A VARÁZSLATOS CSÁRDÁSTÁNC

(A mátraszentimrei napok emlékére)

Szalon Karcsi a sorsfordító, és misztikus, mindent meghatározó tizennyolcadik születésnapjához közeledett Magas volt, állandó súlyproblémák gyötörték, és pufók arcával, főleg ha a kristálytükörrel szemben megpillantotta kellemesen, és kedvesen barátságos kerek fejét – ami szerinte inkább hasonlított egy jól méretezett, és nagyon s ízletes baracklekváros, és egyúttal fahéjas porcukros fánkhoz, mint saját koponyájához -, bizony állandó jelleggel fölöslegesen csalódott, és minden egyes alkalommal szinte álló nap bebeszélte önmaga naiv, hiszékeny, és túlontúl önbizalomhiánnyal küszködő lelkiismeretének, hogy minden egyes ember legyen az gavallér úr, vagy hölgy őt figyeli, gúnyolódnak rajta, és ha esetleg más fele pillant, istenesen mindent beleadva kinevetik!

Szegény Szalon Karcsi, tudta volna, ugyan is, ha ez nem lett volna elég jellemvonásai ismertetése képen a kicsi, más ember számára jelentéktel ennek tûnõproblémákból, és apróbb dolgokból hatalmas elefántokká növesztette a kisebb baklövéseket, és gondokat az életében.

Hál’ Istennek, hogy volt arra bátorsága – hála gimnáziumi magyar irodalom tanárnőjének Szombathelyi Anita tanárnőnek -, hogy Mátraszentimre városában az ódon természetű Bükk-hegység lábánál egy afféle tanulmányi kirándulás keretében elkísérhesse osztálytársait, és a többi csoportot gimnáziumi iskolájából egy közös hamisíthatatlan, és nagyon eredeti táncos, estélyi fellépésre!

Mindez történt tulajdonképpen tizennyolc éves kora körül, amikor az ember önmagát becsapva hajlamos elhitetni önmagával, hogy a világ egy olyan idillikus környezetnek megfelelő, mesebeli sziget, ahol tündéri, varázslatos, és mindenképpen mesébe is beleillő dolgok történnek!

Szalon Karcsi édesanyja Szalon Árpádné az utazóbőröndjébe – ami gyakorlatilag egy élénk, fűzöld színű táska volt -, nem csomagolt egyebet, mint ruhaneműt, több pólót, mert biztosra vette, hogy fia eléggé gyakorta verejtékezős típus, és meglehetősen sok élelmet, hogy a hegyekben eltöltött egyhetes táncolós, kimerítős, afféle edzősködősdi a lehető legkellemesebben teljen – természetesen, ami az ifjúság gyomrát, és étvágyát csak illeti!

Szalon Karcsi osztálytársai között három hölgy, és egy fiatalember foglalt helyett Három nagyon is összeszokott barátnőről van szó, akik fiatal naivságuknak, és meglehetősen törhetetlen magabiztosságuknak köszönhették, hogy mindent elrendeztek önmaguk körül, és mindig megtalálták annak a módját, hogy minden óhajuk, és kívánságuk maradék nélkül érvényesülhessen Afféle modern XX század végi hölgyek voltak a lehető legdivatosabban – talán ezt a mai nyelvezet akként fogalmazná meg, hogy trendi öltözködési viselet -, és igyekeztek temperamentumos viselkedési módjukkal, illetve meglehetősen csinos öltözködésükkel rabul ejteni azokat a bizonyos könnyen elcsábuló férfiszíveket! Ha ez sem lett volna elég, volt egy fiatal, nagyon határozott, céltudatos, bátor hölgy, aki amellett, hogy elegáns, rövidre nyírt, napsugár színű haját, mint a mézet tudta kontyába belefoglalni, ha erre szükség volt, olyan őzikeszemekkel rendelkezett, amely a szelídgesztenye színével gyöngéd, és édeni érzéseket pengetett, főleg a férfiközösség szívének hárfahúrjain Zichy Krisztinának hívták egy személyben a napglória tündérhölgyét.

Az ember, főleg amikor abban a kivételes földi adományban részesülhetett, hogy nem tolakodón, és természetesen nem feltűnően, és mohón ennek a leányzónak a lélektükreibe pillanthatott, akárcsak egyetlen másodpercre is elfogta valami megmagyarázhatatlan, bűvkörű, varázshatalom, amely annyira lefegyverezte lelkében az érzelmeket, hogy minden egyes gondolat, és értelem átadta magát az öntudatlanul őszinte, és tiszta lángolásnak Mert tagadhatatlan, hogy ebben a fiatal hölgyben azért lángolt valami megbabonázó, titkos mennyországnyi angyallét, amelyet csak az sejthetett, és érezhetett át, aki hagyta, hogy szívének féltett, és a világ szemei elől elrejtett titkaiba ez a két, fenséges, királynői szempár beférkőzhessen.

Bizonyára ezt a minden érzelemmel, és tiszta, és babonázón őszinte hívogató, glóriás tekintetet érezhette meg Szalon Karcsi naivsága, akit mondani sem illett, hogy mennyire elvarázsolt ennek a hölgynek a felette aratott kiütéssel nyert bűverőjű hatalma. Nem lehet azt tudni, hogy vajon Zichy Krisztina kisasszony szívében is hasonló gondolatok játszó dtak-e le, de annyi bizonyos, hogy megkedvelhette a szerény, és félszeg csetlõ -botló fiút, hiszen több alkalommal is egyik kedvenc becenevén szólította, úgy nevezte akárhol voltak osztályteremben, vagy táncfel lépésen, hogy Karcsus!

Azokon a felettébb megterhelő napokon, amikor naponta legalább négy órát próbáltak a tánckar tagjai, hogy a mátraszentimrei művelődési házban az idősek tiszteletére adott műsorukban a lehető legtökéletesebb, és legjobb formájukat hozzák, Szalon Karcsinak emellett Aiszóposztól – egy ókori görög mesemondótól -, el kellett szépen, és izgalmasan mesélnie majd a Mezei és a házi egér című mesét, illetve mint egy kis színházi játékképpen elő kellett csalogatnia jövendőbeli kedvesét a színfalakat leplező függöny mögül Vörösmarty Mihály kérő című alig négysoros, kicsiny versével.

De hogy ezt a hatalmas táncos, színházas, és mindenképpen színvonalasnak tűnő vál lalkozást, hogy megvalósítsák, bizony-bizony naponta mindenkinek derekasan, és emberségesen ki illett vennie a részét, a siker koronázta, szívós erőfeszítésekből!

Amikor tehát Szalon Karcsi éppen a szokásos bemelegítését végezte egy hétfői nap szürke reggelén, rendszerint meglehetősen korán hiszen valami megmagyarázhatatlan életmód folytán tudatosan kereste, és kutatta a magányt, még csak legkellemesebb, és legüdítőbb elképzelései, és álmai között sem reménykedett abban, hogy egy olyan kivételesen művelt, modern grófkisasszony, mint Zichy Krisztina majd vele fogja eltáncolni a táncos este menyasszony kérős táncát.

Éppen ezért hatalmas, kerekre gömbölyödött zöld színű szembogarát igencsak meg kellett, hogy feszítse, amikor a tánccsoport vezetője, és koreográfusa, (aki az előadandó táncokat betanította, és felügyelte), nevezetesen Argittai Gábor tanár úr azt találta mondani - Kriszta legyél szíves megfogni Karcsi kezét, és vigyázd, és vezesd őt a táncban, ha megkérhetlek! – Az a felemelő pillanat volt Szalon Karcsi életében a végzetet is meghatározó ütés, és jelzés, hogy ez a kivételesen fenséges, és számára a mennyország elérhetetlenségével rendelkező hölgy - nem tudhatjuk, hogy szabad akaratából is megtette volna -, de mindenesetre tanári utasításra hajlandónak mutatkozott táncolni félszeg reménységű fiatalemberünkkel.

Az a mindent betöltő, és mindent meghatározó tánc volt ez, amikor minden ember életében megtörténik az a bizonyos lélegzetet is elállító – Szalon Karcsi esetében meglehetősen tengersok könnycseppet verejtékező -, csoda, amikor az ember azt érezheti, akárcsak egyetlen pillanatra is akár, hogy fontos valakinek, hogy számítanak rá, és hogy érezheti a másik ember közelségén át a lelkiismeret titkos, és őszinte feleleteit, válaszait.

Ahogyan Krisztina kisasszony törékeny, és porcelán finomságú keze gyöngéden, és céltudatosan átfogta a csárdástánchoz Karcsi vaskos, medvebocsnak nevezhető, tölgyfa szilárd mancsait, és az a mindent eláruló, és mindent megmutató, mégis tudatosan sejtelembe burkolódzó Delila-mosoly, ahogyan kellő gondvis eléssel, és könyörülettel Zichy kisasszony megmutatta, hogyan kell Karcsi két mancsát kecsesen, és egyenletesen kardvirágos csípöjéhez érintenie, hogy aztán megindulhasson a mindent átható, és lebilincselő tánc, az maga volt a paradicsomi édenkert érintése.

Amikor a tánc megindult szegény Karcsinak annyira félszeg járása volt, és gyökereket eresztettek a lábai, hogy legelső próbálkozásra bizony el sem akart indulni, és ha ez nem lett volna elég a feltűnően türelmes, és kedvesen előzékeny Krisztina kisasszonynak Szalon Karcsi sajnos – mentségére legyen mondva őszinte véletlenségből -, elkövette azt a hibát, hogy meginduló lábainak egészen egyszerűen nem parancsolt határt, és sajnos sorozatosan rálépett Zichy kisasszony hattyúfehér, apró, és vélhetően rendkívül törékeny lábára, amit õ nem nyugtázott valami szívélyesen, de egyúttal korrekt emberségről tett tanúbizonyságot, amikor vett egy nagy levegőt, és folytatta már megkezdett táncpróbák munkálatait, és előkészületeit.

Ám volt egy meglehetősen kellemetlen, és szomorú összezördülés Zichy kisasszony, és igen-igen porul járt Szalon Karcsi között, nevezetesen, amikor kissé félszeg, és az autóbalesetben sajnos jobb lábára megműtött Karcsinak, és osztálytársainak egy hegyet kellett kellő alapossággal meghódítaniuk, akkor ez a roppantul nemes feladat még annyira kissportolt embereket is próbára tett, mint esetünkben Zichy kisasszonyt, illetve az a tánccsoport többi tagját is! Így történhetett, hogy amikor a tánccso port egyik felelős vezető tanárnője, Szombathelyi Anita, aki később szerencsésen később Karcsi koreográfus, és lapszerkesztő tanár úrhoz Argittai Gábornak lett a tisztelt, és kedves felesége, azt tanácsolta, minden rosszindulatot, és merő gúnyolódást félretéve, hogy Karcsi ne folytassa tovább a lábának is annyira megterhelő túrát, hiszen még hosszú az út, és könnyen elfáradhat, ezért arra kérte a tanárnő Karcsit, hogy térjen épségben vissza a mátraszentimrei vadászházhoz, és pihenje ki a hosszú, és megerőltető út fáradalmait Szegény Karcsi ezt a bölcs, és nagyon is korrekten megfontolt választ sajnos úgy értelmezte, hogy a többi osztálytársa, akikkel együtt jött ide Mátraszentimrére föllépni, majd a háta megett szépen összesúgnak, és kellőképpen ki fogják gúnyolni, hogy: - No lám, no lám, nézzétek a kis piperkőcöt egy kis túra hogy megártott neki, biztosan kivételeznek vele – és sajnos ezekhez a kijelentésekhez volt szokva szegény Szalon Karcsink füle, és a legnagyobb bajnak az látszott, hogy ezeket a könyörtelen, és helyenként a szó szoros értelemben po rig sújtó, és jelentősen kőkemény megjegyzéseket Karcsi félre érthetetlenül magára vette, és gyökereiben kínozta a kellemetlen lelkiismeret-furdalás!

Zichy kisasszony is azt mondta neki:

- Látom Karcsikám, hogy most már jobban megy a lábad, hogy hazafelé baktatsz, úgy kell neked! – mondta merő sértődöttségből, és egy kissé indulatában forró pillanatában Zichy Krisztina kisasszony, akit egy őrangyal, vagy legalább is kegyelmes égi figyelő messziről figyelhetett, mert eme korántsem udvarias, és merő tapintatlanságra való kijelentése után amikor felértek később Istállós kőre, egy hatalmas hegyre aminek a púpos koronája az ég dunnáját cirógatta, visszafel é szegény Zichy kisasszonynak kificamodott a bokája, ami miatt az éjbe nyúlóan este nyolc órára tudtak csak valahogyan hazaevickélni, úgy hogy Krisztina kisasszonyt támogatta két osztálytársa vállaira támaszkodva!

Nos úgy gondolhatná az ember, hogy a minimum ezek után az lenne, hogy mint békülékeny felek, és egymás iránt megbocsátó bohókás fiatalos szívek egy-egy ,, bocsáss meg” , vagy csak ,, bocsánatodat kérem, hogy megbántottalak” kezdetű és hangsúlyozottan őszinte megbánást tanúsító elnézést kérés talán helyénvaló, és erkölcsi tekintetben is helyes lett volna, de valami oknál fogva Zichy kisasszony kötötte az ebet a karóhoz, és nem kért elnézést Szalon Karcsi, hogy közben elmenekülhessen észrevétlenül a szitkok, és gyilkos indulatú rágalmak elől, amiket sajnos a fejére zúdítottak, mintegy jelképes feketeleves gyanánt, elmenekült a kis mátraszentimrei vadászház konyhájába, amely ugyan általában az asszonyok, és a hölgyek birodalma volt, de roppant termékenyítő, és harmóniát sugárzó táptalajt jelentett annak, aki szerette a hasát, és kedvelte a gusztusos, általában csak húsos ételeket.

Éppen ezért, mivel Argittai tanár úrnak az istállós kői erdőben azaz ötlete támadt, hogy ők bizony a fennmaradó legényekkel gombát szednek, míg a völgyben a hölgyek kicsiny közössége meg nem terít az ebédidő uzsonnájához, nagyon finom és egyúttal ízletes gombákat sikerült az ódonnak gondolt sötétbarna fono tt kosárba helyezni, amikor pedig megérkeztek már látták, hogy a kis vadászházban serénykedve ég a villany, és közben diszkéten, és finom hangulatú zene szól.

Szalon Karcsi mosogatott éppen, nagy szerénykedve, és gondos alapossággal, és közben, hogy legyen a kimerült, és elcsigázottan elfáradt társaságnak mit innia csipkebogyó teát készített, és aki ezt nem szerette annak sima citromos teát.

Vállalkozott rá, hogy kisüsse az épségben erdőn fogott gombakucsmákat, és minek utána nem volt abban bizonyos, hogy ezek közül a gombák közül mindegyik ehető, és az emberi szervezetre nem jelent veszélyt, udvariasan, és telt bendőre hivatkozva elhárította magától azt a kedveskedő figyelmességet, hogy megkóstolja.

Ő volt a szakács, õ elkészítette ízletesen só, bors, és természetesen a nélkülözhetetlen prézli! Így amikor a népes tánccsoport neki látott az ízletes töméntelen gombakoponyák elpusztításához, bizony nyugodt megelégedettséggel nyugtázhatta legalább ezt az egyetlen tényt Karcsink, hogy legalább jól főz, és sütni is tud!

