TUDATOS VÁRAKOZÁS

Göröngyök s locska-lelkek közt botoltan, mint lopakodó, fürge dzsinnek: alamuszi szenteskedő koboldok – önmagadban már mindenáron őrizni igyekezted az örök Egy-egyerekességedet, játékos-szent rigolyáidat! Tejútak porán mindig titkos bölcsődal vezetett. S érezhetted, akkor lehettél már a legboldogabb, ha angyal-hölgy települt titokban, kedveskedőn melléd s könnyeidet hattyú-tenyerecskéjével felitatta s a Jóság pille-pillantásaival méltán megvigasztalhatott!

Nem szabadna értelmének lennie annak, ha a sebezhető szívszirmokban is rózsavirágok reszketnek s félnek; ha folyamatos lelkiismeretfurdalást élhet át, ha csupán megérzed, hogy gyerekesen őszinte voltál, s neked inkább fájt a méltánytalan szakítás, mint neki! Mikor kedvére páváskodhatott s ha szólította a kedves nagyérdemű még tollászkodva felcicomázta önmagát is; lélekből illett volna vallani titkosított telepátia húrokon, hogy egyedül csakis ő hallhassa, s értse: minden vesztesként dübörgő lúzer-dobbanásban a sebezhető lélek martjain csak őérte kell fel a Nap!

Kisgyermeket ringat szemeidben smaragdok szent-gyöngye hajótörött lelked folyóin, mint kósza álom ringatózva vérzik s lebeg sok-sok visszafojtott, romantikus ábránd, csacska vágykép! – Cellarácsát most még sokszorosan csörgetia burok-magány s tétován lépked messzi bizonytalan lelked ösztön-tájain! Néha szükséges s kell is, hogy zokogó holtágakban miközben hollószárnyakon a Hold ezüsttavakon mossa pöndörödő késhegy-pilláit lehessen melletted az Egy-Valaki kinek minden percben a te boldogulásod a legfontosabb érték!

AGÓNIA

Majdnem kihaltnak látszott a sikátorszagú város.

Csak egy-egy eltévedt, s pisla utcai lámpafény ontotta magából villámló csillagos sugarait Fölöttébb hideg, és barátságtalan volt az idő Mintha a csillagok is azoknak a hírnököknek az útjait akarnák kivilágítani, akik valamilyen halaszthatatlan, vagy legalább is létfontosságú ügyben járnak-kelnek, és sajnos kénytelenek figyelmen kívül hagyni az adott természet zordon, és vad kihívásait! Éppen hazafel é igyekezett egy húszon egynehány éves fél egyetemista – feltételezhetően azért nevezték így, mert az egyetemre csak éppen akkor iratkozott be, és sajnos akkor is költségtérítéses képzésre, és nem állami finanszírozottra, mert erre nagy valószínűséggel már egyáltalán nem maradt volna pénze -, és így szinte mindig a lelkiismeretében viselte azokat a jellegzetes megbántottság, és visszahúzódás sajátságos, ám valójában nagyon is felfedezhető piciny nyomait, amit az ember főleg akkor érez, ha kitaszítottság vesz rajta erőt, és lélekjelenlétében jobb ha erősen tartóztatja önmagát, mert különben félő, hogy önkívületében keserves krokodil könnyeket hullat Pénteki Aladár – akit mindenki csak göthös háj pacniként ismert -, sajnos pollenérzékeny volt, és az asztma is kínozta pufók termetét, amire természetesen elegendő gyógyszereket is kapott, mégsem tudtak az állapotán csak egy kis jottányit is javítani, de még így is szinte minden áldott napja maga volt a létküzdelem már, ha tökéletesen kijelenthetjük, hogy az egyetemista nemzedéknek minden nap meg kellett vívnia a saját maga erkölcsi, és mentális harcait, szócsatáit, ha azt szerették volna hogy az adott professzorok, címzetes docensektől tiszteletet nyerhessenek, és persze nem utolsó sorban bebocsátást a tudást Panteonjaiba!

Azt is mondhatnánk, hogy Pénteki Aladárt szinte senki sem kedvelte különösebben, - pedig erre nemcsak hogy egyáltalán nem szolgált rá, de az egyetem berkeiben, ahol elsősorban Aladárnak elfoglaltsága akadt -, a lehető legudvariasabb, és talpig erkölcsi úriemberség gyökerei kezdetek meghonosodni. S ez bizony – mondanom sem kell -, de egynémely főleg idősödő, és merőben konzervatív beállítottságú hatalmi embernek roppantul égette a fantáziáját ti hogy, ok voltak eddig a hagyományok, és a tradíciók makulátlan közvetítői, és akkor jön egy ilyen talpig jól nevelt, és már-már túlontúl udvarias kis piperkőc pufók dromedár, és átalakítja, sőt megreformálja az elavult viselkedési szabályokat, vagy ne adj’ Isten magát a házirendet!

- Nézd csak, itt jön az a félszeg kis senkiházi – mondogatta sok pedagógus főleg Pénteki háta mögött, amikor annak volt elég mersze, és bátorsága, hogy fölkeresse az adott tantestületi szobát, ami sajnos egyre inkább szobákra és inkább szertárakra korlátozódott a ténylegesen nagy és kényelmes férőhelyekkel fölszerelt tanári szobák mellett.

Természetesen ilyen esetekben Pénteki ezeket a kisebb-nagyobb élcelődéseket szinte föl sem vette, és nyugodt szívvel elengedte az füle mellett, mert különösebben nem kereste sohasem a bajt, - a problémák általános forrásának inkább minden egyes esetben az számított, hogy a bajok találták meg őt magát személyesen Ha vizsgázni, vagy szigorlatra kellett menni, akkor rendszerint azért, mert sajnos Pénteki nagy szívét dicsérve hajlamos volt mindenkinek kölcsönadni a már megírt, és gondosan elkészített jegyzeteit amit általában nagyon sok esetben vissza sem kapott, vagy ha esetleg ez mégis megtörtént volna, akkor hosszasan kellett kunyerálni, hogy az adott illető aki ,,elcsórta” vagy kicsalta tőle megfelelő kárpótlások fejében vissza is adja Ezek az ú.n. ,,megfelelő kárpótlások” általában egy-egy tábla csokoládéjába, esetleg egy kisméretű műanyag pohár kávénak nevezett ipari feketelevesébe kerültek Aladárnak, de hát így jár az, aki túlontúl segítőkész, és nagyon is jószívű. Mert akármiről is volt szó Aladárban szinte mindenki feltétlenül, és vak hűséggel megbízott.

Ha névnap, vagy születésnap volt, lehetőséghez mérten már az első között gratulált a szerencsés ünnepeltnek ez lehetett egy megható csokor virág, vagy még több szerelmes jellegű líra, amit csak úgy szabadidejében költögetett valamelyik padsor alatt csak, hogy észre ne vegyék De amit különösen a hölgyek szerettek az azoknak a süteményeknek és cukros nyalánkságoknak széles választékai voltak, amiket rendszerint mind Pénteki sütött, és amik olyannyira észbontóan finomra és sok esetben hangsúlyozottan szenzációsra sikeredtek, hogy nemcsak hogy mind elfogytak az utolsó morzsáig, de az adott szülinapos hölgyek többsége egy kissé édesszájúak lévén egyre követelőzőbbek is lettek.

- Na légyszi! Cuncika! Hadd kóstoljam meg ezt! – hangozott könyörögve szinte minden egyes alkalommal a lányok szájából a könyörgés, amit főleg azokban az esetekben vetettek be, amikor az összes sütemény majd egy szálig el is fogyott.

- Kérem, hölgyeim! Ez sajnos a végstádiumához közelít! – mutatta ártatlan boci szemekkel Pénteki a sütis tálat, és titkon abban reménykedett, hogy ezzel megnyugtathatja a lányok kedélyeit, de sajnos egyre inkább csalatkoznia kellett, mert akadt egynémely hölgy, akit ez csöppet sem hatott meg, és fölforgatták.

Aladár majdhogynem összes iskolai motyóját titokban a sütis morzsákban reménykedve megszállottan, és cukorimádatuktól édesen.

Mondanunk sem kell, hogy mindez az olcsó színjáték – amit a nagy titokban a lányok óhatatlanul is, mert bűnös élvezetekre vágytak -, elkövettek, a legkevésbé sem lepte meg Aladárt O mindenkiről tudta, hogy szereti az édességet, és hajlandó ezért a lehető legnagyobb rizikókba, és kalandokba is bocsátkozni akár, hogy meggyőződésének érvényt szerezhessen.

Sajnos, akinek kiváltképpen süteményeket sütött éppen az a hölgy nem igazán mutatott csöppnyi érdeklődést sem Aladár iránt.

Működhet ugyanis valamilyen megszédítő ábránd tudat, vagy gondolati illúzió- főleg ez a hölgyeket jellemzi, bár azért az urak sem annyira kivételek -, hogy romantikus álmokat szőnek önmaguk kicsiny lelkiismeretében arról az ideálisnak mondható valakiről, akivel esetlegesen már hosszabb távra is tervezni mernek, aztán amikor már otthoni körülmények között kibontakozik a szappanopera is beillő drámaiság hogy szeretnél-e velem élni egyetlen örök életen keresztül? – akkor bizony óhatatlanul is egyik másik fél önkéntelenül is meggondolja magát, amiknek a következményei szintén már előre láthatók!

