ORWELL-TANGÓ


Választalanságok idegesítő, őrjítő magánya sokszor meggyötör. Botladozó, gaz-sötétben két csillagnak szükséges fényt gyújtania szerencsétlen Sziszifuszi lényemnek, hogy e ne essek, mikor magamra maradtan rovom spirálköreit labirintusi időknek. Bölcs, arrogáns tanácsokat volt időm hallgatni eszmélkedésem kezdetén, mikor már örök-gyermek maradhattam – igaz -, aggastyán-testben.

Árvácska, vagy csupán egészen árva gyerek e mostani kor nem tesz különbségeket s minden egyre megy. Pályázatok támogatásaiban sem részesülhetnek már jó ideje számon kérő illetékesek, néma prófétái jelenidőknek; mohó vérszemet szomjaznak lehetőségekben dúskálók, kik egyénieskedő játékszabályokat teremthetnek. Hullámzó kedélyhangulat, boldogság után sóvárgó gyilkos vágy. Ennyi maradhatott hajdan volt emberekből kik eladták önmagukat, vagy zsíros összegekért hagyták végképp befogni bagóleső szájukat.

Ütnek s égetnek egyszerre, akár az egymáshoz pattintott tűzkövek a totális bunkók s újabb kicsinyes trendeket teremtő ész-bontók idióta sisere-hatalma: úgy parádéznak, villognak bulvártévék agyatlanoknak készülő show-műsoraiban, akár a hat hónapos, virgonc csecsemők, vagy kiscsibék, kik még nem tanulhatták meg, hogy minden esetben jó anyukat kövessék.

Édesen csöpög, mindenkit tocsogó mocsokba kényszerít a gondolat-megosztó, totálisan központosított média-gépezet s mint Orwell: kétszer kettő ötje – itt is működik. Nyílt befolyásolással mindenkit megillető szabadságok korlátozó intézkedése. – Ami már végletekig egyszerű, lebutítható, pop kulturális az maradhat csupán a legnépszerűbb szombat esti frász-program. Ami interkulturális vagy elgondolkodtató azonnal szeméttelepre kárhoztatik.

Minden mi egyszerre híres s népszerű lájkokkal jutalmazandó. Azonmód leszólják a cirkalmas szabad-verset, mert nem tartalmazhat egyazon időben rímet, legfeljebb újabb emészthetetlen gondolatokat. Jó volna végre elefántcsonttornyok eltitkolt prófétáit is meghallgatni, nem csupán sziruposan ömlesztett sajt-prédikátorokat, kegyes hazugságaikat!

ÉLET-ROMANTIKA

Eddigi rövidre szabott életem során össz-vissz kétszer találkoztam igazi angyallal. Egyszer még introvertált, kiskamasz gimnazistaként, aki jóformán még a saját árnyékától is bármikor megijed, és talán éppen emiatt szeretni való, második alkalommal pedig már a Bölcsészeten, ahol nősülni szerettem volna.

Azért szerettem őket, mert olyan segítőkészen, tüneményes bájossággal képesek voltak összesűríteni a női eleganciát, és a nőiességük gyámolító, babusgató gyöngédségét, és önzetlen segítőkészségét egyetlen mozdulatba, tettbe, vagy pár kedves, közvetlen, mindig őszinte szóba, és így talán belőlem is a legjobb emberi tulajdonságok bukkanhattak elő.

– Valaki segítsen már ennek szerencsétlen Balázskának rendesen megvacsorázni, mert alig áll a lábán! – adta ki a szigorú, és mégis kicsit cikis, megalázó utasítást hajdani gimnazista osztályfőnöknőm.

– Majd én tanárnő! – ellentmondást nem tűrően helyet foglalt mellettem egy valódi, rövid szőke hajú, őzikeszemű valódi szépség, aki magától értetődőnek tartotta, hogy mint a kisbabákat szinte falatokként szükséges megetetnie, és semmi kivetnivalót nem talált ebben. Sőt! Ha a lelkes, kíváncsi, önmagukban bohókásan, negédesen kuncogó barátnői ugratni kezdték, vagy tréfálni próbáltam kissé kényes helyzetemen rögtön szigorú pillantást mért rájuk, és a legtöbb osztálytársam máris csöndben ült a helyén. Az ember azt hihette volna méltán, hogy az osztályközösségnek nem egy tanár a feje, sokkal inkább lelkes diákok csoportos klubja tartja ellenőrzése, és befolyása alatt a teljes társaságot. Bár erősen kétlem így tizenegy néhány év távlatából, hogy volt osztályfőnököm fejében akár csak egyszer is megfordult volna a gondolat, hogy kiderítse az osztályon belüli szocilógikus folyamatok mozgatórúgóit.

– Kis mackóm! Na! Egyet anyukának! Egy kanálkával az én kedvemért! – szándékosan a nagyméretű villákra csupán aprócska, egészen gusztusos falatokat szurkált fel a krumpliból, és rántott húsból álló menüből. Aprócska, kellemesen vöröses kezecskéit szintúgy megperzselte az égető, kánikula nap, akárcsak az én egész testemet. Talán napszúrást is kaphattam, mert életem akkori éveiben szinte elképzelhetetlen, abszurd képtelenségnek tűnhetett, hogy egy ennyire főnyeremény, bombázó hölgyemény egyszerűen megetessen adakozón, és mámorítón, akár egy római császárt, vagy éppen nagy hatalmú nemes uraságot.

– Hogy érzed magad kicsim? Kérsz még egy falatot? – egymás után rakta fokhagymaszagú számba a gusztusos ételt, melyet égető fájdalmaim ellenére is úgy ízlelgettem, mint valami földön felbecsülhetetlen értékű, ritka édeni csemegéket, melyet egy igazi hölgytől kaptam. Néha vöröses, lilássá vált az arcom, és enyhe fulladást kockáztattam meg, de csupán csak azért, mert attól rettegtem mániákusok módján, hogy talán soha többet nem lesz majd lehetőségem ezzel az istennővel együtt lenni, vagy akár egy levegőt szívni.
– Krisz! Szerintem jobb volna, ha Balázskával kimennétek a friss levegőre! – tett egy jó ötletet az egyik lelkes barátnő miközben lelkesen, cuppanós puszikat dobálva felém egzotikusan kacsintott párat; az ember hadd morfondírozzon, eméssze magát, hogy hátha olyasmit tud, amit csak kevesen.

– Gyere édesem! Nyugodtan támaszkodj rám! Nem lesz semmi baj! – az ember nem is hihette volna, hogy vékony, sebezhető, törékeny madárcsontú alkata szinte könnyedén elbír egy legalább százhúsz kilós masszív tömeget, mely jobbára gusztustalan zsírcsomókból áll. Rendkívül megvoltam illetődve, és olyannyira pirultam gyerekes elfogódottságomban, hogy az osztályfőnöknő sunyító, gonoszka, világoskék szemeivel ravaszkásan csak mosolyogni tudott utánunk, amikor kimentünk a csárda elé egy kicsit, és egy lécrúdszerű padra leültünk.

– Olyan jó itt lenni! Látod a Duna itt, mintha egy kis patakocska volna, mely aztán egy hatalmas tengerbe ömlik… - mutatott finom, hosszú hattyú-kacsóival a nádasokkal benőtt, mocsári, természetre. Hallgattuk a békák andalító énekét. Gyöngéden tölgyfavállaimra hajtotta fejét. Úgy éreztem, hogy a hihetetlen extravagáns, talpraesett, és erős akaratú lány, mintha mellettem ténylegesen megszelídült volna – persze csak átvitt értelemben -, igazi angyallá lett, akit csak én láthattam, és ezt a kiváltságos ajándékot később sem vehette el tőlünk senki sem. Rám nézett, semmivel sem összehasonlítható, babonázó, mély-tűzű barna szemeivel, és mintha az olcsó, semmitmondó szavak helyett lelkének lüktető dobbanása válaszolt volna helyette: „Szeretlek!”

– Bocsáss meg nekem, ha néha undok, és nyers vagyok hozzád! Tudod… ez egy kibírhatatlan érzés… mintha mindenkinek akivel csak találkoztam eddig szándékosan meg kellene felelnem! – bukott ki belőle. De szinte ezt is valami magától értetődő bájossággal, és álomszerű boldogsággal rebegte volna felém. – Azért vagyok veled, mert te nem ítélsz el, és mindig meghallgatsz! – jött pillanatokon belül a második válasz.

Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Elvégre az ember nem mindennap ücsöröghet és mélázhat egy valódi, fantasztikus hölggyel, és azzal a rejtélyes, titkos női megérzéssel, hogy a szerelem szinte közöttünk pezsgett.

– Rád találtam! Nem akarlak elveszíteni! – jelentős könnycseppet sikeredett szemeiből kitörölnie, melyek olyan csillogóak, és keserédesek voltak, akár a haldokló csillagok, vagy a megtörni kész igazgyöngyszemek. Legszívesebb ott helyen csókokkal halmoztam volna el, és soha többet nem engedem, hogy egyedül maradjon széles e világon.

Hamarabb jött el az érettségi bankett ideje, mint azt előre tervezhettük volna. Oktondi kelekótyasággal az egész osztály hihetetlen nagy sikereket érhetett el a bolondos ballagással, ahol mindenki óvodai maskarát öltött, és végig látogatta a legtöbb osztálytermet, ahol valaha is megfordult. Én voltam az egyetlen, áruló ember, aki nem vett részt ezen a jelképes, ünnepi, - és mint később kiderült -, életre szóló eseményen. Később a vádoló, és hitehagyott tekintetekből úgy lestek rám árgus, gyilkos szemekkel ,,egyesek” mint aki ténylegesen árulást, és szentségtörést követett el a diákság, és a közösségi kollektíva szellemével szemben – holott sokkal többről volt itt szó, mint azt bárkinek is elárulhattam volna.

– Édesem! Te miért nem tudtál részt venni a bolondos ballagáson? – kérdezte másnap kíváncsi, vallató, gyönyörű szemekkel Kriszta.

Lábam földbe gyökerezett. Nem jöttek csenevész számra a szavak, pedig, ha egyszer belelendülhettem meglepően bőbeszédűnek tartottak.

– Nézd! Őszinte leszek! Nagyon rossz emlékeim vannak… - nyögtem ki.

Ő türelmesen várt, karba tett kezekkel, és ebben a pillanatban mályvaszínű kosztüm szerű nadrágjában, és extravagáns ruhájában rendkívül hasonlított egy híres modell-színésznőre, akiből manapság annyi van.

– Én… én megértem… de ez te is tudod, hogy sokat jelentett volna… elsősorban nekem… - hangja lemondóan, és megtörten csengett. Mintha minden fény, és ragyogás eltűnt volna belőle, hogy átadja a helyét végérvényesen a beletörődött szomorúságnak.

