy így érez! Higgye el az ember lelkét ez teljesen kikészíti! Mindenesetre - asztalfiókjába nyúlt a kulcsokért, melyek az idős nő szobáját nyitották -, menjünk a szobájába és alaposan mérje végig, ha bármire szüksége volna.
- Miért? A többi holmijával mit szándékoznak csinálni?! - lepődött meg jócskán.
- Amennyiben az elhunytnak nincsenek hozzátartozói a tárgyait, holmijait felajánljuk, vagy elajándékozzuk. - közölte tárgyilagosan. - Akkor talán menjünk a szobájába. - Az igazgató azzal már állt is fel, hogy a megilletődött férfit a megfelelő helyiségbe kísérhesse. Amikor odaértek olya pedáns, precíz rend uralkodott ott, mintha egy igazi családi otthonba tévedtek volna.
- Itt volnánk! Akkor én most magára hagynám! Ha bármire szüksége volna kérem szóljon valamelyik álpolónak! Én az irodámban leszek! - az igazgató azzal elviharzott, mint akinek sürgős dolgai vannak.
A férfi teljes egyedüliségben maradt, és minden tárgyat, holmit tüzetesen megvizsgált, hogy valójában milyen is lehetett ennek a kivételes asszonyságnak az élete? Kisebb bűntudattal vegyes leliismeret-furdalás is elővette; úgy érezte semmi joga sincs beleavatozni egy másik ember életébe azzal, hogy alaposan átkutatja egy másik ember személyes dolgait. Ugyanakkor mivel tényleges hozzátartozói nem voltak, és őt úgy szerette, akár csak egy valódi unokát úgy érezte tartozik neki ennyivel.
Kezébe akadt egy mgsárgult, régies fénykép, ahol együtt voltak. Ő egy pöttyös labdát szorongatott félénken, félszegen, míg az idős hölgy, valódi nagymamaként mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, és bátorította, biztatta, hogy nem lesz semmi baj. A fényképet gyorsan visszatette a cipősdobozba, ahonnét előkerült. Néhány személyesebb holmit megtartott, míg a többiről úgy döntött, hogy adják oda azok számára, akiknek szükségük lehet rá.
Később amikor temetésre került a sor úgy döntött kifizeti a költségeket. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett...

SÜLLYEDÉSEK EGYETEMES SZÉGYENE

A tudatosan kitaszított mélység,
mint a befelé táguló megalázott mozdulat lenne.
Egymásnak feszítő önmagát
vetülő kóbor árnyak sejtelme
süllyedni kész öngyilkos merengések között
társítható tömény-magány,
hogy nincs többé és talán nem is lehet,
idő előleg szerte züllik a kiismeretetlen
céltalan fajszót jövő!

A bizalmakat osztogató tenyerekben,
a névtelen örömökben
már másoknak példáják adják oda önként
önmagukat a mindig elérhető távolságok
bizony egyre ritkábban értelmezhetőek
kikövetkeztetett bölcsességek
és léteznek buktató bökkenői fenti Világ
csábítgatná a manipulálható embert
szajha-magához barbárt felett ritkán
ha teremhez harmonikus fejlődés.

A tömeg emberek sokadalma buborék-sorssá fajzott
az emberben mind az mi egykoron kiérdemelte
a becsületet-dicséretet megkülönböztetéseit
volna modern ember újkori kőbunkó barbár-barom
 jólcsengő haszna származhatot belőle
 fogaskerék lenne szégyenében
restelni magát mardosó bűntudattal
és a magutól megpattant erek finom hálóiban
önként megfeszülne sehogy személyiségét
totálisan feladja újéknak becézgetik

Fennhangon mostanságot
termékeny szabott gondolkodóka
bár jól tudható hogy az álpróféták is
ürge vagy vakondlyukba bújtak,
meddig maradhatnak vajon pökhendi vágyó
hobbi dilettánsok idióta okoskodók
a majdani mostban hogy minden mindentől távolodik
ellentül a szeretet a gondoskodó elfogadástól
az anyai hűsége szív embertől
az ember hülyülések egyetemes szégyene
homlokegyenest mindig kitapítható s megfejthető.

LÁZADÓ, FEKETE ANGYAL

Egyre jobban verejtékezni kezdett. Elvégre mégiscsak tizenhárom év telt el, és – több, mint valószínű -, hogy a kislány, akiről néhai csoporttársa azt állította, hogy az övé egészen biztosan vegyes fogadtatásban fogja részesíteni őt. Már ha egyáltalán ténylegesen kiderül, hogy valóban-e az ő lánya, és nem valami átverés, aminek egyetlen célja egy kisebbfajta manipulatív vagyonszerzés.
- Ne izgulj semmit Drágám! Istenien festess! - filigrán, csinos barátnője még egy utolsó igazítást végzett a folyamatosan félrecsúszott nyakkendőjével kapcsolatosan, majd megigazította a zakója válltömését is, hiszen az időközben szinte folyamatosan csúszkált. - Így ni! Pompásan áll! - gratulált kicsit saját magának is a jólvégzett munkáért.
- Nagyon köszönöm! Édesem nem kellene egy Teddy-mackó helyett valami mást venni ajándékba? Mégiscsak egy kamasz lányról beszélünk! - kételkedett és hezitált.
- Szerintem nagyon cuki, és nagyon aranyos a maci! Egyébként pedig a jó szándék a fontos! Ha ellenséges veled, akkor az nem a te hibád! - kicsit megvárta, hogy leülepedjenek a gondolatok, majd néhány perccel később még hozzátette: - Figyelj, ha nem gond szeretnélek elkísérni téged!
- Ö... végül is... miért is ne... - egyezett bele, igaz kissé fogát húzva, mert feszélyezte egy másik ember jelenléte, ha fontos találkozóra igyekezett. De hát mégiscsak a barátnője. Élete párja. Ez azért csak jelent valamit, és nemsokára lehetséges, hogy lesz egy kamasz lánya is. Ki tudhatja a sors, vagy a végzet milyen játékot űz vele, nem igaz?!
A csinos barátnő is felkapott magára egy gyönyörű, és nagyon csinos ruhát, melyben valóságos főnyereményként festett, majd beültek az autóba; a férfi az anyósülésen azonnal magára csatolta a biztonsági övet, és önmagában azon imádkozott, hogy épségben, minden rizikó nélkül úszhassák meg ezt a különleges mai napot.
- Nyugi apafej! Megígérem, hogy a KRESZ-szabályait betartva fogok vezetni! - puszilta arcon barátnője, majd mivel hirtelen engedte fel az autó kuplungját ezért kicsit morgott is a motor mire kilőttek a közúti forgalomban.
A találkozás délután kettő körül lett megbeszélve, hiszen a hetedik órának is körülbelül akkor van vége és mire a kamasz lány elvileg hazakerül ők már várni fognak rá hármasban. Lesz aztán jócskán meglepetés, bár ha az ő természetét örökölte, akkor ki nem állhatja majd a meglepetéseket. Egyébként is mi a fenének kell egyáltalán az ördögöt a falra festeni?!
Barátnője vérprofi sofőr volt, elvégre tizenhat éves kora óta szinte megszakítások nélkül csak ő vezetett, és szülei mindig megbíztak benne.
- Szerinted hallgassunk egy kis meditációs zenét? - kérdezte az egyik útkereszteződésnél, ahol éppen piros lámpát kaptak.
- Felőlem! - s gondolatban már felkészült a Metalica, vagy bármilyen Heavy metal zenekar agyzsibongó, kőkemény zúzos rockjára. Ehelyett azonban barátnője figyelmes volt, és tekintettel volt frusztráltságára, és egy olyan rádióadót keresett, ahol főként a 80-90-es évek slágerei mentek.
- Gondolom ez azért megfelel?! - érdeklődött.
A férfi hálás, és fülig szerelmes tekintettel nézett rá, és nagyon örült annak, hogy ennyire össze tudtak csiszolódni alig tíz és fél hónap alatt.
A külvárosi cím, amit megadtak nekik a főváros mostoha kerülete volt, ahol éjszaka már egyáltalán nem tanácsos sem romantikus sétát tenni, sem csak úgy szabadon járni-kelni, ha az ember nem akarja, hogy kirabolják, vagy valami ennél is szörnyűbb dolog történjen vele. A férfi kibámult az ablakon, miközben ölében nem győzte tördelgetni idegességében a kezeit. ,,Vajon milyen lehet a lánya, akit még életében nem látott? Vajon kinek a természetét, és temperamentumát örökölhette? Szereti a könyveket, színházat, zenét? Vajon fél a háziállatoktól? - számos bagatell, és lényegtelen kérdést feltett magának, és megpróbálta – persze csak gondolatban -, megtalálni rá a biztos válaszokat.
- jól vagy életem?! - nézett rá jóformán minden ötödik percben barátnője, aki szemlátomást legalább annyira izgult, és aggódott, akárcsak ő maga, mégis igyekezett rejtegetni érzéseit.
- Igen... azt hiszem... - tudta jól, hogy ez nem győzött valami megnyugtatóan.
- Nem lesz semmi baj édesem! Melletted leszek! A fontos, hogy megpróbáltál mindent! Ez jusson az eszedbe! - igyekezett bátorítani.
Elhagyott épületek, bezárásra ítélt gyártelepek mellett vezetett el az útjuk mire egy mondhatni hangulatos kertvárosi környezetbe értek.
- Hányas szám is a cím? - kérdezte barátnője.
- Hú. Várj csak, felírtam! - azzal elővette nadrágja zsebéből az aprócska cetlit, akire macskakaparással fel volt jegyezve az adott cím. Azt írja, hogy Bokorszéki utca 22.
- Aha! Nos hát, akkor annak itt kell lennie valahol. Tudod mit? Kérdezzük meg a csúcstecknológiás GPS-t, ő vajon mit mondd? - a barátnő kilakozott körmeivel máris betáplálta a lakcím információt a GPS navigációs kézérintős paneljába, és pár másodpercen belül már meg is jelent az érintőképernyőn egy aprócska minitérkép és rajta egy piros autó, ami megmutatta, hogy hol lehetnek éppen?
- Látod, ez a piros autó ez vagyunk mi! A térkép pontosan mutatja az utat! - a barátnő lépésbe tette az autót és lassan közelítettek a megadott címhez, ami egy kiss lepusztult kertesház felé kalauzolta őket.
- Itt lakik az én lányom?! - döbbent meg jócskán a férfi, és nem is igyekezett már titkolni, hogy kissé kiábrándult a jelenlegi helyszín láttán.
- Szerintem egész tűrhető kis házikó! Persze ráférne egy teljes körű renoválás! De a virágok gyönyörűek, nem igaz?
- De! Épp azt akartam mondani. - előbb szállt ki, mint barátnője, hiszen egy úriemberhez úgy illett, hogy tartson be bizonyos illemszabályokat.
- Nagyon köszönöm Drágám! - karolt bele a férfiba, majd lassan, kényelmes tempóban indultak el a ház irányába. Egyszer csak váratlan heves kutyaugatásra lettek figyelmesek. Egy rottweiler típusú négylábú, harcias és masszív kutya rohamozta meg az egyszerű drótkerítést, és nagy volt a valószínűsége, hogy ők lesznek a következő célpontjai, ha sürgősen nem csinálnak valamit.
- Terminátor kussolj már végre! - egy talpig feketébe öltözött, szöges nyakövet, túrabakancsot viselő, szájpiercinges lány szaladt a kutyája után, és látszólag már totálisan elege volt, hogy imádott négylábú kedvence mindig fölösleges galibát csinál. - Mit mondtam neked?! - ragadta meg a nagydarab, testes jószágot előbb a nyakörvénél fogva, aztán később már a száját, és tűhegyes fogait vizsgálgatva. - Ha nem viselkedsz nekem jól, akkor nem kapsz finom kutyakaját! Világos?! - ekkor vette észre, hogy két ember is áll az ajtóban, és a férfi egy plüssmackót szorongat. ,,Micsoda egy kicseszett, idióta banda lehet ez?!” - gondolhatta.
- Kit keresnek? Segíthetek?! - lépett most közelebb egészen a kapuig.
- Szia! Ugye ti itt laktok? - vágott a dolgok közepébe könnyed, fesztelen modorral a barátnő.
- Amióta csak az eszemet tudom! - válaszolta kissé flegmán.
- Itthon van az anyukád, esetleg az apukád? - érdeklődött tovább a barátnő.
- Anyuuuu... - kiáltott be a házba a kamasz lány. - Keresnek!
Néhány pillanattal később megjelent az anyuka is. Első pillantásra az ember el se hitte volna, hogy szépségkirálynő is volt 2002-ben, és hogy egzotikus arca van. Most leginkább egy unatkozó, zsörtölődő, középkorú asszonyra hasonlított, aki még a kákán is csomót keres, és legszívesebb mindenkiben beleköt.
- Hát maguk meg, mit akarnak itt?! - kérdezte ellenségesen.
- Elnézését kérünk kedves asszonyom, de úgy értesültünk, hogy az ön kedves lánya esetleg megtalálta az édesapját, akit mindig is keresett! - mondta el a barátnő az igazat.
- Még hogy az apját, azt a szemétláda senkiházi alkoholista férget! Remélem valamelyik kapualjban már halálra itta magát, mert nem fizeti a gyerektartást, a pénzre meg szükségünk volna! Nézzék csak meg milyen állapotban van ez a rozzant szegényes viskó, és gazos a konyhakert is! Ilyen körülmények között kell nekem a lányomat nevelnem?! - kérdezte talán inkább csak önmagától az önsajnálatban lévő asszonyság.
- Ezt őszintén sajnáljuk kedves asszonyom! Mi csupán érdeklődni szeretnénk, hogy nem járt-e itt bárki az elmúlt napokban, hogy az Ön lányával kapcsolatban kérdéseket tegyen fel?
- Hát, amennyire tudom eddig maguk kérdezgetnek itt már vagy fél órája! Aztán pénzt hoztak-e, mert ha nincs pénz, akkor válaszok sincsenek?! - fordította meg logikai érveit a fifikás asszony, hátha csurran-cseppen valami kis anyagi haszon a számára is.
- Elnézését kérjük kedves asszonyom, hogy raboljuk az idejét, de ha megengedi szeretnénk pár szót a lányával is váltani!
- Mit akarnak maguk a lányomtól?! - förmedt rájuk váratlanul az asszony. - Hordják el innét magukat, amíg szépen mondom! Idejönnek, mert kell valami, és ha nem kapják meg, akkor meg hepciáskodnak! Takarodjanak innét de nyomban! - fenyegette meg őket.
A férfi köpni-nyelni sem tudott valósággal annyira megrémült, hogy földbe gyökerezett a lába. Határozott és mindig talpraesett, gyönyörű barátnője mentette most is meg.
- Asszonyom! Nem szeretnénk semmi felesleges bajt! Csupán néhány kérdésünk lenne a lányához! De ha nem akarja nem erőszak a disznótor! Viszont látásra! - a barátnő azzal fogta magát a férfiba karolt, és úgy tett, mintha elmennének onnét a kis utcácskából. Még szerencse, hogy az autóval egy kicsit távolabb parkoltak le, így legalább nem lesznek olyan feltűnők. Most mindketten visszafelé mentek az autójukhoz.
- Mondd csak, drágám? Felismerted ezt az asszonyt?! - kérdezte bizalmasan megszeppent barátjától, akit szabályos sokként ért ennek a lestrapált, és cinikussá lett asszonyságnak a külseje.
- Hát... hogy őszinte legyek... egyáltalán nem volt ismerős... - töprengett fennhangon.
- Tudod édesem az emberek sokat változnak huszonkét év távlatából.
- az egyszer már biztos! - hajtotta le szomorkásan a fejét, mint aki nagyot csalódott egy újabb élethelyzetben.
- Ugyan már életem! Nem szabadna ennyire magadra venned a dolgokat! Meglásd még előttünk áll az egész nap! Mit szólnál, ha kicsit kirúgnánk a hámból, és elmennék valahová? A férfi erre nem szólt semmit, csak továbbra is merengőn a cipője talpát nézte.
Alig vették észre, amikor a kamaszlány, aki még az imént a nagy harcias kutyájával volt elfoglalva utánuk szaladt:
- Kérem szépen várjanak egy percet... - kimelegedett a futásban, de látszott rajta, hogy jó kondiban lehet.
Előbb a férfi lassított le, és csak azután barátnője.
- Valamit elfelejtettél...? - kérdezte a megilletődött barátnő.
- Elnézést kérek az anyám viselkedése miatt! Ő egy nehéz természetű ember! Előbb mindig támad és csak azután barátkozik. - fújta ki a futás utáni levegőt a talpig feketébe öltözött, lázadó kamasz. - Tudnák esetleg valahol dumálni egy kicsit?! - érdeklődött a remény legapróbb szikrájába kapaszkodva.
- Persze! Gyere velünk! - a barátnő tüstént karon fogta a kissé idegeskedő kamaszlányt és megindultak hármasban a parkoló irányába.
- Tehát? Miben segíthetünk neked?! - tette keresztbe mindkét kezét a barátnő, míg a férfi kíváncsian szemlélte mi történik.
- Nehéz erről beszélni, de megpróbálom... - ismét nagy levegő következett, majd részletesen elmesélte élete történetét kezdve azzal, hogy alig volt három-négy éves, amikor apja egyszer csak úgy döntött, hogy nem jön haza, és lelépett tőlük, majd anyjának három állást is vállalnia kellett, hogy valahogy megtudjanak élni, mert egy sima általános iskolai bizonyítvánnyal elég nehéz boldogulni.
- az igazság sajnos az, hogy valahogy mindig is hiányzott az életemből az apafigura.
- Már megbocsáss, de akkor itt valaki vagy nem mondd igazat, vagy hazudik. - vonta fel a szemöldökét kissé szemre hagyón a nő.
- Tudom mire gondolnak! Anyámnak pénzre lenne szüksége, mert sajnos le vagyunk égve, de ezt még őtőle se gondoltam volna... A lényeg, hogy szerettem volna kicsit úgy érezni, mintha nekem is volna egy igazi apám... - elakadt a hangja, és vigyáznia kellett, mert egyszerre heves érzések rohanták meg.
- Nyugodj meg! Nem történt semmi baj! - adott egy papírzsebkendőt, hogy felitassa fekete tussal kihúzott szeme alatt a nedvességet.
- Tudod mit? Hova szeretnél menni most?! - gondolt egy merészet a barátnő.
- Az egyik osztálytársam mesélte, hogy van egy kurva jó pizzázó a környéken, ahol elviekben még fagyit is lehet kapni! Tudom merre van! - jegyezte meg segítőkészen, és érződött rajta, hogy most nagyon szeretne maga mellé egy baráti jellegű társaságot.
- Akkor beszállás! Drágám, ugye nem baj, ha te a hátsó ülésre szállsz be? - kérdezte a férfit, mire az nemmel felelt, de azért az udvariassági sorrend kedvéért mind a két nőnek kinyitotta az ajtót. A kamaszlánynak ez fölöttébb szokatlan, de különleges élmény lehetett, mert később már az autóban ülve többször megjegyezte, hogy nagyon sok mindent hiányol ebből a mostani ultramodern, ugyanakkor faragatlan korszakból.
- Egyszer jártam egy nálam idősebb pasival, és ő viselkedett ennyire kifinomultan, és romantikusan... - jegyezte meg, miközben a két ülés között folyamatosan szóval tartotta őket.
- Na látod! Vannak még jófej, rendes emberek is a földön, csak nagyon nehéz őket megtalálni! - válaszolta a barátnő, miközben bekanyarodott a főútról az egyik szupermarket parkolójába, ahol az adott pizzázóval egybekötött fagyizó is volt.
- Megérkeztünk! Kiszállás!
Mindhárman kiszálltak, és együtt mentek be a hangulatos étterembe. A kamaszlány félt bevallani, ám később elárulta, hogy most életében először evett peperonis, szalámis pizzát, és csoki, vanília, és sztracsatella fagyit rendelt desszertnek.
A nap hátralévő részét békésen végig beszélgették, és mikor búcsúra került a sor hazavitték a kamaszlányt, aki kicsit újra embernek érezhette magát. Később sem tudhatták meg, hogy a kamaszlány valójában kinek lehetett a lánya, és vajon a házsártosan, és kiálhatatlan viselkedő asszonyság ténylegesen az a gimis szépségkirálynő lehetett, aki azt állította, hogy a lány Szücs Ároné.

