ÁT-TELELÉS

Látható. Iszamós köd dereng mindenütt.
Hajnalok tág, egykedvű ege tejmasszákban ázik, mint tollpihe.
Fekete, csontmarkolatú tőrként állva dideregnek a fázékony fák advent előtt.
Hegyek torok-karéján, mint megannyi megolvadt
magatehetetlen porcukor-süveg hattyúfehér hósipkákat
teremtett a lakatlan fagy, dermesztő, furcsa dér.

Vérző sugarak közt elhamvadt szeretet-láng, boldogság sír s vacog.
Dermedt szárnyaival még küszködik reménytelen vergődve az élő.
– Mocsokká válik odakint az angyalillatú hó.
Az ünnepi, nemes csöndet megüli
baljóslatú egzecírozása irigykedőknek.
Az alkony – félő -, a tájnak többet már vissza nem integet.

Újra betegeskedő roncs lett lenn, aki élni óhajt s sántítva boldogul.
Mert naggyá lett már megint s nagyvilágnak gondja-baja.
Egymást marcangolják, tépdesik ordító marconák
s keselyűmód a kevésbé szerencséseket is mind fojtogatják
ha a karriert vagy anyagi biztonságot meg nem kapják.

Nehézkes, szomorú aggastyán-fák boldogtalan terheik
alatt bólogatva mind meginognak;
béklyóként zárják közre kihűlt,
csontváz-karjaikba a megfagyott tél golyóit.
– Kinyújtanám karomat a szerencsének,
ha van. Nyúlnék bárányvattás fellegek dunnája felé,
hogy érezzem súlyát apró,
pipiskedő neszeknek, halk miccenéseknek.

Most csupa irigykedő szó, meg tetszetős kirakatüveg a Világ.
Hangulatiságán visszafojtott erőltetettség sompolyog át,
s minden féltékeny kis kanárimadár egymásról
rúgja le ékeskedni vágyó dísz-tollazatát.
– Milyen idegen anyaggá züllött a szeretet?
Talán hóhérkötelekből alattomos érdekekből
gyúrták masszív hártyás szöveteit?!
– Tűz-rejtő csillagok közt titokban hófarkú meteorok mesélnek…

CSAK ROMANTIKUSAN!


