ÉLET-PRÓBÁK

- Nem érdekel! Menj és old meg! Ne hogy már állandóan én csináljak helyetted mindent! A kurva életbe! - csattant a gyönyörű, bronzbarna, egzotikus vonásokkal rendelkező, modellalkatú nő hangja a levegőben, amikor a megtört, kiábrándult, harmincas éveiben járó férfi egy szép nap azzal jött haza, hogy szeretne külföldre menni, mert idehaza egyszerűen képtelenség normális, jól fizetős álláshoz jutnia, és egyszerűen senki sem becsüli, és értékeli a munkáját, amit végez. Ráadásul még a fizetése is nyúlfakrnyi a változó inflációs ráta miatt.
- Kicsim! Talán üljön le egy percre és beszéljük meg a dolgokat! Már bepakoltam mindent, és szeretném, ha velem jönnél! - gúgolt le a nappaliban a fotel elé, ahol barátnője éppen duzzogva üldögélt.
- Te most hülyéskedsz ugye?! Méghogy külföld! Van neked fogalmad, hogy mennyibe kerül minden?! És ha kimész akkor ott ki fog segíteni rajtad?! Néz magadra! Szánalmas, kishtű, szerencsétlen balek alak vagy, és lesz, míg világ a világ! Azt lesheted, hogy én külföldre veled menjek! Akkor már inkább a szakítás! - tette maga előtt keresztbe a kezeit, és hisztis hangon válaszolgatott.
- Ezt nem gondoltam volna rólad édesem! Ezt nagyon nem! Azt hittem, hogy döntésemben legalább te is elmondod a saját verziódat és együtt majd kitalálunk valamit, hogy boldogulhassunk! - igyekezett magáraerőltetni a józan higgadtság morzsáit, már amennyi még megmaradt belőle, míg barátnőjén továbbra is látszódott, hogy pattanásig feszíti zaklatott hóhérkötél idegeit, és legszívesebben azonnal megfojtaná párját.
- Pedig ez a nagy harci helyzet, és ha nem tetszik a véleményem akkor bogaram fel is út, meg le is út! Egyébként csakhogy tudd lefeküdtem a Tibivel, míg te munkában voltál! Ehhez mit szólsz?! - úgy jött a kijelentés aprócska szájából, mint valami diadalmámor, vagy győzelmi dicsfény, amire általában pökhendi, beképzelt hetvenkedés - sok esetben -, a válasz. Ez most a szomorú férfit is totálisan felzaklatta és kiábrándította.
- Bocsáss meg! Hogyan??? - mint aki szándékosan imitálja, hogy nagyot hall, még jó párszor meg kellett hallgatnia, mire nagyjából felfogta a lényeget!
- Igen! Vedd tudomásul, hogy lefeküdtem a Tibivel, és annyi mondhatok millioszor jobb, és vadítóbb volt vele a szex, mint veled! Na, erre varrjál gombot kishaver! - felemelt, büszke fejecskéjével ebben a percben úgy nézett ki barátnője mint valami öntömjénező királynő, vagy nőstény páva, aki csupán díszes tollazatával képes kérkedni.
- Hát ez mellbe vágott! - úgy érezte enyhe túlsúlyosságát már képtelen megtartani, így kénytelen volt leroskadni, és magába mélyedni a régi kanapén.
- Az a baj veled, hogy úgy viselkedsz folyamatosan, mint aki már rég feladata ezt az egészet, és búcsúzik az életétől! De én még ÉLNI szeretnék! Érted?! Nem vagyok hajlandó elvesztegetni egy bizonyos valakivel a drága időmet csakmert az illetőnek nincs ki a négy kereke, és fingja sincsen, hogy mi a büdös francot akar magával kezdeni! Hát ennyi! Még a héten elköltözöm! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és úgy festett nem is szándékozik megváltni kialakult, szilárd véleményétől.
- Nagyon megijesztesz Laura! Ezt tényleg nem hittem volna rólad! Mit nem csináltam jól? Mi volt a hiba? Talán nem próbáltam neked megadni mindent? Így is harminchat órákat melóztam még hétvégekként is, hogy azért a számlák és a rezsi is be legyen fizetve! Sajnálom, ha néha nem úgy alakultak a közös dolgaink, ahogyan azt te elképzelted, de akkor sem kellene most felelőtlenül szakítanod!
- Látod! Éppen ezért a tanító apáskodásod miatt kell kiszállnom ebből a kapcsolatból! Figyelj! Szép volt, jó volt ameddig tartott, de annak már vége! Mostantól szabad ember vagy! Fogjál magadnak egy másik csajt, aki vevő erre a sok süket dumádra! Engem pedig felejts el! - szögezte le. Aznap többet már nem is szóltak egymáshoz, mert később Laurához jöttek az enyhén sznob barátnői és elmentek egy felkapott szórakozóhelyre a belvárosban kiereszteni a gőzt.
A férfi szótlan némasággal tűrte legalább három és fél órán keresztül önsajnálatának, belső pesszimista keserűségének totális csődközeli csöndjét, amikor hevesen, kissé idegeskedve nehogy bármit is itthon felejtsem mindent gurulós, nagyméretű cipzáras, modern utazóbőröndjébe pakolt, és máris készen állt rá, hogy itthagyja, felmondja korábbi életét.
Bár kissé borsos volt a taxi, mégis rendelt egyet, és kivitette magát Ferihegyre a kettes terminál főbejáratához. A kissé idiótán viccelődő taxis még meg is lepődött a bőséges borravaló láttán, és legszívesebben felajánlotta volna további szolgálatait, de a férfi udvariasan leállította.
A menetrendszerű gép az Egyesült Királyság területére két óra múltán indult is. Tengeri, zsibongó embertömeggel kellett megbírkóznia, ami azért volt számára különösen szokatlan, hiszen eddig jóformán mindanhova barátnője kezét fogva ment, és valakire mindig számíthatott nyughatatlan életében. Ez most azonban háromszázhatvanöt fokosan teljesen megváltozott.
A stwuardess igyekezett folyamatosan műmosollyal üdvözöln mindenkit, és persze minden utast biztosítani, hogy nem lesz semmi baj, hiszen a gép biztonságos. Ám a férfinak mindig volt egy olyan vésztjósló, baljóslatú pillanata, hogy mi van, ha a gép kigyulladt, és veszettül lángolni kezd vagy egyenesen az Atlanti óceán kellős cápáktól hemzsegő vízébe zuhan, akkor aztán harminckilenc évét máris kidobhatja a kukába akárcsak a feleslegessé lett szemetet!
- Parancsol esetleg valamit kedves Uram? - kérdezte kötelezőn bájologva-vigyorogva egy roppant csinos, és gyönyörű fiatal légiutaskísérő. Olyan jó lett volna elbeszélgetni vele egy kicsit, vagy legalább megismerkedni, hátha nem kellene lemondani végérvényesen a boldogságról. Mostanság egyre inkább tört rá önmarcangolás formájában az örök kérdés: Lehet-e őt egyáltalán szeretni az összes bagatell, gyerekes hibájával együtt?
Ahogy a gép rágördült a széles, tágas kifutópályára, és hirtelen szuperszónikusan begyorsított, hogy elegendő felhajtóerővel rendelkezzen azért, hogy a szárnyakat a magasba emelje a férfi olyan görcsös rettegéssel kezdte szorítani székének karfáját, hogy kis híján belezöldültek szőrös kezei, majd amikor a gép elérte a kívánt utazási magasságot fújt egy nagy levegőt, és elhatározta, hogy megpróbál behunyt szemmel pihenni egy kicsit. Balszerencséjére egy olyan tipikusan posztmodern nomád-hippi ember ült le mellé, akiről első látásra tudható volt, hogy drogdíler, vagy bünőző. Bár nem a ruha teszi az embert!
Úgy érezte agyát megszállja a fokozatos álom és valóság közötti kitágított végtelen. Mintha egy labirintusszerű folyosón bolyongott volna egyre kétségbeesettebben, és bármelyik úton is szeretett volna elindulni mindig újabb és újabb útak, elágazások, kereszteződések nyíltak az útból.
Annyira holtfáradt volt, hogy még a levegőben elaludt két világrész között, és már csak arra lett figyelmes, hogy a gép kapitánya közölte az utasokkal, hogy nemsokára megkezdik a leszállást London egyik túlzsúfolt repterén.
Hálás volt a légiutas hölgyeknek, hogy míg fáradtan elsunyókált senki sem háborgatta álmát. Még szerencse, hogy fontosabb értékeit mind az utazóbőröndéjébe tette, hiszen fennállt a veszélye annak, hogy esetleg a hippi külsejű nomád ember megpróbálja kizsebelni, s bár senkiről sem feltételezte ezt mindenesetre alapelve lett a ,,jobb félni, mint megijedni" - alapelve.
A reptéren szerencsére várta egyik legrégibb egyetemi csoporttársa, akivel az első perctől kezdve, hogy anno megismerkedtek jóformán mindenben számíthattak a másik segítségére. Így a szállással, és egyéb dolgokat máris ki lehetett pipálni a listáról.
- Szia! Üdvözöllek Londonban! Remélem kellemesen utaztál? - kérdezte közvetlen kedvességgel miközben kétoldalról testvérien megpuszilta. Két gyerekes anyukaként hihetetlenül bombázó teste volt, amit nem csupán edzésekkel, és mértékletes étrenndel ért el, sokkal inkább egyfajta önmagával szemben támasztott elvárással, hogy egy csinos nő igenis adjon magára minden szinten. A férfi kicsit mindig önbizalomhiánnyal, és komplexusokkal érzett akárhányszor ,,tökéletes testű" emberekkel találkozott.
- Szervusz! Fantasztikusan gyönyörűséges vagy! A gyerkőcök hogy vannak? - kérdezett vissza. Jól esett neki a szeretteljes, szívélyes fogadás.
- Jaj ne is mondd! Két igazi bajkeverő rosszcsont, de az anyaság minden percét élvezem még akkor is, ha leszakad a lábam! És veled mi a helyzet, mesél csak? - itt áll nem messze az autóm! Gyere elviszlek! Olcsóbb, mint a taxi! - azzal máris húzni akarta a szemlátomást nehéz utazóbőröndöt, de a férfi nem hagyta, hogy a nő cipekedjen.
- Látom te semmit se változtál! Még mindig igazi úriember vagy, aki tudja mit akarnak a nők! - kellemesen elpirult, és nem is volt ebben semmi szégyellnivaló.
Miközben a csinos nő csikorgó kerekekkel kikanyarodott a közúti forgalomba a férfit mindig lenyűgözte, hogy a szigetországban balra tartás van, és hogy ez az itt élőknek egyáltalán semmifajta gondot nem okoz.
- Tudom mire gondolsz? Amikor először kellett így vezetnem azt hittem nem élem túl a napot, de remekül feltaláltam magam! - balra kanyarodott, egy kisebbfajta városnézés miatt, hogy megmutassa a férfinak a várost, ahol majd boldogulnia kell. - Úgy hallottam, hogy volt egy barátnőd! Mi újság van veletek?
- Nemrég szakított velem... - vallotta be nagyadag szégyen és szomorúságérzettel.
- Jaj kedves barátom! Nagyon sajnálom, pedig ha valaki, akkor te igazán nem ezt érdemelted volna! De hát hogy történhetett?!
- Szerintem az utóbbi években ő sem tudta, hogy mit akar, végül közölte, hogy lefeküdt Tibivel! Nagyon felzaklató volt ez az egész hercehurca!
- Annyira sajnálom! Tényleg, őszintén. Akkor gondolom ez a külföldi utazás egyfajta felejtés is! Igaz?!
- Az igazság az, hogy szeretnék munkát és egyebet vállalni, mert úgy éreztem odahaza megfulladok! Egyszerűen azt tapasztaltam, hogy senki sem akar olyan munkát adni, amiből rendesen meg lehetne élni, úgy hogy az ember bele ne szakadjon! És akkor a számlákról, meg a rezsiről már ne is beszéljünk!
- Igen, ezt tökéletesen megértem! Én is azért jöttem ki a férjemmel, mert odahaza nehéz lett volna mindent egyfizetésből állni, és szerencsésen berendezkedtünk itt! A többi csoporttársunkról nem hallottál semmit?
- A legtöbben férjhez mentek, és valakinek már három gyereke is van! Én mindig azt érzem, hogy a leghátsó sorban kullogok, és egyáltalán nem tudok talpraesetten boldogulni! Már, ha érted ezt?
- Hát persze! Megértem!
Egy takaros, kis téglaszínű ház előtt parkolt le a csinos nő, melyhez kisebb kert, és játszótér is tartozott. London az ilyesmi ritkságnak számít.
- Hát itt lakunk mi kedves barátom!
- Figyelj csak! Kérlek hagyd hogy én nyissam ki előtted az ajtót! - kérte.
A nő nőiességének kellemesen hízelgett, hogy egy talpig úriember ennyire ad a formaságokra.
- Oh! Lekötelezel! Mindig mondtam, hogy igazi lovag vagy! - hagyta, hogy a férfi kinyissa előtte az autó ajtaját és kisegítse onnét.
- Na? Mit szólsz a házhoz? Príma kis családi fészek nem igaz?
- De nagyon is! Fantasztikus! Gratulálok!
Mindketten bementek a házba! A gyerekek reggel elvitte az apjuk az oviba úgyhogy még jó ideig zavartalanul kibeszélgethették a fontosabb dolgokat.
- Kérsz esetleg egy kávét, üdítőt, vagy valamit?
- Köszönöm! Talán egy kis tejeskávét, ha van!
- Hát persze! Azonnal! - a csinos nő máris kiment az amerikai típusú, tágas, tálalópultos konyhába és készített egy kis tejeskávét. Precízitását dicsérte, hogy még zsíros tejszínt is kevert a kávéba, és a tetejét megszórta kakaóporral, majd visszatért az étkezősarokba, ahova eredetileg letelepedtek.
- Nagyon köszönöm! - máris belekortyolt, mert úgy érezte az enyhe koffein némileg bátorságot, és lélekerőt ad neki a folytatáshoz.
- Szívesen! Ugye írsz még ezt-azt? - kérdezte titokzatosan, mint aki sejt, vagy tud valamit.
- Ami azt illeti azt csináltam egész életemben!
- Ez nagyon jól hangzik, csakmert van egy-két ismerősöm, aki hátha tudna segíteni neked abban, hogy az írásaid nyomdafestéket kaphassanak! - hamiskásan elmosolyodott, mert őszinte barátján mindenképp segíteni szeretett volna.
A férfi szívéről mintha mázsányi, súlyos kő gördültek volna le egymás után a tonnányi súlyok, amelyeket egész életén át cipelt. Vére valahára! Most majd egyenesbe jöhet az élete, és remélhetőleg még pénzt is sikerül keresnie!
- Nem is tudod milyen sokat segítettél! Igazán nagyra értékelem! - most olyan lett, mint egy csintalan, játékos gyerek, akik valósággal repes, ujjong leírhatatlan örömében, hogy végre valami sikerült szánalmas életében.
- Ne rohanjunk azért előre annyira! Csupán adtam egy igen csekély előleget, kezdőlökést! Még hosszú munka vár rád, de annyit előre mondhatok, hogy ismervén a hozzáállásodat itt nem lesz nehéz boldogulni, és meglásd egy héten belül máris megkedvelnek majd, és sokan lesznek, akik önzetlenül is segíteni fognak! Addig is itt fogsz lakni, és remélem megszereted a főztömet, de akár majd a saját fizetésedből is vehetsz magadnak olyan kaját, amit csak megkívánsz.
Hirtelen új értelmet nyert a fizetés szó, és az ezzel járó különleges kiváltság. Végre nem hitegetik az embert. Nem fogadkoznak, nem ígérgetnek, és nem hazudoznak össze-vissza mint számos castingon, vagy állásinterjúk többségén.
- Ez fantasztikusan jól hangzik! - lelkendezett, és végre úgy érezhette képes önbizalommal tekinteni a bizonytalan jövő felé.
- O.K. Én is nagyon örülök, de most hozzá kell látni a kajának, mert a srácok bármelyik percben itthon lehetnek, és jócskán elszaladt az idő! - azzal máris kivett a nagyméretű hűtőből egy nagyadag húsdarabot, betette a kifagyasztóba és együtt elkészítették az ebédrevalót.