Pénteki Aladár nagyon szeretett udvarolgatni egy bizonyos Rézsa Lillának aki mint a megtestesült tökéletesség vonult be Aladár szívének birodalmába, ahonnét atombombával sem lehetett volna kirobbantani, mert hát akit egyszer bűvös hálójába kerít a szerelem olthatatlan, és bűvös varázslata annak minden napjai örökkévalóságnak tűnnek imádott kedvese nélkül.

Aladár kezdetben igen szép verseket igyekezett megfogalmazni a saját maga szépirodalmi, és költészeti eszközeivel, de sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy a mai kor emberei, és hölgyei a bókokkal nagyon is hadilábon állnak, és még nem született olyan kölcsönös engedményeken fekvő fegyverszünet ami lehetővé tenné azt hogy a harmóniát sugalló béke megállapodás megszülethessen.

A mostani korszak hölgyei számára a vásárlás mindent betöltő élvezete, illetve a minél több zsebpénz birtoklási vágya okozott katarzis közeli állapotokat, és koránt sem egy reménytelen fűzfapoéta gyönyörűnek mondható költői képei arról a bizonyos megfoghatatlan szívben született szent szövetségről, amit áthat a kölcsönös tisztelet, és a még nagyobb szeretet.

Így amikor Lilla kérte, hogy a szakdolgozatot esetleg megírhatná-e Aladár helyette sajnos porul járt poétánkban nem az ész érvek működtek, mondván:

- Kisasszony legyen olyan kedves és csinálja meg saját maga, mert én is teljesen el vagyok látva munkával! – hanem készségesen, és mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolga megcsinálta a házi szakdolgozatát Lillának Ami sajnos annyira jól sikerült a szavak átütő, és mindenképpen kifejező erejénél fogva, hogy a tanárnő, aki ellenőrizte a szakdolgozatokat, máris órán kívül kérdőre vonta illedelmes keretek között Rézsa kisasszonyt

- Rézsa kisasszony! Kérem, jelentse ki, előttem a szemembe nézve gerincességgel és tartással, hogy valóban az ön műve-e az a szép, és esztétikailag a legmegfelelőbb pályamunka, amit beadott, vagy sem?!

Lilla hirtelen nem tudott mit felelni Torkára fagytak a jéggé dermedt, olcsó szavak, amik legfeljebb csak leplezhették a hazugságot, de elkendőzni még, ha akarták volna akkor sem igen tudták volna.

Hirtelen elfutotta szemeit a sűrű, fátyolos könny, ami még a legmarconább matrónákat, illetve zsémbeskedő docens urakat is arra késztette volna, hogy megadják számára a föloldozást jelentő kegyelmet Halkan elkezdett motyogni: - Kérem tisztelettel tanárnő! Ezt a munkát egy igen kedves barátom bizonyos Pénteki Aladár készítette el helyettem, mert én fittyet hánytam az erkölcsökre és sajnos egy belvárosi szórakozóhelyen úgy eláztam, hogy sajnos másnap sem igen tértem magamhoz Kérem, hogy azonnal vezesse meg az elégtelen érdemjegyem a leckekönyvbe, és kellőképpen büntessen meg.

A marcona tanárnő fölnézett fekete SZTK –keretes szemüvegéből, elfintorította kissé a száját, mint aki egy óriási szitkot nyel le, majd sok idő múlva kinyögte:

- Szóval magácskának ezért lehetnek ennyire jó jegyei? Mondja csak, Lilla mindig másokkal végezteti a nehezebb feladatait?

- Kérem szépen! Én többet Nem fog előfordulni! – szipogta! – Tiszában volt azzal, ha esetleg más egyebet is mond azzal ismételten tetemesen kihúzhatja a gyufát Így orrát törülgetve csak tovább hallgatott lehajtott fejjel.

- Az ön büntetése a legszigorúbban is évismétlés, és akkor elégedjen meg ennyivel! Ha legközelebb megint megpróbálja azt, hogy mások munkájával hetvenkedik a magáé helyett, annak nagyon súlyos következményei lehetnek!

Ebből Rézsa kisasszony egyből következtetni tudott arra, hogy esetleg megtörténik és még kis is rúghatják, és el is tanácsolják az egyetemről, akkor pedig elsősorban a minden hájjal megkent, gonoszkodó apja szíjat hasít törékeny vállaiból.

ÁBRÁND ILLUZIÓK

Manapság már – sajnos egyre káromkodóbbak lettek az emberek! De hát mi is várhat el az ember egy olyan korban, amikor maga az ember sem igazán tiszteli önmagát, és önző baklövései miatt hajlamos másokat hibáztatni!

Történetünk hőse Hallgató Károly úr, aki talán maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincsen tisztában azokkal az emberi tulajdonságokkal amik – főleg akkor és azokban a jellegzetes helyzetekben teszik különlegessé, és egy kissé furcsává az embereket -, amikor önmaguk talán a legkevésbé számítanak rá.

Hallgató úr önmaga is elvált – ez nem is lehet meglepő egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a feleségét csak jól működő háztartási tárgynak tekintette, és akárhányszor csak hazajött feleségétől mindig, és sajnos mindenben elvárta a feltétlen kiszolgálást, és háztartásának vezetését De ha csak egyetlen szalmaszálat is keresztbe kellett volna tennie – na, igen, az már bizony nehezebb eset- , ugyanis Hallgató Károly tökéletesen meg volt arról győződve, hogy ő elvégzi a maga jól megérdemelt tizenegy órás éjszakai műszakját, mint egy nagyvállalat egyetlen állandóan szolgálatba levő biztonsági őre, és aztán, hogy otthon, mint és hogy lesz, hát az aztán már tényleg nem is rá tartozik!

Igen ám, de aki már fölfedezte, és megosztotta embertársaival a finom lelkének érzékeny titkait azok tudhatták, hogy Hallgatóné Katinka asszonynak is meg lettek volna a maga kis passziói, és kedvteléses kiváltságai, amit azonban senki sem vett eléggé komolyan legkevésbé a férje.

Minden egyes valóságnak gondolt nap úgy telt el, hogy:

- Cicukám, ugye megcsináltad nekem a vacsit? Vagy nem?

- Édesem ugye kivasaltad az ingemet, mert tudod, hogy a kollegákkal kiruccanunk egy kicsit, az étterembe megünnepeljük a sikeres munkavégzéseket – ami gyakorlatilag másból sem állt, minthogy jól a föld alá itták magukat, legalább is amíg a pénzük, és anyagi erőforrásaik ezt megengedték.

Így nem csoda, ha egy szép napon – mint amikor az ember tisztában van, azzal, hogy mélyebbre már aligha süllyedhet, egy hajdanán talán jobb napokat is megélt házastársi kapcsolat Hallgatónénál bizony-bizony betelt a pohár, mert éjjel vallatóra fogta férjét.

- Hát nem kedves jó uram! Én ezt a rabszolgaunkát nem vagyok tovább hajlandó sem eltűrni, és sem pedig tovább folytatni Azt hiszem, mindenkinek jobb lett volna, ha egy kis ideig visszaköltözöm anyámhoz, és akkor talán mindketten átgondolhattunk volna a jelenlegi siralmas helyzetünket!

Hallgató Károly látszólag csak bambán bámult maga elé meredten, majd hirtelen természete elárulta, mert hevesen megragadta az asszony csuklóját és rákezdte azokat a már húszon egynehány éve örökösen hajtogatott szólamokat, amiket már mindenki halálosan unalmasnak talált, és ez alól Hallgatóné sem volt kivétel.

- Szerinted én tehetek róla – kezdte, mintha minden az ő bűne, és felelőssége volna -, hogy míg én a belemet is kidolgozom lassan, annyit nem érdemlek meg, hogy mindennap, ha hazajövök, abból a tetves munkából előttem legyen a vacsora, na meg a tévéműsor?!

Hallgatóné már erősen fogta a fejét, és bizony nagy lélekjelenlétet kellett tanúsítania, hogy le ne leplezze szívében dühöngo indulatait, mert kikelt az ágyból, nagyra meresztett szemekkel, és eltátott szájjal, és szavaival jogosan férjének esett

- Még hogy neked sok a munkád! Neked, akinek pusztán csak annyi a dolga, hogy hervassza magát egy senkiházi madárlátta, és elhagyott gyártelepen, amit állandóan őrizgetni kell, hát szépen állunk mondhatom! De nézz csak meg nyugodtan engem! Én amióta a feleséged vagyok, csak arra voltam alkalmas, hogy mossak, főzzek, takarítsak Nevelem a gyerekedet, bár te azt állítod, hogy neked semmi közöd hozzá, rengeteget foglalkozom az idős, és beteg anyáddal is, akiről nem szereted, ha beszélünk, mert már így is állandóan magas a vérnyomásod!

Mindig én vasalom ki az ingeidet, és teszek rendet magad után, míg te egész álló nap vagy szunyókálsz, vagy tévét nézel! Mondhatom ez aztán a munkamegosztás!