Talán azzal kezdődött az egész, amikor néhai apja folyamatosan azzal rágta a fülét, hogy Sohasem lehet eléggé belevaló, tökös, nagy legény. Mindig csak egy amolyan mulya, nyámnyila kis senkiházi marad, amilyennek született.
Amikor az apja infarktusban váratlanul meghalt, és anyja még mindig dolgozott gondolt egyet, és miután még életében legfeljebb, ha kétszer randizott isten igazából, elhatározta, hogy rendel egy hölgyet a neten.
A legtöbb eset – melyről az emberek máris pletykálkodni kényszerülnek -, az az, ha egy harmincas éveiben járó fiatalember képtelen megtalálni a párját rohanó világunkban, és ezért különféle modern telekommunikációs eszközök használatát kénytelen igénybe venni vágyainak, és céljainak elérése érdekében.
Miközben szörfözött a neten rábukkant egy félig randi, félig illegális szolgáltatásokat nyújtó weboldalra, ahol a kezdeti tíz perces beszélgetés ingyenes volt, ám a következő bőséges negyed óráért már komolyan fizetni kellett. Csak sportszerűen!
A virtuális hölgy, akinek a fényképe egy húszas éveinek végén járó, csinos, barnahajú, barnaszemű hölgyet takart fantasztikusan ironikus, kicsit csípős humorral rendelkezett. Elmesélte, hogy igazából ezt a kisebbfajta „mellékes állást” csupán csak azért vállalta el, mert mindenképp szeretné megpróbálni az egyetemet, de hát igen-igen borsos a tandíj, és persze egyéb albérlet jellegű költségek.
Megbeszélték, hogyha minden jól alakul, akkor néhány napon belül egészen nyugodtan összefuthatnak, remélhetőleg egy nyilvános helyen. Bár igaz, ami igaz a hölgyet egy cseppet sem zavarta volna, ha egyenesen a fiatalember otthonában találkozzanak, ám a férfit kifejezetten feszélyezte volna az, ha váratlanul hazaállít az anyja és kérdőre vonja, hogy mit keres egy nő a lakásukon.
Ezért úgy döntött a férfi, hogy egy hangulatos kis kávézóba invitálja a csinos, stílusos hölgyet. Megkérte, hogyha nem muszáj akkor ne vegyen fel nagyon kihívó, vagy lenge öltözéket, mert elsősorban beszélgetni szeretne vele, és nem arra készül, hogy nemi vágyait kielégítse.
– Hát szia Ádám! – üdvözölte könnyed, társalgási hangnemben a gyönyörű, fiatal nő a megilletődött férfit, aki kissé másként emlékezett a képernyőn keresztül a nőre.
– Üdvözlöm! Bocsásson meg, hogy még nem merem tegezni, de nagyon régóta nem voltam randin! – enyhe kipirult, pufók arca kellemes érzéseket ébresztett a másikban. Gondolhatta, végre egy olyan pasi, aki nem akarja azonnal lefektetni, és aki – kivételesen -, egy kicsit a személyiségére is kíváncsi.
– Kérem foglaljon helyet! – gáláns gavallérok módján előzékenyen kihúzta előtte a széket, és lesegítette fekete kabátját.
– Oh! nem mondtad, hogy te ennyire úriember is tudsz lenni! Régóta nem voltam hozzád hasonló emberrel! – a nőn meglátszott, hogy semmi esetre sem szereti véka alá rejteni a véleményét, és mindig szereti, ha a beszélgetés fonala nyílt és egyértelmű.
– Parancsol esetleg… valami… italt…? – Nem tudta, hogy hogyan is kezdjen bele.
– Igen! Egy kávé tejjel jól esne! – könnyedén hátra dobta vállközépig érő barna haját, majd kis idő múltán inkább úgy döntött egy befőttes gumival fogja össze. Ettől olyan hercegnősen nézett ki.
Ádám szinte reménytelenül próbálta leszólítani az egyik pincért, aki lusta közönyösséggel éppen a bárpultot támasztotta, és látszólag az volt az egyetlen fontos feladata, hogy minden hódítási trükkjével lenyűgözze a pincérhölgyet a pult mögött.
Ádám kissé el is keseredett amiatt, hogy őt sohasem tudják komolyan venni, pedig már hónapok óta újra megpróbálta gyakorolni a határozott és stramm fellépést. A hölgy megsejthette érzéseit, mert hirtelen egy akkorát füttyentett hüvelyk és mutatóujjával, hogy a legtöbb kíváncsi vendég azonnal élénk érdeklődéssel fordult oda asztalukhoz. Az egyik rendesebbnek tűnő pincér máris ott termett az asztaluknál.
– Parancsol, kisasszony?
– Ezt nevezik Önöknél kiszolgálásnak?! A barátom már mióta szeretne rendelni, és senki még csak a füle botját se mozdította, hogy felvegye a rendelést! Legszívesebben azonnal kérnem a panaszkönyvet! – úgy tett, mint aki szabályosan vérig sértődött a hanyag, trehány kiszolgálás miatt. De valamit máris elért, mert a pincér hátra hőkölt, és máris árgus szemekkel kezdte lesni kívánságait.
A hölgy most Ádám felé fordult megértőn, és angyalin: –
Azt hiszem most már nyugodtan rendelhetsz!
Ádámnak sem kellett több!
– Szeretnék kérni egy kávét tejjel a hölgynek, és egy forró csokoládét magamnak! – inkább a földet nézte, mert annyira zavarban érezte magát a határozott női fellépés láttán.
– Rendben! Máris visszajövök! Kollegáim nevében is elnézésüket kérem a kellemetlenségek miatt! – kis jegyzetfüzetével a pincér máris elviharzott.
A hölgy könnyed fölényességgel mosolygott.
– Látod drága barátom! A határozott fellépés a kulcsa szinte mindennek! Te sem voltál annyira rossz, de legközelebb kicsit hangosabbnak kell lenned különben a kutya se figyel rád! – kinyújtotta finom kezeit, és kedvesen megszorította a másik otromba mancsát.
– Köszönöm! Ezt észbe fogom tartani!
– Szóval! Említetted, hogy már nagyon régóta nem voltál randizni, és nem érezted azt, hogy igazán önmagad lehess! Pontosan mit szeretnél? Mit csináljunk? – nézett rá kutató, kérdő tekintettel. Barnalángú, mély barna szeme most volt a legszebb. A kinti világosságot egyetlen aranyló pontban gyűjtötte retinája össze, és ez visszatükröződött egész lényében.
– Hát… ha nem nagy baj, nagyon szeretnék egy kicsit elbeszélgetni, de tudok pontosan fizetni is, ha csak ez az akadály! – Ádám naiv, kissé gyerekes viselkedése arra engedte következtetni a fiatal nőt, hogy ez az ember valószínűleg még életében nem volt nővel, és nem is volt barátnője. Ettől függetlenül volt benne valami kellemes hóbortosság, és humoros intelligencia, melyet mindig is nagyra értékelt. Ki tudja? Próbáljuk meg!
– Bocsáss meg! Én nem úgy értettem, hogy anyagiak miatt vagyok most itt veled! – megsimogatta a verejtékező kezét. –Tudod egyre nehezebb valóban kiismerni, és megismerni az embereket! Nagyon sokan másnak mutatják magukat, mint amik. El se hinnéd, hogy mennyi szociopata flangál a városban.
– Oh! Az bizony szörny lehet! – vágott elkámpicsorodott fejet őszintén. Ám ez most kissé viccesre sikeredett.
– Te ezt viccesnek találod?!
– Nem isten ments! Dehogy! Miért…? – lepődött meg, mintha valami súlyos hibát követett volna el.