ISMERETLEN LEHETŐSÉG

Balonkabátos, micisapkás, idős aggastyán szinte alig tudott átvágni a bolhacirkuszra emlékeztető embertömegen a Vigadó-térhez közel, ahol a Könyvhét alkalmából számos könyvkiadó sátort álítottak fel a jeles nap tiszteletére.
A COVID miatt egyébként is úgy viselkedett a legtöbb kíváncsisodni kész ember, mintha alapból mindenki gyanús idegen lenne, akik csak megjelentek itt. A kellemesen balzsamos nyári nap ikrásodott, mézédes gazdag fényeivel sziurpossá változtatta nem csupán a kánikulában tobzódó levegőt, de még a fák smaragdszín pikkelyleveleit is.
Az öreg aggastyán kicsit sántított. Látszódott, hogy kínzó erőfeszítésébe kerül egyik elgémberedett lábát a másik után vonszolnia, de ha már egyszer elhatározta magát, hogy konkrét céllal látogatott ki a könyvhétre hát akkor nem most fog visszafordulni. Sebzett, hontalan lelkében egymással viaskodtak az ész és a szív érvei. Míg szíve azt felelte, hogy határozottan, és talpraesetten vágjon bele eltervezett gondolataiba, addig folyamatosan gondolkodó esze inkább arra intette volna, hogy nézzen szembe a reális tényekkel, elvégre már jócskán elmúlt hetven is és ilyen korban az emberek többsége nem szokott könnyelműen tervezni, sokkal inkább igyekszik még menteni a menthetőt és felkészülni precíz alaposság mellett az elmúlásra.
,,A legfontosabb dolog, hogy mi legyen a kézirataimmal?" - ütött szöget a fejében a felismerés, mely gyakorlatilag egész felnőtt életében kínozta. Imádott, és rajongásig szeretett feleségét nem rég temette el, és bár kölcsönösen megígérték a másik számára, hogy - attól függően, hogy ki hagyja itt előbb a földi világot -, később megpróbálnak teljesjogú életet élni. Ám az öreg aggastyán érezte azt, hogyha nincsen közel és távol senki emberfia, akinek felolvashatná a kéziratait akkor mi értelme lehet még az egésznek?!
Igyekezett sietősebbre venni döcögő lépéseit, és megszaporázni iramát, és bár nem volt elkésve, hiszen még csak reggel fél kilenc lehetett, mégis a hömpölygő sokadalmat lesve nem bánta meg, hogy ilyen korán érkezett.
,,Az is lehet, hogy nem lesznek ott! Elvégre még nagyon korán van!" - állapította meg magában. S ment tovább miközben éles, kutató szemével méregetni, kategórizálni kezdte a körötte lévő embereket. ,,Kiben bízhat manapság az ember, amikor a pénz, és az anyagi javak kis híján mindenkit tönkre tesznek? Szinte senkiben sem!" - szőtte tovább bölcs gondolatait.
Egyszerre csak előtte volt egy hófehér sátoros pavilon, ahol a legfrissebb kötetek mellett új, ismeretlen szerzők könyveit is forgalmazták. ,,Nocsak! Mi kell hozzá, hogy az Anonymusoknak is adjanak egy lehetőséget?" - kérdezte meg önmagát.
- Jó reggelt kedves Uram! - köszönt rá jó hangosan egy szimpatikus, huszas éveiben járó, egyetemista kinézetű hölgy, akiről első pillantásra az ember nem mondta volna meg, hogy irodalmi szerkesztősegéd.
- Jónapot kívánok! - válaszolta mély, kissé rekedtes, dörmögő hangon. Bárcsak megtanult volna mosolyogni, ahogy sokszor a felesége is kérte tőle, de ez is - mint oly sok minden -, szervesen kimaradt az életéből.
- Ö... segíthetek bármiben? - kérdezte kedves közvetlenség mellett, és szinte már-már elragadtatott csodálattal figyelte az idős ember minden aprócska mozdulatát. Kezdve azzal, ahogy egy-egy kötet közt horihorgas, májfoltos, göcsörtös ujjával sillabizál, és vállogat, majd később óvatosan, mintha rejtélyes, felbecsülhetetlen kincset dédelgetne keze. Látszott, hogy vérbeli szakértő lehet az idős ember, aki bármilyen újdonságot is mutassanak, ajánljanak neki nem hátrál meg az újdonságoktól.
- Érdeklődni szeretnék, hogy az Önök vállalkozásának a tulajdonosnője itt lesz-e a mai napon, vagy nem?! - megfontolt, már-már túlzásba vitt határozottsággal kérdezte ezt, mint aki egyenesen követel, és nem kérdez. Farkasszemezve nézett szembe az ifjú hölggyel, aki gombócként nyelte le a torkát fenyegető félelemérzetet.
- Á! Értem! - esett le a kő a szívéről, és egyúttal a megkönnyebbülés. - Edina nemsokára itt lesz! Ha szeretné itt nyugodtan megvárhatja! Adhatok esetleg egy kávét, üdítőt, valami egyebet...? - túlzott udvariasága, közvetlensége feltűnt az öregnek, és kissé gyanússá is tette. Mégis jólesett az aggastyánnak, hogy vannak azért a mai napság is rendesen viselkedő fiatalok.
- Köszönöm szépen! Akkor... inkább várok! - közölte egyhangún, kimérten, és mint valami katona mustrálgatva a könyvek gerincét máris járkálni kezdett a sorok között.
Már jócskán elmúlt tíz óra is, amikor a semmiből megérkezett a könyves vállalkozás üzletasszonya. Napszemüveget, stílusos, könnyed nyári ruhát viselt, mely egyszerre sikessé, sikeressé és elegánsá tette. Hivalkodásról szó se volt.
Odalépett a pavilonhoz, és máris szóba elegyedett a munkatársaival közöttük a fiatal egyetemista kinézetű hölggyel, akivel nem sokkal ezelőtt beszédbe elegyedett az aggastyán.
Néhány pillanat múltán a stílusos, csinos üzletasszony odalépett az aggastyánhoz, és bemutatkozott:
- Üdvözlöm Szántódi Edina vagyok! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Elnézését kell kérnem, hogy gondot okozok! Kéziratokat és egyéb szövegeket hoztam! - jelentette ki, és jelentőségteljesen, akár a cinkosok félszegen biccentett a hóna alatt ki tudja mióta szorongatott jócskán kitömött, kopottas aktaskájára.
- Oh! Ez nagyon érdekes! Mit szeretne? - újabb értelmetlen kérdés, elvégre ha már az embernél kéziratok lapulnak akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy rendeltetésszerű célja is van velük. - Megszabad nézni?
Az aggastyán már készült rá, hogy fáradtságos fáradékonyságával előhalássza aktatáskájából a kupacsszerű kéziratok, gépelt szövegek halmait, amikor az üzletasszonynak ötlete támadt.
- Várjon egy percet! Talán foglaljunk helyett a sátor mögötti árnyékos részen! Így kényelmesebben tárgyalhatunk! - a ,,tárgyalhatunk" máris szöget ütött az öregember fejében, mert elgondolkozott.
Az aggastyán engedelmesen követte a fiatal üzletasszonyt, akivel - miután nem ismerte -, természetes dolognak tartotta, hogy fenntartásai vannak vele szemben.
- Tessék! Foglaljon helyet! - várt egy pár percig, de amikor rájött arra, hogy az öregember igazi úriember, aki a hölgy után ül csak le gyorsan leült.
Az aggastyán nehezen mozgott, de lassacskán, fokozatosan leült, és már bontotta is ki a gondosan megszerkeszett kéziratainak egész stócszerű tömegeit, és rakta a kíváncsi üzletasszony elé, aki máris mohó intellektuális érdeklődéssel olvasgatni kezdte.
- Fantasztikus ez az egész! - lelkendezett. - Ilyenkor azt érzem, hogy ténylegesen van értelme a munkámnak, és a vállalkozásomnak! - vallotta be őszintén. - Megenged egy kérdést?
- Tessék parancsolni!
- Miért nem pályázott, vagy miért nem mutatta meg ezeket a fontos írásait néhány kiadónak? Egész biztosan szóba álltak volna Önnel! Bár a mostani piaci helyzetben az ember elgondolkozik mit lenne érdemes kiadnia! - vallotta be önmagának.
- Sok kiadót megjártam, és igyekeztem mindegyikkel emailezni, de szóra se méltattak mondván: egy idős, kiégett emberre sehol sincsen szükség! Az igazság az, hogy megutáltam az egészet, és bele is fáradtam, hogy főnököknek gazsuláljak! - annyira szívhezsoló, bölcs, komoly volt az aggastyán minden kiejtett szava, hogy az üzletasszony akár évekig is elhallgatta volna. Az idős nagyapjára emlékeztette az író.
- Hát igen! Őszintén megértem! Állapodjunk meg annyiban, hogy ezeket a fontos írásokat a szerkesztőcsapatomnak átadom, ő átnézik, és amit meglehet belőlük menteni, ki lehet adni azt megcsinálják! Természetesen írásos szerződést is kötünk a dologról, hogy félreértéseknek elejét vegyük! Így megfelelő lesz Önnek?
Az öregember töprengett, gondolkozott egy darabig. Látszott, hogy minden aprócska szófoszlányt erősen megakar emészteni, majd kicsit bizalmasan közelebb hajolt, és közölte:
- Még számos kéziratom van az asztalfiókomban, és jó volna azok sorsát is eldönteni! - kérsésszerű felszólításnak hangzott, amiből a fiatal üzletasszony rögtön levonhatta a lényeget. Miszerint ez az igen-igen kivételes, és rendkívül különleges ember nyomot szándékozik hagyni ezen a világon, míg az ún. többség csupán csak lézeng.
- Semmi akadálya kedves Uram! Nemcsak engem, de úgy hiszem az egész kortárs kultúrát megtiszteli.
Elüldögéltek még egy darabon a kellemes hűs levegőt, és árnyékot adó fák árnyékában, majd már másnap az idős ember felkereste az üzletasszony által megadott vállalkozás címét, ahol aláírták a szerződéseket, és az író még további bőséges kéziratkötegekkel is szolgált arra az esetre, hogy legyen miből válogatni az adott szintén huszévesekből álló szerkesztőcsapatnak.
A fiatal szerkesztők munkáját, és szakmai hozzáállását dicséri, hogy alig egy hét leforgása alatt szabályosan három-négy könyvet jelentettek meg az eddig az idők ismeretlen homályában elfeledettnek gondolt aggastyán írótól, aki váratlanul betegeskedni kezdett, és meglehetősen leromlott állapotban volt már, mikor jött a telefon, hogy már majdnem minden könyvesboltban, és internetes könyvkereskedésben elérhetőek a könyvei.
Az író nagy könnyebbséget érzett, mint aki már mindent sikeresen elrendezett, majd egyik nap olvasás közben egyszer csak váratlanul hátrahanyatlott a feje, lehunyta szemét, mintha egy megváltó álomba merülne, és örökre elaludt hangtalanul, fájdalommentesen.