- Mégis mit vársz tőlem babám?! – értetlenkedett a férj.

- Csak annyit, hogy legalább néhanap csak néhanap tudomásul vehetnéd a házszabályokat, és egy kicsit anyagilag is jobban kijönnénk, ha besegítenél a háztartásba és ne füstölnél tonnaszámra Ja, és mellesleg, legalább egyszer-egyszer vedd magadnak a fáradságot és emlékeztesd magadat arra, hogy a feleséged vagyok, és egy kicsit nem ártana, ha tisztelnél! Mit gondolsz megoldható?!

Hallgatónak már így is nem csekélyke erőfeszítésébe került végighallgatni felesége szokásos erkölcsi prédikációit, és emiatt aztán már ténylegesen föl ment jócskán az agyvize, most mégis, mint egy értetlen kamasz, csak nézet ki a fejéből, és farkasszemmel bámult asszonyára.

- Szóval így állunk! Hát ezt érdemeltem húszon négyévnyi gyötrelmes munkanap után, és azok után, hogy sokig, míg Gyesen voltál az én kisforgalmú fizetésemből tengődtünk De milyen könnyebbség is volt akkoriban havi ezerkétszáz, ne tagadd! Tudod jól, hogy mindig tisztességgel hazahordtam a pénzt, nem igaz?! – folytatta -, pedig azt is megtehettem volna, hogy valamelyik ócska lebujban, vagy csehóban eliszom, nem de bár? – s ezzel tökéletesen nyugodt képet erőltetett magára, mintha ilyen egyszerű és hatékony eszközökkel a beszélgetés már meg is lenne oldva.

- Na nem, édes apukám! Ez így ebben a formában, bizony-bizony igencsak sántít, nem gondolod? – folytatta Katinka asszony. – Tudod mit? fölajánlok egy lehetőséget, nem kell azonnal belemenned, nyugodtan átgondolhatod pár nap alatt, de vésd csak nyugodtan az eszedbe, hogy nekem még mindig meg van az anyám, akinek mellesleg anyagiakban is vannak forrásai, és ha netán úgy adódna, hogy szétmegyünk saját elhatározásból, akkor fel is út meg le is út!

- Mit jelentsen ez a kijelentés anyukám?! – hökkent meg a meglepetések súlya alatt Hallgató Károly

- Ez egy roppant egyszerű tanács – kezdte Katinka asszonyság -, vagy szakítasz a régi életmódoddal, és fölrúgod a régi szabályaidat, és ezáltal, egy kicsit megemberelve tisztességesebben viselkedsz, vagy sajnos kénytelen leszek gyorsan és hatékonyan elválni tőled! Mondd csak édes uram tudtál követni?!

- Aha! Szóval így áll a helyzet?! – meresztette gyilkos indulattal smaragd szemeit Hallgató feleségére – Szóval, ha jól értettem Vagy megváltozom gyökerestül, vagy elveszítem a kicsi családomat?

- Ebben tökéletesen egyetértünk!

Hallgató hirtelen az éjnek idején fölkelt, és feltűnően járkálni kezdett az alig húsz négyzetméteres szobában, mint egy hibernációból fölijesztett holdkóros.

- Hát azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, sőt a gyerkőcödnek is, ha én egy ideig anyámhoz visszaköltözöm, mert egy-két dolgot tisztáznom illik önmagammal szemben is, aztán majd, ha rendbe jöttem, talán még láthatjuk egymást – Kétségtelen, hogy most az egyszer a lehető legbizalmasabban, és legőszintébben öntötte ki a lelkét annak a nőnek akivel, már jó egynéhány viszontagságos esztendőn túl voltak csak most egyikük sem gondolta igazán végig, hogy mihez kezdjen a másik nélkül, és hogyan is tovább.

Ami Katinka asszonyságot illette o tökéletesen meg volt elégedve a megyei bíróság által megállapított gyerektartási költségektől, és semmi szükségét nem látta, hogy elváljanak a férjétől.

Ami viszont Hallgató Károlyt illette o már koránt sem volt ennyire szerencsés Édesanyja a már tizenhat éve egyedül éldegélő Hallgatóné betegség következtében elhunyt, és egy rozoga viskót hagyott fiaira, akik az örökségtől annyira megtollasodtak, hogy a minél nagyobb haszon reményében kis híján szétmarcangolták egymást Végül senki sem járt valami túlságosan jól Hallgató Károly háromnegyed részt kapott jogosan megállapított örökségéből, míg öccse a felét több és jobb haszonnal Hallgató Károly még aznap, ahogy azt a pár milliócskát kézhez kapta elverte az egészet egy póker versenyen, meglehetősen meggondolatlanul, míg öccse Róbert unokaöcsének ebből az örökségből finanszírozta később továbbtanulási szándékait.

ZÁR-ÓRA

Sakál s Hiéna-arcok között inkábbtitkokat suttogó felszínek alá merülök! Örök Sziszifuz-gyermek vagyok, nyughatatlan bolyongó, ki őszinte kapcsolatra vágyik! Grimasz-mosolyom is szabályok szerinti! Vigyázat! Már minden mi felszínes, groteszk exibicionistaságba fordult nem lehet csupán egyéni produktum és sajátunk! Pettyes cillag-szemekben Gioconda-ragyogások – félő csupán akkor követnek éber kíváncsiság mellett, ha valamicske pénzt adagolok!

Ha a felszín felett van síró szemekben a hajótörött-harag sokan kinevetnek! Nem gondolták végig az erkölcsi emberség megtanulható törvényeit! Romantikus lagúnák felé kalandoz mélabús, tohonya képzeletem; színpompás karneváli maszkok, viselkedő jellemek s könnyed, felelőséggel teli mediterrán hangulatiság! Miért kellett bezárni empátia-toleranciát, mint a biztos oltalmat kínáló, szilárd menedéket?!

Ellenem dolgoztak tán mindig is Pilátusai, kétarcú Júdásai a jövőknek?! Hínáros, zavaros lelkemben sok lett már az algásodott slejm-massza! – Már bőven elég lenne a magamramaradottság tudatából! s ha bátorságom lehetne caflatnék is fölfelé, felszínközelbe! A nyughatatlan hagymahéj-lélek mélyén vulkánok is könnyedébben kitörnek, s fortyogó katlanokként echózik a megtöretett bánatok fohásza! – Még egyetlen, biztos fordulóra nem árthatna fölrakni a tétet, s szétnézni, hátha akadhatna még e világon szikra-Jó!

Tartós fülzúgásom, dobbanó tachicardiám még így is velem marad! Holdfénybe-süllyedt pufók arcomon könny-ejtette vágások nyomai virítanak!

AZ AMBÍCIÓS HARAPÓFOGÓ

A túlzott ambiciózus öntudat előbb utóbb az emberek életében megbosszulja önmagát, és félő hogy a kicsattanó magabiztosságtól ambíció büszkeségbe fordul át, és a túlságosan elragadtató, és egyszersmind nagyon is feltörekvő büszkeségtől már csak egy hajszálvékony fonal választja el az embereket végleg, hogy beképzeltek, és spanyolviaszt gyártókká ne váljanak, hiszen az már valóságosan a személyiség radikális megváltoztatását vonná egyúttal önmaga után!

Kánik Mihály pontosan az a fajta ember volt, akinek mindent megfontoló, és mindent mérlegelő, jellegzetesen parancsolós stílusára mindenki felfigyelt, és természetesen mindenki azt csinálta amit Kánik úr mondott nekik, hiszen, ha bárkinek esetlegesen ellenkező lett volna a nagyon is változatos véleménye – amit nagyon nehezen viselt, és tűrt meg maga mellett Kánik úr -, akkor az illető személy, aki parancsnoki hatalmával egyszer és mindenkor szembeszállt, esetleg egy másik buszvégállomáson találhatta magát Kánik úr ugyanis már több mint negyven éve robotoló igásmunka elvárással gyűrte az ipart, mint buszvezető, egy közlekedési nagyvállalatnál.

Kánik már jócskán túl volt az ötvenharmadik születésnapján, és mivel december havának huszonnegyedik, megszentelt, és ajándéknapján jött a világra, volt benne egy nagyon is megmagyarázhatatlan különösség, és furcsálló tudat, ami nemhogy megszépítette volna a néhol bizony nagyon is keserű hétköznapokat, és személyes emberi jellemeket, de valahogyan minden percben az érezte, hogy szüleinek kétszeresen is adósa maradt! Lehet, hogy ez amiatt történhetett, hogy talán a legeslegszebb karácsonyi ajándék, ami csak adható mennyei oltalomként egy kisded aki a családtaggá válik, de mivel karácsony van, és egyúttal – ha már úgy rendelkezett a sors - , hogy egyetlen nap legyen a születésnapja is az embernek, akkor bizony kissé problémás, legalább is egynémely családok számára, hogy a karácsonyi, és egyúttal a születésnapi ajándékokat is egyszerre adhatják oda a szerencsés kiválasztottnak Sajnos, mivel Kánik Mihály éppen egy nagyon szegény, munkás családba született bele, meg kellett elégednie a szokásos, és szívet összeszorító jókívánságokkal, mint Sok boldogságot, Boldog születésnapot, és Isten éltessen sokáig jelképes, és megszentelt jelszavaival, ami valljuk csak be egészen nyugodt, és tartalmas szívvel, hogy minden embernek nagyon jól esik pusztán csak az, hogy egyáltalában fölköszöntik – még ha ajándék, sajnos a sorsot fordító időkben nem is kerül az ajándékkosarába -, de hát azért, ott vannak egymásnak, és a családnak is egy végtére!