A fájó, kificamodott bokájú Zichy Krisztina kisasszonyt pedig bevitték a szobájába, hogy feltöltődjön, és a lehetőségekhez mérten nyugodtan kipihenhesse magát, és Szalon Karcsi azzal szeretett volna kibékülni, és a megbocsátása jelét adni, hogy egyáltalán nem haragszik Krisztina kisasszonyra, hogy bevitte neki a megrendelt teáját, és hozzá egy pár szelet csokis kekszet, még a lefekvése előtt.

Nem tudhatjuk, hogy abban a pil lanatban, milyen jellegű érzelmi hatások, és pszichológiai folyamatok is játszó dtak le Krisztina kisasszonyban, de megpróbált a kínzó, és nagyon hasogató fájdalomtól egy halvány mosolyt kisajtolni, gyönyörű végzet színű Delila ajkain, és csak annyit rebegett félénken megtörtséggel, mint aki szégyenkezik amiatt, amit elkövetett, hogy:

- Mindent nagyon köszönök!

– És másnap, már kellő magabiztossággal zárulhatott a mátraszentimrei művelődési házban az idősek napi ünnepi műsor azzal a végzetesnek gondolt, varázslatos csárdás tánc!

EZÜSTÖZÖTT LÁRVA-LÁTOMÁS

Örök szürkületben vicsorító kripta-testeket dédelgetünk szemlesütve eljövendő Időknek! Halandóságunk meghasadt hagymahéjként zuhan a Nirvána-kutak fenekére! Vak Theirésziász néma ítéletet lenget s vérző vadakként kivérezteti bennünk az emberit, a megbízhatót! Sötétlelkű Celeb-mérgektől megittasodva mohó karrier s hírnév-hajtóvadászatot hírdetett olcsósított szenzációként dívák tűsarkas, álomi luxusa! – Felrepedt, vérző Alkony-ajkakon mindig fájni fog sajogva stigma-seb: horda-öklök tahó leckéztetése!

S mindig elmaradnak titokban bókolgató, szépmíves-szavai halhatatlan szerelmeknek! Öngyilkos ollókról álmodik az élő-őrző s titkon Sorsok nagy-ismeretlen könyvébe kíváncsian belenéz; miért dermedt meg máris halálra váltan a csöppnyi sikoly, ha fénykörökbe zártan bíbor-szárnyaival ébreszti a Kedvest rózsaujjú hajnal?! – Átsétál egyszer majd mindenki a görbe-tükrök felszínén, hogy láthassa őszinte-jellemét! Teste, mint gyöngéd virászál selyemlegyezőként összecsukódik!

Önmagunkban szükséges, hogy megőrizhessük szivárvány-kristályok halhatatlan gyermekkori varázslatait! Hatalmas csápkarmaival átölel a tudatos félelem, mint kitaszított körökben mozgó-forgolódó halálraítéltet az elbizonytalanodás! Sívár holnapra ébredek majd megint s testem bíbor-üregeiben a zakatoló hullámveréseket hallgatom!

A MEGHATÁROZÓ SZÁMADÁS

A kilencvenes évek közepén egy meghatározó, és minden tekintetben korántsem szokványosnak mondható hétfői napon sírva, és nagyon is jogos kétségbeeséssel kelt fel szürke ágyából Méla Róbert A neve alapján arra lehetett következtetni, hogy Robi egy végtelenül gyámoltalan anyámasszony katonája volt az élet szinte majdnem mindegyik területén.

Vegyük csak gyorsan számításba melyek voltak azok a területek, ahol Robi igen kellemetlen népszerűségnek örvendett.

Legelőször is, mint minden fiatalember életében sajnos Robi életében is több alkalommal bekopogtatott volna az annyira hőn áhított szerelem mindent utánozhatatlan, és egyúttal meglehetősen földöntúli érzése, - ami valljuk csak be nyugodtan, hogy egyedül Méla Robi gondolta úgy, sokszor tengernyit csalódva, nemcsak barátainak gondolt, és hitt osztálytársaiban, de abban az idillikusnak elgondolt téveszmében, hogy egy-egy véletlenszerű, és nagyon is bájosan kacsintgató hölgy szempár esetleg neki szólhat, és amit õ kihasználható, és sajnos megtéveszthető naivságával egyetemben olyan sokszor elhitetett önmagával, hogy egy idő után az egész szenvedélyes érzéstől, és magától a randevú szótól, is megcsömörlött!

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robi minden tekintetben kilógott a hétköznapinak mondott fiatalság soraiból, szinte már-már annyira, hogy minden egyes nap egyedül volt, a hét szinte összes általános iskolai szünetében, és korántsem titkolta, hogy ez viszonylagos nyugalmat, és örömet szerzett neki.

A külvilág szemében egy meglehetősen magának való, és gőgösen szófukar fiút látott minden nap az osztályközösség, de ha bárki is mélyebben megismerkedett volna Méla Róberttel az bizonyára megértőbb, és segítőkészebben megbocsátóbb lett volna vele szemben Szegény Robi, a többi úgymond saját problémájával elfoglalt osztálytársa hallani sem akart arról, hogy esetleg Robinak is lehetnek magántermészetű problémái, vagy esetleg súlyosabb gondjai!

Senki még csak tudomást sem akart arról az igen megindító események láncsorozatáról venni, hogy az egyesek szemében alaptalanul gyáva, és szerencsétlen jelzőkkel megbélyegzett fiatalembert iskola előtt, és iskola után is több alkalommal úgy istenesen elagyabugyálták.

Talán a mai XXI századi diáknyelvezet ezt úgy nevezné, hogy ,, megagyalták, megdöngették”, és alaposan ellátták a baját szegény fiatalembernek, és ha ez nem lenne elég azt is el kell mondani, hogy az iskolai szünetek alkalmával is egyes rosszcsont vezérek, akik gyakorlatilag irányították, és az uralmuk alatt tartották, jóformán az egész osztálytermi közösséget egyáltalán azért is megharagudtak, ha egy-egy adandó, jobb alkalommal Robi tudta az összes választ, - hiszen hozzá kell tenni, hogy épen eléggé volt õ szálka a nagyhalak szemében, hiszen képességeihez, és tudásához mérten igyekezett minden órára becsülettel, és tisztességgel felkészülni -, és már önmagában ez a körülmény is arra ösztönözte, és egyúttal indította a bandavezéreket, hogy kellőképpen ellássák szegény fejét, és gondoskodjanak arról hogy pokoli napjai, és nyughatatlan percei legyenek!

A tisztelt olvasóban, most bizonyára felmerül a kérdés, amit gyakorlatilag az összes ember megkérdez ilyen, és hasonló jellegû eseteknél, hogy:

- Miért nem védte meg magát? Miért nem szólt a szüleinek, vagy a tanárok közül a témában jártas illetékes személyeknek? stb.

Sajnos a problémával még ha szólt volna bárkinek is, Robi különösen aprólékosan kigondolt idegrendszerében ez akkor is csak legfeljebb soványka vigaszt nyújthatott volna neki, hiszen a szülei meglehetősen késõn dolgoztak, és ha valaki több mint tizenkét órát dolgozik egyfolytában, igás robotmunkákat teljesítve, és végezve, és aztán nagy nehezen holtfáradtan hazamegy, szerintem alig-alig akad, sajnos egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik egyáltalán megkérdezik áldott gyermeküket.

- Na, kislányom, kisfiam, kérlek mesélj, milyen is volt a suliban? stb. Így tehát maradt a megváltoztathatatlan, és kikerülhetetlen belenyugvás az egész dologba, hogy a bandavezérek, jelen esetükben a Ménesi testvérek, Bonka László, és Berkes Zoltánnal egyetemben kellő rendszerességgel, azt hiszem, egyáltalán nem túlzok , ha azt mondom, hogy terrorizálták Méla Robit! Azért egy idő után a sok sírás, és reményvesztett kiábrándult, és aztán kellőképpen összetört lelke után Robi kidolgozott a saját testi épségének megóvása érdekében egy sor stratégiai, és ravasz húzást arra nézve, hogy kerülheti ki minél hatékonyabban, és célravezetőbben kellemetlenkedő osztálytársai nem kívánt, és meglehetősen könyörtelen társaságát Ilyen volt többek között azaz elhárítási taktika, amit az iskola utáni biztonságos hazamenetel céljára fejlesztett ki.

Az egész dolog abból állt, rövid tömörséggel, hogy Robi menedékútvonalak megtalálását, és felfedezését foganatosította, hogy terve biztosan célba érhessen, és ez által kikerülhette a bandavezérek kedvelt tartózkodási útvonalait!

Úgy járt a nappalok napfényes fényeiben, mint kóborló vándor, kiátkozott árnyék, és egy kis idő elteltével különös adottságra tett szert, nevezetese a lehető leghatékonyabban elsajátította, hogyan kell előre megfontoltan, és kellő alaposság mellett, természetesen a lehető legelõrevigyázatosabban – ahogyan a pesti diáknyelv manapság nevezi ,, megpattanni, olajra lépni, kámforrá válni” a fenyegető veszély, és kilátástalan háborús viszonyok közepette!

Ez az úgynevezett inkognitós stílus egy idő után már annyira jól, és hatékonyan beállt, hogy legalább iskola után nem kellett Robinak attól tartania, hogy ismételten ellátják a baját, hisz az iskolai tartózkodása alkalmával már amúgy is túlontúl sokat, és keményet kapott.

Egy idő után aztán mindennaposakká lettek nemcsak az iskolában, de saját meghitt családi harmóniájában, és biztonságában is az általános elkeseredett alaphangok, a melankólia, és a kezdeti depresszió, és üldözési mánia e megmagyarázhatatlan, és egyben nagyon is különös vegyüléke, Robi talán a legeslegjobban az édesapjától rettegett, és félt, egyesek szemében szinte teljesen alaptalanul.

Ugyanis Méla Mihály a tettek, és a férfias erő emberének vallotta magát, szinte minden meghatározó élethelyzetben, ami élete folyamán csak vele adódott. Méla úr ugyanis busz vezetőként dolgozott, és ráadásul az adott csoportjának a beosztását és a menetrendjét is õ állította össze, így gyakorlatilag bártan volt rá alkalmazható a főnök megszólítás Mivel, hogy főnök is volt, éppen ezért mindenkitől megkövetelhette, hogy úgy, és akként cselekedjenek, ahogyan azt õ előre meghatározta, és szerette, ha minden az õ egyéni elképzeléseinek, és egyénekre szabott terveinek megfelelően történik! Sajnos, amikor hazament, a legfőbb baj, amit csak elkövethetett éppen az volt, hogy teljességgel hazahozta a munkáját.

Ami gyakorlatilag abból állt, hogy minden esetben haragudott, vagy nézeteltérése támadott valakivel, mert egyik munkanapja sem felet meg követelményének túláradó maximalizmusának!

Néha bizony sokszor megesett, hogy családján töltötte, és vezette le a munkahelyi stressz hatásokat, és egyúttal feszültségeket, amit sem Robi, sem az édesanya Edit asszony nem szeretett, sõt egyenesen már túlságosan fárasztónak, és kellemetlennek titulálást, de mindek utána egy emberrel, akinek száznyolcvanas vérnyomása, és túlo n- túl hirtelenharagú természete sokszor volt a bajok és a problémák forrása, egyikük sem mert szólni, csak néha-néha csattant el, ugyan hál’ istennek , csak szóban, és nagyon csak futólag az a kijelentés hogy:

- Jaj! Apukám!

Ne kezdjük már megint a tegnapi cirkuszt! – sajnos ez volt az estek többségében az általános reagálása a stressz bizonyos levezetési technikájának, ám ami talán ennél is fontosabb dolog lett volna az volt, hogy Robi iskolai gondjairól, és látványosnak mondható megaláztatásáról azonban senki nem tett említést, főleg a családfő Méla Mihály jelenlétében!

Így tehát maradt ismételten a jól bevált kellemetlen, és kínoktól igencsak meggyötört lelkiállapot álmatlan éjjelek, bezárkózott ajtók mögé rejtett záporkönnyek, - amelyek talán azért lehetek kiváltképpen érdekesek, hiszen Robit édesapja igyekezett úgy nevelni:

- Fiam, a férfiaknál nem szokás a sírás, és hisztizés, mert ez csak az anyámasszonyok, bőgőmasinák, és egyúttal az ártatlan, és törékeny hölgyek kiváltsága -, mondta, és okította erre az intelemre fiát.

Méla Mihály, de valljuk be, hogy emberek volnánk, akiknek önkéntelen is, nemcsak a gyengébbik nem törékeny tagjainak is vannak, sőt lehetnek igen-igen érzékeny pillanataink, amikor sajnos óhatatlanul is be-becsusszan egy-egy lélektükrünkhöz ragasztott apró kincses könnygyöngy, amit nem kell szégyellni, hiszen ettől lenne az embereknek érezhető, és egyúttal valóságosan is tapintható lelkiismerete!

A fontosabb megoldásra váró probléma csak most következett, Méla Robinak valahogyan el kellett azt érnie, különlegesen bevetett stratégiákat, és probléma megoldási képességeit is felhasználva, hogy hogyan kerülhetné el végérvényesen a bandavezérek, illetve azoknak a szerencsés osztálytársainak véghetetlenül kellemetlen társaságát , akik kellő rendszerességgel móresre oktatták nap-nap után?

Szerencsére meghallotta, hogy az igazgatói iroda elött egy kedves, nagyon fiatal, harmincas éveiben járó, bájos hölgy – aki feltételezhetően maga az igazgatónő volt éppen -, arról értekezik, és tanácskozik, hogy hogyan kellene elejét venni az osztályokon belüli esetleges iskolai agresszív magatartásoknak?

Szecs Ágnes az Általános Iskola igazgató nője egy minden tekintetben szimpatikus, és mélységesen rokonszenves tanárnője volt az iskolának biológia szakon maga is tanította, és helyettesítette az osztályokat, és akiben Robi feltételezhető hogy egyfajta pótmamát, vagy legalább is gondját viselő személyt vélt felfedezni, ahogy az évek multával lassacskán megismerhette.

Önmaga hosszú, és kígyó módjára tekergõdzõ gondolatai között azt találta ki, hogy minden nap, hogy az órák elött, és órák után, és különös tekintettel a tízórai szünetek, és a nagyszünetek fogcsikorgató húszperces fenyegetettségét meggátolhassa, elhatározta, és feltette önmagában, hogy mindig a harmadik emeleti tantestületi szobák, és igazgatói iroda körül fog ácsorogni, és tüsténkedni, még akkor is, ha éppen a mélyföldszinten levő tornaórára kell az osztályával mennie, csak pusztán biztonsági okokból, hogy ne kelljen együtt lennie az általa nagyon nem kedvelt, és mondhatni kellékű bandavezérekkel!