MÉLTATLAN ÁRULÁS

Most méltatlan hóhér-hurkot
dobnak rám a keserédes percek is.
Keserű ösztöneim,
akár a mindenttudó szavak
lemarják a legtöbb gazemberről
a felszínes, méla külcsínt,
tűntető parvenü sznobságot.

Emlékek hűségesen őrlik múltamat.
Most bennem épülnek, terjeszkednek.
Ugan maradhat-e bárki is,
ki babusgatón, megértőn
végighallgatta volna elhagyott
szívem gyermek-lelkű sírámait?!

Magamon érzem telhetetlen
gyilkoló Idők bilincs-szorításait.
Hányódom, akár a kóbor,
gazdátlan öleb,
mikor magamon érzek egy folyvást
figyelő, céda Egy-szemet.
Mely törvény írhatná azt elő,
hogyha a magzati, védett ős-létből
bizton kikerültem miként s hogyan
maradhatnék még életben

Idők szándékosan
elcsökevényesedett rostáján?!
- Nem vagyok annyira tétova,
átkozott vagy szerencsétlen
mint az önmaguk életét
keservesen cipelők tábora.

Bolyhos menedék-otthonokat
szerettem volna látni mindig,
hol igazi, meghitt,
összetartó közösség leend
s mindenütt feltétlen szeretet uralkodik.

Már nem tartozom
hűségnyilatkozattal senkinek!
Semlegesen szükséges,
mint bújdosó haramia,
hogy meglapulhassak a világban.
Napjaim csikorgó fogaskerekein
így is rafináltabb a rozsdás zár.
Vajon megmaradhatok-e még
itt a földön addig,
míg másik felem is társra talál?!
- Sorsomba zártan,
mint magára hagyott,
hitegetett árnyék - lopakodva
vonulok napról-napra!

S míg egyesek dúvad-mód ártatlan
örömöket üldözik én békés tengerparti házról,
gondoskodó Angyalról ábrándozok.
Tudhatom: ha közelít
majd meglegyint az öregség
mely biztosan nem vereget barátként vállon.
Nehéz, kicsorbult bűntudat
mardos egészen halálig.
Visszaperelném - ha tehetném -,
a halhatatlan percet,
mikor minden Egy volt
s nem történhetett
méltatlan hazug árulás!

TÉTOVA SZERELEM

Az egész egy diákszövetségszerű esküvéssel kezdődött, melyben a két kamaszlány örök hűséggel megfogadta, hogy mindig a legjobb barátnők lesznek, és ezt senki meg nem változtathatja.
- Esküdjünk meg! - jelentette ki Kriszti.
- Rendben, de ugye nem kötelező, hogy vér is folyon! Ki nem állhatom a vért! - válaszolta kissé idegeskedve Viki.
- Ugye már! Ne bomolj! Felnőtt, intelligens, koraérett csajok vagyunk! Mit kell úgy majrézni?! - azzal Kriszti ünnepélyes keretek között a magasba emelte azt a finom, hosszúnyakú kristályból készített, elegáns pezsgőspoharat, melyet a szülei szoktak kivételes ünnepi alkalmakkor használni, és most rajtuk volt a sor, hogy ugyanígy cselekedjenek. Még vett is egy kisebb pezsgőt a nagy alkalomra; elvégre már majdnem mindketten felnőtt koruak voltak, tehát gondolhatták: egy kis alkohol csak még jobban beléjük önti a bátorságot.
- Akkor tehát igyunk miránk, és arra, hogy örök időkre a legjobb barátnők leszünk még akkor is, amikor már elértük a negyedik X-et, és mindketten sokgyerekes családanyákká vedlünk át, akik folyton szitkozódnak, vagy éppen panaszkodnak! - azzal máris nagyot kortyolt a pezsgő kissé kesernyés, fanyar, buborékos nedüjébe, míg barátnője szintén így tett. Már nem is zavarta őket, hogy átmenetileg egy kissé becsíptek, és spiccesek lettek mindketten elvégre szüleik minden esetben késő estig dolgoztak, és addig azért csak kimegy a bódító alkohol intenzív, és megkerülhetetlen hatása.
- Tudod tetszik nekem az a srác a másik osztályból! Annyira csúcsszuper teste, és vadító segge van! - bukott ki Vikiből, ami már egy ideje kikivánkozott belőle.
- Hát ami engem illett én pedig Robiba vagyok totál belezúgva, de azt sem tudjam, hogy hogyan mondhatnám el neki, mert olyan kis esetlen, meg szerencsétlen! De megtalálom a modját, hisz ismerhetsz! - meg egy nagy kortyot húzott a pezsgőspoharából.
- Ez az! Felnőttek és független csajok vagyunk! Nekünk ne parancsoljon senki emberfia! - Viki egy hatalmasat böffentett, mert kis pisze orrocskájában megrekedtek időközben az üdítő bukorékok.
Az érettségi bankett után azonban a két barátnő már csak nagyon ritkán láthatta egymást, hiszen Kriszti Államigazgatásira ment, míg Viki szintén valamelyik neves egyetemen kötött ki. Ha volt is egy-egy felszabadított, látszólagos hétvégéjük, amikor jó lett volna marhulva összeröffenni kicsit mindketten úgy gondolták, hogy azt meghagyják saját magukra mintegy tartós pihenési napnak - elvégre Hétfőn már teljes gőzerővel vagy zárthelyiket kellett írniuk, vagy egy-egy kellemetlen, de szükséges vizsgára felkészülniük. Aztán végre valahára eljött a karácsony, amikor kicsit mindketten lazíthatnak, és máris megbeszéltek egy találkozót egy kis kávézóba a Wesselényi utca sarkán.
Kriszti ért oda elsőnek, pedig még így is tömegnyomor uralkodott az egész városban, amint esett egy pár centis hó. Kötött, jó meleg bolytos sapkájával, és méretes hosszú sáljával a hippi kultúra utolsó képviselőjének tűnt a legtöbb ember szemében, és jó volt, hogy a kutya se figyelt rá. Később alig fél órán belől betoppant Viki méghozzá nagy, hordóméretű pocakkal.
- Azt a mindenit! Mi újság van kismami? - kérdezte jócskán meglepetten barátnéját, és valószínűleg ennél nagyobb meglepetésre ő sem volt felkészülve.
- Szia csajszi! - borult kissé örömkönnyektől meghatottan, és szipogva nyakába, hiszen már több mint tíz éve hogy utolszor találkoztak.
- Látom drága barátném te aztán nem vesztegetted a drága időt! Megsimogathatom a pocakod? - kérdezte meghatottan, és segített helyet foglalni, ami így a hatodik hónap végén kissé bajos vállalkozásnak bizonyult.
- Hát persze! Micsoda kérdés! Arra gondoltam, hogy megkérdezlek szeretnél-e nagynéni vagy keresztanyuka lenni? - hangjában tétova, kételkedő remegés csendült fel, mint aki évek óta nem látott valakit, és most titkon fél attól, hogy a másik esetleg látni sem akarja.
- Micsoda kérdés! Nagyon szívesen csajszi! Amit csak akarsz! És ki a szerencsés vadkan, ha szabad tudnom? - kacsintott cserfes huncutsággal.
- Hát kérlek... az úgy volt - itt melegség tört rá, és gyorsan levetette téli holmijait, amik szkafanderszerűen bugyolálták be szépen kigömbölyödött testét. - Az egyetemen megismertem egy fantasztikus embert, és egyszerűen azt éreztem vele kapcsolatosan, hogy egész egyszerűen szükségem van rá, és kell nekem! Így randizni, talizni kezdtünk és tessék itt az eredmény! - simogatta meg boldog örömmel pocakját.
- Ez igen! Őszintén gratulálok! - csillogó szemekkel jegyezte meg.
- És veled mi van? Hogy tetszik az egyetem! Még mindig ügyvéd szeretnél lenni?
- Ne is mondd! Rohadtul unalmas, és száraz nem csak a romai, de az alkotmányos jog, és a paragrafusok is! De hát muszáj megcsinálni, mert nem akarok keresztfélévezni! Így is van egy-két rosszszemű pióca, akiknél kihúztam a gyufát!
- Ismervén mindig neked volt igazad és nem hagytad magad igaz?! - nézett rá Viki cinkosan.
- Igenis! Szerintem fontos, hogy az ember kiálljon a saját maga meggyőződései mellett, mégha ebbe beledöglik is! A multkor is egész biztosan azért kaptam hármas alát, mert kifejtettem a véleményemet bizonyos jogi ügyekkel kapcsolatban! És neked hogy megy a szekér?
- Hú! Hát most jó volna elindítani valami közös vállalkozásfélét a párommal, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Szerencsénkre mindkettőnk nagyszülei, és szülei is hihetetlenül sokat segítenek a háztartástól kezdve mindenben úgyhogy alig várjuk, hogy megszülessen a pici, és máris elkezdünk tervezgetni és projecteket gyártani! Még azon is morfondírozom, hogy jó volna egy könyvet írni, vagy kimenni kicsit külföldre valami kulturális tanulmányútra vagy valami ilyesmi! - hirtelen valósággal ömleni kezdett belőle a szó. Mint aki mindent egyszerre és azonnal hömpölygő szóáradattal akar kimondani.
- Hékás! Ácsi! Ezek aztán a tervek! Hú, de irigyellek csajszi! Ha nekem ennyire sok tervem volna, és távlatokba tudnék gondolkodni akkor én is szívesen kimennék külföldre, mert sokszor úgy érezem, hogy itt megfulladok!
- Mi történt? - szorította meg a kezét, mert érezte, hogy valami nincs rendjén.
- Szakított velem a vadbarom pasim! Csak ennyi! - legyintett könnyedén, semmitmondón a levegőbe, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Annyira sajnálom, őszintén!
- Á! Megcsalt azzal a rüfkével a Sziget fesztiválról! Én voltam a hülye, hogy nem vettem észre az árulkodó jeleket! De szerencsére megtörtént a dolog, és most végiggondolva azt mondom: szerencse, hogy így alakult, mert jó lett volna a család és a gyerek!
- Jaj csajszi! Hát persze! Még előtted áll az élet! Nem szabad most kiszállnod! Micsoda dolog ez?!
- Azon gondolkodtam, hogyha megkeresném Robit vajon mit szólna?
- Már mint a gimire gondolsz?
- Igen, pontosan! Szerinted? - kíváncsian, kérdőn nézett rá.
- Nem akarlak kiábrándítani, de mi van, ha Robinak felesége és gyerekei vannak?!
- Erre is gondoltam! Felmentem a Facebook-ra és megnéztem a profilját! Egy deka barátnőt, se gyerekeket nem láttam! Ehhez mit szólsz?
- Ez még nem jelent semmit! Lehet, hogy kínosan szeretné óvni a magánéletét! És ha jár valakivel?
- Figyelj! Nagyon szeretnék adni magamnak egy második esélyt a boldogságra! Ha elküld a fenébe, vagy nem áll szóba velem akkor elmegyek, és nem hall többet rólam! Megérted ezt?!
- Úgy látszik képtelen voltál őt kiverni a kis fejecskédből annyi éven át. - píritott rá huncsut, hamiskás mosollyal.
- Miért? Ez csak nem baj! Az ember ragaszkodjon bizonyos bevett szokásokhoz! Olyan édi volt abban a dinómintás pizsamában a vadászházban!
- Szerintem pedig nagyon sokan - akik nem ismerték őt -, borzalmasan szemétládán és kegyetlenül bántak vele! Én soszor lelkiismeret-furdalást érzek amiatt, hogy ennyi mindent el kellett viselnie.
- Emlékszel még hogy odavolt szegénykém a szalagavató miatt! Talán, ha akkor szóltam volna a szemétkedő ofőnek, hogy ne űzzön gúnyt belőle! - hirtelen marcangoló bűntudatot érzett. Mintha valaki fojtogatná kiszáradt torkát.
- Ugyan már! Egyikünk se csinálhatott volna semmit! Az a szociopata ribi így is, úgy is elintézte volna. Később persze a banketten történtekre tényleg jó lett volna valami... provokatív válaszreakció.
Kriszti elgondolkodott egy pillanatra.
- Akkor hát? Most mik a terveid?
- Fogalmam sincs! Miért te mit tervezel?
- Arra gondoltam, persze csak ha tényleg nincs ellenedre...
- ...hogy mi lenne, ha elkísérnélek a gimis osztálytársunk lakására, hogy megvalld neki, még mindig szereted? - mintha kitalálták volna egymás gondolatait.
- Hékás! Telepátiáról, és mentalizmusról egyelőre nem volt szó! De nagyon köszi! Tudod mit? Én fizetek! - azzal máris szólt a pincérnek, majd mindketten távoztak.
- Oh! El is felejtettem szólni, hogy kocsival jöttem! - Kriszti kedvesen legjobb barátnőjébe karolt, és elsétált vele a Wesselényi utca végénél álló autójához.
- Nem csalódtam benned! Te mindig tudsz meglepetéseket okozni! - nézett végig a tetszetős autón.
- Hát... jutányos áron jutottam a kicsikéhez! - gyöngéden végigsimogatta az autója tetejét, mint aki babusgat egy csecsemőt. - Na, ugorj csak be! - azzal kinyitotta az ajtót, majd óvatosan igyekezett besegíteni a gyönyörűséges kismamát.
- Szerinted otthon lesz a Robi?
- A dolog két esélyes, de azt mondom muszáj megpróbálni. - Azzal csikorgó kerékkel kivágódtak a forgalomba, és percek alatt ott voltak Robi szüleinek társasházi lakásánál.
- Hármat csöngetek. Várunk tizenöt percet aztán lelépünk! Okés?! - nézett kétségbeesetten barátnőjére Kriszti.
- Te nem vagy észnél csajszi! Nehogy nekem most akarj berezelni, vagy meghátrálni! Állni fogjuk tökös csajokként a sarat! - azzal hármat csöngetett a csengőn és mindketten várták, hogy vajon mi lesz?
Pontosan a tizenötödik percnél egy másodperccel sem előbb a sors különleges kegyelme folytán egy sportos testalkatú, háromnapos borostás, kissé álmos, kómás férfi nyitott ajtót.
- Igen... jó napot a kedves hölgyeknek! Mit szeretnétek? - kérdezte előbb az egyikre, majd a másikra nézett, mint aki még sosem látta a két nőt soha azelőtt.
- Hé Robikám! Édes kicsi szívem! Hát már meg sem ismersz minket? - csodálkozott kekeckedő hangnemben Kriszti, és alig várta, hogy a nyakába borulhasson, és persze össze-vissza csókolhassa rég nem látott barátját.
- Viki vagyok, ha még emlékszel, és most - amint magad is láthatod -, kismamai örömökkel terhes. - Ő kétoldalon arcon puszilta, bár nem vallotta be, hogy kiadósan szúrkálja arcát a háromnapos borosta.
- Ó! Vagy úgy! - Robi arca szinte azonnal kitisztult, és világosan kezdett gondolkodni. - De hát mi járatban? Bejöttök? Esetleg egy kávét, vagy üdítőt? - máris elállt a bejárati ajtóból, hogy helyet adjon.
Előbb Viki lépett be a hangulatos, tipikusan agglegényeknek berendezett lakásba, majd pirulva, megszeppenten Kriszti.
- Milyen szép kis lakás! Olyan... otthonos! - jegyezte meg Viki aki máris mustrálni kezdte mgában, hogy az ingatlanpiacon megközelítően mennyit kóstálhat egy effajta lakás.
- Tényleg szép! - sütötte le csillogó őzikeszemeit Kriszti, aki feszélyezve érezte magát, hiszen mindannyiszor erősen megdobbant szíve, amint Robi csak ránézett.
- Hát... nagyon köszönöm! Igazából a szüleimé volt, de sajnos őket korán elvesztettem... - hangja szomorkássá vált, és most Kriszti legszívesebben magához húzta volna, hogy megölelje és őszintén megvigasztalja.
- Őszinte részvétem! - bukott ki Vikiből, később Krisztiből is.
- És hogy éldegélsz mostanság? Van feleség, gyerkőc vagy bármi egyéb? - kíváncsian szeretett volna belelátni a férfi lelkébe, ám Robi pontosan tudta, hogy miben sántikál Viki ezért gondosan ügyelt rá mint mondhat el, és mit nem!
- Hát... mondjuk azt volt egy bizonyos valaki az életemben, de a polgári esküvőn faképnél hagyott...
- A rohadék csaj! - bukott ki Vikiből.
- Drágám... ez borzasztó! Őszintén sajnálom... - Krisztiből csak úgy ömleni kezdtek a szavak. Végre magához ölelhette a szeretett férfit. Érezte testének, lelkének illatát. A kisfiús tétovaságot, reménytelen romantikát, amit hajdanán nem vett komolyan, és most minden érzésével őszintén megbánt.
- Ö... hát... igen! Ez van! Nagyon kemény meló volt túljutnom ezen, de hát mit lehet csinálni? - tárta szét a karját. - Ó! Igaz is! Megkínálhatlak benneteket bármivel?
- Én elfogadok egy kis vizet, ha szabad! - jelentette ki félvállról Viki, majd azonnal lehuppant a nappaliban lévő szofára, mert úgy érezte mintha lábait betontömbökhöz kötözték volna.
- Értem! És neked Kriszta mit hozhatok? - fordult feléje.
- Egyelőre semmit! Köszönöm! Figyelj! Komolyan beszélnem kell veled!
- Persze máris! Csak egy perc! - viharzott ki a kiskonyhába egy pohár friss vizért, mire Kriszti utána szaladt.
- Hagyd a fenébe a vizet Robi! Nézz rám! Figyelj ide! Nagyon fontos vagy nekem, és sok hülyeséget csináltam mire rájöttem, hogy rendbe kell tennem az elcseszett életemet! Szeretnék a barátnőd lenne, de ha neked nem felel meg csak szólj és máris örökre kilépek az életedből! - szabályosan nekiszegezte a kérdést, és nem hagyott időt a hezitáló gondolkodásra.
- Hú! Te aztán nem kertelsz! Rögtön a közepébe vágsz!
- Tehát? Akkor? Mi a véleményed?
Robi kiengedte a vezetékes csap tartalmát a friss víz miatt, de a levegőben Kriszti gyöngéd keze valósággal mágnesként kapcsolódott össze szőrös, Enkidu-kezeivel. Mindketten megérezték a titkos, szerelmi energiákat, melyek bizsergették ösztöneiket és vágyaikat.
Kriszti gyöngéden elvette majd lerakta a tálalópultra a vizespoharat és most már csak Robi érdekelte és mindaz, mit eddigi életében hagyott veszni hagyni. Átkarolta a vállát, hozzásimult, akár egy doromboló kismacska és romantikusan megcsókolta úgy, hogy a férfi köpni-nyelni nem tudott a bódult kápulatból.
Kéz a kézben tértek vissza a nappaliba, mire Viki kicsit megszeppenten, de vigyorogva csupán annyit mondott:
- Ásó, kapa, nagykaland!