A FAKÉPNÉL HAGYOTT ARA, AVAGY A MÁSODIK NÁSZÚT

Állt a tükör előtt, és alig akart hinni a szemének. Felnőtt, gyönyörű nő lett belőle. Már nem az a félénk, félszeg, dadogós, duci kislány volt, akit szinte mindenki kicsúfolt, és akire azt mondogatták a gonoszkodó fiúk, hogy ,,kakifejű” - de sokkal inkább egy olyan különleges, kivételes adottságokkal, nemes szívűséggel, emberi jóakarattal felvértezett hölgy, akivel szinte azonnal közös hullámhosszra lehetett kerülni, és akivel – idővel -, számos igazi barátja és barátnője lett.
Annyira jóképű volt Gábor. Nem is. Valóságos hérosz a maga nemében. Túlságosan is tökéletes, precíz, megfontolt. A komoly felnőtt élet díjnyertes mintapéldánya.
Persze az embert óhatatlanul is becsapja előbb a szeme, mely csupán csak legfeljebb az exhibicionista külsőségeket veszi észre, és csupán csak a kisugárzás, és a tulajdonképpeni szimpátia kialakulását követve tér át a fokozatos megismerés talajára.
Mégis, amikor először találkoztak azon a puccos díjátadó gálán, ahol az év üzletember cápáit ünnepelték Gábor annyira különös, kisfiúsan tartózkodó, és szerény maradt. Egyáltalán nem volt elszállva magától, mint akár a legtöbb törtető, arrogáns nárcisztikus seggfej, akikkel eddig volt dolga.
Később – igaz -, ő volt az, aki azonnal kezébe vette az irányítást, és kezdeményezett. Mobilján, ebédszünetben kért tőle személyes találkozót az egyik hangulatosan felújított, belvárosi kávéház teraszán, ahol – mint később kiderült -, Gábornak a barátja volt a tulajdonos, mint afféle üzleti partner, és ha lehet azt mondani kisebbfajta szívességekkel mindig kölcsönösen kisegíteték egymást.
- Te annyira... különleges vagy... - vallotta be már a legelső randijukon, amitől valósággal bizsergetőn átjárta a kellemes forróság. Még soha sem mondtak neki olyan dolgokat, hogy gyönyörű lenne, és sajnos gyerekkorától kezdve csupán csak egyetlen dolgot hallott unos-untalan, hogy soha semmire se fogja vinni az életben.
- Hát... nagyon köszönöm... - pirult el lesütött tekintettel. - Te is nagyon csinosan nézel ki. - ahogy egymásra tévedt tétova, mégis szerelmes tekintetük valósággal hallani lehetett, hogy kalapál szívük. Annyira laza, kötetlen, jóleső beszélgetést sikeredett folytatniuk, hogy érezte talán egy randi már nem is lesz elég. Ehhez további találkozásokra van szükség, hogy kívül-belül megismerhessék egymást. És ami rendkívül jólesett neki az az volt, hogy Gábor egyáltalán nem erőltette a szexet. Azt mondogatta, ha majd nagyon jól megismerték egymást, és eljön majd a kedvező alkalom annak minden szempontból különlegesnek kell lennie.
- Nem is tudod milyen sokat jelent nekem, hogy te is így gondolod... - válaszolta, és valósággal égett arc arca, amikor Gábor megpuszilta gyöngéden, majd fel is ajánlotta, hogy hazaviszi, elvégre egy igazi hölgy nem sétálhat éjnek évadján a sötét főváros utcán, ahol ki tudhatja kibe botlik az utcasarkokon az ember.
Az ötvenedik randi után történt, hogy először lefeküdtek egymással. Nagyon szégyellte magát, hogy nem vásárolt az alkalomhoz illő csipkés, szexis fehérneműt, ám szemmel láthatólag arra nem is volt semmi szükség, mert Gábort szinte azonnal levette a lábáról, amint óvatosan, tartózkodó késleltetés mellett vetkőzni kezdett. Mindig is úgy képzelte, hogy az első alkalomnak igenis muszáj különlegesnek lennie, és úgy hallotta később barátnőitől, hogy fantasztikus érzés, mely zsigerileg mozgatja át, és pezsdíti fel sejtjeit, és a legapróbb molekuláit.
- De ugye nem fog fájni...? - kérdezte félős kislányhangon Gábortól, aki megígérte neki, hogy nagyon fog rá vigyázni. Mikor egymás karjaiban feküdtek, és a férfi cirógatta a végén mézszőkés haját mintha minden bizonytalanság, frusztráció, és gyanakvás örökre távozott volna a lelkéből. Mintha egy új ember lett volna azáltal, hogy megtörtént az aktus. Sokkal kiegyensúlyozottabb, és egészségesebb önbizalmat sikerült ezentúl elfogadnia és birtokolnia elsősorban önmagával szemben. Az igazán nagy durranás még azon a héten következett be, amikor Gábor a munkaideje után elvitte egy jó nevű ékszerboltba, és kérte, hogy méretet vehessenek az ujjáról. El sem akarta hinni, amikor a bal keze gyűrűs ujjára a nagyon mutatós, és egy kisebb vagyont is megérő fehérgyémánt gyűrű felkerült. Semmivel sem törődve azonnal elsírta magát a meghatottságból, és élvezte, hogy az imádott férfi vállain vigasztalódhat. Repdeső boldogsággal mondott igent.
Nem akartak nagy esküvőt. Csupán csak néhány barát, és az a szülők közül voltak jelen a meghitt, harmonikus ceremónián, melyet egy kis tó partján hófehér sátoros pavilonokkal kívántak megvalósítani. Annyira álomszerőnek tűnt az egész. A kis tóban egy hattyúpár is éppen akkor évődött egymással. Hiszen a hattyúmadarak egy életre választanak maguknak párt, akárcsak a sasok, vagy a pingvinek. Az emberek vajon miért gondolják meg magukat unos-untalan?!
- Fiona! Készen vagy már csajszi?! Mindenki csak rád vár! - jött el érte az egyik legjobb barátnője, akit most az a megtiszteltetés ért, hogy egyben tiszteletbeni koszorúslány lehetett.
- Ö... mindjárt megyek... - válaszolta. Fátyol helyett hófehér liliomszerű virágot tűzött makulátlan frizurájába, és mikor egy végső pillantást vetett a tükörbe valósággal meghökkent, hogy ennyire sugárzik a boldogságtól. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kezdődhet a szertartás.
A meghívottak között főként az ő legjobb barátnői, és a vőlegény néhány barátja vett részt. Az anyakönyvvezetőnő is hófehér, kicsit hivatalos kosztümben feszített egy asztalnál, és alig várta, hogy kezdetét vegye a ceremónia.
Kinga anyukája kísérte az anyakönyvvezető elé, mert apját hat éve elvesztette. A percek talán még sosem teltek ennyire lassított ütemben, mint ekkor. A vendégek többsége talán türelmetlenebb volt, mint maga a sugárzó ara, aki csak arra tudott gondolni, hogy a boldogító ,,Igenek” után ő lesz a világ legszerencsésebb, és – remélhetően -, legboldogabb ifjú asszonya. De hát akkor mégis hol késik ennyi ideig a vőlegény?! Csak nem történt valami komoly baja?” - kavarogtak a gondolatai, hiszen ha Gáborral esetleg súlyos baleset vagy egyéb katasztrófa történhetett, akkor azt ő soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Elindult az anyakönyvvezetőhöz édesanyjával az oldalán, majd az örömszülő rögtön helyet is foglalt az egyik széken; megpróbálta palástolni kicsordulni készülő örömkönnyeit.
Néhány perccel később jött az egyik koszorúslány, aki egyben az egyik legjobb barátnője volt. Csöndben várta mi fog történni.
- Figyelj csak csajszim! Helyzet van! Egy kisebb gond adódott... - kezdett titokzatoskodni a barátnő.
- Valami baj történt Gáborral...?! - annyira megijedt, hogy föl-le száguldozott dübörgő, kalapáló szívverése, és veszettül kínozni kezdte makacs gyomoridege.
- Hát... szóval... hogy is fogalmazzam... Gábor lelépett... annyira sajnálom... - vallotta be, majd s megpróbálta vigasztalón átölelni a mennyasszonyt, de az most nem kért a vigasztalásból.
- Hogy? Hogy micsoda??? - döbbent meg. Tehát mégiscsak igaz! Faképnél hagyták egyenesen az anyakönyvvezető, és a díszes vendégsereg szeme láttára. Ez nem lehet igaz! Ez biztos csak valami olcsó, szánalmas, gyerekes vicc lehet! Méghogy lelépett a vőlegénye?! Fokozatosan öntötte el a harag, indulat, a meg-nem-értettség, a frusztráció, idegesség, és az összes zsigerileg valódi érzelem, amit ekkora szemétség csak szülhet. Annyira szeretett volna sírni, jajveszékelni, ordítani, dühöngeni, ám nagymamája mindig azt mondogatta neki, hogy egy finom úrihölgy minden helyzetben meg kell hogy őrizze nemességét és tartását, az ún. női erényeket.
- Kedves Vendégek! - fordult egy váratlan fordulattal a vendégekhez. - Úgy tűnik, hogy a vőlegény valószínűleg már nem jön, így nyugodtan egyenek, igyanak, vagy haza is mehetnek! Köszönöm, hogy megtiszteltek! - úgy beszélt akár egy hivatásos szónok, vagy versmondó, akinek mindig lapul a tarsolyában egy afféle kiegészítő terv, ám most sajnos semmi kézzelfogható sem jutott az eszébe. Az örömanya odament hozzá közel, hogy megpróbálja megvigasztalni, és valósággal értetlenkedve állt az egész helyzethez:
- De hát kicsim, mi történt? Gábor miért nem jött?!
- Látod drága anyukám, ez egy nagyon jó kérdés! - csillagokat látott jojózni a szemei előtt, és valósággal majd fölrobbant volna a tehetetlen haragtól. Most legszívesebben jól tökön rúgta volna vőlegényét. A vendégek többsége együttérzését, és sajnálatát fejezte ki, majd többen fogták magukat és csöndes angolosággal távoztak is a helyszínről, míg végül csupán négy koszorúslány maradt, és az anyuka a hoppon maradt arával, akinek muszáj volt leülnie a smaragdszínű, gondosan nyírt pázsitra, hogy képes legyen átgondolni a dolgokat.
Néhány perccel később előkapta a mobilját, és felhívta Gábor privát számát. Várt legalább pár percet, mire kicsöngött.
- Halló... Tessék... Gáborka telója. Ki vagy? - csicsergő, fiatalos bakfishang szólt bele nevetgélve a mobilba. Érződött, hogy valószínűleg nincs egyedül, és nagyon jól érezi magát.
- Ö... szia! Kinga vagyok, és szeretném megkérdezni, hogy Gábor ott van-e?!
Dermedt, megfagyott csend fogadta kérdését, majd pár pillanattal később maga a vőlegény szólt bele a mobilba:
- Szia drágám! Mi újság? Hogy ment az esküvő? Remélem nem okoztam nagy meglepetést?! - kérdezte jókedélyen, mondhatni átlagosan, mintha mi sem történt volna.
- Te rohadék szarházi szemétláda! - tört ki belőle a felgyülemlett vulkáni indulat. - Még van pofád viccelődni! Ha nem tudnád lefújtam miattad az esküvőmet?! - annyira üvöltött, amire talán kislánykora óta nem volt példa.
- Édesem, kérlek szépen nyugodj meg... - igyekezett csitítani, vigasztalni. - Meglátod, hogy sokkal jobb lesz neked nélkülem! Tudod az elmúlt pár napban átgondoltam jócskán a mi kettőnk dolgát, és szerintem sajnos mi nem illünk össze! Hát ez van! De ettől még te fantasztikus és különleges nő vagy, és kívánom, hogy találd meg a boldogságot!
- Csak ennyit tudsz mondani Gábor...?! Tönkrement miattad az életem, és akkor te ilyen sablonszöveggel kábítasz?! Hát tudod mit! Légy elégedett és boldog a jelenlegi pároddal, de szerintem őt sem lesz elég neked! - úgy kapcsolta ki a mobilt, hogy amikor már a földön volt hófehér cipőjével akkorát taposott a vétlen készülékre, hogy az jóformán azonnal ripityára tört.
- Kicsim, édesem? Minden rendben van?! - szaladt oda hozzá gyönyörű, ünnepli ruhájában a nagyon aggódó anyuka, akinek meggyőződése volt, hogy felnőtt lánya kisebb idegösszeomlást élhet át a jelen helyzetben.
- Köszi anyu! Pompásan vagyok! - jelentette ki, miközben mély levegőt vett. - Én akkor elutazom legalább két hétre, de most szeretnék hazamenni egyedül... - azzal megfogta gyönyörű csipkés ruhakölteményét és beszállt egyik barátnője autójába, aki hazafuvarozta.
Otthon valósággal kongott a visszhangzó csönd. Az üresség már-már olyan fojtogató, és elviselhetetlennek tűnt, hogy muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, így hát lázas pakolásba kezdett. Kinyitotta gurulós, markáns bőröndjét és minden tengerparti nyaraláshoz elengedhetetlen, szükséges holmit bepakolt, még azt a vadítóan szexis bikinit is eltette, amit Gábor csak azért vásárolt, hogy a mézesheteket majd abban szerelmeskedjék át romantikus naplemente és aranyló homokkal egy egzotikus, óceáni szigeten.
Másnap felhívta a barátnéját és megkérdezte, hogy volna-e kedve elutazni vele egy álomnyaralásra valahova Új-Zéland és Fidzsi szomszédságába, mire a barátnő visítva, ujjongva mondott igent.
- Te viccelsz velem csajszi?! Hát még szép hogy!
- Akkor ezt megbeszéltük!
Anyját is felcsörgette, és igyekezett megnyugtatni, hogy lenyugodott, és volt ideje kicsit lecsillapodni, és ne izgassa magát, mert a legjobb barátnőjével utazik, így nem lesz teljesen egyedül.
A repülőtéren aztán váratlan dolog történt.
Miközben barátnőjével éppen becsekkoltak és vaskos bőröndjeiket igyekeztek a pult automata önmozgó fekete szalagjára helyezni egy nagyon ismerős férfi lépett oda Kingához és szó nélkül kivette a súlyos bőröndjét a kezéből, miközben segített a pakolásnál is.
- Bocsásson meg kedves Uram, de egyedül is menni fog... - meglehet kissé nyers volt, és tüskés, de ami a következő pillanatban történt kárpótolta mindenért, mert vagy tizenöt éve nem látott gimis osztálytársa mosolygott rá huncut, kisfiús vigyorral szája szegletében.
- Szia Kinga! Hú! Istenien nézel ki... - bökte ki.
- Ö... szóval... szia... Roland... - Hogy kerülsz ide?!
- Hát, úgy néz ki, hogy utazni fogok! Ti hova mentek? - érdeklődött.
- Hát Új-Zéland és Fidzsi között van egy romantikus sziget. Csak kikapcsolódunk, és feltöltődünk a barátnőmmel. - hangjában azért még mindig ott bujkált a rejtett szomorúság. Legszívesebben mindent bevallott volna nagyon régen nem látott, volt osztálytársának, akivel nagyon jól megértették egymást a gimiben, de hát akkor még csupán kamaszok voltak, és elhamarkodott döntés lett volna egy igazi párkapcsolat. Ez a helyzet azonban már más volt.
- Figyelj csak Kinga! Arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha egy darabig elkísérnélek benneteket? - ajánlotta fel. Kinga a barátnőjére nézett megerősítés gyanánt, aki bólogatott egyetértően, miszerint ez a pasi is biztató főnyereménynek tűnik, így Kinga adott egy újabb lehetőséget a sorsnak, és beleegyezett, hogy együtt szálljanak fel a repülőgépre.
- Hát... nem bánom... Legalább dumcsizunk egy tartalmasat, s miközben barátnője valósággal rohant, hogy a legjobb – remélhetőleg -, ablak melletti helyet lestoppolhassa magának, addig Kinga és Roland kéz a kézben úgy beszélgettek, évődtek, turbékoltak egymással, mint két látszólag csintalan gyerek, akik fülig belezúgtak egymásba.
Miközben a gép a magasba emelkedett, és kicsit liftezve émelygett a gyomra arra gondolt, hogy az élet talán mindig tartogat egy kellemes meglepetést, amire az ember nem is muszáj, ha nem készíti fel magát, mert ez már a velejárója a szerencsés dolgoknak. Kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy a férfi gyöngéden megszorítsa, amikor a gép enyhén megrázkódott néhány kósza légköri fuvallattól. S miközben egymás szavába vágva mesélték el életük történetét a szalagavató óta, úgy érezték magukat, mintha mindig közel álltak volna egymáshoz, amit az évtizedek sem téphetnek szét.
Alig tizennyolc órás repülőút után, mikor végre megérkeztek már olyanok voltak, akár a friss házasok, akik a legapróbb titkokat is pontosan tudják a másikkal kapcsolatosan és amikor két őslakos hölgyemény a nyakukba tette a tetszetős virágkoszorús füzért, és puszikkal köszöntötte őket Kinga végre úgy érezhette, hogy megtalálta azt, amit mindig is keresett.