– Őszintén sajnálom… nem akartam senkit megbántani… - már épp készültem sírni egyet nagy krokodilméretű könnyekkel, hogy ezzel beismerjem el nem múló, örök érvényű vétkemet, amikor hirtelen közelebb lépett átkarolt, és becézőn megcsókolt. A perc idilli romantikája gyorsan odalett, mert éppen arra járt az osztályfőnöknő, aki el nem mulasztotta volna gyilkos szarkazmusával az osztályfőnöki órán is megemlíteni a két szerelmeskedő gerlepár esetét az osztálynak. Talán sohase fogok már többet akkora elszánt önbizalmat, és bátorságot érezni, mint akkor, amikor egy ilyen rendkívüli hölgy nekem adott valami nagyon-nagyon fontosat saját kincses szívéből.

Az érettségi bankettet a fesztelen bulizós jó hangulat, és a töménytelen mennyiségű szeszes italozás uralta. Kivételek persze itt is voltak. A legtöbb fiatal tinédzser korszaka végén járó hölgy és úr előszeretettel fitogtatta és bizonyította elsősorban saját kortársai felé, hogy képes akár egy ültő helyében is meginni egy üveg pezsgőt, vagy egy fél unciányi skót whiskeyt kólával, és a jellegzetesen karibi hangulatot varázsló tequila-koktélt, mely igen-igen tüzesre sikeredett.

Én szándékosan kicsit távolabb húzódtam a többiektől, ami meglehetősen szembetűnő volt, mert üres asztalnál ücsörögtem, és se közel, se távol senki sem ült le mellém. Mintha megértették, és egyszersmind el is fogadták volna azt a különös, furcsa emberi törvényt, hogy a magánszférámba csakis egyvalakinek lehet joga, és szabad bejárása. Irodalom tanárnőmmel valóságos filozófiai eszmecseréket folytattam a kilátástalannak bélyegzett jövőmről. Mihez is kellene kezdenem az életemmel?

Kriszta aznap sokat foglalkozott bizalmas barátnőivel. Később amikor már ő is megivott pár pohárkával leült mellém, és egyszerre kezdett vádolni, és számon kérni tőlem a négy éves kálváriát. Hogy miért nem jöttünk mi össze korábban? Hogy miért kellett nekem olyan élénken, mulyán hozzáállnom mindenhez, így a nőkhöz is? Hogy miért félek a szexualitástól, és a fizikai érintésektől? stb.

– Figyelj! Szerintem jó volna sok mindent megbeszélni! – vallotta be őszintén, ami kicsit megdöbbentett, lévén pár pohárka ital sokkal inkább elveszi az ember józan ítélőképességét.

– Én… őszintén sajnálom, ha bármi gondot okoznék…  - már megint a jól ismert kisfiús áltatás amiből egy tucattal volt eszköztáram, mégis komolyan gondoltam.

– Figyelj, édes! Semmi kényszer! – simogatta meg gyöngéden levert arcomat, melyen már sietősen előbukkantak a búcsú könnycseppjei, mintha lelkem és szívem egyetemesen is érezte volna, hogy kapcsolatunk minden bizonnyal új szakaszba lép majd, amire egyikünk sincs felkészülve. Legalább is alig.

– Fontos vagy nekem, és szeretném, ha működne! – csak ennyi tellett tőlem aznap estére, mert a többi firnyákos barátnő Krisztát szinte azonnal megrohanta, és bulizós kedvében szabályosan kitépték őt ölemből.

Később még hallottam, hogy állítólag szerényen kereső ügyvéd lett belőle, saját irodát kapott, és van egy lenszőke hajú tulajdonságaiban hajszálpontosan megegyező kisfia, aki nemrégiben múlhatott öt éves. Vajon, ha annak idején közösen hoztunk volna egy második döntést miként alakult volna eddig is kalandosan mozgalmas életünk?

HATÁRMEZSGYE

Anyai nagyanyám sokszor mesélte, amikor még én is egészen kisgyerek lehettem, hogy gyermekkoromban, amikor családi házukban laktunk szüleimmel nekem az volt a rigolyám, hogy örökbefogadott, tehát adoptált gyerek vagyok. afféle árva, kis szerencsétlen emberke, akit csak megtűrnek egy merőben konzervatív, és vaskalaposan régimódi család szent berkei között.

A végén persze mindig az lett egy-egy bőségesen bölcselkedő, már-már sztoikus és kimért szópárbajnak az eredménye, hogy előtört dacos makacsságom, és nagyapám által farigcsált botommal kimentem a Maglód közelében lévő kisebb határba, mely szinte majdnem szomszédságunkban feküdt, és ahol – mint kalandvágyó gyerkőc -, hatalmasokat lehetett sétálni, felfedező körutakat tenni anélkül, hogy bárki is megszólta volna az embert, hogy ugyan árulja már el mit keres ott, ahol még a madár se jár? Csupán csak késő este mentem haza, minden egyenes következménye lett, hogy ott helyben nagyanyám istenesen kiporolta már egyébként is sajgó fenekemet, mert vadszömörcés bokorban bújtam el azoktól a kóbor kutyáktól, akik eléggé hamisak, és alattomosak voltak hozzá, hogy megkergessenek, vagy éppen csak jócskán megugassanak.

– Később még számolunk veled édes fiam! Addig szállj magadba! – szólt a nagyanyai intelem. Sírásra görbülő számmal mint egy megriadt kis majomkölyök görcsös önzőséggel, majd hisztérikus toporzékolhatnékkal kapaszkodtam jó anyámba, aki babusgató simogatásával mindig sikeresen elérte, mint egyfajta jó szándékú cinkos a nagyobb bajok idején, hogy megvigasztalódjak. Akkor még élő nagyapám jóízűen kacsintott totálisan kopasz homloka alatt, és különleges mosolyával mindig azt üzente, hogy apám helyett is rendkívül elégedett, és büszke rám, hiszen, ha el merek indulni akár egymagam is, hogy világot lássak akkor csak nem vagyok amolyan anyámasszony katonája. Nem igaz?!

Később szüleim – főként a nyári vakáció idején -, a nyolcvanas években gyakorta mentek nyaralni a volt Csehszlovák tagköztársaságba, ahol mindig szívélyes, szinte baráti testvér szeretettel üdvözölték a turistákat a környező, szomszédos országokból. A piros és zöld útlevélnek legfeljebb csak a szín összeállítása lehetett eltérő, bár a rendeltetése bizonyára még így is különbözhetett.

– Kicsi fiam! Apuval mi most elutazunk! Szeretném, ha addig jó kisfiú lennél, és sokat segítenél a nagymamának! Meglásd hamar itthon vagyunk, és kapsz majd valami szép ajándékot! – próbált sikertelenül vigasztalni jóanyám, mert semmi áron sem voltam görcsös, pufók kis kezeimmel elengedni szépen ívelt nyakát, és majdnem eltéptem véletlenségből azt az aranynyakláncot, melyet még apám vett neki mint afféle eljegyzési ajándékot.

Alig tudtak nagyszüleim jóformán apránként lefejteni anyámról, aki – bár sohasem engedte meg, hogy gyengének, vagy gyávának mutatkozzék -, olyan gyorsan szállt be a Lada 1200-as autónkba, és utazott el apámmal együtt, hogy állítólag egész úton Karlovy Varyba könnyezett, és nagyon bántotta a lelkiismeret, hogy egy alig négy-ötéves korú kisfiút jóformán magára hagy.

Három kerekű biciklimet mindenes nagyapám hegesztette össze használt vasakból, és egyéb fémipari hulladékokból. Volt benne többek között Csepel bicikliből, és Tefus teherautóból kimustrált alkatrész is, és néhány hengeres csapágy, melyet még ki tudja honnét sikerülhetett egy-egy munkája során kicsempésznie szinte észrevétlen a többi munkás szeme óvatlan szeme elől. Apám hozott egy eredeti sötétkék színben pompázó, vörös csillagos buszvezetői sapkát, - melyről biztos, ami biztos -, harapófogóval ügyesen eltávolította a csillagot, nehogy bárkinek is szemet szúrhasson, így én szinte szuperhősöknek kijáró büszkeséggel viselhettem ellenzőmet hátrafordított sapkámat, és kerekezhettem szabadon a nagyméretű betonos udvaron. Minden kora hajnalban már fent voltam, és első utam a pirosas vaskerítéshez vitt, és amíg nem szólítottak reggelihez addig csöndes, könnyező méltósággal ott várakoztak akkori kutyánkkal Csöpivel. Egy kis törpe tacskó keverékkel, aki hűséges volt akár egy oroszlán, és legalább annyira harcias is. Bárcsak felnőtt koromban ne kellett volna mániákus megszállottsággal rettegnem az állatoktól, vagy a kötődésük kiszolgáltatottságától…

Kora este aztán megint kinéztem a kerítésen, és ha szerencsém volt, és a vaspántos kaput nem zárta be aggódó nagyanyám, akkor bátran kimehettem a salakos utcára, és elláttam a földes autóútig, ahol a kocsik rendszerint mindig bejöttek hozzánk.

– Milánka! Indíts szépen bele felé de rögtön, vagy megint elporollak! – hallottam, hogy éles, rikoltó hangon szólít mamám. Olyan volt ilyenkor mint egy anyatigris, vagy harcias kotlóstyúk, aki ízig-vérig védi a kicsinyeit, és a világért se hagyná, hogy bántódásuk essék.

A napok csak nem akartak múlni. Már-már annyira jelentéktelenné, semmitmondóvá sűrűsödtek, tömörödtek össze, mint az idők homokja, mely ugyan hamar lepereg, az ember mégsem tudja megszámolni egyenként a homokszemeket. Hirtelen vett erőt rajtam a csüggedés, a halálfélelem, a búskomorság, és az árvaság masszív, szirupos gondolata. Mintha hóhérhurkot tekertek volna csenevész gyereknyakam köré, hogy fojtogasson, és alig kapjak levegőt. Miért ment el anyám? Miért hagyott itt?! Talán annyira rossz, gonosz voltam, hogy már egy másik gyereket szerzett időközben magának, akin éppen úgy kitöltheti minden megmaradt, fölösleges, szerelmes szeretetét?

Az ember egy idő után már megérti – még ha gyerekfejjel is -, kénytelen, hogy a felnőttek bonyolult, és összetett dolgaiba nem szabad beleavatkozni, legfeljebb csak kibírni, vagy eltűrni a megélt történések összefüggéseit.

Alig két gyötrelmesen sírós, hisztizős, jajveszékelős két hetes nyári nyaralásuk után a boldog szülők végre hazatértek a nagymama családi házába, és hoztak mindenféle színes ajándékot. Volt közötte egy négerbaba, afféle moncsicsi, majd egy búgócsiga, melynek hosszú színes karját föl-le kellett mozgatni, hogy a csiga szerkezete önmaga tengelye körül forogjon, és még számtalan más hasznosnak mondott dolog, melyet gyermeki eszemmel – akkor még -, fel nem foghattam.