Terve előbb utóbb javuló benyomást keltett, de előbb-utóbb egy -egy tanár kezdte szóvá tenni a tantestületi tartózkodóban, hogy lenne itt egy fiúcska, úgy tízéves forma, aki szinte megszállott jelleggel, és mániákus ragaszkodási nem hajlandó a saját osztálya légkörében, és osztálytársai társaságában tartózkodni, és egyesek szinte már ebből a megfigyelésből arra engedtek önmaguk számára következtetni, hogy ebből a gyerekből egész egyszerűen hiányzik a társas érintkezés bizonyos szabálya, és meglehetősen befelé forduló, és megvetően antiszociális, és társadalomellenes lehet, ha ennyire nem akar, vagy éppen nem tud barátkozni senkivel!

Azért, ha a dolgok, míg pillantunk könnyű szerrel rájöhetünk, hogy Méla Robi egyáltalán nem volt antiszociális, sőt barátkozási stratégiákat is sikerült elsajátítani az évek során, itt a dolog mélyére való látásában rejlett a titkok belső kapuja!

Egy-egy tanítási óra alkalmával általában minden pillanatban kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy mindig tanári, és egyúttal nevelői közelben legyen, mert ez által azt remélte, hogy a tanárok majd megvédik, vagy legalább is óvintézkedéseket tesznek az ügyben, hogy Robit, az egyes bandavezér osztálytársai ne bántalmazhassák fizikai értel emben! Ám, ahogyan az a súlyos, és sorsfordító gondolatokat tartalmazó történetekben ez másként alakult, még szerencse, hogy Méla Robi osztályfőnöke Korányi Béla egy földrajz-biológia szakos idõsödõ tanárember mindig tudta, szinte egy hatodik érzék minden pillanatban megsúgta neki, hogy kiket, és milyen úton-módon érdemes számon tartania!

Korányi tanár úr, vagy ahogyan az iskolán belüli közösségi társadalom nevezte őt Béla bácsi, egy annak ellenére, hogy a külső jegyeit tekintve egy hatalmas ember volt, robosztus termetéhez meglehetősen nagy fizikai erő társult, kiváltképpen, ha valakinek megfordult a fejében az a szerencsétlen gondolat, hogy véletlenségből nagy ijedten megpróbált visszabeszélni, akkor meglehetősen kellemetlen koki néven elhíresült kisebb kobakrestaurálásra számíthatott – ami egész egyszerűen abból állt, hogy az illető feje búbjára Béla bácsi ujjperceinek behajlításával egy kisebb nyomást, és lökést adott, ami eléggé kellemetlen volt -, nem is egészen a fájdalom, és az utána való sajgó érzés miatt, hanem azért is, mert ezt követően szinte megszűnt minden fajta bizalom, és őszinte megértés az adott illetővel szemben!

És, ha ez nem lett volna elég az osztályközösségen belül is bizonyos kegyvesztettségre is számíthatott!

Nem így Robi barátunk, aki szegény, már attól volt szinte számkivetett, hogy nem fogadták be, - vagy csak nagyon kis létszámban egy-egy jobb szívű, és megértőbb osztálytársa!

Hál’ istennek, hogy a sors mindig a segítségére sietett véghetetlenül bátortalan hősünknek, és szerénységében az volt a legfőbb hiba, hogy túlontúl szerény mivolta miatt nem kért senkitől segítséget Édesanya megsejtette, hogy mi lehet a baja, mert egyik nap képtelen volt a szobájában behatolni, hiszen Robi elreteszelt mindent maga körül, és világfájdító, hatalmas zokogásba kezdett, amit főleg az édesapja egyfajta depresszív hisztériával azonosított, és így senki nem is sejtette, hogy mi is lehetett a valódi ok, illetve az igazság?

Édesanya Méláné Banyi Edit asszony azonnal tárgyalásba kezdett az iskola igazgató nőjével, és Szecs Ágnes asszony mindent részletesen elmesélt neki, a legkisebb fajta megaláztatástól kezdve, a kompromittálóbb, és természetesen fájdalmasabb, és megrendítő lélektani hatást tartalmazó fizika bántalmazásokig!

A végeredménnyel szinte mindenki egyetértett, csak még meg kellett vele barátkoztatni Méla Robit is, aki csak azért utasította vissza a kezdeti őszinte segítségadást, mert attól félt meglehetősen baljóslatún, és pesszimistán, hogy mikor magántanuló lesz, majd a lakótelepi otthonában fogják zargatni azok a bizonyos ártó bandavezérek!

Ha zargatták is, egy idő után a lelki sebei igyekeztek behegedni, de el sohasem múltak el igazán, mert mindig benne marad az életet próbáló, és az életet átalakító számadás, amit minden ember át tud érezni, hiszen az élet maga sorskérdések, és sorsválaszok összetett láncolata

CSETEPATÉ

A nagyvilági, menő mulatóban, ahol egyetlen pohár kóláért is fölszámítottak legalább tízezer forintot -, az idősebb úriember érkezése nagy megdöbbenést keltett. Ez a felkapott bulizós bár a fiatalabb nemzedék kedvelt találka – és mulatós helyének számított, ahol legfeljebb csak az uraktól kértek csekélyke belépőt, míg a csábosabb, és roppant csinos, - főként előnyösebb megjelenésű hölgyektől, akiknek testét legfeljebb csak imitt-amott takaró koktélruha, ha takarta egy puszi, vagy csábító mosollyal sok mindent el lehetett pénz nélkül is érni! Sokszor csak a pénz tud viselkedni, az ember már ritkábban!

Az öregúr bejött magas, kissé pocakos testtel, mégis valami ritkán fölmutatott emberi méltósággal, mely talán csak a lovagokra, vagy régimódias gavallérokra volt leginkább jellemző, fekete mogyorófából készült botjával, mely igen-igen jól jött – különösen a téli front érzékeny napok környékén, és mely önvédelmi fegyverként is szolgált, ha kihúzta eredeti faburkolatából a finoman edzett, tűhegyes acélpengét. Úgy lépett be erre a zsivalygó, emberi szót is ritkán hallott, totális hangzavart, és apokaliptikus megsemmisülést dübörgő diszkós helyre, mint aki különös hírmondóként egy fontos üzenetet szeretni közölni a léha, könnyelmű, és a szándékos közönyösséget túlzásba vitt világgal: emberi Törvényt, és egyszerre erkölcsi ítéletet az esendő gyarlóság felett…

Az öregurat zavarta a totális hangorkán eszeveszett, zabolázhatatlan ritmusa; szó nélkül, mint általában a ritkán észrevett türelmes vendégek átvonult fejedelmien az összecsődített termen, és botjával finom műveletként meglazította a fő vezetékeket, melyet a hangerőt szabályozták. Az adott hangerősítőnek sem kellett sok idő – néhány perc múlva a hang fokozatosan elhalkult, és helyébe lépett a tartalmas csönd!

- Ki a franc babrál az elosztókkal?! – dörrent egy kellemetlenül acsarkodó, izomkolosszus egy másik emberre, hogy hátha az megtudja mondani a műszaki probléma okát.

- Fogalmam sincs főnök! De megtalálom és előkerítem! – lázas kutatási folyamatba kezdett, ettől remélve több borravalót, vagy hevenyészetten kiérdemelt előléptetést kapni.

Az öregúr szándékosan egy olyan pontját választotta ki a teremnek, ahol kivételesen még sarokasztalokat is beépítettek, és ahol a zaj tökéletesen elhalt, és emberi illatok, és zörejek léphettek végre az akusztikai élvezhetőség helyére! Nem rendelt semmit; igaz aligha tudott volna, mert a legtöbb pincérhölgy is valami jól szórakozott kábulatban, bacchanáliák ünnepeként szemlélte az összecsődített tömeg vonaglásait, mely most – hogy a zene hangereje megszűnni látszott – elvesztette minden jogát, hogy a megérdemelt parkettre lépjen!

A diszkó műsora legtöbbször a nagyon fiatal korosztály igényeit próbálta meg kielégíteni, és kellően kitömött pénztárcáikat becsábítani erre a kétes értékű, szinte már alvilági környezetre, melyet a halogén, halvány, szinte lidérces fények is minél jobban kiemeltek. A legtöbb hölgyön gyakorlatilag nem volt semmi; alig fedett ruhácskákban vonaglottak össze-vissza a parketten, és sokszor azt sem igen tudták részeg kábulatukban, hogy ki kicsoda, illetve hogy saját maguk mit is akarhatnak ettől a világvége csődülettől!

Az öregúr a botjára támaszkodott, mint akinek mélyről jövő egyetemes fájdalmai vannak, és sokáig, mint valami rejtélyes, külső megfigyelő – bámulta az embereket! Majd mint aki semmiről sem értesült magához kéretett egy kevésbé jó szándékú pincért. Az adott rókaképű pincér az elképzelhető leglajhárabb tempóban jött feléje, mint egy szikárrá aszott, hencegő meztelen csiga, és úgy állt meg az öregúr asztala előtt, mint akit a legkevésbé sem izgat, vagy érdekel, hogy mit akarhat egy ilyen ember:

- Na, mi van tata? Köll valami? – kérdezte fennhangon.

Az öregúr hanyag, múltszázadbeli eleganciával nyúlt bele levetett kabátja zsebébe, és odaadott egy névjegyet:

- Legyen oly kedves és adja át ezt a parketten táncoló éjsötéthajú hölgynek!

A főpincér miután egyetlen rövidke pillantást vetett a névjegyre előbb köhögés, vagy valóságos hahotás roham fogta el:

- Hát ezzel meg mit akar papa? Ha-Ha-Ha! Jó vicc! Mi vagyok én? Kedves nővér?!

Az öregúr kissé megütközött a pincér viselkedésén, mert eddig is voltak, akik lekezelték, és úgy viselkedtek vele, mint egy itt feledett kolonccal, vagy utcai szeméttel – ez most azonban más volt, szokatlanabb!

- Legyen kedves és tegye azt, amit mondtam! Többször nem szólok! – hangjában enyhe gyilkos fenyegetés villódzott.

- Jól van már na, apafej! Nem köll mindjár’ fölfortyanni okés? Majd meglátjuk! – azzal, mint akire szabályosan ráijesztettek – látván az öregúr tekintetét -, azonnal elviharzott.

Az öregúr villogó, gyilkos tekintettel mérte végig, és a pincér megérezte, hogy végig őt bámulja!

Néhány perc múlva feltűnt a gyönyörű fekete kontyot viselő fiatal hölgy.

- Szervusz papus! Hát te? – kérdezte kedvesen, és elragadó bájosan.

- Szervusz, drága nagyunokám! Nem is tudtam, hogy te ilyen helyeken is megfordulsz? – csodálkozott, bár hangjában semmi ítélet, vagy neheztelés nem volt.

A hölgy meglepődött. Fiatal volt még, ám korához képest nagyon értette, és tudta azt, hogy mi illik, és mi nem: tudta jól, hogy kislányként a nagyapja kitanította az illő etikett minden csínjára-bínjára és pontosan érezte azt, hogy efféle romlott helyek legfeljebb saját maga konok, és világgal ellenkező lázadását testesíthetik meg! Szülei korán gyerekkorában meghaltak egy súlyos autóbalesetben, és a nagyapja fogadalmat tett lányának, hogy soha nem fogja magára hagyni egy szem unokáját, és mindent megtesz a tisztességes nevelése érdekében. A fiatal hölgynek meglehetősen sok udvarlója akadt; de neki már volt egy komoly kapcsolata, melyről viszont eddig nagyapja sem vett tudomást. A hölgy most elcsigázottnak, és nagyon szomorúnak tűnt; mindig lenyűgöző, halhatatlan őzikeszemeiből a céltalan kétségbeesés és a bánat világított, mely némán és hangtalanul fohászkodik a másik felé, és egyre azt kéri: Segíts rajtam!

Ez a fajta kiszolgáltatott sebzett szomorúság gyermekkorába is meglepte, és azóta nem sokat javult. Gyerekkorában a többi gyerektől eltérően hozzá neves, és híres magántanárok jártak házhoz, és a tanterembe legfeljebb csupán akkor tette be a lábát, ha halaszthatatlan vizsgái szólították, melyeket szigorúan teljesítenie kellett, ha felsőbb osztályba szeretett volna lépni.

- Szabad papus? – figyelmesen megkérdezte nagyapját, mielőtt rágyújtott volna.

- Kisunokám! Mit beszéltünk meg?! – enyhén összehúzott szemöldöke megbocsátó bosszúságról árulkodott.

- Rendes nő társaságban nem dohányzik! – csilingelő, pacsirta hanga egyszerre volt most kislányos, és enyhén durcás, mint akitől elvették játékszereit, de ugyanakkor kristálytiszta és józan. Ma este is alig ivott alkoholt; egyetlen mohitó-koktél volt aznapi adagja.

- Tudom, hogy nincsen jogom, sőt, nem is lehet hozzá merszem, hogy beavatkozzak az életedbe! Elvégre felnőtt nő vagy már kincsem, de… - szeme elfátyolosodott, szinte cseppfolyóssá vált.

Az ifjú hölgy megérezte nagyapjában az ijedelmet, és a kétségbeesést, és mint egy gondoskodó anyuka közelebb húzódott hozzá, és átölelte az öregurat.

- Mi a baj papus? – kérdezte hirtelen támadt idegességgel elnézve az öreg vonásait.

- Csak… nagyon megijedtem, hogy hirtelen nőttél fel, és tudod, az ember egy idő után magányos lesz és… - elcsuklott a hangja és göcsörtös, sokat dolgozott kezei közé temette meghajszolt arcát.

- Cssss! Tudom papus! Nyugodj meg! De mindennap megfoglak látogatni! Soha nem feledlek el!

Az öregúr már eddig is tudta azt, hogy részigazságokra mindenkinek szüksége van, de hogy ezek mennyi határt bírnak el – csak ritkán tudják azok, akik kimondják adott szavaikat…

- Tulajdonképpen nincs igazam kisunokám! – bölcselkedett, és nagylány unokája mindig is imádva csöngött minden jóízűen mesélő, kedves szaván, mert annyira ízesen tudta formálni a szavakat. – Neked épp olyan jogod van hozzá, hogy lásd a nagyvilágot, és elkövesd a magad hibáit, mint nekem, vagy akárki másnak! Sajnálom!

- Ugyan már papus! – átölelte, és mint kiskorában mélyen beszívta az öreg illatát. – Attól, még sokszor megfoglak látogatni, és nagyon sokszor gondolok majd rád! Csak adj nekem… egy kis időt jó?!

- Drága lányom! Az ember egyetlen értéke öregségére az idő, mert az, ha kell, ha nem eltelik fölötte, és visszahozni az elrabolt perceket többet már nem lehet! – hangja kesergőbbre változott. – Tudod, az élet ott kezdődhet valahol, ha az ember már a meglévő dolgainak sem tud szívből, és igazán örülni; mintha megszűnt volna benne a mindenség-szikrája…

Az ifjú hölgy mindig tisztelettel vegyes szeretettel hallgatta nagyapja hóbortos meséit, most azonban – ki tudja miért -, vitatkozáshoz volt kedve, és visszaválaszolt neki; szíve mélyén érezte, hogy rosszul teszi, mert megbánthatja vele az öreget, és ilyen idős korban már azért nem árt vigyázni a nagy szavakkal, de értelme azt súgta neki, hogy muszáj olyasmit is kimondani, amiről eddig józanul hallgatott.