Kánik annak ellenére, hogy sötétbarna, dióbélszínre hasonlító haját már erősen kopogtatni kezdte a decemberi dér zúzmarás ezüstcsillogása, és egyúttal el is érte a kopaszság, kellemes, fodrászatot nem igénylő érzése, sajnos a makacs, csökönyös, és a nagyon is hiú öntudat szinte minden fajtáját örökölte – meglehet, hogy a családjából -, és ennek sajnos részben a családja itta meg, a néhol nagyon is keserű levét:

- Légy szíves drágám, vegyél sálat, sapkát, és kesztyűt, ha kimész a mínuszok országába! – szólt rá illedelmes, és annyira bájos kedvességgel Kánikné a férjére, hogy meglehet, hogy egyetlen háznál sem szóltak volna Kánik úrnak ennyire lehengerlően tapintatos udvariassággal, és meglehetősen angyali megbocsátással.

- Anyus, jó lesz így, különben is télen születtem, bírom én a hideget, mit gondolsz, amikor Szombathelyen voltam közel két évig a határőrségbe beosztva katonának, milyen farkas vonyító hidegek voltak, mit számít ez a pár mínuszocska, csak használ, legalább megkeményít! – mondta karakánsággal, és annyira férfias öntudattal ezeket az általánosságban parancsoláshoz szokott mondatokat Kánik , hogy meglehet, hogy a kedves felesége éppen ezért szeretett bele!

Sajnos a legtöbb megtörhetetlenül makacs, és csökönyösen a hiúság védfalai mögé menekülő emberrel talán az a legfőbb probléma, hogy meglehetősen elvakult, és rátarti büszkeségüktől fűtött lelkiismeretük képtelen, vagy csak egészen egyszerűen nem is akar segítséget kérni, másoktól, ha valami komolynak tűnő gond, vagy probléma meglehetősen nyomassza, és terheli szívük belső mécsvilágát!

Sajnos, ha példának okáért, súlyos tüdőgyulladással például a sürgősségi intenzív osztályra szállították volna Kánik urat, szegény Kánikné tudta volna meg legutolsónak, hogy rajongásig imádott férjével mi is történhetett, ugyanis Kánik úr határtalan büszkesége szinte már olyan méreteket öltött, hogy a valóságos emberi érzelmeket – amiket azért nagy általánosságban emberi érzelmeknek nevezhetünk sírás, szomorúság, megértés, és részvét – annyira titkolni való, tabu témáknak kezdtek számítani – főleg öregedő korába lépve Kániknak - , hogy rendkívül megdorgálta, és nagyon is katona fegyelemmel figyelmeztette – főleg szűkebben vett családja tagjait -, hogyha lehet, a lehető legkevésbé mutassák ki, főleg előtte a gyengédebb, és esetlegesen elérzékenyülő természetüket!

- Már megint sírsz, fiam, mi vagy te kisleány vagy talpig ember?! – fakadt ki mintegy csak úgy önmagának mulatságot, és tetetett jópofaságot szerezve Kánik úr, amikor egyszer-egyszer a fia Kánik Róbert öntudatlanul is túlságosan érző lelkével sírva fakadt, hiszen ez Kánik úr szemében egyenlő volt a gyengeség mindent megbélyegző jelképével!

Kánik Róbert ugyanis meglátva, és sokszor túlságosan is kellemetlenül megtapasztalva azt, hogy az édesapja karakán büszkeségével egybekötött árnyékában kellett élnie valahogyan, nem hibáztatható – legfeljebb talán annyiban, hogy azokat a fontos, és minden bizonnyal meghatározó módszereket -, amiket köznapiasan csak az élet pofonjaiként emlegetünk, nem sikerült neki feltétlenül megtanulnia nevezetesen azokat a nagyon is kellemetlen élet-pofonokat, amik főként akkor érik a túlságosan is félszegséggel megáldott embereket, ha egyáltalán nem tudnak, vagy csak pusztán merő udvarias gavallérságból nem akarnak párbajra, és ölre menni más nagyon is az erkölcsi etikett, és viselkedési kultúra híján levő emberekkel!

Így megmaradt a keserű tapasztalat, miszerint Kánik Róbertnek minden egyes nap élet -halál harcot kellett kis híján vívnia, hogy egyáltalán az iskolai nagyon is baljóslatú, és állandó veszteséggel járó légkörét valahogyan képes legyen átvészelni.

Sajnos Kánik Mihály és a fia között a gondoskodó, és áldott tekintetű feleség Kánikné volt a mindent elsimító, és egyvégtében mindent megbocsátani tudó villámhárító Azt szokás mondani a régi közmondás törvényével, hogy ,, Két dudás nem fér meg egyetlen csárdában!” - bizony akár teszik akár nem Kánik úrnak saját fejlesztésű pedagógiai elképzelései voltak elsősorban arról, hogy hogyan is kellene már jócskán a kamaszkor küszöbét elhagyó fiának viselkednie, hogy azok a bizonyos rosszcsont emberkék – akik tudniillik minden egyes napján azzal szórakoztak, és kacarásztak teljesen lelkiismeretlen és becstelen hittel, hogy megfélemlítsék szegény Róbert lelkiismeretét – ami valószínűleg annyira jól, és célszerűen sikerként volt egy könyvelhető, hogy esténként amikor, senki nem látta Róbert úgy tele könnyezte meglehetősen lehangoló, és nagyon is fájó könnygyöngyeivel tollpárnáit, hogy miért reggel iskolába kellett mennie, arra ébredhetett, hogy nem sok híj a volt annak, hogy egy tócsába nem esett bele.

- Ha valaki csak hozzád merészel nyúlni, akkor azonnal lásd el a baját, de mindig te üss először, mert hanem így teszel, minden esetben te leszel az áldozat! – ilyenforma bölcs tanácsokkal igyekezett némi nemű önbizalmat fecskendezni túlságosan félszeg, és a velejéig pesszimista eszmékkel küszködő fiába Kánik úr, akinek sajnálatos módon fogalma sem lehetett arról, hogy fiában milyen megfogalmazhatatlan érzelmi sokk-viharok játszó dhatnak le nap, mint nap, így tulajdonképpen szinte alig-alig vett róluk különösebb tudomást.

A nagy általánosságban az mondható el, hogy valami különös szertartásos nyugalommal megáldva az úgynevezett szürke hétköznapok dzsungeleit Kánik úr minden egyes nap, - mert mivel buszvezető volt általában már hajnali fél háromkor talpon kellett lennie teljes egyenruhája menetfelszerelésében, hogy aztán fél négykor már kigördülhessen a kelenföldi buszgarázs ódon vasöntödének tetsző kapui alól, és a megszokott robotoló igás-munkáját elvégezze, általában délután fél egyig -, így amikor hazaért az idegrendszerét szinte minden egyes nap rendkívül igénybe vevő és egyszersmind összetörő, és malomkerék módjára felmorzsoló munkahelyéről bevett szokásává lett egy-egy jelképes hideg sör elfogyasztása, illetve – főleg a hidegebb hónapok alkalmával egy kisfröccs, hogy mint mondta, és vallotta, szinte hitvallás szerűen ,, Rendesen átmelegedhessen!” - és ha ezek a létfontosságú, és egyszerre életmentő jellegű beöntések megvoltak, akkor következhetett a jól megérdemelt pihenés, ami sajnos csak abban merülhetett ki – igazán nem lehetett azt megérteni, hogy Kánik Mihály miért érte volna be pusztán csak a szokásos alvó szunyókálásával - , hogy lefeküdt, hogy az éjszakai idegőrlő fáradalmaknak valahogyan ímmel-ámmal véget vethessen, és utána vagy a televízió sokszor bizony kellőképpen butító, és semmi kulturális szolgáltatást, csak szórakoztatást adó műsoraihoz menekült, vagy pedig a szokásos három doboz cigaretta adagját jelentősen megnövelte, - és sajnos abszolút hideg közönyösséggel fogadta azt a tényt, ha nem hagy fel a jelentősen létpusztító életmódjának a folytatásával, akkor bizony szív infarktust fog nem is olyan sok idő múlva szenvedni, -, de ez Kánik urat szinte egyáltalán nem is zavarta! Ami ennél fontosabb azaz volt, hogy minden embernek – mivel az emberek bizonyos tekintetben autodidakták -, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindent el tudnak sajátítani amihez, csak kedvet, vagy fáradtságot éreznek kiművelhetik, és kikupálhatják önmagukat is, és a művelődés hasznos szolgálatába, és nemes feladatai közé számolhatják önmaguk mint művelődés kedvelők!

