SZERENCSE DOLGA? 

Az utóbbi időben a bulvármédiában egyre népszerűbbek lettek az olyan műsorok, melyekben a - főként celebek, sztárokat felvonultatva az embernek gyakorlatilag nincsen különösebb teendője, ha művelődni, vagy gondolkodni akar! Ugyanis - mostanság legalább is, a szabadgondolkodók jóformán a kutyának sem kellenek, vagy hatásos módszerekkel távolítják el őket bizonyos pozíciókból.
Nem tudni, hogy Böchner István miként válhatott sikeressé? Bár nem nehéz utánajárni. Az embernek csupán egy-két olyan befolyásos puszipajtásra van szüksége, akiknek megfelelő, érdemi kapcsolataik vannak, és voilá! Olyan állás, álomkarrier és egyéb pozíció várományosává teszik még a nyolc elemit végzett szinte kisstílű, és jelentéktelenség homályába vesző emberkéket is, melyről eddigi életük során még csak nem is álmodhattak.
Böchner István - amellett hogy olvasási-írási-számolási nehézségei voltak, és szövegértési gondokkal is küszködött a társas interakciók szabályait sem különösen ismerte, tehát a legtöbb emberrel szemben meglehetősen nyers, antiszociális és paraszti habitusú felfogást és attitüdöt képviselt érdekes módon a legtöbb hölgyet azonmód eltudta csábítani meglehetősen kirívó, és provokatív viselkedésmódjával.
Csodálkoztak is rajta rendesen, és egyre több és több embert kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mi lehet ennek a rejtélyes, és minden bizonnyal különleges emberállatnak a titka, ha olyan méregdrága luxus sportkocsikkal furikázik a belváros utcáin, ami az egyszer középosztálybeli emberek számára megfizethetetlen kategóriát képvisel, és olyan pazar, kacsalábon forgó palotát tudhat a magáénak, melyről az emberek többsége legfeljebb csak álmodhat, vagy brazil, amerikai szappanoperákban láthat.
Amellett, hogy Böchner Istvánnak nyolc osztálya volt ez volt a maximum azt lehet mondani, hogy harmincöt éves korára annyira szépen felvitte saját sorsát, és egyre nagyobb befolyásra, hírnévre tett szert, hogy az egyes bulvár médiacsatornák egymással hevesen versenyezve valóságos küzdelmet folytattak azért, hogy ez a jeles, és dicsőséges férfiú műsorvezetői pozíciót tölthessen be náluk.
Az adott bulvárcsatornák igazgatói, tulajdonosai kisebb-nagyobb ajándékokkal, figyelmességekkel, illetve zárt körű ünnepségekkel szerették volna magukhoz csábítani Böchnert, aki - mint számos interjúban nem győzte emlegetni nehéz, szomorú, és szemét gyerekkora lévén -, hízelgőnek, és egyszersmind nagyon is megtisztelve érezhette magát, hogy pont rá gondoltak.
Bár beszélni, és több szótagos szavakat nem tudott úgy kimondani, hogy közben ne torpant volna meg tétován, akár a legtöbb rossz tanuló, és az is igen-igen nagy fejtörést okozott számára, hogy két egyszerű mondatból hogyan leesz majd egy összefüggő, gondolatai egység, azt azonban zseniálisan megoldotta, hogyan tegye a szépet, és nyíltan flörtöljön egy-egy dögösebb, bombázó szupermodellel, vagy meghívott sztárvendéggel a kamerák árgusan figyelő kereszttüzeiben. Különösebben egyáltalán nem megerőltető erőfeszítéséért hét számjegyű összeget vihetett haza, méghozzá úgy, hogy az adó és egyéb fontos dolgokkal már nem kellett vesződnie!
Csupán csak elegendőnek bizonyult beülnie szuperluxusnak számító sportkocsijába, miközben az anyósülésen egy-egy hihetetlenül egzotikus virágszál csicsergett, mosolygott, vagy csincsilláját simogatta, és százhúszas tempóban úgy kilőtt az adott tv-studió parkolójából, hogy a rendőrök sem tehettek semmit ellene.
Saját vállalkozása is szépen hozott a konyhára és bár fogalma sem volt róla, hogy mivel is foglalkozik jó pénzért megbízott olyan marketinges szakembereket, akik akár a semmiből is képesek voltak, hogy alig egyetlen hónap leforgása alatt nyereséges, profitorientált és hasznot hajtó üzleteket keríthessenek.
Később meghívták egy olyan felkapott, de a velejéig lebutított műsorba, melyben a kortárs hazai generáció legújabb tagjai is képviseltették magukat és ahol olyan fejtörőket illett megoldani, mint: Mikor volt a Honfoglalás? vagy hogy ki volt Arany János? stb.
A meghívott celebek, és híres sztárvendégek egy elkülönített kis boxban trécseltek, vihogtak az adott versenyzők nem túl intelligens válaszain, és tüntető arroganciával viseltettek elsősorban saját szellemi fölényükkel szemben. Amikor a műsorvezető lazán, könnyed stílusban üdvözölte a meghívott Böchnert elsőre persze senki sem mondta volna meg, hogy Böchnernek sincsen halvány fogalma arról, hogy mi lehet az a Honfoglalás? vagy hogy mikor, és hol történt? No de hát egy olyan világban, ahol pusztán a pénz az úr sok mindent el lehet intézni. Elég hozzá egy-két bizalmas szó, és néhány megbízható telefonhívás.
- Sok szeretettel üdvözöllek a műsorban hapsikám! - köszöntötte a zselés hajú, húszas éveiben járó ficsúr Böchnert, akit máris két dögös, sokat sejtető szupermodell hölgy karonfogva vezetett el a V.I.P. boxba a többi pöffeszkedő celeb közé, akik - láthatólag -, nagyon megörültek, hogy egy ekkora híresség is tiszteletét tette a műsorban feltételezhetően nem kevés pénzért.
- Kedves nézőink és közönség a következő feladvány kérnénk szépen! Igen, már látható is a képernyőn! Ki írta a családi kör című verset? - hangzott a műsorvezető mikrofonos gépi hangja.
A celebek kis monitorján is megjelentek ugyanazok a kérdések, melyeket a legtöbb versenyző is megkapott. Négy választási lehetőség volt: A: Arany János. B: Csáth Géza. C: Palvin Barbara. D: Victoria Backam.
A celebek önelégült, leereszkedő, cinikus vigyorral már meg is jelölték saját személyre szabott válaszaikat, miközben eget rengető hahotázásba fogtak abban a percben, hogy meghallgatták mind a két csapat versenyzőinek kimerítően idióta válaszait.
- Figyu? Szerintem biztosan a Palvin Barbara írhatta... - töprengett egy tizenkilenc éves, műkörmös karmokat növesztett hölgyemény, aki feltűnően rágcsálta, provokatívan rágógumiját, mintha kínzó erőfeszítésébe került volna önmagát lefoglalni.
- Hülye vagy csajszi? Szerintem pedig Victoria Backam írta! Elvégre ő egy Spice girl volt! - így okoskodott a másik.
A celebek időközben elfogyasztottak egy hűsítő üdítőt, vagy valamiféle alkoholmentes koktélt, és könnyed, közvetlen hangnemben elbeszélgettek arról, hogy kinek miként alakult az élete. Amikor Böchnerre terelődött a téma, és a legtöbben máris kíváncsian ráfigyeltek az flegma stílussal, hányavetien kezdett válaszolgatni:
- ...És mondd csak Pistám? Hogyan lettél te ennyire sikeres? Azért az mégse semmi, hogy Porschék parkolnak a kertedben. - jegyezte meg egy harmincas színésznő, aki már nagyon szeretett volna gyereket, de valahogy mindig szakított, és váltogatta alkalmi partnereit, mintha önmagán kívül senkiben se bízna.
- Figyelj cicus! Ez hadd maradjon az én kis titkom! - fordult feléje Böchner és úgy tűnt máris be akarja vetni nem létező latinos szenvedélye minden macsós voltát.
- Te most ugye nem akarsz kikezdeni velem? - lepődött meg jócskán a művésznő.
- Ugyan már cica! Miért nem szórakozunk egy kicsit? Ki tudja meddig maradunk egyhelyben? - máris kivette rá tipikusan hódító, ragadozó jellegű csáb-mosolyát, mellyel azt üzenete, hogy bárkit megkaphat, akit csak akar, majd kicsit közelebb ült a művésznőhöz, és óvatosan megérintette melltartóját. A művésznő legszívesebben ott helyben pofonvágta volna ezt a szemétláda gátlástalan embert, ám időközben arra gondolt, ha most fogja magát és kirohan a stúdióból meglehet, hogy nem kapja meg sem a tiszteletdíját, sem a sztárgázsiját. Tehát megalkudott magában a fennálló helyzettel.
- Légyszíves és vedd le rólam a mancsaidat! Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz?! - kelt ki magából.
- Ahogy mondod kagylócskám! Mindent és bármit megtehetek! Ha gondolod később kettesben is folytathatjuk? - nyalta meg gusztustalanmód húsos, tömör ajkait, mint aki beleharap egy lédús, ízletes gyümölcshúsba, és még mindig érzi szájában az ízeket.
- Gyerekek! Inkább koncentráljunk a feladatra, amiért meghívtak ide bennünket! - vette át a szót egy másik celeb, akinek szintén önálló vállalkozása volt, és aki előszeretettel népszerűsítette magát abban, ha egyszer-egyszer a farkasordító mínusz fokokban ételt osztott a Blaha-téren.
- Hát... szerintem se lenne jó, ha nyíltan a stúdióban összeszólalkoznánk! - kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy énekes-műsorvezető, aki már vagy három éve mindig azt nyilatkozta a bulvársajtónak, hogy nemsokára nemzetközi zenei karriert fog kiépíteni az U.S.A.-ban, ám ez idáig a tárgyalások sajnos elhúzódtak, így ragadt idehaza.
Azt azonban egyik szemfülés celeb, vagy hazai híresség sem vette észre, hogy valaki - ki tudja miért -, bekapcsolva felejtette a mikrofonját, így gyakorlatilag korlátlanul érthető, és hallható volt minden beszéd és hang, mely a V.I.P. szobában elhangzott. A közönség soraiban egyszerre csak tanácstalan mozgolódás, nagy sóhajok röppentek fel, hiszen az átlagos nézők tökéletesen abban a tudatban voltak, hogy vélhetőleg minden ami itt történik a műsor már jó előre begyakorolt és megbeszélt szerves részét képezi, tehát semmi okuk sincs a panaszra, vagy a neheztelésre.
A két csapat közül a kamerák minden agymosott, idióta hülyeséget felvettek. Abban viszont mind a két csapat teljes mértékben egyetértett, hogy a Családi kör című verset semmi esetre sem írhatta Arany János. A piperkőc műsorvezető abnormális röhögési hullámokat gerjesztett és produkált önmagán, és szinte másodpercekként grimaszba torzult a szája, majd megadta a kegyelemdöfést:
- Kedves nézőink, és kedves Sztárjaink! Úgy tűnik, hogy mind a két csapat megfontoltan mérlegelt, és választott. A kék csapat ha jól látom nyolcvan százalékkal Palvin Barbarára voksolt, míg a piros csapat egyértelműen Viktoria Backhamet tartja a Családi kör című vers szerzőjének. Nos! lássuk csak mit mond a számítógép? - jelentőségteljesen várt egy-két percet, hogy ezzel még inkább fokozza a kíváncsiság el nem múló hatásfokát, majd viharos tapsorkán kíséretében bemondta a helyes választ: - Sajnálom, de sem a piros, sem pedig a kék csapat ma nem járt szerencsével! Arany János írta a családi kör című verset! De minden kedves versenyzőre várnak még értékes ajándékjaink az est folyamán!
A műsorvezető ezzel elintézettnek gondolta aznapi feladatát és elsötétített stúdióból szinte villámsebességgel távozott is, akárcsak a meghívott celebek, és sztárvendégek többsége, akik között a ,,jobb érzésűeknek" erős lelkiismeret-furdalásuk volt a jelenlegi közoktatás színvonalát és minőségét illetően. A mai est abszolút nyertese már megint Böchner István lett, aki - természetesen -, eltalálta a helyes választ így a szokásos sztárgázsin kívül egyéb prémiumszolgáltatásokat is igénybe vehetett. Hogy mi történt azzal az ismeretlen technikussal, aki merő véletlenségből bekapcsolva felejtette az egyik mikrofont a V.I.P. szobában csak találgatni lehetett.