FURCSASÁGOK CSAPDÁJÁBAN

Vannak olyan emberek, akik szinte szó szerint pattanások mások seggén! Ezt a kissé provokatív, pejoratív kifejezést - mostanság egyre gyakrabban lehet hallani. Szinte már-már közszájon forog.
Ramona sok mindenbe belekóstolt mielőtt egyetemre adta volna a fejét. Állítólag megjárta a Vendéglátóipari iskolán kívül a légiutaskísérők meglehetősen tetszetős, egzotikus, modellértékű, és szexis gyorstalpalóját, ahol az átlag embernek egyetlen kérdés öt szinte azonnal szöget a fejébe:
 - Miért van az, hogy minden légiutaskísérő egzotikus modell, és olyan álomszép mennyország-mosollyal képesek adni a szépet, és balyajogva jópofizgatni az embernek, hogy egy-egy kissé depressziós, vagy rossznapos ember egyetlen szempillantás alatt a mennyországban érezheti magát? Erre a kérdésre szinte még senki sem volt képes helyes választ adni!
Ramónának tehát - persze, amennyiben igazat beszélt és nem füllentett -, már az egyetemre való bekerülésekor két állása is volt, mert állítólag az anya táppénzen tengődött, akárcsak a kissé szélsőséges felfogású apja, aki a vidéi kis községben, ahol Ramóna gyerekkorát töltötte nem volt hajlandó bagó, pitiáner pénzekért elmenni dolgozni.
Próbáltam megismerni ezt a számomra igen-igen összetett és minden ízében az újdonság és a fiatalkori felnőttséggel együttjáró lelki érettségében is engem fényévekre megelőző hölgyet, aki mind az öt éves egyetemi pályafutásunk szinte nyílt titokká lett a szememben. Dioptriás szemüveget viselt, mely komolllyá, megbízhatóvá tette arcát, és amiről a legtöbb ember hajlamos azt gondolni, hogy a szemüveges emberekben meg lehet bízni. Hosszú leginkább szőkés-barnás haját - nagy általánosságban -, szinte mindig kibontva hordta, nem lehet tudni, hogy miért. Talán jobban illett az arcformájához. S míg főként a kötött pulóvereket részesítette előnyben, addig egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy minden évszaknak megvannak a maga jellegzetességei. Nyáron hangsúlyosan, és előszeretettel szerette kiemelni nőies idomait a férfiak legnagyobb gyönyörűségére. Hogy volt-e valaha is párkapcsolata szinte sosem tudhatta senki, mintha bizalmas magánügy lenne! 
- Te figyelj csak! Mit szólnál, ha elkísérnél egy termékbemutatóra! Állítólag jó buli lesz! Volna kedved?! - bökte meg a jobb oldalamat, ha valamit igazán és nagyon szeretett volna kicsikarni.
- Jó persze! Miért is ne! - feleltem rá. Hiszen csak a holnapi kínzó, pokoli nyelvtörténet zárthelyire kellett volna magolnom egész álló éjjel kiadós literszám koffeinmennyiséggel, de hát ez már csak így megy! Nehéz az egyetemisták élete!
- Hát ez szuper! - lelkendezett és már ott volt, hogy arcon puszil azzal a kissé provokálóan tűzpiros rúzsával, melyet nem tudott, hogy vajon esztétikai célokért, vagy manipuláció gyanánt kent enyhén telt ajkaira. Kétségtelen jól állt neki, mégis kissé groteszkül, és rendhagyón festett tőle az arca. - Akkor légyszi órák után várjál meg az aulában! - kérlelt és én - szokásomhoz híven -, belementem a kissé gyerekes, manipulatív játékba.
A dolog - mint később azt megtudhattam -, arról szólt, hogy Ramóna haladéktalanul visszaszerette volna fizetni a diákhitelét, és megfelelő munkalehetőségek után kajtatott. Egyszer például a budafoki úthoz közeli mobilcéget nézte ki, és mivel ott két hétben szombaton is dolgozni kellett volna szinte rögtön ejtette a felkérést.
- Ne haragudj, de nem vagy észnél! - közöltem vele. - Fizetnek neked és akkor egy rohadt hétvégét nem vagy képes feljönni vonattal! (mert vonattal járt főleg) - tettem fel neki az eldöntendő kérdést. Mire ő bizony jócskán meghökkent, és felöltötte elkeseredett, kissé giccsesen kiábrándító, gülüszeműs, kékszemű tekintetét, mellyel mágikus erőkkel mindig hatni tudott az emberre.
- Már megbocsáss, de nekem az igenis hosszú idő, ha még készülnöm is kell az órákra! - jelentette ki, és látszott, hogy vérig sértve érezheti magát, amiért megpróbáltam észérvekkel, és a gazdasági helyzetével pedálózva hatni rá.
gyorsan felkapaszkodtunk az Astoria metrómegállóban egy metróra, mely aztán rövid villámsebességgel meg se állt velünk a Deák-térig ahol át kellett szállni a hármas metróra Kőbánya-Kispestig, onnét aztán a a harminckettes buszon volt a sor, hogy zötykölődve, döcögve elvigyen bennünket egy félig sikátorszagú, meglehetősen gyanús, és barátságtalan, félig lakatlannak tetsző gyárépülethez, mely ezüstszínű acéllemezeivel olyan volt, akár a legtöbb reptéri hangár az akciófilmeken.
- Hova a fenébe cipeltél?! - vontam kérdőre.
- Ne parázz! Talán még hálás is lehetnél, hogy kimozdítottalak a belvárosból! - méltatlankodott irónizálva.
Hát ami igaz az igaz nem szívesen kószáltam sötétedéskor a külső városban. Később pár egytemi kollegám ezt előszeretettel dorgálta a képem alá.
- Kissé parázok! - vallottam be, és bárcsak abban a percben megszoríthattam volna a kezét, hogy érezze szükségem van valakire, aki felemel, és bátorít. Ehelyett mindketten komótos léptekkel megindultunk az időközben tetszetős, márkás, és vadiúj kocsicsodák irányába. A leghajmeresztőbb autócsoda egy amerikai Hammer-típusú négykerékmeghajtású terepjárócsoda volt eredeti krómozott napfénytetővel.
- Figyelj! Őszinte leszek! - kezdtem előbb halkan, majd idegességem, fusztrációm növekedésével már egyre hangosbban darálni gépi szövegemet. - Anyuval is voltunk már ilyen helyeken! Tudod mit csinálnak? Rád akarják tukkmálni az eget is, és hogy bődületes összegekért vásároljál, míg secc perc alatt lemerítik a bankszámládat is! - vallottam be totál őszintén.
Ramóna kérdőn, hitetlenkedve, majd szemöldökráncolva nézett farkasszemet velem, majd bólintott és bement a hangyabolyszerűen zsongó, és időközben jócskán megtelt terembe, ahol máris egy szimpatikusnak mondott, feltűnően csinos üzletasszonyszerű korunkbeli hölgy üdvözölt bennünket, és aztán mindvégig mintha hipnózisban akart volna bennünket tartani - főként előszeretettel Ramónát kezdte győzködni, fixírozni, hogy mennyire szerencsés, hogy eljött ide, ahol majd megvalósíthatja minden álmát, amire valaha is álmodott.
- Ezt a sok süket, rizsa dumát! - mondtam ki hangosan. A fiatal nő észrevette hangomban az éles, cinikus nemtetszést, mert továbbra is azon volt, hogy főként Ramónát tartsa sakkban lélektani, pszichológiai, manipulatív hadviseléssel.
- A barátod kedves ember lehet, de nem hagyja magát egykönnyen! - jegyezte meg éllel a hangjában, melynek következtében lelkem azonnal leleplződött ez a számító, kétszínű kis hárpia. Fogtam az őszies kabátom, mert azért az idő időközben jócskán lehűlt, és az ilyesmivel mégiscsak nem szabad tréfálni, és már éppen kezdtem volna felállni, amikor Ramóna hirtelen megragadta kezemet, és kérdőre vont:
- Azt hittem te is kíváncsi leszel az előadásra!
- Bocs, de jó párszor hallgattam már ehhez hasonló tetszetős, álszent szónoklatokat, ahol csak kerülgetik a forró kását, de valójában az emberek pofájába hazudnak! - az utolsó mondatot szándékosan hangsúllyal, és jó hangosan mondtam ki, amitől a fiatal, roppant csinos nő máris úgy meredt rám, mint aki ott helyben legszívesen megfojtana egy kis kanálka vízben.
- A barátod valószínűleg téved! - állapította meg, mintha ezzel is tartós befolyása alatt tarthatná Ramónát. - Szerintem te okos, talpraesett, felnőtt nő vagy, aki mindig tudja mit akar! - szinte rőszakosan tette rá kezét Ramóna karjára, akár egy satu, vagy harapófógó, hogy még véletlenül se legyen képes mozogni.
- Igen! Kedves hölgyem! Ez teljes mértékben igaz! Ha lenne kedves elereszteni a karomat hálás lennék! - azzal Ramóna - szerencséses -, átlátott a szitán, lehullt szemeiről a hályog, és megindult a hátam mögött. Bevallom kisebb büszkeséget is éreztem, hogy nem volt semmi komolyabb balhés összetűzés és simán megúszhattuk ezt a dolgot.
- Hé várj már meg hékás! Úgy megindultál, akár a kilőtt puskagolyó! Mi bajod van?! - kérdezte utánam loholva, mire sikerült visszafognom magam és lassítani lépteimet.
- Ne haragudj, de totálisan felidegesítettem magam! Rahedli sok agyament ember, aki agymosottan megvan győződve arról, hogy elfogják érni az amerikai álmot, és pénz nélkül is tudnak pénzt keresni! Szánalmas és nevetséges az egész! - mondtam ki tisztán, nyíltan.
- Rendben! Igazad lehet, de akkor sem értem, hogy miért nem hallgattuk végig az előadást? - nézett rám tanácstalan kíváncsisággal.
- Rami! Te tényleg nem érted, hogy mire akartak ezek az eszementek rávenni?! - kérdeztem még mindig idegesen, és dühösen.
- Figyelj! De igenis értem! De...
- Akkor mi...? - szegeztem neki a kérdést. Most hogy harapófogóban érezte magát mintha meghunyászkodott volna és kisebbre ment volna össze. Olyan szürke kisegér lett, ami már a macska érkezése előtt jóval elmenekül a lyukba. Kicsit visszavettem a temperamentumomból, és megpróbáltam lehiggadni: - Nézd csak! Sajnálom, ha neked nem tetszett és bocsánatot kérek a viselkedésem miatt, de hidd el én is voltam már ilyen helyen, és jobb, hogy nem hallgattad végig! - lezártnak tekintettem a vitát aztán együtt visszamentünk a Kőbánya-Kispest metróállomásra, és felszálltunk az induló szerelvényre.
Másnap mintha váratlanul hirtelen előléptettek volna ügyeletes szuperhőssé, vagy űrmutánssá, mert váratlanul annyian kezdtek zsibongani, nyüzsőgni a padomnál, ahol épp sikerült helyet kapnom, mintha legalább is híres szupersztár lennék, vagy zenész, aki elismert. Bezzeg azonnal feltűnt akkori egyetemista szerelmem, akibe halálosan belevoltam zúgva és a legapróbb részletekig szabályosan kivallatott, hogy mi történt az aktuális termékbemutatón, meg hogy hogy voltam ennyire talpraesett és bátor stb.
Ha egy picivel tán több sütnivalóm lett volna szenvedélyesen megcsókoltam volna ezt a földistennő bombázót, aki tőlem alig fél centire álldogált és tétova őzikének látszott, akit meg kell védeni az erdő veszedelmes lakóitól. Később Ramónának váratlanul vakbélgyulladása lett és a kórházba kellett mennie, hova persze mindannyian elkísértük, azonban - valami rejtélyes oknál fogva -, egyedül csak nekem jutott eszembe, hogy vinnem kellene egy Sió őszibarackos gyümölcslevet, és némi kekszes rágcsát átmeneti harapnivaló gyanánt, míg a többi hat hölgy lapítottak sunyítón, és sokat sejtetőn, mintha kettőnk között lenne bármi is.    