- Ugyan papus! Csak megijedtél az élettől! Van ilyen! De megnyugtatlak, nem lesz semmi baj! Meglásd egy-két nap múlva olyan jó hangulatban leszel, hogy majd együtt mehetünk nyaralni valami meleg helyre!

Az öreg tekintete homályosabb, reszketőbbre változott:

- Félek tőle kisunokám, hogy én azt a pár napot már nem élhetem meg, mert szervezetem nem engedi!

- Jaj, papus! Kérlek, ne hagyj itt, egyedül! Nélküled olyan félelmetes lenne az emberi világ! – mint egy vacogó, kis állatka mellkasába fúrta fejecskéjét. Talán legjobban most hasonlított legjobban önmagára.

- Drága kislányom! Azért jöttem el hozzád most személyesen, mert búcsúzni jöttem! Meglehet, hogy nemsokára hosszú útra el kell utaznom, és még nem biztos, hogy visszajövök… de ha erősen gondolsz rám, és soha el nem felejtesz, és mindig ott leszek veled drága aranyszíved csücskében! Ezt soha el ne feledd! – most úgy üldögéltek együtt békés meghittségben mint két igazán közeli rokon, akiket az elmúlás sem választhat ketté!

Az ifjú hölgy szépen kikészített sminkjén meglátszott, hogy a szemfestékét elmaszatolta a gyémántszínű, nagyalakú könnycsepp: vigasztalhatatlanságának egyik beszédes jelképe!

- Jaj, papus! Miért kellett ezt mondanod?! – vonta önkéntelen is csilingelő hangján kérdőre. – Eddig olyan magabiztosnak látszottam, és te most arra kényszerítesz, hogy a felnőtt, magabiztos nő személyiségét csak úgy eldobjam magamtól, és törékeny virágszál lehessek, akit az első könnyed szélroham is elfúj?

- Drága kincsem! Hiszen tudhatod, nem akartam én nekem semmi rosszat, én csak… szerettem volna bizonyos dolgokat, és összefüggéseket tisztázni! De ha teher vagyok a számodra, már itt se vagyok! – S már arra készült, hogy megmarkolja botját, és kalapot föltéve távozzon a nyüzsgő táncteremből. Az ifjú hölgy megsimogatta arcát:

- Kérlek szépen, ne menj még el… maradj! Ki tudhatja, mikor találkozhatunk legközelebb! – mintha mondataiban is baljóslatúság bujkált volna öntudatlan!

Az öregúr, mint egy szófogadó gyerek rögtön megnyugodott, és visszaült megszokott helyére.

- Látod-látod! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem! Megvigasztalsz, és meg is nyugtatsz egyszerre! Nélküled úgy érzem… fél ember vagyok csak!

- Kis unokám! Te már igazi, érett, felnőtt nő vagy! A legfontosabb, hogy mindig hallgass a szívedre és akkor nem lesz semmi gond!

- De… ez ez… olyan nehéz!

- Tudom, kicsim! Jól tudom! Hiszen én is átéltem már ezt, de gondold végig, hogy mit akarsz megtenni, és valósítsd meg az álmaidat, tiszteletben tartva az erkölcsi emberség törvényeit! – májfoltos, ám még mindig erőteljes szőrös kezeivel megszorította a másik hattyú-finom kacsóit bátorítást adva ezzel.  

- És ha mások eltaposnak, vagy átgázolnak a fejem felett! – kislányosra váltott a hangja.

- Nem az számít, hogy hányan gáncsolnak, vagy buktatnak szándékosan el! A lényeg te sokk erősebb vagy, mint azok, mert te igenis föl tudtál állni bármilyen körülmények között a sárga földről is!

Az ifjú hölgy gyönyörű, léleklátó mélybarna szemeiben meglátszott egy vastagodni készülő könnycsepp: Igazságának cáfolhatatlan biztosítéka:

- Köszönöm papus, hogy itt vagy velem!

- Biztosan már várnak rád a barátaid kicsim! Menj kérlek! Érzed nyugodtan jól magad!

- Ők nyugodtan várhatnak még néhány percet! Most te vagy a fontos! – szemével minden apró barázdát, és sokat szenvedett ráncot megnézett az öreg arcán, mely tartalmasan hányatott életéről tanúskodott. – Kérlek, papus! Nyugtass meg, és mondd azt, hogy jól vagy és hogy mindig mellettem leszel! Nélküled annyira elveszett vagyok!

- De drága gyermekem! Én nem mondhatom, sem írhatom elő neked, hogy hogyan éld az életed! Ebben neked kell bölcsen, és felelősségteljesen döntened! Biztosan találsz majd valakit, aki fölfogja fedezni, a benned szunnyadó titkosított különlegességet, mely egyelőre csak a felszín alatt virágzik; de sebaj! Meglásd! Boldogak lesztek együtt! Bizonyára lesz majd egy, vagy két apró csöppség, akikről édesanyai hűséggel gondoskodni fogsz, és rájössz arra, hogy az élet sokkal különlegesebb valami, mint amilyennek eredetileg gondoltad!

- Mégis reszket bennem valami világtól elrettentő, rejtélyes félelem, melynek a kulcsát még meg nem fejthetem!

Az öreg most aprót legyintett, mintha a szemei elől akarna egy aprócska legyet elhessegetni:

- Oh! Drága kincsem! Az csupán a benned növekvő lelkiismereted szilárd szava! Jól tanuld meg, hogy hallgass mindig rá, és a szívedre és akkor nem lesz semmi baj!

,,Ő az én nagyapám!” – büszkén gondolta ezt a lány, és olyan halhatatlan lelkierőt érzett a közelségében, amit csak legfeljebb akkor érezhetünk, ha valami igazán fontos, és nélkülözhetetlenné lett számunkra a hosszú évek során.

Az értékes, kincs-szavak mögött különös varázslóvá alakult át elméjében az öregúr! Sok mindent csak később értett még, mennyi mindent még elszeretett volna mondani.

- No, drága gyermekem! Mulass, és érzed nagyon jól magad! Addig én majd megleszek! – fél szemmel a társaságon volt a tekintete, akik kisebb fokú türelmetlenségükben nem tudták mire vélni, hogy egy olyan angyali, egzotikus szépség, mint amilyen a hölgy, ,,leereszkedjen” egy öregember társaságához, és türelmetlenségük jogos válaszokat követelt.

- Szeretnéd, hogy esetleg bemutassam őket papus?! – érdeklődött továbbra is kedvesen.

- Hát, ha te szeretnéd, akkor nagyon szívesen! De azt hiszem, hogy te most fejben egészen máshol kalandozol! Igazam van?! – rásandított, mint aki becézgetőn megjegyez, vagy egyenesen, rokonszenvvel kérdőre von valakit.

- Hogy találtad ki papus? Mondták már nekem, hogy fantasztikus vagy! Mintha hallanád az emberek rejtett gondolatait!

- Képzeld csak áldott-tekintetű, drága nagyanyádat! Ő mennyire kedvelte, mikor ezt-azt sikeresen szóvá tettem, vagy megjegyeztem a vacsoraasztalnál!

- Hát nem is lehet ebben kivetnivalót találni! Fantasztikus vagy, és nagyon szeretlek!

Az ifjú hölgy kicsit rendbe hozta enyhén elmaszatolódott sminkjét, amiről kicsit csorogni kezdett a fekete szemfesték; Kleopátra-stílusú fecskefarkasszeme még így is éberen világított, mint egy folyamatosan éberen őrködő, kutató szem, mely nem alhatik…

Valami fontos dolgot még szeretett volna elmondani rég nem látott nagyszülőjének, aki olyan volt, mintha a saját apja lett volna, aki születése után egyik napról a másikra egyszerűen fogta magát és ,,lelécelt”, de most csak idegesen tördelte aprócska kezecskéit, és nem is talált megfelelő szavakat!

- Kicsim! – fogta meg a kezeit az öregúr -, ne feledd amit mondtam! Józanész, és szívünk szava mindig a helyes irányba vezérel minket, bármit is rak vállaikra teher gyanánt az élet! Most menj csak nyugodtan! – úgy engedte el a finom, és törékeny kacsókat, mintha egy végső búcsú díszlete lenne ez a mostani találkozásuk. Az öregúr alázatosan, és kedvesen biccentett, majd fölkelt; kihúzta unokája alól a széket kedves előzékenységgel! Megölelték egymást, és az ifjú hölgy visszament a már jócskán türelmetlenkedő társasághoz, akiknek beszámolt a rejtélyes idegen látogatásáról!

Az öregúr arca ezalatt ugyanolyan szelíd és rokonszenves volt, mint amikor pufók termetével belépett ebbe a felkapott és nagyon menő diszkó helyre; most vette botját és kalapját és kiment az ismét nagy zsúfolásig megtelt teremből. Nem fizetett többet, mint amit hivatalosan a bejárati izomkolosszusok el nem kértek tőle.

Amint kiért a hűvös, lehűlt levegőjű utcára érezte, hogy hevesen, fájdalmasabban megdobban a szíve: utoljára akkor érezte ezt, amikor nyírokmirigyrákban elvesztette halhatatlan feleségét, és a fia rá is rábízta egy szem unokája nevelését és gondozását. Most valahogy ez is megszűnt; a tünékeny jóléti állapot, melyhez az emberek többsége ragaszkodik foggal-körömmel.

A haláltól – még nagyon tisztán és világosan emlékezett -, csupán egyetemista éveiben félt, amikor versekben vallotta meg, akkori szerelmének, hogy megtisztelve érezné magát, ha még legalább harminc évig együtt maradhatnának, és amikor a hölgy közölte vele, hogy még bulizni akar, és megakarja magát találni az akkor még fiatalember hirtelen félelemből elkövette élete majdnem jóvátehetetlen baklövését lelépett a buszmegállóból az éppen akkor kigördülő busz elé, és majdnem sorsfordító katasztrófa lett belőle…

A megbékélt öregkorra gondolt, hogy felesége mindig izzó szerelmemmel várta a bejárati ajtóban, akárhányszor csak egy-egy megfáradt munkanap után hazabotorkált, mint egy magányos hős a munkából, ahol kötelezően előírt ,,agycsapolást” végeztek, és ahol csupán legfeljebb csak a főnököknek, vagy a magasabb beosztású emberkéknek lehetett egyedül kiszállás! Most valahogy kellemes bizsergés járta át, hogy azért ebben a rongyos életben legalább valamit mégis jól csinált: sikerült becsületes és mindig nyíltszívű, és őszinte Hölgyet nevelnie unokájából! Igaz! Talán kissé érzékenyebbre is sikeredett a nevelés, de talpraesett lett, és lélekben legalább ugyanolyan erős, mint édesanyja!

,,Biztos, hogy az éjfél felé járó mulatozás után riadtan fogja őt keresni az unokája” – gondolta most – talán jobb volna visszakuncsorogni a tett színhelyére, és akkor ő is érezné, hogy talán a búcsú még nem kiszámított és elrendelt vonatkozási pont!” – töprengett. Ítélni fog önmaga felett ez a felnőtté érett lány, és akkor lehet, hogy ezt nem fogja neki megbocsátani, hogy csak így egyszerűen eljött! Pedig szándékosan jelentőségteljesebbre szerette volna varázsolni még a búcsúzás kikényszerített pillanatát is, hogy ne lehessen annyira fájdalmas!

,,Nem tehetem meg egyetlen unokámmal, hogy így keljen kilépnem az életéből! Nem láthatom életemben nagyon szomorúnak, mint egy megriadt és elveszett, kis állatkát!” – döntötte el magában, és a megkezdett sikátorszagú utcasarkok mélyéről egyenesen visszafordult a diszkó irányába, és megállt közvetlenül a barlang szerűen mélyülő kapu mellett; rátámaszkodott sétabotjára, és türelmesen várt.

Ifjú hölgy unokája azzal a zajos társaságbeli hölgyekkel volt, akik égető türelmetlenséggel vallatták ki, hogy ki lehetett az az öregúr, akivel beszélgetett! Amint kiléptek a sűrű szurokszerű éjszakába unokája egyből megpillantotta az ajtó mellett árválkodó, tétováskodó öreget; áldozatkészen, és meghatott mosolygósan belé karolt, és kedvesen magával vitte. Látszott rajta, hogy a szívére hallgathatott, mert most végre érezte, hogy megtalálta a sokat keresett boldogság, és szívében érezte: lehet, hogy ez most működni fog – hiszen mindketten nagyon akarják! Nagyapjára szinte semmikor sem tudott haragudni, mert volt benne valami titkos, emberi méltóság, mely megnyugtatta az embereket, és bölcsebb belátásra intette őket a hangoskodókkal ellenétben.

- Akkor most velünk jössz szívem, vagy nem?! – érdeklődtek a kis társaság hölgytagjai.

- Ti csak menjetek nyugodtan! Én hazakísérem a papát, és majd összefutunk valahol! – adott utasítást, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy a társaságnak több szóra már nem is igen volt szüksége.

Kedveskedőn belekarolt az öregúrba, és együtt ballagtak fel a lakása irányába, ami itt volt nem messze a közelben.

Az öreg fél úton nem bírta ki, és kíváncsian megkérdezte, de csak finoman, meg ne sértse ezzel a másikat:

- Mondd csak drága kincsem! Te miért nem mentél velük?

- Azért, mert tudod papus vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a bulizás, meg a szórakozás, és ha kivételes és nemes emberek társaságát élvezheti az ember miért ne ragadná meg a lehetőséget!

 Kedvesen arcon puszilta és végre érezte, hogy tökéletesen elégedett lehetett az életével, mely nemes emberséget nyerhetett egy kivételes ember által… 

LÉLEK-TANÚSÁGOK

Meg kellene tanulni újra az Emberit: empátia-toleranciát! Szemetesek mélyülő gödreibe belenyomni míg lehet a folyamatosan csírázó gonoszság maradékait! Minden Ember hulló-Egy s egyetlen önmagában merengő, magányos csillag-sziget; Odüsszeuszi sebekből vérző pontjait benső lelki-démonok kedvükre mardossák s pellengérezik! Fekete éjpillangók kecses lebbenése angyalszárnyakat növesztett, dédelgető Jóság mellett! Hűség-kezek pöttöm kacsóiba kellene helyezni, mint titkos, kegyelmi ajándékot a lüktető szív bíbor-bolygóját: a Lét tapintható metamorphózisait!

Az Ember talán örökre behódolhat s megadhatja magát a varázslatosan váratlan pillanatoknak; repkedő árnyak szállnak reszketeg elvégeztetett sorsok pókfonalaira! Érett befejezetlenség gyermeki kíváncsisága rezeg még egyre a balzsamos esti csendben. Számadásként már minden csillag-tekintetben ott feszül egy-egy ki-nem-mondható üveggyöngycsepp!

Játszottam már elégszer örök-gyermeki szerepeimet: Sziszifuszi pingvin-pufókot éppen úgy, mint árván sírdogáló, nyüszítő kisgyereket! S csupán csak arra voltam kíváncsi, hogy a sok kíváncsiskodó között az Erkölcs s a Szeretet vajon mikor fognak egyszer közösen kezet mire megvigaszalhassanak?! – Jó volna már végleg kiszakadni e mostani zaklatott, hajótörött földi körből! Megtanulni tán újból hinni s bízakodni!