Nem tudjuk bizonyosan, hogy Kánik úr mennyire ismerte azt fel – önmaga szilárd, és meglehetõsen eltökélt lelkiismeretében -, hogy igenis néha szüksége van arra, hogy megbocsássa azokat a – szerinte nem férfias, és meglehetõsen a gyengeséggel egyenrangú érzelmeket -, amikor egyszer-egyszer egy eltévedt könny-gyöngy landolt felesége áldott arcán, vagy mintha csak az üveggolyók csengését hallotta volna nap-nap után arcáról legördülni Sokáig titkolta Róbert is – legalább is az édesapja elõtt -, hogy keservesen megszenvedte a gimnáziumi létformát – legalább is az elsõ idõben -, hiszen nem volt elõtte egy olyan támogató, és minden élet-pofon nehézségen túlsegítõ igaz emberséges valaki, akire nemcsak hogy felnézhetett volna, de mennyire egyszerûbb is lett volna az, hogyha Kánik Mihály is olvasni tudott volna – akárcsak felesége Kánikné -, az emberi gondolatokban!

OTTHONI KÖNYVTÁR

(Dr. Cseh Katalin néninek szeretettel)

Én mindig is azt vallottam, hogy az ember autodidakta, tehát gyakorlatilag bármit el tud sajátítani és képes megtanulni, amit csak megkíván sziporkázó képzelete Így az sem meglepetés, ha példának okáért egy szakmunkás, vagy éppen egy gépkocsivezető művelődni szándékozik, mert arra – sajnos, főleg a mai világban -, nem tudni, hogy valójában miért, de meglehetősen furcsán, és különös szemmel néznek.

Szerintem senkinek még csak nem is fordult meg a fejében, hogy egy kamion vezető nevezetesen Dubovecz Dávid, aki még csak harmincéves volt, a szabadidejében, és természetesen, ha két fuvar között nem akadt más dolga, kényelmesen a kamion hátsó ülései elhelyezkedve egy-egy jó könyvet, vagy uram bocsá’ kulturális első sorban irodalmi folyóiratot olvasson, és egy kicsit önszorgalomból tovább képezze azt a tudást, amit eddigi élete során megszerezhetett.

Dubovecz Dávid jól szituált, magas, jól megtermett, és barátságos pufók arcú, és szokatlanul udvarias ember volt, akiről már az első találkozás alkalmával szinte senki sem hitte volna, hogy egy kamion sofőr ennyire gavallér, és lovag lehessen a másik egyenrangú emberrel szemben, nemhogy még egy hatalmas batár vezetője, így aztán a fuvaros társak is akikkel együtt fuvarozott szinte értetlenkedve gúnyolódtak, és élcelődtek azon, hogy egy kamionosnak mi szüksége lehet egyáltalán irodalomra a kihalt autópályák aszfalt peremén, ahol legfeljebb ha egy-egy eltévedt, és helyét nem találó vadállat, vagy madár az, amelyik megtiszteli jelenétével a hatalmas kiterjedésű utakat, és emberekkel legfeljebb csak a nagyobb nagyvárosokban, ha összetalálkozik az ember. Dubovecz Dávid, ha lejárt a műszakja – ami annyit jelentett, hogy három hónapos intenzív és nagyon megerőltető fuvarjáratot követően -, amikor már minden nagyobb vállalkozás számára elfuvarozta azokat a megrendeléseket amikkel megbízták, és végre hazatérhetett jól megérdemelt, mégis otthonosan kicsiny, de annál komfortosabb, és szinte minden kényelmi szolgáltatásnak megfelelő társasházába, egy panelszigeten, akkor nyugodt szívvel bármikor lemehetett és könyveket kölcsönözhetett, egy kedves idős hölgytől a harmadik emeleten, akit özvegy Cseh Bélánénak hívtak, hiszen a legtöbb lakó szinte már gyermekkora óta ismerte a Dubovecz családot, és mindig nagyon segítőkésznek, és gálánsnak mutatkoztak, azokban a helyzetekben is, amikor az embernek valóban igaz barátokra volt szűksége Családi tragédiák, és egyéb megrázkódtatások alkalmával Így aztán senki sem lepődött meg túlságosan, amikor Dubovecz úr egy kisebb targoncára való könyvvel, és irodalmi folyóiratok halmazaival a lehető legudvariasabban beállított Cseh Béláné Katalin asszony garzonlakásába.

- Kezét csókolom Katalin asszony! Kérem fogadja elnézésemet, amiért csak éppen most tudtam csak kiolvasni érdekes, és nagyon is olvasmányos regényeit, ne haragudjon rám, de csak most jöttem meg külföldről, és akkor vinném a következő könyvadagot, és már nem is zavarnék – szabadkozott túlságosan jól és disztingvált modorban Dubovecz, és már készült hogy a több tonnányi könyvnek helyet keressen, és az el nem olvasott könyvekből ismételten kölcsönkérjen jó néhányat, amint azt már közel három éve folyamatosan megtette.

- Ugyan, ugyan kedves Dávidom, kérem, foglaljon helyet, és fúja ki magát Látom, hogy hosszú útról érkezett Kér egy csésze teát, vagy valami frissítőt? – érdeklődött kedves nagyszülői aggodalmak közepette Cseh Béláné, és már tette volna fel az ínycsiklandó zöldtea víznek valót, ha Dubovecz nem szabadkozik.

- Miattam igazán ne tessék fáradni drága Katalin asszony - udvariaskodott szinte rossz és bevett szokásaként Dubovesz, és már készítette is a könyveket a hátsó dolgozószobai helységben, hogy mielőbbi viszontlátással elolvashassa legkedvesebb regényeit, és azokat is, amiket eddig csak ismeretlen szerzők műveiként jegyzett, hogy a rejtélyes irodalmi berkekben behozza kicsiny lemaradását, ami gyakorlatilag alig-alig volt több, mint a teljes irodalomnak csekélyke hányada.

Cseh Béláné egy roppant szimpatikus nagymamakorabeli, bájos idős hölgy volt, akinek sajnos szívinfarktusban elhalálozott a férje – aki szintén nagy rajongója volt az irodalmi műfajok szinte minden változatának Így minekután már Dubovecz Dávidot gyermekkorától fogva ismerte és nagyszülői gondoskodással szerette, megengedte neki, hogy használja otthoni könyvtárát, ami valóban olyan volt, mintha csak egy hatalmas, és terjedelmes közkönyvtárban ücsörögne az ember, mert a falakon mindenütt egészen fel a mennyezetig könyvek kavalkádjával volt telis-tele a kis garzonlakás, amiben Katalin asszony lakott.

- Meséljen csak Dávid merre járt? Milyen volt az útja? – faggatózott szinte gyermeki kíváncsisággal Csehné, és már készült is hogy farkasszemet nézve árgus, és meglehetősen kutató szemeivel felvegye a beszélgetéshez elengedhetetlen szemkontaktust Dáviddal

- Tessék csak elképzelni, hogy éppen a spanyol-francia határról kellett a szó legszorosabb értelmében elmenekülnöm, nehogy rajtam üssenek, mert sokan hallották a rádió frekvenciáin, hogy a kamionosokat előszeretettel rabolják ki, és támadják meg fegyveresen, hogy ezáltal is több zsákmányhoz, és bevételhez jussanak a rablók, és a gonosztevők – magyarázta precízen és pontosan, ahogyan azt Dubovecz szavajárásában már megszokhattuk Dávid Csehnének, akit láthatóan annyira meghökkentett, és kissé el is borzasztott az elmondott rémtörténetek sokasága, önkéntelen is, bár karakán erős asszonynak mutatta magát , egy ártatlan könnycsepp önkéntelenül is az arcára tévedt.

- Jaj! Rettenetes! – hökkent meg az idős asszony – és mondja csak Dávid maga hogyan élte túl ezeket a támadásokat? – kérdezte egy kriminoló gus, illetve egy dörzsölt bűnügyi szakember kíváncsiságával Katalin asszony.

- Mi sem volt könnyebb annál Bekészítettem odahaza egy jókora husángot, ami akkora volt , mint egy óriássodrófa és azt a kamion hátsó ülésére, ahol az ember egy-két órát szundítani szokott mielőtt a nagy útnak nekivág, és csak reménykedtem benne, hogy még életben leszek egy darabig, legalább is annyi ideig, hogy elhúzzam a csíkot nagyon gyorsan! – felelte általában a lazább emberek szavajárásával Dubovecz.

- Bizony-bizony fiatalember – kezdte nosztalgiáskodó hangsúllyal Csehné -, manapság már minden arról szól, hogy ki hogyan akar érvényesülni? Senkinek nem számítanak, hogy a másik is ember volna, és önálló személyiség, csakis az, hogy mennyi pénze van, és hogy hogyan tud szép szóval, vagy erőszakkal minél többet a másiktól elvenni! Fiatalember tudta, hogy a megélhetési bűnözés virágzásnak indult? Bizony! – bizonygatta egyre indulatosabban, és feszültséggel mondandóját Katalin asszony – és kicsi hazánk is elosztó országgá vált, legalább is, ami a feketepiaci árfolyamokat illeti – mondta.

