A LEGOLCSÓBB ÁRUCIKK

Pusztán hagyott, sejtelmes megannyi tabut-döntögető V.I.P.-partiasított, diszkógömbös, mocsár-fertő, melyen haszontetsző kés-éjszaka is sírva rimánkodva hatol végig; sártengerré dagadt, kiszámítható flegma-arcok közönyében már mindenki csupán rab: Senki sem lehet szabad! Kollagén s botoszk- inekcióktól, mint elátkozott, felpüffedt viaszbabák csücsörítő kanári-pacsirták baháns kompániája követel luxust, elismerést, újabb kikezdhetetlen kiváltságokat felsőbb elit-hatalmaktól!

Meghasonlott, magányos hasonmások mímelik a jóízlést s tömeg-bunkósított árucikk-kultúrát! Néhány könnyedén éjszakák árnyán ottfelejtett egyéjszakás kaland s kész az álca-Mindenség egésze! Gőgicsélő kisdedek sírása visszhangzik sikátori mélységekből, amit alig hallhat valaki is! Csontok ős-történeteként, ha sikerül is még összeilleszteni elátkozott múlt egy-egy fontos darabját; tudni illenék felismerni s átérezni mely dolgok fognak elhalódni!

Hátralévő holnapok sívár bizonytalanságába hamar belefulladhat ki árral szemben is méltón kapálózik! Az éber álom kíváncsi-kínzó kérdéseit valahogy mindig önmagukban kellene megkeresni! Sütkérező aranyalma-bikinis bőrökön csillogó igazgyöngyet teremt permetező víz! – Valaki vagy Valami még mindig sebesen sújthat le – akár a kiszámított bosszúvágy -, vérmolekulák nyüzsgő lét-biológiája feltörő-tébolyító állati ordítással üzen s már nem lehet tudni kiszáradt csont-hulladékok szánalmas törmelékein vajon ki lehetett az Ember s ki vergődő Áldozat?!

                                                  ÁLLÁSTALANUL

Amint azonnal lecsapott az állásajánlatra úgy érezte magát, mint egy dögkeselyű, akinek csupán rágós, kidobott mócsingos koncok, olcsó húscafatok maradtak, amiken legalább még elrágódhat…

Gábornál ez volt a lehető legbiztosabb jele a félszeg önbizalomhiánynak.

- Fiam! Állást úgy kell keresni, hogy ebben a világban mindent el kell vállalni! Aztán az már mindegy, hogy szereted is, amit csinálsz! Érted?! – mondogatta neki mindig jószándékú nagymamája. – A munkáltatók érezzék azt, hogy pótolhatatlan lehetőségek szalasztanak el azzal, ha nem vesznek fel!

Mégsem ebben a szellemben készülődött az állásinterjúra; szövetnadrág lehetőleg fekete, hozzá fehér ing, disztingvált nyakkendő, mely a rengeteg mosástól kissé már meg is kopott! Mégis a jólápoltság egyetemes benyomását keltette, ha valaki figyelmesen ránézett. Már nem merte elkövetni azt a könnyelműen is tétovaságnak minősülő hibát, mint pályája kezdetén; hogy t.i. mint egy roppant udvarias, és túlzottan szerénykedő vendég görnyedt tehát önmaga előtt is meghunyászkodó háttal nyitott be a felvételiztető irodák ismeretlen helységeibe. Most valami titokzatos nem evilági erőktől vezérelve úgy érezte saját magát, mint aki abszolúte biztosra ment.

- Mi egy kicsivel karizmatikusabb személyiséget keresünk! Őszintén sajnáljuk, de nem magára esett a választásunk! – érezte az adott meghallgatás végét, melyet a köznyelv valami miatt castingnak nevez már egy jó ideje, hogy a szobában szinte senki nem lehetett eléggé őszinte, gerinces a másikkal ahhoz, hogy nyíltan közölhesse szánalmasnak tűnő észrevételeit.

- Értem, és köszönöm a segítséget! – hangja a már jól megszokott automatizált rutint követte; érzelmek, és dühkitörések nélkül – hiszen egy kis idő után ő is rájött arra, hogy a hasznotalan könnyek potyogtatásának nincs és a közeljövőben sem lehetséges tartós értelme!

Most pedig itt áll kilenc évvel megkeseredettebben és legalább annyira lapító tapasztalattal; mintha szándékosan meghátrált volna az időből! Ezt a mondatot azonban már nem mondhatják el neki!

Gábor a magára erőltetett, kényszerű határozott karakánság erejével nyitott be a tágas, kívülről hatalmas üvegpalotának tűnő irodaépület lengő forgóajtóján; ahova rendszerint csupa öltönynadrágos, és irodai, manikűrözött titkárnőcske járt, nem pedig egy olyan gátlásos, és az egész világot halálbiztos sakkjátszámnak felfogó emberke, mint főszereplőnk! Az előcsarnokban egy dromedár, legalább százharminckilós, rövidujjú inge alatt is látványosan kidomborodó, kilónyi rakat-izmot viselő biztonsági őr állította meg:

- Segíthetek uram?! – hangja egyszerre volt mély, dörmögő, ugyanakkor készséges, bár Gábor félelmeiben most csupán annyit érzékelhetett, hogy lám itt van egy megtermett hústorony, akit kivételesen felruháztak a gondolkodás képességével.

Mindenütt szobanövények, és mesterségesen növekedésnek induló pálmafák hirdették, hogy aki ennek a vállalatak az alkalmazásába kerül több, mint valószínű, hogy kellően zsíros bakszámlára számíthat, és kijár számára is a havonkint beiktatható, legalább kéthetes nyaralás! Gábor viszont otthonülő típusok sorába tartozott, akinek tökéletesen elegendő volt, ha meghallhatta a csend hangjait egy szándékosan hangzavarral küszködő világegyetemben, és verseskötettel, vagy könyvvel ,,lazulhatott”!

Ki sem merte nyitni féltve őrzött száját; csupán hebegni, és fokozottan dadogásban tudott csupán megszólalni:

- I-i-igeen! K-k-kérem szé-épen! A fő-nők úrhoz jö-jö-jöttem! – annyira benne feszült az ideg, és a sakkjatszmásként jelentkező, és most már valószínűleg tartósított kétségbeesés, hogyha az ember nem ismerhette volna első ránézésre kapásból azt mondta volna: Ez a fickó nagyon gyanús!

A biztonsági őrnek is feltűnhetett a heves verejtékezés, mely a dílerek, és a kábítószerfutárok nemzetközi ismertetőjelei közé tartozott; szándékos profizmussal, óvatosan a hátába került, és annélkül, hogy a másik bármit is csinálhatott volna szabadon hagyott kezeivel azonnal falhoz állította, és tetőtől-talpig meg is motozta.

- Rendben kedves uram! Most felmehet! – eszébe jutott, hogy meglehet enyhe durvaságot alkalmazott, amikor testi motozásra sort kerített; mormogón, mint aki a szája alatt motyog még hozzátette a megszeppent, és halálra vált fiatalembernek:

- Bocsánat a kellemetlenségekért!

Ahogy végig haladt a stílusosan posztmodernre sikeredett avantgarde-stílusú falak között néhány manüken alkatú, roppant csinos, karcsú hölgyet látott trécselni, akik minden bizonnyal az aktuális legújabb trendi divatokat, és saját nagyon macsóra tupírozott pasijukat tárgyalhatták ki egymás között, hiszen csicsergőn rötyörésztek, és szegény Gábornak fogalma sem lehetett: vajon ő-e alattomosra sikeredett nevetségük egyedüli szenvedő tárgya?

Mehetett volna egy acéllemezekkel beborított, hatalmas tükrös lifttel, ahonnan az ember minden oldalról láthatta magát; most azonban szándékos idegeskedése közepette, mikor kis híján infarktust kapott a biztonsági őr ,,tapizásától” meggondolta magát és inkább a jól bevált lépcsőt válaszotta; bár kétségtelen, hogy így a negyedik emeletre való feljutás egy kicsit több időt vesz igénybe, de legalább nem kell a liftbeni kisebb klausztrofóbiájától tartania.

Most agyában kis híján fel akaródzott robbanni egy kiélesített atombomba; a ,,már minden elveszett” egyetemes érzése! Még mindig nem tudta kellőképpen elsajátítani azt a hatékony módszert, ami segíti megvigasztalni, és egyszersmind megnyugtatni a lelkiismeretét; míg mások esküsztek a jógára, mantrára, vagy a piláteszre – addig Gábor jobbhíján csak elmotyogta mág vagy százszor, hogy saját magának önbizalmat sugározzon: ,,Nem lesz semmi baj! Ne izgulj már!”

Végre a harmadik emeleten volt, már csupán egyetlen meghatározó emelet, és kijelentheti magáról, hogy majdnem bevette – igaz ugyan nem ostrom, és kisebbfajta csaták árán -, majdnem az egész épületet. Kissé szaporábbra vette a lépteit, hogy el ne késsen, de órájára pillantva már így is meghaladta a felkínált pár perces időkeretet.

- A fenébe! Ne akarok már a legelső alkalommal elkésni! Képzelem mit gondolhatnak azok odabent rólam! – mondta ki hangosan, s most az sem zavarta különösebben, ha valaki egyáltalán járkál rajta kívül a folyosók labirintusában.

Egy kellemetlen feladat most megint felbukkanni látszott töprengő elméjében: Hogyan fogok belépni az ajtón? Ha túlzottan szerénykedő, alázkodóra, földig hajolóra veszem a stílust a köznevetség tárgya leszek, és valószínű, hogy ezért a kisebb bakiért sem kapom meg az állást! Viszont, ha temperamentusom magabiztosságomat rőltetem, ami viszont nem is létezik, akkor pedig meglehet, hogy mindenkit elriasztok szándékosan magam körül! – mindent hangosan végig gondolt, hogy valahogy megkönnyíthesse a választás jogát. Végül a megbocsátó őszinteség mellett tört lándzsát és lépett be egy nappali szoba nagyságú irodai helységbe, mely akkora volt, mint egy garzonlakás.

Egy asztalnál öten ültek: egy tekintélyes, idősebb férfiú. Biztosan a főnök személyesen, és hozzá még négy fiatalabbka hölgyemény, akik tüntető szépségük mellett nem biztos, hogy lenyűgöző intelligenciájukkal is tudtak volna legyeskedni! Az utóbbi időben egyre jobban meggyökeresedett benne a bölcs felismerés, hogy a legtöbb meghallgatás egyfajta sajátságos, önmagát alázó pofavizitre hasonlít, mely hivatott eldönteni, hogy az adott munkavállaló egyáltalán jó megjelenésű-e, és az, hogy az értelmi képességei meghaladják az IQ-tesztek skáláit – szinte már másodlagos, nyugodtan elhanyagolható kérdés!

Bár még személyesen csupán csak most találkoztak először Gábornak máris gyanússá vált az, ahogyan ,,egyesek” feltörekvőbbek, vagy ambiciózusabbak méricskélni, méregetni kezdik.

A főnök egy nagyon már-már túlzottan részleteket is taglaló szakmai jellegű életrajzot várt el tőle, a hozzávaló motivációs levéllel; ,,A megnyúlás újabb fokozata!” – gondolta jogosan magában. Elvégre, ha az embert már interjúra várják még mindig nem érthette, hogy mi a fenének kell hozzá ,,gazsuláló levélkét” is mellékelni.

- Tehát akkor! – nyújtózott egy hatalmas kényelmest a megbízott főnök. – Maga Gábor miért szeretne itt dolgozni? – tekintete mintha nem is rokonszenvesen egyenesen őt nézte volna sokkal inkább a hófehér plafont, amire rászállt egy légy, vagy valami idegenebb eredetű, kellemetlen szennyeződés.

A kérdés meglepte, és látszott rajta, hogy titokban az asztal alatt – ahol hellyel kínálták -, aprólékosan, tehát minden ujjpercet egyenként tördelni kezdi a kezét.

,,Na ez már megint egy olyan céltéveszett nap lesz!” – s önmagában máris levonta a megkeseredett tanúságot; miszerint, ezen a napon sem fog álláshoz jutni, hiszen az adott cégnél egyetlen olyan ,,bizalmas ismerőssel” sem rendelkezik, aki néhány jó szót tudna az érdekében szólni a felsőbb emberkéknek tehát ezzel szavatolná, mint valami márkát, vagy használati cikket személyiségét.

Kissé idegesebb lett, mint szokott volt, mert erősebben kezdett liftezni a gyomra, és heves hányingerézet kerítette azonnal hatalmába.

A főnök – bár kétségtelen -, hogy egész túlzottan kifinomult és rátarti megjelenése valósággal már ordított az egoistaságtól, és a túlzásba vitt arrogáns optimistaságtól – egyáltalán nem tesztelni, vagy vizsgáztatni akarta, pusztán csak felmérte az adott illető reakcióit! Gábor most valósággal meggyűlölte az egész létezés, és már azok is ellenségeinek számítottak, akik a szobában figyelmes türelemmel igyekeztek követni, hogy valójában mi is történhet a szobában. Most lett volna csak igazán kedve ennek a sótlan, megjátszott tudálékos ,,nagyalaknak” összetörni hibátlan fogsorát, és széjjel vagdosni valószínűleg méregdrága Armani-öltönyét.