Romantikus, lélgzetnyi sóhajokat érezni akár titkos röntgen-mágnes a másik pihegő szívben, ha mézsugaraival naponta felköszönt bennünket a rózsaujjú Hajnal!

GYILKOSSÁG AZ ÖLTÖZŐBEN

Együtt üldögéltem egy graffitival teljesen összefirkált padon Tulpica Kázmérral, és közben a borongós, esőbe játszó felhőket bámultuk. Azt gondoltam, mivel már régebb óta ismerjük egymást feltételes gyanúmat ezúttal vele is megoszthatom.

- Drága barátom! Nagyon nagy baj van! Azt hiszem halhatatlan Kedvesem megcsal engem!

- Ugyan már – szólt egyből vissza mérsékletre intve -, ezt még miből gondolod?! – kérdezett vissza.

- Mert megdönttethetetlen fényképeim vannak róla!

- Hát ez valóban nagyon komoly ügynek ígérkezik! – eltűnt minden felesleges, pirospozsgás, irritáló zománc az arcáról, és hirtelen nagyon megváltozott; félelmetesen ridegebb lett, mint eredetileg.

Kellemes bájcsevelyes társalgásnak ígérkezett ez a délelőtt is, de most valahogy ugyanúgy megtanultunk némán és nagyokat hallgatni; mintha csak egymás ki nem mondott, rejtegetett szóigazságait figyelnénk! A megfeltűnőbb az egészben talán az lehetett, hogy Tulpica mintha ezt az egész megcsalatási affért részemről már jóval én előttem megsejtette volna; mintha előre kiszámítaná, hogy abba a kapcsolatba melybe belekeveredtem egyedül csakis én lehetek maradandón, végérvényesen vesztes! Hogy Klára megcsalt – ez túl snassz, szinte már lealacsonyodottan hétköznapinak számított egy olyan felszínesség aljasult korban, melyben jelenleg is léteztünk!

Tulpica és én még szótlanul bámultuk az égboltot melyből lassan, fokozatosan mint az üveggyémánt-cseppek igazgyöngyszemek vastagon, és szétszórtan peregtek…

- Azt hiszem kedves barátom jobb, ha kinyitjuk az ernyőnket, mert még kikaphatunk hirtelen egy kiadós megbetegedést! – javasolta, már nem is tétovázott sokat: előkapta, és ki is nyitotta nagyméretű, denevérszárnyas fekete esernyőjét. – Meg ne fázz nekem! – tartotta gáláns udvariassággal fejem fölé.

Titokban még örültem is annak, hogy Klára megcsal engem, mert így legalább a titok, melyet valami kölcsönös, cinkossági szerződéssel rejtegetett magában végre valahára a napvilágra került, és én, mint egy kisstílű, felszarvazható, alamuszi kis senkiházi végre tisztábban kezdhettem áttekinteni a köröttem zsibongó összefüggések bonyolultabb láncreakcióit! Tulpicával már nagyon régen találkozhattunk csak megint, mivel az együtt eltöltött öt és fél éves egyetemi időszak után kiestünk jótékonyan egymás érdeklődési homlokteréből; ezt nevezik jótékony megfeledkezésnek – és mégis, amikor most újfent összefutottunk, mintha a kiesett, vagy az eddig elvesztegetett időnek semmi további jelentősége már nem lenne – hiszen régi jó ismerősökként szoríthattuk meg egymás vaskos markait!

Körülöttünk jöttek-mentek a különféle társadalmi osztályhoz tartozó, de nagyjából a közepes életszínvonalat megtestesítő emberek, akik már annyira elszoktak az egyetemes emberi kommunikáció okozta szellemi fölényhelyzetektől, hogy jobbára csupán okos telefonjaikat nyomkodták össze-vissza, föl-le, hogy ujjpercük is majdnem belesajdult, és az élő zengő szép beszéd műhelytitkaira a lehető legkevesebb figyelmet fordítottak – tán épp ezért szándékosan!

- …És mondd csak barátom? Mire alapozod ezt a szent meggyőződésedet?! – fordult felém macskafigyelmességével, hogy valósággal csak úgy sütött zöld smaragdszeme. Ő ilyen volt! Mindig a lényegre tért, és akárhol voltunk szándékkal már jó messziről elkerülte azokat akik előbb a bagatell, és semmirevaló részletekkel kezdték, ha egy beszélgetést elkezdtek. Engem személy szerint egyáltalán nem zavart, csupán az időbeni pontatlanságot nem tudtam sem tolerálni, sem pedig kellően méltányosan megszokni. Ismerőseimtől igyekeztem mindig megkövetelni a magam mulya megalkuvó módján is a feltétlen pontosságot, hiszen az időből oly kevés adatott nekünk halandóknak a földön; könnyelmű, és hanyag dolognak tartottam egyszerűen és mihasznán pocsékolni! Tulpica kotorászott a zsebében, majd kihúzott egy nagyobb nájlon zacskót, melyben gumicukor volt.

- Csak nem akarsz azonnal megvesztegetni? – kérdeztem iróniával vissza.

Ezt valami provokációnak, szemtelenségnek tekinthette, mert most mintha megbántódott volna – meggondolta magát, és elrakta a zacskót:

- Csak próbáltam felújítani a félbehagyott barátságunkat! – szabadkozott.

- Igazán figyelmes vagy kedves barátom… de nem tudom mennyire látszik rajtam, de teljesen tönkretett a velem történő mostani eset.

- Hát arra kiváló görcsoldó a gumicukor! Vagy te még nem tudtad, te buta! – vette át a szót. – De lerészegedhetünk, és abban aztán nem lesz semmi köszönet!

- Akkor köszönettel mégiscsak elfogadom a gumicukrot! Képzeld csak! Az orvos már most nyüstöl, hogy vigyáznom kellene a glükóz, meg a fruktóz beviteli szintjével! Hát nem őrjítő tud lenni ez a szándékos egészségmánia?!

- Ne törődj vele! – biztatott.

Az utca hirtelen kiürült, amint az eső kicsivel intenzívebben kezdett el cseperészni; mint a megbántott gyerek, akitől elvették a játékát és nem adták vissza neki.

S minden kétséget kizáróan biztos voltam abból, ahogyan ez a kedvetlen, komorló, meglehetősen hidegre sikeredett, őszies jellegű eső esett, hogy Kedvesem megcsal engem – s abban a pillanatban én tudtam a legjobban, hogy nem a féltékenység, vagy a haragból táplálkozó irigység beszél belőlem – de valami mély, átérezhető, titkos meggyőződés, ami leginkább a telepátiák csatornáihoz hasonlít!

Eleinte úgy festettünk egymás társaságában az avatatlan szemek számára, mint két tréfás külsejű, igen-igen különös úriember, akik együtt két esernyő alatt dideregnek, és megpróbálnak az ég tomboló haragja elől – persze csak átmenti jelleggel -, fedezéket keresni! Barátom nem győzött nyugtatni engemet:

- Édes egy öregem! Egyet se félj! A legnagyobb ajándék, ha az emberek megbíznak a másikban! És nem hiszem el, hogy a drága bűbájos barátnőd arra vetemedett volna, hogy megcsal!

- Már miből gondolod? – indulatom, és meg nem éretett pesszimizmusom a tetőre hágott, és már alig tudta fékezni magát. – Kérlek, mindig mondj igazat!

- Hát mit mondjak?! Ha te még mindig a magad kis egyéni, saját világodban érezed jól mint a bura alatt, hát kedves barátom, akkor ne is csodálkozz azon, hogy egy olyan bombázó, igazi egzotikus Szépség megcsal téged, mert tőled nem kapja meg a boldogságot.

Agyamat teljesen elfutotta a ködös-homályos harag, és bosszúállás, és most kedvem lett volna tisztességgel fölpofozni, mint aki jogos elégtételt vesz egy megtörtént sérelemért. De nem mertem tenni semmit, és akik e sorokat olvassák jogosan még akár gyávasággal is büntethetnek!

Egy eléggé felkapott rossz környékre tévedtünk, ahol sikátorokban is kuporgó árnyékokra bukkanhat az ember, ha jobban figyel, és amely környék szinte kiordítja magából a lényeget: ti. hogy itt bármikor és azonnal meg is késelhetnek, vagy ki is rabolhatnak!

- Na, hová hoztalak haverom? – kaján gúnyossággal vigyorgott, mint aki valami olyat sejt, vagy tud, ami egyedül csak neki jutott eddig eszébe.

Engem tökéletesen elfogott az apokaliptikus pesszimizmus, ami jobbára az adott fedélnélküliek szemetes konténerekből történő élelemszerzési hadjáratára koncentrálódott, és alig tudta barátom – vélhetően önbizalom gerjesztő, bátorító szavaira figyelni, hiszen minden megmaradt figyelmemet lekötötte az, hogy az emberek szemétből táplálkoznak, és a többi ember által megtermelt ipari hulladék anyagokból kedvükre csemegéztek, és most még azon különös, orrot erősen facsaró, és irritáló illatok, és szagok sem zavarják különösképpen őket, melyekkel az adott kutya kijelölte ,,vadászterületét”!

Talán Kedvesemnek is hiányzott a kaland, mint valami jópofa gyermeteg móka, mely valahogy kiveszőfélben volt már teljesen a felnőttek unalomig rágott, szánalmas életéből. Hát akkor miért kellett ezt csinálni egy túlzottan is érzékeny, és mindig szerethető emberrel?! Számomra egyenesen fölfoghatatlannak tűnt.

Tulpica hirtelen dobbantott a lábával, mintha egy kisebb állatot, vagy egeret akarna elrémiszteni:

- Te is hallottad?!

Bennem azonnal megdermedt a soványka vér, pedig már akkor nyomhattam vagy száz kilót.

- Nem én! Már megint baj lesz! – súgta fülembe a hetedik érzékem.

- Nem vagyunk egyedül! Valaki követ minket! – úgy szögezte le ezt az igen-igen egyszerű, és csenevész megállapítást, mint egy könnyen levezethető matek egyenletet, melyhez a legtöbb ember nem kér szándékosan sem segítséget.

- Jobb lenne fedezékbe vonulni, hogy felkészüljünk a védelemre!

- Ugyan minek?! Én értek a közelharchoz! – húzta ki magát melldöngetőn, rátarti peckesen.

- Ja, vagy úgy! Te igen! Én viszont nem!

- Hát az esernyőd mi a fenének hordod akkor magadnál, mi?! – dörrent rám enyhe morcossággal.

- Tényleg! Hogy ez miért nem jutott eszembe! – csodálkoztam az ötletén.

- Na, ugye! Mégse vagyok egy hülye pacák! – ekkora önbizalom tartós hallatán az embernek már több ellenvetésre nem is lehetett szüksége. Kihúztam az ernyőmet, és mintha csak egy vívótőr, vagy önvédelmi fegyver lenne, mellyel akár még komolyabb sérüléseket is lehet okozni – harcállásba dermedtem.

- Hát te meg mi a fenét csinálsz?! – lepődött meg Tulpica. – Nem arról volt szó, hogy mindig mögöttem maradsz?!

- De, de igen! Csak arra gondoltam… hogy hátulról fedezlek… - próbálkoztam a megbékítéssel.

- Te csak akkor gondolkozzál, ha én szólok! megértetted?! – ez már parancs volt tőle, szigorú utasítás.

- Értettem! – mintha csak a katonaságánál lennék, és éppen Tulpica lenne a kiképző őrmester.

Tulpica hirtelen gyorsított a lépésein, és egy idő után már valósággal ügetett is: mit tehettem volna? ügettem vele, én is, és ekkor nem számított nekem már az, hogy össze-vissza verejtékeztem szegény fekete kalapomat, kis, szürkeszínű aktatáskámat, meg jóformán az összes holmimat, mely testi épségemet, és fizikai stabilitásomat volt hivatva kiszolgálni!

- Gyorsabban! – sürgetett, mert észrevehetett valamit, amiről eddig megfeledkeztem.

- Mondd csak, sokan vannak? – kérdeztem már erősen fulladozva loholás közben.

- Éppen elegen! – hagyta helyben a kérdést, de látszólag mást nem mondott.

Egész hazáig jóformán csak iszkoltunk, és akinek a szervezete és egyéb fizikális végtagjai nem szoktak hozzá a masszív, és kőkemény testedzéshez hát annak jócskán izomláza lett azonnal, mihelyt lassította lépteit, és végül megállt.

Tulpica egészen hazáig elkísért.

Kattant a zár, majd kinyílt a vaskos, biztonsági ajtó. Az ajtóban rémült, őzikeszemű kedvesem álldogált, mint akit azonnali villámcsapás ért; gyönyörű éjfekete barna haját kontyba tűzte, amitől csak még egzotikusabb, még kívánatosabb benyomást keltett!

Imádott barátnőm mint egy megriadt kis állatka odabújt azonnal a mellkasomba; elvackolta magát, mint aki most nagyon megrémült. Tulpica pedig hanyag, és mindig laza kacsintásával távoztában jelentősen kacsintott egyet, amiben egyetlen mozzanat volt benne: ,,Mindent bele öregfiú”

- Hát akkor én… már nem is zavarnék tovább! – s meg se várta, hogy esetleg beinvitálom, vagy meghívom egy kávéra, vagy vacsorára, elvégre abban a jelentős percben megmentette az életemet és mindketten megmenekültünk!

- Drágám, életem! Annyira aggódtam már érted! – éreztem kis aranyszíve hogy csengettyűzik kabátom belsejében. Gyöngéden lehajoltam; Ő felnézett rám sebzett, még mindig ártatlan, és most kislányos tekintetével, és forrón megcsókolt, mint aki az életét is azonnal feláldozná, csakhogy imádott szerelmével lehessen!

- Én is nagyon féltem…

- Gyere be a lakásba és mondj el, kérlek részletesen mindent! – gyönyörű szeme valósággal vakított, és egyedül az őszinte igazságra volt kíváncsi.

,,Hát ez meg mi akar lenni?” – estem néhány perccel később, míg vetkőztem és szárítkoztam gondolkodóba.

Azon gondolkoztam, hogyha olyan idióta vagyok, hogy beveszem ezt az ócska, és már lejáratott megcsalatási hadműveletet, melyet irányomban ez a földre szállt, megbocsátó Angyal elkövetett, akkor csakugyan hibádzik a józan emberismeretem!

Átöltöztem az otthoni valamivel lazább, és kényelmesebb szabadidő ruhámba, és leültünk a nappaliba; szokatlan, és különös volt egyszerre, hogy barátnőm semmit se kérdezve, vagy akarva tőlem ölembe hajtotta fejecskéjét, hogy leli megrázkódtatásából föl tudjon ébredni, aztán következtek a kérdések:

- Mesélj el mindent életem! Ne hagyj ki semmit! – nagy, mély, léleklátó drága szemeiből krokodilnagyságú könnycseppet törölt le, mint aki nagyon felizgathatta magát. ,,Márpedig, ha valami ennyire reszket, és aggódik, hát akkor az csak nem akarhat megcsalni!” – gondolkoztam magamban tovább.

- …Hát sikátorban kószáltunk a Tulpica Kázmérral! Tudod… még az egyetemről ismerem! Ő is történelem szakra járt, meg én is, csak időközben ő az egyik szakját leadta, mert nem tudta teljesíteni!