- Ugyan, ugyan Kati néni, nagyon szépen megkérem, hogy ne izgassa feleslegesen föl magát, mert az nagyon megárthat a szívének – próbálta nyugtatgatni Dubovecz az idős hölgyet, és már feltűnően rendezgetni kezdete a holmiját, hogy ennek a kellemesen meghitt beszélgetésnek gyorsan véget vessen, mert sajnos egy kamionosnak, bármennyire is be van osztva minden perce, a szabad ideje akkor is kincset ér, és egyáltalán fölöslegesnek tűnhet hibáztatni.

Duboveczet, aki a következõ útja elõtt, még szerette volna teljesen, és egészben kipihenni fáradalmait, és feltöltõdni lelkiekben – ami a lélekjelenlétet, és a hidegvérû gondolkodást egyaránt jelentette -, hogy minél könnyedébben elfeledkezhessen azokról a mindennapos fenyegetésszámba menõ borzalmakról, bûntényekrõl, és életet is veszélyeztetõ tragédiákról , amikkel szembe kell, egy fuvarozónak néznie, fõleg, ha idegen országban, és vadidegen emberek között kénytelen munkájának eleget tenni Így amikor Csehné kihozta a megbecsült, és ünnepi jellegû teáskészletet, hogy együtt teázzanak, és végre ne legyen egyedül, elvégre mintha csak az unokája jött volna a nagymamához látogatóba, Dubovecz csak annyit mondott az idõs hölgynek:

- Kati néni kérem, nem tessék aggódni, mindig haza találok! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – és ebben az ígéretben, ami inkább úgy hangzott, mint valami megkönnyebbülõ kegyes hazugság benne rejlett valami hátborzongató baljóslat, amire talán senki sem készült fel!

SZÍN-DRÓMA

Embert-vigyázó, csillag-tiszta láng miért csak másoknak ígérget konok, fafejű Reményt?! Te mondd meg szépséges hölgy a valódit, a kristály-igazat! Vérré válik manapság acsarkodó kutya-gyűlölet s sakáll-harag s a bizonytalan bizakodás tenyészik a tudatos megvalósulások helyén; eszméket könnyedén eltipornak! Tétova önmarcanoló sakklépéseinkből csak Hiány fakad! A megfejthető végpontok ócska, kitaszított titka; rubin vércseppek dübörgő dorombolása infraktusokkal fenyegetőző lüktető szívek seb-pitvarában nyilvánvaló!

Viszolygó suhintást él át az, ki naponta szolgálja az elefántcsont-Kultúrát! Kiábrándultágok félhomályából biztonságos-megbízható utat ritkán találni! Nyögdécselve kicentizett életutak kozmikus bukásai szavatolják a garancia-sikert befolyásos oligarcha-tábornokoknak, hogy új, önző feltételeket diktálhassanak! – Cipőfűzőként tekergődzik önmaga körül a spirális Élet: ha megtehetné megszülött teremtésével is bátran visszaélne csakhogy kiváltságjogokat kaparinthasson meg!

Csont-tüdőkből szirupos-gyilkos csönd szivárog, mint nehezen gyógyuló sebekből! A múlt emlékei még most is tőr-konok gondokat cipelnek lábaink elé; álmokat dédelget a csecsemőgügyögés s fogadalmakat penget önmagában rakoncátlan Szív! – szánalmas Lét alá kiemelt gesztusként börtönfalakat emelnek elgáncsoló akadályai érthetetlen pribékeknek! A túldimenzionált, piedesztálra emelt Ember miként boldogul a fogyasztói társadalmak katakombáiban?! 

SZERVEZETÜNK TRÉFÁL

Minden ember megkérdezi egyszer magától – legalább is előbb-utóbb, hogy miért éppen vele történt meg az, hogy az emberi szervezet bonyolult, és sokszor kiszámíthatatlan és fondorlatos működésébe nem avatták be kellőképpen alkalmasabb időpontban, főleg azokban az idökben jelent ez igazi vérbőségű, és minden tekintetben szikla-terhet képviselő megpróbáltatást, ha szervezetünk minden csontporcikája egy-egy afféle jelképes iránytű jelzést próbál küldeni – a nagy általánosságban nagy hatótávolságú, és gyilkosan marcangoló -, fájdalomként a szájüregben meglevő ínyidegek és a fájdalommal szövetséget kötő gyul ladásos gócpontoknak, mintha csak az ember saját szervezet azon mesterkedne feltett, és előre meghatározott szándékosságával, hogy bosszút áll azért, mert az ember elhanyagolta, nem foglalkozott vele eleget, vagy csak éppen azért mert magányosnak érezte magát és szüksége volt egy-egy megerősített káromkodásra, vagy csak kellemetlen hangulatbemutatásra, - amit jelentős csúnya, és afféle szarkasztikus megjegyzések kísértek - , a véget hogy a szervezet tudomására hozza annak a személyiségnek, hogy õ is mintegy önálló akarattal, és hittel bír, mint akihez valójában tartozna.

Akinek már volt pokoli nagy ingerű, és valóságosan fűrésszel hasogató fogfájása, amikor a kicsiny porcelánt megtámadta az úgynevezett bacilus, és a szuvasodások ravasz, és agyafúrtan ártani szándékozó szuvasodás minden keserű, és idegrendszerileg is őrületbe, és kétségbeesésbe hajszoló fájdalmassága, akkor minden bizonnyal érzékelheti, és tisztában lehet azzal, hogy Mustra Kálmánnak annyira rossz, és egyúttal nagyon is lehangoló napja volt, hogy ahhoz képest az, hogy a fizetését, és az úgy nevetett prémiumát csekélyke kis tíz százalékkal megfoltozták, mint folt a megtalált zsákját, már jobb és elegendő hírre nem is kellet t volna számítania, bár ekkor talán a legnagyobb vágya mégis az lehetett, hogy valami titkos, és ősi isteni beavatkozás, vagy varázserő mérsékelhetné a fájdalmát, mert már gyermekként megtanulva tapasztalhatta, hogy mit is jelent beülni a fogorvosi szék ítélet szerű kalodájába, főleg akkor, amikor az embernek szembesülnie kell, afféle könyörtelenül kíméletlen móddal azzal, hogy az utolsó kívánsága következik, és aztán megkezdődik számára a pokol fájdalma – legalább is ami a szájüregi nagy vulkán-fájdalmát illeti!

- Köszönöm szépen főnök úr a jutalmat, és kellemes hétvégét kívánok a fõnök úrnak, és minden kedves dolgozónak! – mondta szinte vicsorítva, és nagyon is furcsa maskarás mosolygást erőltetve a fájdalomtól szinte már gyöngykönnyeket ontó, eltorzult arcára Mustra, akinek ebben a pillanatban csak egy jóságos, és minden bizonnyal gondoskodó angyalkéz adhatta volna vissza természetes közérzetét, aki nemcsak kellő tapintatos kiméletességgel szabadította volna meg a szájában felgyülemlett gyilkos fájdalomtól, de egyszerre el is mulasztotta volna a lehető legfájdalommentesebben a kristály csontszínű kakukktojás fogának minden megszenvedett, és haldokló pillanatát!

Általában a kíméletes fogápolásnak, és fogrendbetételnek egyetlen lehetséges módozatát ismerik – legalább is idehaza -, hogy az ember egy kis ampulla vakcina segítségével, és persze egy méretes tû is kell hozzá, megkap egy afféle elkábító, és nyugalmas harmóniára ö sztönzõ elixír oldatot, aminek az lenne a rendeltetésszerû feladata, hogy megnyugtassa, és egyszersmind bizalomra is sarkallja a fájdalomtól már vergődő halként fetrengõ pácienst! Igen ám, de ha már a puszta tényszerűséggel szembesítjük a tisztelt olvasót, mindenképpen le kell szö geznünk azt, hogy a gyógyhatású antibiotikumok talán jobb, és minden esetben alkalmasabb, megbízhatóbb, és minden bizonnyal elegendőbb hatást váltanak majd ki, legalább is egy olyan embernél, mint Mustra Kálmán úr aki már híréből is krónikus megszállottsággal és egyfajta súlyosnak mondható hipochonderséggel retteg az orvosi segédeszközök, és műszerek minden bizonnyal jótékony, és fájdalmakat, és szenvedéseket egy csapásra véget vetõ elixírek bizonyos tekintetben jótékony hatásától.

- Főorvos asszony kérem szépen, minden tiszteletem az ön szaktudását dicséri, és méltatja, de nem volna esetleg arra lehetőség, hogy az elkábító, és érzéstelenítő oldatot ne injekció formájába kapjam meg, mert allergiás vagyok a tűk okozta sebekre, és sérülésekre, bár tisztában vagyok vele, hogy az antibiotikumoknak legalább szükségük van egy -két napra, amíg kölcsönös megnyerõségükkel minden bizonnyal kifejtik a hatásukat!

Minden bizonnyal könyörtelen, és gyilkos kíméletlenséget tanúsító fogorvos, aki talán csak azért választotta ezt a fajta nemes feladatként elkönyvelt hivatást, mert szeretett kutatgatni, és kifürkésznék meglehetősen alapos fondorlatokkal és furmányos ravaszságait is felhasználva a fog kristály porcelán fájának minden idegi alapú titkait, nem tudom. Minden esetre akárhogyan is próbálták nyugtatgatni szegény, árvaságra ítéltetett fogorvosi székben magára hagyott Mustra Kálmánt ez sajnos sehogyan sem ígérkezett megnyugtató, és megnyerő vállalkozásnak!