– Jaj, édes drága kisfiam! Úgy hiányoztál nekünk! – ölelt szívszorongatóan magához jó anyám. Sohasem sírt, én mégis megéreztem, hogy aranyszíve minden dobbanása féltett, és egyszerre reszketett, míg apám férfiasan letérdelt mellém, és csak formálisan kezet szorított velem, mint a hallgatag, büszke férfiak többsége, vagy a vadnyugat hősei.

– Ne haragudj kicsim ránk, hogy ennyi ideig magadra hagytunk! Tudod apunak, és nekem szükségünk volt egy kis szabadidőre, hogy rendesen kipihenhessük magunkat, és újult erővel vessük bele magunkat a dolgos hétköznapokba! – anyám minden mondata mögött komoly, és bizonyára vaskos lelkiismeret-furdalás gyökerezhetett, mert hatásos szüneteket tartott az egyes jelentőségteljes szavak között. Főként akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy ,,több időre volt szükségük.” Az ilyenfajta mondatokat egy ifjú házaspár legfeljebb csak akkor használja, ha már zátonyra futott a kapcsolatuk, vagy már készek azonnal elválni.

Bennem újból megindultak, és felszakadtak a régi, titkolt sebek. Nagyanyámtól, és apámtól is hallhattam már elégszer, hogy egy valamirevaló férfi mindig titkolni kénytelen az érzelmeit, és sohasem engedi meg önmagának azt a különcködő, kislányos érzelmet, hogy kimutassa legbelsőbb vívódásait. Édesanyám még szerencse, hogy ezzel homlokegyenest szembe ment, mert ő nem szólt rám, ha eleredtek minduntalan öklömnyi nagyságú krokodilkönnyeim, vagy később az óvodai, vagy iskolai versmondásokon sírva fakadtam, mert megijedtem a mikrofonok okozta torz, üvöltő visszhangoktól.

– Édes kisfiam! Sosem baj az, ha sírsz! Sírjál csak egészen nyugodtan! Ez bizonyítja azt, hogy mindenki emberből van, és nem gép! – gyermeki értelemre lefordított szavai úgy megragadtak bennem, hogy azóta, ha kisgyerekekkel találkoztam mindegyiket igyekeztem bátorítani, és vigasztalni, hogy önbizalmukat erősítsem, és a világért se el ne bizonytalanítsam.

ÉRZÉSEK MESÉJE


Hogyan is maradhattál eleve talpon szárnyaszegetten, életmentő bódulatban mikor egynémely angyali tündér egyedül csak terád pocsékolta sokszínű, gazdag pillantását?! Nem érthetsz sem ismerkedéshez, sem párkapcsolathoz. Az hogy internetek digitális chat-szobáiban próbálod – ki tudja mióta -, eladni magad: kedvedre bókolsz, kedveskedsz még éppen nem ugyanaz, mintha valóságszinten, hús-vér valód teljében vennéd magadnak a merszet s oda mernél menni egy barna bombázóhoz.

Vajon menyi lehet az esélye azoknak akik próbálkoznak egy egész életen át s mégsem érhetnek célba? – Kisebb öngyilkosoknak való hajlandóság megbocsáthatón megkörnyékez, hiszen tapasztalnod kell, hogy manapság a sikeresség egyben a pénz szava is lett. Hogyan is maradhatnál életben érdek-kapcsolatok nélkül, mikor már mindenki egyedül abból profitál hogyan tudhatná átrázni egyik ember a másikát!

Mégis még mindig akadnak megmosolyogni való, morális-emberi elvárásaid mások felé, melyek totális nevetségszámba mennek: esetlen jólakottság lépett idilli romantikák színhelyére. Zsákmányt, újabb prédákat keresgélnek szolgamód, míg minél sikerszomjasabb hajtóvadászatot remélnek. Vajon csupán csak a Világ terhe nagyobb, mint azt önmagunknak kitalálták oktondi, lélektani szakemberek?!

Szíve mélyén talán már mindannyiunkban készül, tombol a dac-terv: arrogáns, beképzelt szuper egoval mindenki azon fáradozik hogy a tudatosan elrejthető, ismeretlen tömegből előbújva lehessen hírhedt valakivé miközben két szerényke pont a létben, mint jelzőlámpa folyamatosan felvillan: Karrier és Siker! Mégis dobbanó szívek mélyén sóhajok echó-szava ébred, lüktet talán. Reménykedni lehetne, hogy a szerelem halhatatlan metamorfózisa mindenkit megtalál!

MESE A SZERENCSÉTLEN EMBERRŐL

A szerencsés és szerencsétlen emberek között – főként modern korunkban -, mindig is konfliktusok, homályos ellentmondások mutathatóak ki. Az esetek nagy többségében szerencsés embernek nevezhető az, aki a sárga jelzés ellenére átkel egy meglehetősen forgalmas belvárosi úttesten, és nem gázolja máris halálra egy agresszív autós. Szerencsés embernek mondható továbbá az, akinek sikerül egy szépségkirálynőt feleségül vennie, aki – megint csak hangsúlyozzuk -, szerencsés esetben két gyönyörűséges, imádni való gyerkőccel ajándékozza meg hűséges férjét, és ha még ehhez bombázó, istennői testalkat is párosul már megérte, hogy az adott hölgyemény annak idején érettségi nélkül egyből fejest ugrott a szépségiparba, hiszen úgy is már minden az anyagi függőségeken múlik.

Ellenben szerencsétlen embernek mondható az a meglehetősen gátlásos, félszeg, már-már kissé habókos, vagy éppen idióta forma dolgozó kisember, aki váratlanul egyszer csak összeesik a Ferenciek-téri buszmegállóban, és a helyi várakozó utasok nemhogy megpróbálnának segíteni neki, vagy éppen segítséget kérni – de sajnos előszeretettel zsákmányolják ki, és lopják el minden földi értékeit; legyen az márkás karóra, utai kalap, sétapálca, és szinte minden mozdítható apróság. Továbbá szerencsétlen embernek nevezhető az, aki romantikus szerenáddal szeretne szerelmet vallani szíve választott hölgyének, ám ahelyett, hogy a hölgy csábítóan, kacéran villanyt gyújtana szobájában ezzel is esélyt adva az illető lovagnak ehelyett inkább előszeretettel szabadítja rá négylábú házi kedvenceit, melyek szorgalmasan, és vehemensen ugatnak, morognak, és minden eszközzel tiltakoznak az ellen, hogy az illető megpróbálja elcsábítani gazdijukat.

Sajnos elmondható, hogy a legtöbb esetben a szerencsés emberek szinte minden élethelyzetben nyeregben érezhetik magukat, hiszen ma megürül egy-egy jól fizető álomállás, ahol kivételesen az embernek nem kell kidolgoznia utolsó leheletét is naponta tizennégy órás műszakban, és szépen termő fizetés lehet a jussa ezeket az állásokat nem hirdetik sem a nagyobb, és leglátogatottabb internetes állásportálokon, vagy adott esetben az Expressz újság hasábjain, mint afféle vezérkeretes, nyolchasábos cikkecskét.

Vadász Dániel talán a legszerencsétlenebb figura volt, akit az ember valaha is megismerhetett. Bölcsészettudományi tanulmányait úgy elnyújtotta, hogy míg mások szokásos négy év alatt hozzájutottak a diplomájukhoz, addig Vadász Dánielnek ehhez is legalább hét hosszú évre volt szüksége, pontosan ugyanannyira, mint azoknak az orvosoknak, akik a későbbiek folyamán valóban praktizálni is szeretnének. Sokszor elmondták neki vezető oktató:

–Nézze kedves Vadász kollega! Sajnos semmi esélye arra, hogy valaha is állást találjon, amiből a később nem csupán magát tarthatná el, de akár még családtagjait is! Ennek ellenére, mivel azt látjuk, hogy mindent megtett, amire eddig megkértük, és fejlődőképes, megadjuk a félévi szemeszter végén Önnek a diplomát, aztán mehet amerre lát Isten hírével.

– Elnézést kérek, hogy… ekkora felfordulást okozok… én csak szerettem volna boldogulni az életben… - válaszolta akár egy jó diák, aki valami halálos bűnt, vagy szentségtörést követett el, amit semmilyen formában már nem lehet jóvá tenni.

Nem kellett hozzá több, és a félévi szemeszter végén Vadász Dániel megkapta a diplomáját történelem szakon, miután magyar szakon a nyelvészet miatt úgy sem engedték volna, hogy képesítést szerezzen, bár valósággal rajongott az irodalomért, és autodidakta műkedvelőként számos verset, novellát, kisebb írást írt.

Ellenben volt az egyetemen egy-két diáktársa, akik nyugodt szívvel kijelenthették magukról, hogy szerencsések, hiszen nem csupán a magyar-történelem szakpárt teljesíthették sikeresen, és határidőre, hogy a négyéves képzési időből nem csúsztak ki, és kivétel nélkül minden egyetemi oktató busás állásajánlatok ígéreteivel halmozta el őket. Egyesek abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy automatikusan egyetemi óra előadói álláshoz jutottak a szemeszter második felétől, így megspórolhatták maguknak a fáradtságot, hogy állások után kajtassanak egész nap. Halász Aladár is a kivételesen szerencsés emberek táborába tartozott. Bár eredetileg ügyvédnek szánták a szülei, mert mindenáron jó fizető álláshoz szerették volna juttatni, mégis mivel Aladárnak szinte nem volt olyan dolga, vagy tevékenysége, mely ne nyereséggel, és szerencsével zárult volna, ezért teljesen természetes dolognak számított, ha a bölcsészettudományok után beiratkozik a jogi karra, és máris egy fényesebb jövő, és még sikeresebb karriert nem kezd fokozatosan, magától értetődően felépíteni magának.
– Kedves Halász kollega! Egyetemünk mindig is nagyon büszke volt az Önhöz hasonló fantasztikusan tehetséges fiatal értelmiségiekre, és azokra az aranyifjúkra, akik az élet rögös útján is képesek egyedül, talpraesett felelősséggel megállni, és megvetni a lábukat. A legjobb ajánlásokat már bizonyára mindig összegyűjtötte, mi mégis szeretnénk, ha további ragyogó sikerekkel öregbítené egykori egyeteme jó hírnevét! – búcsúzott tőle személyesen maga a dékán, akiről csupán később derült ki, hogy apjának régi barátja volt.

Vadász Dániel és Halász Aladár életük során egyszer-kétszer, ha összefutottak az egyetemen. Ha Halásznak kellett egy kiselőadásanyag, vagy szakdolgozatot készült írni az adatgyűjtési munkálatok nagy részt szívesen átengedte Dánielnek, aki fáradtságáért cserébe kapott egy kis barátok közti pénzt. Ugyan Halász kicsit többet is nyugodtan adhatott volna neki, hiszen a könyvtári tanulmány és kutatómunka sohasem volt éppen kevés, de önmagában rég eldöntötte, hogy az idiótákkal egyszerűen nem lehet mit csinálni. Ők csupán azért vannak, hogy megkönnyíthessék a sikeres emberek mindennapi életét.

