A SZERELEM PARANCSA MONTE CARLÓ SZÍVÉBEN


Amikor a pazar kilátást biztosító Monte Carlói hotelszobában eltöltött éjszakája után kipillant az ablakon, éppen horgonyt vet egy jacht a kikötőben.
A reggeli fényben cikáznak a matrózok a fedélzeten.
A tenger valósággal milliónyi széttört aprócska üvegcserepekkel ragyogja be a reggel.
A főként luxus sportkocsik parkolóhelyeket keresnek.
 Egymás útját keresztezve vitorlások horgonyoznak a kikőtőben. 
Az egyik jachton egzotikus, szupermodelszerű, főként bikinit viselő hölgyek napoznak néhány műanyag nyugágyon, miközben tökéletesen bronzbarna istennői testüket a napfény cirógatja.
A férfi sokszor elgondolta már, hogy vajon mi lenne, ha csupán csak a kíváncsiság, vagy egy jó poén kedvéért odamenne a hajó fedélzetére, és csak úgy egyszerű közvetlenséggel leszólítaná egyiket-másikat, hogy akkor na lássuk! Ti emberek maradtatok-e? Tehát kedvesek és közvetlenek tudtok-e maradni még ekkora luxuskörnyezet kísértő csábításának is ellenállva. Bár ez most kissé nevetségesen hat, hogy magában végiggondolja következtetéseit. Még el is mosolyodik azzal a hamisíthatatlan, talán önmagát soha meg nem hazudtoló kisfiús mosolyával.
Később pontban reggel nyolc óra felé szervírozza a szobaszervíz a reggelit. Ami meglpően furcsa, hiszen nem rendelt semmit. ,,Úgy tűnhet, hogy itt ez a szokás!”- vélekedik, majd néhány pillanattal később valóban három aprócska kopogást hall az ajtaján. 
- Bon Juor  monsieur! Meghoztam a reggelit! - tárul az ajtó, és egy fekete-fehér uniformist viselő, húszas éveiben járó hölgyemény lép le az ajtón két keze között egy zsúrkocsit tolva. Rajta rántotta, szalonna, sültkolbász, criossant, eperlekvár, frissen facsart narancslé. A bőség pillanatnyi zavara. 
- Merci boku! - köszöni meg hihetetlenül megilletődve a kislányos hölgymény szikrázó mosolyán megállítva tekintetét a férfi. 
- Amennyiben szüksége volna még bármire Mössiő kérem szóljon bátran a recepción, és azonnal felküldenek valamit! - helyezi el a hölgy a szokásos reggeli rituálé alapanyagait, majd gy röpke, ám annál precízebb pillantást vet a lakosztályra, hogy mi hiányzik, illetve hogy milyen takarítást szükséges a nap további részében várhatóan megejteni, majd amikor végzett óvatos bocsánatossággal máris távozik a szobából. 
,, De jó lenne meghívni ezt az elbűvölő, és kedves nőt egy reggelire! Talán csak azért, hogy ne érezze annyira magányosnak, elveszettnek magát, mint akink máris romokba hever egész további élete!” - töpreng, mintha más már nem is jutna eszébe. Kinyitja villámgyorsan az ajtót, és úgy ahogy van fürdőköppenyben álldogálva kikiált a hölgy után, hogy biztos maradásra bírhassa. 
- Madmasille, egy pillanatra legyen kedves! - szól, mire a hölgy azonnal visszasiet szinte gyerekesen tipegve, mégis a lehető legnőiesebben, amitől máris zavarban érezheti magát,mert mikor megáll a férfi előtt gyönyörűen lesüti gomb szemeit, és el is pirul. 
- Igen,  monsieur! Talán van valami probléma?! - pillant rá tétován, fejét most határozott magabiztosággal megemelve. 
- Uoi, madmaissele! Ha meg nem sértem, kérem reggelizzen velem, mert utálok egyedül enni! - ami csak félig meddig igaz, mert valójában már több mint nyolc hónapja szakított a mennyasszonyával, és még nagyon érzékenyek, és roppant sebezhetőek szakításának friss, égető stigmanyomai. 
- D hát Mössiu! Nekem munkám van, amit el kell végeznem, és félek, hogy a főnököm ki fog rúgni, ha most leállok Önnel reggelizni! 
A férfi egy futó percre kétségbeesik, hogy elszalaszthatja ezt az egyszeri, és minden bizonnyal megismételhetetlen alkalmat, ezért udvariasan megkérdezi a hölgyet, hogy hogy hívják a főnökét, és hol lehet őt elérni. 
- Jaj, kérem mindenre ami szent mössiu! Ne tegye, mert tényleg kirúgnak! 