HALDOKLÓ HOLT-IDÉNY


Megalázó ököl-jog karrier helyzetekben
áskálódó alattomos szerepek
kicsinyes kifeszített csapdáiban
Janus-álarc torzítja el mindannyiunk emberi vonásait.
Cselekvések ördögi bugyra indítéka
már mindenképpen megszületett
aki valaha is érvényesülni akart
a felszínes groteszk-Lét
kiváltságos lehetőségei között.

 Nyerészkedő hazugságok
piszkos kis üzelmeiből csupán
a nagy halak befolyásos strómanuk
távozhatnak patyolat tisztán.
Engedelmes ostoba végető birkáknak
már bárki beállhatott mosolygó idióták táborába.
 Itt kell hogy ténylegesen tartsunk
most a biztos vegetáció gyorsan
leépülő agymosott korában?

 A jelen és bizonytalanított jövőidő
aládúszolt ingatok szerkezeti
egyetlen pillanat alatt végképp összeomlik.
Közveszélyes vadbarmok
elvetemült próféták között
rendre elsüllyednek
a szabadgondolkodók kistérű papolók.

Az emberi érintkezés biztos formái
adott korunkban elviselhetetlenek.
Tolvaj és ragasztott zsargon nyelvekből
összetákolt tahó stílusú beszéd dívik
s még a szép tevés
és átmeheti belső romantika
sajna még rég kiment a divatból;
az egymást kihasználni szándékozók
bájologva s rátartin érvényesülhetnek.

 Szopródnak már egyre
a provokativ-pikáncs visszaugrató jelenetek
még szét roncsolódtak
a kedveskedő közvetlenség udvarias gesztusai.
Barbár szakadékok arrogáns
obszín leleplezése lett őszinte,
igaz szó.
Sakálokként ordibáló néző közönség
előtt folyik zavartalanul
a gyatra huszadrangú színjáték,
a megtévesztések látszata.

 Párbeszédek busáson megfizetett
látszata áldatlan állapotok között
szándékosan lassított haldokló holt idény.