– Ja, vagy úgy! Te ilyen cukorfalat típusú, vicces fiú vagy! Fogadok, hogy te voltál az osztály ügyeletes bohóca! Eltaláltam?
– Ami azt illeti… nem tudom! Én csak nagyon szerettem volna magam mellé igazi barátokat és sajnos ez nem mindig jött össze!
– Tehát bezárkóztál magadba és nem hagytad, hogy mások megismerjenek, nehogy ezzel megsebezzenek? – tapintott a lényegre.
– Meglehet…
Az egyik pincér kihozta a kért kávét tejjel, és a forró csokoládét, és készségesen remélte a borravalót.
– Tessék parancsolni! Egy kávé tejjel, és egy forró csokoládé. Az annyi mint ezerkétszáz!
Ádám már arra készült, hogy elővegye fekete, kissé megkopott pénztárcáját, és átadja az összegyűrődött bankjegyeket a pincérnek, amikor a rátermett hölgy ebben is megelőzte.
– Az Úr úgy döntött, hogy ma az én vendégem lesz! Én fizetem! Írja csak nyugodtan a számlámhoz!
– Ahogy óhajtja kisasszony! – a pincér meghajolt és elment.
– Látod drága Ádám! Az embernek néha muszáj kijelölnie maga körül a határokat, különben a játékszabályok érvényüket vesztik és kitör a totális katasztrófa.
–Igaz…
– Zavarna ha rágyújtanék egy cigire?
– Nem! Tessék csak!
Ádám valójában utálta a cigarettafüst kárósító hatását, mert folyamatosan fulladt tőle, de nem mert ellentmondani a hölgynek, mert ha így tesz könnyen meglehet, hogy vége a könnyed, kellemes bájzsevelynek.
– Rákoscsabán nőttem fel a nagymamám kertesházában! A mama szinte azonnal megtanított főzni, sütni, mert mindig azt vallotta, hogy egy igazi nőnek igenis értenie kell a háztartás vezetése mellett a konyhai fortélyokhoz is. Istenem! Mennyire hiányoznak azok az idők! – a boldogabb gyerekkor idillikus emlékeibe való belekapaszkodást mindenki visszakívánja élete során. A nő őszinte beszéde elgondolkodtatta Ádámot.
– Engem is édesanyám szülei neveltek fel. Nagyapám gyakorta elvitt a Monori erdőbe vadászni, de szarvast szándékosan nem lőttem, mert úgy gondoltam az az erdők királya.
– Ez kedvesen hangzik! Biztosan sok dologra megtanítottak téged a nagyszüleid! Akár csak engem!
– Igen! Számukra a munka becsülete mindig elsőbbséget élvezett, és senkinek sem hagyták, hogy ebben bárki is megingassa őket. Már egész kisfiú koromtól rendszeresen illett segítenem kisebb-nagyobb munkákban, és szerintem ez a mostani furcsa generációra is ráférne, mert sokszor olyan ez a mostani világ, mintha megőrült volna.
– Igen! Én is úgy látom, hogy semmi modor, semmi romantika nincs már az emberekben! Mintha ezek az egyetemes értékek kivesztek volna a modern, digitális kor egyenes következményeiként. Amikor befejeztem a gimnáziumot nagyon szívesen lettem volna szociológus, vagy valami hasonló. Csak hát nem volt pénzem sem a tandíjra, sem az elbérletre, és te is tudod, hogy manapság mennyire nehéz megfelelő albérletet találni. – itt vett egy mély sóhajt, és úgy nézett ki, mintha aki a emlékezik.
– A szüleim megengedték, hogy ne költözzek el! Bár apámnak nagyon nem volt ínyére a dolog, mert ő mintha megkövetelte volna azt, hogy tizennyolc éves koromra már önálló életem legyen, és lakásom.
– Igen! Ezt én is nagyon jól ismerem! A szülői elvárások a gyerek felé, aminek mindenki igyekszik megfelelni, de valójában kicsit inkább a menekülésre, és a függetlenedésre hasonlít ez az egész tortúra. Szóval akkor apáddal sokáig nem jöttetek ki valami jól! Eltaláltam?!
– Igen! Valahogy amikor nyugdíjas lett korkedvezménnyel akkor kezdődtek a problémák, míg édesanyám inkább kompromisszumokra törekvő természet. Aztán váratlanul meghalt, és mi el se tudtunk rendesen búcsúzni tőle. – Ádám hangja megtörtnek, és fájdalmasnak hangzott.
– Jaj, ne haragudj! Én nem ezt akartam! – kért elnézést a hölgy, hogy felhozta ezt az igen-igen érzékeny témát. – És édesanyáddal milyen a kapcsolatod? – belekortyolt a tejeskávéba, mely idő közben majdnem kihűlt.
– Édesanyámmal mindent megtudok beszélni, mert ő volt az egyetlen, aki mindig meghallgatott, és mindig mellettem állt! Segítséget kérni nem – szerettem, mert elégszer hallottam már – főként apámtól -, hogy az ember oldja csak meg saját maga a problémáit. Ez főként az egyetemen, és később is sok gond forrása lett.
– Még meg sem kérdeztem, hogy mi a tulajdonképpeni foglalkozásod?
– Azelőtt történelmet, és irodalmat tanítottam egy Pestszentlőrinci suliban, de sajnos leépítések kezdődtek, úgyhogy alig öt és fél éves mélyvízben történt próba után felmondtak. Később egy Budafoki iskolában kellett a recepción ügyelnem. Ott hajnalban kétszer majdnem sikeresen kiraboltak, de akkor én voltam az, aki beadtam a felmondásomat alig hatvan nap után. Azóta rendületlenül írok, blogolok, és online marketinggel próbálkozom, de nem sok sikerrel.
– Á! Hát ez roppant érdekes! – a hölgy csak most vette észre, hogy Ádámnak enyhén lilul a feje, és többször köhög mint kellene, ezért inkább eloltotta a cigit. – Jaj, bocsánat! Észre se vettem, hogy zavar a füst! Ne haragudj!
– Semmi… gond! – valójában majd megfulladt a tömény füsttől, mégis vitézül tartotta magát.
– Tudod mit, most hogy végre igazán megismerkedtünk, mit szólnál hozzá, ha nagyon jó barátok lennék? – megint kezébe vette a másik verejtékes kezét, és sugárzóan mosolygott.
Már nagyon régóta nem érezte Ádám, hogy valaha is akárcsak egy szikrányi esélye lehet a boldogságra. Vajon a világ változott-e meg gyökerestül, vagy a körülmények, melyek folyamatosan újabb és újabb választások, felelős döntések elé állították az embert? Óvatosan felemelkedett ültéből, és megcsókolta a hölgy kézfejét. Ha belegondolunk ez csúcsteljesítménynek számított egy olyasfajta férfitól, aki a régi, romantikus elveket vallotta, és szinte sohasem járt társaságba.
– Tudod nekem is nagyon hiányzott, hogy olyasvalakivel ismerkedjem meg mit te! – szemérmesen, kissé szégyenlősen elpirult. Ritka adottság volt ez egy független, és határozott nőtől. Ádám végre kicsit talán úgy érezhette magát, mint egy olyan tapasztalt, felnőtt ember, akinek nem kell mindig elvárások szerint élnie az életét, és aki minden esetben önmaga lehet.
– Figyelj csak! Tudom nem szép dolog, hogy megkérdezem, de mikor kell fizetnem? – kérdezte szégyellősen, mert a legtöbb weboldalon bizonyos szolgáltatások igenis komoly pénzösszegekbe kerültek.
– Jaj, azt hittem megegyeztünk drága Ádám! A barátom vagy, és barátok között ingyenes minden!  
 