,,Hibáztál” – döntötte el magában tán végleg, és talán a legnagyobb probléma az lehetett, amit ismerősei, és barátai is szüntelen mindig az orra alá dörgöltek, hogy nagyon hamar képes mindenen megsértődni, és magára venni a bagatellnek látszó, pitiánerebb dolgait is.

- Nos?! Még hallgatom kedves… Gábor! – a főnökön már most látszódott, hogy béketűrő embernek ismerik, de a legtöbb emberrel szemben akkor is könnyedén elszakadhat a cérna, és akkor gellert kap a folytatólagos békéről szóló elképzelése.

A számára engedélyezett félóra már így is vagy tíz perccel meghaladta az adott időkeretet, és nem tudta biztosan, hogy odakint a folyosón vajon még hányan várakoznak ugyanerre a meghirdetett állásra!

- Nos, kedves Gábor! Bocsásson meg, de sajnos vissza kell térnem eredeti teendőimhez… úgyhogy, ha megbocsát! – ez felhívás és egyben tapintatos figyelmeztetés is volt arra nézve, hogy száz százalékig biztos, hogy az adott állást nem neki adták oda, és másodlagos kérdés folyamatosan kiújuló pesszimista hozzáállása.

Maga is érezte, hogy feje felett elszaladhatott jócskán az idő, hiszen pályakezdő álláskeresésről már korántsem lehetet beszélni az ő esetében – elvégre már régen elmúlt harminc, de még nem töltötte be a negyvenet! Mégis, melyik a legfelelelőbb korszak, hogy a munkáltató eldönthesse alkalmas a feladatok ellátására az adott munkakörön belül? Egy egyszerű könyvtárosi melóhoz?

A főnök máris visszament a tágas irodájába, és a többi HR-munkatársakra hagyta az újonc ,,kezelését.”

- …Tehát, ha jól látom, akkor… ön a Bölcsészetre járt! Igaz ez?! – egy szemüveges, szemlátomást nagyon modern, és a hófehér blúza stílusa alapján extravagáns ifjú hölgy kezdte vizslatni, ami feltért egy vizsgálóbírói vallatással.

- Igen kérem! Odajártam! – érezte, hogy már csak a dicsőséges visszavonulás lehet egyedül hátra, hiszen minden veszve van!

- Látom itt, hogy írogat is! – emelte rá most kicsit kedvesebben gyönyörű sötétbarna szemeit, mint akit szemlátomást felkeltett az érdeklődése. - …És mit írogat, ha szabad kérdeznem? – levette a szemüvegét, és a szigorú kontyát is kibontotta, hogy csodálatosan selymes, kicsit hullámos csigákban elrendezett vállközépig érő haja is jobban érvényesüljön.

- …Hát ez változó! Versek, novellák, regények és ha be tudnék szerezni egy színdarabírással foglalkozó dramaturgiai kézikönyvet, akkor a színdarabokkal is aktívan kísérletezgetek! – Amint az utolsó kissé felszabadultabbra sikerült mondatot kimondta, már maga is mindent megbánt! ,,Hogy lehetsz ennyire címeres ökör! Te Isten barma?” – mérgelődött magában, miközben gondolkodott. Talán azonnal megbánta ezt a fajta közvetlenséget, hiszen, ha az ember nyíltan kitárulkozik, és felfedi a kártyáit – akkor a legtöbb esetben azonnali visszautasítás a válasz.

Nem mondhatjuk el, hogy sikeresnek ígérkezett ez a találkozó; ha már az adott főnök is inkább az irodájában várta meg a végkifejletet! Most minthogy ha megkönnyebbült volna a ténytől, hogy elmondhat akármit szinte bizalmas, meghitt baráti szinten ennek a földre szállt angyalnak – úgysem fog semmi botrány történni, legfeljebb csak megint elpuskázta a lehetőséget, hogy biztos megélhetése lehessen!

- Akkor köszönjük, hogy befáradt, és majd… értesítjük! – közölte hivatalos hangnemben egy másik megbízott.

Az ifjú hölgy gyönyörű tekintete látszott, hogy elfátyolosodik, hiszen pillanatok kérdése lehetett csupán, hogy azonnal megkedvelje és a szívébe zárja Gábort, aki erről semmit sem tudott.

Kihúzta a széket engedelmesen, mint egy katona; finoman megrogyasztva meghajolt, mintha csak egy pocsék színi előadás omlott volna össze, majd távozott. Már a liftben is tudta akármennyire maga alá gyűrte és kicsit meg is keserítette ez a nap, hogy akármennyire jó lett volna ez a könyvtárosi munkavégzés – ez valahogy még mindig nem az ő világa volt! Akármennyire is duruzsoltak egyes családtagjai a fülébe, hogy egy léhűtő, mert egész nap csak olvas, és írogat – tehát nem végez tisztes fizikai munkát!

Amint a lifttel lement folyamatosan újra fogalmazta magában az egyre elviselhetetlenebb kérdést: Hogyan fog megélni? Hogyan fog rezsit, közüzemi számlákat fizetni? Egyáltalán van-e még értelme a családalapításnak? Mert ugyebár a világ legjobb dolga a gyermekáldás, de hát hogyan tarthatná el, hogyan gondoskodhatna egy kis csöppségről, aki csak azt látja, hogy egyre keservesebben gyomorognak szerettei egy életen keresztül? Ezt most nagyon szívtelennek, és kegyetlennek érezte – de a szilárd valóság alapjaihoz valahogy ez is hozzátartozott.

Pályája legelején – ha ugyan volt egyáltalán ilyen -, hiszen jóformán harminc éves koráig a szüleivel lakott, és csupán alkalmi jellegű, kisebb munkákat vállalt, persze ha akadtak egyáltalán. Most hajszálpontosan megtudta ítélni, mi a fontos, és mi nem! Csupa olyan ismerőse és barátja volt, akik vagy a gimnázium, vagy az egyetem után gyorsan belevetették magukat a családalapítás rohanós hétköznapjaiba, és nem számoltak a gondos tervezéssel, sem a valódi mérlegképes lehetőségekkel; és jóformán megesett, hogy napról-napra éldegéltek.

Gábor mindig is szeretett volna önmaga maradni; nem válni sem beképzelt, mindent jobban tudó, arrogáns szemétládává, aki mindenkit eltapos maga körül, csakhogy számára biztosítva lehessen az érvényesülés egyetlen módja. Megkönnyebbülten ért le a földszinti recepcióra, ahol az imént említett ifjú hölgy már várta:

- Bocsásson meg nekem kedves Gábor… - szabadkozott, és idegesen toporogni kezdett tűsarkú cipellőiben, melyek nagyon hangsúlyosan kiemelték feltűnen hosszú, és kecses lábát. – De… nagy benyomást tett rám, és ha esetleg a közeljövőben majd lenne hozzá kedve itt az elérhetőségem!

Ezt nem várta volna! Szinte el sem tudta képelni, hogy akadhat-e valaki, aki egy ilyen magafajta kissé pocakos, és enyhén molett emberkével akarna kezdeni! Ugyanis a legtöbb manöken-típusú hölgyeménynek sokkalta macsósabb külsejű férfiak jöttek be, és váltak be, mint ideális férfiideál!

Gábor félve, habozova nézett gyönyörű szemeibe, és maga sem vette észre, de rögtön elpirult:

- Ez igazán nagyon kedves! Megtisztel! – ennyit tudott kinyögni.

Gáborra mindig is jellemző volt, hogy a régi baráti kapcsolatait akarta újra felújítani, és mindenáron megtartani, mert úgy hitte – és ezzel tökéletesen megfogalmazta tulajdonképpeni arc poétikáját -, hogy csak azok ismerhetik igazán, akikkel legalább huzamosabb ideig: öt-tíz évig együtt volt, és ismerte a gondolkodásukat! De Gábort nehezen lehetett kiismerni; szándékosan árnyékba húzódó titokzatos személyjéhez csupán azoknak volt hozzáférése, akik nem akartak sem ártani neki, sem pedig szándékosan megszégyeníteni! S akiben már többször is csalódott annak igencsak össze kellett kapnia magát, ha azt akarta, hogy a törékeny bizalom ne törjön végleg össze! Gábor mindig is rendkívül nehezen létesített új barátibb jellegű kapcsolatokat; hiszen ha valami egyszer már elkövette a hibát, hogy összetört a szíve, az még egyszer talán óvatosabb lesz! De most ez a hallatlanul csinos, és rokonszenves ifjú hölgy mintha titokban megrezegtette volna érzékeny húrokon feszülő szívének burkait.

- Akkor remélem, még látjuk egymást! – lábujjhegyre emelkedett, mert egy biztos fejjel mégiscsak alacsonyabb volt, mint ő, és gyengéden megpuszilta. Ilyen sem történik mindennap!

- Oh… - akadt el a lélegzete -, én is remélem! – azzal legszívesebben táncot lejtett volna itt a recepció körül, mert a hölgynek azonnal sikerült visszahódítani romba döntött életkedvét. Kedvesen mosolygott.

Az ifjú hölgy is kedvesen mosolygott. Visszament a hatalmas lifttel, mely leginkább egy üvegkalitkához hasonlított, és a lent maradó hangyákra hasonlító emberek pontosan láthatták az emberi tekintetek őszinte reakcióit; mintha a kristályos üveg egyúttal felfedte volna lényük rejtettebb titkait is!

Röviden és távolságtartón köszönt el a kigyúrt portástól, aki néma fejbiccentéssel szignózta udvariasságát.

Ez a találkozás kicsit elgondolkodtatta azon, hogy talán nem is ártana eddigi összerendezett életét, kiszámított terveit újra átgondolnia, és talán megpróbálkozhatna – akármennyi lélektraumával járjon is -, egy olyan kapcsolattal is talán mely az őszinte barátságon alapul, és melyből egy szép napon talán szerelem sarjadhat…

Amikor kilépett az épületből már az sem zavarta, hogy éppen az orra előtt egy hatalmas tengernagyságú vizestócsába gázolt bele nagy sebességgel egy kamion és az egész öltönyét, és fekete szövegnadrágját koszos, szutykos mosogatólé szerű vízzel terítette be!

,,Egye meg ott a fene! Legalább valaki kedvel! Nem igaz?!” – gondolta.

Kilépett az épületből, és jobb kedve támadt, mint amikor elkezdte a napot!        

CASANOVA

Szombat lévén az egyetlen hétvégi nap volt, amikor az emberek többségének megadatott, hogy lehetőleg mindent megvegyen, amire a hét többi napján valószínűleg úgy is szüksége lehet! Melinda valósággal dühöngött:

- Kellett nekem pont Szombat délelőtt bevásárolnom! Erről is azok a szemétládák tehetnek, akik bezárták Vasárnap az üzleteket!

Egy gyerkőcöt figyelt, akit éppen nagyon fontos mobilhívást lebonyolító anyukája a bevásárlókocsiba tett, és most úgy kukucskált ki a vasrácsokon, mint egy kis elítélt, aki már mióta kuncsorog egy faltka csokiért, és amit a nagyon ,,fontos ember” anyuka egészen biztosan nem fog megvenni számára, mert úgy is fontosabb dolga van!

Gyönyörű stílusos fekete nadrágot, és hozzá farmerkabátot viselt, és bár sokan úgy vélekedtek, hogy ez a viselet túlzottan fiús, és extravagáns a negatív véleményezőket szándékosan figyelmen kívül hagyta: nem hagyhatta, hogy a többség elrontsa a jókedvét. Elvégre mikor volt utoljára randizni? Lássuk csak? Majdnem három éve már, hogy azzal a szemétláda szoknyapecér Tomival szakított, aki ráadásul a saját barátnőjével kezdett ki, és most meg mit hall? Hogy működik a dolog, mert a kedves barátnője bekapta a legyet, és már úton van a soron következő harmadik gyerek! ,,Hát ezt nevezem! – töprengett magában Ez aztán a szaporított gyerekáldás!”

Önmaga még csak tervezgette, hogy mit tudna kezdeni egy alig pár hónapos kis csöppséggel, de miután a volt pasija ilyen könyörtelenül elbánt vele, nagyon hamar meggondolta magát, és elhatározta, hogy végre olyasvalakibe szeretne beleszeretni aki rendes, jófej, és ami a legfontosabb: lehet rá minden körülmények között számítani, és nem hagyja sohasem cserben! Lehet másfél mázsa is őt egyáltalán nem zavarja elvégre a legarrogánsabb bunkókat csupa sportos, és önmagát nézegetőben vélte megtalálni hát akkor miért zavarná őt a kicsit mackósabb, vagy tagbaszakadtabb emberek társasága?