ELPAZAROLTNAK GONDOLT ÉVTIZED, AVAGY A SZUNNYADÓ SZIKRA

A tükörben rendre olyan bálna, vombatfeje van, mintha egy fűnyíró állandóan körkörös, spirális mozgást végezne, és csupán csak a pusztán hagyott hajhagymák csomói maradnának meg rajta.
Tükörbe bámul. Próbálgatja megfejteni, akárcsak egyik kedvenc könyvhőse Esti Kornél, hogy így negyven évesen mi az, amit elmulasztott, elrontott, és egyáltalán mit kellene még csinálnia és tennie, hogy életében szükségszerű, és boldogságközpontú változások zajlódhassanak le?!
Idősebb lett? Egy fenét! Bár kétségtelen, hogy arca pufókabb, tokásabb lett, és zöldesbarnamacskaszeme alatt is kihívó, kissé barátságtalan szarkalábakat vésett kedvére az idő. Pisze orra, melytől a legtöbb nő ismerőse azt mondta kapásból, hogy ez annyira kis édi, és megfogta, mintha egy kis állatkát simogattak volna meg, az első néhány alkalommal még bőségesen belefért, no de aztán...
Mostanság állandóan felébreszti valami benső kíméletlen, vissza-visszatérő nyughatatlanság; kopogó, rendetlenkedő szíve, akár egy szivattyú, vagy ócska, rozsdásodásnak indult mosógép egyre nagyobb, és egyre több erőfeszítést kénytelen végezni, hogy az életet adó, szükséges vérmolekulák gazdag oxigénforrásait a megfelelő pitvarokba szállítsa interurbán-gyorsasággal.
Talán egészségesebben, és fittebben kellene étkeznie. Több gyümölcs és zöldséget kellene radikálisan fogyasztania, de -nevezzük bár gyarlónak természetét -, egyszerűen képtelen ellenállni a jó szaftos csirkepaprikásnak, rakott és paprikás krumpliknak, és úgy általánosságban bátran elmondható, hogy azoknak az ételeknek, melyeket az adott egészségtudatos társadalom tiltó, illetve tabu-listákra tett.
,,Az a baj, hogy az emberek a szemükkel látnak!” - vonja le a keserű konzekvenciát. ,,Ha meglátnak valakit, akkor azonnal kategorizálni, kritizálni kezdik, és szinte brutálisan gyilkos elméleteket, és megfogalmazott teóriákat kezdenek legyártani az illető külsejével, fizikális alkati tulajdonságaival szemben, és utána szinte rögtön át is térnek a társadalmi elhelyezkedésére. Tehát, ha azt nézzük, hogy egy bizonyos társadalmi piramison belül gondolkodva mondjuk a vállalkozók, üzletemberek, celebek, hírességek, ügyvédek, orvosok hol helyezkednek el, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy hősünk nem tartozik éppen a jól megfizetett alkalmazottak közé, vagy legalábbis fogalmazhatunk úgy is, hogy nem kényeztetni el őt szükségképpen a nagybetűs élet.
Elmélkedéseiből egy irritáló mobilcsörgés ábrándítja ki. Majdnem felbukik saját sonkásalakú lábaiban mire kicsit bukdácsolva berohan a nappaliba, ahol mobilját – általában -, hagyni szokta.
- Igen... halló... tessék... - fulladva, levegő után szorgalmasan kapkodva szól bele a telefonba, melynek az a veszélye, hogy a vonal másik végén lévő illető esetleg bepánikolhat, vagy azonnal le is rakhatja, mondván; téves számot hívott.
- Halló... Nemes...? Maga az?! - kérdezi a vonal túlsó végén egy szigorú, kimért, komoly, főnökösködő hang. Az ember úgy érzi önkéntelenül is muszáj viszketnie, és vakaróznia tőle.
- Ö... Jó reggelt kívánok Főnök Úr! Ö... valami baj van...? - már megint elfogja a totális bepánikolás fázisa, hogy olyasmiért vették elő, amiről – látszólag -, nem is tehet. Vagy mégis?!
- Nézze Nemes... Hogy is fogalmazzak... Maga jó, pedáns munkaerő, és nagyra értékeljük a cégcsoport érdekében tett fáradozásait. Egyetlen nap szabadságot sem vett ki, és amikor kivették a vakbelét már másnap bejött, hogy munkatársaink aktív segítője legyen. Szeretném, ha elhinné, hogy ezt a legmesszebb menőkig nagyra értékeljük... de... sajnos el kell bocsánatunk, mert felsőbb utasítás jött, és bizonyára maga is tisztában van vele, hogy a folyamatosan változó dinamikus munkaerő-piaci helyzet következtében óhatatlanul is megszorításokra van szükség. - úgy darálja a szöveget a főnök, mintha csak olvasná valahonnan.
- Ö... megértettem... - hosszú percekre van még így is szüksége, hogy egyáltalán magához térhessen az egyetemes katarzis sokkból.
- Nézze Nemes! A héten még ezt-azt muszáj lenne elintéznie, és a holmijával is kezdeni kéne valamit. Hacsak persze nem akarja, hogy kidobjuk a szemétbe.
- Ö... persze, hogy nem... mikor kellene bemennem...
- Amikor akar... próbáljon kicsit megnyugodni... visszhall... - közli vele tárgyilagos kimértséggel a főnöke, majd azonnal megszakítja a vonalat.
,,Hát ez kurva jó! Ennyit érdemeltebb mint tizenöt éves pályafutás után?!” - teszi fel magának a megkerülhetetlen kérdést, és egyszerre szégyenérzetét, és tartós bűntudat keríti hatalmába. Pedig a mennyasszonya még azt felelte neki romantikusan búgó, vágyakozó hangon, hogy annyira szereti őt, akár a csillagokat és a világűrt, amiben azért volt némi-nemű eltúlzott szürrealitás. Meglehet azért szakított vele, mert aki tizenöt éven belül nem lép szintet egy nagy múltú cég történetében legalább annyira, hogy jólcsengő fizetésre, és önálló szobanövényes, tetszetős kis irodára tegyen szert annak a továbbiakban már kár erőltetnie, és tartósan strapálnia magát.
Hirtelen azt sem tudja, hogy hol áll a feje. Egymást kergetik agyában a robbanással fenyegető szike-éles gondolatok, amikor újabb csöngetés szakítja félbe töprengését – ezúttal a slusszpoén a kaputelefonban legalább tizenegy néhány éve újból felbukkanó osztálytársnője szól bele csicsergő, mézes-mázos hangon:
- Szióka, mijóka? Légyszi! Engedj be... - kéri. Megnyomja háromszor is a gombot biztos, ami biztos alapon, hiszen történt már elégszer olyan félreérthető eset, hogy nem nyílt ki a bejárati kapu.
,,A francba! Megint elfelejtett rendesen felöltözni!” - vonja le a keserédes lényeget. ,,Úgy nézi ki, akár egy harmadik világbéli hippi-hajléktalan! A három-négy napos borostája úgy viszket az állán, hogy legszívesebben falnak menne tőle.” Gyorsan beviharzik a hálóba, és kivesz egy frissen vasalt, kockás, szellős inget, és felvesz egy lezser bermudanadrágot. ,,De hát mi a fenének kell ekkora felhajtás! Elvégre ő van itthon, ő a ház ura!” Ám ő is tisztában van vele, hogy fantasztikus, sziporkázó, és mindig nagyon kedves hölgy lesz a vendége.
Már rohan is ki gyorsított lépésekkel a folyosóra, és meghallgatja, hogy körülbelül hól járhat a lift. Szinte halja, amint a kis ócska, kilencvenes évekbeli felvonó döccenve megy át az egyes emeletek hézagjai között, mire alig három-négy perc után megáll a hatodikon.
Karcsú, napbarnított lábak, fantasztikusan csinos, nyárias ruha, ami – igaz, ami igaz -, kicsit szokatlan, de roppant divatos, és mutatós, és egy olyan gyönyörű, és sugárzóan mosolygó, igazi, modern nő, akinél tökéletesebbet el sem lehetne képzelni, már ha az ember szigorúan a szemével látna. Mégis Nemes azonnal érzi, és tudja, hogy kihez lesz szerencséje, mert nagyon sok mindent éltek át együtt a gimis időkben.
Hát szia drágám! - puszilja körbe csókálló rúzsával a jócskán megilletődött, és most teljes kész Nemest, aki köpni-nyelni alig tud a hirtelen jött meglepetéstől.
- Csak nem lefogytál drága?! - kérdezi meg a bombázó nő régi barátját, majd megtapogatja úszógumis hasát, amit Nemes mindig is utált. Mondták már neked, hogy egyre szexisebb vagy?! - néz rá kérdőn. Azzal azonnal hasát kockás hasára teszi a férfi pufók kezét, ami kicsit reszket.
- Ugye nehéz elhinni, hogy konditerembe is járok! Heti három-négy alkalommal. - mentegetőzik, mintha szükséges lenne bombázó testével mentségekre.
Napszemüvegét mézszőke hajába tűzi, és még így is ellenállhatatlan, elérhetetlen szépségikonnak tűnik nőies természetességével.
- Ö... hát eddig még... nos... nem nagyon... - szabadkozik, és már pirul akár a vadalma.
- Nem szeretnél esetleg behívni? - kérdezi mosollyal szája szélén, önmagában már kuncogva barátja megilletődöttségén, aki – látszólag -, nagyon is érti az adott helyzet fonákságát.
- … De... természetesen... nyugodtan fáradj csak be! Levehetem a szandálodat? - érdeklődik előzékenyen.
- Ó! Micsoda lovag vagy, még most is! Tudod ez kellemes meglepetés! - annyira lélegzetelállítóan gyönyörű a hölgy ebben a percben, hogy most kellene kihasználni az adott pillanatadta varázslatot, mégis Nemes úgy véli, hogyha tolakodóra, törtetőre vált a végén még eljeszti, így inkább megvárja, hogy barátnője kezdeményezzen. De látszólag csak óvatosan betipeg a bejárati ajtón, és látszólag máris lenyűgözi a látvány:
- Huha! Fantasztikus lakásod van! Vagy még nem említettem?! - gyorsan bekukucskál jóformán szinte minden szobába, és kellemesen állapítja meg, hogy mindenütt makulátlan rendezettség, és viszonylagos tisztaság uralkodik.
- Hogy én mekkora egy tökfej vagyok! Kérsz esetleg valamit... inni...?
- Annyira drága vagy, amikor komolynak akarsz tűnni! - jegyzi meg. - Egy kis üdítő jól esne. Van egy kis Kólád esetleg...? - angyali mosolya valósággal szívdöglesztő.
- Ö... hát persze! - villámsebesen saját magán is majdnem átesve lohol be a kiskonyhába és máris egy tiszta, és elmosott pohárba tölti ki a szénsavas italt, majd gyorsan visszagaloppozik a nappaliba, ahol a hölgy időközben helyet foglalt.
- Jaj, nagyon köszi... - azonnal elveszi a hideg üdítőt, és egy hatalmasat kortyol bele, melytől úgy érzi egyszerre felfrissült, és meg is nyugodott. - Annyira finom még mindig az íze! Mintha a kétezres évek elején járnánk, nem?! - teszi fel a kérdést.
- Nos, hát... lehetséges. Nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel behatóbban. - vallja be.
- Kérlek nyugtass meg édesem, hogy a barátnőd, vagy a feleséged nem tud róla, hogy én most itt vagyok, mert nem szeretnék felesleges perpatvart, sem patáliát. Ha érted, hogy mire gondolok? - hangja kicsit ijedt, de jó szándék, és segítőkészsége vezeti.
- Ó... nyugodj meg! Sajnos még mindig szingli vagyok... - hirtelen rátör valami magányossággal vegyes nyughatatlanság, amivel nem igazán képes mit kezdeni.
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! - felemelkedik az üléséből, és mint egy igazi barátnő gyöngéden megsimogatja a férfi kézét, majd arcát is.
- Mesélj el mindent kérlek. És ne hagyj ki semmit! Ragaszkodom hozzá! - Úgy beszél a hölgy, mint aki pontosan megismerte már a másikát, és érzi azt, hogy barátjának szüksége van valakire, aki meghallgatja őt.
- Hú! Hát nagyon hosszú, és halálosan unalmas történeteim vannak! Nem szívesen untatnálak ilyesmivel! - igyekszik kibúvókat gyártani, mert ismeri már annyira volt osztálytársát, hogy tudja ritkán változik egy ember jelleme, de hát ha ő kérte, akkor miért is ne, nem igaz?!
Nemes hosszadalmas történetmesélésbe kezd attól kezdve, hogy mindketten leérettégiztek, és külön-külön utakon folytatták egyetemi, főiskolai tanulmányaikat, később hogy infarktusban meghalt az apja, és hogy anyukája a nagyihoz költözött, hogy segíthesse neki, majd egy huszáros vágással máris rátér a valódi lényegre, hogy szakított élete szerelmével, aki mennyasszonya is volt egyben, és most még ráadásul úgy tűnik, hogy az állásából is azonnali hatállyal kirúgják, mert leépítések várhatóak.
- … Egyre inkább úgy érzem magam így negyvenéves fejjel, mint aki szándékosan a sötétben kutat valami után, és képtelen vagyok a nem létező lehetőségeimmel mit kezdeni. - Amikor a mondandója végére ér a hölgyön látszik, hogy mélyen megérintette, és ugyanakkor el is gondolkoztatta barátja története.
- Te mindig is nagyon komoly, és megfontolt voltál. Szerintem nem volt hozzád igazságos az élet, de hát kihez az? Annyira sajnálom, hogy átéltél olyasmiket, amiket nem lett volna szabad. És megkérdezhetem, hogy a volt menyasszonyoddal mi történt? Tartjátok még a kapcsolatot? - le se tagadhatná, hogy izgatottsága megelőzi sóvárgó érdeklődését, és mohó kíváncsiságát is.
- Állítólag három gyereke is született egy kigyúr-tagyú gorillától, aki abszolút nem foglalkozik a saját családjával, viszont fűvel-fával megcsalja a volt exemet. Ami szerintem egy oltári genyóság, de hát ő választotta azt a fajta életet, innentől kezdve nekem nem lehet beleszólásom.
- Igen, ez abszolút igaz is! És hogy létezik, hogy egy ennyire megbízható, és hűséges munkatársat egyszer csak kirúgnak egy nagy múltú cégtől?! Szinte felfoghatatlan. - csóválta meg fejét, majd kicsit látványosan keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait. Az ember sosem tudta igazán eldönteni, hogy ezzel hódítani, flörtölni, vagy csak provokálni akarja a másikat.
- Aa főnököm épp nemrég csörgött rám a mobilomra, hogy szedjem a sátorfámat minél hamarabb, mert a változékony munkaerő-piaci mozgások miatt muszáj egy-két embert meneszteniük! Így fogalmazott.
- Micsoda egy szemét alak lehet! De azért ugye te jól vagy? Már úgy értem... tudod hogy...?
- Igyekszem tartani magam, de egyre inkább kicsúszik a lábam alól a talaj. - vallotta be, és vigyáznia kellett, mert legszívesebben ott helyben ennek a különleges nőnek a jelenlétében elsírta volna magát.
- Figyelj tudod, hogy ez most valószínűleg nem fogod elhinni, mert nem lesz semmi baj, és megígérem becsületszavamra, hogy mindenben segíteni fogok neked, ami csak tőlem telik, hogy átjuss ezen a brutál kemény és könyörtelen életszakaszon.
- Nagyon köszönöm! Kérsz esetleg... valami harapnivalót...? Nemrég készítettem paprikáskrumplit, van még bolognai spagetti, ha szereted egy kis trappista-sajttal...
- Nagyon figyelmes vagy! Igazi úriember! Szerintem együnk egy kicsi később, ha nem baj! Most mesélek én egy kicsit magamról. - Most a hölgyön volt a sor, hogy tisztába tegye nyughatatlan, és kissé zsúfolt életmódját.
Viszont ahogy mesélni kezdte, hogy miként bánt el vele szemétláda pasija, aki közölte vele, hogy még véletlenül se akar gyereket, és hogy egy kolonc éppen elég neki, majd hogy voltak főnökei, akik előléptetést ígértek, ha ágyba bújik velük, aztán otthagyta ezeket az alávaló gazfickókat, végül saját vállalkozást csinált magának az egyik megbízható, jó fej barátnőjével, és most nagyon jól megvan a saját életével, csak hát a boldogság még mindig hiányzik az életéből.
- ...Volt egyszer egy pillanatom, amikor szabályosan kisétáltam a munkahelyemről, és azonnal vettem egy repülőjegyet és meg sem álltam egy csendes óceáni hangulatos szigetig, ahol végre kicsit megtalálhattam önmagamat. Nevez őrültnek, vagy kissé flúgosnak, de szerintem minden embernek szükségszerűen szüksége lenne rá, hogy helyre rakhassa a saját életét! És persze sokszor igenis ki kell mondani, hogy ,,Nem”, persze azért nem árt az ,,Igenekkel” is tisztában lenni. Egyébként nagyon szeretném, ha te is eljönnél velem arra a mesés szigetre. Az maga a földi paradicsom! Igaz a levegő hőmérséklete így is negyven fok, és a páratartalom is jócskán meghaladja a tűrhető mennyiséget, de a fantasztikusan egzotikus látvány szerintem kárpótol mindenért. Ó, igen... - eszébe jutott egy fontos mondat. - Nem fogod elhinni, vannak a szigeten kimondott nudista strandok, ahol szabályosan legálisan is lehet meztelenül fürödni. - huncutan kacsintott, és most a világért sem tagadta volna le, hogy élvezi, ha nagyon is, hogy régi barátját ennyire zavarba hozhatja, aki persze nem győzött a legkülönfélébb bohókás grimaszokat vágni.
- Így igaz! - kontrázott. - Bocsáss meg a kérdésem miatt, de valójában miért is jöttél?! - nézett rá kisfiúsan, de nagyon kíváncsian.
- Jaj, te kis kíváncsiskodó butuska! - megsimogatta kopaszodásnak indult fejét.
- Látni akartalak! Szerintem ennyi válasz bőségesen elegendő. Arra gondoltam, hogyha nem bánod ideköltöznék hozzád, hogy kicsit összerázódjunk! Persze csak, ha készen állsz rá? Tudod nekem tényleg nagyon sokat jelentene, mert bár látszólag normális, modern, belevaló nőnek ismernek mégis hiányzik sok minden az életemből, és jó volna újra megtalálni magamat! Így gyakorlatilag két legyet ütnénk egy csapásra! Én segítek neked, te pedig segítesz nekem! Persze, ha megoldható?
- Részemről semmi akadálya! - Nemes nem mert ellentmondani, elvégre nem mindennap sétál be önként egy gyönyörű, és kivételes nő az ember hajótörötté vált életébe.
- Annyira boldoggá tettél! Köszönöm, hogy vagy és létezel... - kicsit rebegő hanggal mondta ezt ki, mégis valósággal újból sugárzott, hogy ezt képes volt megtenni. Óvatosan odalépett a férfihoz, átkarolta és megcsókolta.
- Tudom, hogy a gimiben sokszor egy hárpia tudtam lenni, amíg fel nem nyitottad a szemem. Nagyon haragudtam magamra később, hogy csak egyszerűen hagytalak kisétálni az életemből. Azóta sokszor olyan voltam, akár egy élőhalott zombie, aki csak berendezkedett egy életre, de semmi örömét nem találja benne. Ez most már nem így van! - annyira megkönnyebbült saját mondataitól, hogy valósággal újjászületett. - Megéheztem! Ehetünk egy kis paprikáskrumplit! - válaszolta, majd azonnal ment is a konyhába, hogy kerítsen két tiszta tányért, evőeszközöket, és nekilássanak az ínycsiklandó ebédhez, ám ezúttal egymás babonázó tekintetébe fogódzkodva mélyen.

