ADDIG VAJON MI?


De addig vajon még mennyi elfutó,
szent pillanat kell, hogy benézen az ablakon?
De addig mennyi vert-szárnyú,
szánalmas ígéretre van szükség,
hogy elhidd végre hasztalan volt
minden próbálkozásod?

De addig ki vezet át szívében
megőrizve halhatatlan szerelmek lángjait?
De addig még mennyi pezselt,
ember-áldozatú járvány
marja polip-csápjait mibelénk?!
De addig mennyi testté lett
hiányból kellnek ki újabb krokodil tojások?

S vajon mennyi Mindenséggé-nem lett ölelés,
falakról szándékosan visszapattant
nevetés kellhet hozzá,
hogy bizalmas cinkosokként
két ember egymás szemébe
mondva megvallhassa az Egy-Igazat?!

Már mennyi összegyűrt takaró,
gubanc-lepedő kell
egy-egy légyott betetőzéséhez?
Mennyi őszintén elmotyogott bókolás,
romantikus szerenád?
Mennyi másodpercekben
is lemérhető szívpercenés?
Hány szándékosan igen-nem, talán, vagy soha?
Hány azért is vagy csak talán?
És mennyi, mennyi hiába elsuttogott,
semmitmondó áldozat-szó,
torkokat gombócokként feszélyező szálka,
mely mindig hiábavaló?!

És mennyi Apokrif-tett görbe tükrök mélyén?
Vagy már mennyi kicsinyesen megvívott,
majd elvesztett háború?
Hány Hétfő? Hány hajnali negyed öt
és vajon még mennyi szándékosan
zárt ajtó szólítások után?
Mennyi megfogadott kivándorlás,
útravágyás, hontalan honvágy?!
- Még meddig kell eltűrni
a Lét mindennapi próbatételeit,
ha neve-nincs vagy holló-kár?

Mikor lehet vajon egységes kompromisszum
a fejlődés, gyarapodás jegyében?
S mikortól jöhet újra divatba megint
a bonbon és a virágcsokor?
Inkviziciós káromkodások helyett
mikor születhetnek új nyelvi ujjgyakorlatok
melyek nem rombolják szükségképpen a stílust?
Miért tiporjuk, gázoljuk egyszál magunk
s miért nem párban a sorsfordító éveket?!
- Megvénülünk csendesedve magunkban,
mert lehet s valamiről szükségképp mindig lemondunk!