AZ ÉLET TANÚSÁGA



Az idős, özvegy anyóka – aki már hajnali négy körül kellő rendszereséggel kirakat a frissen sült lekváros, és csokoládés fánkjait kis bódéja üvegburái alá -, kíváncsi, elsővevős izgatottsággal várta vásárlóit. Minden esetben precíz, pedáns, és makulátlanul patyolattisztaságot követelt ne csupán önmagával szemben, de alkalmazottaitól is, akiknek a napi nyolc-tizenkét órás hajtós munkában toppon kellett lenni. Amennyiben bárkiről bebizonyosodott, hogy munkáját nem felelősséggel, és becsülettel végzi, vagy felmerült a füllentés, vagy a hazugság kényszerűsége az özvegy máris elbocsátotta az illetőt, mert mint vallotta: a megbízhatatlan emberrel nem lehet mit kezdeni!
Azóta kezdett ebbe a fánkos üzletbe, amióta elvesztette harmincötévnyi harmonikus együttlét után szeretett urát. Idén ősszel kezdődtek a gondok. Törzsvásárlói természetesen semmit sem sejtettek az egészből. Elvégre egy barátságos, hihetetlenül kedves, mosolygós, idős néniből semelyik ember se nézte volt ki, hogy gondok gyötörnék; feltéve persze, ha pergamenszínű arcán nem szaporodtak volna meg szarkalábak tömege. Eladó és vevők között szinte szentnek, és sérthetetlennek mutatkozott az a kölcsönösségen alapuló egyezség, melyet főként olyan különleges emberek kötnek, akik szavak nélkül is könnyen, folyékonyan megértik a másik gesztusait, reakcióit.
Az idős néni mindig pontos volt, és ezt kimondhatatlanul el is várták tőle. Mégis ősszel történhetett valami, mert előfordult, hogy gombszemeiben mérhetetlenül felgyűltek a viszontagságos, és keserves krokodilkönnyek, és ha alkalmazottai nem figyeltek oda a kis nénike egyszerűen fogta magát, és bezárkózott a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa magát. Aztán folytatta tovább a munkáját, mintha mi sem történt volna.
Az özvegy nénike gyakorta bosszúsan, morcosan érkezett ide, mikor még senki sem láthatta, hogy aztán felvegyen egy maszkot, és szerepet, azért, hogy még véletlenül se derüljön ki semmi magánéleti problémáival kapcsolatban.
Amikor kinyitotta a biztonsági vasrácsot, és felhúzta a vasrostélyt, és végre kinyitott, néhány járókelő, mint kíváncsi szemlélődő máris elkezdett lézengeni, és tétováskodni a kis bódé előtt, gondolván, hátha aznap kapnak kiszolgálását.
– Elnézésüket kell kérnem, de sajnos nem biztos, hogy a mai nap folyamán ki tudok majd nyitni! – elhasznált, meggyötört hang volt ez, és sokak számára úgy érződött, mintha reszketés, vagy félelemféle vegyült volna bele.
– Hát ez már pofátlanság! – vetette oda egy öltönyös, aktatáskás, fontoskodó üzletember. – Az ember tényleg megpróbál ideérni időben, és akkor még ez is a nyakába zúdul! – mérgelődött hangosan, mint aki tökéletesen megszokhatta már, hogy mindig neki van igaza.
– Hé, ember! Hagyja abba de rögtön! Hát nem látja, hogy ez az szegény, idős asszony egymaga csinál mindent! Próbálna csak meg naponta itt állni és kiszolgálni az embereket a nap huszonnégy órájában! – vetette közbe egy túlsminkelt, de jószívűnek tűnő asszony.
Miután nem biztos, hogy az özvegy asszony mit is akar a kíváncsi, egybegyűlt bámészkodók fokozatosan eltűntek a színről. Bár a vasrostélyt felhúzta, most inkább úgy látszott, mégiscsak változtat jól megszokott stratégiáján és inkább kitett egy kisebb, koszos hokedlit a bódé elé; maga mellé vette a számos leveleket, melyeket kaphatott, majd komótosan felvette szódásszifon szemüvegét és figyelmesen olvasni kezdett.
A levelek – többek közt arról szóltak -, hogy még vidéken élő húgának meghalt a férje, és most minden gond és baj a nyakába szakadt, és ha az özvegyasszony gondolja, akkor nyugodtan segíthetne neki, vagy támogathatná lelki értelemben. Később az özvegyasszony háromnegyed nyolc után felhívta vidéken élő húgát és gyakorlatilag jól lehordta, mert világ életében rabszolga volt folyamatosan zsarnokoskodó férje mellett.
– Jaj, drága testvérem! Hát mi lesz velem?! – siránkozott egy keveset a másik asszony, mert jól tudta, hogy nővére hajlamos megjátszani az irgalmas szamaritánust bárkivel szemben, aki bajba került, vagy segítségre szorult.
– Ilona! Ne kezd el! Mert ha már így esett akkor viselned kell a következményeket! Miért nem hallgattál a jó szóra? Mi a fenének kellett neked amellett a zsarnok férjed mellett csak tűrnöd, meg nyelned?! Ne haragudj, de évek óta megmondtam, hogy mit kellett volna csinálnod! Ha akkor nem hallgattál rám őszintén sajnállak! – dühösen, mégis rendkívül szomorúan, világból kiábrándult kedvvel csapta le a kagylót.
Később egy harminc év körüli, megtermett, mégis barátságos, kissé félszeg fiatalember lépett oda a bódéhoz, és mintha vevő lenne fánkot kért.
– Kezit csókolom mama! Kérhetnék egy fánkot? – kérdezte.
– Szervusz édes fiam! Hát mi szél hozott erre? – jóleső, otthonos érzések kerítették hatalmukba, melyek aztán megint csak sírásra sarkallták.
– Csupán csak egy fánkot szeretnék kérni! Hogy tetszik lenni mama? – kérdése kedves, megértő közvetlenségről árulkodott. Egyáltalán nem tűnt olyasvalakinek, aki csupán csak egyetlen újságért tér be, aztán már megy is, mert rettentő sürgős munkája szólítja, ezért senkire és semmire sincs ideje.
– Meg vagyok, édes fiam! – azzal az egyik üvegbura alól frissen sült, porcukrozott fánkot emelt ki egy acélszínű süteményfogóval, és szalvétás zacskóba csomagolta. – Tessék édes fiam! De vigyázz, mert még nagyon meleg! Jó étvágyat!