MINDENNAPOK MEGHITT CSODÁI

Mások egy görbe, vagy romantikus éjszakát kapnak jutalmul, míg a megbízható emberek, így Erik is egy csecsemőt vehetett magához, akiről gondoskodni illett, és nagyon vigyázni, hogy boldog és egészséges legyen. Az anyuka - nem tudni miből tartotta fenn magát -, bár valószínűsíthető, hogy konzumnő lehetett, aki előnyös pénzösszegekért cserébe bizonyos természetbeni szolgáltatásoktól sem riadt vissza, míg az apuka kiléte továbbra is a tartós ismeretlenség homályába veszett.
Annamarinál pajkosabb, csíntalanabb kisbabával Erik ritkán találkozhatott. Annyira óvta, féltette, hogy el ne essék kis lábacskáival, hogy amikor járni tanult és óhatatlanul megbillent párszor kis pufók testével, és - úgy tűnt -, hamar a földre huppan Erik azonnal a segítségére sietett és két kezével finoman megfogta aprócska testét, nehogy elveszítse egyensúlyi érzékét.
Szerencsére a gasztronomiai érdeklődésük megegyezett. Ugyanis sem Erik, sem Annamari nem bírta el a spenótfőzelék gusztustalanul émelyítő, fűszakát, az ízétől pedig mindketten valósággal a falra másztak. Erik igyekezett finom, ízletes bébiételeket kiválasztani a bevásárlóközpontok bababarát polcairól. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha a kis csecsemőt óvatosan beültette a bevásárlókocsiba vigyázva, hogy a komplett, komfortos kényelem maradéktalanul meglegyen, és ahogy sorban haladtak a polcok labirintusán át Erik sorrendben vette le az aktuális agyonreklámozott bébikajákat a polcokról, és letekerve a nem könnyű, általában gyerekzáras kupakokat megszagoltatta mindegyiket a kislánnyal, és ha Annamari elrántotta kis fejecskéjét, vagy grimaszolt egyet az egyetemes értékű jelzés volt Eriknek, hogy ne vegyen olyasmit, amit a kislány egyáltalán nem szeret.
Viszont a különböző pépesített, pürészerű dolgokért valósággal úgy rajongott a kislány, hogy amikor megérezte a tejbepapi, vagy a sütőtökpüré ízletes, ínycsiklandó illatát valósággal bezsongott, és aprócska, pufók kis ökleivel máris elragadóan verni, püfölni kezdte a bébietető székének a támláját, hogy mielőbb ételhez, és finomsághoz juthasson.
- Jól van édesem! Mindjárt... látod, hogy még nem vagyok kész... - próbálkozott a jól bevett leszerelési technikákkal az újdonsült apukajelölt, ám egy csöppségnek alig lehetett ellentmondani, hiszen ha egy csecsemő éhes, akkor azt vagy így, vagy úgy de mindig a felnőttek tudomására hozza.
Erik a pelenkázással, és fürdetéssel már egy kicsit nehezebben boldogult. Elvégre tépőzáras pelenkák ide, és a legmodernebb légáteresztő, kényelmes rugdalózók oda az ember nem árt, ha felszerelkezik bizonyos hasznos ragasztó és celux szalagokkal, ha azt szeretné, hogy az adott tartósnak reklámozott pelenka ki is tartson legalább a nap háromnegyed részéig.
- Jól van kis angyalkám! Nézd csak ide! Csörgő! Most egy kicsit maradj veszteg, amíg elbibelődök ezzel a pelussal! - kissé nem ártott, ha visszatartja lélegzetét, és befogja orrát, hiszen egy csecsemő bizony-bizony tekintélyes mennyisége, jócskán illatozó kakit képes kitermelni aprócska szervezetéből. Annamari valóságos úrihölgy volt ebben is. Kis tündéri-vidám arcocskáján semmi nyoma sem látszódott annak, hogy merő véletlenségből telerakta a pelusát egy nagyadag gusztustalan trutymóval, helyette gőgicsélt, és megvárta illő türelemmel, hogy Erik megnézze minden rendben van-e a popsi tájékán.
,,Bárcsak lenne egy barátnőm, aki most ki tudna bennünket segíteni!" - töprengett. Utoljára talán a húszas évei elején volt vakrandin, de egy-két elbaltázott próbálkozás után elhatározta, hogy neki bizony ez nem való, mert a legtöbb modern felfogású nő biztos anyagi egzisztenciát követel, és ha egy kis csecsemővel állít be egy randi helyszínére máris millió nyüzsgő szempár kereszttüzében fogja magát találni, akik pusztán egyetlen dologra lesznek kíváncsiak: - Ez meg mi a francot keres itt?!
Óvatosan levette a kislány hurkás-hamvas lábacskáiról a tépőzáras pelenkát, majd a szemétbe dobta. Most jött ugyanis a tisztába tevés kényesebb művelete. Hogyan adjunk rá egy izgő-mozgó, hiperaktivitás jeleit mutató babára egy olyan pelenkát, ami eredetileg tépőzáras, ám a valóságban az adott tépőzár fabatkát sem ér? A megoldás a ragasztószalag, vagy a biztosítótű, mint biztonsági pont. Igen ám, de mi van, ha a biztosítótű kijön, és a kislány véletlenségből megszúrja saját magát, vagy ami még rosszabb úgy szúrja meg, hogy az már sürgős orvosi eset?!
Jó fél métert szakított le a ragasztószalagból, és kicsit meg is dicsérte magát gondolatban, amiért a barkácsboltban előre bevásárolt ragasztószalagokból. Elvégre az ember sosem tudhatja mikor lehet szüksége rá.
- No kis gyöngyvirágom! Most az következik, hogy szépen bekötözlek! - azzal fogával tépte le egyenként a jó vastag ragasztószalagcsíkokat, mert a konyhai ollót félt használni. Ali pár perc alatt takaros, bepólyált kis csomagocskát csinált Annamariból, aki annyira türelmesen, szófogadóan viselte a kisebb tisztálkodási rituálét, hogy azt bármelyik másik szülő megirigyelhette volna.
Ezt követte egy kis ebéd utáni csendes pihenő, egy kis mesével, bár Annamari, - szerencsére -, imádott enni, és utána olyan könnyedén, és problémamentesen merült ringató álomba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, ha egy csecsemő a nap huszonnégy órájának több mint a felét végigalussza.
Eriknek ez idő alatt legalább volt egy szabadnyi, szusszanásnyi ideje arra, hogy egy kockásfüzetben részletes listát készíthessen azokról a dolgokról, amiket egy csecsemőnek nélkülözhetetlen be kell szerezni. A hintőpor, és a kamillakivonat még jól jöhet. Vajon mikor bújhatnak majd elő a tejfogak? Valahol olvasta, hogy a csecsemő ínyét nem árt bemasszírozni valamivel, hogy elzsibbadjon, és ne fájjon neki, amikor az első fogacskák megjelennek. Vajon az állatvilágban a legtöbb főemlősnek is ennyi problémája lehet, vagy azok egyenesen tojnak az egészbe bele?
Már egy ideje megismerkedett egy netes fórumon egy szimpatikus harmincas nővel, aki nyíltan mesélt neki magánéletéről, és olyan tabutémák is szóba kerültek, mint mondjuk a kedvenc romantikus pillanat, vagy a szexuális szokások kérdése, melyek azért igen-igen nagy körültekintést igényelnek.
A rendkívül intelligens és karrierista nőnek a II. kerületben volt önálló vállalkozása és egy hangulatosan berendezett irodahelysége és a mondataiból ítélve valósággal nehezményezte és jócskán furcsállta, ha a személyes találkozások kérdése szóba került kettejük között. Volt, hogy egyenesen megvádolta Eriket, és egy érzéketlen szemét tetűnek nevezte, hogy csak játszadozik másik őszinte érzelmeivel, ahelyett, hogy végre igazán a sarkára állna, máskor pedig annyira aranyos, kedves, bájos volt az illető nő, hogy Erik sóvárogni kezdett, és legszívesebben azonnal találkozott volna vele, de Annamarit nem merte senkire se rábízni.
Végül aztán, amikor kicsit mélyebben, komolyabban sikeredett elbeszélgetniük a neten szóba kerültek a gyerekek. A nő azt mondta, hogy nagyon szeretett volna gyerekeket, de a legtöbb fatökű hapsit valósággal kiveri a veríték, ha meghalják azt a szót, hogy gyerek, vagy anyaság. Mintha egy olyan krónikusan terjedő népbetegségről volna szó, amivel képtelenség megbirkózni. Erik a végén mesélt neki egy kis csecsemőről, akit rajongásig megszeretett, és gyakorlatilag mostanság rengeteg időt töltenek együtt, mert a szülők rendkívül elfoglaltak, és nem érnek rá foglalkozni gyerekükkel, ezért Erikre bízták őt.
- Hogy micsoda emberek vannak! - lepődött meg jócskán a nő. - Figyel Erik! Nagyon szeretnék veled személyesen is megismerkedni, de nem akarok erőltetni semmit! Ahogy neked éppen jó! Én tudok várni! Csak aztán ki ne fuss a drága időből! - hangzott el a telefon beszélgetés kettejük között, ami Erik számára felért egy figyelmeztetéssel: ti. ha nem lép végre a tettek mezejére könnyen meglehet, hogy elfogja veszíteni ezt a fantasztikus nőt. Ezt pedig nem hagyhatja.
Egyik nap verőfényesen sütött a kellemes tavaszi napsugár. Úgy döntött jól felöltözteti Annamarit. Belebújtatta a szkafanderszerű rugdalózóba. Kis kabátkát, kis sapkát és vagy millió egyéb babaholmit adott rá, hogy meg ne fázzon, aztán bepakolt minden szükséges holmit, amire egyáltalán szüksége lehet, és válltáskát is vitt, amibe megint csak rakott ezt-azt, ha tisztába kell tenni a babát, majd elindultak kettesben, hogy találkozzanak a kivételes nővel.
- Szerinted is nagy hülyeséget csináltam? - kérdezte az érdeklődően, kíváncsian rápislogó csecsemőt. - Igen, lehet, hogy igazad van! Hogy én mekkora egy idióta balek vagyok! Hát ez van! - megvárta míg a lift a hetedikről leviszi őket a földszintre, majd úgy döntött inkább a tömegközlekedést választja az autó helyett. Különben is hétköznap lévén embert próbáló feladat a II. kerületben egy megfelelő, fizetés nélküli parkolóhelyet találni. Majdhogynem totális képtelenség.
Végigmentek a nyolcas busz útvonalán, majd átszálltak a villamosra és a budai hegyek festői környezetben pillanatok tört része alatt a Moszkva-térnél voltak, amitől most megint átkereszteltek Szél Kálmán-térré. Bár Erik cseppet sem volt ismerős a II. kerületben szerencsére a randipartnere részletesen leírta neki, hogy merre menjen, és egy-két bakis úttévesztés után végre megtalálta azt az utcát, amit keresett.
Ha az ember a II. kerületbe téved, mintha a fővárosnak egy másik arcát fedezné fel. Sehol elhajított chipseszacskó, vagy eltörött, gazdátlan sörösüveg, sehol egy kibelezett kirakat. Mintha két világ lenne. Egy felszíni és egy mélyebb világ, és a kettő talán sosem keveredik egymással.
Hamar elértek az utcához, ahol a nőnek vállalkozási irodája volt. Erik szerényen megnyomta a modern kaputelefon gombját:
- Jó napot! Gyenes Erik vagyok, és Dr. Solymosi Szilviához jöttem!
- Megvolt beszélve? - szólt bele egy kissé pökhendi, kellemetlen hang. Az a fajta hang, amitől az embernek menten fejfájása, vagy hányingere támad.
- Azt hiszem...
- Bejöhet! - felelt a barátságtalan hang néhány perc után, mire Erik a berregő hangra kinyithatta a rácsozott kaput.
Ahhoz képest, hogy alig két-három éve indított vállalkozást a nő tudhatott valamit, ha ilyen ízlésesen rendezkedett be. Talán a benti udvarban még szőkőkútat is láthat.
Mikor belépett a recepciós pultnál találta magát, ahol két biztonsági őrszerű figura nézett ki a fejéből.
- Jónapot kívánok Dr. Solymosi Szilviához jöttem!
A marconább, kigyúrtabb őr tetőtől-talpig végigmérte szúrós szemmel, míg a másik felvette a telefont, és némán tárcsázott.
Néhány perc múlva szabad volt az út az irodáig. Erik csodálkozott is, hogy a csecsemővel kapcsolatban nem emeltek kifogást. Kissé bizalmatlanul lépkedett karján Annamarival végig a törtfehérszínű folyosó labirintusán keresztül. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahol nyílik egy ajtó és egy sugárzó, hihetetlenül csinos üzletasszony-típusú nő lép ki rajta.
- Erik? Te vagy az? - kérdezte.
- Ö... Szilvi...? Fantasztikusan csinos vagy... - ennyire futotta első döbbenetében.
A hölgy szívéről mintha nagy kő esett volna le. Már ezerszer megbánta azokat a becsmérlő kijelentéseket, melyeket Erikhez vágott, hogy ti. azért nem hajlandó személyesen találkozni vele, mert házas vagy nem érdekli, de amint felfedezte az imádnivalóan gügyögő kisbabát határozott nőiessége valósággal majd elolvadt a csodálattól.
- Hát... sziasztok! Milyen gyönyörű kisbaba! A tiéd? - nem tudta megállni, hogy fel ne vegye, és ne ringathassa legalább pár percig.
- Hát, ezért is nehéz volt találkozni veled, mert nem tudtam, hogy hogy fogsz reagálni! - mondta meg félszegen az igazat.
- Jaj ne hülyíts! Egyszerűen imádom ezt a kis csöppséget! De miért, vagy hogy csak így...? - számos kérdés kavargott lelkében, amikre szeretett volna választ kapni.
- Most meddig érnél rá?
- Az a jó, ha az ember saját magának a főnöke, mert így önmaga rendelkezhet az idejével. Rengeteg percem van!
- Ez remek! Akkor talán menjünk be és beszéljük meg a dolgokat!
Szilvián látszott, hogy már nagyon hiányzott az életéből valami, vagy valaki aki betölthetné az űrt, így babusgatva, dédelgetve lépett be az irodába, és úgy tűnt egyetlen percre sem szándékszik megválni legújabb ismerőseitől. Végre úgy tűnhetett, hogy igazi család mintájára viszonyulnak egymáshoz.