Annál is inkább, mert a tisztelt, és meglehetősen udvarias Mustra úr, aki inkább hasonlított egy XXI századi gavallérhoz, illetve afféle angolos temperamentumú, és személyiségű úriembernek: aki nemes egyszerűséggel leveszi a zakóját, ha például lát egy nagy pocsolyának kinéző tócsát, hogy szíve választottját átsegítse rajta, illetve segíti a hölgyeket bizonyos bevásárló körutjaik alkalmával, vagy csak egészen egyszerűen kellő figyelmesség gyanánt igyekszik a lehető legudvariasabb hangnemben megemelni afféle kucs ma fajtára emlékeztető fejfedőjét minden ismerős hölgy előtt akivel valaha is életében találkozott.

Bizony-bizony ezek minden bizonnyal megszívlelendő gondolatok, és eszmék, kivált egy olyan világban ahol – főleg a mai XXI századi világot értem -, sajnos már csak elvétve találkozhatunk annyira finom, és minden tekintetben nemes lovagi eszméket dédelgető, egyesek számára már szinte túlságosan kellemtelen fogyatékosságként kezelt tal pig becsületes és udvarias emberekkel, mint Mustra Kálmán.

- Jól van, nyugodjon meg kérem, Mustra úr, egyáltalán nem fog annyira fájni, csak egyetlen méhcsípést fog érezni az ínyén keresztül, pusztán ennyi az egész, kérem legyen bizalommal hozzám, és szóljon bátran, ha csak fájdalmat érez – Hangzott a nagyon is könyörületes, ám minden tekintetben a lehető legfinomabb, és egyben legbizalmasabb üzenet Mustra füleibe, akinek talán most az elsőrendű, és talán legfontosabb gondolata mégsem az volt, hogy hogyan is tud majd egyáltalán kikecmeregni, és kikászálódni az adott ítélet székéből, sokkalta szenvedésesebb gondolatok foglalkoztatták.

Mivel jelentősen nem bírta elviselni a fájdalmat, szinte már alig várta volna, és minden bizonnyal megnyugvás is lett volna a számára, hogyha azon nyomban amint az a nagyon is sivítóan nevető, és mintha csak rajta kacagó süvöltő szélvészként visító fúrógép, ami a fogát érte akkor hatolhat be megsérült, és ostromállapotokkal szembe néző fogai dzsungeleiben amikor õ éppen mélyaltatásban van.

- Kérem szépen nem lehetséges, és nem volna rá mód, hogy engem bealtassanak, mielőtt kimetszik azt a kellemetlenkedő töredékes szilánkot a fogaim közül?

Kérem ígérem, hogy a feljebb való főnökség még csak nem is fog arról tudni, hogy egy krónikusan mindentől rettegő embert mélyaltatásban kellett tartani, amíg a szükséges fogászati beavatkozást elvégzik rajta! – próbálta minden igyekezetével menteni Mustra úr, a már amúgy is elveszett csatákra emlékeztető helyzetet, vagy azt , amikor egy ártatlan ember azzal kénytelen lesújtó lelkiismeret furdalással szembesülni, hogy a börtön ahová szállították lesz örök életére otthona, és egyben hazája is, éppen ezért csak egyetlen dolgot kért volna a megnyerően szimpatikus modornak örvendő fogorvostól, hogy ha lehet, akkor altassák be.

Nem volt menekülés a fájdalom, és a szenvedések láncszerű reakciója, és megsemmisítő képletei elől.

A fogorvos hölgy a lehető legkíméletesebb módszerekkel adta be az alkonyati bíborszínben pompázó ínyszalagok közé a végzetes halálos tűből az ellenanyagot, ami talán egy-egy pillanatra, csak amíg a szükséges beavatkozást elvégzi, talán még csillapíthatta volna Mustra úr szenvedését, és máris elkezdte fúrni, farigcsálni kíméletlen ütemben a fájós, és minden bizonnyal minden sebből az utolsó haldokolásában vergődő fogat Mustra úr mintha csak egyetlen pillanatban állt volna rögtönítélő vésztörvényszék elő, és ugyanakkor a kínzókamrában is huzamosabb megpróbáltatások vártak volna rá, úgy próbálta tűrni, a szinte érzéstelenített fájdalmat, amiból talán még többet, és minden bizonnyal még komolyabb szenvedést csak akkor fog érezni, amikor majd elérkezik az-az örök és jellegzetes perc, amikor kimegy az érzéstelenítő elixír hatása, és fájdalomtompító ereje.

Haj! – Szegény Mustra Kálmán úr! A fájdalomtól szinte csak szentjánosbogarainak élénk gesztenyeszíneiből patakzottak az ököl nagyságú krokodilkönnyek, és már tikkadtan csak azt várta mikor végez, az önmaga belső tér univerzumaiban csak hóhérnak elkönyvelt nagyon kedves fogorvos hölgy a halálraítélt beavatkozással, de hál’ isten nem telt bele néhány sorsfordító pillanat, és tíz percen belül Mustra úrban már megszűntté lett nyilvánítva – hála kitartó szorgalmának -, szinte minden lélekölő betegség.

Ám azzal tisztában volt, hogy az igazán fájdalmas, és könyörtelenül gyilkos megpróbáltatások sorozata még csak most következik majd, ha hazaér, békés meghittséget sugalló, harmónia otthonába, amikor a fájdalomcsillapító antibiotikumok hatása lehanyatlik!

GYEREKARCÚ LEGENDA

Az ember valahonnét jön, és valahová tart. Legalább is ezt szokták róla mondani! Mégis – szerencsés esetben -, léteznek olyan kivételesen különködő, és különös ,,csodabogarak” akik igaz átvonulnak mintegy jelképesen az életükön, mégis, ha meghalnak hatalmas űrt hagynak maguk után, és a zsibongó, folyamatosan szenzációkra éhező világ egyszerre csak félni fog, mert önmaga is érzi, hogy kivételes emberi csillagot veszített el, akit többé már nem lehet meleg baráti kézfogássokal, finom vacsorákkal, jóízű, tartalmas beszélgetésekkel üdvözölni, és akire az utókor mégis úgy emlékezik, hogy azok voltak egy adott társadalmi korszak legszebb emlékei!

Hullámos Elvisfrizurája, nyurga, cingár és szemüveges fiatalember ült kényelmesen egérlyukméretű kisebb garzonlakásában; lábait kényelmesen feltette a másik ülőalkalmatosságra, míg kedvenc könyve a Kis hercegbe  mélyedt! Mintha folyamatosan gondolkodó, tevékenykedő, hiperaktív agyát is arra kényszerítette volna, hogy megragadhassa az adott pillanatokat, és ezzel méltóvá válhasson arra, hogy egyszer és mindenkorra kiléphessen az emberalkotta történelemből.

Egyik hölgy ismerőse – aki nem mellesleg egy hírneves, és megbecsült színiskolába is járt vele, és később is jószívvel elmékezett a küönös fatalemberre -, kölcsönadta neki a bécsi klasszikusok egy-egy értékes, és akkori viszonylatban kissé méregdrága bakelitlemezét, ami most szépen köröket leírva járt a kiszurperált lemezjátszóban, mintha egy olyan futóra hasonlítana, aki csak körökben képes végigfutni egy-egy versenyt, vagy éppen a komoly tétre menő maratont.

A szemüveges fiatalember is kis hercegnek képzelte magát, aki a föld nevű bolygón éldegél, és egy olyan tisztalelkű, örökgyerekre hasonlít, aki feltétel nélkül szemléli a körötte lévő emberi világot! Megpróbálja alázattal, és titokban ellesni titkait, fortélyait, és az őt körülvevő emberek gesztusait. Mindig őszinte, érdeklődő, mégis saját maga összetett, belső személyiségét senkinek sem engedi meg, hogy láthassa, vagy megismerje, hiszen ezzel megszegne valami titkos, egyedül csupán csak rá jellemző, személyes fogadalmat!

– Nagyon köszönöm, hogy meghívtál ide! – mondja kicsit bizonytalanul egyik hölgyvendége, aki kellemes, rózsaszín jellegű szoknyás ruhát visel, és kicsit zavarban is van. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a különc fiatalember valóságos szentírásként tanulmányozza kedvenc mesekönyvét és ilyen esetekben a világ többi részét tökéletesen kizárja, vagy meglehet pontosan azért, mert egyes egyedül csak a kimondhatatln, különleges varázslat számított, mely egész személyiségét is meghatározta!

Az ifjú hölgy kissé furcsának, különösnek találta, hogy a szemüveges fiatalember az egész est folyamán jóformán levegőnek nézte őt, mintha ott se volna; aztán hirtelen felkelt eddigi nyugvó, ülős, elmélkedős helyzetéből. Mintha valami, vagy valaki jóindulatúan kibillentette volna őt eredeti helyzetéből!