– Nagyon köszönöm mama! Mennyivel tartozom? – vette elő kabátjából pénztárcáját.
– Ugyan! Vendégektől ez nem várható el! – bár az idős özvegyasszony sohasem volt pénz szűkében, főként manapság sok mindenre rákényszerült.
– Hát… akkor itt van hatszáz forint! Kérem vigyázzon magára! Örülök, hogy láttam! – szívélyesen magához ölelte az idős nénit, mintha saját nagymamája lenne, majd aktatáskájával a kezében máris sietősen elrohant.
Nyolc óra rég elmúlt. Ekkor a legtöbb munkába igyekvő ember mintha szándékosan elment volna másik újságost keresni. Az idős asszony kissé tanácstalan kedvvel kocogtatta meg a kiszolgálópult felületét. Néhány perccel később újból elővette vidéken élő húgától a leveleket, és precízen olvasgatni kezdett. Gondolhatta: „Ha nincsenek vevők akkor ő is egészen nyugodtan megengedhet magának egy kis pihenést.
A délelőtti órák viszonylag unalmasak, egyhangúak voltak. Csupán egy-két idetévedt lézengő zavarta meg az egykedvű, tompa nyugalom csendjét, melyet a frissen sült fánkok csábító, ínycsiklandó illata tett békéssé, és kiegyensúlyozottá.
Rendszerint, amikor elkészült egy-egy kisütött adaggal az idős asszony már fel se vette, hogy jóformán egész konyhai köténye, és „munkaruhája” átitatódott olajok, és sült illatok negédes illatával. Ez csupán csak a járókelők érzékelték, akik nap, nap után haladtak el kis, komfortosan felszerelt bódéja előtt.
– Kéz csókolom kedves Marika néni! Hogy tetszik lenni? – lépett oda valamivel tizenkettő előtt egy hét hónapos terhes kismama.
– Jaj, kedveském! Bocsáss meg! Elsőre meg sem ismertelek! Hogy van a pici baba? – derült máris jobb kedvre, és látszott, hogy szarkalábai is megújulnak.
– Remekül! Mintha én is teljesen új ember lennék! A férjem el nem felejtené megemlíteni, hogy mennyire sugárzóan gyönyörű vagyok, és bevallom mindig is hiányzott az életemből ez a fajta romantikus figyelmesség! Azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal! Mintha a legtöbb ember lelkében meghibásodott volna egy titkos alkatrész, amit nem lehet már kicserélni! – sugárzó, ragyogó mosolyú arcán érződött, hogy kissé el van fáradva, és enyhén megpihent a pultra téve kezét.
– Jaj, de buta is vagyok! Üljön csak le pár percet kedveském! Kicsit szusszanjon! Meglátja utána már könnyebben fog menni minden! – gyorsan karon fogta, és segítőkészen leültette egy kényelmesebb székbe. – Mindjárt adok egy kis finomságot! – azzal hátra rohant serénykedve, és akkora cukros fánkot hozott, aminek a láttán az ember tíz ujját is bátran megnyalhatta volna.
– Jaj drága Marika néni! Nagyon el tetszik engem kényeztetni! Emlékszik még, amikor ovodáskoromban én voltam a legharciasabb, copfos kislány? Istenem! Hogy elrohant az idő! A párommal úgy gondoltuk, hogy a pici neme legyen meglepetés! Szerintem sokkal jobb lesz így! – hatalmasat harapott a finom, ízletes fánkba, mert nagyon éhes volt. Pár porcukorcsillag még így is maradt ajka szegletében, de nem bánta.
– Remélem ízlik aranyoskám! Mindent saját kezemmel készítettem! – felelte büszkén és úgy tűnt most sokkal életvidámabb, mint pár órával ezelőtt.
– Fantasztikusan megcsinálta ezt a kis újságosbódét Marika néni! Sokszor gratulálok! – vetett elismerő pillantásokat a helyre.
– Hát igen! Ha az ember már egyszer rászánta magát akkor csinálja is végig! Nem igaz?!
– Teljes mértékben igazat tetszik szólni! Béla bácsi hogy van? Kigyógyult már a betegségéből?
– Jaj kedveském! Nem tudom, hogy elmondhatom-e, de három éve már, hogy szegény uram nincs mellettem! – gyorsan törölgetni kezdte könnyező szemeit, és inkább kifújta az orrát csakhogy mentőövként tiszta papírzsebkendőjébe kapaszkodhasson.
– Jaj, bocsásson meg drága Marikanéni! Nem akartam megbántani! Mi történt Béla bácsival?
– Hát kedveském az úgy volt, hogy beszállították a kórházba valami rutinvizsgálatra aztán megfeledkeztek róla, és később kiderült, hogy a lábán hordta ki az infarktust! Áldott jó ember volt! Amihez csak hozzáfogott azt példásan, becsülettel elvégezte.
– Őszinte részvétem drága Marika néni! Ha bármiben segíthetünk kérem ne habozzon, jó?! – nézett rá részvéttel.
– Semmi gond kedveském! Jó volt kicsit elbeszélgetni! Jó egészséget az egész családnak és a picinek is! – próbált mosolyogni kissé fájdalmasan, meggyötörten. A fiatalos kismama elment a bódétól.
Az idős asszony legtöbb alkalmazottját kora délután engedte el, mert teljesítették azt, amit elterveztek. Semelyik alkalmazottnak nem tűnt fel semmi.  
Néhány órával később az idős özvegy asszony váratlanul fájlalni kezdte az egyik karját. Próbálta mozgatni, edzeni, de rájött, hogy ezzel többet árthat, mint használ. Légszomj kerítette hatalmába, majd heves mellkasi fájdalom kezdte környékezni. Még csak észbe sem kapott, rögtön összeesett.
A legtöbb járókelő nem vehette észre, hogy az idős asszonnyal valami probléma lehet, mert a bódé hátsó részén történt a váratlan tragédia. A késő esti órák környékén munkába jövő takarítószemélyzetnek lett gyanús, hogy a legtöbb üzlet ekkor már rég bezárt, csupán csak a kedves, idős nénike bódéja áll még teljesen nyitva. Az egyik takarító vette észre a földön fekvő, élettelen idős asszonyt. Hátára fordította, és megpróbálta nyomkodni a mellkasát, és elsősegélyben részesíteni, ám mire a mentők harminc perc múltán megérkeztek már semmit sem tudtak érte tenni.  