Az egyetem végére aztán amolyan felemás barátságba keveredtek. Igazság szerint ez nem volt köznapi szó értelmében barátság, sokkal inkább a kihasználhatóság, és a szolgaság kellőképpen változatos műfajaira hasonlított. Aztán, amikor már mindketten, mint friss diplomások kiléptek az életbe Halász Aladár máris fékezhetetlen mohósággal szórni kezdte szülei alapos gondossággal megkeresett, aztán fiúk számára félretett pénzét. Míg Vadász Dániel éppen azon volt, hogy – főként alkalmi, és nyári idénymunkákból gondosan félretett pénzéből valahol rendesen eltudjon helyezkedni, mint pályakezdő munkavállaló.

– Hékás! Öreg haverom! Komolyan mondom én nem értelek téged! Itt szomorkodsz, meg sajnáltatod önmagadat, mikor egyszer vagy fiatal ebben a rohadt életben! Most kellene belevetned magadat a csajtengerbe hapsikám! Inkább lazíts, és élvezd ki a nyarat, míg teheted! Nyugodtan lejöhetsz a nyaralómba is. Mit veszítesz?! – addig, addig győzködte Vadász Dánielt, míg az kötélnek állt. Igen ám, de amikor leutazott a Balaton partján megbújó kisebbfajta luxusnyaralóba barátjához – mint utóbb kiderült -, ott sem volt igazán minden fenékig tejfel. Kiderült ugyanis, hogy Halász nem csupán bulizni, és szórakozni hívta, hanem hogy önkéntes pincérként szolgálja ki V.I.P. különlegesen fontos üzleti ügyfeleit, és a bombázóan csinos, angyali hölgyeket. Aztán, ha valamelyik megtetszik csak nyugodtan szedje fel, vagy szórakozzon el vele.

– Nézd! Én azt gondolom, hogy mindent megtettem érted az egyetemen! Azt hittem, hogy jól elbeszélgetünk, és talán kitalálhatunk majd valamit a jövőre nézve, de úgy tűnik téged csupán saját magad érdekel. – már éppen kezdett volna távozni, amikor Halász fölajánlotta, hogy akár busásan megfizeti a pincérkedését is, csak maradjon legalább addig, amíg elkápráztatja az üzleti tárgyalófeleit. A mézes-mázos, rábeszélős hang volt az egyik specialitása.

– Hah! Na jól van! Megteszem! De felhívnám szíves figyelmedet, hogy én is emberből vagyok, és ki nem állhatom, ha csicskáztatnak, mint valami hülye gyereket! – Vadászt sem ejtették a feje tetejére. Pincérkedni kezdett, és megnyerő, mindig udvarias, úriemberes viselkedésével nemsokára komoly népszerűséget vívott ki – főként a hölgyek körében. Egy kis idő után már a koktélkészítés fortélyaiba is belekóstolt, és a legváltozatosabb italokat keverte a szépségkirálynő szintű szépségeknek.

Azt szokták mondani, hogy a szépség nem mindig párosulhat intelligenciával, ami egy-egy bulizósabb, görbe este után egyre inkább masszív valóságnak tűnt, mégis Vadász megint besétált a csapdába. Ugyanis Halásznak voltak színházi berkekben is bizonyos érdekeltségei, és az üdvöskeszerű, vagy fiatal és tehetséges színésznők előnyt élveztek nála is. Legalább tizenöt színésznőt hívott meg egy-egy V.I.P. – partira, akik mintha maszkokat viselnénk arcukon – meglehet azért, hogy minél jobban megvédhessék sérülékeny és sebezhető személyiségüket -, kedves közvetlenséggel csacsogtak és cseverésztek a meghívott vendégekkel. Látszólag kezdetben ügyet sem vetettek Vadász Dánielre, aki kissé pocakos pingvin inas jelmezében ténylegesen is különleges és tréfákra alkalmas ürügyeket szolgáltatott. Halász rögtön kapott az alkalmon, hogy összeismertesse néhány művésznővel.

– Édes egy komám! Hadd mutassam be neked a színésznők krémjét! Hogy ezek micsoda vadmacskák, te! El se hinnéd! Egy főszerepért akár egymás szemét is bátran kikarmolják! – valósággal máris rángatni kezdte barátja inas jelmezét. – Gyere már! Ne vonszoltasd magad! Mi vagy te múmia?

Halász egy szűk körű hölgytársaságba vezette barátját, ami csupa-csupa felszínes emberből állott. Mintha a legtöbben egymás mozdulatait, gesztusait, vagy tekintetét akarták volna lélektanilag elemezni, hogy aztán egy kínálkozó pillanatban csattanjon az ostor, és megalázzák a másikat. Egyszerre tűntek alattomosnak, és számítónak. Egy sebezhető, félénk, vagy – esetünkben -, szerencsétlen ember az ilyen közegben szinte potenciális áldozattá, védtelen kiszolgáltatottá válik, hiszen nem ismerheti a sémát, sem rutint, ami alapján bizonyos szituációkat kezelni illenék. Mégis, amikor Halász bemutatta és minden hölgynek kezet csókolt a legtöbb kissé beképzelt, és rátarti hölgyemény mélyen elpirult. Még azok is változatos érzelmi hullámokkal reagáltak, akik normális körülmények között egyáltalán nem engedhették volna meg önmaguknak, hogy nyíltan, őszintén kimutathassák titkos érzelmeiket.

Nem telt bele egy kis idő, és Vadász Dánielnek itt is fergeteges sikere támadt. Egy-két rendező még ajánlatot is tett számára, hogy különc figuráját bele fogja építeni soron következő színdarabjába, és a tiszteletdíjat majd megfelezik vele.

Az est folyamán Vadászon érzelmi hullámok törtek át. Hol megpróbált boldognak, és kiegyensúlyozottnak látszani, hol pedig kisfiús szomorúság kerítette általánosan hatalmába. Ezért amikor úgy látszott mindenkit kiszolgált, és mindenki a lehető legjobban érezi magát háttérbe vonult, és elbújt egy spanyolfalszerű paraván mögé, melyet csupán díszítő elemként állítottak fel, hogy elfedhesse a minibárt, és a jakuzzis medencét.

Egy meglehetősen tehetséges színésznő azonban rögtön kiszúrta Dániel mókás szerencsétlenkedéseit, és úgy döntött, hogy önként, fizetséget nem számolva beszáll a különleges játékba. Kisestélyi jellegű ruhácskájával valósággal átrepült az egész helységen, és úgy vegyült el a többi ember között akár egy láthatatlan árnyék.

– Bocsásson meg kedves… Dániel! Mit keres itt? – szólította meg őszinte mosollyal. Ebben a tekintetben már nem volt nyoma semmi hamiskodó, felszínes, flegma, vagy arrogáns jellemvonásnak. Mintha átváltozott volna egy védelmező angyali lénnyé, akit csak azért küldtek ide, hogy megvédje a Vadász Dánielhez hasonló kevésbé, vagy egyáltalán nem szerencsés embereket.

– Jaj, kisasszony kérem! Ne tessék elárulni, hogy itt vagyok, mert félő, hogy nagy baj lesz! – folyamatosan vizenyős, élénk zöld szemeivel olyan kétségbeesett, mély fájdalomról tanúskodott egész fizimiskája, mely szinte kívánja azt, hogy az ember vigasztalja meg. A hölgy lehajolt hozzá; aprócska, hattyú-tenyerébe vette ormótlan, mancsos kezét, és simogatva nyugtatni kezdte:

– Kedves Uram! Egyet se féljen! Nem lesz semmi baj! Különben is! Én sem igen kedvelem a felszínes embereket! – bátorítóan, lélegzetelállítón mosolygott. Így kezdődhetett el kissé döcögősen egy örök barátság kezdete, és Vadász Dániel később elmondhatta magáról, hogy talán még a legreménytelenebb, vagy legszerencsétlenebb embereknek is járhat egy második lehetőség.       

ŰRKALAND

Nem sokkal történt ez, amikor az első menetrendszerű űrjáratokat bevezették, és már szinte csupa-csupa pénzes ember járhatott hétvégi partikra, vagy csupán nyaralni valamelyik távoli bolygóra, vagy a holdra. Az én imádni való feleségem sem kérette magát sokáig. Szinte azonnal kötélnek állt, és önként vállalkozott a kalandos, adrenalinfüggő utazásra, mert – mint az állította büszke hetykeséggel -, vérében van a kockázat no meg a makacs talpraesettség. És hát a magamfajta könyvmoly szabadgondolkodó azért mégsem értheti mekkora élményt jelent egy középosztálybeli fiatal feleségnek egy valódi űrhajóban utazni mázsás szkafanderek, és legalább annyira lelkes és izgatott űrturisták társaságában. Szinte máris összehasonlíthatatlanul nagyobb, és eufórikusabb élmény, mint hétvégi programként meglátogatni egyikünk, vagy másikunk zsörtölődni vágyó, barátságtalan anyósát. Nem igaz?!

Álomgyönyörűséges, kacérkodó feleségemet mintha egy szempillantás alatt valósággal kicserélték volna: olyanná vált, akár egy lelkes, csínytalan, kíváncsi állatka, aki mindent tudni akar a kozmosz végtelen űréről, és mert odafent a csillagok otthonában súlytalanság állapota uralkodik feltétlenül, és fizikai törvények szerint már egyetlen csöppet sem kell aggódnia, hogy vajon mit fog szólni vajon a többi kedves, lelkes utas, hogy nem fér bele legújabb szoknyás, vagy új hullámos divatot követő ruháiba. Melyek – meg kell jegyeznem -, szinte ingerlő féltékenységgel hatottak főként a többi hölgyeményre, hiszen aki megtanulta viselni a nőies holmikat azzal a halhatatlan, és hamisíthatatlan eleganciával, ahogyan feleségem tette, úgy a legtöbb ember jócskán lehetett irigykedő, hogy Valkainé őméltóságán mennyire fantasztikusan állnak még a retrósabb darabok is.