EGYMÁS KÖZTI ÜTKÖZÉSEK

Manapság már megint
újra kocsma-balettet járnak
hinta-diplomáciákkal a megalkudott emberek.
Marionettek, s szorgosképű játékbábokká
alacsonyodtak egy-egy kövérebb Aggastyán-árnyék.
Becsapott, megvezethető szavukon
is rendre felismeri az Igazságból elveszett az I.

Elavult fogalmak s újkori tahó-barbár
trendi módszerek sűrűn fedik, váltogatják egymást.
Különösen kérdezőktől, tiltakozóktól,
prófétás szabadgondolkodóktól rettegnek.
Így nem lehet egy egész
szakadékra-ítélt csürhe-falkát
manipulálni, vagy irányítani.

Önálló gondolatok ritkán már
ha lebegnek agyak neutron-molekulái között.
A baljóslatú cintányér Hold fenekén
hamar cseppfolyóssá lett a megposhadt kutyatej.
Egyszemélyes galaktikák oltárát
is egyre nehezebb megemészteni vagy elfogadni.

Sötét-sugárzású, becsalogató érzelmeink
között parázslik a kiszámítható alattomosság
míg a manipulálható önazonosság
újabb indítékokat gyárt s keres.
Fokozatosan vesztik el
ember-gesztusok komplex rendszereit;
udvarláshoz illő bókok
csokrait éppen úgy,
mint kedves-szellemes kedveskedést,
kihúzható széket,
kinyitható ajtót
– az illem megalkudott kellékeit.

Kézcsókot, pukedliket,
néhány tökéletesre kifejlesztett apró érzelmet
– félő -, tán már se lesz méltó alkalom megőrizni.
Mikor már méltatlan fejünk felett
az ócska idő-fejsze is újabb
könnyen feledhető emlékgyűrűket vagdos.

Aggastyán-fejeken meglátni
holdvilág-arcú gyermekek
segítséget könyörgő fohászhangjait.
Letörölhetetlenné lett minden megmagyarázható,
sokat becézett árny-fogyatkozás:
oldódó igazgyöngyök
sűrű záporán át
megfejteni az igazság látszat-foltjait.

NOSZTALGIA, FAGYLALT, PERPATVAR

A férfi harmincas éveinek végén járhatott. Különös, furcsa, kissé grimaszos mosollyal vette kezébe a megsárgult, időkoptatta fényképet az egyik fotóalbumból, amit - ki tudhatja már -, mikor nyithatott ki utoljára.
A fényképen középen egy idősebb, nagymamakorú özvegyasszony trónolt, akár egy uralkodó, vagy államfő, és körötte katonás sorrendben legtöbbször mosolyogva legalább tizenöt vegyes életkorú gyereksereg. Unokák és barátok összessége, akiket az ünnepi alkalom - legalább is -, pár percre eggyé kovácsolt. A nagymama szoknyás kötényét a legkisebb kisfiú szorongatta, akiből később a felnőtt férfi lett.
Letette a képet, és elméjében máris ezernél több emlékfoszlány kezdett játszani, és cikázva peregni egymás után, össze-vissza. Még egészen kicsi volt talán négy-öt éves, amikor a nyarakat és a vakációk többségét szülei munkája miatt állandóan a nagymamánál töltötte, akárcsak tizenöt unokatestvére és vagy egy tucat gyerek, akik mindig a nagymama körül sürögtek-forogtak, lábatlankodtak és ahol ilyen sok gyerkőc van, ott óhatatlanul is - megesik sokszor -, hogy hamar, és hirtelen felborul a fegyelem ideiglenes látszata.
Nagymamánál stramm, oroszlánszívű, talpraesett, jég hátán is bármikor eléldegélő özvegyasszonyt ritkán hordott hátán a föld. Gyakorta mondogatta: - Jegyezzétek meg aranygyerekeim! Aki nem dolgozik, az ne is egyék! - Így történhetett, hogy a tizenöt unokatestérnek, és közöttük a legkisebbnek is kiadósan ki kellett vennie a munka dandárjából a saját részét. Míg az idősebbek felásták a konyhakertet, mely jó sok földet jelentett a takaros kertesház körül, addig a kisebbek cseresznyét, epret, szamócát, vagy szedret szedtek, és a lányok élelmesen besegítettek a nagymamának a konyhán, amíg a nagyobb fiúk kint izzadtak.
- No, akkor a rendes munka bérezéssel jár! - jelentette ki a nagymama. - Tessék! nyúlt bele bő kötényébe és adott egy kis költőpénzt Palinak a legidősebb tizenhét éves suhancnak. - Menjetek el fagylaltozni a közeli cukrászdába! Palikám rád bízom őket! De aztán nekem mindenki egyen fagylaltot! Megértetted?! - parancsolta kissé rikácsoló hangon, mert szerette a saját hangját hallatni.
- Igen nagymama! Megértettem! Srácok! Gyertek fagyizni! - vakkantotta oda a legtöbb gyerkőcnek.
A kis Déneske nem szívesen ment emberek közé, még saját unokatestéreit sem igen szívlelte, hisz azok kisebb-nagyobb tréfákkal folyamatosan kekeckedtek vele, és meg is szégyenítették, ha úgy hozta kedvük. Déneske ugyanis hajlamos volt a sírásra és bizony-bizony sokszor, és rendszeres be is pisilt.
- Déneske! Kisunokám! Te is menj szépen a többiekkel! - simogatta meg lenszőke fejét a mama.
Déneske kis pufók ujjacskáival akár egy megriadt orángutánkölyök még erősebben csimpaszkodott bele, mint aki rendkívül megijesztettek, és halálra rémült a külvilág zajaitól. A nagymamának gyengéd, anyai hangon kellett óvatosan lefejtenie magáról a kisgyerek pöttöm ujjacskáit.
- Enyje no te kis töpörtyű! Menjél szépen a nagyokkal fagylaltozni! Meglásd jó lesz! - tessékelte a többi tizenöt gyerek után a legkisebbet, és rábízta a lányokra, hogy fogják meg egymás kezét, így nem feledkeznek el róla.
A tizenöt gyerek vidáman, nagy ricsajjal megindult a kis utcák sikátorán át, míg el nem értek pár utcával arrább lévő cukrászdába, ahol ismerték az özvegyasszonyt.
- Szervusztok gyerekek! Mit szeretnétek? - kérdezte egy hentesre hasonlító hófehér kötényt, és patyolattiszta kis fejfedőt viselő, harcsabajszos ember a legnagyobb gyereket Palit, akire a többség bízva volt.
- Fagyit szeretnénk venni Béla bácsi! - felelte az kihúzott derékkal kicsit büszkén, akár egy gavallér.
- Természetesen fiatal Úr! Milyen fajtát parancsoltok? - odagalopozott az üvegvitrinhez, ami alatt ínycsiklandozó, gusztusos, főzött fagyikülönlegességek várakoztak a vevőkre.
- Kérünk csokoládét, sztracsatellát, vaníliát! - felelte, míg a legtöbb gyerkőc néma egyetértéssel bólogatott.
A középkorú cukrászmester aprólékos gondossággal merítette bele egymás után művészi gonddal acélszínű fagylaltkanalát a gusztusos jeges, behűtött finomságokba, és kimérte három-négy vegyes összeállítású gombócba gofris-tölcsérekbe a fagylaltot.
- Tessék parancsolni gyerekek! - nyújtotta át mindenkinek a tölcséres fagyit. A legidősebb Pali pedig gálánsan fizetett is. Látszólag mind a tizenöt gyerek kapott fagyit, csupán egyvalaki maradt hoppon. A kis Déneske, akiről a lányok is megfeledkeztek, mert úgy szorongatta kezeiket, mint egy védtelen erdei kis állat.
Mind a tizenöt gyerek kivonult a cukrászdából egymás után, míg szegény kis Déneske leghátul kullogott gyámoltalanul, és kissé szomorúan. A legtöbb unokatestvér elment széjjel nézni, és néhány utcai fáról cseresznyét eszegetni, míg Déneskéről jóformán mindenki megfeledkezett.
Déneske nagyon szomorú lett, és kiszolgáltatott árvaságában úgy döntött, hogy nem követi nagyobb unokatestvéreit, hanem helyette inkább hazamegy.
Odahaza a nagymama éppen az ebédre valót készítette elő, amikor Déneske csenevész pufók alakjával óvatosan betoppant, és megállt a nyári konyha küszöbén.
- Hát te édes fiacskám? Voltál fagyizni? Máris megetted?! - csodálkozott a nagymama, aki inkább arra volt kíváncsi, hogy Déneske miért nincs a nagyobb unokatestvérei társaságában.
- Nem kaptam fagyit... mama... - kezdett hüppögni sírásra görbülő szájjal.
- Bolondokat beszélsz te kölök! Micsoda dolog az, hogy te nem kaptál fagylaltot! - látszódott, hogy a nagymama jócskán felidegesíthette magát, mert dühösen ledobta konyhai kötényét, mint nélkülözhetetlen tartozékát, tiszta otthonka ruhába bújt, majd a spájzból előhozott egy hatalmas üveget, melyet leginkább kovászos uborka, és savanyúságok elkészítésére használt, majd gyorsan kiöblítette, aztán kézen fogta a kissé riadttekintetű Déneskét és megindult vele a cukrászda irányába.
Olyan hamar odaértek - vélhetően a nagymama serénykedő nagyott lépései következtében -, hogy Déneske alig tudta tartani nagyanyával a felnőttes lépéseket. A cukrász jócskán meglepődött, hogy kedves ismerősét újfent üdvözölheti:
- Szép jónapot Borbála néni! Tetszik parancsolni valamit...?
- Üdvözlöm Béla! Ha minden igaz néhány perccel ezelőtt egy rakás gyerek állított be magához, és mindegyik fagylaltot kért! Minden jelenlévőt kiszolgált?! - kérdezte szúrós, gyanús szemekkel.
- Ö... talán volt még más is...? - kérdezte tanácstalanul két tölgyfaöklét széttárva, mint akinek fogalma sincsen.
- Ő itten a kisunokám a Déneske! Mutatkozz csak be szépen kicsikém!
- Cókolom bácsi... - felelte bátortalan félszegséggel a megilletődött, félős kisgyerek.
- A madarak úgy csicseregték, hogy Déneske egyetlen gombóc fagylaltot sem kapott, pedig a többi gyerek a sajátját kifizette! - tette erélyesen csípőre a kezét az özvegyasszony.
- Oh! Bocsásson meg Borbála néni, de én erről... semmit sem tudok... - vakarta meg hófehér sipkája alatt kopasz fejét a mestercukrász.
Az özvegyasszony most egy kézzel felemelte és a kiszolgáló pultra tette a legalább ötliteres üveget.
- Látja itt ez a nagyobbacska üveget! Töltse meg annyi fagylalttal, amennyit csak elbír! Megértette?! - majd Déneskéhez fordult, és megkérdezte mit kér.
- Cokoládét! - felelte a kisunoka.
- Hallotta Béla! Csokoládét de annyit, hogy elég legyen! - vezényszóra a mestercukrász olyan szorgalmasan, alázatosan kezdett a fagylaltkanállal méregetni, és pakolni a finom csokigombócokat, hogy bizony jó pár percbe beletelt mire az ötliteres üveget megtudta tölteni. Mire végzett kicsit bele is izzadt a munkába.
- Tessék parancsolni Borbála néni! - segített a nagy üveget átadni az asszonynak, aki úgy emelte meg, mintha pehelypaplan lett volna.
- Mennyivel tartozom Béla?
- Szó sincs róla kérem Borbála néni! Ön mindig is becsületes asszony volt, aki rengeteget segített nekem! Ajándék! - felelte a cukrász.
Az özvegyasszony furcsállta a szokatlan viselkedést, de visszatolta a ropogós bankjegyeket a pénztárcájába.
- Nos akkor hát nagyon köszönjük Béla, hogy a rendelkezésünkre állt, és bocsássa meg, ha raboltuk az idejét! Búcsúzz el Déneske!
- Cókolom bácsi...
Azzal az asszony kézen fogta Déneskét egyik kézzel, míg a másikban ott lapult az ötliteres üveg teletöltve a hűsítő, jeges finomsággal. Majd megindultak hazafelé.
- Déneske! Ez a nagy üveg fagylalt egyedül csak a tied! Megértetted?! Eszedbe ne jusson adni az unokatestvéreidnek egyetlen falást sem! Ha így bántak veled nem méltóak rá, hogy fagyit egyenek! Világos?!
A kisgyerek szótlanul, elgondolkozva bólintott.
Amikor hazaértek a tizenöt unokatestvérből jó néhányan fiúk-lányok vegyesen a terebélyes cseresznyefa árnyékába húzódva igyekeztek hűsölni, és bizony nagy volt a meglepetés, amikor meglátták a nagymamát egy hatalmas üveg fagylalttal a kezében, és Déneskével az oldalán.
Valaki elkurjantotta magát vidáman:
- De jó! A mama megint hozott nekünk fagyit! Gyerünk fagyizni!
Az erélyes özvegyasszony azonban rögtön lelohasztotta az élénk, ujjongó kedvet.
- Megálljatok ebadta ördögfiókák! Hát szabad ezt! Déneske kisfiú! Rátok volt bízva! Ti meg fittyet hányva nem törődtetek vele, még fagyit sem kapott, pedig lett volna rá bőven keret! Ti most nem kaptok egy falást sem! Megértettétek?! Hadd hallom!
- Mama, mama! Mindenről a Pali tehet! Ő már ment is a maga dolgára! - fogadkoztak többen, hátha megmenthetik még a fennálló helyzetet.
- No, akkor majd a Palit is kezelésbe veszem! Most pedig menjen mindenki a maga dolgára! Megértettétek?!
- Jaj mama! Ne csináld ezt! - szóltak többen kórusban.
- Ha még egy szót meghallok bárkitől is az még ebédet sem fog máma kapni! Érthető?! - azzal karon fogta Déneskét és bementek a nyári konyhába, hogy befejezzék az ebédfőzést. Így esett, hogy aznap Déneske kiadósan belakmározhatott csokifagyiból.