Most is neki lett igaza; a nagy tömegben egy félénk, és nagyon megszeppent hústorony lépkedett át szokatlanul kifinomult udvariassággal a tömegen; az ember meg nem mondta volna, hogy majdnem két méteres magasságához ennyire jól passzol kiegyensúlyozottan ez a kisebbfajta – csupán a nyári időszakban -, szemet szúró súlyfelesleg. Ugyan már! Kit érdekel!

A mozi előtt lett a találka megbeszélve és a félszeg fiatalemberen már most látszott, hogy csatakosan párolog belőle a kissé kellemetlen verejték, és homloka feltűnően gyöngyözik; ekkor szokták lekapcsolni a feltűnően szokatlan viselkedésű embereket a reptéren, mert az a meggyőződésük a biztonsági személyzet tagjainak, hogy legalább is kábítószert szállítanak a gyomrukban, vagy dílerek!

Melinda még csak huszonkilenc éves volt, de többségben kissé nagyvilágiasan gondolkodó barátnőivel ellentétben határozott, és nagyon pontos elképzelései voltak az életről! Ahogy kezdett a harminc felé kacsintgatni szívesebben állapodott volna meg, és szült volna legalább két kis gyerkőcöt, hogy titkos megállapodott alkut tudjon kötni az anyasággal!

Még régen nem izgatták a társasági események; a mindenütt szándékosan, csak a jó ,,balhé” kedvéért ott lenni! Pedig, amikor a kolleganői arra kérték, hogy csaphatnának egyszer-egyszer egy csajos ,,összeröffenést” ő udvariasan mindenfajta ködösítő diplomáciába kezdett, hogy: ti. nem ér rá, mert éppen bent hagyta a mosógépben az aznapi ruhaadagot, és most feltétlenül ki kell mosnia, hogy holnap fitt és stramm állapot benyomását kelthesse stb.

Persze senki nem hitt neki; és mindenkinek a meggyőződésévé lett, hogy Melinda az elnyerhető boldogságban is túlzottan önző, és magának való maradt ezért nem tudott magának kifogni egy szalonképes pasit!

Mégis ez a mostani kisebbfajta találka, melyet randinak igazán nem lehetett nevezni, hiszen ahhoz – legalább is -, gyertyafény, és romantikus holdtölte dukál, valami csendes, szinte lakatlan öbölben, ahol csak ketten lehetnek, és ahol legféltettebb titkaikról is önként és szabadon beszélhetnek kitárulkozva, hiszen a kutya nem hallgatja ki őket!

Most ahogy belépett ebbe a gyerekek-szülők által nyüzsgő hangyabolyként duruzsoló, és zsivalygó szupermarketbe és megpillantott végre elképzelt álmai férfiát – bár ezt később sem tagadta a fényképek alapján -, vegyes szkeptikusság kerítette hatalmába. Ez lenne az a nagyon jóképű, felettébb stílusosan macsó pasas, akiért majd megdöglenek a nők, és aki egyetlen pillantásátért is bátran, önmagát adakozón olvadozásba kezd a gyengébbik nem?! Nem lehetett kijelenteni, hogy csupán egyszerűen kiábrándult, inkább valami szociális kíváncsiság kerítette azonnal hatalmába, hogy minél többet kideríthessen a másik érzékeny, és bizonyára fogékony lelkiismeretéből; előbb szándékosan megakarta ismerni belső lelki kút-mélységeit bejárva, és semmit sem szeretett volna a véletlenre bízni.

- Szia, Tóni! – üdvözölte kedvesen, és arra készült, hogy kezét kinyújtva kezet fogjon a megilletődött, és hebegni készülő sráccal.

- Igazán örvendek a találkozásnak! – óvatosan, mintha egy roppant törékeny porcelánvázát tartogatott volna ormótlanul szőrösre sikeredett kezei között megcsókolta gyengéden a kezet.

Melinda nem is tagadta később sem, hogy egyszerre az összes eddig dédelgetett nőies érzése hirtelen ébred fel benne, mint amikor egy fortyogó tűzhányó hirtelen kitör. Nagyon elpirulhatott, bár most ez sem zavarta, és kedvesen mosolygott ellenállhatatlanul.

Melinda mindig is kedvelte a borokat, és a különleges külföldi nedűket a spanyol Sangria volt az egyik kedvence; most azonban látván a másik tétova tutyimutyiskodását megmaradt az egyszerű, lealacsonyító üdítőknél.

- Foglaljunk magunknak helyet! – tett azonnal ajánlatot. – Ott jó is lesz! – mutatott közvetlenül a játszóház melletti, alig látogatott, kissé elhagyatottság jeleit mutató kis bokszszerű székekre, melyeket mintha szándékosan egy falmélyedésben helyeztek volna el.

- Oh! Hát persze! Parancsolsz esetleg egy kávét, vagy üdítőt? – kérdezte szabadkozva a másik.

Hogy meggátolt zavarán az ifjú hölgy úrrá lehessen kedvesen megszorította Tóni átizzadt tenyerét, és mélyen a szemeibe nézett:

- Kérnék szépen egy üdítőt! Magadnak, ami tetszik! – azzal eleresztette.

Igyekezett minden tőle telhető dolgokat elkövetni, hogy a lehető legjobb benyomást tehesse a másikra, akivel most először volt alkalma találkozni. Már számtalan – főként email-en keresztül történt kisebb levélben vallották meg egymásnak legféltettebb titkaikat, mégis több, mint kilenc hónapba került mindkettejük zaklatott életvitelébe ezt a kisebbfajta találkozót összeegyeztetni. Előként a hölgy tette meg a lépést, miután megunta a hiábavaló várakozást; barátnői többször is igyekeztek figyelmeztetni, és praktikus női tanácsokkal ellátni, miszerint: Ha egy pasi záros határidőn belül nem jelentkeik, mondjuk – legyünk csak nagyvonalúak -, két héten belül, akkor az illető vagy nős, vagy meleg! Ez ennyire egyszerű! Viszont az már kifejezetten gyanús, ha egy pasi, még aznap, ahogy csöngött a telefon máris visszahívja és mindent tudni akar róla, mert akkor nagy valószínűséggel az illető elmebeteg, vagy nem százas!

Melindának ellenétben a nagy többséggel mindig imponált, hogy egy hapsi tisztes távolságból se nem egy hét után, vagy két hét múlva, de arányosan öt-hat nap elteltével jelentkezett; most viszont mégsem ez volt a helyezett, hanem az, hogy Melinda tette meg az első kezdeményező lépést:

- Szia, mizújs? Hogy s mint vagy éppen? – indított egyszerű, oldó kérdésekkel ahogy a pszichológiai szemináriumokon tanulta.

- Üdvözlöm, drága Melinda! Hát hogy van? Hogy érzi magát ezen a kissé borongós napon? – már eltelt kilenc teljeskörű hónap, és mindig nem tudott leszokni arról, hogy magázódjék.

- Nem megbeszéltük, hogy tegezhetsz kishaver?! Ha magázol úgy érzem magam, mint aki szándékosan öregedett egyből ötven évet!

- Jaj! Kérem… azaz kérlek, bocsáss meg, csak tudod… nekem is nagyon új ez az egész helyzet és most kísérletezgetem, és próbálatom az élet fonákjait!

- Semmi baj drága! De legközelebb erre kérlek, ügyelj jó?!

- Hát persze kedves Melinda! – állandó jellegű bocsánatkérése – míg másoknál a gyengeség és hitvány alamusziság kikezdhetetlen jele volt, mint egy letörölhetetlen skarlát-bélyeg – addig a hölgy ezt is a rokonszenves jópontok táborába sorolta.

Melindát is mindig az intelligencia vonzotta. Tóni pedig az intelligencia és a kifinomult úriemberes gavallérság valami olyan, egészen egyedi kombinációjával rendelkezett, ami főként a mostani XXI. században csak igen-igen kevés ember rendelkezik. Agyon gondolkodás és kölcsönös bonyolítás jellemezte sok esetben szóvirágokba szedett nagyon romantikus bókolási kísérleteit.

Tóni olyan gyorsan szaladt az üdítőket ársúsító pulttól egészen vissza a másik kisebb bokszszerű falig – ahol eredetileg helyet foglaltak maguknak, mint az a gyerek, akiben annyira megbíztak, hogy önállóan hagyták cselekedni, mert tudták azt, hogy nem veri át a szüleit. Bájos mosollyal nyugtázta e figyelmességét. Most lenyűgözve hallgatta a férfi anekdotás kedvű, szinte hihetetlen történeteit megélt, sebezhető gyerekkoráról, és azokról a kisebb, bagatellnek tűnő sérelmekről, melyeket valakik kiterveltek ellene, és ami rendszerint nagyon rosszul veréssel, árulással végződött rendszerint. Végül három óra elteltével önként ment oda a másik pulthoz, ahol már alkoholos italokat is lehetett kapni, és kért magának egy boros kólát – csak az íze miatt, és hogy feltétlenül meg ne árthasson még józan gondolkodásának!

Elnézte most ezt a gyerekesen naiv, mégis felnőtt férfit, és hirtelen döbbent rá a felismerés, hogy az összes átélt passiójával, szánalmasnak kikiáltott golgota-járásával együtt köze van máris ehhez a kivételes emberhez; hiszen máris önként felfedte előtte rejtegetett sebezhetőségét.

Ha pontosan szerette volna fogalmazni, akkor saját maga lelkének máris beismerni, hogy meglátni és megszeretni a pillanatok töredékének tetszett; ahogy kellemesen egymás tekintetében bagalyodtak fokozatosan, és nagyon jól elüldögéltek kezdetben könnyedebb, szinte jelentéktelenebb témákról fecsegtek, és csak alig másfél óra múltán tértek át a komolyabb sorsproblémák taglalására. Amikor kíváncsian közelebb próbált húzódni a gyerekes férfihez, hogy kíváncsi kedvességgel csókot lopjon tőle Tóni úgy érezte magát, mint akinek szándékosan behatolnak a legintimebb zónáiba; a körkörös magány, mint egy áttörhetetlen burok mintha arra kényszerítette volna, hogy a tisztes három lépés távolságot minden körülmények között megtartsa! Melinda csalódottan vette tudomásul, hogy a legelső, első szerelmesek idétlen tétovaságát is tükröző csókra még egy kicsit várnia kell; bár legszívesebben ott helyben leteperte volna izzó forrósággal testében, csak mert nagyon kíváncsi volt rá, hogy akiben ennyi összesűrített érzelem feszül jótékonyan az vajon hogyan cselekedhet az ágyban? Vajon milyen lehet a teljesítménye? Tóni legalább három fejjel magasabb volt, mint ő, és most úgy szeretett volna helyenként bozontos mellkasához dörgölőzni, mint a hazáját megtalált védtelenített állatka – jólesőn érzéssel és felszabadultan.

- Megengedsz valamit drága? – kérdezte visszafojtva saját érzelmeit.

- Csak akkor kedves Melinda, ha nem okozol fájdalmat!

Konkért, mindig gyilkosan őszinte ítéletnek hangzó válasza fölöttébb meglepte; olyan hapsikhoz volt szokva, akiket egyből a hölgy szexuális teljesítménye izgat, és nem kezdenek el értelmetlen módon arról filozofálgatni, hogy a szerelmeskedés majd fájdalmas lesz-e vagy egy köztes, kellemesen megsemmisült állapot!

- Megígérem, hogy nagyon óvatos és nagyon gyöngéd leszek! Jó?! – óvatos megértéssel kicsit közelebb hajolt hozzá, és mintha egyetlen gusztusos és lédús gyümölcsöt szeretne megkóstolni előbb finoman becézgetni kezdte a másik ajkait…

A férfi kissé béna tétovasággal igyekezett nem sokat értetlenkedni, bár néha önmagában nem állhatta meg, hogy ne kuncogja el teljes szívből önmagát, hiszen világ életében csikis volt, és most, hogy az ifjú, roppant csinos hölgy nyelve az ő szájában kíváncsiskodón kutatni kezdett – olyan érzések kerítették hatalmukba, melyekről eddig fogalma sem lehetett. Nem is lehet ezen túlságosan meglepődni; elvégre akinek eddig még nem sok szerencséje és esélye sem lehetett a párkapcsolatok területén az a szakmai tapasztalatról is kicsit megkésve – de lemaradt!

Melinda mindenképpen szeretett volna gyereket, s mert már elmúlt jócskán huszonkilenc biológiai órája vészes türelmetlenséggel kattogni, és jelezni kezdett egyre hevesebben dobbanó szívének, hogyha egészséges újszülöttet szeretne jó lesz záros határidőn belül munkához látnia! Ahogy most végigtekintett a szupermarket folyamatosan nyüzsgő, leginkább zsongító meg kaptárrá jellemző zsúfolt közegén hirtelen anyai honvágy kerítette hatalmába, hogy az első feléjük tévedt babakocsit, vagy kíváncsiskodó kisgyerkőcöt azonnal ne vegye fel a karjaiba, vagy ne csókolja össze-vissza.