– Akkor most Larry gesztusait fogom használni! – jelentette ki tréfásan, szinte gyerekes derűvel, mint aki különleges ajándékkal kedveskedik egybegyűlt vendégei számára.

Az ifjú hölgy és az egyik cigarettát a másik után meggyújtó, kissé félszeg úr összenéztek kíváncsian, majd a hölgy a félszeg fiatalembernek odasúgta:

– Te? Ez mit is jelent?!

A félszeg fiatalember közelebb húzódott, és halkan közölte, hogy mivel a szemüveges fiatalember színészkedik, ezért más emberek szokásait, és gesztusait fogja leutánozni!

– Á! nagyon jó! Kíváncsi vagyok! – kíváncsi érdeklődéssel fordult a szemüveges fiatalember felé, aki már fel is vette azokat a jellegzetes, kisebb-nagyobb személyiségmorzsákat, és kisebb gesztusokat, melyek barátját talán mindig is jellemezték.

Feltűnően elkezdte vakargatni az egyik karját, ami azt jelentette, hogy feszültté vált, vagy idegeskedő lett; majd enyhén megpiszkálta az orrát, mint aki tesz az egész világra; majd pipiskedő lábujjhegyre állt, akár egy jólképzett balettáncos és úgy egyensúlyozott tár percig lábujjain állva, mint aki egész életében ezt csinálta, és meg se kottyan neki!

– Bámulatos mennyi mindent tud ez a fiú! – súgta vissza a másik fiatalembernek az ifjú hölgy, aki talán még sohasem láthatta ennyire testközelből annak az embernek a színészi játékát, akivel egykoron az egyik neves filmstúdió meghallgatására ment.

Legutóbb a szemüveges fiatalember nem ment vissza az egyik próbavizsga előadásra, mert a szakmai körökben nagy hírnévnek örvendő rendező kellően tapintatlan, gonoszkodó, és sértő kritikát fogalmazott meg vele szemben, amit a fiatalember – mgától értetődően -, magára vett, és bár sohasem állt arrogáns, vagy hiú ember hírében nagyon magára tudta venni az ellene elkövetett ,,lelki vétségeket.”

A szemüveges fiatalember előadása végeztével iledelmesen meghajolt, mintha színpadon lenne, majd visszasüppedt kényelmes foteljába, hogy továbbra is kedvenc mesekönyve részletes tanulmányozásának hódolhasson!

– Hé, fantasztikus voltál öregfiú! Le a kalappal! – veregette jólesően hátba párszor barátját a félszeg másik.

– Szerintem imitt-amott még nem teljesen elkapott a karakterábrázolás, de jobb volna még hozzáadni valami szükséges pluszt! – bizonytalan hangja mintha önmagával folyamatosan elégedetlenkedő, lelkiismereti vívódásról tanúskodott volna.

– Szerintem is ragyogó jelenetsorozat volt, ha megengeded! – gratulált a hölgy, aki most szerette volna azonnal arcon puszilni, vagy megvédeni, dédelgetni azt a nagy, és örök gyereklelkű férfit, aki szinte senkinek sem engedte meg, hogy megláthassák igazi arcát.

A bach lemez bakelit lassan a végéhez közeledett. A szemüveges fiatalember rögtön felpattant, és máris kivette barátjától kölcsönbe kapott újabb komolyzenei lemezét.

Véletlenségből ahogy megfogta a lemezt, észre se vette, hogy megkarcolta, csak akkor, amikor a régimódi lemezjátszója tűje folyamatosan akadozni kezdett a finom repedések törésvonalai mentén.

Amikor ezt észrevette hirtelen irtózatos, mélyen meggyökeresedett, rázkodó erejű vulkánkitöréssel tört fel lelkéből a totálisan kétségbeesett sírás! Úgy sírt, akár egy kisgyerek, aki figyelmetlenségből összetörte kedvenc játékát, és érzi, hogy már nem kaphat soha többet újat helyette!

A félszeg fiatalember megpróbálta elpoénkodni a szituációt.

– Rá se ránts öreg haver! Ez egy régi lemez volt, majd veszek egy újat neked és azt kedvedre hallgathatod! – próbálta minden igyekezetével megvígasztalni, de a szemüveges fiatalember vigasztalhatatlannak tűnt.

Az ifjú hölgy – bizonyára felbuzdulva a mélyen átélt szomorúság láttán -, kedvesen, gyöngéden odament a zokogó szemüveges fiatalemberhez, akit sebezhetőségében is tovább tört a fájdalom, és kétségbeesés, és részvéttel párszor megsimogatta fejét, majd szenvedő arcát; ahogy mélyen kifejező, nagy, és átható kék szemeibe belenézett, mintha mindazt a fájdalmat, magára hagyatottságot látta volna, ami talán minden emberre jellemző, és mégis, amit mindenki megpróbál minden erejével eltitkolni!

– Nézd csak Jimmy! Nincsen semmi baj! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még nekem is törvényszerűen sírnom illik veled! – vigasztalta megértően, olyannyira kedvesen, mintha a másik egy törékeny porcelánbaba volna, ami bármelyik pillanatban tovább törhet!

A szemüveges fiatalember – bár senkinek sem engedhette meg -, hogy megláthassa valódi, személyesebb arcát, most mégis mintha felfedte volna szomorú, viszontagságos élete egyetlen, jelentősebb szeletét; gyermekkorának korai kezdeteit, mikor ideje korán fél árvaságra jutott, majd nagybátya farmján töltött önfeledt időt, amikor talán egyedül csak az állatok fogadták be maguk közé, mert ők sohasem ítélkeztek felette, mint a galád, gonoszságra hajlamos emberek.

Még néhány jelentős pillanat, és minden megmaradt, kifejező könnycseppet visszaszívott, mert úgy érezte visszaél meghívott vendégei türelmével, akik viszont megbecsülték, és elfogadták gyerekes különcködéseit.

Felpattant, mint szokta, és a kis négyzetalakú ablakhoz ment, ahonnét bármikor szemügyre vehette aprólékos megfontoltsággal a kinti, folyamatosan nyüzsgő new yorki betondzsungelt. Jellegzetesen kisfiús tekintete szeretett elkalandozni, bámulni, és ábrándozni. Leginkább olyan kíváncsi gyerek benyomását keltette, aki vidékről tévedt a nagyváros pezsgő vérkeringésébe, és mintha folyamatosan ismerkedne, vagy tanulmányozná a helyi szokásokat.

– Jól vagy Jimmy? Minden rendben?! – kérdezte barátja, aki mivel taxisofőrként kereste kenyerét megtanulta kiismerni az embereket. Azonban sok esetben barátján így sem tudott eléggé kiigazodni.

A fiatalember bolintott, majd mintha egy csapásra jókedve kerekedett volna előbb fütyölni kezdett, majd következett a tamtamdobok megszállott püfölése, hogy a lelkében megrekedt irdatlan sok energiát szükségképpen levezethesse.

A barát, és az ifjú hölgy előbb szokatlanul összenézte, majd jóravaló cinkosok módján türelmesen, és alázattal hallgatták a karibi, afikai dallamokra emlékeztető dobok ütemes kopogását, és mintha önmaguk is megértették volna azt a fajta egyetemes üzenetet, amit a szemüveges fiatalember egész életében hordozott, úgy hogy szinte már a részévé vált. Felnőni minden esetben fájdalom!

APOKALIPTIKUS STRÁZSÁN

Felkoncolt emberséget ritkán méltatott még ennyire a sajtó! Halomra bulizzák mogyorónyi agyukat Celeb V.I.P. – partik szánalmas, kisstílű ördög-fenegyerekei s felpumpált, kitömött cicababái! Sakál-kórusban vonyítanak sunyító antilopok, marcangolni vágyó keselyűk! Mindenkinek joga volna már tündérerdők harmóniájában dagonyázni jacuzzi s exstasy-szagban?! Kaffer bivalyú izom-gorillái a luxuslétnek naphosszat pirulákat s szteroidokat zabálnak; csücsörítő, deformált ajkaik közt az idiótaság röhög!

Kultúra előtt hátraarcot mutatók, feszes, kis popsi-Amazonok új bepalizható szélhámosokat teremtenek s míg az Apokaliptikus Végzet is hányás s vérszagra gerjed a gyilkos orgiájú köd-levegőben összetépett csend vergődik! Sokan nem is tudják mit is jelenthet dobbanó szívhangokat hallgatni csillagokként ragyogó szemek sugaraiban! Hiába már minden amerikai-álom, kitenyésztett luxus, cicababás kelletés; házra éhező örögfiókák mindenütt otthont találnak! Kígyónőket hízlalnak maguk szórakoztatására Buddha-kövér kimérák!

Vadállat-ösztönös Vezúv ordítva tiltakozna szánalmas gonoszkodásokkal szemben; robbanva kellene feltörnie az emigráns remeteségbe beszorult kultúráknak is; csillagpozdorjává még nem szabadna hogy széthulljék a megrogyant, halhatatlan, szerelmi Kozmosz! – Ami fönnmarad csupa fonák-ragyogás, tiszavirágéletű, alamuszi pompa! Iszamos bárányvérrel ritkán keresztelhettek inkubátor-magányú kisdedeket!