KAGYLÓBÓL IGAZGYÖNGY

Élt Japánban egy nagypapakorú fegyverkovács Hiroyuki nagy ősz szakállt, és botot viselt, mert elég idős volt már hozzá, hogy elvégezhesse mindennapi rutinszerű kötelességeit, és egyedül nevelje lányunokáját Midorit, aki hamar elvesztette szüleit, és jóformán az egész világból csupán csak azt a kis halászfalut ismerhette, mely egy völgyben feküdt, és melyet ráncos hegyek határoltak. Cseresznyefavirágzás havában született, gombszemű kislány egyszerre volt pajkos, huncut-eleven, és ugyanakkor már egészen kiskorában megmutatkozott bátor talpraesettsége, hiszen a többi lánytól eltérően ő sosem szeretett szalmacsutka babákkal, és egyéb játékokkal játszani, sokkal jobban érdekelték nagyapja fegyverei. Sokszor nem értette, hogy a nőknek miért kell minden esetben meghajolniuk, és szolgamód teljesíteniük a férfiak minden apró parancsait, és kívánságait. Ilyenkor az öreg fegyverkovács kedvesen megdorgálta és hollófekete hajára barackot nyomott, majd kiküldte a műhelyhez tartozó kis udvarra játszani, ahonnét, még mindig szemmel tarthatta a játékosan komoly kislányt.
Yasahiro szamuráj volt, méghozzá az egyik valaha élt legjobb kardforgató, akit méltán feljegyeztek az ősök krónikáiba is már életében. Egyik nap, amikor tavaszfelé járt az idő teljes, vörös páncélzatban kereste fel az idős kovácsot, és arra kérte kovácsoljon számára egy olyan különleges fegyvert, ami méltó, és becsületére válik minden szamuráj harcosnak.
- Eljöttem hozzád bölcs Hiroyuki, hogy készít nekem kardot! De jól figyelj, hogy olyan kard legyen, ami könnyen elvágja a legerősebb sziklát, az emberi csontot, vagy a legkeményebb gyémántot is!
Az idős mester - bár ropogtak, és fájtak csontkopásos izületei tiszteletadásképpen egészen a földig térdelt, fejet hajtott a dicső szamuráj előtt, és két tenyerét is maga elé tette:
- Nagy uram! A kard készen lesz, ahogy kívánod!
Váratlanul a kíváncsi Midori kukucskált be a kovácsműhely ajtaján. Odakint cseppeként kezdett esni az eső, és minden sárrá változott, és mivel nem akarta összekoszolni ruhácskáját, ami kimonóra hasonlított úgy döntött, hogy behúzódik az eresz alá, míg elvonul a könnyed, futó förgeteg. Yasahiro ekkor vette észre a kíváncsi kislányt, és magához intette:
- Nocsak Hiroyuki! Milyen kíváncsi lányunokád van neked! Jer csak közelebb te gyermek! - invitálta kedvesen.
Midori tétován, kicsit félénken lépkedett aprócska lábacskáival a nagy harcos lábai elé, és egy sólyom precízségével vette szemügyre egész megjelenését. Roppant izgatott lett a szamuráj páncéltól, és ezt észrevette a dicső harcos is. Ugyanakkor íratlan szabály volt a társadalomban, hogy a lányoknak, és a nőknek szigorúan tilos a Bushido ősi művészetével megismerkedniük. Hadd vezessék csak a háztartást, és szüljenek gyermekeket!
- Midori kisunokám! Hajol a földig a nagy harcos előtt! Yasahiro megtisztelt bennünket látogatásával! - az idős mester abban a pillanatban a földig rogyott, amint a szavak kiejtette száján, azonban a nagyon kíváncsi, és élesszemű Midori nem hajolt meg, csupán kis fejét lehajtotta, és szófogadóan biccentett.
- No nézd csak! Látom te más lány vagy, mint a többi! Hiroyuki! Nemsokára visszajövök a pompás fegyverért! - meghajolt az öregember felé, és a kislány felé is meghajolt, ami merőben szokatlan volt egy dicső harcos magatartásához képest. Ilyesmit a legtöbb szamuráj nem vagy csupán csak a Shogun jelenlétében csinált.
Az idős kovácsmester - ahogy megígérte a dicső nagy harcosnak -, agyagkohóban kezdte hevíteni a nyersacélt, miközben harminchat órája figyelte, táplálta, dédelgette a tűzet, hiszen ha kialszik a tűz a fémet már nem lehet megmunkálni, és a nagy szentségtörésnek számít. Midorinak sem volt kedve aludni, és ilyenkor csöndes egykedvűséggel, bámészkodással a műhely távolabbi sarkában telepedett le és mindent aprólékosan igyekezett megfigyelni, hogyha majd felnő ő is képes legyen fegyvereket és egyéb eszközöket készíteni.
Egy idős ember számára nehezen ment a munka, ám Hiroyuki a megtisztelő feladatot semmi pénzért sem cserélte volna el. Egy igazi szamurájnak fog kardot kovácsolni, és ez még a legkisebb falvakban is óriási kiváltságszámba ment, és persze hamar híre is ment.
Teltek-múltak a dolgok napok, majd hónapok míg végül majdnem két év kellett hozzá, hogy a szamurájkard eredeti pompájában megállja a helyét a legvitézebb szamuráj derekán is. Súlya könnyű volt, akár a tollpihe, és a kard pengéje olyan egyensúlyban állt az összes őselemmel, amire csak az igazi kovácsmesterek képesek. Azonban az idős kovácsmester a tél vége felé beteg lett, és a kis Midori igyekezett őt ápolni, és gyógyfüves teákkal gyógyítgatni, melyet egy másik asszonytól kapott a közeli faluban. Hiroyuki állapota azonban jóttányit sem javult, és mire újra eljött a cseresznyefavirágzás kezdete az idős, sok mindent megélt mester örökre lehunyta szemeit, megbízván kisunokáját, hogyha a szamuráj visszajönne tisztelettel adja át számára a pompás kardot.
Midori nagyon el volt keseredve, és bár megtanulta, hogyha egy férfi sosem hullat könnyeket, akkor egy kislány sem fog szerető nagyapját méltóképpen, fehér ruhácskájában meggyászolta. Már nem maradt senkije, aki befejezte volna nevelését. Gyermekkorának ez a fejezete úgy tűnt lezárult, és örökre a múltba veszett.
Amint beköszöntött a tavasz a dicső szamuráj Yasahiro ismét eljött a kis halászfaluba. Most viszont egyszerű öltözetet viselt, és díszes páncélja nélkül.
- Hallottam a szomorú hírt kis Midori! Nagyon sajnálom nagyapád halálát! Eljöttem a kardomért! - szólt a könnyes szemű kislányhoz atyai hangon.
A kislány odalépett a kovácsműhely sarkához, és máris megtalálta, amivel nagyapja megbízta. A szamurájkard be volt csavarva-kötözve egy színes rongyba, és csupán csak gazdájára várakozott csöndesen. A kislány pufók kezecskéivel jószerivel megfogta, ám megérezte a súlyát, mert kissé tétován, és bizonytalanul nyújtotta át meghajolva a dicső harcosnak.
- Köszönöm Midori! - hajtott fejet előtte a szamuráj, majd óvatosan kicsomagolta új fegyverét, mely annyira büszkén csillogott, szikázott az éltető napfény sugaraiban, akár egy gyémánthegyű, éles tüske. - Á! Pompás fegyver! Nagyapád méltó volt hírnevére! - Párszor ügyesen megforgatta ujjai között, és pörgette-forgatta szúrt és vágott vele a levegőbe. A kislány félelemmel vegyes tisztelettel bámulta a nagy harcost.
Yasahiro visszadugta hüvelyébe a pompás fegyvert és éppen indulni készült, amikor Midori talpraesett makacsággal elé állt, és megszólalt:
- Bocsánat tiszteletreméltó Yasahiro! Nem maradt már senkim! Szeretném Önnel tartani! Megígérem, hogy nem leszek az útjában! - úgy a földig hajolt, akár egy borsószem. A dicső harcos mintha csak saját gyermekét látta volna viszont a karakán kislányban kézen fogta és felültette lovára:
- Elviszlek magammal kis Midori! - felelte, majd harcostól szokatlan módon kantárszáránál fogta a lovat, és úgy vezette gyalogolva a következő faluig a lovát Yasahiro, hogy a kislánynak ne kelljen gyalogolnia.
Telt-múlt az idő, és a régi, konzervatív Japánból valamivel modernebb szigetország lett hihetetlenül dinamikusan fejlődő technológiai újításokkal, okoseszközökkel, és csupa olyan dologgal, melyet egy szegény halászfaluban nevelkedett kislány nehezen ért meg és fog fel, ám Midori olyan gyorsan tanult, hogy már elmúlt tíz éves is, de egy macska ügyességével volt képes megállni a helyét a közelharcban éppen úgy, mintha egy balettnövendék lett volna.
Yasahiro dózsót nyitott a város egyik szegletében. Hozzá bárki betérhetett, még a nagyon szegény családok tagjai közül is akár. S bár ez ellenkezett az ősi törvényekkel késő este szigorúan elsötétített, és kíváncsi szemek elől gondosan elzárt teremben Yasahiro a nőknek is önvédelmi képzést, és harcművészetet kezdett oktatni, mert azt vallotta, hogy a nőnek egy megváltozott világban fontos, hogy képessé váljanak megvédi saját magukat, és kiálljanak önmagukért. Kissé fáradtabb, és valamivel lomhább lett az utóbbi időben, de az aikidóban bárkit pillanatok tört része alatt a padlóra fektetett úgy hogy az illetőnek még a gerince is csak úgy ropogott egy-egy hátradobástól.
Midori vezette a háztartást, és hamar, és szívesen beletanult a sütésbe-főzésbe. Egész rendesen elboldogult mind a halas, mind a tésztás ételekkel kapcsolatban. Sokszor előfordult, hogy játszott az ételek ízvilágával, és az evőpálcikákkal is. Egy tűhegyesre kihegyezett evőpálcika egy szakavatott harcos kezében éppen olyan jó fegyver, mint bármi más. Midori nemsokára serdülőkorba lép és ezért Yasahiro elkezdte őt a kardforgatás mellett különböző fegyverek ismeretére is részletesen kioktatni.
A nuncsakuval kezdetben jó párszor óvatlanságból, és dacból saját magát találta fejbe, ám egy-két hónap leforgása alatt szépen beletanult. Kedvence közé tartozott a japán harci legyező, mely egyszerre testesítette meg a kifinomult, művészi egyensúlyt, ugyanakkor ha a legyezőt széjjel nyitotta apró, szikeéles pengék jelentek meg a legyező harmónikái fölött. A Sai villát azért kedvelte, mert fejleszthette fele finom, és motorikus képességeit mind a két kezén, ugyanakkor egyszerre lehetett vele szúrni, és döfni is, és a védekezésben is hasznosnak bizonyult.
- Midori! Túl sokat gyakorolsz! Miért nem barátkozol a veled egykorúakkal? Miért nem nézel szét a nagyvilágban? Hiszen sehol sem jártál még azelőtt? - kérdezte egyik nap a bölcs szamuráj, mikor félbeszakította gyakorlása közben.
- Mert ez a dózsó nekem biztonságot ad! Egyébként is nem te mondtad mindig, hogy a kinti világ megváltozott?! - kérdésre kérdéssel válaszolt.
- Enyje te lány! Ez nem járja! - csóválta a fejét Yasahiro, majd dolgára ment.
Gyorsan jöttek az évek, és sorrendben változtak az évszakok. Midoriból álomszépségű kamasz, majd fiatal felnőtt lány serdült, aki az iskolai tanulmányait egyetlen pillanatra sem hanyagolta el, és szeretett volna külföldön az U.S.Á.-ban vagy valahol másutt tovább tanulni. Emellett hirtelen váratlanul szerelmes is lett egy csenevész, csetlő-botló fiúba, aki informatikusnak készült, és állítólag több cég is érdeklődött munkája iránt.
Yasahiro bölcs előrelátással a nagy út előtt magához hívatta a dózsóban nevelt lányát.
- Hát ez a nap is elkövetkezett Midori! Már régen nem vagy gyerek, de önálló, határozott felnőtté lettél, aki méltóvá vált apja örökségére. - méltóságteljesen kivett egy Katana-kardot az egyik szekrényből és a megilletődött fiatal hölgynek adta:
- Legyen veled ez a Katana-kard mindvégig! Egyszerre óvjon, védelmezzen, tanítson! - tisztelettel meghajolt, és Midori is viszonozta a meghajlást.
Midorinak nagyon fájt a szíve, hogy el kell hagynia a békés, biztonságos dózsó világát, ahol mindennek megvolt a maga rendje, de rájött arra, hogy az élet egyszerű törvénye már csak ez: ki kell lépni a nagyvilágba, és élni kell! Később Amerikában folytatta tanulmányait. Beilleszkedett, és olyan szorgalmasan, serénykedve tanult, hogy diplomája után saját vállalkozást, és iskolát is létrehozhatott, hogy segíthesse a nőket.
Pár évvel később, amikor már gyerekei születtek hirt kapott a dózsóból, hogy Yasahiro valószínűleg nem fogja megélni a következő cseresznyefavirágzást, ezért jó volna még egy utolsó találkozás. Midori azonnal otthagyta munkáját és Japánba repült, hogy végső búcsút vehessen mesterétől, és nevelőapjától.
Mire Japánba ért Yasahiro méltósággal örökre lehúnyta szemeit. Egyetlen cetlit hagyott egy felirattal, melyen rejtélyes szöveg állt: ,,Kagylóból igazgyöngy!"