FELROBBANTOTT HOMÁLY

Titkon kicsit megint új lelkiismeretfurdalás;
már megint egy kacifántos évvel éltem túl önmagam.
Csaló s árulóvá nemesedtem kicsit, sőt
– ha önmagamba nézek hajótörött Robinson is,
mert titokban játszanom sakkoznom kellett a boldogsággal
hogy könnyimet senki meg ne lássa.

Groteszk koromból idill ifjúságom nincs már sehol.
Elpocsékoltam szebb reményeim, amit a jövő tartogathatott.
– Ami egyeseknek tragikomédia a magamfajtáknak érdem is lehet.
Nem szégyellem, hogy éltem így esett, hogy Damoklész-sors megvetett.
Hajdani aggastyán-koldus ki voltam még sajnálható pillantást,
vagy szánalmat sem nyer – nem eleget.

A büszke, rátarti perc-emberkék önmaguk hasznára forgatnak ki
minden szerencse s malomkereket.
Orv-tőr döfőn még rám világít a köd-szórta, kísértő Holdas éjszaka.
A latrok is már mind nyugvóra tértek.
Gyermekkorom hajdan volt kikötő-oázisait rendre felbontja
s száműzetésbe kényszeríti a számító megalkuvás;
a tudat, hogy már aligha érhetek bármennyit is,
hiszen a megváltó szerelem, halhatatlan kedvesem rendre késik.

Gyanúsított időben nem szívesen próbálkozik önmagát-mentéssel az
aki megjárta többször is földi poklok tárna-mély börtöneit.
Önmagát alázva magamba fordulok miközben baráttá fogadott
árnyékomat a kuporgó sötétséget.
S bár fojtogató hűvösség elszánt apokaliptikusság árad
huzatos zugaiból szelídített vadjai e létnek egyszerre morognak s remélnek…