- Mi a frászt kerestetek ti egy sikátorban, ha megszabad kérdezni?! – élesen kutató tekintetét, mint egy vallató bíró egyenesen rám emelte. Mintha megsértettem volna magam is egy belső, emberi törvényt, melyet a kölcsönös, eggyé forrasztott szívek diktálhatnak egymásnak.

- Bocsáss meg drága! Nem akartam fájdalmat okozni… de menekülnünk kellett mert…

- Kik elől? Csak nem bántottak?! Nagyon fájt? – rémült meg, és idegessége még jobban fokozódott, úgy hogy már alig tudta a valóság és a realitás közti különbséget.

- Nyugodj meg drága kicsim! – csitítottam. – Hisz láthatod semmi komolyabb baj nem történt, szerencsékre! Csak az önbecsülésemen esett kisebb folt, hogy megfutamodtam! De már az se számít, csak az hogy itt lehetek békében veled!

- Jaj, szívem! A frászt hoztad rám, amikor sehol sem találtalak és a mobilodat is itthon felejtetted! Még rád csörögni sem tudtam!

- Tudod drága… amilyen külvárosi gyárvidéken jártunk ott sehol sincsen térerő, és nem valószínű, hogy onnét feltudtalak volna hívni!

- Legközelebb majd én is veletek megyek! – barátnőm világ életében erős, é határozott hölgy volt, akinek senki se parancsolt, most azonban mégis meghunyászkodtam kissé, mert nagyon féltettem az életét:

- De drágám! Ez inkább meg se forduljon a fejecskédben! Nem akarom, hogy megsérüljél!

- Jaj, olyan cukipofi vagy, amikor így tudsz aggódni miattam! – lelkendezett. S én ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy életemnél is jobban imádom, és nagyon szeretem! Viszont az még mindig nem tisztázódott kristálytisztán, hogy hogyan fogom neki elmondani, hogy szerintem megcsal engem. Kitaláltam, hogy egy történetet fogok elmesélni, amibe lezseren később ő is nyugodt szívvel bekapcsolódhat.

- Kérdezhetek valamit aranyom?

- Ne kérdezz ilyen hülyeséget szívem! Hát persze!

- Mondd csak! Ha minden igaz a minap az egyik barátnőddel találkoztál, hogy kicsit beszélgessetek a régi időkről… - pendítettem meg történetem eredeti fonalát, ami annál őszintébb volt, minél leleplezőbb.

- I-igen! – hirtelen fölkapta a fejét, mint akit abban a percben villám sújtott, és tart attól, hogy egy újabb csapás fenyegeti; kicsit felült a berendezkedett ölemből, és szemeiben különös, már-már izzó, túlvilági fénynyalábok jelentkeztek…

- Nem értem drága, hogy mire is gondolsz egészen pontosan?! – emelte rám titkos, legörbülő száját, mint aki nagyon komoly lett azonnal. – Hogy értsem ezt?! Csak nem kérdőre akarsz vonni kivel töltöm a szabadidőmet?! – egyetlen pillanat volt csupán és merev testtartása máris védelmi pozícióról árulkodott támadásra készen.

- Bocsáss meg szívem csak tudod… Tulpica barátommal sokat beszélgettünk a boldogságról, tulajdonképpen a kettőnk boldogságáról és…

- Ne is folytasd! Tulpicának, ha jók az értesüléseim még életében nem jött össze egyetlen, komolyabb párkapcsolata sem, és most azonnal felcsapott helyettes randi gurunak?

- Nem kicsi szívem, ugyan már! Nem erről van szó! Csak… azon kezdtünk beszélgetni, hogy tudunk-e úgy boldogok lenni, hogy ne érezzük azt, hogy minden szinten meg kell felelünk kiszolgáltatva a másik igényeinek! Csak ez került szóba! – feleltem őszintén.

- Te most szakítani akarsz velem vagy mi, hogy ilyen ostobaságokat vágsz a fejemhez? – megrökönyödött, és mintha elejtett, kissé meggondolatlan mondatom máris sértés lenne az ő szemében, talán meg is sértődött.

- Jaj, kérlek drágám! Nem dehogy! – öleltem át babusgatva. –Nem arról van szó, csak tudod… sokszor úgy éreztem, hogy én nem ütöm meg egy olyan gyönyörű angyalnál a mércét mint te! Mert azért valljuk csak be, hogy te ízig-vérig elsőosztályú Hölgy vagy és a legtutibb Nő, akivel valaha is találkozhattam!

- Oh, szívem! Ez annyira jólesett! Te nem is tudhatod, hogy kisiskolás koromban mindenki dodó kacsának csúfolt, mert előre álló fogaim voltak, és akkora szemüveget kellett viselnem, mint egy szódásüveg! Egyetlen jobb fiú sem akart randizni velem!

- Ezt őszintén sajnálom! igazságtalanok voltak nagyon veled!

- Igen, tudod akkor én is azt éreztem! Aztán sok év múlva, amikor a pubertás kor már előnyösen megtette a maga biológiai hatásait, és melleim is lettek visszanéztem a régi sulim környékére, és azokkal, akikkel együtt jártam egy osztályba rájöttem arra, hogy csupa szakadt, trógerré züllött alá, mert valami feladtak az életükből, amihez – ha tetszik -, de foggal-körömmel ragaszkodni kell! Tudod mi az? – kíváncsian egyenesen kutató két szemem közé nézett.

- A személyiség! Az a fajta erkölcsi, gerinces tartás, amit az ember talán önmagától kap, és amihez talán akkor is mindenáron illik ragaszkodni, amikor elhagyják, átverik, vagy becsapják, és tökéletesen egyedül marad!

Most azonnal meg kellett volna csókolnom: a halhatatlan újjászületés legszebb reményeivel! Hogy testünk tudja és érezze szívünk még nagyobbá vált azáltal, hogy egymásnak is átadta sebzett fájdalmát, és önző keserveit, amit eddig csupán azért nem vetkezhetett le, mert nem akadt senki, aki igazán meghallgatott volna minket, és gondolatainkat!

- Ez gyönyörű mondat volt drágám!

- Látod-látod! Mégiscsak van előnye, ha az ember egy holdkóros, és habókos költő-íróval él együtt! Na, gyere ide te nagy mamlasz! – azzal két kis vékony és törékeny kezével átfogta tölgyfavastagságú, kicsit bikanyakamat; lehúzott maga mellé, és szenvedélyesen megcsókolt, mintha soha nem akarna már elereszteni. A legfurcsább dolog a csókolózás művészetében – véleményem szerint -, hogy én speciel sohasem tudok szabadon nagy heftis orrom miatt egyenletesen lélegezni: tehát, ha megcsókolom az imádott hölgyet, akik imádok, akkor előtte nagy levegőt kell vennem, mert másként a nem tudatos lélegzetvétel megakasztaná a folyamatos, jótékony, érzelmi viharok egyensúlyát! Amitől talán a másikban is megakadhatna valami, ami nem feltétlenül lenne jó, és előnyös!

kedvesem még nem csalt meg, és boldogok voltunk! – Ebben halálbiztos voltam abban a kiszámított percben, mit vele együtt tölthettem el!

Bementünk a fürdőszobába, és a zubogó zuhanyrózsa alá állva halhatatlanságba vesztünk, miközben úgy romantikáztunk, hogy incselkedő kisebbfajta jóéjtpuszik kíséretében előnyös módon megpróbáltunk lecsókolni egymás testéről a vízcseppek igazgyöngyeit, ami jobb borzongásnak, és zsibongásnak bizonyult, mint a legtöbb szexuális ösztön kielégítése. Akkor megbecsült pillanat volt minden ajándék!

- Kellemes drágám! – kérdezte miközben angyali drágán megmosta szőrös, Enkidus hátamon a dús szőrdzsungeleket, amik engem sokszor – főként nyáron, amikor megengedett volt a házon belüli nudizmus -, rendkívüli mértékben zavart, őt viszont a jelek szerint előnyösebben be is gerjesztette. Kedvesemnek e tekintetben meglehetősen határozott, céltudatos fellépése volt, és amit rendszerint eltervezett azt véghez is vitte – bármi áron!

- Igen, köszönöm! De a legkellemesebb, hogy itt vagy velem, és fogod a kezemet! – kézcsókkal háláltam meg, hogy sok esetben nem mondott le rólam. Mintha a karakán, gerinces tudata mélyén mély emberi részvét, vagy humánum bukkant volna fel, amire legalább annyira illenék vigyázni, mint a ritkán látott égi jelenségekre, vagy egy hullongó üstökösre.

Karcsú csípőjével egyre feltűnőbben, mint egy szándékosan is rakoncátlan kismacska egyre jobban hozzám dörgölődzött, és vágyaimat, és ösztöneimet ezzel is még jobban felkorbácsolta; hozzám simult, átölelt és éreztem kis mellkasa bordakosaraiban az értem dobbanó, hálás, és mindig hűséges szívet, ami annyira szerelmes, hogy vétek volna ennek a bombázó nőnek csalódást okozni. A csalódás viszont mindig is a fejem fölött vibrált a levegőben!

Ekkor kezdtem kételkedni abban amit Tulpica emlegetett egyre határozottabban, miszerint ez a nő nem lehet közös, és kölcsönös érzelmeink hitvány, és hitszegő elárulója, mert titokban máris kötődik hozzám! Éppen ezért amikor ismét szenvedélyben égve forró ajkaink egymást keresték és kígyóként tekergődző, érzéki nyelvét befogadta szám, csak arra tudtam igazán gondolni, hogy ez a nő kristálytisztán áll előttem, mint egy kedveskedő csermely, vagy hűsítő, megváltást kínáló hegyi forrás!

Zuhanyzás után azt mondta, hogy nagyon sokat gondolkozott a gyerkőcökről; vajon nekünk milyen csemetéink lennének? Tartottam is tőle egy kissé bevallom, hogy ezzel hozakodik elő, de hát, mint mondani szokás egy nőnek mégiscsak hamarabb ketyeg az a bizonyos biológiai órája, és így szervezete a mindenre ultra érzékenyen reagál!

- Nekem nagyon tetszik a Fanni, Florencia, és az Annamari név! – folytattam.

- Te is akarod?! Ezt el sem hiszem! – s mint egy csimpaszkodni vágyó kislány azonnal rám vetette magát, és két lábacskájával mélyen átfogta derekam úszógumijait.

- Nagyon szeretném én is igen! Csak attól tartok, hogy még ezt is elszúrom! – még jócskán élt mindkettőnkben a legelső megismerkedésünk kitörölhetetlen, és emblematikus emléke, amikor az étterembe azt hitte ez az imádni való, bájos hölgyemény, hogy én vagyok a főpincér, mert kihúztam előtte illemből a széket, és nem győztem előtte hajbókolni, és gazsulálni! Kicsit nevetséges és alamuszi benyomást kelthettem.

- Jaj, drágám! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű apa leszel, mert képes vagy megmutatni a sebezhetőségedet is! – bizonyára biztatásnak szánta, azonban bennem mégis kicsit megroppant a feltétlen önbizalom, mert hirtelen elpityeregtem magamat, és bárhogyan is szégyellem a dolgot ennek a csodálatos nőnek kellett valahogy spontán megvigasztalnia.

Amikor már véget ért ez a heves érzelemnyilvánításom a boldogság utóízeként nekem szegezte a kérdést:

- Hogy fordulhatott meg mégis abban a butuska, kisfejedben, hogy én megcsallak téged? Na, várjon csak az az átkozott Tuplica! Megálljon, majd ellátom én a baját, hogy azt azonnal megemlegeti!

- Kérlek… kincsem! Inkább ne csináljunk semmit, és borítsunk fátylat rá! Legközelebb nyugodtabb körülmények között, ha érzed, hogy még mindig aktuális megbeszéljük vele! Biztosan egy újabb ugratásnak szánta, és önmagában röhögött a marha, hogy talált egy másik baleket, ami mindezt elhitte és bevette!

- Most, hogy ezt kimerítőn megbeszéltük, nincs kedved neki látni a gyerekeknek? – csábítóan, különös, titokzatos mosollyal elmosolyodott, és aztán ujjperceivel intett, hogy kövessem a hálószobánkba…

NAIVSÁGOM TÖRTÉNETE

- Alapjában véve mindig is naiv ember voltam! Ezt te is nagyon tudhatod, hiszen már a legelső találkozásunk alkalmával méltóztattál megjegyezni, hogy kissé csetlő-botló tétova emberke lennék, aki fél határozottan cselekedni! Lehet, hogy gyáva voltam, és tutyimutyi anyámasszony katonája, aki képtelen magáról gondoskodni, és igen… talán éppen ezért annyira elveszett! Nektek hölgyeknek mindig karizmatikus, erős férfiak kellenek, és talán éppen amiatt vonzódtok magatok is a rosszfiúk imázsához! Tudom drága, hogy most mit fogsz mondani! Én kérlek, nagyon is megértem! Valószínűleg azt gondolod magadban: Normális ez az ember, akihez a legszebb éveim, életem hamvassága kötött, még akkor is, ha a maga furcsaságaival a legcsodálatosabb szerelmet adhatta nekem: mindig megbocsátón volt kisfiús, és gavallérként mert úriember lenni, és roppant figyelmes, no meg aranyszívű!

- De szívecske, én soha nem mondtam semmi ilyesfélét! Kétségtelen, hogy amikor első nekifutásra megismerkedtünk ugyan éreztem ilyesmit, de az egészen más volt, és ezt te is tudod! – úgy mondta ezt a finom, és roppant intelligens hölgy, mint aki már mindent megbánt, és akinek mégis lelkiismeret-furdalása van a történtek miatt.

- A szerelem bizonyos közegben olyan, mint egy vulkánkitörés: hirtelen robban fel a szenvedély, hogy aztán, mint a láva szilárdulhasson biztonságot nyújtó szeretetté! Látom rajtad, hogy nevetsz! Hát tud meg! Nevess csak ki! Gyerekkorom óta már megszoktam, ha valamit a többség nem értett velem kapcsolatban vagy félkegyelműnek becéztek, vagy kiröhögtek!

- De drágám… te is tudod, hogy ez nem igaz! – próbálta védeni az igazát!

- Tudod mit kellett volna mondanom neked a telefonba, mikor hangjaink zenéje először tett tétován beismerést, mikor egymásra ráeszmélt?

A hölgy egyre figyelmesebben, érdeklődőbben hallgatta:

- Kérlek Drága… mesélj!

- Azt kellett volna mondanom, hogy én csak véletlen átutazója lehetek csupán hitvány és velejéig szánalmas életemnek, nem pedig tartalmas élvezője! Nem ismerem a létezés szabályait, mert én csak eltűrőm a pofonokat, míg okait is más kutatja helyettem!

- Jaj, szívecském! ez borzasztó! – kinyújtotta vékony, hattyú-kezecskéit és megszorította bátorítóan a másik tökéletesen verejtékező mancsait.

- Te mit gondoltál, amikor először felismerted bennem a fohászt, hogy segítségre lenne szükségem?!

- Nem értem kis drágám, hogy mire is gondolsz voltaképpen? – értetlenül meredt rá.

- Én bocsánatot kérek tőled Kedvesem… s tudom, hogy valahol szíved legmélyén már talán meg is bocsátottad kelekótya tutyimutyiságom összes szánalmas vétkeit, hogy gyarló embere lehetek csak a jövendőnek!

