ÓVATLAN VALÓSZÍNŰSÉG HULLÁMAI

Újra s újra, akárhányszor csak
szaggatott álomba szédülök,
rémálmok kósza pillantásait szándékosan kerülöm.
Hajnalra szésodorta papírokká gyűrődnek
gondolataim s fel-felismer egy-egy pisla villanás.
Mostanság éberen kell álmodnom,
hisz zaklatott fejemben a sok,
haszontalan ördög-görcs lelakatolta akaratomat,
hogy tán én is kijuthatnék a verem-gödörből,
hová még önként keveredtem.

Álmomban mindig megvár egy-egy ottfelejtett halott.
Hintaszékben hitrázva gitározik
vagy éppen már menni készülget
lassított felvétellel búcsúzkodva.
Aggastyán-kezeit hosszan felemeli, integet.
Eleven, verejtékező húsomon
valaki rajzszögeket kalapál;
fekete-piros formáim ködlenek.
Lelkem börtönfalai
mozgatható labirintusként őriznek,
s fogvatartanak.
Benső fénykörön vérmolekulák
szőkőkútjai serénykedve felbuzognak.
Az Élet minduntalan kitörni, szabadulni készül.

Talán már nappalok fény-zónáiban
se maradhatok biztonságban.
Az óvatlan valószínűség hullámai
már-már ismerősen rezegtetik
bátorítani vágyó akaratom echóhangjait.
Sejtem majd mikor végképp egymagam leszek
a Létezés egész nyüge-terhe
mind-mind egedül rám borul.
Várakozások kibírhatatlan
súlyaitól rendre összeomolhat idegrendszerem.

Jellemet gyaníthatom rögtön múlni.
Már a puszta változás ténye
is sötétlő pincébe zár.
Az adott Kor ideiglenes köz
s szánalmas mellékszereplői lassan lejárnak.
A stagnáló, hitehagyott Világ
még miért nem tért magához?!
Hangtalan gyorsulgat
végesre kiszabott szívdobbanásom.
Úgy tűnhet végképp elértem már egy pontra,
ahol ítélet s végjáték már jó előre megcsináltatott.
Bizonnyal rég eldőlt már vajon merrefelé dőlök!