- Bocsásson meg kérem, ha mgbántottam, felzaklattam volna! Akkor mikor találkozhatok Önnel? - fordítja meg önző, birtokló kérdését.
- A recepción talán tudnak felvilágosítást adni Önnek Mösiu! 
- Az remek lenne! Bocsásson meg, csupán még egy kérdés: Mi a neve kisasszony?
- Simmone vagyok! - nyújt elfogódottan kezet, és jóleső, bizsergető, mágneses érzés keríti hatalmába, amit hozzáér a férfi vaskos, erőt sugárzó, szőrös kezéhez, majd pár pillanatig hagyja, hogy átjárja a melegség.   
- Üdvözlöm kedves Simmone! Az én nevem Tivadar! - lehajol, és óvatosan megcsókolja kezét, akár egy romantikus lovag a múlt századból. A hölgy valósággal el van ragadtatva, és még annyira szívesen csüngne romantikusan ellágyulva ennek a különleges férfinak a társaságában, ám – hiába -, a  kötött munkaidő nem várhat, és gyorsan továbbsiet, hogy ne legyen szükségtelen fennakadás. 
A férfi megint csak egyedül marad.      
Keni a vajat a zsömlére. Aprókat harap. ,,Milyen igéző tud lenni egy pillantás, mellyel óhatatlanul is elvarázsolja egymást két látszólag teljesen vadidegen ember!” - töpreng, majd ki idő múlva bátorságot gyűjt narancsléját kortyolgatva, és felhívja a szobai telefonon a recepciót. 
- Halló, tessék! Itt a recepció, parancsol? - kérdezi egy markáns férfihang. 
- Bon Jour! Kérem érdeklődnék, hogy egy bizonyos Simmone-nak mikor járhat le a munkaideje? - kérdése még önmagát is meglepi; egyszerre naiv, és gyerekes. Mintha egy vadidegenre tartoznának ilyen bizalmas információk.
- Bocsásson meg Mossiu, de ez bizalmas információ, és ha csak nem tudja igazolni, hogy rokona, vagy hozzátartózója az illető hölgynek, sajnos abban az esetben nem segíthetek! - közli a férfihang szinte gyanakodva. 
- Igen, köszönöm! Elnézést, ha feltartottam! - azonnal lerakja a kagylót, mintha parázs égette volna meg ujjait. 
Később arra gondol felöltözik. Zakót, inget, farmert vesz fel, mint aki a lezser, laza, ugyanakkor nagyon is sportos eleganciában hisz, bezárja lakosztálya ajtaját, mintha távozása után nem jönne a takarító személyzet, nagy levegőt vesz, és elindul a recepció felé. 
Szinte rögtön kiszúrja a markáns, középkorú férfihang tulajdonosát, aki a pult mögött éppen egy telefonhívást bonyolít, míg a másik ember éppen néz valamit a pultba beépített minimonitoron. Hátha valaki lop-e? 
- Bon Jour,  monsieur! Segíthetek valamiben? - érdeklődik közvetlenül a monitor képernyőjéből felpillantó pit bullképű ember. 
- Bon Jour Önnek is! Egy Simmone nevezetű szobalányt szeretnék megtalálni! - hangja komoly, kimért, és határozott. 
- Rokona, hozzátartozója a hölgynek? - teszi fel újfent kíváncsiskodva a következő lépést a recepciós. 
- Ami azt illeti a bátya vagyok, és szeretnék érdeklődni, hogy mikor végez? Ha esetleg volna szíves segíteni! 
- Hát hogyne kedves Uram! Hisz azért vagyunk itt! Lássuk csak! - valami bepötyög a számítógépbe a pulton. - Á, igen! Meg is van! Simmone Butin ma délután öt óráig dolgozik. Akarja estleg, hogy szóljak neki, hogy kereste? 
- Nem szükséges! Még egy kérdés! Hol fog tartózkodni, mikor végez? 
- Amikor leadja a műszakot, utána megtalálja őt a hotel személyzeti osztályán. - közli segítőkészen. 
- Nagyon köszönöm kedves Uram! Rengeteget segített! - feleli a férfi, és lelke mélyén máris egyre jobb kedve van, és már annyira nyámlila, sem buvalbélelt, mint mondjuk a reggeli órák környékén. 
Visszament a lakoszályába, és úgy döntött – legalábbis egyelőre -, hogy várni fog. Később tizenegy óra felé korogni kezdett a gyomra, és úgy döntött kicsit széjjelnéz a kikötőben, hátha talál egy afféle halas büfét, ahol kaphat frissen készült szálkamentes rántott halfilét, és néminemű ízletes sültkrumplit is. Bermudanadrágjában, és kicsit gyerekes szandáljában kissé kirívó látványt nyújtott, bár a legtöbb turistának, és járóklőnek esze ágában sem volt megfigyelni, hogy ki mit visel. Úgy látszik errefelé a helybéliek sokkalta megértőbbek, elfogadóbbak, toleránsabbak voltak egymás és főként mások iránt. 