Valahogy minden sikertelen kapcsolatát beárnyékolta egy mindenre és mindenkire a délceg daliaként féltékenykedő és rettegőn irigykedő apuka zsarnoki jelenléte, aki bár nagyon ellenezte, hogy a lánya kitegye magát az Átmulatott szalagavatós éjjel bohém orgiáinak, mégis engedett valamicskét a fegyelmező szigorúságából – hála anya közbenjáró figyelmességének -, viszont, amikor hajnali fél háromkor tévedt csak haza egyből fölöttébb kellemetlen letorkolás, és atyai pofon következett. akkor úgy érezte, hogy a testi fenyítés felesleges figyelmeztetésnek minősült, hiszen már akkor benőtt a feje lágya, és egyébként sem csinált volna semmi ostobaságot.

Vagányan, független női egyenjogúságába kapaszkodva, dacosan élt ezentúl, és elkönyvelte magában a megfellebbezhetetlen tudatot, hogy több, mint valószínű, hogy egyedül, és szánalmas magányosságában fog meghalni!

Ekkor találkozott egy randioldalon össze ezzel a félszeg, tudatosan is nagyon udvarias férfival, akiről azt tudta, hogy végre egy olyan pasit, akinek halvány fogalma sem lehet a nemi együttlétről! Kezdetben maga sem tagadta úgy tekintet rá, mint egy olyan nőtlen szerzetesre, aki csak mint átutazó vendég tévedt a világba, és az első kezdeményező lépésekre, már rémülten iszkolt is vissza börtönszagú cellájába, hogy valamelyik rendtársának meggyónhassa parázna bűneit.

Melinda az első ölelésnél érezte, hogy a férfi furcsán, és nagyon ügyetlenül megpróbálja eltalálni végre a szerinte is helyes testtartát és pózt, ahogy főként a romantikus filmekből lehette el, de ez a fajta elvetélt próbálkozása is rendre kudarcra volt ítélve. Valaha eddig soha nem ismerhető kedvesség, és halhatatlan romantika volt benne, ami a XXI. századra egyáltalán nem volt jellemző!

Hirtelen észrevette a másik néma megtorpanását; azonnal kérdőre vonta:

- Jól vagy? Hagyjuk abba?!

- Nem… minden rendben van… - tétováskodott félszegen -, csak…

- Igen? – fordult feléje öleléséből kibontakozva a másik.

- Mondd csak kedves Melinda? Hogyan fog működni ez kettőnk között?

Kérdése egyszerre volt nagyon nyílt és ugyanakkor szinte gyilkosan őszinte is.

- Ezt most nem egészen értem! Megpróbálhatnád elmagyarázni! – felelte megértőn, kedvesen.

- Nézd csak! Te egy fantasztikusan gyönyörű, és bombázó hölgy vagy, akinek saját magánélete van, és én is igyekszem megteremteni önmagam körül az önálló élet lehetőséget…

- Ajjaj! Ha minden igaz most jön a de… eltaláltam?!

- De sajnos számolnunk kell azzal, hogy a kinti világ nagyon felborult, még az értékrendekkel szemben is, és én sosem voltam egy amolyan jobb módú valaki! Ha érted, mire szeretnék kilyukadni?

- Áhá! Itt van a bibi! Szóval te úgy gondolkodsz, hogy a legtöbb buta nőnek egyedül a pénz, és az anyagi haszon a fontos egy párkapcsolatban, és a többi érzelmek már mit sem jelentenek? – kérdezett rá nyíltan és egyértelműen a kérdésre.

- Igen! Én sajnos eddig ezt tapasztaltam! – horgasztotta le a fejét, mint aki már mindent megbánt.

- Nézz rám! – emelte fel megbántott fejét. – Én azért akartalak megismerni, mert még most is azt gondolom, hogy van benned valami, ami hozzád vonz, és nagyon szeretek veled közös hullámhosszon lenni! A többi nem nagyon izgat!

- Ez egyértelmű válasz volt!

- Mondd csak? Miért nem tudsz egyszer az életben legalább csak annyi időre lazítani, míg együtt vagyunk?!

- Ne haragudj! Tudom, hogy sok hibám van, és hogy néha nem könnyű a lazítás! Az a baj, hogy örökké rágódom, és zsörtölődőm a felelősségen!

- Ez nem baj drágám! Nagyon becsülendő dolog, hogy ennyire felelősségteljes és komoly ember vagy! De néha hidd el nekem, hogy ez embernek muszáj megállnia, és rendesen kifújnia a levegőt, mert egy nagy huszonnégy óra, és ha ezt senki sem tartja tiszteletben felborul a biológiai órája is! – gyöngéden megpuszilta Tóni arcát.

- Biztosan bolondnak, vagy idiótának gondolsz, amiért saját magamat emésztem, és sokszor két végéről égetem a gyertyát!

- Egyáltalán nem! Sőt! Én volnék a világ legbüszkébb embere, ha olyan pasim lehetne, amilyen te! – újabb könnyed, megbocsátható puszi következett. – Kezdelek nagyon megkedvelni!

- Őszintén remélem, hogy nem fogsz rám nagyon haragudni, amiért sokszor fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálni! – őszinte, kisfiús beszéde azonnal lángra lobbantotta a másik szívét.

- Mondták már neked, hogy olyan szuper dolog veled lenni? – karolt tölgyfa karjába.

- Eddig te vagy az első! – folyton szabadkozott.

Az igézőszemű hölggyel nagyon jót sétáltak, és rengeteget beszélgettek! 

IDŐTLENSÉGEK ÁRNYAI

Időtlenségek néma, szobor-árnya mindenkire köztörvényesen árborul, ha egyetlen kifejezhető mozdulatban ásít a száj, sugárzik a szem – könnyelmű, hangtalan szemfedőként emlékeink boldogult aranykorát igyekszünk minnél valósághűbben megragadni, s a Valóságban létrehozni! Lágyan magához ölelget bennünket a Tavasz-váró madárraj-zene. Csobogón futkosó, aprócska s hívogató csermelyek szent-szelíd dallama megdobogtatja lüktető szíveinket!

Hosszantartó távolságok is bármikor lecsökkenthetők – hála -, digitális korszakunk hiper-hálózatainak! Örömosztások kettős hír-pendülését echózza gazdagon dobbanó szívritmusunk! Balzsamos, komorló éjszakák próféta-trónusát megérinti a bimbós, szerelmi légyott; s már nem számít, hemzsegő, nászi vágyai között csókok halhatatlan metamorfózisait vajon mikor s ki kezdhete?! – Elvesztettnek gondolt önazonossághoz már mindenki visszatalál!

Egyetlen mozdulatból már felsejlik az egyetemes kozmikus részvét, vagy némaságba benragadt nagy színjáték! Csalfán megmaradhatott még Remények üldöztetése, s hajszolása! Mindenkinek a lelkébe kellene vésni a Jóságot, mely mindenkiben ott lakozik, mint újabb különös áldozat…

AZ ELVESZÍTETT ÉDEN

Mint jéggé dermedt szoborcsoportok feküdtek egymás mellett és mindketten farkasszemet néztek a most imbolygó plafonnal. Ne jutott most eszükbe semmi. Pedig hajdanán a mindenséget is közös molekulákkal, sejtjeikkel járták mindig át, és a felfokozott gyönyörben mindig ott szunnyadt öntudatosan az egymás iránt tanúsítható feltétlen, és kiszolgáltatott hűség érzete!

Mi történhetett? Kérdezett-e még egyáltalán valamit másikukban vájkáló közös tekintete, vagy csupán a vallató és a bíró szerepét is átvette öntudatlan lelkiismeretük?

Szeretkezésük közben az el nem mondott őszinte igazságuk épp csak annyira bukkantak ki és lettek láthatóvá a külvilág számára, mint a valóságosan megélhető létezés apró kristálycseppjei. A test ösztön biológiai hullámzását, vágyakozását így egészítették ki leheletfinoman a törékeny lélek rezdülései. A férfi volt az aki valami kimondhatatlan, talán inkább csak sebzetten átérezhető gyermek-naivság mellett el merte azt hinni, hogy fülig szerelmes.

- Bocsáss meg szívem, de ma nem jó, mert végig kell dolgoznom a munkanapot! Tudod… a kolleganőm beteget jelentett, és nekem kellett beugranom helyette. – hallotta a kétségbeesett mentegetőzést a kagyló másik felén a hölgytől.

- Bocsáss meg, hogy zavartalak… - felelte elbizonytalanodottan -, tudom, hogy milyen sok a dolgod… én csak… nagyon szerettem volna legalább a hangodat hallani, mely minden élethelyzetben megnyugtat, és békével tölt fel! Akkor majd, ha hazajössz! – Érezte hangja mögött, hogy valami megcsuklik, szemlátomást megszakad, vagy becsapódik benne, amire nem tudott eddig felelni.

Letette a kagylót, mert arra valami kínzó pontossággal szinte mindig ügyelt, hogy feleslegesen ne fogyassza a telefonszámlát, holott egyáltalán nem volt smucig, aki a fogához veri az édesgető garast!

Most kellett volna neki megvallani; talán ebben a bimbódzó, feledhetetlen percben, hogy a tegnap átélt szent éjszaka volt az örök szerelmük egyetlen, még lehetséges biztos záloga!

Más előtt mindig is arra kényszerült, hogy a párnába sírhassa el a könnyeit, mert az ő családjában az nem volt divat, hogy az erősebbik nem is kimutathassa sebezhetőbb, érzőszívűbb érzelmeit.

A kifinomult, modern hölgy már a kapcsolatuk kissé félszeg, csetlő-botló ügyetlenséggel, imponáló kelekótyasággal megáldott kapcsolatuk kezdetén fölmérte, hogy meddig mehet el egy nagyon kisfiús lelkű, viszont halhatatlan romantikus férfi mellett; kisebb hiúságának már így is rokonszenves volt, hogy a férfi állandó, megtörhetetlen bókolása, szerelmi vallomása. Harmincas éveinek a közepén járt és volt gimnáziumi osztálytársaival ellentétben – akik rendszerint már ekkora büszke kismamák, és családanyákként személyiségüket szerves részét is a családi boldogságnak áldozták -, úgy érezte, mintha ő folyamatosan még mindig egy helyben rostokolna, várná a kínálkozó perceket, holott az orra előtt sorrendben már több lehetőséget is szándékosan elszalasztott. Az egyedülléthez volt bőven alkalma hozzászokni; egész gyerekkorát az egykék elkényeztetett biztonságérzetével élte el. Társaságba is csak azért ment, hogy alkalmakként egyszer-egyszer megmutathassa magát beszűkülni látszó, kisebb nyilvánoság ismerősei körében, és hogy mások a háta mögött ne tudjanak pusmogni, és kibeszélni, hogy már megint egyedül lófrál egész nap! Szerencsére senki nem látta meg eddig rajta, hogy szeretetéhségében valósággal ki volt éhezve egy odaadó, és lehetőleg minden megadó férfi szenvedélyére, és szeretetére. Soha nem követelt semmit kényszeresen másoktól, vagy szándékos erőszakossággal, hiszen mindig el volt kényeztetve, és a valódi sértés csupán akkor érhette volna, ha valami olyasmi fordult volna elő vele, ami azzal homlokegyenest ellenkezik, mint akit eredetileg ő eltervezett, és önmaga számára jóváhagyott. Épp ezért tűnhetett szinte mindig kiegyensúlyozottnak és elégedettnek.

És most itt feküdt az ágyban egy számára ismerős, kisfiús férfival, aki egy megijedt, és a világtól mintha szándékosan rettegő még kamasz benyomását keltette, és akinek – eltekintve dzsungelszerű szőrcsomóiról, melyek gyakorlatilag már az egész testét beborították férfias vonzerővel, és amit a XXI. századi nők most a legkevésbé sem tudtak megbecsülni, sem értékelni -, most nem jutott eszébe semmi; vajon ki hibázhatott? Egyáltalán ki rontott el valamit? Az első szexuális élmény után érezhette magát ilyen szándékosan közönyösített tompaságba fulladni; mintha fokozatosan süllyedt volna egy tátongó mélység, vagy üreg felé, ahonnét nem biztos, hogy kikeveredik! Ilyen esetlen is utoljára talán tizenhat évesen lehetett, amikor szatírszerű bakugrásokkal kellett egy tapasztaltabb felsőbb évesnek bevezetni a rejtett vonzalmak frontvonalai mögé, még most is emlékezett rá, amikor feltárta kitárulkozó Éva-kosztümös meztelenségét, hogy fülig elpirult, és mellbimbói is megkeményedtek a kislányos szeméremtől. De akkor még tudta, hogy volt valami lappangó, szinte mondhatatlan varázs az egymást keresgélő testek kalandozó felfedezésének, a rejtett testtájak feltérképezésének. Akkor a bűntudatos és megriadt gyönyörnek, melyet először akkor érzett, mikor vágyaikban is elérhetetlen csúcsokat, újabb meghódítható magaslatokat ostromoltak.