RABLÁS, MELY MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT

Úgy kezdődött az egész nyamvadt história, hogy ellopták a holmiját. Hogy pontosak legyünk illetéktelen módon ellopták tőle szürkés fekete válltáskáját, mely igen-igen jócskán ki volt tömve – no persze nem minden földi jóval -, de bőséges spirálfüzetekkel, noteszlapokkal, és egy gazdagsági történelem tankönyvvel, melyet meglehetősen nehézkes volt beszerezni a könyvtárból, így abba a kis Mikó utcai fiókkönyvtárba ment, ahol a nálánál öt évvel idősebb csinos, rövidhajú hölgy volt a könyvtáros, aki miután betette oda a lábát közölte, hogy nem lesz ő már itt olyan sokáig, hiszen angol-magyar-könyvtár szakos hallgatóként minden vágya, hogy az Egyesült Királyságban találhassa meg számítását.
A késő esti órák magasságában a Bölcsészettudományi Kar legutolsó F-épületének magasföldszintén – ahol többek között -, a Kodály Zoltánról elnevezett zenei terem is található,
Lengyel Vilmos ennek a teremnek a folyósójára vonult vissza. Igaz ugyan azt még különösebben ő sem igazán tudta, hogy valójában miért. Aznap – mint gyakorlatilag az elmúlt négy év során -, megint csak brutálisan kőkemény napja volt, hiszen, ha valaki volt már egyetemista az pontosan tudhatja, hogy bár a vitatkozás, és érvelés tudományát már a gimnázium padsoraiban magukává teszik a szemfülesebb diákok, mégis az egyetem lesz az a szociális közeg, ahol szinte minden egyetlen perc alatt totálisan megkérdőjeleződik, és átfordul.
Úgy kezdődött minden, hogy lepakolta cuccait, majd elkezdte bámulni az ablakon beszüremkedő szürkületi sötétséget. Egy olyan ember, aki szinte egész gyerekkorában félt, és rettegett nagyon sok mindentől a legtermészetesebben hathat, ha kissé gyanakodva tekint az adott külvilág változásaira, és persze a benne levő emberek viselkedésére.
Miközben nézte a nagyméretű tölgyfák rozsdamarta leveleit, hiszen november közepét írtak akkoriban a hullongó sötétség alig pár perc alatt, akár a masszív, szirupos kátrány terítette be a környező egyetemi udvart. A lámpák automatikusan felkapcsolódtak, aki kicsit szokatlannak tűnt – lévén -, egyetlen teremtett lélek nem volt sehol. Még néhány tanteremből kiszüremkedő hangokat, és beszédfoszlányokat is szórványosan lehetett csupán hallani.
,,Vajon mit kellene csinálni ezekkel az átkozott nyelvtani kurzusokkal?” - töprengett, mert sajnos az elmúlt időszakban korántsem állt jól a szénája a nyelvészeti tantárgyakból, márpedig azt szinte mindenki tudta, még azok is, akik szándékosan behunyták a szemüket, hogy a magyar szak sajnos nem puszta olvasás, és irodalommal foglalkozás. Brutálisan ráfeküdtek a tanárok a nyelvtanra, és cserébe – persze -, eszük ágában sem volt, hogy bármi fajta használható segítséget nyújtsanak a kevésbé szerencsés hallgatóknak. Mindenki oldja csak meg egyedül a saját maga problémáját.
Miközben saját gondolatai legmélyére merült szinte úgy, hogy bejárta agyi fogaskerekeinek minden rejtett, mélyebb titkosabb rétegeit észre se vette, hogy egy ismeretlen tolvaj szépen lazán elvitte jóformán a táskáját és összes holmiját. Csupán csak azok maradtak, melyeket magán hordott.
A legelső dolog a tartósan eluralkodó pánikérzet volt, mely főként gyöngyöző verejték formájában kezdett szivárogni előbb homlokán, később a hátán borsószemnagyságú üveggolyók formájában.
,,A kurva életbe már! Hát ilyen nincs! Csak velem történhet ilyen szar szemétség?!” - kérdezgette egyre sürgetőbben magát, mintha bárki is felelhetett volna az adott kérdésére, ám az volt a helyzet a adott problémájával teljesen egyedül maradt.
Hát alaposan törnie kellett a fejét, hogy akkor most mi a nagy harci helyzet? Ti. Ha azonnal szüleit hívja osztálytársai segítségével a végén imádott szülei még azt hihetik, hogy ennyire szánalmas, szerencsétlen kis idióta, hogy képtelen önálló döntéseket hozni, ha viszont egyedül veselkedik neki az adott szituációnak, akkor könnyen lehet, hogy az égadta világon nem ér el vele semmit.
,,Mégiscsak az lesz a legjobb, ha szólok a csoporttársaimnak! Muszáj segítséget kérni!” - fejtegette okfejtéseit bölcsen. És hát ha másért nem legalább láthatja élete szerelmét, aki bár egész négy éves együttlétük alatt szinte semmi jelét sem adta annak, hogy szerelmes lenne Vilmosba, viszont a fiatalember eltökélte, hogy ha törik, ha szabad, de kiszedi választottjából a vallomást. Legyen az beleegyezés, avagy kategorikus elutasítás.
Még így is legalább három végtelenségnek tetsző emeletet kellett felfutnia, amíg az adott osztályteremhez ért, ahol a legtöbb csoporttársának halálosan unalmas szófajtan szemináriuma volt. Így is kivárta inkább mire végeztek. Amikor az adott tanárnő kilépett a teremből Vilmos szándékosan lebújt az egyik nagyméretű szemetesvödör mögé abban a hiszemben, hogy a barátságtalan tanárnő nem fogja meglátni, és így is lett, mert szemlátomást mással volt elfoglalva. Vilmos csoporttársai jócskán megvoltak lepve, amikor Vilmos töviről-hegyire beszámolt nekik a vele ért kellemetlen incidensről:
- Ez borzasztó, szegénykém! Ki volt az a kis geci?! - kérdezgették egyre többen egyetértésben.
Még szerelme is közeljött hozzá, és vigasztalón párszor megsimogatta zilált, agyonizzadt fejét.
- Miben segíthetnénk neked Vilikém? - kérdezgették körbe véve őt, akár egy csapat kiscsibe az apjukat.
- Nagyon rendesek vagytok! Ezt nagyra értékelem! Szükségem lenne egy mobilra, ha van valakinél kéznél, mert akkor hazaszólnék! - Nem merte elárulni, de főként apja preferálta, hogy mindig hordja magánál a mobilt, hogyha bajba kerül, pont ilyen helyzetekre találták ki, ám Vilmos logikusan igyekezett hárítani, mondván; nem szeret drága holmikat magával hordani, mert a metrón, vagy a buszon ugyanúgy kirabolhatják. És most tessék! Ő sétált bele a csapdába.
- Tessék Vilikém! Itt az enyém! - nyújtotta máris át saját készülékét Eszter, aki számítástechnikai zseni volt, és még nem tudta, hogy mihez is akar a diploma után kezdeni saját életével.
- Köszönöm Esztikém! Mindjárt visszakapod, csak felcsörgetem őseimet! - azzal minden további szószaporítást mellőzve már nyomkodta is be a kívánt gombokat, és csak remélhette, hogy felveszik odahaza.
- halló... ki az? - kérdezte anyja a vezetékes telefonról, hiszen Vilmos egyedül annak a számát ismerte.
- Szia anyu... Kisebb bajba kerültem... - kezdett bele, és valahogy olyan érzése támadt, hogy még a saját anyja is nehezen képes elhinni a történetét.
- Szia kincsem! Mi újság van? Mikor jössz haza?! Apád már valósággal tűkön ül! - jegyezte meg az asszony.
- Anyu... szóval az van, hogy... - mély levegőt vett mielőtt folytathatta volna -, ellopták az összes cuccaimat...
- Hogy micsoda??? - döbbent meg a vonal túlsó végén az asszony, aki el se akarta hinni, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. - Akkor gyere sürgősen haza édes fiam, és majd kitalálunk valamit! - igyekezett megőrizni a hidegvérét, és a józan gondolatait.
- Igen... de ha felszállok a metróra és a buszra akkor könnyen lebukhatok, mert nincs vonaljegyem, és ráadásul nem is tudom kifizetni! Most is az egyik csoporttársam mobiljáról beszélek! - Vilmos itt megpróbált hálás tekintetet küldeni Eszter felé, aki egy kissé el is pirult ekkora érzelemnyilvánítástól.
- Akkor mit szeretnél édes fiam?! Mit csináljunk?!
- Ide tudnátok jönni?! Apunak nem muszáj, ha nem akar! - támadt egy ötlete.
- Megoldható... Akkor várj meg bennünket a Múzeumkörúti épületnél! Sietünk amint csak lehet. - közölte az asszony, majd automatikusan bontotta is a vonalat, feltehetően azért, hogy a másik mobil számláját már ne terheljék meg fölöslegesen.
Vilmos visszaadta Eszternek a telefonját.
- Nagyon köszönöm!
- Na, mi a harci helyzet? - kérdezték tőle.
- Hát... úgy néz ki itt ragadtam, de már jönnek értem az őseim! - jelentette ki kicsit bizakodva, ám még mindig kicsit reszketett a hangja nem csupán a félelemtől, és aggódalomtól, de az izgalomtól is, mely mint valami vegyes érzelmi toxikus koktél valósággal rátelepedett egész lelkére, és úgy tűnt fojtogatja.
- Szeretnéd, hogy megvárjuk veled a szüleidet? - tette fel a kérdést Kriszta, aki a problémás helyzetekben érezte magát a legjobban. Mintha egyfüst alatt még kicsit hízelgett is volna az egojának, hogy megmentheti a bajba került embereket.
- Nagyon rendesek vagytok, de nem lesz semmi baj... - válaszolta sokkal inkább önmaga megnyugtatása végett.
- Akkor, ha nem gond Vilikém mi elpályázunk haza és még egyszer nagyon sajnáljuk, ami veled történt! - A legtöbben máris szedték a holmijukat és már mentek is, hiszen a legtöbben a Dózsa György úti kolleszban laktak.
Egyedül Vilmos titkos szerelme Kata tartott még ki lovagja mellett. Igyekezett biztatni, és bátorítani, mert titkon ő is megérezhette, hogy Vilmos most nagy bajba került, és hogy mennyire látszik egész személyiségén, hogy a jelenlegi helyzet borzalmasan megviseli, és kikezdi.
- Vilikém! Hogy történhetett ez?! - tette fel neki újra és újra az egyszerű kérdést.
- Hát ez az! Fingom sincs! Egyszer csak nem néztem oda, és alig pár másodperc alatt minden holmim azonnal eltűnt. És ami még komplikáltabbá teszi ezt az egészet az, hogy az összes igazolványom, és mindenem benne volt a válltáskám egyik zsebében. - szemlátomást annyira maga alatt volt, és nagyon elvolt keseredve, hogy Katának óhatatlanul is megesett rajta a szíve.
- Figyelj! Üljünk le és beszélgessünk bármiről! - javasolta, de csupán csak azért, mert úgy hitte, ha átmenetileg sikeresen eltereli az ember gondolatait, akkor könnyen lehet, hogy az illető előbb-utóbb majd csak megkönnyebbül, és sokkal jobban is fogja magát érezni.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy velem... - bukott ki hosszú percek után Vilmosból, ami felért egy őszinte vallomással.
- Nos, kérlek az érzés kölcsönös... - vállára hajtotta a fejét, hogy beszívhassa illatát, és ő is érzett valamit a szerencsétlenül járt fiatal férfi iránt.
- Úgy hallottam Antival jársz...? - talán nem kellett volna ennyire nyíltan, törtetőn kíváncsiskodva feltenni ezt a kérdést, mert Kata arckifejezése nagyon komolyra váltott, mintha ezzel azt akarta volna üzenni: Semmi közöd hozzá! Kopj lev rólam!
- Tudod az a baj velem, hogy meglátok valakit, és azt gondolom róla, hogy jófej, meg tökre rendes, de ehelyett kiderült, hogy egy orbitális seggfej! Tudsz követni?! - nézett rá, miközben mogyoróbarna, kifejező szemeivel valósággal Vilmos veséjébe látott.
- Ó... hát sajnálom, hogy... megtörtént... - szabadkozott.
- Az igazság az, hogy én voltam már megint egy butuska, idióta kislány, aki hagyta magát elcsábítani, miközben rájöttem, hogy te sokkal őszintébb, és igazabb vagy a magad módján, mint mondjuk Anti. - óvatosan adott az arcára egy kifejező puszit, mire a férfi is jólesőn elpirult.
- Csak nem elpirultál? Ez annyira édi! - adott neki még egyet.
,,Bárcsak most hosszan, és romantikusan megcsókolhatná, mint azokban a béna romantikus filmekben a tévében, ám ha most nyomulósra veszi a figurát – meglehet -, hogy elriasztja magától, és ezt semmi szín alatt nem engedheti meg!” - morfondírozott.
- Nagyon agyalsz valamin! Csak nem az jár még mindig q fejedbe, hogy miért pont veled történt meg ez a kellemetlen eset?! - kérdezte egy idő után.
- Hát... mi tagadás... igen.
- Figyelj! Sajnos megtörtént! Ezen már nem tudsz változtatni, csupán csak a jövőn, ami majd ez után következik. A szüleid hogy viszonyulnak hozzád?
- Nehéz kérdés! Anyukám mindenben partner és mindenben támogat is, de az öregem szintre majdnem mindent ellenez. Láttad volna annak idején amikor be volt tervezve a Színművészeti és nem vettek fel, akkor valóságos patáliát csapott, hogy nem kellene bohóckodnom, hanem inkább kitanulhattam volna valami kétkezi szakmát, és egyéb faramuci dolgokat.
- Ezt én is ismerem! Apukám eleinte nagyon féltett Budapesttől, mert szerinte könnyen, és hamar beszippantja a város vérkeringése az embert, de aztán lassacskán beletörődött olyannyira, hogy most már képes megbízni bennem. Szerintem beszélned kellene a szüleiddel!
- Már próbáltam isten az anyám, de eddig csak anyu volt az, akivel kompromisszumot lehet kötni, mert apám tántoríthatatlan! Ha nem az ő akarata érvényesül, akkor semmi! - váltott kicsit mélabúsabb, szomorkásabb hangnemre.
- Megértelek! ...És mondd csak mit szeretnél csinálni, ha vége a hajtásnak és megkapod a diplomát? Gondolom egyéni, sziporkázó terveid vannak? Talán meghódítod a külföldet? Kezdett kisebb kíváncsiskodásba.
- Hát... nagyon jó volna egy komplett filmforgatókönyvet, vagy egy regényt, verseskötetet is összehozni, szinte bármit amiben megmutatkozhat a kreatív, alkotói energia, ám attól tartok, hogy a magyar szakkal bakot lőttem, mert egyáltalán nem rózsások a kilátásaim. - újból melankolikus és szomorkás lett a hangja.
- Azért biztos létezik valami elfogadható megoldás, vagy nem?!
- Hát... ha megtudom győzni a nyelvészeti tanszékvezetőt, hogy ne buktassanak meg kvázi minden nyelvészeti tantárgyból akkor esetleg. Nem szeretnélek kiábrándítani, de ez sajnos úgy sem fog megtörténni.
- Szerintem egy próbát azért megérne, és ha tényleg mégsem, akkor elmondhatod magadról, hogy te mindent megtettél!
Nagyon jót, és tartalmasat beszélgettek együtt. Egyre inkább elröpült az idő, és úgy érezték egyetlen percre sem szabadna elszakadniuk egymástól. Kata elárulta, hogy a tanárkodás mellett szeretné megpróbálni majd a divattervezést, vagy valami ehhez hasonló szakterületet, és jó volna egy hosszabb külföldi utazás is, hogy behatóbban megismerkedhessen a külföldi szisztémákkal, és trendi divatirányzatokkal is.
- Tudod pénzem nincsen túl sok, mert a nővérem nemrég ment férjhez, de azt se mondhatnám, hogy egy elveszett bárányka vagyok, akit terelgetni illik. - jelentette ki markánsan, határozottan.
Nemsokára egy autó fékezett az egyetem bejárata előtt. Megérkeztek Vilmos szülei, és egyenesen az egyetem hátsó épülete felé tartottak, ahova Vilmos megadta a címet. A fiatalember balszerencséjére az apja vezette az autót, és most majd végi kell hallgatnia egy kisebbfajta erkölcsi prédikációt az élet valódi értelméről, és a felelősség szükséges voltáról.
- Szia kincsem! - ölelte magához az anyuka. - Hogy érzed magad?!
- Szia anyu! Ő itt Kata és nagyon jó barátom... - szabadkozva bemutatta a két hölgyet egymásnak.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! - nyújtott kezet Kata a jócskán meglepett asszonynak.
- Hol van apu? - kérdezte, bár jól tudta, hogy apja, ha nem muszáj a világért se szállna ki a kocsiból.
- Tudod milyen apád! Az autóban várakozik! Akkor mehetünk haza?
- Várj egy kicsit! - kérte anyját, majd Katához fordult: - Szeretnéd, hogy elvigyünk valameddig? - annyira kisfiús, naiv, és fülig szerelmes volt ebben a varázslatos pillanatban, hogy legszívesebben most azonnal betuszkolta volna Katát szülei autójába, és meg sem álltak volna egy házasságkötő teremig.
- Ez nagyon édes dolog tőled, de jobb ha visszamegyek a Koleszba, mert attól félek, hogy a szobatársnőim szétszedik a szobámat mire odaérek. Nagyon örültem a találkozásnak kedves asszonyom! És akkor téged látlak holnap? - érdeklődött.
- Figyelj az van, hogy ha betudok jönni, akkor talizunk, ha nem akkor sajnos ügyeket intézek a lopott cuccaim ügyében.
- Á! Értem! Akkor nagy kalappalt, és majd talizunk! - bár csupán futólag sikeredett a puszi ezúttal Vilmos telt ajkaira, mégis ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha is átélhetett.
- Akkor még talizunk... - integetett utána.
- Nem is mondtad kincsem, hogy már barátnőd is van? - vonta kérdőre míg az autójukhoz sétáltak az anyuka felnőttes fiát.
- Hát... szóval... ő egy fantasztikus barát... egyelőre még nagyon friss ez az egész, és semmit sem szeretnék elkapkodni... - vallotta be. - Ha nem muszáj apunak kérlek ne szólj róla.
- Ne csacsicskodj! Bennem megbízhatsz! Ki sem nyitom a számat.
A koromsötét éjszaka ketrencként fogta őket körbe míg visszamentek az autóhoz, ahol a családfő már majd meghalt az izgatottságtól, hogy mire kellett ez a kisebb felhajtás.
- Megjöttünk apukám! Elég gyorsak voltunk? - kérdezte az asszony.
- Azt azért nem mondanám! - vetette félvállról oda a középkorú férfi, aki már jó pár szál cigit elszívhatott, hogy ezzel is tompítsa idegességét. - De hogy a büdös életbe történhetett meg, hogy valaki ellopta a holmidat, mi?! - fakadt ki egyenesen a fiát faggatva.
- Fogalmam sincs! Egyszerűen csak megtörtént! - vallotta be.
- Ez elfogadhatatlan! Szerintem jobban tesszük, ha most egyenesen a rendőrségre megyünk, és feljelentést teszünk ismeretlen tettes ellen! - fordította el a slusszkulcsot.
- De apukám, tényleg szükséges ezt éppen most?! Nem mehetnék inkább haza, hogy együnk valamit, és normálisan, felnőtt emberek módján beszéljük át a történteket?! - próbált ész érvekre játszani a feleség, ám mindhiába, mert ha egyszer valamit a fejébe vett a családfő, akkor annak úgy kellett lennie, és nem tűrt semmifajta ellentmondást.
- Nincs vita! Megyünk a rendőrségre! - azzal már tolatott is ki nagy gázzal az egyetem parkolójából, és miközben az autójukkal az illetékes kerületi rendőrség főépülete felé tartottak Vilmos gondolatban azon kezdett álmodni milyen jó lenne, ha ő és Kata együtt élnének.