AZ EXTÁZIS NEHÉZSÉGEI

Mintha önmagunk is már félálomban fogannánk.
Elbőő csak testünk,
majd megtört szívünk veszett el
a végső megsemmisülésben,
amit a Mindenség kagyló húsredőin
egymás számára tartogattak.

Akár egy kiszámítható játékos
jótékony összeesküvés az eltussolt botrány,
amire mi jobban emlékszünk,
mint más, olyan ez a kedélyes,
csacska kis együttlét.
Derengő, szent-aktok művészi nyújtózkodása,
hiszen nincs mitől félni,
vagy tartani - s már nem is lehet bűn,
ha pufók vagy épp szimplán kövér.

Riadt sejtjeink jótékonyan felzabálják
romantikus ösztöneink sejtelmes ártatlanul.
- Tudhatjuk már mind a ketten:
hamis tudat-illúziót,
tékozló esélyt sétáltatunk önfeledten.
Gyengédség vagy nyers kicsit brutális
birtoklás közhelyeit harsogja fülünk,
s elménk falai közé a tékozló pillanat?!

Ritmusokra rakódnak le bennünk
a szeretkezések manipulálható negédes érzelmei;
megmaradni vagy csak
éppen fennmaradni a nehezebb már a felszín felett?

A belső fénykörön belül
kimondhatatlan szavak
egymásba feszülnek.
Tán nincs is rájuk igazán szükség.
Kettőzött, osztódó árnyékaink
a Lét köztes zónáin átlobognak.
Eleven, csatakos húsainkba
metszi tűhegy-fogait a múlt s jelen szővőszéke.

- Egymás mellett fekszünk,
akár két totálisan hibernált tetszhalott,
mert mániákusan félünk attól,
hogy újra elaludjunk.
Vágyaktól bimbós-részegen
valami kimondhatatlan bizonyosság
meglapul ott bennt s veszettül készülődik.

Még csupán csak félálomban ha leledzünk,
- de már az éber tudatalatti szféráját
mindketten bejártuk egymás
játsznyi- gyerekes hangulataiban hűen bújdosva.
- Szaggatott álmokba beleszédülünk,
akár szomjazó, mohó túlélők
sivatagok közepén.
Jótékony nehézkedés mindkettőnket kijózanít.