Egy szép napon két űrhajós érkezett kis házunkhoz. Becsöngettek hetedik emeleti ajtónkon. Mindketten talpig szkafandert viseltek, nagy elipszis alakú, acélsisakkal fejükön – mert mint mondták -, elsőrendű fontosságú, hogy már a földi légkörben megkezdhessék az emberi szervezet reagálását az ú.n. szélsőséges viszonyokra. Amikor ajtót nyitottam először úgy megijedtem, hogy régi sétabotomat akartam husángnak használni, hátha azonnali közelharc alakul ki, vagy betörők törtek ránk. Feleségem gyöngéden, ám határozottan kiragadta mancsos, Enkidu-kezeim közül a sétabotot, és mivel már ő is szkafanderbe öltözött időközben, mintha számított volna a két űrbéli úr érkezésére búcsút vettünk egymástól. Nagyon szerettem volna megcsókolni, hiszen ki tudja mikor láthatjuk egymást viszont, ő azonban makacs nyakas határozottsággal felemelte intőn hattyú kezét, mely az űrkesztyűk miatt ormótlannak, durvának tetszett, és már vette is a bőröndjét és azonnal követte a két szkafanderes hivatalos embert, akik egész idő alatt meg se szólaltak volna, és szemlátomást úgy viselkedtek, mint akik karót nyeltek.

– Jaj! Kis drágám! Kérlek vigyázz magadra, és ha baj lenne mindenképpen kérjél segítséget, mert nem tudok oda átra telefonálni! – integettem utána. Feleségem komoly, határozott, szúrós szemekkel nézett rám, melyek a továbbiakban szinte belém fojtották a szót. Kivétel nélkül mindig így viselkedett, ha mindenképpen az ő akaratának kellett teljesülni. Legyen szó családi, vagy ünnepi összejövetelekről. Később még egyetlen születésnapot sem lehetett úgy megtartani, hogy kedvesem ne ellenőrizte volna a dobostorta, vagy a mézes zserbók minőségét, melyet vagy rendeltünk egy-egy olcsóbbnak számító cukrászdából, vagy saját magunk készítettünk. Akkor mindig hálát adtam, hogy anyai nagyanyám konyhájában nőhettem fel.

Az űrhajók kirándulását szinte rendre közvetítette a híradó, akárcsak a kilövést. Még sohasem láthattam feleségemet ennyire szuperhősként integetni a kamerába. Úgy viselkedett akár egy hős amazon királynő, aki halált megvető bátorsággal kész leigázni egy egész, ismeretlen kontinenst pusztán csak azért, hogy rátermettségét, és nőies harciasságát a férfiak uralta társadalomban minél szembetűnőben érvényhez juttathassa. Sugárzóan ragyogó, őzikeszemű mosolya, mintha nem is lehetett volna elégedettebb és boldogabb. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ötéves házasságunk mintha időközben megfeneklett volna egy ismeretlen, vagy képzeletbeli nagyobbacska zátonyon, melyet szemmel aligha lehet látni. Valóban olyanokká váltunk volna egymás mellett mint az örökösen zsörtölődő, acsarkodó idegenek? Bár mindig is konfliktuskerülő, introvertált természetnek tartottam magamat feleségem ha egyszer istenesen kieresztette dallamos, temperamentumos hangját szinte bármelyik percben összekarmolhatta volna pufók arcomat, vagy jó néhány kokit kioszthatott volna nagymamájától megörökölt sodrófájával. Szerelmi életüket – bár számos vers, novella született kezeim alatt, mely mind feleségem dicsőítését szorgalmazták -, egy kis idő után mintha már semmit sem jelentettek volna, miután a szabályok embere vagyok, és az érintéseknél valósággal rettegtem attól, van én okozok fájdalmat tohonya, szumó testemmel, vagy ő sért meg bennem egy eltitkolt, gyermekkori, megalázott emléket, melyet sohasem lehet aztán helyre hozni.

Könnyes szemekkel figyeltem a két nagyra sikeredett űrhajót, amint borzalmasan nagy robbanással kivágódik az állomásról, hogy megkezdje kalandos űrutazását.

Szinte minden egyes napra jutott bőségesen valami újabb szenzáció, melyet a pletykára éhes emberi társadalomnak azonnal bulvárosabb formában tálálni kellett. Míg egyszer arról szóltak a hírek, hogy a hölgyek szorgalmasan virágokat is ültettek a hold kies, lakatlan, szürke poros, kráteres felszínére, addig egy másik híradás már arról tájékoztatott, hogy a mocsári algák szaporán növekedésnek indultak az egyik bolygó felszínén, ahol persze azonnal megállította a kutatócsapat, hogy van víz, és oxigén.

A földön időközben az öregedés jelei mutatkoztak. Bár a nyugdíjakat ímmel-ámmal kifizette az adott kormányzat, mégis az űrutazástól a turizmus azonnali, és határozott fellendülését várták volna el. Reggelente egyre inkább felismertem, hogy fogyok. Ami annak idején szűk volt – főként derék tájon -, az most egyszerre kényelmes, és túlzottan bő lett. Hajam sötétbarna színe szinte hirtelen megfakult, galambszürke lett, és már a kopaszodás réme is fenyegetett. Mégis, vérnyomásom, és stresszelésem sohasem volt még ennyire tökéletes egyensúlyban. A háziorvos nem győzött csodálkozni, nem győzte mire vélni azt, hogy olyan lett fizikai alkatom, mint aki egyik percről a másikra megtanult valóban egészségesen élni.

Persze aztán ismerőseimnek, barátaimnak sem kellett több. Máris hevesen, kíváncsiskodva találgatni kezdték, hogy – meglehet -, egyszerre több nő is lehet a dologban, vagy azért lettem ennyire kiegyensúlyozott, hiszen temperamentumos, hisztérika feleségem odafönt a bolygókkal vigasztalódik helyettem.

Kétségtelen, hogy napról-napra megváltozott valami, és talán nem is bántam. Gyerekkoromtól kezdve súlyos túlsúllyal küszködtem, és az összes szerettem – bár nem tűnt annak -, nyilvánosan, vagy privátin, de előszeretettel megszégyenítettek. Néhány héttel később szomorú-boldog videóüzenet érkezett az űrből egyenesen mindenki hozzátartozójának, melyben a legtöbb űrhajós szinte könnyes, érzékenyen, érzelgősen mesélte el, hogy mennyire nagyon hiányoznak nekik szeretteik, és rokonaik, míg az én édes, drága feleségem csupa vigyori mosolyok kíséretében azt üzenete, hogy legszívesebben örökké az űrben maradna, hiszen olyan jól érzi magát itt fenn távol az emberi társadalom konfliktusos zajától.
– Kincsem, egyetlenem! Ugye ezt te sem gondolhatod komolyan?! – szegeztem neki viszont üzenetemben a kérdést. – Tudom, hogy örökké mozgó vagy, és képtelen vagy egy helyben ücsörögni, de azért egészen biztosan neked is hiányozna a föld.

A válaszok egyre késtek. A tévé persze mindig hazudott, vagy éppen hárított. Mikor melyik élethelyzet mit kívánt meg. A legtöbb esetben az volt az alappropaganda szöveg, hogy az űrállomás, és az űrhajó közötti interurbán összeköttetést másként kell majd megoldani, mert a hold árnyékos oldala szinte rendre blokkolja az adást, és szinte majdnem mindegyik frekvenciát lefedi.

Néhány órácskával később már biztató hazugságok érkeztek. Állítólag az űrhajó űr-földi internetes antennáját sikeresen megjavították kicserélve a meghibásodott alkatrészeket a tudós szakemberek. Feleségem is mindenből kivette a maga részét, és ha kellett hegesztett, kalapált, fúrt, vagy barkácsolt. Házasságunk rövidke ideje alatt nekem talán jobban hiányzott, mint neki én. Egy másik felvételen éppen megpróbált alapos gondossággal fogat mosni, és szinte huncut játékossággal élvezte is, amint az űrhajó plafonjára kenődő fogpasztát próbálja sikertelenül megtapasztani a fogkefén. Ide-oda ugrabugrált, mint valami csínytalan majomlány, vagy ugrifüles a belső, zárt részeken. Ő, aki annyira kényes volt alig ötvenöt kilós versenysúlyára, hogyha bárki is megemlítette volna, hogy milyen egzotikusan kigömbölyödtek a formáit az illetőt gipszben viszik el a mentősök.

Egy idő után szerintem ő is boldogtalannak érezte magát. Rövidke életem során volt szerencsém részletesen, és alaposan tanulmányozni a hölgyek igazmondó, vagy éppen hamis mosolyát, és egy kis idő elteltével már megéreztem jó előre – akár a szakavatott emberismerők -, hogy mikor szomorú egy nő mosolya, és mikor ragyoghat úgy, akár egy igazi angyali csillag?

Az alig három évig tartó kalandos utazás során feleségem jelleme szinte teljesen kicserélődött. Mintha már nem is ugyanaz a – sokszor barátságtalan, szándékosan veszekedéseket, nézeteltéréseket provokáló hárpia lett volna -, aki annak idején alig várta, hogy elmehessen otthonról. Most viszont annál tüneményesebb, és önzetlenebb volt. Szinte nem telt bele egyetlen nap se, hogy ne győzött volna megdicsérni valami apró-cseprő bagatell kis dolog miatt. Hogy mennyire gondoskodón gondját viseltem kedvenc virágainak, szobanövényeinek. Hogy milyen szépen, és alaposan lenyírtam az udvaron a füvet, megnyesve a kerti sövényt. Hogy milyen jóképű, pufók ember vagyok akkor, amikor reggelente frissen megborotválkozva lépek ki a gőzzel telített fürdőszobaajtón, és így tovább.

Mégis, ahogy esténként vállaimra hajtotta liliomos fejecskéjét, és órákig volt képes a legkalandosabb történeteibe is újabbnál újabb, szinte meghökkentő mellékszálakat fűzni, úgy éreztem, hogy sokszor talán mindketten kölcsönösen hibáztunk akkor, amikor saját érdekeinket tartottuk elsődlegesen szem előtt, és nem azt, hogy együttesen mennyire jó hatással van ránk ez a párkapcsolat.   

SZÍVEK-KIKÖTŐJE



Amikor majd újból megpillanthatod valódibb otthonod életed térképét csupaszon s sallangmentesen újra láthatod kedves tengered megszelídített, érted is könnyező földi hullámait talán már magad sem leszel egyedül – a természet metamorfózisa barátként átölel s elfogad. Reszketeg, tétova kezedet kinyújtod balzsamos naplementék felé és mint ujjongani vágyó hősszerelmes egyre csak dübörgő bika-szíveddel várod, hogy létezésedben veled maradó, hűséges kedvesed bizalmasan megszorítsa: csókok könnyed-játékos csokra száll, mint a Mindenség-gyümölcsök zamata nyitott kelyhekként vágyakozó ajkadra.

Mélyülő csobbanással hallgatod gyöngéd, téged babusgató echó-hangjait kedvesed lángoló szívének; megremeg majd benned a félig árva gyermek, mint akit elárultak, magára hagytak sorsfordító, bitang érzelmek. Két emberi csillag felmutatja kristálytiszta, nemes egyszerűségét akár egymásért ragyogó, huncutkodó igazgyöngyök. Körülötted barna gyémánt-szemekkel egy aranyszív mosolyog szívem-megható, álomi fenséggel.