Most viszont itt feküdt alig öt évnyi intenzív ,,se veled se nélküled” – kapcsolattal egy férfi mellett, és nem találta meg a megfelelő gesztust, hogy hogyan mondhassa, hogyan magyarázhassa el egy roppant érzékeny lelkületű, jófej pasinak a dolgok tulajdonképpeni lényegét, hogy szerinte a mostani kapcsolatuk már tökéletesen elérte a kifutás állapotát, és mostantól kezdve csak szándékos pokoli tortúrák tornácán át egymást gyötörnék a végkimerülésig, mert nem tudnak még maguk sem kellően megújulni. Az egész egy rossz álom előérzetét kezdte felvenni. Egyikük sem tesz egymás felé most semmi kompromisszumos engedményt; mintha viaszbábúk lennének egymás mellett fekszenek egy kikényszerített helyzetben, és egyikük sem tudja még hogy mi történhet, legfeljebb csak sejthetik…

Mindketten úgy érzik kaptak, és elfogadtak a hosszú évek során sebeket, de sohasem azokat, amit szándékosan a másikon ejtettek könnyelmű meggondolatlanságukban, de amit a komiszkodó, és sokszor sakkjátmára kényszerítő élet odadobott számukra. A férfi saját pesszimista zárkózott önsajnálatát sorolja, mintha ez lehetne az egyetlen még kapaszkodó fegyverneme a világgal szemben. Mintha ez lenne az egyetlen mentsége arra, hogy még köze van, és lehet a dolgok alakulásához, amiben aktívan ki tudja mikor vett utoljára szervesen részt! A hölgy pedig tehertételként éli át az önmagának is elhazudott boldogságot; olyanná lett mint egy tehetséges színésznő, aki szándékosan leplezetten hazudja a boldogságot, mintha ezzel bármit, vagy bármit is megválthatna, vagy megmenhetne! Most arra gondol, hogy vajon beavatták-e egymást szánalmasan kicsinyes, és összerendezett életükbe? Vagy mindig csak a megfelelő alkalmak valamelyikére várakoztak szándékosan?! Ha már egymás iránt ezt a gyilkosan feszélyezett őszinteséget sem tudták megtenni, akkor hogyan várhatnának egyáltalán a másiktől még valami többet?

- Igen! Ez a pontos helyzetkép – gondolja a plafonnal farkaszemet nézve. –Gyerekes és önelégülten csak magával van elfoglalva. A kis berendezett egyéni világában éldegél, és nem hagyja, hogy bekukucskálhassak oda! Egy időben nagyon sokat beszélgettek a gyerekkorukban történt atrocitásokról; azokról a fizikális, és lelki megpróbáltatásoktól, melyen a gyermeki lélek egy idő után rendszerint túlteszi magát, csak a neurotikusabban sebezhetőbbek, talán a hiperérzékenyebbek nem tudnak kellő magabiztossággal elvonatkoztatni. Mikor megismerte egy elragadó, humoros, nagyon bájos, pufók emberkével találkozott, aki őszinte mosolyának álcája mögött is mindvégig önmaga tudott maradni, miközben olyan fájdalmakat élhetett át, ami a többi köznapi ember számára vagy szokatlan, vagy unalomig felszínes. Most egyre ingerültebb lett, és szemmel láthatólag morcosabb lett, mintha megkérgesedett volna benne az eltelt évek fájdalma, és minden eltévesztett könnyezése! Talán megint elsiklott a változó kor mellett, vagy csupán mindketten megették már kenyerük javát és öregszenek? Butaság – gondolta elsőre.

Pontosan tisztában volt vele, hogy a küzdelmes életben minden legyőzhető, csak az a megrögzött, már-már szándékosan röghöz kötött meggyőződés nem, hogy tunyák, és lajhárlustán feladjuk a hiábavaló minden további küzdelmeket, és öngyilkossággal kiszállunk az örökké forgó mókuskerékből! A saját testén még nem látta az öregedés jeleit, de most először pánikba esett, hogy mi van akkor, ha egy fiatalabb szerető majd pontosan azért fogja a későbbiekben dobni, mert egy fiatalabb ,,csibehúsra” lecseréli? Önbizalomra lett volna feltétlenül szüksége; egy lelki megerősítésre, mely jogosan felszólítja őt arra, hogy mentse meg az érzelmekbe belehurcolt áldozatait, és ne hagyjon senkit maga után, aki boldogtalansággal küszködik! Ehelyett testén eloltott cigarettacsikkekben volt része, amíg fiatalabb volt.

A férfi most érte ment a munkahelyére; elég nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy személyesen próbálta megkeresni őt a munkahelyén, mert rendszerint minden társasági eseménytől legyen az könyvhét, vagy séta a parkban, vagy kellemes hangulatú beszélgetés valamelyik kávézóban – mereven elzárkózott. Mintha azzal akarná megóvi kettőzött magányérzetét, hogy belső köreibe még azokat sem engedi be, legyen akármilyen közeli hozzátartozója, vagy nagyon jó barátja, hogy felfedi előttük lelki rejtettebb rétegeit. Az ifjú hölgy nagyon választékosan, és stílusos eleganciával, jó ízléssel öltözködött. Látszott rajta, hogy nagyon is készült erre a találkozóra. Kisebb szájfényt tett cseresznyeszín ajkaira, aprón kisminkelte magát, és kontyba tűzte éjbarna haját, hogy ezzel még inkább felcsigázza a másik érdeklődését. Észre is vette, hogy amint munkahelye folyósóin végig sétált egyetlen férfikollegája sem akadt, aki ne fordult meg utána és elismerős pillantásokkal nyugtázta volna kellően csinos eleganciáját. Elégedett volt az eredménnyel. A férfi mint mindig halálpontosan érkezett, mert mindig azon a véleményen volt – mely szinte mint valami ősi, bölcs mondás -, kategorikusan meggyökeresedett idegrendszerében, hogy aki a másiktól veszi el a drága időt önmaga is tolvajjá vedlik!

Kedvesen üdvözölte a hölgyet; hangja egy csipetnyit megszeppentnek tűnt:

- Szia, drága! Hát hogy vagy? Mi újság?

- Ez aztán a jó kezdés! Te egyből a dolgok közepébe szoktál vágni! – szögezte le. – Inkább te mesélj, hogy telnek a napjaid?

- Bocsáss meg kérlek, ha úgy tűnhet, hogy csak sajnáltatom magam, miközben nagyon jól tudom, hogy más embereknek is lehetnek megoldhatatlannak tűnő problémái de… sajnos most nagyon magam alatt vagyok!

- Jaj, te szegény! Hát mi törtethetett? – érezte, hogy a másik őszintén aggódik, és ez imponált is neki. A hölgynek öt év után fordult meg először a fejében, hogy most hirtelen olyan jól megértik egymás gondolatait.

A férfi egyből észrevette az új ruhát és nem is fukarkodott az elismerő bókokkal:

- Hogy te milyen gyönyörűségesen csinos vagy! Nahát! Hadd gratulálhassak neked! Fantasztikusan csodálatos vagy!

A hölgy igyekezett szerény alázatossággal, mégis kihúzott fejjel elfogadni a kedvesen méltató szavakat a másik szájából, miközben azt érezte, hogy füle nincs a kellemes, könnyed bókokhoz idomítva; mintha a XXI. századi modern berendezkedésű nők többsége legalább is idegenkedett volna a bókok, és a férfiak dicsérő szavaitól! Mintha a romantika már nem is lehetne az egyszerű, hétköznapias örömök szervesen kiegészülő része.

A hölgy szépségesen elpirult, és ettől kissé idegeskedős lett, mert nyilvános helyen sosem szerette kimutatni az érzelmeit, attól való félelmében, hogy a háta mögött kibeszélhetik, de azért megköszönte a kedves figyelmességet:

- Hát… igazán köszönöm és nagyon jólesik!

,,Úristen! Most megint kezdi azokat az idióta vers idézeteket, vagy miket, amikkel az este hátralévő részében majd halálosan untatni fog?!” – nem is tudta igazán eldönteni, hogy most a józan esze suttogott hozzá, vagy az a léha és könnyelmű kisördög akit mindig is igyekezett titkolni! Hiszen nem is szándékozott letagadni: a férfi kedvvért csípte ki magát, és szeretett volna a lehető legjobb benyomást tenni, mert el akarta saját magával is hitetni, hogy a süllyedő kapcsolatuk még megmenthető.

Az utóbbi időben ugyanis bajok voltak az ágyban; nem a teljesítőképeséget érte, hiszen azzal semmi baj nem lehetett, de mintha azok a kölcsönös, ösztönt bizsergető, idillikus vágyak, melyeket egymással szemben felébresztettek kezdetben, mint a hamu alatti szunnyadó parazsakat, egy szép napon már annyira megszelídültek, hogy majdhogynem teljesen lecsillapodtak, és egyikük sem tudta megmondani, hogy ennek mi lehet az oka? Vagy olyan holtfáradtan estek be egy-egy nehezebbre sikeredett munkanap után az ágyba, hogy egymás megkívánása a pusztító álomkórság miatt szóba sem jöhetett, vagy pedig mintha szándékosan lehetetlen időpontokat választottak volna az adott vágykeltő randevúkhoz, és rendszerint sosem akkor találkoztak, mikor azt megbeszélték, és egyeztették! Zaklatott és nagyon zsúfolt, és levegőtlen életformájuk kezdte rányomni a bélyegét minden együtt töltött, megszabadított szabad percükre is.

- Néha az az érzésem, mintha egy kiszuperált konzum nő volnék, akik csak kielégíti mások vágyait, mint valami automata, miközben tökéletesen érzéketlen! – gondolta.

Mire végre ágyba kerülhettek rendszeresen elromlott kettejük között a törékeny hangulat. A hölgy csupán egy becézgeti előjátékra vágyott, mely aztán a mindenség pillanataiba is bármikor átfordulhatott, míg a férfi azonban vagy azonnal elaludt, és kellemes szuszogással kísérve elnyomta az álom, vagy pedig nem mozdult a fekhelyéről. Feküdt az ágyban, akár egy nagydarab szerencsétlenség, és a plafont bámulta állandóan.

Az utóbbi időben igaz, ami igaz a kedveskedő születésnapi, és névnapi üdvözletek, és jelesebb évfordulók alkalmai nem szakadtak meg, és nem is maradtak el, mert virágcsokrokkal igyekezett elhalmozni, de úgy festett a dolog, hogy a hölgynek pont akkor kellett volna égetően a férfi közelsége, és bizalmat adó menedéke, mikor az nem volt elérhető.

Talán minden azon a Szombat délelőtti napon történhetett, mikor a nő váratlanul beállított a férfi szüleinek a házában, mondván most itt vagyok, és mutass már be végre a szüleidnek! Nem lehetett pontosan tudni, hogy a férfi mért habozik, és hezitál, amikor az udvariasági formulák szükségesek. Talán kiszeretett volna kerülni minden társadalommal kapcsolatos merev, vagy sablonos konvenciót? Nem lehetett pontosan megállapítani.

- Szeretettel üdvözlöm a kedves szülőket én volnék a fiúk barátnője! – mintha maga is érezte volna, hogy mennyire leereszkedő és egyszerre szánalmassá lett ez a kisebb kijelentése. Szinte oda nem illőnek találta, hogy miközben a szűkebben vett családtagok már javában az ebédhez készülődtek jön egy eddig ismeretlen, alig ismerhető jöttment, és a családi rituálét megszegve azonnal nekilát, hogy ,,lerombolja” a megkezdett étkezés szent hagyományait!

- Üdvözlöm, drága! – adta vissza a köszönetet az anyuka. – Fiacskám kérlek, hozzál a bájos hölgynek egy terítéket!

A férfi hozott még egy terítéket, hogy szótlan tiltakozó némasággal, mint akit személyes jogaiban is megsértettek helyet foglalt a hölgy mellett. A férfi megvetette a váratlanságot, mert azt szerette, ha a létezés kiszámítható, és nem különösebben kedvelte a spontán meglepetéseket!

A hölgyön az öröm érzése helyett a meg-nem-értett bosszúság egyetemes érzése futott végig; miért szégyenli ennyire a másik, hogy ő itt van, és titokban máris azon áskálódik, hogy családja szerves tagjának tudhassa magát?! Fel nem foghatta! Pár vége még eufórikusan, és boldogságtól megrészegedetten futott volna karjaiba, most pedig azzal is beérte volna, ha kap egyetlen eltévedt biztató tekintetet, vagy mosolyt, ami kifejezheti mennyire örül a férfi, hogy láthatja ismét. Most egyszerre úgy érezte, hogy a legszemélyesebb magánéletébe törnek be, méghozzá tökéletesen váratlanul; és ez idegesítette!

A hölgy dühbe gurult, és az asztal alatt szándékosan belerúgott a férfi örökösen fájós jobb műtött lábába, mely egy gyermekkori baleset következében szinte mindig sajgott, ha megérezte az adott klímaváltozást!