A kikötőben máris meglátott egy hajódeszkákból épített kisebb bodét, ahonnét mennyi sültillatok terjengtek. Gyorsan gondolt egyet, és betért: 
- Bon Jour! Kérhetnék egy kis sült halat és sült krumplit? - kérdezte közvetlenül érdeklődve. A hófehér szakállas öregember amolyan halász lehetett. Kiköpött úgy festett, mintha maga Hemingway állna a kiszolgáló asztalnál. 
- Jó reggelt Moisuer! Azonnal készítem! - azzal már nyúlt is egy üvegezett tartályféleségbe és friss halat fogott két érdes, rücskös kezébe, majd egyszer, kétszer fejbekólintotta, hogy aztán szép filéket hasíthasson belőle mesteri szinten. Ezt követően következett a fűszerezés a lisztből, tojássárgájából, és némi zsemlemorzsa keverékéből készített panírban, majd jöhetett a forró repceolajon való kisütés. Egy hat éves forma kisfiúcska is az öreg mellett sündörgött, és kíváncsian figyelte az idegen férfit, hogy vajon kicsoda, és hogy mit is akar? 
- Ne lábatlankodj itt Leo! Inkább pucolj némi burgonyát! - utasította a kislegényt, mire az zokszó nélkül már pucolta is meg a nagy bumszliméretű krumplikat, és hideg vizes tálban mosta is meg őket. Amikor kész lett vele az öregember már aprította is fel az egészet egyforma szeletekre vágva, hogy beledobhassa a zizegve sistergő, tűzforró olajba. 
Nem telt el tíz perc sem, és azonnal tetszetős kis fűzfakosárban tette, némi papírtörlővel felitatva a maradék zsíradékot, és már adta is át az időközben jócskán megéhezett férfinak: 
- Tessék parancsolni monsieur! Remélem ízleni fog! 
- Nagyon köszönöm! Íncsiklandó az illata! - azzal máris hatalmasat harapott a fűszeres panírban megforgatott sült nyelvhalfilébe, és hozzá ropogtatott némáhny szem krumplit is. 
- Megkérdezhetem kedves Uram, hogy a kisfiú szereti-e az édességet? 
- Ó Monsieur! Megeszik az kérem mindenfélét! Olyan a hasa, akár egy bálnának! De a csokoládét azt imádja minden mennyiségben! Tudja kérem meghalt a lányom egy autóbalesetbe, az apja meg nem tudni hol van, így én gondoskodom róla! - lett egyre őszintébb az öregember. 
- Ó, ezt őszintén sajnálom! Mindjárt visszajövők! - letette az egyik fából eszkábál asztalra halas csemegéjét, majd kiment a kis bódéból, és betért nem messze egy cukorkaboltba, amit már napok óta kinézett magának. Vett számos különféle csokoládét és mikor az eladó kíváncsiságból rákérdezett, hogy árulja már el kinek lesz ez a töménytelen nyalánkság a férfi csupán annyit mondott, hogy egy kisfiúnak lesz. Azzal visszasietett a kis bódészerű büfébe, aminek időközben kissé megszaporodott a forgalma, elvégre ebédidőben sok turista és ember kereste fel. 
- Bon Juvur! Hoztam a fiatalembernek egy kis édességet! Nem tudom, hogy mit szeret, úgyhogy mindenből vettem! Ha meg nem sértem! - nyújtotta át az öreg rücskös két kezébe a tetszetős kis csomagban lévő számos csokoládét. Az öregnek azonnal fátyolos lett a szeme. 
- De hát monsieur, igazán nem kellett volna... - szabadkozott meghatottan, majd szólt az unokájának, aki a hátsó helységben dolgozhatott éppen, és kérte, hogy köszönje mg illendően ennek a kedves idegen úrnak a kedvességét. A félszeg fiúcska kissé gyanakodva bár, de végül megköszönte és valósággal újongott, amikor kinyitotta a kis csomagot. 