ÉRZÉSEK TÁNCA



Délelőtt.
Klári éppen bohóckodni készül valami újabb félig irodalmi, talán félig kreatívkodó, digitális nomádokra jellemző posztot készül kitenni közösségi oldalára, mert titkon azt reméli, hogy ezzel nem csupán rengeteg követőre tehet szert, akik – reméli -, érdemi, építő jellegű hozzászólásokkal árasszák majd el, de ha még szerencséje is van, lehet, hogy ez lesz az első-utolsó korszakos jelentőségű áttörés, amióta csak számítógépek uralkodnak a digitális XXI. században.
Eszter – ezzel szemben -, szinte mániákus önhittség-fóbiában szenved. Mindenről precíz, pontos kritikát fogalmaz meg, és nem hajlandó még csak mérlegelni sem annak a kockázatát, hogy egyáltalán tévedhet bárki is egy-egy véleménynyilvánításban. Szinte valósággal szúrós, vaksi, szemüveges vakondokszemeivel valósággal belebámul notebookja képernyőjébe, mintha egy olyan varázslónő volna, aki pontosan megtudja mondani mikor mi fog történni a nagyvilágban.
Eleinte úgy tűnik, hogy a legnagyobb egyetértés uralkodik a hölgyek koszorúja között, amikor váratlanul, mintha isteni szikra lenne betoppan egy mézes-mázos hangú, latinos férfi-ideál. Mint később kiderült minden bizonnyal ő Kata új üdvöskéje.
Szándékosan úgy slasszézik egyik fotelről a másikra, akár egy sziszegő kígyó, aki előbb becsalogat, é csupán csak a megfelelő pillanatban fogyasztja el zsákmányát. Katának valósággal eszeveszett ütemben, hevesen dorombolni kezd a szíve. Teljesen természetesnek mondható, érzelmi válaszreakció ez, - már amennyiben valaki úgy isten igazán szerelmes lesz.
Kata felugrik, majd akárcsak egy csimpaszkodni vágyó, fürge majomlány máris valósággal a veszettül jóképű, kopasz félisten nyakába veti magát, és semmitől sem zavartatva magát szenvedélyesen csókolózni kezdenek. Arra már fittyet se hánynak, hogy mindeközben a többi egyetemista egész végig őket bámulja, és naná, hogy fantáziálnak is közben.
Eltelik jó fél óra is mire abbahagyják. Klári befejezte az irodalmi posztolást, majd könnyed, csevegős hangnemben odafordul Eszterhez, és kérdőre vonja:
–Szerinted egy félig-meddig határozott, és független gondolkodású, modern nő megengedheti magának, hogy randizzon egy hóbortos sráccal, aki – igaz ugyan -, hogy még nem merte elhívni, de legalább próbálkozott? – hangja sokkal inkább izgatott, és kíváncsi, semmint leereszkedő.
– Jaj, ne nyaggass már! Te ugye nem az Ádámra gondolsz?! – fakad ki, és szinte érződik, hogy pápaszemüveges tekintetén bosszúság suhan át.
– Ne csináld ezt! Mégis mi baj történhet?! Te is hallottad retorika szemináriumon, vagy nem? A beszéde egyenesen nekem szólt! Volt valami a hangjában, amitől… mintha… megváltozott volna… Érted? Még sohasem láttam ilyennek!
– Hát ha már kérdezed szerintem a te Ádámkád egy nagy seggfej! Hogy lehet olyan esztelen baromságokat összefirkálgatni, aminek se füle, se farka? Méghogy a „levegő vulkán-izzású, meg éjfél-ragyogású hajába belekapott a büszke szellő?” Szerintem komplett idióta, ha engem kérdezel! – felállt, és mintha valami sürgős dolga lenne inkább bement az oktatási intézmény saját, külön bejáratú könyvtárába, ami az alagsorban volt, közvetlenül a menza mellett, ahol az ember egyaránt ínycsiklandó, és kissé irritáló illatfelhőkbe ütközhetett, ha nem vigyázott. Azért is volt a lenti Markó utca felőli könyvtár komfortosabb, és sokkalta csendesebb is, mint a felső emeleten, mert a felső emeleti könyvtárban valósággal tíz óra után már hemzsegtek, és akkora hangzavar keletkezett, hogy képtelenségnek tűnt minden további tanulási kísérlet, vagy elvetélt koncentráció.
Klári követte Esztert. Szintén lement a könyvtárba.
– Hát ez nem igaz! Csajszi! Megszabadulok én tőled valaha is?! Olyan vagy, mintha a húgom lennél! Rosszabb vagy, mint egy pattanás az ember seggén! Könyörgöm!
– Látod egyre jobban ragaszkodunk egymáshoz! – pakolta le könyveit, jegyzetfüzeteit, és holmiját barátnője melletti szabad padra.
A könyvtáros matróna bezzeg alapos őrmesteri-szigorral máris vizslatni kezdte a két fiatal lányt, hogy vajon min diskurálhatnak ezek ketten? Mintha az ember egy örökké figyelő börtönben lett volna elzárva a világ elől. Ez azonban a két összeszokott barátnőt egy cseppet sem zavarta.
– Na akkor ki vele?! Mi a bajod Ádámmal? De tudod, csak őszintén!
– Hát.. hogy is mondjam csak… olyan kisfiúsan elveszett…  nagyon sokszor úgy viselkedik, mintha egy teljesen más bolygón járna, már ha érted, hogy mire gondolok! Szerintem nem százas a srác, és ki is lehet mind a négy kereke!
– Szerintem te most azért mondasz ilyeneket, mert rohadtul féltékeny vagy arra, hogy valaki tud udvarolni, ami viszont a mostani világból totálisan kihalófélben van! Tudod az a baj, hogy mostanság a legtöbben futó egy éjszakára gerincre vágják, akit akarnak, és utána egyszerűen csak megszabadulnak tőle. Ez szerintem rohadtul nem fair! Ádám annyira romantikus! Mindig rendkívül figyelmes és udvarias! – kezdett ömlengő áradozásokba.
– Ha továbbra is a barátnőm akarsz lenni, akkor ezt most fejezd be! Ádám azt se tudja, hogy kell egy nőt igazán megcsókolni úgy, hogy valósággal beleborzongjon! Kész katasztrófa az a hapsi!
– Szerintem tök jól csinálja! Például a múltkor is ettünk a abban a hangulatos, Rákóczi úti kis kínai büfében, és annyira aranyos volt, amikor kihúzta előttem a széket, és szinte gyerekes sóvárgással figyelte milyen jóízűen ettem a rizibizit. A végén én akartam, és követeltem, hogy csókoljon meg! De ennek is megadta a módját. Előbb párszor végigsimított a leengedett hajamon, hogy érezzem a borzongást, majd előbb a nyakamat puszilta meg, csak amikor az ajkaimhoz ért hirtelen elfogta szegénykémet a félelem, mert kicsit nehezen veszi a levegőt az orrán keresztül, mikor a szánk összetapad! – hangja valósággal repdesett a sugárzó boldogságtól.
– Komolyan mondom te nem vagy komplett kisanyám! Neked elment az a maradék eszed is!
– Lehet, de nem érezted még azt, amit én! Én úgy odaadtam volna neki magamat! Mint a csöpögős romantikus fekete-fehér filmeken szokták a főszereplők, amikor a jóképű, délceg pasi karjaiba veszi az imádott nőt, majd következik a vége főcím. Istenem! – sóhajtott. – Talán nem is kellene több a tökéletes élethez! Szerinted?!