A férfi, mintha kutya harapta volna meg önkéntelenül is felszisszent, és bosszús-szúrós szemekkel nézett farkasszemet a most már türelmetlen hölggyel:

- Bocsáss meg, de ezt most miért kellett?! – fakadt ki jogosan.

- Találd ki te nagy mamlasz! – már ott tartott, hogy hátráltatott kétségbeesésében elneveti magát, csakhogy felhalmozódott gátlásaitól minél előbb megszabadulhasson, aztán ezt a tervét gyorsan elvetette.

A férfi most úgy érezte magát, mint akit heccelő faragatlansággal személyes terében sértettek meg, holott egyáltalán nem volt hiú!

A férfi számára pár kínos perc telt el így; az édesanyja hogy valamiért megmentse a helyzetet, most közbelépett: kedvesen a hölgy felé fordította fejét, mintha egyenesen farkasszemet nézne vele, majd megkérdezte:

- Mondja kedveském, hogy ízlik önnek az étel? – szívet derítőn mosolyogni próbált hozzá, bár ez utóbbi emberi foglalatosságot sohasem tudta kellőképpen elsajátítani.

- Oh, köszönöm az érdeklődést – nézett kissé korholón a férfira, akitől most megerősítést várt volna el baklövései helyett is -, nagyon ízletes! milyen fűszereket használ kedves asszonyom?

- Semmi az egész édes lelkem! Csupán a szokásosat; só, bors, egy csipet fokhagyma, fűszerpaprika, és hagyom, hogy az ízek saját maguk hozzák ki a hús ízeit!

- Bámulatos – fordult most egyenesen a férfihoz, és mintha tüntetne, vagy tiltakozna látványos külsőségek között, mintha egy ünnepi ceremónia részesei lennének – megfogta a kezét, és óvatosan dörzsölgetni, simogatni kezdte, mint akinek fontossá lett a látszat fenntartása is!

Később, mint az összes többi megbocsátható tévedésüket erre a kellemes vacsorai pillanatra is úgy tekintettek vissza emlékezetükben, mint akik már előre tudták, hogy a hibázás elfogadott, mégsem tettek ellene semmit, és nem is akadályozták meg; valahogy szerves részükké vált a már megkérdőjelezhetetlen, levetkőzhetetlen árulás és azt érezték, mintha közönséges játékos cinkosai lennének saját végzetüknek ami már amúgy is tökéletes bizonytalanságban tartotta őket.

Nem lehetett biztosan megmondani, hogy vajon a szexualitás romlott-e meg közöttük; hiszen akárhányszor csak romantikus perceket, idillinek tűnő pillanatokat élhettek át egyúttal gondolatuk rejtettebb zugaiban már szándékosan levetkőztették egymás legapróbb testrészeit is, és élvezték a képzelet adta tághorizontú lehetőségek kibontakozását!

És most megint megragadtak az ágyuk közönyös fogságában, összes eddig átélt, és megtapasztalt sérelmeiket önmaguknak tartogatva és nem tudnak mit kezdeni egymással! A nőnek eszébe jutott, hogy a férfi szinte gyermeki rettegő aggodalommal hajolt fölébe, és tette rá a hideg vizes borogatást a homlokára, amikor jócskán megbetegedett – ez őszi évszakban egyáltalán nem volt szokatlan -, és egész éjjel úgy virrasztott az ágy lábainál, mint egy gazdáját védő, és őrző hűséges eb.

Már akkor is sejtette, hogy előbb vagy utóbb, de kénytelen lesz vele szakítani, mert az ő kissé már berendezkedett, egyénieskedő felnőttes életében valahogy mindig is különcködő figuraként elkönyvelt másik sehogyan sem fér bele; akkor inkább vállalja, hogy a barátnői majd a háta mögött jól kibeszélik, pusmognak is pletykákat az adott udvarlója szexuális teljesítményeiről, hogy ti. azért szakítottak, mert a pasinak gondok voltak az ,,eszközével” de ez a mostani szándékosan kialkudott, szinte megalkudott szerelem teljesen felzaklatta belső idegrendszerét, csak már eléggé dörzsölt volt hozzá, hogy méltósággal leplezhesse. Most mégis érezte, hogy egy másik földöntúli érő egyenesen visszarántja a földre, és nem tudja magát rászánni arra hogy szakítson ezzel a gyermekien naiv, szinte galamblelkű mackóval, akinek elég csak zölden villogó, árválkodó szemeibe belenézni, és mintha egy örökké megsebzett élet tanúja lenne, mely minden másodpercben kibontakozik.

Azt érezte, hogy ő az utolsó nagybetűs férfi az életében és ha most olyan meggondolatlanságra adja a fejét, hogy méltatlanul szakít vele, talán a jogot is elveszi tőle, hogy valaki más oldalán újra felfedezhesse és meg is találhassa az ingatag lábakon álldogáló boldogságot.

- Te vagy a hibás, mert nem engeded, hogy valódi nőnek érezhessem magam! – tört ki egyszerre belőle a méltánytalan, jogtalan vád, mely inkább feszült dühkitöréshez hasonlított és csupán pillanatok vegyüléke volt. – Igen! Vedd csak nyugodtan tudomásul, hogy bizony minden miattad van! A te hibád!

A férfi bement a fürdőszobába – mert, ha valamit a kényeskedő szülei házasságából megtanult egy életre, mint örökérvényű leckét -, hát akkor az volt, hogy az ordíbálós veszekedéseknek rendszerint soha sincs túl jó vége és szinte mindig biztos, hogy mind a két fél veszít! Magára zárta az ajtót, hogy ne hallhassa a további kissé színpadias óbégatást.

- Úgy sem úszod meg hallod?! Tőlem nem lehet csak így megszabadulni! – kiáltotta egyenesen, mintha az ajtónak beszélne a hölgy. –Gyere ki és vitatkozz velem, győz meg, vagy üssél arcon, de nem engedhetem, hogy megfutamodj, mint egy kisstílű gyáva!

A hölgy leroskadt az ajtóban, és tehetetlen haragjában már csak sírni volt kedve; lekuporodott a szőnyegre, és ebben a pillanatban leginkább egy kiszolgáltatott kislányhoz semmint egy ízig-vérig nőhöz hasonlított; szemeit elfátyolozták a bőséges krokodil-könnyek!

- Vége van! Megértetted! – sírva, pityeregve szinte suttogva mondta ezt az ajtónak remélve, hogy a férfi a másik oldalon talán meghallja. Majd mint aki hirtelen valamit meggondolt, vagy elfelejtett: -Ne haragudj… de… én még mindig nagyon kedvellek!

Most végre hangosan is érezte, hogy kimondhatta az elkerülhetetlent; még jól emlékezett arra a kósza percre, amikor ő volt az, aki sírva könyörögte vissza magát, mert a férfi legalább három hónapig fel sem hívta telefonon, mert tartósított magányra volt szüksége és olyankor a teljes nagyvilágot kikapcsolta még agyi fogaskerekei közül is!

A férfi míg távol volt egyetlen pillanatra sem engedte meg magának a luxus könnyelműséget, hogy lefeküdjék mással; önmagáról mindig is úgy gondolkodott, hogy nem túlságosan jóképű csupán pufók, és enyhén molett, és nagy általánosságban a hölgyek többsége a ,,modern nők” az izmosabb, és sportosabb Adoniszokat részesítik előnyben, akiknek a ,,szerszámuk” is sokkalta nagyobb! Ezért lett kisebbrendűségi komplexusa is, de mint minden fóbiáját, vagy megbocsátható rigolyáját – mintha láthatatlan palástot viselne ezt is méltósággal hordozta, és csupán az vehette észre milyen tartalmasított és sűrű érzelmi viharok, kételyek viaskodnak benne, aki legalább fél órán át tartósan elbeszélgetett vele; de ilyen csupán nagyon ritkán, és kevés akadt, mert a férfi mintha szándékosan attól rettegett volna, hogy kiszolgáltatja magát nem hagyta magát megközelíteni; ugyan másnak ha akart volna sem lett volna esélye, mert szándékosan rejtőzködött mások elől, és ha egyáltalán utcára tévedt főként azokat a szemnek alig-alig látható sikátoros helyeket részesítette előnyben, ahol a bújócska szent alapszabályai megvalósíthatók, hogy megőrizze inkognitóját!

A fiatal hölgy ellenben furdalta a kíváncsiság és éppen ezért egyszer fordult elő vele, hogy kissé spicces állapotban egy szintén gátlásokkal és tétován viselkedő, szinte szende fiúcskával esett meg egy nagyon rövidkére sikeredett, alig egy éjszakás kalandja, és még később arra is emlékezett, hogy úgy kellett kérlelnie a férfit, hogy csókolja már meg azzal az izzó szenvedélyességgel, melyre a hölgy már előre el volt szánva és felkészülve! Amikor végeztek később egymással az ágyban, a félszeg, nagyon gátlásos férfi elszólta magát:

- Bocsáss meg, ha túl rosszul csináltam, de nekem még soha nem volt barátnőm!

Elsőre minden nőnek tetszik, ha az ember ennyire nyílt, őszinte és nagyon, szinte meghatóan közvetlen – később ez inkább felidegesítette.

- Ezért még nem kell bocsánatot kérni! Nem gondolod, hogy olyan… gyerekes?

- Hát… ha az ember úgy nő fel, mint mondjuk én, akkor ez szerintem a természetesség határán még belefér!

Most is azt érezte, hogy a sebezhető férfiak szinte kivétel nélkül, mintha direkt és azonnal visszakanyarodnának a gyermekkori tragédiák színterére, hogy a mási biztosan tudja és megérthesse mi is zajlik a fejükben, de neki egy kiegyensúlyozott és világos gondolkodású pasi kellett volna. A hölgy leszűrte a tanúságot, hogy úgy látszik, mintha már minden el lenne rontva, mert nem talál megfelelő partnerre akivel gyakorolhatnák a lelkitársság fogalmát is ezért megverte – akkor visszakullogott az imádott férfihez, akivel egy hullámhosszon tudtak rezegni, talán még akkor is, ha a nő érezte, hogy a másik egy nagyra nőtt gyermeki énnel rendelkezik, akire vigyázni illik!

A férfi most kijött a fürdőszobából, és mint aki már mindent megbánt óvatosan lehajolt hozzá, és gyengéden tenyerébe vette síró, könnyező arcát; tudta és érezte, hogyha van emberi őszinteség a földön hát akkor az igaz könnyek is oda tartoznak; köntösének pamutcsücskével megértőn letörölte a hölgy csordogáló könnyeit, majd farkaszemet nézett vele és feltette a megkerülhetetlen kérdést:

- Hallgatlak, drága! Akkor most mi legyen?!

A hölgy úgy nézett rá, mint aki abban a percben vált méltó árulóvá, amikor letörölte arcáról az őszinteség bélyegeit; most hanyagul felállt, nem engedte meg magának az elesettség, kiszolgáltatottság látszatát sem, sőt még azt sem, hogy a férfi felsegíthesse!

- Én továbbra is a barátod maradok, mert fontos helyet foglalsz el a szívemben, és ezt te sem tagadhatod de… jobb lesz, ha elválnak útjaink, mert ez az egész nagyon bonyolult lett! – összecsomagolta ruháit, még abba a bőröndbe, melyet az ő kérésére a férfi rendelt meg és később ki is fizetett.

Az ajtóból visszanézett még:

- Imádlak mackóm, de el kell, hogy engedjelek, mert nem bírom azt, ha saját érzéseinkben is ennyire félszegen bizonytalanok vagyunk! – mintha anyuka lett volna megpuszilta két pufók arcát; még mindig hüppögött egy kicsit, és úgy ment el a férfi lakásából, hogy vissza se nézett, mert önmaga lelkében érezte, hogy a szándékos megfutamodást választotta…     

KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!

Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…

Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!

Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…

Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.

A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:

,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”

A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.

Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.

- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.

- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.

- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.

A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.

Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.

Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!

A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!

Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!

Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.

Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.

Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!

Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.

Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.

Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.

Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.

A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.

Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.

A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:

- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!

- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!

- Istenem! Hogy múlik az idő!

- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.

- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!

- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.

- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!

,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:

- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!

- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!

- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!

- Elhiheted nekem se volt könnyű!

- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!

- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?

- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!

- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…

- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!

- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!

Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…

- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.

A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.

- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.

- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!

Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!

- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!

- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!

Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.

A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:

- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!

- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:

- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.

- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!

- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:

- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.

Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!

A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.

A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!

- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.

Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:

- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.

- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!

Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?

Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak vezetett el.  

ZUHANÓ TÖRTÉNÉS

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a veleéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

Jó volna hinni, hogy modern, komiszodó gyermekeink szívét még nem csúfítja álság; kozmikus kilakoltatási végzésnek tűnhet, ha örök játékos kíváncsiságtól fosztatnak meg az ,,egyesek”! Mert az ki már részesévé válik egy előre megtervezett cselekménynek még nem biztos, hogy imporvizáló szerepkörét hitelesen el is játszhatja; az épülő éjszakát nem zárhatja körbe semmi más, csupán cinkos-aljas alvilági sötét! Hűvös nyughatatlanság legyint meg: az érezhető Mindenség különös szurok-massza vegyülettel dúsított!

