EMBEREK VOLNÁNK!

Kedves, közvetlen arabszármazású házaspár állt az ajtóban. Kopogtattak. A férfi kissé gyanúsan, bizalmatlanul kukucskált ki az aprócska lyukon.
- Jó reggelt! Tessék! - kérdezte kedvesen. - Segíthetek? - Harminc év körüli, enyhén borostás, kissé másnaposan kinézű férfi nyitott ajtót.
A házaspárban a szemüveges férfi beszélte inkább a magyart, míg engedelmes, és mindenben szófogadó fejét fátyollal eltakaró felesége a férje mögött inkább összezsugodorott, megpróbált észrevétlen maradni.
- Jó napot kévánok! - köszönt törve beszédét. - A gyermekeimet segítene iskolába? - kérdezte kissé küszködve, bírkózva a nyelvvel. Látszott rajta, hogy nagy lélekjelenlétébe kerül segítséget, vagy szívességet kérni hiszen nemrég költöztek a szemközti lakásba, és jóformán még nem ismernek senkit.
- Óh! - lepődött meg a pizsamát, és köntöst viselő férfi. - Hát persze! Most mindjárt, vagy fél órán belül? - kérdezett vissza, ám az arab férfi arckifejezéséből azonnal leszűrte, hogy készülhetnek valahova, különben miért kérte volna meg éppen most, hogy vigye el a gyerekeit az iskolába. Mivel választ nem kapott, csupán kérdő tekinteteket ezért amilyen gyorsan csak tudott felvette kopott farmerét, magára kapott egy meleg pullóvert, és kabátot, mert kissé hűvösre fordult az idő, majd gondosan bezárta a bejárati ajtaját. A házaspár addig türelmesen ajtaja előtt várakozott, de előzőleg beszóltak gyermekeiknek arab nyelven, hogy igyekezzenek, mert egy kedves szomszéd bácsi fogja őket ma iskolába vinni.
A férfi mire nagyjából felöltözködött, és elkészült a két gyerkőc is készen állt patyolattisztán, pedáns rendezettséggel, és iskolatáskákkal felszerelkezve, hogy iskolába menjenek. A nagylány lehetett olyan tizenkét éves gyönyörű, vállig érő, sötét barna hajzuhataggal, melyre szintén fátyolt borított, akárcsak az anyja, míg a kisfiú hat-hét éves forma kisnövésű gyerek volt, aki úgy szorította tiszteletreméltó nővére kezeit, hogy azok azonnal kifehéredtek.
Az arab családfő komolyan, szigorúan hajolt le gyermekeihez, és arab nyelven azt mondhatta, hogy legyenek jók, és viselkedjenek rendesen, mert az idősebbik lány hevesen bólogatott, majd megpuszilta apját, míg a kisfiú szomorúan előbb anyjára, később apjára nézett, és úgy festett kis híja és sírva fog fakadni, de a gondoskodó feleség lehajolt hozzá, és gyöngéden magához ölelte, és igyekezett bátorítani, amíg az arab családfő tekintetén nem látta, hogy nekik is ideje indulni, mert még sehol sem késtek!
A szülők gyorsan lifttel mentek le sietve, míg a nagyobbik lány szorosan kézenfogta kisöccsét, és kínzó honvággyal, és elveszettséggel néztek siető szüleik után, majd némán, szótlanul a félszeg, és feszélyezett férfire meredtek mindketten kicsit vádlón, hogy most vele kell utazniuk az iskolába, és nem imádott szüleikkel.
- Szervusztok gyerekek! - köszönt a férfi kedvesen. Igyekezett közvetlen, partneri hangot megütni. - Az én nevem E-mil! - próbálta tagolni, hátha megértik.
A nagyobbik lány bólintott, mintegy jelezve, hogy tudomásul vették a nevét, és amint a férfi megindult a lift irányába szótlanul mindketten követték.
- ...És egyébként hogy vagytok? Milyen tantárgyakat szerettek? Vannak barátaitok? - kérdezte közvetlen természetességgel, mert azt szerette volna, hogy a gyerekek bízzanak benne.
- Szeretek zenét! - felelte a nagylány, aki értette a nyelvet.
- Hát ez nagyszerű! - lelkendezett a férfi. - Mik a kedvenceid? - érdeklődött tovább.
A nagylány kérdőn, furcsán, értetlenül nézett rá, majd két kezét a magasba emelte, mintha hegedűvel egyensúlyozna, amiből Emil azonnal rájött, hogy komolyzenéről lehet szó.
- Á! Megvan! Schubert, Chopin, Beethowen?
A lány hevesen bólogatott. Emil máris kifújta a kissé terhessé váló levegőt, és kicsit gratulált is magának gondolatban, hogy lám csak, mégiscsak sikerült megérteniük egymást.
Zebrához érkeztek, ahol elviekben öt kilométer a megengedett sebességhatár, mégis a legtöbb idegbeteg, vagy épp agresszív autós úgy száguldott át az átkelő övezeten, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Vigyázzunk ezekre az autókra gyerekek! Fogjuk meg egymás kezét. - a nagy lány kezét azonnal megfogta, míg az az öccse kis mancsait szórította. Nem ártott így is igyekezniük, hiszen majdnem minden ötödik percben jött egy újabb autó. Nagy lett az átmenő forgalom. Végül szerencsésen átértek.