ÓVATLAN VALÓSZÍNŰSÉG HULLÁMAI

Újra s újra, akárhányszor csak
szaggatott álomba szédülök,
rémálmok kósza pillantásait szándékosan kerülöm.
Hajnalra szésodorta papírokká gyűrődnek
gondolataim s fel-felismer egy-egy pisla villanás.
Mostanság éberen kell álmodnom,
hisz zaklatott fejemben a sok,
haszontalan ördög-görcs lelakatolta akaratomat,
hogy tán én is kijuthatnék a verem-gödörből,
hová még önként keveredtem.

Álmomban mindig megvár egy-egy ottfelejtett halott.
Hintaszékben hitrázva gitározik
vagy éppen már menni készülget
lassított felvétellel búcsúzkodva.
Aggastyán-kezeit hosszan felemeli, integet.
Eleven, verejtékező húsomon
valaki rajzszögeket kalapál;
fekete-piros formáim ködlenek.
Lelkem börtönfalai
mozgatható labirintusként őriznek,
s fogvatartanak.
Benső fénykörön vérmolekulák
szőkőkútjai serénykedve felbuzognak.
Az Élet minduntalan kitörni, szabadulni készül.

Talán már nappalok fény-zónáiban
se maradhatok biztonságban.
Az óvatlan valószínűség hullámai
már-már ismerősen rezegtetik
bátorítani vágyó akaratom echóhangjait.
Sejtem majd mikor végképp egymagam leszek
a Létezés egész nyüge-terhe
mind-mind egedül rám borul.
Várakozások kibírhatatlan
súlyaitól rendre összeomolhat idegrendszerem.

Jellemet gyaníthatom rögtön múlni.
Már a puszta változás ténye
is sötétlő pincébe zár.
Az adott Kor ideiglenes köz
s szánalmas mellékszereplői lassan lejárnak.
A stagnáló, hitehagyott Világ
még miért nem tért magához?!
Hangtalan gyorsulgat
végesre kiszabott szívdobbanásom.
Úgy tűnhet végképp elértem már egy pontra,
ahol ítélet s végjáték már jó előre megcsináltatott.
Bizonnyal rég eldőlt már vajon merrefelé dőlök!

 A SZERELEM PARANCSA MONTE CARLÓ SZÍVÉBEN


Amikor a pazar kilátást biztosító Monte Carlói hotelszobában eltöltött éjszakája után kipillant az ablakon, éppen horgonyt vet egy jacht a kikötőben.
A reggeli fényben cikáznak a matrózok a fedélzeten.
A tenger valósággal milliónyi széttört aprócska üvegcserepekkel ragyogja be a reggel.
A főként luxus sportkocsik parkolóhelyeket keresnek.
 Egymás útját keresztezve vitorlások horgonyoznak a kikőtőben. 
Az egyik jachton egzotikus, szupermodelszerű, főként bikinit viselő hölgyek napoznak néhány műanyag nyugágyon, miközben tökéletesen bronzbarna istennői testüket a napfény cirógatja.
A férfi sokszor elgondolta már, hogy vajon mi lenne, ha csupán csak a kíváncsiság, vagy egy jó poén kedvéért odamenne a hajó fedélzetére, és csak úgy egyszerű közvetlenséggel leszólítaná egyiket-másikat, hogy akkor na lássuk! Ti emberek maradtatok-e? Tehát kedvesek és közvetlenek tudtok-e maradni még ekkora luxuskörnyezet kísértő csábításának is ellenállva. Bár ez most kissé nevetségesen hat, hogy magában végiggondolja következtetéseit. Még el is mosolyodik azzal a hamisíthatatlan, talán önmagát soha meg nem hazudtoló kisfiús mosolyával.
Később pontban reggel nyolc óra felé szervírozza a szobaszervíz a reggelit. Ami meglpően furcsa, hiszen nem rendelt semmit. ,,Úgy tűnhet, hogy itt ez a szokás!”- vélekedik, majd néhány pillanattal később valóban három aprócska kopogást hall az ajtaján. 
- Bon Juor  monsieur! Meghoztam a reggelit! - tárul az ajtó, és egy fekete-fehér uniformist viselő, húszas éveiben járó hölgyemény lép le az ajtón két keze között egy zsúrkocsit tolva. Rajta rántotta, szalonna, sültkolbász, criossant, eperlekvár, frissen facsart narancslé. A bőség pillanatnyi zavara. 
- Merci boku! - köszöni meg hihetetlenül megilletődve a kislányos hölgymény szikrázó mosolyán megállítva tekintetét a férfi. 
- Amennyiben szüksége volna még bármire Mössiő kérem szóljon bátran a recepción, és azonnal felküldenek valamit! - helyezi el a hölgy a szokásos reggeli rituálé alapanyagait, majd gy röpke, ám annál precízebb pillantást vet a lakosztályra, hogy mi hiányzik, illetve hogy milyen takarítást szükséges a nap további részében várhatóan megejteni, majd amikor végzett óvatos bocsánatossággal máris távozik a szobából. 
,, De jó lenne meghívni ezt az elbűvölő, és kedves nőt egy reggelire! Talán csak azért, hogy ne érezze annyira magányosnak, elveszettnek magát, mint akink máris romokba hever egész további élete!” - töpreng, mintha más már nem is jutna eszébe. Kinyitja villámgyorsan az ajtót, és úgy ahogy van fürdőköppenyben álldogálva kikiált a hölgy után, hogy biztos maradásra bírhassa. 
- Madmasille, egy pillanatra legyen kedves! - szól, mire a hölgy azonnal visszasiet szinte gyerekesen tipegve, mégis a lehető legnőiesebben, amitől máris zavarban érezheti magát,mert mikor megáll a férfi előtt gyönyörűen lesüti gomb szemeit, és el is pirul. 
- Igen,  monsieur! Talán van valami probléma?! - pillant rá tétován, fejét most határozott magabiztosággal megemelve. 
- Uoi, madmaissele! Ha meg nem sértem, kérem reggelizzen velem, mert utálok egyedül enni! - ami csak félig meddig igaz, mert valójában már több mint nyolc hónapja szakított a mennyasszonyával, és még nagyon érzékenyek, és roppant sebezhetőek szakításának friss, égető stigmanyomai. 
- D hát Mössiu! Nekem munkám van, amit el kell végeznem, és félek, hogy a főnököm ki fog rúgni, ha most leállok Önnel reggelizni! 
A férfi egy futó percre kétségbeesik, hogy elszalaszthatja ezt az egyszeri, és minden bizonnyal megismételhetetlen alkalmat, ezért udvariasan megkérdezi a hölgyet, hogy hogy hívják a főnökét, és hol lehet őt elérni. 
- Jaj, kérem mindenre ami szent mössiu! Ne tegye, mert tényleg kirúgnak! 
- Bocsásson meg kérem, ha mgbántottam, felzaklattam volna! Akkor mikor találkozhatok Önnel? - fordítja meg önző, birtokló kérdését.
- A recepción talán tudnak felvilágosítást adni Önnek Mösiu! 
- Az remek lenne! Bocsásson meg, csupán még egy kérdés: Mi a neve kisasszony?
- Simmone vagyok! - nyújt elfogódottan kezet, és jóleső, bizsergető, mágneses érzés keríti hatalmába, amit hozzáér a férfi vaskos, erőt sugárzó, szőrös kezéhez, majd pár pillanatig hagyja, hogy átjárja a melegség.   
- Üdvözlöm kedves Simmone! Az én nevem Tivadar! - lehajol, és óvatosan megcsókolja kezét, akár egy romantikus lovag a múlt századból. A hölgy valósággal el van ragadtatva, és még annyira szívesen csüngne romantikusan ellágyulva ennek a különleges férfinak a társaságában, ám – hiába -, a  kötött munkaidő nem várhat, és gyorsan továbbsiet, hogy ne legyen szükségtelen fennakadás. 
A férfi megint csak egyedül marad.      
Keni a vajat a zsömlére. Aprókat harap. ,,Milyen igéző tud lenni egy pillantás, mellyel óhatatlanul is elvarázsolja egymást két látszólag teljesen vadidegen ember!” - töpreng, majd ki idő múlva bátorságot gyűjt narancsléját kortyolgatva, és felhívja a szobai telefonon a recepciót. 
- Halló, tessék! Itt a recepció, parancsol? - kérdezi egy markáns férfihang. 
- Bon Jour! Kérem érdeklődnék, hogy egy bizonyos Simmone-nak mikor járhat le a munkaideje? - kérdése még önmagát is meglepi; egyszerre naiv, és gyerekes. Mintha egy vadidegenre tartoznának ilyen bizalmas információk.
- Bocsásson meg Mossiu, de ez bizalmas információ, és ha csak nem tudja igazolni, hogy rokona, vagy hozzátartózója az illető hölgynek, sajnos abban az esetben nem segíthetek! - közli a férfihang szinte gyanakodva. 
- Igen, köszönöm! Elnézést, ha feltartottam! - azonnal lerakja a kagylót, mintha parázs égette volna meg ujjait. 
Később arra gondol felöltözik. Zakót, inget, farmert vesz fel, mint aki a lezser, laza, ugyanakkor nagyon is sportos eleganciában hisz, bezárja lakosztálya ajtaját, mintha távozása után nem jönne a takarító személyzet, nagy levegőt vesz, és elindul a recepció felé. 
Szinte rögtön kiszúrja a markáns, középkorú férfihang tulajdonosát, aki a pult mögött éppen egy telefonhívást bonyolít, míg a másik ember éppen néz valamit a pultba beépített minimonitoron. Hátha valaki lop-e? 
- Bon Jour,  monsieur! Segíthetek valamiben? - érdeklődik közvetlenül a monitor képernyőjéből felpillantó pit bullképű ember. 
- Bon Jour Önnek is! Egy Simmone nevezetű szobalányt szeretnék megtalálni! - hangja komoly, kimért, és határozott. 
- Rokona, hozzátartozója a hölgynek? - teszi fel újfent kíváncsiskodva a következő lépést a recepciós. 
- Ami azt illeti a bátya vagyok, és szeretnék érdeklődni, hogy mikor végez? Ha esetleg volna szíves segíteni! 
- Hát hogyne kedves Uram! Hisz azért vagyunk itt! Lássuk csak! - valami bepötyög a számítógépbe a pulton. - Á, igen! Meg is van! Simmone Butin ma délután öt óráig dolgozik. Akarja estleg, hogy szóljak neki, hogy kereste? 
- Nem szükséges! Még egy kérdés! Hol fog tartózkodni, mikor végez? 
- Amikor leadja a műszakot, utána megtalálja őt a hotel személyzeti osztályán. - közli segítőkészen. 
- Nagyon köszönöm kedves Uram! Rengeteget segített! - feleli a férfi, és lelke mélyén máris egyre jobb kedve van, és már annyira nyámlila, sem buvalbélelt, mint mondjuk a reggeli órák környékén. 
Visszament a lakoszályába, és úgy döntött – legalábbis egyelőre -, hogy várni fog. Később tizenegy óra felé korogni kezdett a gyomra, és úgy döntött kicsit széjjelnéz a kikötőben, hátha talál egy afféle halas büfét, ahol kaphat frissen készült szálkamentes rántott halfilét, és néminemű ízletes sültkrumplit is. Bermudanadrágjában, és kicsit gyerekes szandáljában kissé kirívó látványt nyújtott, bár a legtöbb turistának, és járóklőnek esze ágában sem volt megfigyelni, hogy ki mit visel. Úgy látszik errefelé a helybéliek sokkalta megértőbbek, elfogadóbbak, toleránsabbak voltak egymás és főként mások iránt. 
A kikötőben máris meglátott egy hajódeszkákból épített kisebb bodét, ahonnét mennyi sültillatok terjengtek. Gyorsan gondolt egyet, és betért: 
- Bon Jour! Kérhetnék egy kis sült halat és sült krumplit? - kérdezte közvetlenül érdeklődve. A hófehér szakállas öregember amolyan halász lehetett. Kiköpött úgy festett, mintha maga Hemingway állna a kiszolgáló asztalnál. 
- Jó reggelt Moisuer! Azonnal készítem! - azzal már nyúlt is egy üvegezett tartályféleségbe és friss halat fogott két érdes, rücskös kezébe, majd egyszer, kétszer fejbekólintotta, hogy aztán szép filéket hasíthasson belőle mesteri szinten. Ezt követően következett a fűszerezés a lisztből, tojássárgájából, és némi zsemlemorzsa keverékéből készített panírban, majd jöhetett a forró repceolajon való kisütés. Egy hat éves forma kisfiúcska is az öreg mellett sündörgött, és kíváncsian figyelte az idegen férfit, hogy vajon kicsoda, és hogy mit is akar? 
- Ne lábatlankodj itt Leo! Inkább pucolj némi burgonyát! - utasította a kislegényt, mire az zokszó nélkül már pucolta is meg a nagy bumszliméretű krumplikat, és hideg vizes tálban mosta is meg őket. Amikor kész lett vele az öregember már aprította is fel az egészet egyforma szeletekre vágva, hogy beledobhassa a zizegve sistergő, tűzforró olajba. 
Nem telt el tíz perc sem, és azonnal tetszetős kis fűzfakosárban tette, némi papírtörlővel felitatva a maradék zsíradékot, és már adta is át az időközben jócskán megéhezett férfinak: 
- Tessék parancsolni monsieur! Remélem ízleni fog! 
- Nagyon köszönöm! Íncsiklandó az illata! - azzal máris hatalmasat harapott a fűszeres panírban megforgatott sült nyelvhalfilébe, és hozzá ropogtatott némáhny szem krumplit is. 
- Megkérdezhetem kedves Uram, hogy a kisfiú szereti-e az édességet? 
- Ó Monsieur! Megeszik az kérem mindenfélét! Olyan a hasa, akár egy bálnának! De a csokoládét azt imádja minden mennyiségben! Tudja kérem meghalt a lányom egy autóbalesetbe, az apja meg nem tudni hol van, így én gondoskodom róla! - lett egyre őszintébb az öregember. 
- Ó, ezt őszintén sajnálom! Mindjárt visszajövők! - letette az egyik fából eszkábál asztalra halas csemegéjét, majd kiment a kis bódéból, és betért nem messze egy cukorkaboltba, amit már napok óta kinézett magának. Vett számos különféle csokoládét és mikor az eladó kíváncsiságból rákérdezett, hogy árulja már el kinek lesz ez a töménytelen nyalánkság a férfi csupán annyit mondott, hogy egy kisfiúnak lesz. Azzal visszasietett a kis bódészerű büfébe, aminek időközben kissé megszaporodott a forgalma, elvégre ebédidőben sok turista és ember kereste fel. 
- Bon Juvur! Hoztam a fiatalembernek egy kis édességet! Nem tudom, hogy mit szeret, úgyhogy mindenből vettem! Ha meg nem sértem! - nyújtotta át az öreg rücskös két kezébe a tetszetős kis csomagban lévő számos csokoládét. Az öregnek azonnal fátyolos lett a szeme. 
- De hát monsieur, igazán nem kellett volna... - szabadkozott meghatottan, majd szólt az unokájának, aki a hátsó helységben dolgozhatott éppen, és kérte, hogy köszönje mg illendően ennek a kedves idegen úrnak a kedvességét. A félszeg fiúcska kissé gyanakodva bár, de végül megköszönte és valósággal újongott, amikor kinyitotta a kis csomagot. 
A férfi boldog megelégedettséggel lépett ki a budéból, és úgy döntött sétál egy kiadósat miközben továbbra is kicsit mohón falatozta a sült tengeri finomságait. Az idő valahoy gyorsan elszaladt. Azon töprengett magában, hogy milyen alkalmas indokkal, vagy mondattal kellene indítania, hogy Szimmone-t ne ijessze el, mégis bizalmába fogadhassa. Ha úgy kezdi, hogy friss szerelmi szakításon van túl, már régen rossz, mert – meglehet -, hogy a hölgy úgy fog rá reagálni, hogy ő bizony nem lesz se barátnő, sem pedig másmilyn helyettesítő pótlék. Nehéz kérdésekre kellett felelnie elsősorban saját magának. Végül úgy döntött, hogy kockáztat, és mindent a sorsra fog bízni, elvégre az embernek némanapján muszáj fejest ugrania a bizonytalanba is. Nem igaz? 
A délutáni öt órás műszakváltás gyorsan közeledett, így kómotosan visszament a szállodába, és megkereste a konyhán át azt a személyzeti részleget, ahol a hölgyöltözők voltak. Oda viszont szigorúan tilos volt férfiaknak, és vadidegeneknek belépniük. ,,Sebaj!”- gondolta, akkor legfeljebb idekint megvárja a hölgyet. Nem is kellett sokat tétován álldogálnia, hiszen forgalmas helynek látszott a személyzeti részleg, ahol mindig éppen jött, vagy éppen ment valaki. Így egymás után jöttek ki a gyönyörű ruhákba öltözött, csinos hölgyek, míg végül utolsóként maga Simonne lépett ki filigrán, és csinos utcai ruhájában, miután megbeszélte barátnőivel a holnapi munkabeosztást, és egyéb teendőit. 
Bizony kellemesen meglepődött, hogy ismét viszont láthatja a férfit, aki egy virágcsokorral érkezett, és kicsit hezitált, hogy vajon átadja-e a liliomokból készített tetszetős kis csokrot. 
- Bon Juvur, monsieur! Talán történt valami baj?! - lepődött meg a láttán. 
- Egyátalán nem, csak nagyon hiányzott és szerettem volna találkozni Önnel kedves Simonne! Persze csak, ha nem gond? Ezt Önnk hoztam! - félszegen, sután nyújtotta át a gyönyörű csokrot. Az elhaladó munkatársak szinte mindegyike ujjongó tetszésnyilvánítással nyugtázta a figyelmes, romantikus gesztust. 
- Ó, Ön igazán figyelmes, és nagyon kedves... - megilletődöttségében azonnal el is pirult, és lesütötte szempilláit, majd amikor tekintette váratlanul találkozott a férfiéval jócskán megdobbant a szíve, és lelkét kellemes járta át a tartós bizsergés. 
- Meghívhatom, hogy beszélgessünk, és sétáljunk egyet! Vagy bármit, amihez csak kedve van? - annyira izgult, hogy megint jócskán verejékezni kezdett, és erősen hadart nehogy dadogni kezdjen. 
- Ez nagyszerűen hangzik! Ha van kedve csatlakozhat hozzám! - azzal kedvesen belekarolt, és együtt léptek ki a szálloda kapuján, ahol még a legtöbb recepciós is azonmód felkapta meglepetésében a fejét, hogy az egyik szobalány gyönyörű vrágcsokorral, és fülig érő mosollyal lép adja le éppen letlő műszakját. 
Tivadar és Simonne együtt sétáltak hosszasan a kikötőbe, miközben jóformán átbeszélték egész addigi életüket kezdve a gyerekkortól egészen a felnőttkor megannyi boldog-szomorú, vagy éppen csak váratlan kalandjáig. Végül a férfi egy hangulatos kis tengerpart részen, ahol jóformán csupán csak egy-két halászbárka árválkodott, mert a nagyobb luxusjachtok mindig a part közelében vetettek horgonyt letérdelt a meghökkent hölgy elé, kezébe vette annak remegő, finom kezeit, és feltette neki a mindent eldöntő kérdést:
- Kedves Simonne! Tisztában vagyok vele, hogy még alig ismerjük egymást, de ha adna nekem egy esélyt, akkor szeretném bebizonyítani, hogy a mi kapcsolatunknak is lehet jövője! 
- Ez... nagyon váratlanul ért kedves monsieur, de én is kész vagyok szintet lépni! - felelte gyönyörű mosollyal az arcán, melyből egész további angyali lénye sugárzott.
Útközben visszafelé sétálgatva a férfi kiszúrt egy tetszetős, és minden bizonnyal drága ékszerboltot, és bevitte magával a hölgyet, aki kicsit meg volt ijedve: 
- Bocsásson meg kedves Tivadar, de megkérdezhetem, hogy mit keresünk egy ilyen drága helyen? 
- Ha komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat, akkor ahhoz kelleni fog egy ideális jelkép, nem de?! 
Simmone ennél boldogabb, sugárzóbb, és elégedettebb talán még soha életében nem volt.       