MEGSZÉGYENÍTETT HATÁR-VONALAK

A városnegyed díszletei közt,
ahol lakom hívatlan vendégként kopogtat a délután.
Még indig Április suttog süket fülembe.
Nem vettem le se téli ruhám,
sem viseletes házi köntösömet.
Lombokat-teremtő fák is
kigombolkoznának már téli igák jármai alól.

Gőzölgő, alvilági kanálisok barlang-mélyén
egy-egy eltévedt patkány csak meglapul,
tán élelmet, rágcsálni valót keres.
Hol egykoron szerelmesek fogták kezeiket,
sétálgattak mámorban
most ropogó salaktörmelék,
számkivetett üvegcserepeket
szór szét hontalan esti szél.

Kripta-fehér pantomim-arcomban
csakis az láthat növekvő holdtöltét,
ki már önként túljutott
megismerhetőségem bagatell szamárlétráin.
Kihívó, prostituált angyalok ringó csípővel
s mezítláb könnyedén tovaröppenek
sugdolózva míg maguk közt egyre suttognak:
,,Mi van kisfiúcska? Eltörött a mécses?!”
– Kis ideig még bizonytalankodik bennem
az érett férfi és a még naivabb gyermek.

Ferdén meghagyott sugár-nyalábbal
kergetőzik szomorkás kabát-árnyékom.
Köpenyként vállaimra szorítom szándékosan
s reménykedem hátha vigyázz rám.
Mire teljes lesz a csillag-oltó sötétség
világító mécs-ablakok
szelíd tükrében örökre bealkonyul.

Vitorla-szárnyú cincogó denevérek
dobognak át titkos hangradar
csatornával Ninive-szagú városokon.
Vakfolttá változott az éjszaka.
– Bennem – ki tudhatja már -,
hányadik Josef K reszket,
keresgél megtartó menedéket?

Az álom horkantó látomásai is
összetört poharaknak tűnnek.
A kitárt akaratok teherbírása mindig megváltozik.
Miért kell, hogy most napra-nap
hulljon reánk a halálfélelmek
pestis-büdös bódulata?!
Mintha már mindenki törvényt-ülő ellenség
s nem jóbarát volna;
gyanúsan méregeti egymást
a pesti suhancképű majmok hada éppen úgy,
mint a nyugdíjat kézbesítő, szerény postást.

Áthatón ellenség-szag terjeng
a senkiföldje levegőben.
Már mindenki legbensőbb világa is
félelmes ürességet tenyészt s közvetít.
A hóhérok e földről inkább céltalan menekülnek.
Mérgezett mindennapok behatolnak
megszégyenített határ-vonalak óvóhelyei közé!