Kihűlt homokdűnék sivatagán együtt tán jobban esik gyerekeskedő fogócskátok. Álmaidban – magad is -, tudhatod, rég hazaérkeztél, hisz önmagadnak engedted át őszinte, felszabadító érzelmeid meghitt, csöndes korall-zátonyát. – Két karodban ringatózik csöndesen szív-kedvesed. Különös-titkos, bájos mosoly játszik hamvas őszibarack-arcán, mert mikor rád néz lelked összetett teljességébe is óhatatlan lemerül, hogy megérinthesse, védelmezhesse tovább makacs, sebezhető romantikus lelkedet!

EGY BARÁTSÁGOS EMBER

Bonifert Imre sok mindenre lehetett volna büszke, amikor életének eredményeit szomorkás, vagy nehéz napjain számba vette. Elsőként kisebbfajta vállalkozását értékelte sokra, mely a kistermelői húsiparra szakosodott, és szépen hozott a konyhára – főként ünnep napokon. Járda felé nyúló húsboltjában mindig volt egy-két henteslegény akiktől megkövetelte a kimért, kellőképpen közvetlen, udvarias modort a kedves vásárlók felé, még akkor is, ha a húskészítmények világpiaci, vagy felvásárlói ára szinte naponként jelentősen változott.

Második büszkeségét az a kis nyaralóféleség képezte a Balaton partján, melyet – a legtöbb ott lakóval ellentétben -, sohasem kerített el, legfeljebb csupán a gondozott kertes házat védte jó minőségi kovácsoltvas kerítés. Hirdetve, hogy azért itt mégiscsak ,,nagy ember” lakhat, és bár sokszor meggyűlt a baj a helyi illetéktelen betőrőkkel, és fosztogatókkal a legtöbb helybéli önkéntes polgárőri szolgálattal kívánta segíteni a derék Bonifert urat, hogy zökkenőmentes, és remélhetőleg felejthetetlen lehessen minden nyári vakációja, melyet a vízpart mellett szándékozik eltölteni. És ha ez nem lett volna elég egy-két vendéglátós ismerőse ingyen szolgálta fel számára a vasárnapi sült halból, és ínycsiklandó, szálkamentes halfiléből készített ebédet, mely egy újabb szívesség volt Bonifert továbbra is bővülő életében. Bár nemrégiben a bombázó, egzotikus szépséggé felnőtt lánya ajánlotta, hogy jutányos áron vehetne egy motorcsónakot, quadot, vagy jetskit Bonifert megmaradt a jól bevált fából épített, kis lélekvesztő tutajánál, melyet – mint azt roppant büszkén állította -, Tersánszky Józsi Jenő segített személyesen kifaragni még a hatvanas években.

– Jaj, apus! Te mindig annyira szorgalmas voltál! – puszilta meg rajongásig áhított szeretettel nagylánya Bonifert kopaszodófélben lévő feje búbját, és cirógatta meg enyhén borostás állát.

– Édes kislányom! Tudod drága jó apádnak sokszor kihagy az esze, de sohasem lehetünk eléggé óvatosak a mostani világban! – igyekezett figyelmeztetni mindig lányát, aki imádta a zsongó, éjszakai, bulizós partikat, és talpraesett hölgyként már volt biztonságos szexuális kapcsolata.

Végül Bonifertnek volt egy felbecsülhetetlen ritka kincse álom gyönyörűséges felesége, aki – bár eredetileg menyasszony volt, és csupán csak borzasztóan nagy erőfeszítések árán sikeredett csak megszöktetni. Apósa egyenesen vadászpuskával, és verőlegényekkel fenyegette meg szegény Bonifertet, hogy amennyiben nem adja vissza neki egyetlen lányát, akit nagyon gazdag embernek szánt Bonifert az életével fog fizetni!

– Ugyan már drágám! – babusgatta arcát csinos, stílusos fürdőruhába bújt felesége, aki imádott sütni-főzni, bár az ételt rendre odaégette, vagy elfűszerezte. – Te is tudod, hogy apuka tisztel téged, csak éppen annyira makacs, és önfejű, mint te. Ezért is kedvel annyira. – igyekezett megmagyarázni a dolgokat az asszony és persze tiszta vizet önteni a pohárba.

– Galambocskám! Nem nyugtattál meg! Akkor miért kellett a minap is rám uszítani azt a három benga vadállat kutyáját, akiket valósággal embervadászatra idomított be? – Bonifert hátát kiverte a jeges veríték, bár a késő tavasz legszebb, napsugaras napja volt.

– Bolondokat beszélsz drága férjem! – cirógatta, gyöngéden simogatta maradék haját az asszony.

Bonifert dolgozó ember lévén kora hajnalban már talpon volt, mert úgy tanulta, hogy a munkának becsülete van, és minél korábban kezdi el az ember, annál hamarabb is fog vele végezni. Ezért családjával ritkán, vagy csupán a hétvégeként tudott találkozni. Ez azonbn semmi esetre sem akadályozta abban, hogy méltó módon, sietség nélkül fogyaszthassa el csokis péksüteményből, és müzliszeletből álló fejedelmi reggelijét. Felesége ugyan sugárzó mosollyal ajánlotta, hogy üt egy kis kolbászos tojásrántottát, ám Bonifert gyomrát egy idő után megfeküdte az állandó jelleggel odaégett házi koszt.

– Majd később mókuskám! Most rohannom kell! Hogy nézek ki? – még egy utolsó pillantás az előszobai tükörben.

– Várjál mucuska! Csálé a nyakkendőd! – szaladt oda hozzá szinte szárnyalva gyönyörű angyala. –Így már sokkal jobban áll! – igazította meg a félrecsúszott nyakkendőt, majd megcsókolta munkába igyekvő, szorgalmas férjét.

Azért szerette a kora hajnalt, mert így legalább kiküszöbölhetőnek vélte a reggeli csúcsforgalmat, és mindig a megbeszélt időpontban ott lehetett munkahelyén, ahol az élet egyetlen pillanatra sem állt meg.

Régi típusú zsigulijába ülve – mely vadonatújnak nézett ki, garázsban tartottan -, úgy érezte szinte röpülnek vele a megtett városi kilométerek. Bár retrós kocsija bátran kibírta volna akár a százhúsz kilométer/órát mi értelme lett volna a megszokott utazósebességet kockáztatni, amikor hatvannal is nyugodtan ellötyöghetett a főváros utcáin.

– Hé, tata! Húzzon el ezzel az ócska matuzsálemmel de gyorsan, mert mindjárt letolom! – fenyegetőzött éppen egy pihenő idejét töltő kamionos.

– Önnek is kellemes, napsugaras jó reggelt! – válaszolta fülig érő szájjal, mosolyogva Bonifert.

– Mi van nagyapó, most meg engem akar kóstolgatni?! – förmedt rá ugyanaz a kamionos. – Mindjá’ azt a jólfésült képét, ha még egyszer köszön!

– Önnek is további kellemes napot! – meg se hallotta a káromkodó szidalmazásokat. Hosszú, elnyújtott, nagy gázt adott, és a Zsiguli már röpült is át vele az Erzsébet-hídon. „Hogy micsoda emberek vannak manapság!” – töprengett.

Szerette ezt a várost, mégis az utóbbi tízen egy nehány évben Budapest mintha már nem lett volna a régi. Az emberek egyre gonoszabbak, hitványabbak, barátságtalanabbak lettek, talán még egymással is, és eltűnőben volt az a jól megszokott baráti, és családias társas légkör, mely egykoron talán az egész város hangulatát szervesen meghatározta.

Régi életére kellett gondolnia. Vajon hol tartana most a XXI. században, ha annak idején nem lett volna rendszerváltás? Vajon még most is hallgathatná az apja becsmérlő prédikációt arról, hogy ő egy senkiházi, és soha az életben nem fogja semmire se vinni. Lánya születésekor halt meg infarktusban az apja, és nem tudott elbúcsúzni tőle.

Egy anyóka totyogott kerekes, húzható minikocsijával előtte, és pont hentesvállalkozásába tért be. „Na! Lássuk! Mi sül ki ebből!” – gondolta, és mintha ő is vevő volna köszönt illedelmesen ahogy az anyóka előtt óvatosan beódalgott az üzlet helységbe, ahol már javában mentek a húsok bontási munkálatai, és a friss árukat is kihelyezték a hűtőpultukba, hogy a vásárlók kedvükre gyönyörködhessenek bennünk.

Az egyik henteslegény persze azonnal felismerte főnökét, ám Bonifert felemelte tiltó mutatóujját és pisszt jelzett neki, hogy még véletlenül se jusson eszébe őt lebuktatni, mert akkor nem kap fizetésemelést, vagy prémiumot.

– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte hangosan a legény, mert az anyóka nagyot hallott, és csak tétován feszengett.

– Kérem szépen fiatal úr kérnék két kiló krumplit… négy vajas zsömlét, tíz deka párizsit, egy kisebb rúd szalámit, néhány hagymát, és ha volna egy szép, szaftos lacipecsenyének valója azt szívesen elfogadnám!

– No de drága asszonyom ez itt egy hentesüzlet! Hússal szolgálhatok, de attól tartok, hogy a zsömlét, és a hagymát máshol kell beszereznie.

Bonifert elfojtotta magában a jóízű mosolyt. Annak idején a vásárcsarnokban a nagymamájával de sokszor segítettek a segédeknek, hogy idejében kiszolgálhassák a vevőket. Kellemes emlékeket idézett maga elé.

– Tudja mit kedves fiatalember? Adjon inkább tíz deka pörköltnek valót! Tudja nem eszem én olyan sokat! Madáradagokkal is beérem!

Bonifert idő közben odapillantott az anyóka kiskocsijába, ahol tejföltől kezdve a túróig szinte majdnem minden megvolt található. Egy kis anyókánál ez meglehetősen szokatlan, hiszen hol volt még a következő nyugdíjosztás ideje. Bonifert mentségére legyen mondva nem szólt semmit.

A henteslegény kissé furcsán, de annál nagyobb segítőszándékkal kimérte a kért tíz deka pörköltnek való húst, és igyekezett színhúsokat adni, hogy az anyóka is ehessen végre egy jót, mert nagyon meglátszott rajta, hogy le van soványodva.

Akkoriban jöttek divatba a negyvenezer forintos bankjegyek, amiről az anyókának fogalma sem lehetett. Szinte büszkén húzta elő kis kocsija mélyéről kisebbfajta bőrerszényét, és vette ki belőle tüntetően lobogtatva Deák Ferenc képmásával díszített vadonatújnak látszó, ám valójában hamisítvány bankjegyet, és mintha egy grófné, vagy híres ember volna szépen kettébe hajtva adta át a meglepődött henteslegénynek a bankjegyet.

– Bocsásson meg kérem kedves fiatal úr, de csak nagy pénzem van… a többi a magáé, ha nem bánja… - nézett vizenyős, szomorkás, madárarcával a fiatalemberre, aki megsajnálta az asszonyt, és nem volt szíve megmondani neki, hogy a bankjegy, amivel fizetett értéktelen.