- De drágám! Butákat beszélsz megint!

- Most már megvallhatom neked egész életemben csak Őszinte barátságot kívántam, és ha lehetőségem lett volna úgy őrizgettem volna, akár valami felbecsülhetetlen, legdrágább kincsemet!

- De hát barátok lettünk?! Mit gondolsz, azt a sok levelet ki olvasta el?!

- Mindig is azt hittem, hogy egy olyan istennői szépség, mint te is fütyöl a szánalmas emberi hibákra!

- Ne haragudj kincsem… de ebben… igenis tévedsz!

- Mondd csak? Első csókunk milyre sikeredett? Olyan volt, mint amit egy szánalmas, pufók emberkétől elképzeltél?

- Jaj, hogy mondhatsz ilyet?! Gyönyörű volt és tudod miért?

- Sajnos még mindig nem tudom titkát!

- …Azért, mert Te igazán őszintén megpróbáltad és nagyon aranyos és kedves voltál, figyelmesen gyengéd, és az ilyesmit egy igazi férfivel kapcsolatban talán nem is lehet igazán megtanítani – erre mindenképpen születni kell!

- Angyali, mégis forró csókod megpezsdítette a véremet! Jószándékúan gyengévé lett, és talán… igen… talán akkor lehetem a legerősebb, amikor még mellettem voltál!

- Nagyon jó ezt viszont hallani!

- Mégis én tudom, hogy a hiba egyedül bennem volt, mert… küzdenem kellett volna igen! – hosszan eltöprengett kijelentésén.

- Kérlek szívem csak azt ne gondold, hogy én saját magamat is tökéletesnek gondolom! Én is vágyódtam utánad el se hinnéd mennyi nappalon, és tétova órán, mire újra fel mertelek hívni, mert hiányoztál, és mert hallani akartam kisfiús hangodat!

- Ez kedvesen hangzik! Legszívesebben mindig is kényeztettelek volna: egy félig lakatlan, nem egészen trópusi szigeten, ahol két délceg kókuszpálma között kifeszített hálós nyugágyban együtt ringatóztunk, és oldódtunk volna fel az örökkévaló Mindenségben, akárcsak Gauguin Tahitin!

- Bocsáss meg nekem drága! Ha tudtam volna, hogy mennyire érzékeny vagy megválogatom kimondott szavaimat! – azonnali bűntudat ébredt a hangjában.

- Most mennyire sebzett és kétségbeesett gyönyörű mosolyod, és őzikeszemed! talán én vagyok méltatlan hozzád, hogy még mindig őrülten szeretlek!

- Tudod drága! Gyakran kérdeztem azt magamtól, hogy mikor szerethettem beléd, és azt hiszem minden veled töltött pillanatban beléd estem, mert olyan szépen fogalmaztál, és korodhoz képest nagyon bölcsen beszéltél; kis ifjú aggastyán! – megbocsátón mosolyog, és ebben a pillanatban mintha maga is még gyönyörűbb lenne.

- Annyira véremmé váltál, hogy nélküled még a levegő is olyan, mintha kiszívták belőle a titkos szellőket, suttogó neszeket!

- Ez nagyon aranyos szívem, igazán köszönöm!

- Bocsáss meg kérlek, de megkérdezem, hogy ismerlek-e valóban téged, vagy csupán saját jóindulatom, és megbocsátásom mondatja ki velem, hogy tudok rólad, mert látom lényed földi mását – aki mégis rejtőzködik előlem!

- De azért, mint magánember csak megismertél, vagy nem?! – kérdezte nagyon meglepetten, mintha csak az előtte álló, hevesen gesztikuláló férfi csak az imént toppant volna be zsúfolt-rohanós életébe.

- Én tudod nagyon határozatlan tudok lenni, mondhatni teljesen döntésképtelen a valóban nagyobb, tehát rizikósabb, komoly döntéseknél, mert azoknak súlyuk van a többivel szemben, míg az ember a többi bagatellnek tekintett cselekedetéről hányavetiséggel könnyelműen meg is feledkezik!

- Te is tudod szívem, hogy én mindig támogattalak, és soha sem hagytalak el a nehezebb döntéseidben! Nem gondolod, hogy önmagadban is hiba lehet: a saját önfejű, gyilkosan önző makacsságod állhat a háttérben?! – kérdőn emelte rá azokat a bombasztikusan gyönyörű barna szemeit, melyek mint a folyamatosan őrködő, és vigyázó mécsvilágok egyszerre ítélkeztek, vallottak mondatai felett!

- Tudod velem az a baj, hogy míg mások tökéletesen elégedettek szánalmasan csenevész, és éppen ezért lúzernak beállított kis életükkel, addig én önmagamnak is képtelen vagyok megbocsátani! – most látszott rajta igazán, hogy azzal a hamisíthatatlan, durcás, kisfiús majdhogynem gőgös mentalitásával fátyolossá lett a szeme.

A hölgy felemelkedett ülő helyzetéből, és most azzal az emberi, istennői méltósággal ,,szállt alá”, mintha így kívánna megkegyelmezni az esendőn vétkező, bűnös léleknek:

- Drága, kérlek figyelj rám! – hangja egyszerre volt harmóniát parancsoló, és mégis fegyelmezett. – Meglásd, életem! Túl jutunk majd a felépített viszontagságokon is, csak egyetlen törvény van: hogy mindketten akarjuk a változást, mert ezzel csak jobb emberek lehetünk! Emlékszel még, amikor először láttuk egymást? – hangja meghatottá vált.

- Hát hogyne! Neked éppen nagyon hasogatott fejfájásod volt, mert senkit sem akartál látni magad körül, és én a kis kezdő kis senkiházi azonnal négyszer kopogtattam az öltöződ ajtaján, mire te harcias, majdhogynem elutasító bátorsággal közölted: ,,Nem fogadok senkit!”

- Én azonban megmakacsoltam magam, és elég önfejűnek mutatkoztam, hogy rád nyissam az ajtót! S mintha egyszerre megszűnt volna minden fejfájásod, amikor kézcsókkal illettelek, és megmelegítettem hattyúfinom kezeidet!

- Jaj, Drágám! Hogy is felejthetném el… Ez volt életem egyik legromantikusabb élménye!

- Hát ennek nagyon örülök! Látod azért csak maradt még bennünk valami közös jellemvonás is!

- De szívem! Miért vagy velem ennyire elfogult, és idegen? Talán már nem úgy szeretsz, mint egy hősszerelmes?! – a hölgy hangja azonnal megborzongott a gyilkos gondolatra, és remegővé is vált, mint az elárvult nyárfalevél.

A férfi valósággal odarohant hozzá; térdre borult és úgy esdekelt a megváltó bocsánat reményéért:

- Kicsi szívem! Bocsáss meg nekem, csak most annyira összejött minden ebben az elhibázottnak vélt, és hitehagyott életemben, hogy már alig lehetek önmagam, és sokszor megesik, hogy majdnem feladom, és elárulom önmagam humánusabb elveit is!

- Ilyet sohase mondj kérlek! – jelentette ki erélyesen, ellentmondást sem tűrve. – Az ember, ha valóban az, és nem köpönyegforgató, soha nem cserélgeti a meggyőződéseit, és az elveit, mint mások a fehérneműt! Te talpig úriember vagy, és nagyszerű ember! Igenis talpra fogsz állni, mert én is ezt szeretném, és együtt majd csak kitaláljuk, hogy mi legyen!

- Annyira jólesik az önbizalmamnak, hogy ezt mondod! Azt sajnálom leginkább, hogy gyermekkorunk pirkadatán még nem ismerhettük egymást…

- De most már legalább remélem megismertük?

- Igen! De nagyon sok minden fontos dolog van, amiről még nem beszélhettem neked…

- Nem baj, nagyon kedvelem a titkokat! Attól az ember folyamatosan izgalmas marad, és legalább nem lehet soha egyetlen percig sem unatkozni mellette!

- Hogy mi mennyire megértjük egymást! Észre se vettem! – döbbent meg jóleső érzéssel.

- Na látod! Ugye megmondtam! Csak mindig hinned kellene benne, hogy az őszinteség lehet a legjobb orvosság bizonyos helyzetekre! – s azzal különös, rejtélyes mosoly játszadozott ajka két szegletében, melynek apró gödröcskei pirospozsgásan máris izzásba jöttek…

ROMANTIKUS ÜZENETEK

Menedék-sziklába szeretnék végre kapaszkodni, melynek Angyalarca van; ami nem ítél feleslegesen, s nem perel! Kinyújtja felém angyalszárny-hátát s biztos védvárként bevehetetlen védelmez! Szememben ily gerinces hölgyet szeretnék magamnak, ki babonázó-szent pillantásával méltón felemel sárgaföldek poklából, ha már e nagyvilágon semmi sincs rendben! – Vajon miként kellene rátalálnom a megérdemelt boldogságra, mely nem kérkedik s sohasem fuvalkodik fel?!

Mindenség-perceken két hűséges virágsziromként reszketne egymásért dobbanó szívünk hangja s gondolkodó elménk csalfa, negédes játéka lehetne huncut csókjaink romantikus zenéje! Egymást valló-vallató mezítlen testben nyílnánk meg a másiknak ünnepélyesen, mint ős-teremtések Alfa-kezdete! Talán be lehetne gyógyítani stigma-sebeit a hontalan-tékozoló Időknek, mely Hóhér-karmaival naponta belénk mar-sebez!

Gyilkos körmök világvége Nihil-karmolása nem számítana, kit a tartós biztonságos szerelem ereje véd s naponta felemel! Ittlétünk még számolható, földi többletében sugárzó boldogságban még érezhetnénk lüktető echó-szívünk rejtelmes-titkos szerenádjait; vizililiom-levelek dédelgető lélek martján: úgy fedezhessük végre fel egymást, akár kíváncsiskodó, csalafinta kisgyerekek; pajkos-játékos öröm kíváncsiság mellett! – Milyen hihetetlen lélekerőből is táplálkozhatna a megbeszélt találkozó?

Egymás felé sétálna bennünk a barát s az ismeretlen s mikor megfognánk a másik verejtékező kezét mindannyian ketten örülhetnénk! Nyugton maradva csitítom magamban a türelmet, gyávának bélyegzett csacska-bátorságot, hátha megvárhat még az, kit az Egy-Életen át keresek…

ÉJJELI MŰSZAK

A fehér ló utcánál szállt le a százharminckilences éjszakai járatról. Nagyon vacogtató hideg, télies kopottas, mocskosszürke éjszaka volt, már éppen hajnalodott; abban az időben volt ebben a pillanatban, mikor a legtöbb ember többségében mély, nyugtató álomba merül. Az elsuhanó gyárak kéményét vastag vattapamacsszerű hóréteg fedte; mint sikátori fények halált suttogtak a kihalt utcasarkok…

A férfi valamivel feljebb hajtotta vastagított télikabátját, és bár arrogáns büszkeségből soha nem vett kalapot, vagy egyéb fejfedőt – mert nem hagyhatta, hogy kora reggel belőtt, és kikészített frizurája lelapuljon – a fogvacogtató, farkasordító hideg körülménye miatt most mégiscsak engedett felesége féltő gondoskodásának; hanyag módon egy télies kucsmaszerű sapkát csomagolt váltáskája mélyére, és miközben felesége éppen a legjobb álmában oldalára fordult, szinte csak leheletfinoman megpuszilta a homlokát, és lágyan belesuttogott a levegőbe, hogy a másik ne hallhassa:

- Köszönöm drágám, hogy mindig gondoskodsz rólam!

Talán jobb is volt, hogy nem hangosan közölte ezt a kis bókszerű megjegyzését, mert igazán soha nem volt a szavak embere; pedig már számtalan formában éreztetve lett vele, hogy felesége igenis igényli azokat az apróbb figyelmességeket, melyekről rendszerint minden ember szokványosan megfeledkezik. Azokról az apró, szinte jelentéktelenségbe vesző dolgokról, melyről csupán akkor vesznek tudomást, amikor már végleg a halandó idő köd-mélyére sikkadtak.

A vastag, gyapjúszerű sálat most mint akit akasztani vittek hurkos fazonra kötötte meg nyakán, és hiúságától vezettetve azonnal megjegyezte mennyire meghízott az utóbbi időben, pedig a szokásosan kiutalt szabadságát, csupán csak most a karácsonyi ünnepek közeledtével szándékozott kivenni, és azt is csupán csak alig két – legfeljebb három napra, mert ünnepnapokon kicsivel mindig jobban fizetett a vállalat, és úgy gondolta, hogy mindig jól jöhet az a plusz keresmény, amit megkereshet, még ha a családdal töltött tartalmas idővel már nem is maradt felesleges ideje számolni.

Felnézett az arcába világító, irritáló, és kényelmetlen lámpába, majd elővette karóráját: - Még csak most lesz három óra! – orra alatt, ahogy kimondta a maga néhol trágár és obcén káromkodásait, melyet nyugodtan tekinthetünk a világgal szembeni társadalom rokonszenves kritikájának is – egyenletes lélegzete is megfagyott.

A kis vasúti töltés mellett volt egy vasúti híd, melynek az volt a feladata, hogy elbírja a személy és teherforgalmat a maga határai között; arra vette az irányt, mint már legalább harminc éve. Komótosan ballagott, hisz nem volt miért sehova se sietnie, és rajta kívül csupán az éjjel is biztonsági diszpécser üldögélt az éjjel-nappali melegedő kis kabinban, mint rendesen.

,,Megiszok még legalább ötliter kávét, attól majdcsak kitisztul a fejem!” – vélekedett magában, mert akármennyire igyekezett mindig tisztes lefekvési időben nyugvóra térni – szinte mindig akkor sikeredett már majdnem elaludnia, mikor éppenséggel kellenie kellett, és ezt az időkimaradást már a délutáni órákban pótolta, mikor holtfáradtan hazavánszorgott a munkából.

Talpán erőteljesen cuppogott a hó, és reszelős hangot adott, amitől az embernek olyan érzése lett, mintha kivégzésre, vagy legalább is hosszú utazásra menne, ahonnét nem biztos a boldog viszontlátás…

Átkelt a bekötő hídon, majd elslatyogott a hatalmas garázsépület befogadó kapujához, mely most sötét volt, és néptelen; mintha legalább is ciánoztak volna, egyetlen teremett lelket sem talált a hatalmas befogadóképességű gyári udvaron, ahol többségében kimustrált, és erősen rozsdásodásnak induló buszmatuzsálemek várakoztak a munkára.

A férfi kigombolta bundás télikabátját, mintha szégyellte volna, hogy ekkora farkasordító hidegben is a fázós emberek magabiztosságával öltözködik, és ezért a többi ember esetleg furcsán nézhet rá; letegezte a szolgálati diszpécsert, majd kilyukasztotta a munkapapírját, mely arra jogosította fel, hogy a munkát megkezdheti, tehát ketyeg máris a munkaideje, míg mások régóta alszanak.

Az egész ember kész idegroncs volt, legalább is ahogy megpillantotta arcán azokat az egészen finom, és miniatűr hajszálereket, melyeket az egyetemes dohányzási szokásai, és a kisebb-nagyobb dühkitörései már jócskán elkoptattak.