EGY IGÉZŐ TALÁLKOZÁS

Tibor valósággal ki nem állhatta az ún. vállalati, vagy köznapiasan céges bulikat, és banzájokat. Ennek pofon egyszerű a magyarázata. Semmi kedve sem volt egy rakás, egymáshoz dörgölőző, egymást a szexuális szamár-létrán mustráló, enyhén spicces, vagy adott esetben alkoholos befolyásoltság alatt álló munkatárssal összeméri, hogy: na, vajon ki lesz majd a díjnyertes befutó kan, aki hazaviheti álmai nőjét?!
Most is csupán azért ment erre az összejövetelre így az év vége felé, mert úgy hallotta, hogy karácsony közeledtével a vezetőség sokkalta bőkezűbb a prémiumok, béren kívüli előnyös juttatások, és a fizetés területén. Egyébként ahogy gondosan egyenleget készített magában könnyen rájöhetett, hogy bizony, bizony már több mint négy teljes hónap is elmúlt azóta, amikor kisebb fizetésemelést kapott, ám azt is csupán azért, mert egyik tetű kollegája helyett dolgozott, akiben - úgy látszik -, felébredt a tartós lelkiismeret-furdalás kis szorgalmas mumusa, és ezért persze hogy a felsőbb körök fülébe is eljutott.
A vezetőség minden év végén külön erre a szent alkalomra egy afféle rendezvényszervezéssel foglalkozó csoportot bízott meg a buli lebonyolításával. Nekik elsősorban megfelelő befogadóképes helyszínt kellett határidőn belül találniuk, illetve megfelelő étel-ital mennyiséget is szükséges volt biztosítaniuk. Tehát mindent, ami ilyen eseteken szokásos.
Erősen verejtékezni kezdett már az abszolút gondolatra is, hogy neki meg kell ott jelennie. De azért biztos, ami biztos alapon nyakkendőt kötött, és igyekezett laza, mégis hanyag, frissen borotvált eleganciát árasztani magából, nem mintha adott munkatársai közül akár egy is beszélgetést kezdeményezett volna vele. Az elmúlt nyolc és fél évben még mindig úgy viselkedtek sok munkatárssal, mintha legalább is totálisan zöldfülű kezdő lenne, vagy amolyan idegen féle, aki csupán egy, legfeljebb egy-két napig marad, aztán ki tudja miért? már megy is máshová, ahol kedvezőbb fizetési ajánlatok várják. (persze, ha bárki is alaposan szemügyre vette voln az illetékes cég pénzügyekkel kapcsolatos papírjait, hát bizony könnyedén rájöhetett volna, hogy a fizetésemeléseket sohasem az egyszer alkalmazottak kapják, hanem pusztán csak akik a hierarchia legfelsőbb szintjein helyezkednek el.
Jó lett volna autóval menni, de hamar rájött, hogy nincs jogsija, és az utolsó autókkal történt próbálkozása csúfosan megfeneklett a KRESZ-vizsgák próbálkozásain, ahol az adott vezetéstechnikai oktató kis híján leordította a fejét, hogy mekkora egy szerencsétlen. Így esett választása inkább a hatékonyan, és gyorsan használható tömegközlkedésre. Elvégre metróval, és busszal bárhova eljuthat a városon belül.
Mivel mindig percre pontosan szeretett indulni, nem különösen lepte meg, ha kollgái főként az autóikat részesítik előnyben. Ki tudja? Meglehet csupán csak így szándékoztak felvágni egymás előtt.
Az út kényelmesen is fél órát vett igénybe. Szerencsére nem volt semmi fennakadás, csupán csak két őgyelgő biztonsági őr volt, akik közül az egyik megkérdezte, hogy hova trappolászik ennyire sűrgős izgatottsággal, mire Tibor annyit felelt meghívott vendégelőadó, amit aztán - jellemzően -, a kutya se ellenőrzött. Elvégre egy öltönyt és nyakkendőt vett emberről senki se feltételezné, hogy mondjuk profi bérgyilkos. Nem igaz?!
Hatalmas nagy díszteremben már jóformán alig akadhatott egyetlen valamirevaló hely, ahol az ember kényelmesen meghúzódhatott. Tibort persze lelkessen üdvözölték munkatársai, és azonnal elküldték némi folyékony nedűért, miután mindenki tudta róla, hogy absztinens.
 Valamely titokzatos okból mindenki tudta azt is, hogy Tibor halálosan bele van zúgva a cégcsoport egyik gyönyörű bombázójába, aki még csupán négy hónapja állt alkalmazásban a vállalatnál, de főnökei egybehangzó véleménye szerint már most fényes, ígéretes jövő ált előtte. Sokszor törte is az agyát Tibor, hogy mégha tegyük fel szóba is állna vele Mira, akinek már doktorátusa is volt, hiszen mennyivel jobban hangzik ez a felső vezetés köreiben, mint az egyszerű, slampos polgári név. De hát az a hír járta, hogy Mirának szinte mindenki jó volt, aki elsősorban megkönnyítette számára a szakmai, és anyagi előbbre jutást, így jóformán nem riadt meg szinte semmitől, ami elsősorban szakmai életére vonatkozott, bár hangsúlyozni megkel, hogy mindez csupán pletyka és szóbeszéd szinten mozgott az egyes kollegák között.
- Á, üdvözlöm kedves Tibor! Örülök, hogy eltudott jönni! - kortyolt azonnal bele a maga kristálypoharába az egyik marketinggel foglalkozó főnök, akinek aranyórája semmi kétséget  sem hagyott afelett, hogy Tibor soha ebben az életben nem emelkedhet az ún. Nagymenők közé; nem mintha oda akart volna szervesen tartozni bármikor is, bár a busás fizetés így sem jött volna rosszul.
- Jó estét! Hát... szóval... igen... - meg kellett igazítania magán a csálén álló nyakkendőjét, mert most valóságosan is úgy érezhette magát, mint aki szabályosan egy hóhérlyukba dugja nyakát, csupán csak meg kell egyetlen erőteljes mozdulattal rántania valakinek a zsinórt.
- Úgy hallottam, hogy nem igazán elégedett a jelenlegi beosztásával... - tért azonnal a lényegre a főnök, miközben farkasszemet nézett a totálisan leizzadt alkalmazottjával.
- Hát... igen... nos... azt hiszem...
- Akkor ez azt jelenti, hogy a jövőben másutt kíván dolgozni?! - kérdezte megint csak a dolgok közepébe vágva. - Csak mert éppen nem régiben ürült meg egy új pozíció, és Ön már több mint nyolc éve van nálunk, igaz?!
- Ö... úgy gondolom...
- Tehát, ha szeretné az új pozíciót, akkor pontosan Hétfőn délelőtt tizenegy órára legyen a tárgyalóteremben menetre készen! Persze csak, ha még mindig érdekli! További szép estét! - újabb pezsgős korty következett, majd a főnök, ahogy jött úgy villámgyorsan át is tért a következő meghívott vendégre.
Miközben Tibor feje folyamatosan kattogni kezdett az elhangzó információk valóságtartalmán - elvégre nem sok embert ismert, akinek nem hogy nyolc, de még tizenöt év múltán sem kínáltak fel egy vezető beosztású állást a cégen belül -, akkor azért abban maga is egyetértett, hogy ez jócskán indokot ad néminemű tartós gyanakvásra. Észre se vette, amikor nem sokkal később egy estélyi ruhát viselő szexis hölgyemény lépett oda hozzá, és bemutatkozott:
- Jó estét! Bocsásson meg, de attól tartok, hogy mi még sajnos nem ismerhetjük egymást... Dr. Sipos Mira vagyok, és már legalább négy hónapja dolgozom a cégnél. - nyújtott kezet.
- Ö... hát... igen... - először el sem akarta hinni ezt a mázli véletlent, hogy egy ennyire egzotikus bombázó majd pont egy olyan átlagos, lesajnált balek alakkal fog kikezdeni, mint ő, de a kedvező jelek - úgy tűnik - mást akarhattak.
- Tibor... - óvatosan fogta meg a gyöngéd kezet, mintha egy felbecsülhetetlen ajándék lett volna, melyre nagyon muszáj vigyázni, hiszen az élete múlhat rajta az embernek.
- Örülök a találkozásnak! Mit szólna, ha inkább tegeződnénk a nagyon merev diplomácia formalitások ellenére? - ráadásul intelligenciája és humora is van, ami plusz száz pontot jelentett Tibor egyéni hölgyekre alkalmazható listáján. Bár az utóbbi időben sajnos egyre többször kategorizálni kezdte öntudatán kívül az embereket, mert sokszor úgy érezte nem alakulhatott ki közöttük a kellő bizalom.
- Úgy hallottam, hogy egy előléptetés van készülőben! Te mit mondasz?! - nézett rá kíváncsi, érdeklődő figyelemmel.
 Igen... ezt a pletykát én is hallottam! Sőt! A főnök egyenesen látni akar Hétfőn a konferenciateremben egy megbeszélésen.
- Te most viccelsz! Ez óriási! Gratulálok! Szerintem nagyon megérdemled, elvégre már több mint nyolc kemény éve vagy itt! Nem igaz?! - a hölgy hangjában nem volt semmi leereszkedés, vagy hivalkodó pöffeszkedés. Sőt, a maga módján még nagyon is őszintének, és angyalinak tűnt. De akkor mi lehetett itt a gond?
- Hát... az igazság az, hogy láttam én már ilyet! Az ember előtt elhúzzák a mézesmadzagot, aztán egy alkalmas pillanatban még meg is szabadulnak tőle szinte azonnal. - vonta le bizalmasan a saját következeteseit.
  - Ne haragudj, de te mindig ennyire... borúlátó voltál?
- Sajnos! Amióta csak az eszemet tudom. - vallotta meg.
- Pedig szerintem az embernek muszáj lenne bizakodni benne, hogy a dolgok előbb-utóbb de rendbe jöhetnek, különben valósággal maga alá gyűri az önsajnálat és a kíméletlen depresszió.
- Értem... - most majd az következik, hogy igazán örült a találkozásnak, de mint potenciális veszélyforrást tovább már nem szabad beszélgetniük egymással, különben mit mondanának a hátuk mögött a vállalat többi munkatársa? Tibor mégis kellemesen csalódott, mert Mira kedvesen megfogta az egyik kezét és valósággal húzni kezdte maga után a terem legtávolabbi pontjára, ahol az embernek azért lehetett néminemű esélye arra, hogy nyugodt, kényelmes körülmények között társalogjon.
Az este folyamán mintha azonnal megszűnt volna a zsibongás, és kisebbfajta tartósnak bélyegzett hangzavar. Most már csak egymásra akartak koncentrálni, és figyelni. Tibor gálánsan kihúzta Mira előtt a széket, és megvárta míg óvatosan leül, hogy méregdrága ruhája még véletlenül se gyűrődjön össze, majd maga is helyet foglalt.
- ...És mesélj csak? Hogy kerültél pont ehhez a cégcsoporthoz? - kérdezte a hölgyemény, miközben azért ő is bele-belekortyolt apránként a pezsgőjébe sokkal inkább azért, hogy megnedvesíthesse enyhén telt ajkait.
- Hú... hát azt hosszú volna elmesélni... - szabadkozott, de már érezte, hogy azonnal meg is bánta.
- Én rajongásig imádom a jó hosszú történeteket. Az egyetemen senki se akarta Viktor Hugo: Nyomorultakját bevállalni, én pedig nagyon szívesen segítettem, ahol csak tudtam csoporttársaimat, akik közül sok, nagyon kedves barátnőm is lett.
Tibor hitte is, meg nem is a kis történetet, amit Mira tolmácsolt anekdotázva. Annál is inkább, mert ő szintén a bölcsészettudományi karra járt, és amit megtapasztalt az korántsem volt a lehetőségek Mekkája.
- Ez igazán érdekesen hangzik... - csóválta meg mélyenszántón a fejét, majd benyúlt a zsebébe, és kihalászott egy enyhén megnyomorgatott papír zsebkendőt, hogy a gusztustalanul csatakos verejtékcseppeket egész arcáról eltüntethesse.
- Az igazság az, hogy egyetem után fogalmam sem volt, hogy mihez akarok magammal kezdeni! - A hölgy őszintesége, és lazasága valósággal azonnal átragadt Tiborra is. - Nagyon szerettem volna körbe utazni az egész világot. Búvárkodni a nagy korallzátonynál bundee jumpingolni a Niagara-vízesésnél és hasonló eszement őrültségeket is szívesen bevállaltam volna, csakhogy kijelenthessem később kipipáltam az egyénire szabott bakancslistámat, aztán sajnos apukám beteg lett, és váratlanul meghalt, így nagyon sok mindent azonnal át kellett értékelnem, és persze minden egészen más megvilágításba került.
- Ó... őszintén sajnálom... - bökte ki. Azt hitte, egy ennyire lélegzetelállító, szupermodell nőnek, aki jóformán bármit megkaphat, bármit elérhet az élettől szinte makulátlan, és csakis boldog lehet. Most úgy érezte az élet nagyon igazságtalan. - Éppen a harmincnegyedik születésnapom után vesztettük el apámat, és valahogy a halál mindig ott settenkedett az életünk mögött.