A férfi boldog megelégedettséggel lépett ki a budéból, és úgy döntött sétál egy kiadósat miközben továbbra is kicsit mohón falatozta a sült tengeri finomságait. Az idő valahoy gyorsan elszaladt. Azon töprengett magában, hogy milyen alkalmas indokkal, vagy mondattal kellene indítania, hogy Szimmone-t ne ijessze el, mégis bizalmába fogadhassa. Ha úgy kezdi, hogy friss szerelmi szakításon van túl, már régen rossz, mert – meglehet -, hogy a hölgy úgy fog rá reagálni, hogy ő bizony nem lesz se barátnő, sem pedig másmilyn helyettesítő pótlék. Nehéz kérdésekre kellett felelnie elsősorban saját magának. Végül úgy döntött, hogy kockáztat, és mindent a sorsra fog bízni, elvégre az embernek némanapján muszáj fejest ugrania a bizonytalanba is. Nem igaz? 
A délutáni öt órás műszakváltás gyorsan közeledett, így kómotosan visszament a szállodába, és megkereste a konyhán át azt a személyzeti részleget, ahol a hölgyöltözők voltak. Oda viszont szigorúan tilos volt férfiaknak, és vadidegeneknek belépniük. ,,Sebaj!”- gondolta, akkor legfeljebb idekint megvárja a hölgyet. Nem is kellett sokat tétován álldogálnia, hiszen forgalmas helynek látszott a személyzeti részleg, ahol mindig éppen jött, vagy éppen ment valaki. Így egymás után jöttek ki a gyönyörű ruhákba öltözött, csinos hölgyek, míg végül utolsóként maga Simonne lépett ki filigrán, és csinos utcai ruhájában, miután megbeszélte barátnőivel a holnapi munkabeosztást, és egyéb teendőit. 
Bizony kellemesen meglepődött, hogy ismét viszont láthatja a férfit, aki egy virágcsokorral érkezett, és kicsit hezitált, hogy vajon átadja-e a liliomokból készített tetszetős kis csokrot. 
- Bon Juvur, monsieur! Talán történt valami baj?! - lepődött meg a láttán. 
- Egyátalán nem, csak nagyon hiányzott és szerettem volna találkozni Önnel kedves Simonne! Persze csak, ha nem gond? Ezt Önnk hoztam! - félszegen, sután nyújtotta át a gyönyörű csokrot. Az elhaladó munkatársak szinte mindegyike ujjongó tetszésnyilvánítással nyugtázta a figyelmes, romantikus gesztust. 
- Ó, Ön igazán figyelmes, és nagyon kedves... - megilletődöttségében azonnal el is pirult, és lesütötte szempilláit, majd amikor tekintette váratlanul találkozott a férfiéval jócskán megdobbant a szíve, és lelkét kellemes járta át a tartós bizsergés. 
- Meghívhatom, hogy beszélgessünk, és sétáljunk egyet! Vagy bármit, amihez csak kedve van? - annyira izgult, hogy megint jócskán verejékezni kezdett, és erősen hadart nehogy dadogni kezdjen. 
- Ez nagyszerűen hangzik! Ha van kedve csatlakozhat hozzám! - azzal kedvesen belekarolt, és együtt léptek ki a szálloda kapuján, ahol még a legtöbb recepciós is azonmód felkapta meglepetésében a fejét, hogy az egyik szobalány gyönyörű vrágcsokorral, és fülig érő mosollyal lép adja le éppen letlő műszakját. 
Tivadar és Simonne együtt sétáltak hosszasan a kikötőbe, miközben jóformán átbeszélték egész addigi életüket kezdve a gyerekkortól egészen a felnőttkor megannyi boldog-szomorú, vagy éppen csak váratlan kalandjáig. Végül a férfi egy hangulatos kis tengerpart részen, ahol jóformán csupán csak egy-két halászbárka árválkodott, mert a nagyobb luxusjachtok mindig a part közelében vetettek horgonyt letérdelt a meghökkent hölgy elé, kezébe vette annak remegő, finom kezeit, és feltette neki a mindent eldöntő kérdést:
- Kedves Simonne! Tisztában vagyok vele, hogy még alig ismerjük egymást, de ha adna nekem egy esélyt, akkor szeretném bebizonyítani, hogy a mi kapcsolatunknak is lehet jövője! 
- Ez... nagyon váratlanul ért kedves monsieur, de én is kész vagyok szintet lépni! - felelte gyönyörű mosollyal az arcán, melyből egész további angyali lénye sugárzott.
Útközben visszafelé sétálgatva a férfi kiszúrt egy tetszetős, és minden bizonnyal drága ékszerboltot, és bevitte magával a hölgyet, aki kicsit meg volt ijedve: 
- Bocsásson meg kedves Tivadar, de megkérdezhetem, hogy mit keresünk egy ilyen drága helyen? 
- Ha komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat, akkor ahhoz kelleni fog egy ideális jelkép, nem de?! 
Simmone ennél boldogabb, sugárzóbb, és elégedettebb talán még soha életében nem volt.