Hazugságok hálójában alattomos tenyészet lakozik; megcsalható, sugárzó fények zuhannak haldokló, sápadt holdfényeknél! Elporladó Nivive-ninccsé lesz a dobbanó, emberi lélek is! Csörrenő rabláncként már mindannyiunk lüktető szívén kattan vas-bilincsű, bezárt lakat! – A bizonytalanított Jövő már így is hangtalan, kitaszított farkasszemezés a tudatos kétségbeeséssel! Tértelen sarkvidéki hideg térben egyedül csak a sebezhetők maradhatnak józan-tisztán, némán éberek!

Szemek felhő-redőzeteit felnyitogató őszinteségek gyöngy-fátylaiban az adott pillanat halhatatlansága megremeg!

CSENDSZIMFÓNIA AZ ALAGÚTBAN

A homályos alagútban, ahova csupán a halál járhatott, és kísértettársai egy fiatal, belga zenész úgy határozott, hogy mázsás zongoráját kivételes, és rendhagyó körülmények között a metrószerelvény belsejében fogja lerögzítetten felállítani. Az emberek össze súgtak-búgak a háta mögött, mert nem igazán értették a lényeget: a zene halhatatlan és szenvedélyes szeretetére valaki emilyen furcsa és meglehetősen különös formában hogyan is tehet egyáltalán kísérletet?

- Nézd már te Géza? – fordult oda az egyik fiatal a másikhoz. – Hogy ennek micsoda hülye egy ötletei vannak! Teljesen nem százas ez az ürge!

Kétségtelen a drabális monstrum, mely tekintélyes, koromfekete méreteivel leginkább egy modernkori koporsóhoz hasonlított különben sem tett valami meggyőző, és kellemes benyomást.

- Kíváncsi leszek majd, hogy hogyan akar zenélni ez a flepnis, ha egyszer a kocsi elindul, és orbitális lesz a hangzavar? – értetlenkedett egy másik, szintén fiatalabb korosztályba tartozó emberke, aki első ránézésre valami börtönből szökött szökevényre emlékeztetett csupa tetoválással még a fején is.

Ami most következett az volt csak az attrakció fénypontja; a szerelvény hangosbemondója egyszerű és egyhangú unalommal közölte az ajtók csukódását, és a vigyázatot, melyet ebben az esetben szükségszerű szigorúsággal szinte kivétel nélkül már mindenkitől megköveteltek -, majd a bemondott kedvezőbb és hangzatosabb megállók közlése után csikorgó indulattal megindulhatott a szerelvény, és rajta a összezsúfolódott utazó közönség, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel élénken érdeklődni kezdtek, hogy a még fiatal mester mikor kezdheti végre el szokásos klimpírozását?

- Na, hát ez szép! – mérgelődött egy kedves külsejű, idősebb úr. – Itt nyomkodja azokat a fránya billentyűket, ahelyett, hogy menne aszfaltozni! Ha ebben az országban is ilyen haszonlesőek az emberek hát akkor fel nem foghatom, hogy egyáltalán ki az, aki érdemben még dolgozik itt?! – s hogy jogos felháborodásának még jobb nyomatékot adhasson alig ment össz-vissz mindössze két megállót, míg utána rögtön le is szállt.

Sokan fújoltak, és gúnyolódtak utána, mert meghallgatván az isteni muzsikát, és azt a fajta kellemes atmoszférát, melyet a zongorából kicsalogatott édeni romantikus balladák előjátéka előidézett, valahogy boldogabbá tette – persze csak átmeneti jókedéllyel a többi már egyébként is erősen elfásult, és teljesen megközönyösödött embereket!

- Hát ez igen, drága uram! – lépett oda hozzá egy üzletember formájú talpig magas, cingár ember. – Hadd gratulálhassak önnek melegen ehhez a fantasztikus zenei élményhez! – kicsit nem ártott, ha hangosabban beszél, mert az erős, tompított huzatban, mely a süvöltő ablakokon beáramlott a beszédhangok sokkal kevésbé tudtak terjedni, mint a zongorából felcsendülő mennyország-dallamok.

A fiatal mester megjelenése nem keltett különösebb figyelmet; csupán válláig leérő, boglyasul, és kissé zihált fekete, néhol egy-két ezüstözött szállal megspékelt frizurája aratott némi előnyös tetszést a fiatalabb hölgyek körében, aki a kényelmes ülőhelyekről hallgatva zenéjét már maguk is a fellegekben érezték maguknak, és egész titkos zenei világukra úgy hatott ez a forradalmi újdonság, mint valami jótékony hatású, és mégis bódító tartalmú, ám előnyös narkotikum! A fiatal művész mintha egy másik bolygóról érkezett volna ide. Egyesek közönyösségig ismételt szándékosan bárgyú, és nyomott hangulatban néztek rá; ahogy a szerelvény lassított, mintha a zenész is visszafogta volna szándékos lassúsággal a zongora finoman feszülő idegeit, s amikor hirtelen csikorgó intarziával gyorsítani kezdett a zenész harcedzett, finomíves ujjbegyeivel olyan hirtelen jött hangversenyszerű iramot diktált, mely egyszerre hangzott az az istenek alkonyának.

Arca és tekintete nem árult el semmi rokonszenvező részvétet, sem empatikus együttérzést; mintha gondolatban úgy tartotta volna távol saját magát az összecsődített emberek sokadalmától, hogy kilépett a történetből, melynek szándékosan, ám mégis most ő is egyik meghatározó főszereplője lehetett…

Egy bőbeszédű nő, aki szemlátomást úgy becézgette ölében szorongatott csincsilláját, mintha az élete értelme egyetlen szőrcsomó lett volna olyan operaénekesnői hanggal kezdte becézgetni imádott kedvencét, mintha ölelő szerelmese feküdt volna ölében.

- Ugye te vagy a leggyönyörűbb kis kutyika? Igaz-e? Hallgasd csak, a bácsi hogyan zenél? Szinte mennyei ez az egybeesés, nem?

A kiskutya bizonyára megharagudhatott már előzetesen is megsértett önérzetével a fiatalasszonyra, mert eget rengetően ugatni, és morogni kezdett, mint akit legjobban maga az élete is zavar, és aki jobb lett volna, ha nem száll be egy zsúfoltan szűk szerelvényre a föld alá, ahol az emberi technológiai is a poklok tornácait kísérti…

- Jól van prüntyőkém drága! – kezdte csókolgatni szőrős pofikáját a nő -, mindjárt biztonságban leszünk és akkor majd kapsz valami finomat tőlem! – kellemesen masszív hústoronyszerű mellei közé fogta aprócska fejecskéjét, és a többi utas önmagában – ha jó érzéssel volt megáldva -, talán maga is megdöbbent, hogy persze a saját hites urát, vagy élettársát már bizony koránt sem kényezteti ennyire!

A fiatal zenész továbbra is vett tudomást a tömeg jelenlétéről, mely időről-időre megállt, és kíváncsian szemlélte és figyelte zongorajátékát a metró folyamatos suhogó hangjával egyetemben. Finom, törékeny kezei ritmusra nyomták meg az adott billentyűket. Az egész egy hallatlanul precízen meghatározott, és igen-igen begyakorolt mozdulatsort kívánt meg, melyet a legnagyobb mesterek is meglehetősen nehezen sajátítanak el; míg a többség a kotta mesterkélten kiszámított hangjegyfejei igyekezett halálpontosan leutánozni addig a fiatalember a zene szeretete miatt klimpírozott és tornáztatta ujjbegyeit a billentyűkön bravúros virtuózok módján.

Előkerültek a zsebek, és kabátok belső béléseiből a kisebbfajta, hordozható mobiltelefonok, és máris valóságos selfiezős hadjáratot indítottak azért, hogy egy-egy fényképet mindenki készíthessen elsősorban saját magáról, amint a háttérben egy különös zongorista figura játszik.

Később, - nem tudni, hogy hogyan, és miként -, előkerültek a tévékamerák, és szabályos riporterek háborúja zajlott a meghitt kis földalatti metróalagútban, azért, hogy a legjobb szögből mutathassák a leszíjazott hangszert, és a mellette helyet foglaló fiatal, avatgarde művészt.

- Honnan jött az ötlet kedves Rizó úr, hogy ennyire rendhagyó körülmények között zenéljen? – nyomta máris az arca elé a mikrofont az egyik törtető riporter.

- Erre sajnos nem tudok válaszolni! Fogalmazzunk úgy, hogy megszállt az ihlet! – s továbbra is a billenytűk szépmíves püfölésével volt elfoglalva.

- Esetleg mesélhetne a kedves tévénézőknek egy-két mondatot a magánéletéről! – furakodott a kisebbfajta tömeg közepére ezúttal egy csinibaba bombázó hölgy. – Biztosan nagyon örülnének neki.

A zongorista ügyet sem vetett a feltörekvő hölgyre, vagy akár a többi riporterre. Továbbra is zenélt, amíg a végül a metró bevitte az egész összesereglett branccsal együtt a végállomásra.

A kopaszos, túlsúlyos metróvezető kiszállt, mert műszakváltás volt, és letöltötte a munka idejét is, viszont azzal senki se számolt, hogy mi lesz majd a lekötözött hangszer sorsa? Éjszakára is hagyják a kocsiszínben, vagy oldozzák ki a tartóköteleket, és várják meg, míg a művész egyik ismerőse gondosan visszaszállítja a művész belvárosi házába?

- Ne haragudjon művész úr, hogy megszakítom a játékát… - pöckölte meg enyhén a fiatalember vállát a vezető -, de itt lenne az ideje, hogy kocsiszínbe menjen a szerelvény és ha csak nem tud valakit, aki megfelelő módon elszállítja a termetes hangszerét attól tartok be kell zárnom éjszakára!

A fiatalember arcán mélységes megdöbbenés és csalódottság lett úrrá. Mintha megsértették volna és senki se kért volna tőle személyesen bocsánatot. Kimért távolságtartással felállt, még egyszer utoljára megsimogatta a lenyűgöző hangú hangszert, majd fogta a kabátját és a holmiját és búcsút vett a vezetőtől miközben elérzékenyülve figyelte, hogy számára kedves családtagként kezelt hangszere a metróval együtt egy újabb sötét vájatba megy!

ÉJFÉLI BULI

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos, és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma, vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.

Ehhez még jött az a keserű, és jellemzően speciális hungaricum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal hősünknél – mondanunk sem kell -, de meglehetősen kiverte a sovány lábakon álldogáló biztosítékot.

,,Még egy kicsit maradok! Egye meg a fene, elvégre az osztálytársaim többsége számít rám, és csak nem hagyhatom őket cserben!” – furdalta a kínzó lelkiismeret. Az éjjeli lámpák – amennyiben egyáltalán az illetékes gondnokság fölkapcsolta őket megszegve persze jócskán az áramtakarékossági rendszabályokat -, kísértetek, lídércek, és kisebbfajta manók árnyképeit vetítették mint valami titkosított hologramok a házak falára.

A kulturális körökben méltán elhíresült Kaktusz Bár – amiről valami miatt az osztályközösség berkeiben belül legfeljebb csupán alig egy-két ember tudott, a Liszt Ferenc térhez közeli utcában foglalt helyet, és arról lehetett szakavatott szemek számára megismerni, hogy rögvest a bejárati ajtóval szemben egy kaktuszfa nyitotta karjait, mintha így akarná egyszerre becsalogatni, és fogságba ejteni esedékes áldozatait.

Persze – főleg a hölgyek körében vonzóbb körülménynek számított, hogy különféle különleges italokkal, koktélokkal, és egyéb égetett szeszekkel fölszerelkezve – persze az adott körülmények között bárki jól érezhette magát, amennyiben meg volt hozzá az elegendő pénze.

Az összeverbuválódott, kissé elbizakodott, és forrófejű hölgytársaság kisebb kompániája egytől-egyig a különféle tequila és diaquriki koktélokkal kísérletezve annyira jól kitapasztalta már a legális szeszfogyasztás szinte minden apróbb-cseprőbb fortélyait, hogy egy idő után az általános émelygés és általános hányinger környékezett szinte mindenkit, kiadós fejfájások közepette, kivéve persze őt, aki előzetesen szólt; fáradtságra hivatkozva kimentve magát, hogy szeretne hazamenni.

Éjszaka háromnegyed tizenkettőt mutatott órája. A szülei már biztosan lefeküdtek; bár ismervén folyamatosan aggodalmaskodó, és éppen ezért sok esetben kiállhatatlan és zsörtölődő apját ez aligha látszik valószínűnek, és ahogy önmagának felidézte a jelenetet, melyben mindig kész, és önfeláldozó édesanyja lelki támogatást nyújt kissé ideges apjának, hogy ,,ne izgassa magát” meg hogy ,,tényleg nem lesz semmi baj” , maga is észrevette, hogy megreszkírozott egy féltett mosolyt. De ez sokkal inkább e megértés és megbocsátás általános gesztusa volt tőle, semmint konkrét boldog nevetés!