 EGY KAPCSOLAT BUKTATÓI

Hajnali fél ötkor keltették fel. Még csak éppen pikkadt, és úgy tűnt, hogy ma is sűrű, nehézkes, kánikulával terhes nap elé néznek apa és fia.
- Ébresztő Hétalvó! - szólt kissé recsegőn, türelmetlenül a már kora reggel frusztrált, idegeskedő apa, mert aznap azt tervezte, hogy kiássák fiával együtt a hétvégi háznál a vízvezetéket. Egyrészt mert így költséghatékonyabb megoldásnak tűnt, másrészt nem kellett csinos feleségének lótnia-futnia bizonyos borsós összeget előszeretettel elkéregető mesteremberek után, akiknek isten pénze is kevés lett volna, hogy gödröket ássanak.
- Akkor Drágám minden világos? Azért ebédidőben harapjatok szendvicset, vagy valamit jó?! - kérte a csinos feleség, aki szintén a hajnali órák környékén készült munkába menni, és most is legfeljebb csupán annyi ideje maradt, hogy kiöntse egy égszínkék kis műanyag tálba fia kedvenc csokis gabonapelyhét egy kis hideg tejjel.
- Ne izgulj édesem! Ha a fiú rendetlenkedik majd én megnevelem! - jelentette ki mellkasát rátartin kidüllesztve büszkén az egoista családfő, aki - sok esetben -, úgy viselkedett, mintha egyedül belőle állna a családi egység, vagy épp a világ közepe.
- Azért kérlek ne tegyél rá olyan megjegyzéseket, ha megkérhetlek! - az ,,olyan" kifejezést az anyuka általában sokszor használta, kivált, ha fia nyilvános megalázása, megszégyenítése szóba került.
- Nyugi anyukám! Hát bántottam én valaha is a gyereket? - nézett ártatlannak tetsző boci szemekkel feleségére a családfő, mint aki most hall életében ilyesmit.
- Hát... ami azt illeti... - itt elgondolkozott az anyuka. - Légyszíves ne dühöng! - figyelmeztette komoly határozottsággal, majd gyöngéden arcon puszilta és táskájával máris elindult a munkahelyére. - Igyekszem haza fiuk! Addig viselkedjetek rendesen! - azzal máris elviharzott, hiszen a buszos rendszerint pofátlanul ott szokta hagyni a megállóban.
A kisnövésű, ám ötödikes fiúcska gyorsan lenyelte a maradék jóízű gabonapelyhét, felöltözött - ami így nyáron sokkal könnyebbnek tűnt, mint a hideg évszakokban -, majd felvette tépőzáras szandálját és megindult mérges, fortyogó apja után, aki csak remélhette, hogy a Lada Samara most kivételesen megkönyörül rajtuk, és nem kell a szivatót használni, hogy bepöccenjen a motor.
- Na, mi lesz? Szállj már be! Mire vársz?! - parancsolt rá miközben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.
- ...Bocsánat... én csak azt hittem... izé... - mentegetőzött. Folyton ezt csinálta, ha új helyzetbe került, amit nem tudott kezelni.
- Szállj már be a kurva életbe! - parancsolt rá nem túl barátságosan kissé idegeskedő apja. Látszott rajta, hogy bántja valami.
A gyerek beszállt, és abban a percben, hogy sikeresen becsukta maga mögött az ajtót az apja máris nagy gázzal kifarolt csikorgó kerekekkel a parkolóból.
Vásduka írányába tartottak, ami jó két-két és félórára feküdt Budapesttől, és ha az ember mindenképp kiakarta kerüli a reggeli csúcsforgalmat, mely valósággal dúgóként tömítette el a főváros vérkeringését, akkor tanácsos volt ideje korán elindulni. Ők is pontosan ezért választották ezt a korai időpontot. A fiú ásított, próbálta mindenáron sikeresen leplezni aluszékonyságát, átmeneti fáradtságát, s míg apja idegeskedve el-elkáromkodta magát azért, hogy milyen eszement, agyament módszerekkel vezetnek egyesek, ő maga szintúgy tövig nyomta a pedált - legalább is lakóterületen kívül, ahol már a kutya se járt, nemhogy még poros vidéki kisvárosok környékén.
- Szerinted te hányas vagy édes fiacskám? - pillantott egyszer az anyósülésen kuporgó fiára, aki jobbára unatkozva kibámult az elsuhanó tájra bambán.
- A füleden ülsz? Mozdulj már meg! - itt egy kisebb öklöst adott vállára, ami azért egy felnőttől kissé fájdalmas volt, de bírható. - Azt kérdeztem, hogy egy skálán te hányast adnál magadnak?
- Ö... nem tudom... - jött a válasz elmélázva.
- Szerintem pontosan tudod te! Nem vagy te hülye gyerek! Csak épp nekem nem akarod megmondani! - érződött, hogy apját nem lehetett bolonddá tenni, mert rögtön kiszimatolta azt, ha valami nem stimmelt.
- Nem tudom... én csak... - menten elhallgatott, amikor apja rágyújtott egy cigire, holott az egyezményes családi szabály minden esetben úgy rendelkezett, hogy az autóban nincs dohányzás!
- Szerintem te kettes és hármas között lehetsz félúton!
A fiú némán hallgatott. Mint aki fokozatosan kezd meggyűlölni egy elvet, vagy gondolatot, mely alapból tagadja az emberi megértést, és elfogadás alapszabályait. Miért kell egyáltalán kategórizálni az egyes embereket? Miért kell az apjának állandóan gyilkos, tréfálkozó megjegyzésekkel élnie, amikor lehetnének akár boldog, kiegyensúlyozott család is, mint akár osztálytársainak a szülei.
- Látom rajtad, hogy most sértve érzed magad és azt várnád el, hogy bocsánatot kérjek tőled, vagy vigasztaljalak! De mondok neked valamit pajtikám! - hajolt közelebb a vezetőülésből. - Jobb ha hozzászoksz ahhoz a gondolathoz, hogy az élet csupa pofon, mert hidd csak el nekem így legalább kevesebb csalódás érhet még! - visszafordult és az utat nézte.
A fiút most valósággal totálisan összetörték apja kegyetlennek, kíméletlennek ható szavai, melyekből igaz sütött a jószándék, ám vajmi kevés köze lehetett egy barátságos apa-fiú csevelyhez. Megpróbálta kinyújtóztatni elgémberedett lábait, hiszen utazásukból még így is több mint egy bő egy óra hátra volt. Épp csak elhagyták Budapest határát jelző táblát és apja itt jócskán rákapcsolt a százkilométer/órára.
- Figyelj Roland? Bármennyire is gyűlölsz, vagy duzzogsz jobb ha elfogadod a kész tényeket! Tudod miért viselkedek veled úgy ahogy?
Igazság szerint a fiút nem különösebben érdekelte, csak a gonoszságot nem bírta eltűrni.
- Azért, hogy végre valahára állj ki önmagadért, mert nemsokára gimnáziumba mész, vagy egyetemre és a felnőttek világa kegyetlenséggel teli! - mintha egyszerre szeretetteljes lett volna kimért, kissé ideges hangja; megtelt volna apai gondolatokkal, persze csak átmenetileg. - Figyelsz te rám egyáltalán? Min töröd már megint azt a fene nagy eszedet?! - dörrent rá, mert azt hitte fiának nem fontosak szavai.
- Oh! Bocsánat! Ö... hamar meleg lett... - ez volt minden, ami eszébe jutott kizökkentett tudatából.
- Á! Értem! Te hülyének is nézel! Én itt tépem a számat miközben az édes kicsi fiam semmibe vesz! Hát ez kurva jó! Inkább bekapcsolom ezt az átkozott rádiót, ha nem vagy képes férfiként elbeszélgetni az apáddal! - azzal vadul elforgatta a kis gombfekete gombot, és a kereskedelmi rádiók széles választékából megpróbált valami elfogadható zenét kicsiholni. Így tették meg az út hátralévő bő egyórás részét Vácdukáig.
Amikor megérkeztek a jobbára csupán hétvégi, faházas, hobbitelkes, még javában erdőírtással megtisztított felparcellázott földterületre, ahol még csupán alig állt néhány fából eszkábált takaros kis kalyiba a családfő valósággal új ihletet kapott a hely szellemétől, és megint úrrá lett rajta a főnökösködés és a parancsolgatás ősi szelleme:
- No akkor! Édes aranygyerekem! Mozgasd meg azt a termetes kövér valagadat! Fogd meg azt a kurva csákányt, ásót, lapátot és akár munkához is kezdhetünk, mert jócskán elmúlt a reggel.
Bár még csak alig volt háromnegyed nyolc a nyári nap gyilkos sugarai úgy bombázták testüket akár valami kíméletlen vaskályha. Az apa máris meztelenre vetkőzött felső, atletikus testalkattal megragadott egy ásót, és azonnal hasítani, ásni kezdte a kissé szikes, kemény, agyagos földet, hiszen vízvezetéket kellett ásni. Nem kímélte magát. Nem telt el alig tíz perc sem, de már patakokban folyt róla a veríték. Roland is próbált segíteni; lapáttal, és csákánnyal megpróbálta egyenletes halmokba, kisebb kupacokba hányni a kiásott földet, de apja több alkalommal is nyersen felbőszült bikaként ráförmedt:
- Mit szerencsétlenkedel itt folyton! Eredj már az útból! - utasította. - Hú! De kidöglöttem! Most ás egy kicsit te! - azzal átadta jócskán felhólyagosodott munkáskezeivel a nagyméretű ásót fiának, aki persze alig bírta el.
Roland is ásni kezdett. Ahogy csak bírta. Beleadott apait-anyait, és alig öt perc után, mert nem markolta meg rendesen máris vízhólyagok jöttek mind a két kezére, ami aztán pokoli fájdalmakat eredményezett.
Apja harminc perc után megszólalt: - Egész jól haladunk szerintem! Ha gondolod két ásás között pihenhetsz is! - azzal megint csak elszívott egy szál cigit, mintha a dohányzás legalább is sikeresen elfeledtetné vele mindennapi frusztráló gondjait.
Kis idő múltán ebédidő lett és Roland nem tagadta, de erősen korogni kezdett a gyomra. Mit nem adott volna most egy kis nagymama fasírtért és sültkrumpliért, ehelyett ezt a szar gödröt kellett mélyítenie, hogy a vízvezetéknek legyen elegendő hely. Apja - meglehet -, megneszelte, hogy kezd fáradni így átvette tőle az ásót.
- Látod édes fiam! Nehéz és szar meló a munkások élete! Ebből magad is megtanulhatod, hogyha egész életedben nem akarok mások szarát lapátolni, akkor muszáj magaddal kezdened valamit az életben! Én autókonstruktőr akartam lenni, de muszáj volt eltartanom a szüleimet, és az öcsémet! - hangja úgy tetszett megbicsaklik a családi emlékektől. Azzal tovább ástott önmagát nem kímélve.
Egész délelőtt és még kora délután is serénykedve, megfeszített gőzerővel folyt a munka, miközben közel és távol egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztak. Rolandot érdekelte az erdőszél, mert amikor anyja is eljött akkor íjat és dárdát is faragott kiskéssel a sikeresen zsákmányolt gallyakból, erdőn összeszedett fákból, amire nagyon büszke volt. Most azonon merengett titokban, hogy vajon apja mikor szándékszik abbahagyni, hogy mehessenek végre már haza.
Így is rég elmúlt negyed kettő délután, amikor apja letette az ásót, és azt mondta nem egy műremek a szánalmas gödör, de éppen jó lesz.
- Hát akkor ennyi lett volna! - törölte meg átizzadt homlokát, és ásványvizes palacból mohó kortyokkal akarta csillapítani végtelen szomját. Rolandnak - szerencsére -, volt saját palackja, és mivel nem tudott üvegből, sem palackból inni csak pohárból - anyja műanyag poharat is készített neki.
- Hát ezt nem hiszem el! Micsoda dolog az, ha egy férfi nem tud pohár nélkül inni! - méltatlankodott apja, és ilyenkor az ember szinte sosem tudhatta, hogy vajon önmagára dühös-e, vagy csupán az adott körülményekre, melyek folyvást összejátszottak ellene.
- Akkor szedd össze a cuccokat és húzzunk haza! Ha szerencsénk van maradt még valami tegnapról a hűtőben azt majd felfalhatjuk! - azzal megfogta a nehéz ásót, vállára tette és elindult az autó irányába. Roland szintén így cselekedett. El sem akarta hinni, hogy végre vége volt ennek a kimerítő munkavégzésnek! Bizony-bizony már jócskán kopogott a szeme, és nagyon éhes volt. Apja kisebb korában gyakorta vett neki csoki és sztracsatella főzött fagyit, azonban a mostani időkben, amikor teltebb, kövérebb lett már alig mentek fagyizni! ,,Jó volna ha visszatérhetne végre eredeti testsúlyához, ám ez ugyancsak reménytelen vállalkozásnak ígérkezett!"
Beültek az autóba és Rolandot szinte azonnal elfogta az autó monoton mozgására az egyhangú álom nyitott szemmel, miközben apja isten tudja miféle ostoba, lebutított, gyerekes viccekkel nem győzött szórakoztatni saját magát.