- Tanuljátok meg srácok, hogy az átkelésnél, és zebránál mindig nagyon körültekintően, és óvatosan kell cselekedni, mert nagyon veszélyes hely! Tényleg? Jut eszembe! - kapott a fejéhez, mint aki útközben elfelejtett valamit: - Hova is jártok iskolába? Iskola? Tudjátok, ahova most megyünk! - Fejére mutatott, és próbálta megértetni magát. Most is a kislány sietett segítségére:
- Iszkola! Most megyünk! - öccse kezét egy pillanatra sem engedte el, és úgy megindult, mintha puskából lőtték volna ki. Emil szorosan mellettük haladt.
Így is metrózniuk kellett, mert mint kiderült a jónevű, elismert iskola a belvárosban volt közel az Andrássy úthoz, ahol Emil nem volt annyira ismerős. Pedig tősgyökerese fővárosi lévén megtanulhatott volna már tájékozódni.
Az utazás ötven kerek percet vett igénybe, és Emil sokszor úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig is eltart, hiszen miközben utaztak nem győzte szóval tartani a két fantasztikus gyereket. Egyszerre igyekezett vigasztalni a kisfiút, és bátorítani a nagylányt, miközben kissé szomorkás, és hányatott gyerekkoráról, és saját iskolai kalandjairól mesélt nekik.
Végül megérkeztek az iskola kicsit barokkos, szeszesszió stílusjegyeit magán viselő épületéhez, ami egyszerre volt imponázs, fenséges, és ugyanakkor nyomasztó. Néhány vegyes társaságú diáktársaság még így is posztolt a vaskos tölgyfaajtó előtt, mintha még nem döntötték volna el, hogy aznap bemennek-e órára, vagy épp bliccelnek kedvükre?
- Hát megérkeztünk gyerekek! Ugye mondtam, hogy secc perc alatt megy ez, csak akarni kell! Szeretnétek, hogy bekísérjelek benneteket? - kérdezte kissé kifulladva a rohanós menettől.
A két gyerek tétován bámult rá, végül mindketten bólogattak. Így Emil kézenfogta őket és előbb a kisfiút vezette be az osztályterembe a legtöbb alsótagozatos kis lurkó közé, később pedig a nagyobbik lányt.
Azonban történt egy kirívó furcsaság a nagyobbik lánnyal kapcsolatban. Mivel fején ugyancsak hasonló mintás jellegű kendőt viselt, akárcsak anyukája ezért a legtöbb gyerek előbb grimasszerű fintort, majd kicsit később gúnyolódó vicceket kezdett egymás között róla súgdosni a többi osztálytársnak, míg végül egyre többen nevettek már jóízűen hahotázva a nagy lányon, akin meglátszott, hogy a végtelenségig elkeserítette és szomorúvá tette ez az eset.
Emilt sem kellett félteni, hiszen szomorú gyerekkora telis-tele volt kisebb-nagyobb megalázó gonoszkodással, és verekedésekkel, és csetepatékkal. Óvatosan félrehívta a nagylányt és bár tudta, hogy nem biztos hogy érteni fogja, de megpróbált önbizalmat adni neki:
- Sose engedd meg, hogy elvegyék a jókedvedet, és a személyiségedet! Legyél határozott, bátor, magabiztos, még akkor is, ha úgy néz ki bedarál az élet! - elővett egy zsebkendőt és kedvesen a nagylánynak adta, hogy törölje ki a szeméből a felgyülemlett könnycseppet, majd a többi diákhoz fordult:
- Hölgyeim és Uraim! Egy kis figyelmet szeretnék kérni! Nagyon csúnya, és igazságtalan dolgot műveltetek ezzel a lánnyal! Ő nem tehet se arról, ami a világban folyik, se egyéb ostoba konfliktusokról, melyeket mások létrehoztak! Próbál beilleszkedni, és biztos vagyok benne, hogy ő is szeretne őszinte, és igaz barátokat szerezni! Úgyhogy szépen megkérem a társaságot, hogy sürgősen fejezzétek be a viccelődéseket, ugratásokat, hecceléseket, mert el sem tudjátok képzelni, hogy ez milyen rosszul esik annak, aki ki lett közösítve! - szavait dermedt, néma, töprengő csend fogadta.
Időközben bejött egy fiatalos, szemüveges tanárnő, aki már az ajtóból érthetően, és tisztán hallotta Emil beszédét, és magában helyeselt azért, hogy maradtak még emberséges emberek is a világon.
- Oh! Bocsánat kedves tanárnő! Nem akartam megzavarni az óráját! Csak a két gyereket kísértem el! - szabadkozott Emil, majd kissé fenyegetően a diáktársaságra meredt:
- Ne felejtsétek el, hogy emberek volnánk! - azzal elbúcsúzott a nagylánytól, aki a hátsó padot foglalta el, és már kipakolta tankönyveit.