- Nagyon érzékletesen fogalmaz kedves Tibor! Feltételezem, hogy próbálkozott publikálással is. Ki tudja? Talán írt jó néhány könyvet, vagy versikét, de valami oknál fogva a legtöbb könyvkiadó visszautasította, nem igaz?! - vágott az esze, akár a borotva, és Tibornak szabályosan tátva maradt a szája a hölgy okfejtése hallatán.
- Ö... pontosan...
- De most őszintén kedves Tibor! Ha ebben az országban bármi is normálisan működne akkor nem lenne romokban sem az oktatás, sem az egészségügy és vagy egy tucatnyi állami szektor, ahonnét a súlyos pénzeket automatikusan zsebből zsebbe osztogatják. Ez az ami egyszerre vérlázító, és kiábrándító. - okfejtése nagyon is imponált a férfinak.
- Hát... igen... Ezen már én is nagyon sokat gondolkoztam.
- Tudom, hogy most azt hiszi, hogy panaszkodok, és sajnálatatom magamat, de azt gondolom, hogy az embernek sokszor szüksége van rá, hogy egy idegen emberrel ossza meg legféltettebb, bizalmas érzéseit, mert ők azért elfogultak, és nem részrehajlóak, mint az ember egynéhány ismerősei, és barátai. Neked mi erről a véleményed? - annyira gyönyörű, annyira kedves és őszinte volt ebben a percben, hogy Tibornak egyre jobban kezdett sóvárogva megdobbanni a szíve. ,,Ha legalább csak egyetlen napig egy ilyen barátnője lehetne, mint Mira, akkor már megélte az egész hajótörött élet!” - gondolta magában.
- Feltétlenül. Szerintem is.
- Én is hasonlóképp gondolkodom erről a témáról. - szikrázó mosolyt villantott, mely valósággal beragyogta a köztük lévő láthatatlan teret. - Mit szólnál, ha találkoznánk a jövő héten valahol?
- Az tényleg remek lenne...
- Mondjuk a Hétfő szerintem tökéletes választás, mert lehet, hogy megkapd az új állást, amit annyira szeretnél!
- Az nagyon jó lenne. Tényleg... - elbizonytalanodott a hangja, és tudta nagyon jól, hogy ezt a lelki bizonytalanságot, kisebbfajta hezitálást Mira is érzi. Tehát ezek szerint ő is átélhetett már hasonlókat.
- Mit szólnál, ha eltűnnénk innét a fenébe?! Itt parkolok a szomszéd utcában.
,,Most mitévő legyen? Mi van ha ez csupán csak egy egyéjszakás kaland, vagy valami könnyűvérű flört, hogy lám csak még egy ilyen ikon díva, még egy annyira jelentéktelen kisstílű embert is megkaphat, mint amilyen mondjuk Tibor!” - ehhez hasonló gondolatok kezdtek kergetőzni a fejében, mégis úgy mondott igent, mintha ebbe az egyszerű szóba szeretne őszintén, bizalmasan belekapaszkodni.
- Ö... akkor mehetünk? - kérdezett vissza, és azonnal felállt, amikor Mira is felállt a székéről, és segített elrendezni estélyi ruháját. A legtöbb meghívott, munkatárs, és egyéb vendég bőségesen elvolt saját magával foglalva, nemhogy akár még észrevette volna, hogy Tiborék menni készülnek, így diplomatikusan elslisszolhattak az üvegpalotaszerű épületből étvágva magukat a koromsötét utcán egészen Mira sportos autójáig.
- Tudom, hogy még bajom származik belőle, de tudod az apám autószerelő volt, és előbb tanultam meg autót bütykölni, mint két lábon járni, és szenvedélyesen rajongok az autókért. - vallotta meg, amikor a slusszkulcsára tett riasztót pityegtetve kikapcsolta az autó riasztóberendezését.
- Fantasztikus ez a kocsi! Kifejezi a személyiségedet! - gratulált Tibor.
- Hát... nagyon köszönöm. Én is úgy érzem. Akkor ugorj be, vagy mire vársz?
- Tényleg semmire, csak szerettem volna kinyitni előtted az ajtót.
- Ó, micsoda lovaggal akadtam össze! Hát akkor parancsolj! - állt egy kicsit félre, hogy Tibor kinyithassa úriemberek módjára az ajtót, és Mira beszállt a vezetőülésbe.
- Milyen zenét szeretsz? - kérdezte kíváncsian.
- Hát... bírok mindent, de a 80-90-es évek slágerei a kedvenceim.
- Az nekem is nagyon bejön! - Mira kissé brutális heavy metal zenére kapcsolt, persze csínján bánva a hangerővel. Még Tibornak is kisebb fejtörést okozott, hogy végig hallgassa az apokaliptikus kakofóniával fenyegető hangzavart. Csikorgó kerekekkel kanyarodtak ki a közúti forgalomba.
- Merrefelé laksz? - kérdezte Mira, miközben jó néhány sárga lámpán sikeresen áthajtott, mert később azt állította utálja a tötyögést, és a közlekedés ritmusát minden esetben illik felvenni.
- Ó... elég, ha kiteszel bárhol... - fogalmazott sejtelmesen.
- Tudod mit? Kiteszlek a BACH-csomópontnál! Az jó lesz?!
- Nagyszerű!
Mira alig húsz perc alatt bravúros vezetői stílusát csillogtathatta meg, miközben Tibor egyik ámulatból a másikba esett. Mikor elértek az adott kereszteződésig, ahol több buszjárat is megállt. Mira kezeit tördelve feltette a nagy kérdést:
- Akkor? Remélem nem hoztam rád nagyon a frászt, és jöhet egy második randi?
- Az nagyon jó lenne... - szabadkozott Tibor, miközben végig azon járt az agya, hogy ő tegye-e meg a következő lépést, vagy csupán csak hagyja magát sodródni az árral?! Végül Mira volt, aki kicsit bevetette nőies csáberejét; kicsit közelebb húzódott az anyósülésen szorongó férfi felé, és gyöngéden megpuszilta az arcát.
- Érezted már úgy magad, hogy teljesen azonos hullámhosszon vagy valakivel, akivel még csak alig pár órája találkoztál?
- Eddig még soha! - vallotta be.
- Látod! Én azt hittem, hogy nagyon rossz estém lesz, és akkor tessék találkoztam veled! - ennél aranyosabb, bájosabb, és nagyon őszinte bókot ritkán hallhatott az ember, hát még Tibor.
A rákövetkező Hétfőn amikor Tibort behívattak a konferenciaterembe már alig okozott számára meglepetést, hogy nem ő kapta az új állással járó privilégiumokat, és kiváltságokat, hanem egy borzalmasan kezdő zöldfülű, aki alig igazodott el a vállalat szövevényes üzleti stratégiájában.
- Hát kedves kollega úr! Őszintén sajnálom! Kérem higgye el, hogy én megpróbáltam mindent, de sajnos az üzleti partnereket képtelenségnek tűnt meggyőzni! - próbálta jólhangzó ész érvekkel elodázni a megígért állásajánlatot a főnök, aki még a partin bizakodónak tűnt.
- Igen! Megértem! Köszönöm a lehetőséget! - legszívesebben ott a nagyméretű teremben húzott volna be főnökének egy gyomrost, de aztán rájött, hogy annak se volna túl sok értelme.
Felhívta Mirát. Ehhez azért kellett néminemű önmarcangolás mire megtette, de amikor két csöngetés után felvette és az ismerős bársonyos hang beleszól úgy érezte valakivel muszáj beszélnie.
- Szia Tibor! Na? Mesélj? Megkaptad az állást? - érdeklődött kedvesen, mint sem sejtve.
- Hát... nem igazán... - totálisan kifárasztotta az állandó idegeskedés.
- Micsoda gy oltári szemétség ez már! - fakadt ki a hölgy.
- Az bizony.
- Figyelj csak! Őszintén sajnálom, hogy így alakult, de most kicsit sok munkám van, de ígérem megdumáljuk, oké?!
- Rendben! Bocsáss meg, hogy zavartalak... - azzal lerakta a mobilt.
Pár nappal később Mira visszahívta Tibort és elhordta mindennek a céget, és a vezetőséget, hogy hogy bánhatnak így egy régi, megbecsült alkalmazottjukkal?
- Az eszem megáll! És semmit sem lehet csinálni?! - kérdezte.
- Nem tudom, de már úgy vagyok vele, hogy felesleges felizgatnom magamat úgy se használ semmit! - mondta meg a teljes igazságot, hiszen nem kellett hozzá nagy ész, hogy valaki rájöjjön mennyire ramatyul érzi magát.
- Nem szeretnének kioktatni, de én a helyedben egészen biztosan nem érném be ennyivel!
- Szerintem felesleges minden meggyőzés, vagy fenyegetőzés! A vezetőség már döntött, nekem pedig semmi beleszólásom sem lehet a dolgok menetébe.
Mira nem mondta meg Tibornak, de a beszélgetésük után valósággal betört a főnök irodájába engedély nélkül, és úgy leteremtette a gyanútlannak látszó üzletembert az egész brancsával együtt, hogy az köpni-nyelni is alig tudott. Persze a dolgok ettől még korántsem változtak meg.  
  A hét váratlan gyorsasággal repült el, miközben mind a ketten azt találgatták, hogy vajon ki fogja mobilon felcsörgetni a másikat. Míg végül Mira volt az, aki már alig bírt lassúságot parancsolni mohó kíváncsiságának.
- Szia! Remélem nem zavarlak nagyon! - szólt bele búgó, csábító hanggal a mobilba. - Már nagyon hiányoztál.
- Ó... két csók! Hogy vagy? Mi újság? - kérdezte, bár csak most jött rá, hogy talán jobb lett volna egy ütősebb mondat.
- Azért csörögtem rád, hogy emlékeztesselek a randinkra! Kérlek mondd, hogy nem felejtetted el!
- Hát persze...
- Akkor talizzunk mondjuk Szombaton tíz órakor! Menjek érted, vagy inkább te szeretnél jönni hozzám? - fogas, afféle beugratós kérdés volt, hiszen ha Tibor azt feleli, hogy miért is ne, akkor az egyértelműen nyilt hódítási szándék a férfi ego részéről, másrészt, ha azt mondja, hogy majd megoldja, akkor a hölgy esetleg valami burkolt provokációt sejthet az adott válasz mögött.
- Jöhetsz nyugodtan!
- Akkor Szombat tíz óra! Kérlek ne felejtsd el! - azzal már le is rakta a telefont.
Tibor annyira ideges volt a hétvége legelső napján, hogy jóformán egész éjjel alig hunyta le a szemét, és agya úgy kattogott a szirupos sötétségben, akár a szecskagép. ,,Mi lesz, ha esetleg azt fogja mondani, hogy rendes pasi vagyok, de neki nem vagyok az esete, és váratlanul kikosaraz?!” - fogalmazta át újra és újra a visszatérő, számára lényeges kérdést, mire hajnali öt óra lett, és inkább úgy döntött felkel, és készít magának egy kis tejeskávét. ,,Bárcsak lenne ilyenkor egy jó haverja, akivel a csajozás titkos rejtelmeit is megtudná intelligens módon beszélni!” - gondolkodott tovább, s míg el nem érkezett a bűvös tíz órás randi addig föl-le járkált, mint valami kóbor, nyughatatlan kísértet a lakásban.
Aztán egyszer csak a kaputelefon pityegő hangja ábrándította ki gondolataiból. ,,Tehát megérkezett. Azért jött, mert engem akart látni, ergo nm vagyok közömbös számára! Hát akkor meg mi a fenének kell ekkora faksznit kerekíteni ebből az egészből?!” - s miután jócskán átrágott minden lehetséges változatot magában, végül beeresztette az álomnőt a kapun. Gyorsan - úgy ahogy volt -, kiviharzott otthoni ruhájában a liftig, és mikor kinyílt az ajtó szíve újra és újra megdobbant a babonázó, gyönyörűséges látványtól. Mira könnyed, nyárias ruhát vett fel, és egyszerűen már-már túlzottan is tökéletesen festett.
- Hát szia! - puszilta arcon a megilletődött, köpni-nyelni sem tudó férfit. - Nagyon hiányoztál! Remélem tudod?! - nézett rá kérdő tekintettel.
- Ennek igazán örülök... Akkor? Mehetünk?!
- Hát persze! Tudok egy fantasztikusan romantikus helyet a Tatai öreg tó mellett ami szerintem nagyon jó kis helyszín lesz a randihoz. - vetette fel, mire Tibor bólintott, és gyorsan igyekezett magára kapni valami elfogadható öltözéket, és már zárta is be az ajtót.
Az út egy másfél órát vett igénybe, persze forgalomtól függően, ám a romantikus látvány magáért beszélt, mert amikor szemük elé tárult a hangulatos kis tavacska és az ódon kastély mindketten úgy érezhették magukat, mintha egy romantikus filmben lennének. Tibor azonnal segített Mirának kivenni a csomagtartóból a közepes méretű piknikkosarat, melyben ínycsiklandozó falatkák lapultak, s miközben egy takarót terítettek a smaragdszínű pázsitra, és beszélgetni, és enni kezdtek felváltva mindketten nagyon bizalmas, és bensőséges hangulatba kerültek, amitől úgy érezhették megtalálták a másikban lelki társukat.