VÁLTOZATOS NYÁRI HANGULATOK

Ricsi annyira izgult, amikor a repülőgép először a magasba emelkedett a széles, sirályszagú kifutópályáról, szinte rakátékat is megszégyenítő sebességgel, hogy folyamatosan anyja izzadó kezét szorongatta, de valami olyan kozmikus, lebírhatatlan, bírkozó őserővel, hogy szegény, drága asszonynak szabályosan elgémberedtek kifehéredett kezei.
Az utazás alkalmával minduntalan a felhőket bámulta, és szinte titkos, cinikus kedvét lelte benne, hogy a felhőkontinenseknek, mely kalandos nyári vakációjára is elkísérték, mintha a legváltozatosabb alakzatokat vették volna fel, külön az ő tiszteletére. Mégis a nagyobb felhőket valóságos élő vattacukor kompozícióknak látta, melyek valósággal beleakartak repülni az ember kitátott szájába, ha nem figyelt oda.
,,Még szerencse, hogy ablak mellett ülhetett, és anyja mindvégig vele volt, mert az apjában nem bízott meg!" - gondolta magában, és ha egyszer valamit a fejébe vett abban már senki emberfia nem tudta őt megingatni.
Anyja folyamatos fülpattogó hangokkal küszködött. Ezek általában akkor jelentkeztek, amikor a gép utasterében uralkodó nyomáskülönbséget az emberi szervezet csupán csak esetleges módszerekkel volt képes kielégíteni, ám a finesesebb utasok hoztak magukkal rágógumit, melynek egyenletes, lusta, komótos rágása mintegy kiküszöbölni látszott ezt a fajta megbocsátható, aprócska kellemetlenséget.
Gyönyörű, egzotikus, szupermodell-alkatú stwuardessek szolgálták fel az aznapi ételeket, és bár Ricsi nem volt éhes anyja tiltakozásul, csakhogy lefoglalhassa folyamatosan tevékeny, zsolózsmázó kezeit izzadó markába nyomott egy salátalevélel díszített szendvicset.
- Később, ha megéheznél nyugodtan megeheted! - válaszolta kedvesen.
Ricsinek már kisgyerekkora óta súlypróblémái, magas vérnyomása, és egyéb testtel kapcsolatos problémái voltak, melyek szinte óhatatlanul is megnehezítették a társas és interdiszciplináris kapcsolatait. A suliban, ahova járt az osztálytársai jóformán totál debil hülyegyerekként könyvelték el, akit meg lehet alázni, játszadozni lehet vele, rajzsöget tenni a feneke alá, és a házi feladatokat is kellő rendszerességgel vele íratták meg - ez főként egynémely rafináltabb kamasz lányra volt jellemző. Ricsi pedig szótlan engedelmeséggel tűrt, nyelt, és mindent elvállalt, amire csak megkérték, vagy épp utasították, egész egszerűen azért, mert azt akarta, hogy őszinte barátai legyenek, akik szeretik, és elfogadják olyannak, amilyen. Arrogáns, és kissé szociopata osztályfőnöke gyakorta csak úgy emlegette őt, mint Mr. Bean és Forest Gump különleges idióta keverékét.
Ricsi apja előszeretettel alázta meg egyszem különc fiát - különösképp, amikor anyja nem volt odahaza. Ilyen esetekben ostoba gyilkos tréfákat űzött vele, és mivel mindig is sérülékeny és sebezhető kamasz volt többször kövér emberek mázsás fényképeit vágta ki az aznapi újságból, és fölragasztotta a hűtőszekrény belső falára, ha fiának esetleg kedve lenne megdézsmálni a csokifagyi jégkrémeket, akkor mindig legyen előtte az elrettentő, intő példa, miszerint: ha pofátlanul sokat zabálna akkor akár még négyszázkilós mangalica is lehet. Mondani sem kell, hogy Ricsi bizony jócskán megutálta az apját, és anyja pedig nem győzte figyelmeztetni arrogáns, egoista férjét, hogy vegyen vissza az ilyen gyerekes, szemétkedő csínytevésekből, mert veszélyezteti a törékeny apa-fia kapcsolatuk bizalmát. S miután a családfő erre legyintett és fittyet hányt, a későbbiek folyamán valamiféle barátságtalan, és kellemetlen rivalizálási versengés vette kezdetét a két férfi között, mely egyértelműen nem igért semmi jót.
Az éjjeli repülőutakkal rendszerint az a baj, hogy azok, akik a nappali műszakhoz vannak szokva éjjel értelem szerűen olyannyira kimerülnek, és holtfáradtak lesznek, hogy rendszerint senkit sem akarnak látni csupán egy pihe-puha ágyikót, és egy rendezett, tisztán tartott szállodai szobát.
A repülő pontosan hajnali fél ötkor landult csikorgó kerekekkel Rodosz kicsiny, hangulatos repterén, és a trópikus hőség nyomait már akkor érezni lehetett, úgyhogy főként a hölgyutasok kissé merész és provokatív vetkőzésekbe kezdték ezzel is mintegy rögtönzött, kissé exibicionista showt biztosítva a nyálcsorgató férfiak részére. Még Ricsi apja is kedvére legeltethette a szemét a gyönyörűbb nők láttán, így felesége nem győzte mindig kiadósan megbökni karját, ami hamar tele lett sok aprócska véraláfutással.
Le a kalappal a görög sofőrök bravúros, szinte hihetetlen vezetési képességeit illetően, akik szabályosan egy-egyszerpentinre való töretlen felkapaszkodással jóformán pillanatok egész sorozatán át tartósan farkasszemet néztek szakadékok, mélységek ásító völgyeivel, melyek általában a görög vidékhez hozzátartoztak, s miközben a jócskán csokoládébarnára sült idegenvezető szokásos módon eldarálta úgy hozzávetőlegesen a sziget nevezetességeit Ricsi még mindig úgy aludt a hátsó sorban anyjával együtt, mint akiket szabályosan kiütöttek. Egyedül apja volt éber, és érdeklődő.
Amikor odaértek a szállodához, szinte hálát adtak az égnek, hogy légkondicionáló is tartozik a kis háromágyas szobához így a családfő máris veszett kütyüimádattal nyomkodni kezdte a különféle színes gombokat, míg végül tizenkilenc fokra sikeredett beállítani az elfogadható ideális hőmérsékletet, és mikor már lehűlt az egész szoba annyira, hogy mindhárman aprókat tüsszögtek magukban csak akkor vette fel valamicskét húsz fok fölé a hőmérsékletszabályzót a családfő. Elvégre ha odakint már a nappali forróság jócskán meghaladja a negyven fokot árnyékba az egyetlen menekülési, és túlélési lehetőség, ha az ember kiadósan felkészül.
Így is egész délelőtt félkómás, hibernált állapotban szuszogtak, átaludták a fél napot, és csupán csak kora délután ébredtek fel, majd mindhárman lementek a tengerpartra fürdeni, és kicsit felfedezni a mikroklímát. Ricsi esze folyamatosan gimis szerelmén járt. ,,Vajon gondol néha rá, vagy már teljesen elfelejtette? Hogyan élhet most? Melyik egyetemre fog járni?" és hasonló kérdések motoszkáltak a fejében miközben gyékényen ült a tűzforró homok helyett és arra várt, hogy atlétikus, sportos testalkatú apja végre kijöjjön a vízből, és kijelentse kellemes-e a hőmérséklete.
- Isteni a víz! Mit ücsörögtök még mindig itt! - kérdezte amikor felesége kezéből rögtön kiragadta a flotírtörülközőt, majd rágyújtott egy cigire. - Nyomás a vízbe aztán mehetünk vacsorázni!
Ricsi bemerészkedett. Hófehér pólóinget adott rá az anyja, hiszen túlontúl érzékeny, tejfehér bőre annyira nem bírta a napot, hogy már a legkisebb napozástól is pokolian fájdalmas, tejfehér hólyagok kezdték elborítani főleg a hátát, melyek pokoli fájdalmakkal jártak, és persze még nehezebben gyógyultak meg. Anyja még külön neki kilencvenes faktorszámú naptejet is vett, és olyan alaposan bekente vele mindenét, hogy a végén leginkább egy földönkívülire hasonlított, és nem pedig egy kisebbrendűségi komplexusokkal elgyötört, kamaszodó, fiatal sráchoz.
- Kicsim! Ne menj túl messzire! - figyelmeztette szinte üvöltve, hogy mindenki meghallja, és anyai szíve repeső örömmel nézte, amint fia végre birtokba veszi a hullámok tajtékos hullámait. Apja úgy nézte fiát azzal a jellegzetes, semmivel sem összehasonlítható lekezelő nézéssel, mely mindig ugyanazt az egy kifejezést hajtogatta: - Ebből a gyerekből segítség nélkül nem lesz senki se! - Ezért jószerivel mindent el is követett, hogy előre megtervezett ötleteit fia tudomására hozza. Kezdve a jogosítvány megszerzésével, aztán később már egy megfelelő, jólfizető állás megkaparintásával, családalapítással, és legalább két unokával is, ha a jószerencse, majd úgy hozza. Egyetlen embert nem kérdezett meg szinte sosem, ha mélyenszántó, logikusan felépített terveit ecsetelni kezdte magát Ricsit! Ricsi ezért is pipa volt rá.
- Anyus! Én nem értem ezt a mi fiunkat! Mindent megadtunk már neki, valósággal elkényeztettük, és semmihez sem akar kezdeni ebben a nyüves életben! Egyszereűn nem értem, hogy hol szúrtuk el a dolgot?! - kérdezte két szippantás között, majd kibontotta meleg pisiként ható dobozos sörét, és nagyot kortyolt.
- De drágám! Fantasztikus a fiunk! Annyira okos, intelligens! Tudtad, hogy már van barátnője, csak nem merte bemutatni, mert attól félt, hogy te mit fogsz majd mondani!
- Méghogy mit mondanék? - csattant fel kicsit indulatosan. - Én volnék a világ legboldogabb férfija, ha végre már egyenese jönne az élete és nem lenne koloncként a nyakamon. - ez a kijelentést nem kellett volna kimondania, de mivel megtörtént a dolog, és mert ilyen felelőlten mondatokat jóvátenni ritkán, ha lehet mérgesen a csinos feleség is otthagyta egy időre aszalódni a napon, és bement a tengerbe, hogy mártózzon egyet.
Ricsi apjának öreg hibája volt, hogy határtalanul büszke és rátarti ember lévén sohasem kért bocsánatot, még akkor sem, ha porig alázta, vagy éppen vérig sértette az illetőt. Továbbra is a napernyők árnyékába húzódott száján különös, grimaszszerű mosoly jelent meg, ahogy kis családját mint valami birtokló szemmel tarthatta.
Később vacsorázni mentek a méhkaptárként nyüzsgő, svédasztalos önkiszolgálással kecsegtető kisebb szállodai helységbe, ahol valósággal egy tűt nem lehetett volna elejteni, és megtalálni, mert minden négyzetcentiméterre esett legalább egy hasát kiadósan megtömni szándékozó turista. Jószerivel angol, német, és amerikai turistákkal volt tele a hely, akik akár a dögkeselyűk szinte mindenre rávetették magukat, ami élt és mozgott.
A családfő persze azonnal tányért, evőeszközt ragadott, és mint aki csak magára gondol tolakodni kezdett az egyik csürhévé dagadt sorban, amit persze rosszaló tekintetek kísértek. Később jócskán megpakolt - főként sültkrumplis, rablóhúsos tányérjával -, igyekezett szabad asztalt keríteni, hogy elfogyaszthassa aznapi lakomáját.
Ricsi és anyja is beálltak a sorba és engedelmes szótlansággal tűrték mire sorra kerülhettek. Időközben elfogyott a halas flekken, amire szintén bőséges tizenöt percet várni kellett mire pótolták, de megérte, mert kirántott, szálkamentes nyelv, és lepényhalakat tettek nagy ezüsttálcákra és olyan gusztusosnak látszott minden, hogy az anyuka bőségesen megpakolta saját és kamaszfia tányérját is.
- Így ni! Ez a mi kis titkunk marad! Apáddal meg ne foglalkozz! - mosolygott azzal az egyszerre bizalmas, kicsit cinikus hozzáértő mosollyal, melyre talán csak az igazi, őszinte anyukák képesek, akik szavak nélkül is pontosan megértik gyermekük minden aprócska rezdülését és hangulatait.
Helyet foglaltak valamivel távolabb a családfő asztalától, és még szerencse, hogy a nagy tömegkavarodásban a családfő nem vette őket észre. Így legalább Ricsi végre nyugodtan falatozhatott anélkül, hogy újból végig kellene hallgatnia apja ostoba kövér emberekről szóló bárgyú vicceit. Az anyuka is szépen, alázattal csipegettt, szinte csak madárlátta adagokat, mert titkon szerette volna megőrizni karcsú alakját, amire mindig is roppant büszke volt, így testét sokszor aszkézisnak, önsanyargatásnak vetette alá.
Mire végeztek kissé morgós, marconán jött a családfő és kissé pikírt hangon szóvá tette, hogy hol voltak eddig?
- Szia szívem! De jó, hogy itt vagy és nincsen semmi bajod! Amint látod mi nyugodt körülmények közt fogyasztottuk el szerény vacsoránkat! Őszintén remélem, hogy te is megtömted a bendődet! - mosolygott szélesen a csinos anyuka, miközben a családfőn szemmel láthatólag forrt a düh és a méltatlan harag.
- Már halálra aggódtam magam miattatok! - mondta nagy sietve, majd amikor pillantása fia tányérjára esett el nem mulasztotta megjegyezni: - Csokifagyit most jobb, ha nem eszel! Még megártana! Nem muszáj leterhelni a gyomrodat!
Az anyuka szerencsére pontosan megérezte azon érzelmi viharok összességét, melyek kamasz fia lelkében háborogtak, és próbálta oldani a helyzetet: - Én viszont eszek három gombóccal is! - azzal feállt a székről, kézen fogta fiát, és megindultak a fagyisult üvegezett, mélyhűtött finomságai felé, míg a családfőnek szabályosan leesett az álla.
Később amikor visszatértek lakosztályukba az apuka kitalálta, hogy ő bizony - ha más nem tart vele -, városnézésre indul, és talán egy-két diszkós szórakozóhelyet is útba ejt.
- Ki tart velem bogárkáim? - kérdezte kérkedő fennhangon.
- Én veled megyek addig Ricsi itthon marad! - azzal alig öt perc alatt tiszta ruhát vett, és készen állt az indulásra.
- Egyszerűen nem értem, hogy miért nem képes a szüleivel jönni?! - méltatlankodott nyers morgások kíséretében az apa, amikor feleségével együtt sétát tettek a romantikus tengerparton.
- Nézd! Minden kamasznak különálló személyisége van! Egyszerűen csak függetlenedni akar, de még meg van ilyedve az élet kihívásaitól! Nekünk pedig az lenne a dolgunk, hogy szeressük, elfogadjuk, és mindenben támogassuk döntéseit! Hadd jöjjön rá önmaga arra, hogy mit akar! - karolt cigiző férjébe.
- Lehet, hogy igazad van... - mélázott el egy percre. - De olyan szánalmasan néz néha ki. Miért nem ad egy kicsit magára. Ha legalább konditerembe menne és kicsit súlyzózna, vagy edzene ragadnának rá a csajok, de így! Olyan kis... gyerekes szerencsétlen! - nézte a lemenő nap vérvörös korongját, mely eltűnni látszott a horizonton.
- Dehogy is szerencsétlen! Roppant intelligens csak te nem akarod őt igazán megismerni! - hangsúlyozta ki eszmei mondandóját a bölcs asszony.
- Ugyan már! Ez olcsó kifogás! Szerintem meg mocskosul el lett kényeztetve! Erről van szó! - jelentette ki.
Szótlanul mentek vissza a szállodába, és halkan, settenkedő léptekkel léptek be szobájukba, ahol Ricsi már mélyen aludt. Most egyik szülő sem merte megkockáztatni, hogy fölzavarja álmát.

ROSTA-MOZAIK

Háttal állunk folyton a Múlttal.
Mintha valami már mindennap
szándékosan belénk akarna rohanni.
Mintha vézna, megtépett árnyak
reszkető sikátor-sötétben egyedül
kell naponta hogy szembenézzünk,
vagy szembeköpjük magunkat valamivel.

E betegeskedő Kor ringyó-lelkű
pestic-morálja gyorsan felzabálja
kákabélű, megvesztegethető áldozatait
- ködök mögül tapogatózva még
összebúvik lelkes szeretőként
a kancsal erkölcs, céda emberség.

A Létre tán már nem kóbor felleg
vagy károgó varjak tört-szárnya
ír kódolt üzenetet
- egy fiatal lány konzumnőként keresi
mindennapi kenyerét,
mert mást aligha tehet.
Előbb-utóbb egy kedvetlen,
öngyilkos percben a megtűrt élet elsistereg,
akár a szélben szólt gyertyaláng.
Leomlik - ha senki sem vigyáz -,
mindaz, ami nappal épült.

Aki önmagát szándékosan falazza
be olyan rangja-rejtett Kőműves Kelemen.
Már mindenkit féltékeny irigykedés edz,
tör meg, nevel fel.
Fogságban tartják ma már a maszületett,
digitális nomádokat,
új szamár generációkat;
ravaszkodó ál-remények lépre csalják
megtört, ám szerelmetes szíveink!

Micsoda Egy-egészként működő,
nagy elkorcsosult szervezet:
ha ki mersz lépni a bővös,
termő körből halál fia vagy,
álmaidat eltemetheted.

S ha úgy döntesz, hogy még maradsz?
Agymosott idegrendszered csapda-hálója,
mint térkép híven megőrzi eladhatóságodat!

- Megvesztegetett Iker-Világ ez:
fogoly s börtönőr már egymással
cserélnek örök-bilincseket s lakatot.
A figyelő-szem mindenesetben
szorgalmasan keres-kutat,
les rád - monotóniába süppedt
hétköznapokból bátran
talpraállni szinte reménytelen vállalkozás.

Tó-tükör fogja s nem ereszti megalkuvó
Janusz-arcunk, mely már önmagával grimaszol.
Az érveit latolgató horgot,
mint hazug ígéreteket újra
s újra bedobják; szemben állunk
még flörtölve dacra vártan a titok-jelennel!