SZORUL A HUROK

,,Ennyire már csak egy B-kategóriás akciófilmben lehetnek igazán pocsék, és elcseszett napjaik a főszereplőknek!" - gondolta magáról, amikor a rendőrök acélszínű karperec helyett fekete, műanyag zsinórt húztak kezeire, melyekkel mostanság előszeretettel kötözték meg a gyanúsítottakat, mert - állítólag ez azért mégiscsak valamennyire -, humánusabb megoldásnak tetszett.
Az őrszoba, vagy kihallgatóhelység egy betonbunkerra hasonlított. Szó szerint feketésszürkére mázolt, tökéletesen hangszigetelt falaival, melyek a legkisebb, vagy legordítóbb emberi hangokat is totálisan kirekesztették a külvilágtól, tehát ha valaki káromkodni, dühöngeni, vagy lázadni akart akkor ennél legfeljebb csak egy gumiszobában érezhette volna magát valamivel kellemesebben. Igaz ott még az orvosok, és az ápolók halucinogén, és nyugtató gyógyszerkoktélokkal is szolgálhatnak az egyes páciensek számára, ha egy kicsit még jobban el akarják magukat ereszteni, pusztán csak a még hathatósabb, intenzívebb élmények tükrében.
,,Hogy a fenébe került ide? S ami a legfontosabb hogy a franca fogja kidumálni magát, hogy a zsaruk végre elengedjék?" - Talán minden tinédzser fiatalkorú fejében megfogalmazódik, bevillan az az igen egyszerű, ám annál fontosabb kérdés, aki igazán rossz, vagy gaztettet művelt a társadalom szemében. ,,Hogy kerültem én ide? Amikor egész nyamvadt, kisstílű, szánalmas életemben jól viselkedtem, és nem is jelentettem sosem veszélyt a társadalomra?!"
Az éppen ügyeletes tiszt, aki úgy tűnt a vallomásokat jött kihallgatni, és rögzíteni deréktájban egy kissé el volt eresztve. Másfél mázsás ártatlanságnak is nyugodtan becézhették volna, mert akkora volt a segge, hogy három szék is kevés lett volna hozzá, hogy kényelmesen elférhessen rajta. Basa-pocakot, koszos, csíkos inget, félrecsúszott, félig kioldott nyakkendőt viselt, és erős dohányos lévén harcsa-telt szájából egy majdnem tüvig elszívott, hamus cigarettavég kandikált ki, mintha cukorka, vagy nyalóka lenne, amit még illik elszopogatni.
- Horváth Tamás őrmester vagyok! - mutatkozott be, majd amikor a fiatalkorú erősen köhögni kezdett jobbnak látta, ha máris eloltja a cigijét a további rohamok elkerülése véget. - Tudja miért van itt?! - kérdezte kimérten, ám roppant formálisan.
- Nagy hülyeséget csináltunk a haverjaimmal! Anyám életére esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat... - nézet riadt, rettegő szemekkel a középkorú férfira.
- Nézzük az elejéről! Lassan, részletesen! - megpróbált úgy leülni, hogy méretes valaga szét re repessze nadrágját. Ki tudja hogy sikerült neki úgy helyet foglalni, hogy nadrágja épp bőrrel megússza a szakadást. - Maguk hol voltak, amikor az eset történt?
- A Blaha metró aluljáróban bámészkodtunk...
- Kinek jutott eszébe, hogy idős, öregembereket raboljanak ki?
- Én tényleg azt hittem, hogy csak jó móka, tréfa lesz, hogy elvesszük a pénzt, később majd visszaadjuk...
- Ki volt, aki ezt az egészet kitervelte?! - a rendőrön jócskán meglátszott, hogy véresen komolyan gondolja, amit mondd, és itt már az a helyzet, hogy nem babra megy a játék!
,,Ha én leszek a spicli a végén másnap a gimiben engem is szarrá vernek brutálisan!" - motoszkált a fejében a vészjólsó gondolat.
- Nézze! Megértem, hogy mit érezhet! - váltott a rossz zsaru taktikáról valamivel megértőbbre, barátságosabbra a hangja. - Bárkivel előfordulhat, hogy hibázik! Elvégre emberek volnánk! Ha most jó fiú lesz, és bevall mindent esetleg segíthetek, és enyhíthetünk valamicskét eredeti büntetéséből!
,,Eredeti büntetés? Mi az istent zagyvál ez a seggfej itt össze? Az kurvára kizárt, hogy én börtönbe, vagy nevelőintézetbe dugjanak olyasmiért, amit el se követtem!" - futott át az agyán, és minél jobban próbálta kitalálni mit mondjon annál jobban érezte, hogy szorul torkán a húrok.
- Kezdjük akkor... az elején! Hogyan ismerkedett meg a bűncselekményben résztvevő személyekkel? - tollat, és papírt vett elő, mint aki körmölésre számít.
- Mindannyian egy suliba jártunk! Régóta haverok vagyunk!
A rendőr valamit máris firkálgatni kezdett a papírra.
- Miért pont a Blaha metróaluljárót választották?
- Nem csak azt! Voltunk még a Gellért-hegy környékén, a Rózsadombon és egy csomó úri környéken, ahol gazdag emberek is laknak!
- Tehát alapvetően a tehetős és gazdag emberekre specializálódtak, hogy majd őket fogják elsősorban kirabolni?!
- Ez eszünkbe se jutott! Apámnak Mercédesze van, és elég jó sebész egy magánklinikán! Anyám ügyvédnő saját irodával! Szépen el vagyunk eresztve! Mi csak hülyéskedésnek szántuk!
Újfent írogatás kezdődött egy rövid szünetig.
- Volt-e bármilyen pszichológiai vagy mentális probléma az Ön családtagjai között?
,,Ezt meg megint mi a nyavalyáért kérdezi?! Lehet, hogy rám akarja húzni a vizes lepedőt?!"
- Hát... az egyik keresztanyám mániás depressziós volt, és hamar meghalt...
- Hm... értem... őszintén sajnálom! - firkantott a papírra.
A tinédzser kicsit idegesebben fészkelődni kezdett a széken, mint aki már jó ideje nem állhatott fel, és most hirtelen nagyon sokat szeretne ide-oda járkálni, mint valami hiperaktív.
- Önök közül hánynak volt már dolga rendőrökkel?
- Ö... én semmit sem tudok az egészből... - felelte tökéletesen, látszatra ártatlan képpel, holott pontosan tudta, hogy a bandavezér legalább háromszor kibukott majdnem minden iskolából, és egyszer még az igazgatót is alaposan elverte, mert az megjegyzést tett tanulmányi átlagára!
- Kötelességem figyelmeztetni Önt, hogy tanúvallomást tesz, így ha most nem mondd igazat akkor az is bűncselekménynek minősül! Megértette?!
- Ö... azt hiszem... - nyelte le torkát feszítő félelemgombócot. Itt már nem babra megy a játék.
- Tehát! Hogyan tervelték ki ezt az egészet? - kérdezte kissé monoton, gépies hanggal a rendőr, akin látszott, hogy kezdi unni kötelezettségét.
- Én csak annyit hallottam, hogy a Gergő SMS-ben elküldte az üzenetet nekünk, hogy hol talizzunk, a többit pedig ott kigondoltuk!
- Hm! Kinek az ötlete volt, hogy rúgják agyba-főbe az idős embereket?
- Gergő ötlete volt! Én nagyon sajnálom... ami történt... én nem is vettem részt a verekedésben...
- Kedves Uram! De ott volt, és nem tett semmit! Akkor maga is bűnös! Vagy nem?! - érződött hangosabb hangján, hogy bekeményített és mindjárt eljátssza a rossz zsarut.
Márk lehorgasztotta fejét, és megpróbált végtelenül szomorú, elcsigázott, és totálisan rettegő képet vágni, hátha ezzel jópontokra tehet szert a rendőrnél. A rendőr most odament a helységben felállított italautomatához, és beprogramozott magának egy fekete löttyöt, hátha ez felserkenti kicsit, majd visszatért és ismét leült az asztalhoz.
- Lassacskán kezd összeállni az Ön története! De még mindig nem értem, hogy mi volt az indíték, ami a maguk kis bandáját ilyen bűncselekményre ösztönözte?! - vakarta meg a fejét.
A kihallgatás közel háromnegyed órát vett igénybe. Márknak mégis egy örökkévalóságnak tűnt mire a dörzsölt vén róka rendőr végigszánkázott a bevezető, egyszerű kérdésektől egészen az összetettebb, komoly fajsúlyú kérdésekig, és mikor már világosan kiderült, hogy gyakorlatilag Márk ki hal a többi cápához képest, és kimerüléssel, és fáradtsággal is jócskán meglátszott rajta, hogy totálisan meg lett félemlítve a rendőr bizalmasan, lehalkított, komoly, fenyegető hangon hozzáfordult, és csak ennyit mondott:
- Megkérem, hogy ne hagyja el a főváros területét, ha egy mód van rá! Most szabadon elmehet! - becsukta a jegyzetpapírjait, és a többi szükséges dokumentumot is.
Mikor Márk kilépett a vallatószoba fogságából, ahol úgy érezhette magát, mint aki vagy százévre rácsok mögött élt aggódó szülei tekintetével találkozott. Befolyásos, sebész apja bezzeg azonnal letorkolta. Még csak arra sem volt kíváncsi, hogy mi is történhetett valójában:
- Mi a jó istent műveltél édes fiam?! - ragadta meg a nyakánál fogva, és úgy tarkón ütötte, hogy Márk millió, apró pöttyös csillagot látott jojózni szemei körül. - Hallottad fiam? Mi a jó büdös francot képzelsz te?! Anyáddal halálosan aggódtunk miattad! - újabb kőkemény pofon következett. Az idegesség, a fokozott stresszes izgalom, és atombomba-indulat különös ösztön-származéka. - Választ várok te semmirekellő?! - dúlt-fúlt mérgében az idegeskedő családfő.
- Kisfiam! Egyetlen kincsem! Ugye nincsen semmi bajod? - aggódva, vékony kezeit tördelve fia mellkasába fúrta madárfejét a kétségbeesett anyuka.
- Majd mindjárt lesz baja! Akkorát kap tőlem, hogy lerepül az a nagy hülye feje! - a dühöngő apa már éppen készült rá, hogy bevigye a következő leckéztetésnek szánt ütést, amikor hirtelen kinyílt a nyomozói iroda ajtaja, és kilépett rajta a pocakos rendőr.
- Jó estét kívánok Uram és Asszonyom! A fiukat egyelőre bűntársi segédlettel gyanúsítjuk. Egyelőre ne hagyja el a várost. Önöket is szeretnénk meghallgatni a történtekről, ha nincs ellenükre de egyenként! - szólította fel őket.
Előbb a dühöngő apát hívták be az ajtó mögé, aki olyan vad, vadállati könyörtelenséggel nézett farkasszemet egyetlen fiával, mintha ott helyben ténylegesen agyon akarná verni. Míg az anyukát egy valamivel kedvesebbnek látszó nyomozónő kísérte be egy másik irodába. Márk egyedül maradt, és több, mint valószínű, hogy talán egész zaklatott tinédzserkorában nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottan egyedül. Mint akire egy teljes világ hihetetlenül nagy súlya nehezedik...