Sokszor gondolkozott rajta, és erősen tervezgette magában, hogy mi lenne, ha leadná az éjszakai műszakot, és akkor nem szaporodnának meg az otthoni örökkévalóságig tartó neheztelések, viszálykodások és ordibálós veszekedések családja többi tagjával, akik nem tudják úgy értékelni a nyugodt órák túlvilágiasított csendjét, sem pedig a pattanásig feszített türelmet, mint ő!

,,Talán majd akkor, ha a gyerkőc betölti a tizennyolcat, és végre már eldöntheti, hogy hova akar továbbtanulni” – töprengett, majd lajhár lassúsággal hátra ment a szolgálati öltözőjéhez, hogy eredeti ruháját felcserélje a munkaegyenruhájával – elvégre az olajfolt a vízben nehezen oldódik, és sok a macera vele, míg tisztességesen kijön.

- Szervusz kérlek Gézukám! – köszönt rá az egyik kollegája. – Na, mi újság? Már megint éjszakás vagy, mi?! Mondd csak öregem? Az imádni való, és csinoska feleséged nem hiányzol? – magában erőteljesen kuncogott.

Legszívesen ott helyben feltudta volna négyelni ezt a tenyérbemászó, velejéig arrogáns és pimasz alakot, de most még annyira kábának tűnt a reggeli kómás állapotában, hogyha most azonnal nem kap legalább egy liter kávét, akkor az egész világ ellen hadra kell!

- Szevasz! Nem tudom! Én amint látod dolgozni jöttem! Úgyhogy megbocsáss, de már mennék is, ha szabad! – legszívesebben elrohant volna a közeléből, hogy többet már ne is kelljen látnia a másik önelégült ábrázatát, de a másik kihasználva kezdeti előnyét makacsul még egy ideig szóval tartotta:

- …És mondd csak öreg harcos? Hogy van a kisöreg? Már biztos nagy legény! Mennyi idős is? Kilenc – esetleg tíz?

- Pontosan kilenc de ez még változhat, mert keveset vagyok vele! -  megbánásból, és lelkiismeret-furdalásból mondta ki ezt a mondatot. Mint aki már azt is bárja, hogy megszületett, mert akkor nem kellene szándékosan mindenért felelősséget vállalnia!

- Ne aggódj örökösen öregfiú! Fantasztikus kis családod van, még akkor is, ha a kissrác még nem értheti, hogy mi itt őérte is dolgozunk! – két ujja közé vette öngyújtóját, mint aki rá akar gyújtani, de egyelőre ki-be csettintgetésre futotta csak.

A férfinak hirtelen múltja emlékei között egy meghatározó kép rémlett fel; éppen annyi idő lehetett, mint most egyszem fiacskája, amikor az apa, aki mindig az asztal alá itatta szándékosan magát azt mondta neki, hogy nem bízhat meg senkiben, mert az ember mindig is önző lény marad, akit csak önmaga érdekel! S bár az öreg holtrészeg volt már akkor is, amikor ezt a kijelentését tette, mintha valamifajta keleti filozófia, vagy bölcsesség szállta volna meg, amint meghallotta fülében az ismerős hangot…

- Hát akkor a legjobbakat nektek öregem, és ha bármi kell, ha sikíts, és ott leszek, ha kellene valami! – azzal fogta magát, és elviharzott, mert időközben rájöhetett, hogy a hajnali járatbeosztást kivételesen ő kezdi, és nem a másik.

A férfi cinikusan elmosolyodott; mintha pontosan, kiszámíthatóan tudná, és sejtené, hogy bizonyos életleckéket meg kell az ember bőrén tapasztalni, hogy tanulni lehessen belőlük.

,,Ennek se volt gyerekszobája!” – jegyezte meg gúnyosan. Most mégis ijesztő üresség lett rajta úrrá…

Cigarettára gyújtott, mert megszomjazott a nikotin agyattompító élvezeteire, míg az automatából a szándékosan felhigított feketeleves löttyre várakozott; kávénak még távolról sem lehetett nevezne ezt a leginkább vizezett szurokszínű masszát, amiből, mintha még a serkentőszereket is szándékosan kispórolták volna, hiszen olyan állottnak és élvezhetetlennek látszott.

Kibontotta a kis staniclis papírba belecsomagolt édesítőszert a szokásos kockacukrok helyett, majd párszor megkavarta, hogy lehetőleg mindenhova jusson az édes ízből is. Amikor ezzel is készen volt hatalmasat kortyolt az elkészült löttyből, hogy biztosan felébredjen éber kómája után.

- A francba már! Miért nem lehet itt rendes kávét inni, csak ezt a szart kortyolgassam ítéletnapig! – különösképpen mintha szándékosan megfeledkezett volna, hogy bármi bejöhet ebbe a kis tartózkodó helységbe hangosan kimondta a véleményét; egyáltalán nem rejtett véka alá semmit!

,,Miből tudnánk éldegélni az asszonnyal, meg a gyerekkel, ha leadnám ezt az istentelen éjszakás műszakot?” – morfondírozott, s míg egyre intenzívebb erőszakossággal próbálta járatni agya tompított fogaskerekeit jégoldóval tetemesen befújta buszának termetes szélvédőjét, hogyha arra kerül majd a sor, hogy beindítsa a motort, és elinduljon hogy az utasokat felszedje – remélhetőleg már ne támadhasson semmi gond!

,,Viszont, mihez tudnék akkor kezdeni? Menjek vissza buszokat tuningolni kevesebbért? Ez így nem helyes!”

A jégoldó megtette jótékony hatását, mert a páncéllá fagyott, vastag, tömör jégvirágok máris olvadni kezdtek a világpusztító, apokaliptikus időben.

,,Végül is nem feltétlenül megyünk tönkre, ha kilépek, csak azt kéne kitalálnom, hogy mihez tudnék kezdeni? Menjek turistabuszra külföldre? Kétségtelen, hogy jól fizet, de akkor mi lesz a kis családommal? Így sem vagyok velük eleget, hát akkor még, ha hónapiig távol vagyok tőlük!” – morfondírozott magában, míg a buszmatuzsálemhez ballagott.

- …És mi van akkor, ha ez az átkozott masina is pont ma fullad le?

Először megpróbálta az indítókulccsal finoman adagolva a gázt be izzítani a motort, de valami nem ment; a megfeszült gép, mintha náthás lett volna sokáig csak prüszkölni, köhögni tudott. Végül a férfi kénytelen volt rákapcsolni az indítóra a szívatót, hogy le ne fulladjon a motor, hiszen akkor aznapra biztos hamar vége szakad megkezdett műszakjának, és ugrott a jövedelem is!

- Na, indulj már be a szentségedet! – hangosan káromkodva mondta bele káromlásait a téli fagyos levegőbe, és magán is érezte, hogy szavai üres jégkockák csengéseként apró darabokra törnek a légben.

Egy-két másodpercbe azonban így is beletelt mire képes volt beindítani a nagy vaskasznit.

Kis idővel hajnali fél négy után – megkésve bár, de törve nem -, gördülhetett ki a szolgálati garázshelyről; a leváltott diszpécser (akit szintén ismert) már előre gazsulált neki, ami most inkább úgy festett, mint aki vigyázban álldogál, és szalutál.

- Sok szerencsét Gézám! – vihogott nemlétező bajsza alatt.

- Kösz a semmit Béla néni! – mert valami oknál fogva, bár Béla úr hímneműnek született, és akként is nevelkedett a beceneve így kellemesebb hangzásúvá lett.

A távoli csillagok még mindig ezüstös fénnyel vakítóan szikráztak; a hajnal még épp csak derengett, mikor a legtöbb ember még a legjobb álmaiban szendereg, addig Bartucz Gézának – ha kellett, ha nem -, mennie kellett dolgozni, hogy ne kelljen felesége előtt úgy megállnia, mint aki fél a másik szemébe nézni, hogy egész nap nem csinált semmit, és egy árva fillért nem keresett.

,,Legalább egyszer is elismernék ezt a nyüves melómat!” – mérgelődött magában, mert a duzzogást, és az önmagában lévő morgást előbb mindig önmagában kezdte el, és csak aztán terjedt át hangszalagjaira, és torkára is a többi, fokozatos sérelem!

Már közelgett az első megálló; néhány holdkóros és erősen becsípett diszkós suhancon kívül, akiknek minden éjszaka bulizósan egyformává süllyedt álldogált látszólag tökéletesen érzéketlen tompaságban, és vacogva a megállóban; bár akit belülről fűtött nyolc-tíz tequila-koktél az ezt meg sem érezte.

Egy aktatáskás ember idegeskedve percenként az órájára pillantott, és el nem mulasztotta volna látványos feltűnési viszketegséggel mutatni a busz szélvédőüvegjén kikandikáló vezetőnek, hogy a halandóság percei is meg vannak számlálva; tehát vétek tovább pocsékolni!

- Jó reggelt kívánok kedves utasaink! A Borcsa utca következik! – szándékosan a beszédszintetizátort használta, mely egy elektronikusan csicsergő női hangon adta tudtára az adott utazóközönségnek, hogy éppen hol járnak a város földagadt dzsungelében.

,,Még hogy én ennyi pénzért jártassam a számat! Ezeknek?! Van is eszembe! Különben is ilyen hidegbe még a hangszálaim is lefagynak!” – védekezett a munkaköri leírása ellen; elvégre, ha van más megoldás minek erőltesse meg magát – elvégre még több mint tíz órás menet van hátra, és még mindig kérdéses: hogyan is alakul a délelőtt további része?

Most valami hiba történhetett; az egyik kómás utas szúrta ki, hogy a busz hátsó felében – ahol a motor kapott helyet -, valami erősen hófehér füstöt okád magából, és így nem túlzottan biztonságos.

A vezető rögtön érzékelte, hogy kigyulladhatott a motor; pedig tegnap vontatták be a garázsba, és ma a szerelők is azt ígérték, hogy nem lesz semmi baj a motorral, de most nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tévedett, vagy csupán nem vallotta be az igazat!

- Megkérném a kedves utasokat, hogy legyenek szívesek leszállni, mert üzemzavar keletkezett! – még mindig jobb ötlet az üzemzavar, mint az öngyulladás, mert, ha úgy tálalta volna a dolgot, hogy a busz begyulladt, azonnal pánikrohammal kellett volna számolni, és akkor a maradék realitásérzéknek is fuccsoltak!

Amilyen gyorsan és szakszerűen csak tudta megpróbálta a buszt az egyik még mindig néptelen lakatlansággal farkasszemező vastag hótakaróval borított részre kormányozni; attól kellett tartani, hogy a kifulladásig megtöltött tank bármelyik pillanatban szikrát kaphat a füstölgő motortól, és akkor minden elveszhet!

,,Most nem adhatod fel öreghaver! Hisz voltál már húzósabb helyzetekben is nem igaz?! Ezt még ki kell bírnod és meg kell csinálnod!” – igyekezett bátorítani, vigasztalni magát, nehogy továbbra is a pánik, és a tétova tötyögés uralja, mert az csak táplálta volna félelmeit, és ide most határozott karakán bátorságra volt szüksége.

Szerencse, hogy a Borcsa utcai megálló egy kisebb lejtőn végződött; ez jó jel, mert akkor lejött a hegyről, és szépen eltudja manőverezni a már erősen füstölgő buszt egy lakatlan helyre. Még szerencse, hogy ilyen korán a csúcsforgalommal nem kellett fölösleges rizikófaktorként számolnia; megtekerte párszor a nagyméretű traktorra emlékeztető kormányt, és beszlalomozott az egyik játszótér melletti kis részre, ami most néptelenül árválkodott.

A legtöbb utas igyekezett megőrizni a nyugalmát, de a bulizós társaság tagjait leszámítva – akiket az égetett szexes italok miatt az álom kábító hatása szinte azonnal elnyomott -, a levegőben is érzékelhető volt az ordas rettegés baljóslata…

- Kedves utasok! Megkérném Önöket, hogy a busz elő felére jöjjenek, mert ott kell majd leszállniuk!

Az utasok – bár alig voltak össz-vissz heten most egy kisebb hadsereg szívós ostromával közeledtek az első ajtóhoz, és mint akik ostromra készülődnek: mindenki a legjobb pozíciókat szerette volna megkaparintani önző módon saját magának!

- Megkérném Önöket, hogy csak fegyelmezetten, és nyugodtan szálljanak le! Nem lesz semmi baj… - talán egy kicsit túl is lőtt a célzással, mert a legtöbb esetben, ha az ember egy másik embertől ilyen megnyugtatást célzó kijelentést hall, akkor ott komoly gondok akadhatnak.

Mind a hét utas a saját önzőségébe burkolózott, csakhogy megúszhassa ezt a kisebbfajta kalandot!

A buszvezető gyorsan leállította a berregő, és most erősen füstöt okádó buszt; és egy alig használt, már megkopott poroltóval megkezdte az oltási munkálatokat, míg a többi utast leszállította.

Kis idő múltán már nem merte tovább folytatni az egyszemélyes oltást, mert rájött, hogy az intenzíven emésztő lángokkal szemben semmi esélye! Kicsit hátrább húzódott akárcsak a többi halálfélelmében kissé megdermedtebb utas és a tehetetlen ember indulatos kétségbeesésével nézte végig, ahogy legkedvesebb busza a lángok egyetemes martaléka lesz!

,,Na most aztán ugrott az egész éjszakás műszak!” – vonta le a keserű következtetést.

Leült a földre, mint aki már mindennel elszámolt a kiégett autóroncstól távol.

                                                 HÁZTŰZNÉZŐ

A gyönyörű leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív, és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző játék egész hangulatába. Bach G-moll szonatájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darab. Az inkább Salvador Dali-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia, és a zene.

A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló, és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű, és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő, vagy a redöny, helyette reluxákat használtak erre a célra! A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack hamvasságú, kedves arcát.

A szobában a különböző nagyságra kellt bútorok is, mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.

Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen, és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fülbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.

A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalább is felajzott íj, mellyel gyilkolni, és szíveket sebezni ugyanúgy lehet! A hallató hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.

A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufókarcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt; jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s tán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó, barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomást keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, mégha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége csak nem mutatta. Királynői gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskékéjüket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.

- Üdvözlöm kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb, és bájosabb talán már nem is lehetett volna.

- Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívéhezszólóan játszik!

- Hát.. igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az amit elérhettek.

- Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!

A hölgy füle kis tövéig úgy elpirult, hogy szinte alig tévedtek tétova ajkára a balga szavak:

- Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!

Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron is de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…

- Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot és barátok lehetnénk!

A hölgy arca még mindig pirospozságsa égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:

- Nagyon fontosak számomra drága szavai kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alábbvaló igazságtalanságot a másikkal szemben el nem követhet! Szava egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak, és gyilkos érzelűek.

- Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jóbarátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!

A Másik ott állt előtte mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még van hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről még eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja! Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, hogy mit is tehetne? Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többet már alig találkozhatnak, ha megadja az elérhetőségeit az is csupán csak fél siker, azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagyformátumú emberekhez.

- Nagyon szeretném ezt a barátságot drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg azt, hogy az érzelmeinek ennyire szabad teret eresszen.

A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta; első, feledhetetlen, és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán és mégis egy egész további életre kihatott…