FORDULAT, VÁRATLANSÁG, SZERELEM

Hihetetlenül megszépítette sugárzóan ragyogóvá tette a mennyasszonyiság ünnepi gondolata. Végre örökkön zsémbes, házsártos, és mindig kioktató nagyanyja, és édesanyja már nem mondhatják többet neki, hogy most már ideje lenne a jövővel is foglalkoznia, mert hamar elszaladnak fele felett az évek.
Kis öltözőszobában üldögélt szemkápráztató, hófehér, selyemkollekcióban, miközben a közepesméretű tükörben jóformán aprólékos gondossággal igyekezett szemügyre venni felnőtt kiegyensúlyozott, érett nőiességének minden részletét és jegyeit.
- Vajon jól döntöttem, amikor belevágtam? - kérdezgette fennhngon magát abban reménykedve, hogy álomszépséges tükörkép hasonmása majd válaszol neki, és talán még bátorítani is fogja.
- Minden olyan gyorsan történt! Egyszer csak betoppant az életébe egy makáns, veszettül jóképű filmsztárarcú férfi, akinek ráadásul jólmenő vállalkozása is volt, és szuper full- extrás kocsija és lakása a belvárosban, emellett romantikus úriemberként lassan, fokozatosan hódította, gyarmatosította az ő nyughatatlan, rakoncátlan szívét. Előbb százszálból rózsacsokrot, majd később hangulatos, gyeertyafényes vacsorára hívta meg, a végső elhatározás akkor érlelődött meg benne, amikor pár hete elutaztak a Kanár-szigetek egy csöppnyi gyöngyszem-szigetére, ahol közösen megvárták a vérkönnyes, babonázó alkonyatot a tengerparton, majd a férfi félénk alázattal a homokban feléje nem tolta a gyémántgyűrűt rejtő kecses-elegáns kis fekete dobozkát, és fel nem tette az örök kérdést: - Hozzám jönnél?
Túlzottan hamar kellett felnőnie. Igen! Ez a visszafordíthatatlan, helyes kifejezés rá. Tizenhat éves korában egyik pillanatról a másikra elvesztette rajongásig szeretett bölcs, erdőjáró nagyapját, aki úgy tudott tanítani, hogy magára az életre nevelt, és készített fel. Később aztán könnyes búcsút vett szülői háztól, és meg sem állt kissé veszélyes-kalandos autóstoppal egészen Olaszországig, hogy megpróbálja felépíteni önálló, felnőttes életét változó sikerélmények közepette. Még így is öt hosszú évébe telt mire felismerte, hogy sokszor a mindenkori választás, és változás talán nem is egyedül az embereken múlik - sokkal inkább az adott szituációk, és körülmények teremtenek valami egészen sajátságos állapotokat. Aztán hazajött és elhelyezkedett a helyi média egyik tévéstudiójában. Sosem érette, hogy az utóbbi időben miért kellett - főként a bulvármédia választékát agyatlan partiarcokkal, egykori szépségkirálynőkkel, és nagy általánosságban olyasféle perc-emberkékkel feltölteni akiknek még az isjócskán nehézséget okoz, hogy értelmesen beszéljenek artikuláltan, vagy két értelmes szót egymás mellé rakjanak.
A fő cél a Színművészeti volt, mely aztán olyannyira mániákus megszállottsággal beleégett zsongó szervezetébe és sejtjei közé, hogy sokszor álmatlan éjszakákat virrasztott át azért, hogy másnap újrakezdje az örökkön visszatérő kérdést: Vajon felveszik-e őt színésznek, vagy média gyakornoknak vagy valami effélének?
Valóságos abszurd, apokaliptikus katasztrófaként élte meg, amikor a Színművészeti szabad függetlenségét egy-két agymosott nagyokos szétszedte, megcsonkította és jóformán egész működési alapelvét ellehetetlenítette hiába mozdultak meg szinte naponta országos sziteken. Mélységesen nekikeseredett.
Később az borította ki, hogy a külföldi egyetemek mindenütt nemzetközileg elfogadott diplomát biztosítanak hallgatóiknak egyedül az ő országában kötik még mindig az ebet a karóhoz, hogy itt minden aprócska, tyúkszaros papírt is honosíttatni kell! ,,Micsoda egy baromság az egész!" - gondolta.
- Most mihez kezdjek? - motoszkált a vissza-visszatérő masszív gondolat a fejében, hogy már egy idő után képtelen volt onnét elkergetni.
- Szeretem Tibort! Micsoda kérdés, hát persze hogy szeretem csak... nem hittem volna, hogy ez az egész olyan hirtelen eljön! Egyszer csak megtörtént, amit álmodni se mertem volna! Mégis... - fűzte tovább töprengő gondolatait. - Tibor sokszor képtelen kifejezni őszinte érzelmeit. Előbb egy fantasztikus ágyjelenet, amin jobb gyorsan, és hatékonyan túlesni, majd később tartósan benyomja a szunyát és alszik elhúzamban nyolc-kilenc órát, és mikor másnap rákérdezek, hogy hogy érezte magát bólint vagy meg se szólal.
Folyton azt érezte, hogy muszáj megfelelnie mások elvárásainak. Ezen áll, vagy bukik minden. Szülei mindig igyekeztek arra ránevelni, hogy amit egyszer elkezdett, azt illik minden esetben becsülettel befejezni. Így a főzőtanfolyamtól kezdve a gyöngyfűzésen át a szolfézsórákig műveltségét széleskörűen igyekezett elmélyíteni, hátha később majd hasznát veszi az iskolákban elsajátított praktikus és hasznos ismereteknek. Később már olyan jól mentek a gyakorlati tudnivalók, hogy alig várta, hogy végre független felnőttként maga mögött hagyhassa a szülői házat.
Sokszor úgy érezte különös honvágyszerű, hamis érzések kerítik hatalmukba, melyek valósággal rabulejtik az ember makrancos, vagy éppen nyughatatlan szívét; visszahúzzák a jelenbe, de már az ígéretekkel kecsegtető jövő felé terelgetik. ,,Na nem baj! Majd ő megmutatja!" - s minden cselekedete, minden kisebb-nagyobb elhatározása mögött ez az egyetlen mondat bújkált.
Párkapcsolatában főként az idősebb férfiakat kedvelte. Még az egyetemen hallgatott pszchológiai szemináriumok alkalmával egy-két barátnője megjegyezte, hogy tulajdonképpen a szeretete, szerelme tárgyát azért vetíti ki legalább tíz évvel idősebb középkorú férfiakra, mert anno kamionsőför apját jóformán egy hónapban kétszer ha láthatta, azt is csupán szerencsés esetekben.
Most viszont itt volt egy küszöbön álló, sorsfordító döntés előtt, ahonnét már nem lenne szerencsés gyak úgy könnyűszerrel megfutamodni. Mégis mit gondolnának a vendégek, no meg a násznép?! Mégis szíve hevesen kezdett dorombolni, és verni, amikor arra a rejtélyes találkozásra gondolt a gimnáziumban...
Vajon mit érezne, vagy mondana most neki Kálmán, ha újból felbukkanna a nagybetűs életében? Elsősorban természetesen gratulálna neki, amiért hihetetlenül sugárzó mennyasszony, ugyanakkor valósággal megszakadna a szíve arra a baklövéses gondolatra, hogy miért nem ő vette feleségül szíve hölgyét, akihez számtalan verset írt?!
- Vajon miért nem mondta meg, hogy mit érez irántam? - fúrta agya fogaskerekei közé a morfondírozásra sarkalló, töprengő gondolatokat. - Nem semmiképp! Ez így nem lesz jó! Ez hamis! - szögezte le tükörképével beszélgetve. - Muszáj megtudnom, hogy Kálmán miért nem jött el az esküvőmre még akkor is ha megnyílik ez az elátkozott föld alattam!
Időközben bejött az örömanyuka, aki szó szerint nem győzte fátyolos szemeiből felitatni a méretesre sikeredett krokodilkönnyeket:
- Készen vagy kislányom? - mérte végig pontos részletességgel, sugárzó imádattal lányát, akinek ma van a nagy napja. Végre valahára férjes asszony lesz, és nem csak egy olyan jöttment átutazó vendég, akit szájukra vehetnek bármikor a kíváncsi, pletykafészek szomszédok.
- Anyu! Döntöttem! - vett egy mély lélegzetet, mert úgy érezte a finom selyem, és szaténanyag valósággal megfojtja, agyon nyomja.
- Igen kicsim! Én is legalább ugyanilyen ideges és frusztrált voltam, mint most te! - kezdett bőséges, terjengős magyarázatba az anya, de ő megállította.
- Anyu! Légyszíves! - komoly, bölcs hangja, mint az ostorcsattogás rögtön észhez térítette kissé szeleburdisodó anyját. - Azt hiszem lefújom az esküvőt! Muszáj valamit kiderítenem, amit ha nem teszek meg egy egész életre bánni fogom! - méltóságteljesen felállt ülő helyzetéből, és most ténylegesen úgy festett, akár egy európai uralkodóház ifjú, ám tapasztalt tagja. - Csak azt tudnám, hogy kinek kell ilyen esetben szólni?
- De hát... édes lányom... miért... hogy... felfogtad te egyáltalán, hogy mit beszélsz...?! - hüledezett meghökkent meglepetésében a nyugdíjaskorú asszony. - Tönkreteszed a további életedet is, ha megint makacskodsz, mint az apád!
- Őszintén sajnálom anya, de a szívemre fogok hallgatni! - azzal kiviharzott a szobából egyenesen a vőlegényhez ment, aki most köpni-nyelni nem tudott, és csupán a szokásos bugyuta kérdést volt képes feltenni barátnőjének: - Nem hoz balszerencsét, ha meglátom a mennyasszonyt!
- Tibor! Ne haragudj, de sajnos beszélnem kell veled! - valósággal húzta-vonta magával a belső szobák egyikébe, hogy kicsit maguk közt legyenek.
- Történt valami baj drágám! Csak nem lett rosszul valaki?! - kérdezte aggodalmas, hófehérre vált képpel.
- Nem dehogy! - kézbefogta enyhén érdes kezét. - Elhatároztam, hogy akármi lesz, de a szívemre fogok hallgatni!
- Ezért is szerettem beléd!
- Légyszíves most ne beszélj, mert elfelejtem a mondandómat! - parancsolt rá izgatott siettséggel.
- Pardon! - szabadkozott a férfi.
- Figyelj! Fantasztikus, nagyszerű ember vagy, de most muszáj megtennem valamit! Elsősorban magam miatt! Megérted ezt?! - segítséget kérőn nézett rá, mint egy rémült, eltévedt kis állatka.
- Teljes mértékben! Akkor ezek szerint esküvő lefújva?! - nézett kérdőn.
- N haragudj, de most el kell innen mennem! Addig megkérhetnélek, hogy tarts helyettem is a frontot?
- Számíthatsz rám! Menj és keresd meg azt amire igazán vágysz!
- Nagyszerű barát vagy és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is megtalálod az igazit! - kissé groteszk, kiábrándító volt ez az utolsó mondat, lévén most bontották fel az esküvőjüket.
A gyönyörűséges ara valósággal kiszáguldott a házasságkötő teremből a násznép, és a népes sereglet legnagyobb megdöbbenésére. Gyorsan összesúgtak a gyanakvó, álszent rokonok egymás között, hogy vajon mi is történhetett?
Az ara azonnal autóba pattant, és különösen most azt sem zavarta, hogy álomszép mennyasszonyi ruhája összegyűrődött, és néhol elszakadt, hiszen több méternyi selymet kellett bepaszíroznia maga mellé. Valósággal repesztett. Megsérte minden főbenjáró közlekedési szabályt, amit valaha is kitaláltak azért, hogy biztonságosabbá tegyék a közúti közlekedést. Több piros-sárga lámpán is kényszerűségből áthajtott. Csoda, hogy egyetlen rendőr sem volt a közelben.
Még szerencse, hogy emlékezett arra a lakáscímre, ahová néhány barátja az érettségi bankett utáni bohém-görbe éjszakán visszafuvarozta azt a jópofa, csupaszív srácot, aki bele volt zúgva. Most sem kellett sokáig keresgélnie, és önmagában hálát adott a magas égnek, hogy - reményei szerint a srác sem költözött el innét. A kaputelefon rozsdásodásnak indult ócska matuzsálemként recsegett-ropogott, amikor megnyomva a gombot beleszólt, és legnagyobb szerencséjére fel is engedték.
Annyira hevesen dobogott a szíve, hogy úgy érezte menten kiugrik a helyéből. Végre talán a sors adni fog egy második lehetőséget, amitől - anno -, úgy érezhette átmenetileg megfosztotta. Háromszor csöngetett biztos, ami biztos alapon.
Mikor kinyílt a mahagóniszínű bejárati ajtó nem hitt a szemének. Ugyanaz a srác volt, aki annak idején. Ugyanaz az csupaszív, imádnivaló, enyhén pufók arc, és benne a kíváncsian kutató zöldesbarna szemek, melyek sosem féltek kimutatni az érzéseiket, és ha kellett vádoltak, ítélkeztek, vagy éppen a meghatottság miatt sírtak.
- Tessék! Jó napot! Parancsol? - kérdezte félig kicsit hóbortosan, mert látszott, hogy próbálja fejben kitalálni vajon ki lehet a rejtélyes, gyönyörű nő ráadásul mennyasszonyi ruhában?
- Hékás! Hát nem ismersz meg? Tudod a gimiben halálosan belém voltál zúgva? - panaszkodott vicces dorgálással.
- Kitti? Tényleg te vagy az?! - sokáig pislogni tudott, mint aki nem képes hinni a szemének.
- Igen! Annyira hiányoztál! - váratlanul a megilletődött férfi nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta felszabadult boldogságában.
- De hát... úgy látom, hogy neked esküvőn kellene lenned... vagy nem?! - kérdezett rá nyíltan.
- Igen, igen! Nagyon is jól látod drágám, de megbeszéltük a vőlegényemmel, hogy egyelőre a szertartást hanyagoljuk!
- Oh! Igazán sajnálom, és ha segíthetek bármiben...
- Az igazság az, hogy segíthetsz édesem! Azért állok itt előtted, mert tudni akarom, hogy a gimnáziumban az érzéseid őszinték voltak-e, vagy te is csak egy bájgúnár voltál, aki szédítette a csajokat?! - csípőre tette a kezét kissé ellenségesen.
- Tudtommal az érzéseim mindig is őszinték voltak! Nagyon szerettelek! Tulajdonképp még most is rengetegszer gondolok rád! - valotta meg megilletődötten, megszeppenten.
- Ezt akartam hallani! Tudod az esküvőmön kellett rájönnöm arra, hogy én is érzek valamit irántad, és most is, hogy láthatlak hevesen kezd dobogni a szívem, és lelkem mélyén érezem azt, hogy megtaláltam a tökéletes lelki társamat! Ha elfogadsz szívesen szeretnék együttélni veled! - talán életében nem volt ennyire zaklatott, feszült, és frusztráltan ideges, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
- Ez nagyon jól hangzik drága Kitti! - mosolyodott el furcsa, különleges mosolyával.
Kitti zokszó nélkül a nyakába ugrott mennyasszonyi ruhástól, és valóban érezte minden porcikájában, hogy megtalálta, amit mindennél jobban keresett egész felépített életében!