 FURCSA NÁSZÚT

Valami különös oknál fogva egy visszatérő echóhang motoszkált a fejében, amikor férjével kettesben elutaztak Puerto Vallartába.
Ez a visszatérő hang mintha folyton élő lelkiismerete lett volna, mely unos-untalan megszólította: ,,Hol tettem, hogy máris beadtam a derekamat? Vagy csupán csak kínzó családi kötelezettséget teljesítettem, hogy anyám, és nagyanyám is megnyugodjanak?!" - Ti. a házasság gondolatát egész kisgyerekkorától pontosan, részletesen megtervezte. Ott voltak szinte mindenütt. A gyerekkori kiszínezett rajzokon át egészen a serdülőkor rúzs és körömlakjáig, az öccsével való babusgató, dajkáló szöszmötölésig.
- Ádám? Kérdezhetek tőled valamit? - közelebb húzódott hozzá, mert tudhatta, hogy jóképű, sportos férje legfeljebb csak akkor tud rá koncentrálni, ha érzi testének közelségét.
- Mi a hézag bébi? - vetette oda könnyed lazasággal a másik. - Mi a bibi?
- Légy szíves és ne gyerekeskedj! O.K.? Komolyan szeretnék veled beszélni! - hangja markánsan megkeményedett. Látszólag eltűnt belőle minden gyerekes, idillikus hóbort, kellemes kanáridallamosság.
- Mi van már?! Csak nem azt akarod mondani cicus, hogy forduljunk vissza? Itt vagyunk Mexikóban bébi! Bulizhatnánk egy kicsit! - méltatlankodott, és Ági jól tudta, hogy ezt majd mérgelődő zsőrtőlődés követi, amit legfeljebb csak egy kis békülő szex tudhat enyhíteni.
- Kérlek! Komolyan! - azt akarta, hogy férje végre vegye komolyan, felelősségteljesebben párkapcsolatukat, és ne szálljon el önmagától, mintha félisten lenne, aki előtt meghajol a fél világ.
- Jól van! - tartotta fel, mintha megadná magát mind a két kezét. - Most meg mit akarsz?!
- Folyton olyan érzések járnak a fejemben, hogy vajon jó döntést hoztunk-e ezzel a házassággal kapcsolatban? Te sosem érezted úgy, hogy elkapkodsz valamit, amit később meg kellett bánnod? Sosem érezted azt, hogy még annyi minden várna rád az életben, és te inkább igába hajtod a fejed semmint tennél, és küzdenél a céljaidért és az álmaidért? - maga is alig hitte el, de mintha bölcsebb, érettebb lett volna a hangja. Férje úgy nézett rá, mintha meghülyült volna, vagy elgurult a gyógyszere.
- Ugye kiscicám te most valójában hülyíteni akarsz engem? Hol a kandi kamera? - próbálta elbliccelni a dolgokat.
- Nem hülyéskedek! Próbálom logikusan, és komolyan végiggondolni a kapcsolatunkat! Például te hány csajjal jártál mielőtt én következtem?
- Ö... nem értem... hogy a büdös francba jön most ez ide...? - mint aki félrenyelt valamit hirtelen kisebb köhögési roham fogta el. - Látod? Miattad már köhögök is a rohadt életbe már!
- Hé! nyugalom! Csak beszélgetünk, vagy nem? Figyelj! Azt mondom pakoljuk ki a csomagokat és menjünk le a tengerpartra! Sétálhatnánk is egyet! Mit szólsz?!
- Felőlem! Ma nagyon furcsa vagy kisanyám! - vakarta meg rövidre nyírt haját a férfi.
Gyorsan kicsomagoltak, és bár jó lett volna legalább pár órácskát szunyókálni az időeltolódás miatt Ági érezte, hogy vannak szituációk, és döntések melyek nem tűrik el a halasztást.
Kipakoltak kissé elfáradtan, majd Ádám bermudanadrágot és pálmafamintás inget vett fel, amit szándékosan kigombolatlnul hagyott hadd lássa Ági, hogy azért hasán mégiscsak lüktetnek az izmok. Ági pedig kétrészes fürdőruhába bújt, még akkor is, ha párja majd megőrült volna azért, hogy bikiniben láthassa. Lementek a tengerpartra.
Ágit kislánykorától kezdve ámulatba ringatta a hullámzó víz. Még a mostanság méregdrága Balatonnál kezdődött ez a vízhez köthető nagy szerelem, és azóta szinte majdnem minden vakációt szükségképpen vízpart mellett tervezett el. Még a diákmunkáit is úgy alakította ki, hogy a Balatonhoz közel pincérkedhessen amikor gimnazista volt. Amikor megérezte, hogy strandpapucsa alatt finom szemcsékben csikorog a hófehér homok azonnal mezítlábra váltott, és élvezte, hogy lábát dörzsölni a forró homok. A délelőtti órák után egyre kevesebb embert láttak a strandon. Meglehet mindenki árnyékba húzódott a kegyetlenül tűző nap elől. Ez pont Áginak kedvezett akit csöppet sem zavart a tűző bombázó nap, annál inkább Ádámot, aki nem győzött a pálmafák nagy levelei mögé bújni, mert félt hogy szoláriumban megszerzett barnasága megsínyli az igazi hőséget.
- Mit szólnál, ha fürdenénk egy nagyot és utána letáboroznánk valamelyik fehér napernyő alá. Most úgy sincs itt senki! - azzal Ági máris berohant az óceánba, és alig várta, hogy a millió szám fröcskölt vízcsepp kellemesen lebarnult testét csiklandozhassa.
Ádám inkább csak párszor megnedvesítette jólfésült frizuráját, és vigyázott, hogy méregdrága napszemüvege el ne vesszen a nyugodt kékségben. Ez a csobbanás nem tartott tovább mint harminc perc. Utána kissé fázva mindketten letelepedtek az egyik hófehér nagyméretű napernyő alá a káros napsugaraktól védve. Ági csomagolt szendvicseket és most jóízűen falatoztak, miközben a bámulták a távolnak tetsző szintén kékszínű horizontot.
- Annyira szeretnék egy ilyen helyen élni! Legszívesebben otthagynám a régi életemet, és haza se mennék! - kívánság kerítette hatalmába, mely jelenlegi életében öltött testet. Ha most megvalósíthatná céljait egyetlen percig se habozna.
- Szerintem ezt át kellene gondolni még jó párszor! - vette ellen Ádám kissé bizonytalanul, mint aki sok mindennel nem érthet egyet.
- Sosem tudtam megérteni az emberek tétova hezitálását! Mi értelme van úgy élni, hogy várod a megfelelő percet arra, hogy cselekedj, aztán amikor nagyon hosszú idő eltelik gyakorlatilag elsiratod az összes cserben hagyott lehetőségeidet?!
- Hát... én csak annyit mondok cicám, hogy én megcsináltam a szerencsémet, és jelen pillanatban nem szándékozom változtatni rajta!
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy nem szeretnél egy kis trónörököst? Vagy bármi mást, amivel úgy érezhetnéd, hogy megtaláltad önmagad? - nézett rá kíváncsian, sóvárgón.
- Nézd! Nem így akartam fogalmazni, de ha már megkérdezted válaszolok a kérdésre! Csípem a kis srácokat, de semmilyen felelősséget, vagy elkötelezettséget nem érzek az iránt, hogy egyszer talán nekem is legyen egy sajátom, akivel elmarhulhatok. Igen, meglehet, hogy sokszor önző szemétláda vagyok, de sajnos ilyen ez a mostani világ! Aki nem teszi a dolgát azt könyörtelenül eltapossák.
Ági hallgatta ennek az embernek minden szavát, aki újdonsült férje volt, mégis olyannak tűnt, mintha egy tökéletes vadidegentől hallotta volna. Mintha olyan testvéri kötelék lenne kettejük között, ami legfeljebb a formális alapokra és egyáltalán nem a kölcsönös, bizalmas érzelmekre helyezné a hangsúlyt.
Még jócskán emlékezett milyen volt, amikor megismerkedtek. Ádám élsportoló volt, aki ezüstérmeket szerzett, és ez szép summával is járt, a kiterjedt kapcsolatairól nem is beszélve, míg ő ügyvédbojtárként kezdte, és szeretett volna a bajba jutott, szegényebb sorsú embereken segíteni. Azonban hamar rá kellett döbbennie, hogy a szegényebb sorsú embereknek nincs pénzük jogi képviselőre.
- Szóval mégiscsak kibújt a szög a zsákból! - szögezte le szinte ellenséges hangnemben, amitől Ádámnak valósággal mindig borsódzni kezdett a háta.
- Jaj ne gyere nekem ezzel az olcsó, önsajnáló szöveggel! Pontosan tudhattad, hogy mi fog történni, ha hozzám jössz! Most pedig mit kell hallanom, hogy te máris elkezdted a rinyálást, meg a panaszkodást! Miért?!
- Figyelj! Nem így akarok beszélgetni! Nyugi! Csak arra gondoltam, hogy mindent együtt, közösen végiggondolunk mielőtt további döntéseket hoznánk! Ez neked miért nem felel meg?!
Ádám megpróbált megtörülközni, ám a tikkasztó kánikulai nap dacára is úgy érezte a kérdések hallatán, hogy mindig ledermed, és csurom vizes. Folyamatosan a törölközővel bibelődött, és törölgette magát.
- Figyelj! Nekem az lenne a pálya, ha most visszamennék a szállodába, harapnánk valamit, szeretkezénk, aztán egy hatalmasat aludnánk. - hangja egyre unalmasabbá, színtelenebbé vált. Kifakult.
- Ne haragudj, de nekem muszáj tudom, hogy szeretsz-e vagy csak azért vagy velem, mert éppen így hozta a sors! - Ági lelkében valósággal kavarogtak, tótágast álltak a szeszélyes érzések. Úgy tekintett magára mint egy tétova kis állatka, aki egy erős, és nagy hím mellett keresett menedéket magának, miközben valójában a szerelemről, a kölcsönös érzelmekről mondott le.
- Egyre idiótább kérdéseket teszel fel kicsim! - pár vízcseppet fröcskölt ági barna karjára viccből. - De tudod mit menjünk vissza a szállodába, és egy közös hancúrozás rendbe hozza a dolgokat.
- Kélek! Megpróbálnál legalább a kedvemért nem az ösztöneiddel gondolkodni?! Hallgass végig! - húzta le maga mellé.
Ádám kénytelen volt belátni a tényt, hogy ez a nap kicsit más lesz, mint akihez hozzászoktatta magát.
- Jó! Elismerem, hogy amikor jártunk voltak melletted mások is! Ezt akartad hallani?! - valahogy elege lett már ebből a sok kérdezősködésből, és fölösleges felelősségre vonásból.
- Ez totálisan új információ! Szóval akkor nem én voltam az első? - lepődött, és hökkent meg döbbenten,mint akit megcsaltak.
- Kis szívem! Mégis mit képzeltél, mi?! Talán egy férfi nem kedvelheti a változatosságot?! - szavai élesen hasítottak, megbontva ezzel a kölcsönös bizalom szövetségét.
- Hát tud meg, hogy ez azért övön aluli ütés volt, még tőled is! - tette mérgesen keresztbe maga előtt kezeit Ági. - Akkor mi volt ez a szöveg arról, hogy egyedül csak én vagyok neked, meg hozzá hasonló?
- Ja, vagy az? Azt csak úgy mondtam! Te mindig olyan is anyuci kedvence voltál, akit könnyű becsapni! - mosolygott hamiskásan. - ...De ha már itt tartunk! Mi volt az a kis affér azzal a hájpacni pojácával? Hogy is hívták? Aladár, vagy Albert?
- Antal! És nem affér volt! Verseket írt nekem vedd tudomásul! Romantika is van a világon!
- Hát édesem, ha a romantika képes megvenni egy száz szálas rózsacsokrot, és a legdrágább gyémántot ám legyen, de csórókkal nem érdemes szóba sem állni. Csupa lepra népség! - legyintett könnyelműen.
- Nem tűröm, hogy így beszélj egy olyan különleges emberről, akit még csak meg sem akartál igazán ismerni!
- Jaj, ezer bocs! És mondd csak? Milyen volt a te kis Antalkádnak a teljesítménye az ágyikóban? Hányszor is feküdtetek le egymással? - egyre kegyetlenebbül hangoztak a férfi szájából a szavak.
- Semmi közöd hozzá! - valósággal vörösödni kezdett barna arca alatt, és jócskán kijött a béketűrésből.
- Oh! Mivel a férjed lettem szerintem bizonyos dolgokhoz azért mégiscsak közöm van! És mit szólnál, ha előkeríteném a te hősszerelmes Antalodat és beleverném a betonba a vízfejét? Hátha nem lenne olyan idióta!
- Ha csak egy ujjal is hozzá merész élni esküszöm, hogy olyat teszek, amit megbánsz! - fenyegetőzött Ági is, és látszott rajta, hogy a tűzbe menne egykori szerelméért.
- Na látod édesem! Ezt nevezem én pazar veszekedésnek! Most akár haza is mehetnénk és jöhetne a szex! Ilyenkor mindig jobban esik! - gusztustalan volt az utóbbi megjegyzése.
- Tulajdonképpen miért is vagyunk mi együtt Ádám?! Felelj őszintén!
- Miért? Miért? Fingom sincs! Honnan a jó büdös fenéből kellene azt tudnom! Egyszerűen így alakult és kész! Miért kérdezed? Csak nem el akarsz máris válni?
- Nos drágám nem állsz messze az igazságtól! Lehet, hogy én vagyok a hülye, mert még mindig hiszek egy olyan párkapcsolatban, amihez semmi közöm!
- Hát édes cicám... ha csak így áll a helyzet! Én szívesen elköltözöm tőled, ha visszamegyünk a szállodába! Sőt! Nem is kell ugyanazzal a géppel visszarepülnünk. Mit szólsz?!
- Figyelj! Inkább ne veszekedjünk! Ez mindkettőnk számára komoly tehertétel, bár látom, hogy téged ez a legkevésbé sem visel meg!
- Hát bébi, ezt nagyon jól látod! Mit szólnál egy gyertyafényes vacsorához? Egyből jobb kedved lenne!
- Köszönöm, de valahogy elment az étvágyam!
- Én viszont csak most kezdtem megéhezni! Ha visszamegyek a szállodába rendelek is magamnak egy homárt sültkrumplival.
- Ahhoz képest, hogy fiatal házaspár vagyunk egyetlen nap sikeresen kiábrándultunk egymásból! Te nem tartod ezt különösnek?
- Ugyan miért? Nincs ebben semmi extra dolog! Teljesen természetes, ha egy kapcsolat megfeneklik, és mind a két fél másutt keresi magának a boldogságot! A baj, ha a válásnál szóba kerülnek az ingóságok!
- Hát... ez igazán velős magyarázat! - érezte, hogy totálisan kiábrándul párjából, de ugyanakkor visszatért a realitások talajára. - Ha mindent megbeszéltünk akár vissza is mehetünk a szállodába!
- Okézs O.K. bébi! - Ádám nem sokat teketóriázott és máris visszaballagott a szállodába. Ismerve őt egy-két dögösebb hölgyet is sikeresen ujja köré csavart. Míg Ági egyelőre kint maradt az alkonyi naplementéve veszi, varázslatos látványt nyújtó tengerparton. Úgy érezte valamit elvesztett, de valamit tanult is ebből a vegyesre sikeredett kapcsolatból. Furcsa nászút volt az övék, ami egyben válással ért véget!

CSÖND-LAVINA

Fél-emberek, fél-vágyak szétszabdalt,
hamis kontinensé züllött időbeli hazám.
E kor képtelen rá,
hogy mind őszinte harmóniák mezején,
mind halhatatlan érzelmek
örökkévaló tengerében méltón kiteljesedjen.

Minden s mindenki csak azért is
sunyitó érdek-szorgalommal
a bizonytalan árral sodródik.
Torzó, sehonnai hajótörött-életek
sivár-szánalmas előzménye egy lepusztított,
nagy élet-reneszánsznak,
mely már végóráival viselős.

Mert már nem lehet az,
hogy emberségből, vagy szívünk
parancsolata szerint cselekedjünk.
Mindenki már ugyanannak az aprócska
láncnak konkurens érdek-szemölcse.
A megragadott életösztön öntudatlan motorja hajtja,
gyűri egyre védtelenített áldozatait.

Mivé lett már az egykori romantikus óhaj,
hogy aki keres az találtatik?!
– Bizonytalanban már agymosottan
bizakodva szolgálják híven a jövőt
s álságos ember-vezetőket birka-idióták,
kik már kedvükre csürhékbe,
vagy hordákba tömörültek: szerelem-éhség,
karrier-vágyak, tudatos félelmek
osztozkodnak mohón mindenen!

Álmok negédes kínzókamrája mindenkit elvár,
ha az édes álom váratlanul meglepett.
Szemek szándékosan felkavart kékjét
többet a lélek dallama sem nyugtathatja.
Csalogató tévutak járkáltatnak,
használnak ki mindenkit szándékosan.