- Ugyan már! Ne idegeskedj már annyira! Biztos vagyok benne, hogy helyén van az esze, és a lehető legjobban érzi magát!

- Hát ezzel édesem egyáltalán nem nyugtattál meg! – türelmetlenül felkelt, és fel-le kezdett el járkálni a hálószobában pizsamában az éjszaka közepén.

Hirtelen mind a ketten arra lettek figyelmesek, hogy megcsörren az étkezőben felszerelt telefon; a feleségnek kellett több idő mire magára kapja kikészített köntösét, a családfő volt a gyorsabb:

- Halló, tessék! – ragadta magához izgatottan a kagylót, mire az asszony is melléje ért.

- Halló… Beregi lakás? – felnőtt női hang csengett kissé tétován.

- Itt Beregi Ferenc! Kivel beszélek? – határozott hangja soha nem tűrt semmiféle ellentmondást.

- Itt Veréb Gézáné osztályfőnök! A fiúkról lenne szó…

- Gyere már egy kicsit közelebb a telefonhoz a gyerekkel van valami! – lett egyre izgatottabb.

- Halló… van valaki a vonalban…?

- Igen! Már itt is vagyunk! – kapta ki férje kezéből a kagylót az asszony.

- Kedves Bereginé! Valamelyikük ide tudna jönni, hogy hazavigye a fiúkat?

- Csak nincs valami komoly baj? Történt vele valami?! – egy pillanatra felmerült benne, hogy baj lehet.

- Mint azt a férjének is említettem semmi baj nincs! – igyekezett megnyugtatni mézes-mázos talpsimogató modorossággal az aggódó szülőket. -  Az Önök kedves fia talpig úriember, és egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott! – úgy hangzott ez a kijelentés, mint egy afféle könnyedebb neheztelés, hogy a fiatalságot illik lerészegedéssel és bulizással megünnepelni, és nem szerzetesekhez szokott életmóddal!

- Akkor érte tudnának jönni ide a Jókai-tér melletti kis utcába? – kérdezte az osztályfőnök.

A háttérben még mindig fülrepesztő, tamtamos zene hangzavarai hallatszottak; ha valaki így hallgat zenét annak százszázalékosan haláskárosodás lesz a vége!

- Drágám! Föl kellene öltöznöd és hazahozni a fiúnkat!

- Tudom drágám! Mit gondolsz miért nem vetkőztem teljesen le! – enyhe tüske azért mindig is volt a családfő megjegyzésében!

Fölvette a kabátját, sálját majd bevágta magát a régi, ütött-kopott kocsijukba, és azonnal elhajtott.

Bereginé abban reménykedett, hogy ezúttal a családfő valamivel enyhébben fogja majd megítélni a kisebb bulizást, melyben a fia csupán azért vett részt, mert naiv-gyerekes hittel azt gondolta segít majd barátokat szerezni.

Fölkanyarodott a belvárosba, és a késő éjjelben – mintha csak éjszakás műszakban volna -, kényelmesen szedte a métereket.

Még szerencse, hogy a fiatalabb Beregit nem lehetett rákapatni az ivászatra! Mindig is utálta az alkohol émelyítő, gusztustalan szagát, és valósággal kimenekült volna minden szóból, ha nem fedték volna meg érte!

Ahogy elfigyelte ismerős osztálytársait, akik annyira kiengedtek, és ellazultak a már igencsak becsípett állapotukban, hogy nem lehettek józan eszüknél a legtöbb ifjú hölgy mégis nagyon rendesen viselkedett vele; mintha egy védőburokban lenne, ahova csak az léphet be, aki mindig őszinte és jószívű.

A karakánabb, csajosabb hölgyek már annyira jól érezték magukat, hogy a bömbölő zenére többen felugráltak az asztalokra üvegeket döntöttek fel, és mintha repülő angyalkák lettek volna azonnal táncra perdültek nem törődve azzal, hogy ki nézi őket.

A diszkós hely hangulata mintha egy újabb fejezet lett volna az osztályközösség életében; a vissza nem térő, ünnepi alkalmak egyike, amikor nem számítottak a szabályok, és a következmények! Mindenki úgy érezte jól magát, ahogy éppen gondolta és szerette volna!

- Hé, kishaverom! – ült le csábos kis miniszoknyácskájában Beregi mellé egy harmatos, egzotikus szépség. – Mit szólnál, ha lelépnénk innen, és kicsit eljátszanánk az ágyikómban?!

- Bocsáss meg, de egy kissé elfáradtam! De gyönyörű vagy, mint mindig! – őszinteségében senki sem találhatott semmi kivetni valót. Egyszerű volt, és nagyon őszinte.

- Jaj, kis mucikám! – cuppanós puszit adott pirospozsga kimelegedett arcára. – Hogy te milyen édes kisfiúcska vagy! Akkor majd legközelebb! Örülök, hogy itt vagy velünk!

Az ifjú hölgyike alig állt a lábán, de minden kimondott szavát érteni lehetett. Fölkelt az asztaltól, és tovább botladozott, majd ismét táncolni kezdett csak úgy egymagában!

Beregi csöndes mélasággal meredt maga elé, és miközben végignézett az ismerős arcokon, melyek most a független szabadság dacára nagyon is megváltoztak, mintha megint azt érezte volna, hogy ő a világ legelveszettebb embere! Talán ezt igazán csak azok érthetik meg, akik egyszerre belekerülnek egy tömegszerű sokadalomba, ahol magányuk kozmikus magaslatokig fokozódik, és ahol kisfiús elveszettségükben nem tudnak senkitől segítséget remélni!

- Mi a baj drágám?! – egy másik őzikeszemű szőkeség lépett asztalához, és kedvesen megcirógatta pufók arcát. A hölgyemény keveset ivott, és fekete csipkeszerű ruhácskájában maga volt a bombázó Mindenség!

- Semmi baj! Te nem fáradtál el? – már jócskán álmos volt, mert rendszerint legkésőbb tíz óra fele mindig szeretett ágyba bújni, és legfeljebb szilveszterkor maradt fent, de akkor is csupán éjjel tizenegyig!

- Én még nagyon jól érezem magam! Te nem?

- De… de természetesen, csak tudod… az emberben mindig marad egy hiányérzet, ha a boldogsággal találkozik…

Az ifjú hölgyemény meglehetősen furcsán, de kíváncsian csillogó szemekkel nézett végig a sokat megélt fiatalemberen:

- Mondták már neked, hogy nagyon érdekes különcködő vagy?

- Hát köszönöm szépen! Eddig te voltál az első! – hihetetlen boldogságot és hálát tudott érezni azok iránt, akik önszántukból leültek, és beszélgettek vele, mert nagyon nehezen tudott feloldódni a társaságban.

- Akkor drágám ezennel kinevezlek egyik legjobb barátomnak, és megígérem neked, hogy ezentúl bárhova sodorjon is az élet ha szükséged van valakire, akivel elbeszélgetnél én mindig melletted leszek! – csilingelő, pacsirtás hangja komoly volt, mégis nagyon baráti; megszorította bátorítólag Beregi szőrös mackós mancsait, amik az idegességtől már jócskán tocsogtak a verítékben, majd szedett a tányérjára két szalonnás minifalatot, fölkelt arcon puszilta a megszeppent tinédzsert és visszament saját asztalához.

Beregi még sokáig töprengett rajta, hogy miért nem maradt vele az ő asztalánál?

Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy azok a gonoszkodó barátnők, akik kellő rendszerességgel szerették csicskáztatni őt, és nem egyszer a bolondját is járatták vele egy nagyobbacska pezsgősüveget adogattak körbe egymás között amiből kiadós kortyokat iszogattak!

,,Nahát! Még ilyet!” – annyira meglepődött, hogy a mindig szemétkedők között is az alkohol feloldhatja a gátlásokat, hogy ennyire megváltoztathatja az eredeti emberi személyiségeket! Pedig mennyire szerelmes tudott lenni azokba a csillogó őszikeszemekbe csak soha nem lehetett hozzá elegendő bátorsága, hogy be is vallja az illető hölgynek!

,,Vajon neki is lehetnek még ennyire klassz és belevaló, igaz barátai?” – töprengett, majd nem sokkal később beállított az apja is. Az idősebb Beregi kissé álmos, komótos hangulatban volt, és látszólag nem volt ínyére semmi tréfálkozás.

- Jó estét kívánok! A fiamért jöttem! – szavai ellentmondást nem tűrően zengtek bele a hangzavaros csendbe!

A barátnők egy kis csoportja, akik folyamatosan ott lebzseltek az ofő asztal körül már sugdolóztak is, hogy vajon ki lehet ez a jóképű, idősebb ember, aki a fiát keresi? Többségük nem is gondolta volna, hogy az idióta Bereginek az apja lehet.

- Tanárnő? Ki ez a jóképű ember? – reszkírozott meg egy ostobácska kérdést az egyik ügyeletes szépségkirálynő, akinek a kezében pezsgősüveg fityegett.

- Ő a Bereginek az apja!

- Tényleg??? – lepődtek meg többen, és sokan el sem tudták képzelni, hogy a kisfiús Bereginek ennyire vonzó, és jó kiállású apja is lehet!

- Ez a idióta tényleg igazat mondott! – s csak most esett le egyesek számára a tantusz, hogy annyi átdolgozott éven át egyszer sem mentek oda hozzá, csupán jócskán kihasználták, mert azt hitték, hogy kis tökkeltütött, aki nem érdemes többre! Most viszont már megkedvelték, és többen is szánni kezdték!

- Csajok! – emelkedett kisebb szónoklatra és egzotikus szépség a többi csinos hölgy között. – Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl nekünk is jogunkban állna, hogy megválogathassuk a saját baráti köreinket?!

- Nekem tetszik az ötlet! – koccintotta pezsgős poharát, mint aki titkon sejthet valamit.

- Ezzel én is egyet értek! – kissé kótyagosan a túlzásba vitt tequila, és mohitós koktélok okozta koktéloktól egy másik hölgyemény is jó nagyot kortyolt a megkezdett pezsgősüvegből!

- Akkor ezt megszavaztuk! Ettől kezdve inkább babusgatni fogjuk, és semmi szemétkedés!

Sokan még vakargatták a fejecskéjüket, mert nem érthették az összefüggést: ha semmi heccelés, és piszálódás nem lehet, akkor abban hol a buli?

- Na, ne! Ez vicc drágám! Hiszen eddig lételemünk volt a szivatás és akkor te most fogod magad és hipp-hopp jóságos angyallá változol!

- Azt csinálod, amit mondok! Világos?! Különben nem vagy többé a banda tagja!

A másik gyönyörű koktélruhás hölgyeményen látszott, hogy rögvest inába száll minden megmaradt bátorsága, mert más hangnemet ütött meg:

- Oké! Tehát akkor puhítunk, és nem támadunk! Fogtam!

Kíváncsiságukat nem szerették volna korlátozni; érdeklődéssel nézték végig, amint a fiatal Beregi szépen összeszedegeti cuccait, és kissé idegeskedő apjával együtt távozik a kibérelt diszkóhelységből!

A legtöbb ifjú hölgy egyöntetűen csak bámulni tudott utána.        

LÉT-OSZLOPOK

Írtózatosra gyarapszik szívemben már a félsz-feszültség! Örök-gyermeki énem folyamatos lét-csatákat vív a béke s örök harag között! Bizonytalan jövendőm kísértő lídérc-démonai elől – érzem -, el nem futhatok! Viszont, ha arra kérnék barátokat, ismerhessék meg nyugodt empátiával énem rejtegetett tükörképét sokan máris feladnák titkos, összetartó kapcsolataiat; felszínes exibicionista berendezkedés aligha hagyna számukra más választást!

Lelkemben még mindig létezik egy süllyedőfélben hánykodó, békésebb Atlantisz: egy pusztulásnak induló mikro-makró Kozmosz! Fuldoklón is menten eltűnő Sziszifusz kinek gondolkodó, túlvilági hangja sokadszor szándékosan semmiséggé torzul! Emlékezetek egymásutánjából mosolyokra font emlékek mradnak! – Diadalmas megsemmisülésnek hat mikor a Mindenség körbejár s vérmolekulák egyetemes nászi vágyát egyetemesen hírdeti!

Egymásra kulcsolódó gazdag árnyak reszkető kétségbeesése megszámlálhatatlan sivatag-léttel azonos! Balzsamos esti szél még keringőzik a magasban. A nyughatatlan éj, mint hűvös borogatás borzolja-vacogtatja az összetett idegrendszereket! Meghasadt virágszirmok pikkely-vértjein mézszínű napsugár napraforgóként még megtapad! Égboltnyi, büszke fénnyel terhesül csapzott, tajtékos levegő! – Irgalmatlan Lét, mint barna szempár mered rám még hosszantarón: halandó percek szűnnek mert már csupán sistergő mágnesként csupán a huncutkodó, szende kíváncsiság világít a létezik!