– Köszönöm a vásárlást kedves asszonyom! Minden jót! Kellemes napot! – felelte udvariasan mosolyogva. Még integetett is egy párat, amikor a sugárzóan boldog, és elégedett anyóka kitotyogott az üzletből.

Bonifert is majdhogynem könnyekig meg volt hatva. Nagymamája nevelte fel, mert szülei folyton folyvást dolgoztak. Ő tanította meg számára az elesettek, és a szegények iránti feltétlen segítő szándékot, és a szeretetet.

– Gratulálok kedves kollega úr! Megemelem a fizetését! – tapsolta meg beosztottját, mert emberséges volt.

– De hát… főnök úr kérem… nem is értem, hogy miért…?

KÓKUSZBA REJTETT GYŰRŰ

Még most itt kezem közelében tartom. Úgy dédelgetem mint egy halhatatlannak tetsző, szívemnek drága, kedves kincset, mely régi romantikákat, és mindenség szerelmeket őriz. Több mint egyszerű ékszer. Napfényes, sárgás fénnyel ajándékozza meg azt, aki igazán gondját viseli, és mégis… annál sokkalta több. Mintha az alkonyba bukó vérvörös szívdobbanással lüktető nap felfűzné vaskos, tömzsi ujjamra ezt a gyűrűt, melynek szinte nincs is súlya. Talán csak a léleknek maradtak meg titkos, nehezen értelmezhető súlypontjai…

Akkoriban még dívott a romantika. Ha egy fiatalember udvarolt egy világszépe, virágszál hölgynek akár még ablaka előtt is szerenádozhatott, persze azzal a feltétellel, ha jövendőbeli apósa ki nem ereszti azt a hamis, veszettül ugatós, és barátságtalan kutyát, melyek a ház őrzéssel voltak szigorúan megbízva, és persze, hogy minden jóindulatú betolakodóval szemben valósággal ölre mentek a fenyegető rémisztgetés kivitelezésében. Ezek a fészkes fenevadak néhol már nem is ugattak, vagy kiabáltak! Nem! – Egyenesen röhögtek! Igen! Szándékosan kinevették gyilkos tréfájuk melléktermékeként félős, félszeg, vagy éppen gyanútlan áldozataikat.

Amikor akusztikus gitárral igyekszik meghódítani a gáláns lovag szíve hölgyét el ne felejtse, hogy a zenei akkordokat – legalább egy-két szólam erejéig -, igyekezzen pontosan pengetni, különben nagy bajok támadhatnak. És ha még ehhez társul a hölgy egyik kedvenc zenéje a kilencvenes évekből a More than words című zenei klippel, akkor a zajos sikertelenség és a szomszédok egyetemes tiltakozása szinte már garantált. Pláne akkor, ha az illető hölgy úgy alszik, mint a mormota, és minimum háromnegyed óra szükséges hozzá, mire meghallja a gitárszólót, no és persze a három tüneményes házőrző kutyuska veszett, káromkodó ugatását.

Végre villanyt gyújt. Pont azt a hevenyészett, gyermekkori olvasólámpát, mely régi szép emlékeket őrizget, és amely még a távoli naiv, és csacska időkből maradhatott a szobájában, hogy emlékeztesse kis hercegnős korszakára. Hallani lehet aprócska, katicabogárszerű gazellalépteit; ahogy a nagyobb méretű, szúnyoghálóval gondosan felszerelt nyitható ablakhoz megy, mely sajnos az utcára néz, így kicsit olyan az egész szituáció, mintha a lénykérés mindenki szeme láttára történne, és a túlzásba itt kíváncsiságból kivételesen a szomszédok is kiveszik a részüket.

– Édesem, egyetlenem! Te meg mi a csudát csinálsz itt?! – lepődik meg azzal a tágra nyílt, megbabonázó, szívemig hatoló őzikeszemével, mellyel általában az emberi lélek mélyére képes látni, akár egy láthatatlan léleklátó, vagy terapeuta.

– Bocsáss meg édesem, és csak… talán rosszkor jöttem, hogy… megkérdezzem… volna-e kedved velem élni… - annyira ostobán, már-már unalomig ismételt közhelyes zagyvaságként hangzik minden szó, melyet ajkam csak hebegni bír jócskán dadogva, hiszen nincs is annál szebb, és álomgyönyörűségesebb dolog, mint amikor örök párunk ránk néz, és mindkettőnknek egyformán megdobban ritmikusan a szíve.

Rögvest kihajol az ablakon, és az sem érdekli, ha most nyomban összedől a hosszú évtizedeket megélt, gondos szülői ház, vagy hogy azok az átkozott, fenevad kutyusok még mindig úgy ugatnak, mintha most köszöntött volna be a világvége, vagy egy kisebb atomkatasztrófa. Enyhén telt, bíborvörös ajkaival – melyek mintha szájfénnyel, vagy vörös rúzzsal volnának kihúzva -, közelebb hajol hozzám, és bár sokszor sajnos fokhagymaszagú a leheletem, halhatatlan csókot ad, de úgy, hogy hosszú percekig megengedi, hogy óvón, dédelgetően tölgyfakarjaim menedékében tarthassam szirmos testét, miközben teljes valójában érzem őt, és hallom titkosan becéző gondolatait.

– A válaszom: Igen! Hát persze, hogy igen! – ebben a pillanatban már sugárzik, de annyira megváltozottan, és olyannyira ragyogó boldogan, mint akinek ez az éjszaka a világ talán egyetlen, és legfontosabb napszakja. – De most jobb lesz kicsi szívem, ha gyorsan elmész, mert tudod milyen vaskalapos az apám, és veled még nem sikeredett kibékülnie! Várjál meg, holnap reggel máris ott vagyok nálad! – azzal még egy szenvedélyes búcsúcsókot ad, de úgy, mint akinek az ajkai valósággal hozzátapadtak a számhoz, és most képtelennek bizonyul, hogy elvegye onnét.

– Megígérem! – suttogom csöndes, félszeg halksággal, bár a kutyák mostanra már elhallgattak azért egy-két szemközti házban kíváncsian fölkapcsolták a villanyokat, hátha betörők, vagy éppen tolvajok garázdálkodnak az utcán. Óvatosan átmászom a fából készített, díszes fakerítésen. Bárcsak könnyedébben leadhattam volna vagy húsz kilót, talán meg is lett volna az eredménye; ami a fizikai erőnlétemet illeti.

Másnap kora hajnalban – még szerencse, hogy menny asszonyom, és én is mindketten koránkelők vagyunk -, fél ötkor már ott is van egyetlen párom, és úgy totyog, és mosolyog, mint egy valódi, földre szállt, igazi egzotikus angyal, akinek minden vágya, hogy boldoggá tehessen, és titokban érzi, hogy kapcsolatunk mindenáron ki fogja állni az idők nehézkes, és kacifántos próbáját, hiszen egyek lettünk.

– Bepakoltam még egy-két holmit! Betettem egy fürdőrucit is, mert imádom, ha bókolsz nekem! – lobogtatja meg még csipásan pislogó, kissé álmos-vizenyős szemeim előtt a csábos, kétrészes fürdőruhát. Egyes tengerparti helyeken szigorúan tilos a meztelen fürdés, de állítólag vannak olyan lakatlan, eldugott kis édeni paradicsomok, ahol a madár se jár, és ott egészen biztosan senkinek sincsen ínyére. Én semminek sem vagyok az elrontója, de kissé elpuhult, tohonya, hurkás testemre ráférne a testedzés, hogy bár a sohasem látható hasizmaim, vagy csontjaimon meglátszon, hogy azért talpraesett, és határozott vagyok, nem csupán egy romantikus álmodozó.

Kimegyek a kis konyhába. Amilyen gyorsan csak lehet kávét főzök, aztán mivel már tegnap mindent precízen, pontosan előkészítettem, és bepakoltam, már csak egy-két utolsó simítás van hátra mielőtt megkezdenénk álomi utazásunkat. Iykor kicsit irigykedem azokra, akiknek magán repülőgépük van, mert egészen biztosan nem kell annyit várakozniuk a vámon, vagy a reptéri biztonsági vizsgálatokon.

– Annyira izgalmas lesz szívem! – csimpaszkodik máris a nyakamba gyönyörűséges barátnőm, mintha máris kislánykora óta szinte semmit sem változott volna, és most ugyanaz a kis hercegnő lenne, aki minden meglepetésnek igazi szívvel, nagyon örül.

Nem sokkal öt óra előtt indulunk el Ferihegyre, és még szerencse, hogy a reptéri busz viszonylag mindig megbízhatóan közlekedik, cirka egy óra alatt érünk ki a reptérre, ahol már igazi dzsungelturisták népes kis csoportja várakozik fesztelenül, ugyanakkor izgatottan.

– Csak nincs valami baj drágám? Nagyon rosszul nézel ki! – törli le egy bevizezett zsebkendővel verejtékező homlokomat kedvesem. Nem tudni mért a tömeg, és az agora fóbia általános jeleit mutatom, és ez nem túl jó ómen a biztonsági szakembereknek, akik direkt a hozzám hasonló, defektes, és kétes erkölcsű alakokra specializálódtak.

– Hé, nyugi! Néz rám drága! – fordít szembe magával. Egyetlen kemény, és acélos pillantás elegendőnek bizonyul, hogy újra meggyőzzem magamat azért nem vagyok akkora lúzer szerencsétlen mint azt eredetileg mindig is gondoltam magamról. – Együtt végig megyünk a biztonsági kapun, és nem lesz semmi baj! Utána vár bennünket az édenkert! – mosolya egyszerre határozott, talpraesett és mégis romantikus. Hálát adhatok minden égi hatalomnak, hogy egymásra találtunk. Tétován bólintok, de úgy, mint aki valósággal máris karót nyelt a félelemtől.

Két jól megtermett, afféle izomkolosszus gorilla biztonsági őr vár bennünket a nagyobb méretű, kocka alakú biztonsági kapu előtt. A biztonság kedvéért a szandálomat, és az övemet is leveszem, mert a fém csatt mindig gondot szokott okozni.

– Csak egy pillanatra kedves uram! Legyen szíves fáradjon ide ki! – az egyik őr parancsolva int. Máris úgy érzem magam, mintha valóban akasztanák a hóhért!

–Elnézést kérek… - suttogom, mint aki be van rekedve, vagy titkolni valója van.

– Maga mindig ennyire feszült, és izzad?! – az őr végig merő pillantással valósággal lefegyverez, és köpni, nyelni alig tudok. Barátnőm mellettem terem; erélyesen belém karol, és helyettem beszél:

– Az én vőlegényem a legfantasztikusabb ember, akit valaha megismerhettem! – annyira harcias, annyira hangosan válaszolja az elképedten vigyorgó őr felé szavait, hogy az megnézve az útlevelet máris tovább enged, mert rájöhetett arra, hogy jobban teszi, ha az én barátnőmmel nem kekeckedik.