A kóbor-lélek is e alamuszi hírvivő
hitehagyottan útszélivé züllött.
Minden csöndnek tapintható szaga van.
Haddják, hadd terjedjen fertő, mocskos bűz!
Vakított sötétségben dühödt kirohanásaik
is kutyákként felbújtón vicsorognak.
Szenvedélyek hiánya,
mint az aludt tej ösztön-akarattal
egyszerre megalszik.
Semmiségekért elkockázott
jövő is elalszik harácsolgató kezek között.

Vajon harsogóknak minden koron némák viszályaik?
Agymosott, szándékosan lebutított korokban
vajon merre zúdul majd a csönd lavinája?!

RÉGEN TÖRTÉNT



Kicsit régebben történt. Amikor még a férfiak nem tököltek órákon át a fürdőszobában magukat szépítve, cicomázva, mint a hölgyek, és mikor még a borosta is épp olyan vonzó szőrzetnek számított, akárcsak a Busman-mellkas, vagy a túlzottan szőrös szemöldök. A hölgyek pedig nem kérkedtek díszes, cicimás pávaként azzal, hogy az éppen aktuális pasijukat vajon mennyire veti fel a pénz? Akkoriban még fölöttébb szokatlannak számított még a felső tízezer, vagy az úri sznobok világában is, hogy Ferrárival, vagy luxus sportkocsival furikázzanak a belváros utcáin, amit aztán kellően hatékonyan még aznap elloptak.
A munkahelyeken is stabil, biztonságos rend uralkodott. Ezt úgy kellett érteni, hogyha egy átlagos kiember elvégezte rendesen a feladatát, ami ki lett jelölve számára nem kellett attól tartania, hogy már másnap, vagy aznap önkéntes felmondásban részesíti az adott munkáltató csak mert bizonyos bizalmi emberek számára szükségesek a pozíciók.
Éjjelente nem kellett az embernek attól tartania, hogy részeg, duhajkodó vadállatias suhanc-bandák járják a környéket kurjantgatva, vagy farkasokként vonyítva bele a komorsötét éjszakába, és repülő sörös vagy whiskeys üvegektől sem kellett tartani, no meg attól sem, ha egynémely fiatalnak éppen egy manzárd lakás téglafalánál támad kedve könnyíteni magán, és büntetésből, vagy diszkriminációja okán oldalba vizelte valamelyik családapa vadiúj kocsiját. Éjjel tíz órakor volt lámpaoltás, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb vendéglátó és szórakozóhelynek tanácsos volt bezárnia a kapuit, ha csak nem szerette volna magára haragítani a hatóságok megbízott embereit. Az a nagy büdös helyzet, hogy manapság már szinte semmi sem olyan megszokott, és kikövezett mederben csordogál, mint a régi szép időkben.
Nem tudni, hogy a Jókai-téren posztoló, alvilági, bohém hangulatáról híres Kaktusz-bár még létezik-e? Ahova érettségizős gimnazisták jártak bulizni, és tequila, vagy B52-es koktélokat vedelni, hogy aztán néhány görbe, fennkölt óra multán sugárban végigokádják az Oktogonhoz vezető utcák nagy részét. Egyiküknek sem kellett lúzer-ostobának, vagy totális vesztesnek éreznie magát, aki nem kapta meg a suli legjobb csaját, hiszen elegendő volt egyetlen, mindent kifejező, szempillarebegtető, romantikus tekintet, és az ember szíve máris a mennybe szállt. Azok sem érezhették magukat kisebbeknek, akik kínai, vagy távol-keleti hólapáttal kellett, hogy kiáshassák autójukat a hó fogságából. Ki tudhatja vajon a XXII. században milyen világ jöhet?
Vajon a Jászai Mari-téri hangulatos kis presszó csinos-huncut felszolgálókisasszonyaival meg lesz-e még, vagy az automatika és a modern gépek korszaka köszönt reánk?
Az utcán járt-kelt Furján György, aki csak azért viselhette vezetékneve előtt a méltósághoz illő doktor jelzést, mert irodalomtörténeti disszertációját kereszt félévezés miatt nem állt módjukban elfogadni egyetemi oktatóiknak. Kicsit mindig bizalmatlanul, gyanúsan, surranón járt az emberek között. Meglehet kicsit antiszociális is volt zaklatott, hajótörött gyermekkora után, és szürkés aktatáskájával a hón alatt hóbortosan mindig megnézett egy-egy megfizethetőbb antikvárium könyves kínálatát. S bár számos olyan olvasó ember akadt, akik ki nem állhatták a régi könyvek piszkos, dohos, szúrós, élemedett pergamenszagát Furján pont ezért kedvelte a ritka, vagy kevésbé ismerős régi könyveket. Valahol egyszer egy híres író ars poétikáját olvasta, ami úgy szólt, hogy az ember ne a bestszeller szerzőket keresse, sokkal inkább azokat, akikről méltánytalanul megfeledkezett az irodalom, és kultúrtörténet. Így is tett! És lássanak csodát! Tüstént már az első antikváriumban úgy be sikeredett vásárolnia, hogy alig bírta el a kupac könyvek sokaságát mire hazaért.
Egyedül lakott, és barátnője nemrég szakított vele. Állítólag azért, mert anyagi jólétre és luxusra vágyott ezt pedig Furján a maga szerény, szoba-festő-mázoló fizetéséből korántsem tudta fejedelmi módon finanszírozni. Amikor szerelmeskedtek, és lefeküdtek egymással barátnője folyamatosan gyilkosan kritizálta száj és testszagát, mely - szerinte -, egyszerre volt gusztustalan, totálisan kiábrándító, és persze foghagymaszagú.
- Már megbocsáss Andriskám, de ez undi! - nyilvánította ki a hölgy, amikor úgy nézett ki soha többet egy újjal sem nyúlnak majd egymáshoz.
- Én őszintén sajnálom, ha megbántottalak... - nem győzött ügyetlenül, és idétlenségében szabadkozni, mert nem akarta elveszteni egyetlen barátnőjét, aki így is alig-alig akart randizni vele, párkapcsolatról pedig nem is szólva.
- Tudod mit édesem? Elegem van! Kész! Befejeztük! - magára vette diszkréten a köntösét, majd valamivel később a farmernadrágját, és a ruháit és se szó, se beszéd szakított egy értékes, különleges emberrel, akinek jóformán csupán annyi volt a bűne, hogy nehezen ismerte ki magát a világ és az emberek dolgai között. Később aztán megtudta, hogy ex barátnője visszaédesgette magát az izomkolosszus védőszárnyai alá, és már úton is van a harmadik baba persze azzal a különbséggel, hogy most a boldog apukajelölt fordított hátat ennek az újdonsült kapcsolatnak. Az ex barátnő pedig nem győzött rimánkodni, könyörögni, összecsődítve leghűségesebb barátnőit, hogy most aztán mihez is kezdhetne három poronttyal a nyakán, amikor ő önálló, független, modern nő akar lenni, nem pedig háztartást, és gyereknevelést vezető automata.
- Hát édesem! Mit is mondhatnék?! - vigasztalta egyik barátnője. - Magadnak csináltad a bajt, most rajtad a sor, hogy meg is edd, amit főztél! - azzal a három grácia is annak rendje és módja szerint magára hagyta.
Furján már sokszor gondolt az öngyilkosságra. No de cseppet sem olyan felelőtlen, naiv, vagy éppen meggondolatlan gyerekes módon, mint a tulajdonképpeni többség. Precíz pontosággal igyekezett elrendezni maga körül mindent. Pontosan utánaérdeklődött, hogy mennyibe is kerülne saját magának egy hamvasztásos temetési költség, illetve talán egy kisebbfajta halotti tór, ahol ténylegesen csak a legközelebbi ismerősök vennének részt. Jelszó: csak semmi felhajtás!
Már gyermekkorától benne volt a ,,minden el van rontva" alapérzése, és minél jobban haladt az időben, és idősebb lett ez az ösztönszerű, visszatérő érzés annál erősebb lett nyughatatlan lelkében, akár csak egy időzített bomba, mely pontosan akkor robban fel, amilyen időre be van állítva. Sem előbb, sem később.
Még így is borzasztó lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy mostanság jócskán megugrott, méregdrága lett élelmiszerek helyett már megint a kultúra kereskedelmi termékeit vásárolta meg, holott, ha esze lett volna gondolhatott volna a mindennapok betevő falataira is.
Furján most benyúlt bő, kényelmes kabátja zsebébe. Általában a sok zsebes ruhadarabokat kedvelte, mert oda mindig pakolhatott eszt-azt. Főként olyan ruhák jöttek számításba nála, melyek rejtett, külvilág számára nem látható, titok-zsebekkel voltak felszerelve. Gyerekkorában ide rejtette a gumicukrot és a Kinder-csokoládét, amit a felnőttektől kapott, vagy amit főétkezések előtt szigorúan tilos volt megennie. Később aztán felnőttkorában tollakat, jegyzetpapírt, cukorsárgát és sok hasznos holmit rejtett el, mintha becses kincsek volnának, melyekről egyedül csak ő tud.
Észrevett a sarkon egy perecárust. Mennyire szerette vasárnap délelőtt az állatkerti sósperecet. Különleges íz egy különleges helyszínen, csak hát ott volt tartós, radikális rettegése az állatoktól, melyek aztán felborították, kiábrándították, felzaklatták nyugodt hangulatát.
- Szép jó napot! - köszönt könnyed, társalgási hangsúlyban. - Kérhetnék szépen egy percet? - kérdezte ácsingózva, akár egy kíváncsi, nagy szemű gyerek egy fiatal, lusta, húszas éveiben járó, műkörmös lánytól, akinek akkora műkarmai voltak ujjacskái hegyén, hogy bűvészmutatványnak tetszett, amikor az egyik nagyalakú perecet csomagolópapírba hajtogatta és grimasszal arcán átnyújtotta a férfinak.
- Ötszáz hatvan lesz! - közölte. Kellemes lett volna a hangja. Enyhén dallamos, ám a cinikus, ironizáló hangtól a férfi majd a falnak ment. Nem tűrte.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - tűntetően, peckesen továbbsétált, és próbálta elfelejteni a hangnemet, ahogy szóltak hozzá.
Panorámaszerű kirakatüvegeken suhant el pufók, mackós alkatával. Egy feltűnően bájos, és csinos nő véletlenül lehajolt, mert elejtette színes mappáit. Talán egyetemista volt, és éppen az egyetemre igyekezett. Furján úriemberes udvariasággal kedvesen lehajolt, és felszedte a földről a mappákat.
- Parancsoljon kérem! - nyújtotta át a hölgynek a holmijait, ám az amint minden elejtett dolga a kezében volt lenézően, megvetően biccentett egyet, majd elsietett a Ferenciek tere irányába. Se szó, se köszönet.
Egy jegyellenőr ábrándította ki összetett gondolataiból.
- Tisztelt Uram! Jó napot kívánok! Jegyeket bérleteket, lesz szíves! - megint egy hölgy, és megint csinos.
- Oh! Párdon! - rögtön aktatáskájába nyúlt, és felmutatta vonaljegyét.
- Köszönöm! - lyukasztotta ki neki a kedves hölgy. - Kérem legközelebb lyukasszon! További szép napot!
- Oh! Bocsánat! Kellemes napot! - visszafordult az ablaküveghez, és bámulta az összemosódott akvarellhez hasonlító tájat.
,,Vajon én változtam meg, vagy már nem az a világ van, amibe egykor beleszülettem?!" - töprengett. A busz villámsebességgel vette a szerpentinszerű kanyarokat, apróbb buktatókat Farkasréti temetőhöz közel. Furjánt mindig elfogta a halál, és az elmúlás tartós gondolata akárhányszor csak a temető komor, baljóslatú sírjait nézte a kerítések mögött, melyek a főútvonallal párhuzamosan haladtak.
Amikor hazaért panelszigetére, ahol tökéletesen egyedül élet váratlan, meglepetésszerű hír fogadta. Kiderült, hogy régi gimnazista osztálytársa anyuka lett, és őt kérték fel keresztszülőnek. Ekkor előbb megijedt, majd váratlanul megdöbbent. Újabb vége-hossza nincs kérdés-tömegek kezdték ostorozni, kergetőzni elméjében, ezek között is talán a legfontosabb az volt: Vajon milyen szülő lehetett volna? Vajon önként mondott le a boldogságról, vagy csupán csak az élet alakult így?!
Kinyitott egy könyvet, és kényelmesen olvasni, töprengeni kezdett.