– Kellemes utazást kívánok Önöknek! – jelenti ki, akár a fogát húznák. Mi pedig máris beszállunk az üvegburaszerű, fedett terminálba, hogy onnét máris a repülőgép testében két vigyorgó stewardess üdvözölhessen minket.

Mivel még azért helyi idő szerint kora reggel van menyasszonyom hamarabb bedobja a kellemes szunyókálást, mint jómagam. Szinte élvezem, amint liliomos, sötétbarna haja gyöngéden a vállaimra hull, és hallok minden szuszogást, és aprócska mozdulatot. Mintha a lélek zenéjét hallgatnám. „Talán gyakrabban kellene verset írnom, vagy megmondani neki, hogy hitvány életemnél is jobban imádom, és rajongok érte!” – Bár szerintem ezt ő már pontosan sejtheti.

A kapitány a hangosbemondón máris bemondja, hogy jelenleg mennyi az utazási sebesség, és körülbelül mennyi időt vesz igénybe, amíg a kis óceánparti gyöngyszem-szigetre érünk, melyen a levegő hőmérséklete legalább ötven fok árnyékban, de az óceán kellemesen hűsítő kikapcsolódást kínál minden úszni tudónak.

Észre se veszem, és a gép kis kajüt szerű ablakának döntve búsa fejemet én is hosszú álomba szenderedek. Hálás vagyok a stewardesseknek, ahogy nem zavartak, és költögettek fel minket. Szerintem kicsit őket is meghatotta a romantikus összkép.

Barátnőm alig két óra után ébred. Óvatosan felemeli vállaimra hajtott fejét, és szinte élvezettel figyeli hogy emelkedik, süllyed szőrös mellkasom nyári ingem alatt. Ilyenkor volna jó egy eredeti pálmafa mintás ing, akárcsak a romantikus filmeken.

A repülőgép enyhén megrázkódik, mert utóbb kiderült légörvénybe kerültünk, de semmi ok a fölösleges aggodalomra. Mivel kiskorom óta valósággal éber alvó vagyok, és a villámoktól azóta is rettegek azonnal felpattan a szemem, és remegve nézek körül, majd amikor barátnőm csókolni, és simogatni kezd átmenetileg meg is nyugszom.

Közel tizennyolc órás repülőút után érkezünk meg az érintetlen, földi mennyországba. Egy szubtrópusi éghajlatú szigetparadicsomba, hol érdekes módon a repülőből kiszállva andalító zeneszó fogad, és két egzotikus, barna hölgyemény máris virágfüzért akaszt mindkettőnk nyakába, miután arcon pusziltak. (mint kiderült ez is helyi szokás akárcsak Hawaii szigetén.)

– Azonnal vízesés alatt szeretnék fürdeni! – jelenti ki annyira hamvas, üdén, és kicsattanó frissességgel barátnőm, mintha ez lenne egy tizennyolc órás út után a legtermészetesebb dolog a világon. Bár minden porcikám valósággal sajog, és fáradt, semmiképpen sem engedhetem meg magamnak, hogy csalódást okozzak neki.

Kicsomagolom a bőröndömet, és máris felkapok egy elviselhető fürdőnadrágot, mely kivételesen még kényelmes is. Barátnőm egyáltalán nem szégyenlős. Nem úgy mint én! állandóan rázza a jóízű, könnyed kacagás, hogy elpirultan vagy lesütöm mind a két szemem, vagy elfordítom tekintetem, amíg fürdőruhát vesz. Bizonyára konzervatív neveltetésem okán.

– Kész vagyok szépfiú! Hódítsuk meg a paradicsomot! – fordul körbe bombázóan előttem, és szinte élvezi, hogy azonnali lefegyverző sikere van.

Fogom a napernyőt, és egy kisebbfajta gyékényt is, csak a biztonság kedvéért és máris megindulunk a sziget belsejébe. Ilyenkor azért nem ártana egy iránytű, vagy idegenvezető, ha esetleg eltévednének. ám mint kiderült barátnőmnek remek tájékozódási képességei vannak, és perfekt angol.

– Egyszerűen rajongok az ilyen szigetekért! Itt sokkalta kedvesebbek, és nyugodtak az emberek, mint odahaza! – hangjában honvágy és vágyakozás támad, mint aki itt szeretne végleg letelepedni. – Nagyon szívesen élnék itt! – mondja. Hangja egyszerre boldog-szomorú, mint aki már érzi mit hozhat a jövő.

Tovább megyünk egészen a sziget külső részéhez, mely már szinte az óceánnal is határt képez. Máris felbukkan vagy száz rejtett lagúna, édes vízi környezet, és egy-két ténylegesen szemkápráztató, fenséges fátyol vízesés, melynek önálló, saját szivárványa is van. Azt mesélik, hogyha valaki a szivárvány alatt kíván valamit az teljesülni fog. Bár már egy ideje leszoktam az efféle legendás történetekről, mégis lehet benne valami.

Kedvesem azonnal egy nagy fejest ugrik az egyik kisebb szikláról halált megvető bátorsággal, míg én tétován, holdkórosok módján toporgok az ásító vízmélység fölött, mely egyszerre vonzó, és taszít.

– Hu! Ez isteni volt! Gyere már! Fantasztikus a víz! – kiálltja vízhangot verő, csicsergő hangjával.

„Amit ő tud azt bizonyára én is tudom!” – igyekszem bátorságot önteni magamba. Kicsit későn döbbenek rá, hogy valójában kit is akarok én átverni? Nagy levegőt veszek és halálugrást hajtok végre egy pöttömnyi szikláról, hogy elnyeljen, magába fogadjon a nyugodt óceánnak tetsző mélység feneke.

Kicsit prüszkölők, mert víz ment az orromba, de barátnőm máris mosolyog és jóízűn nevet, majd csókolózni kezd. Később elúszunk a fátyolvízesés alá; mindketten titokban kívánunk valamit, mert úgy illik, aztán megint szerelmeskedünk, és észre sem vesszük, hogy a háboríthatatlan mennyországban ideje korán ránk sötétedett.

Találok egy elhasznált kókuszdiót, amit valaki már fölbonthatott, mert dió keménységű, szőrös héja meg van kezdve. Arra gondolok, hogy most vagy soha. Kiveszem legféltettebb arany kincsemet az időközben csuromvizes nadrágomból. Barátnőm megbabonázva még figyeli minként zúdul ragyogva a milliónál is több gyöngéd, de erőteljes igazgyöngycsepp a vízesésről. Így még éppen annyi időm marad, hogy mindent kiterveljek.

A kókuszdióba óvatosan elrejtettem a két karikagyűrűt. Nagyon szeretném, ha igazán meglepődhetne, és igazán örülne neki. Csak el ne rontsak valamit. Kiúszik a vízből. Tengeri Istennő alakján valósággal csillog a megannyi vízkristály. Sötétbarna haját megrázza egzotikusan. Így még csábítóbb, kacérabb.

– Miben sántikálsz drágám? – kérdezi kacéran, búgva, miközben letelepszik mellém az árnyékos hófehér homokba.

– Éppen a kókuszdiókat kezdtem figyelni! Bámulatos, hogy mennyi minden szükséges ahhoz, hogy egy kókuszdiót az ember elkészíthessen. A fára mászáson kívül persze.

– Á! Ez érdekes! – huncuttan ragyogó szemeivel kíváncsian engem néz, mert rájött arra, hogy egyik kezemmel a hátam mögött rejtegetek valamit előtte. – Kérdezhetek?

Bólintok.

– Milyen meglepetést tartogatsz nekem, édesem? – már alig várja egész angyali lényével, hogy megfejthesse a mindenség titkát.

Óvatosan előveszem a kókuszdiót, és akár egy totyogó, nagyobb testű pingvin elé teszem a homokba állítva a kókuszdiót, aminek a közepén meglátszik a nagy repedés.

Eltéveszthetetlenül észreveszi, remegő, hattyúkezeivel szétbontja a két szőrös hájat, és mikor megpillantja a két felbecsülhetetlennek tetsző, kis karikás aranyékszert leírhatatlan érzelmi hullám, és boldogsághullám fut végig a fejétől a lábujjáig. Álomgyönyörű tekintete talán most a legszebb, mikor minden ami lényeges, és fontos egyetlen sűrített, és tartalmas pillanatban összpontosul. Vizes ajka szétnyílik az ámuló meglepetéstől; szóhoz sem tud jutni. Tehát a meglepetés elérte eredeti célját.

– Édesem… én… annyira… szerelmes vagyok beléd… - nyögi ki hosszú percek után. Majd előbb ő, aztán én húzom gyűrűsujjacskájára a kis ékszert, mely szívünk szerelmes esküjét jelképezi.   

SZERELEM-SZELÍDÍTŐK


Áll már régen a kikészített csapda. Mint egy-egy titkos egérfogó, hogy a menekülő zsákmányt totál-biztosan bekerítse, s lépre csalja. Emberi kapcsolatok játékos csalása, megtévesztése az egész. Szent, mégis bűnbe esett, árva áldozatként önmagát szempillaspirál s kontúrradír fogságába kényszeríti, hogy még a tizenéves, harmatillatú, tudatlan csitrik is meglett harmincasoknak látszanak.

Valón túli, szirupos, rózsaszín-baba Mennyországban így ragadtak cégéres szakma legfiatalabb képviselői. Árválkodó prostituált Angyalpofival bárkit megkaphatnak: sikeres üzletember, vagy nyerészkedni vágyó bróker számukra egyre megy, hiszen távoli értékek, hamis csillogások, luxus börtönélet-módok épp úgy lefizethetőek akár érzéki szexis testük Mindenség-genezise, kiszolgáltatott, hazug szerelme.

Ha csak az kell, hogy feltétlen bizalmat ébreszthessenek csupán egyetlen Mennyország-pillantással szorgos Moira-hálót szőnek gyanútlan áldozataik köré, hogy később mint fekete özvegyek halálos csapással torolják meg arcukon stigma-sebeket égető, megalázott, szándékos fájdalmaikat.

Önmaguk előtt is gondosan elrejtőznek. Szeretnék, ha a kinti világ izgalommal vegyes tiltásokkal, kiközösítésekkel viseltetne irántuk: a Lét titkos őrző-papnői mégis ők, hiszen rejtegetett biológiák benti útvonalán igyekeznek minél több dolgot átadni, kideríteni, s megfejteni. – Éjszakákból kilépő, szelíd-csöndes árnyakká vedlenek, míg nappal tüneményes, kedveskedő pillangó-lepkék módján kacérkodón csábítgatnak. – Talán már sohasem lehet igazán övék halhatatlan szívek törvénye csupán csak kiszámított, kínzott percekig?!