– Egy nagy szart! Mondok én neked valamit kisanyám! Az az egész rohadt élet nem több, mint egy rohadt nagy átverés! Érted?! Már az egyetemen elhitetik velünk, hogy különlegesek vagyunk, és bármit elérhetünk, igen ám, csak aztán jönnek a zárthelyik, meg a sok nyilvános megszégyenítésnek is beillő félévi dolgozatok, és az ember könnyen rádöbben, hogy ezen a kurva világon semmi sincs ingyen! Hát ez a masszív, rohadt helyzet! Mondjak valamit? Olvastam Maupassant regényeit és novelláit, és az a pióca sárkány nem hitt nekem, és megbuktatott, csak mert nem voltam neki eléggé nyalizós, meg nyomulós! Tudod minek nevezem én ezt? Egy rohadt nagy szemétségnek! Akkor inkább kapjak diplomát, de én soha se lennék ennyire gusztustalan szemétláda tanár! – könyvei fölé görnyedt, és megpróbálta úgy fordítani fejét, hogy a másik ne lássa szomorúságát.
– Hé, nyugi! Mi a fene bajod van?! Megnyugtatlak én is így érzek! Nagyon szeretnék szerencsét próbálni külföldön, mert azt hallottam, hogy ott sokkalta több kreatív lehetőség mutatkozna a bölcsészeknek is! Gondolj csak bele! Három-négy hónapos próbaidő után egy független kis könyvkiadóban akár még a saját versedet is könnyedén kiadhatnák csak előfizetőket kellene felhajtanod! Míg itt, ha belegondolsz, mit vágnak a fejedhez? Tehetséges és nagy jövőt jósolnak, de ha nem tudsz kapásból letenni az asztalra közel fél milliót akkor már vesztes vagy, mert egy valamirevaló szerkesztő sem foglalkozik veled!
– Látom azért te se vesztegetted a drága időt, és elmélyültél a témában!
– Na, de visszatérve az eredeti témára! Mit gondolsz? Mit kéne tenném?! – nézett rásóvárogva, túlzott kíváncsisággal.
– Jaj! Tudod kész lökött csajszi vagy, ha arra vársz, hogy majd mindig mások mondják meg neked mit csinálj, vagy hogy mit kezdj az életeddel! – letette tollát, behajtotta kinyitott könyvét. – Nézd! Nem vagyok se bölcs, se mindentudó! Ha szereted Ádámot, akkor haladjatok lassan, fokozatosan! Biztos neki is vannak trükkjei! Mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz! A jelszó: fokozatosság! Ha engem kérdezel! – most pedig szerintem jó volna ha te is tornáztatnád a változatosság kedvéért az agyadat, mert holnap megint zárthelyit írunk nyelvtörténetből, és te is tudod, hogy a Kalász egy hóhér!
– Igazad lehet! De képtelen vagyok kiverni a fejemből Ádámot! Szerintem ő lehet az igazi!
– Jaj, ne kezd már megint! Tudod mi a véleményem az igaziról? Szerintem az az „igazi” kifejezést valaki kitalálta, majd elterjedt ezen az átkozott földön akárcsak a legtöbb fertőző betegség! Tudod te mit jelent egy egész életet csakis egy valaki mellett leélni! Szerintem az kurvára sok idő! Gondold csak meg! És akkor csak egy pasiról beszéltünk, és nem próbáltál ki másokat!
– De amikor te is tudod, hogy mit érzek!
– Igen most ezt érzed! De gondolj bele, hogy öt-tíz év múlva mi történne? Ádámka – ha szerencséd van esetleg megkapja a diplomáját, de kétlem, hogy eltudna helyezkedni a tanári szakmában, mert olyan gólam-feje van! Kettő! Te egy automata háztartást vezető feleség lennél, aki mondjuk szül két gyereket, és aztán fel is út, meg le is út! Úgy élnétek mint azok a házaspárok, akik nem hajlandóak önmaguknak se beismerni, hogy problémájuk van saját berendezkedett életükkel, ezért folyamatosak az acsarkodások, állandósulnak az érthetetlen konfliktusok, és ráadásul még nyakukba szakad a gyerekek mindennapi gondjai is! Azért mondom, mert az őseim is állandóan csinálták a balhét, és fesztivált, míg otthon laktam, és rohadtul elegem lett egy idő után az egészből!
– Ezt megértem, és együtt érzek veled! De azért én úgy gondoltam… mégiscsak adok egy esélyt magunknak! Mit szólsz?
– Semmi közöm hozzá, hogy hogyan tedd tönkre a magánéletedet! A te dolgod! Azért biztos, ami biztos, ha eljön a nagy pillanat óvszer és fogamzásgátló mindenképp legye kéznél! – válaszolta Eszter kimérten, majd visszatért, hogy az aznapi unalmas tananyagot magolja.
Klári valósággal elpirult, amikor meghallotta a két „tiltott szót”. Elvégre még egyetlen valamire való barátnője sem akadt, aki ennyire nyíltan megmerte mondani neki, hogy a védekezés, és a biztonságos szex igenis rendkívül fontos! Persze ő sem volt az a tipikus tanulatlan, naiv kislány. Pontosan tudhatta – már ideje korán -, hogy mit művelnek a szülei a hálószobában, mikor azokat a furcsa, különös hangokat adják.
Klári visszatért bokros teendőihez, és Eszterrel együtt készültek a másnapi zárthelyi dolgozatra.
A másnapi dolgozat mindenki számára kész istencsapásának bizonyult, hiszen élő ember aligha akadt, aki csupán csak azért kedvelte volna az átkozott nyelvtörténet órákat, hogy Kárász tanár úrnál mindenképp bevágódjon.
A teszt megírása még a legnagyobb koponyáknak is jócskán beletelt tartalmas ötven percben, és míg egyesek egyenesen a pad fölé görnyedtek, izzadtak, és rágták tolluk szárát, addig mások – mint Eszter és Klári -, még így is megpróbáltak magabiztosak, és határozottak lenni, hadd lássa a rettegett tanár úr kikkel is van dolga. Bár a vizsga kimenetele még így is számos kérdést, és kérdőjelet magába foglalt.
Az alig ötvenöt perces órának hamar vége lett. Mindenki velejéig kifulladva hagyta ott a termet, csupán csak Klári, és Ádám marad a teremben.
– Na mesélj Ádám? Hogy ment? Nehezebb volt, vagy könnyebb? – érdeklődött mosollyal arcán a lány. Talán most se vette észre, hogy pirul, mint a vadalma.
– Hát… ami azt illeti szerintem újfent aláírtam a halálos ítéletemet! – közölte egyértelműen, a maga módján kisfiúsan leverten, és elkeseredve a magas, termetes, kisfiús fiatalember.
– Mindenesetre én nagyon büszke vagyok rád! – előbb óvatosan, majd jelentőségteljesen megszorította a kezét, biztosítva ezzel az együttérzést, és bizalmat. Most különösebben az sem zavarta, ha Ádám kézfején apró, fekete szőrpamacsok éktelenkedtek. Legalább azok kellemes tapintásukat voltak.
– Ö… hát… nagyon köszönöm! – szabadkozott a másik, mert sohasem tudott hozzászokni, ha valaki őszintén dicséri. – Nagyon divatos és csinos vagy ma! Írtam neked újból egy verset!
– Hogy te milyen aranyos vagy! Nagyon köszönöm! – előbb könnyed, fellengzős arcra puszi következett, majd egy váratlan pillanatban átölelte és lecsapott a félszeg srác telt, húsos ajkaira. Azt szerette volna, hogy Ádám pontosan érezze azokat a romantikus érzelmeket, amiket ő is érez.
Húsz perc múltán váltak szét. Mint mindig most is Klári volt a tapasztaltabb, míg Ádám kissé ziháltabban, szaporábban kezdte szedni a levegőt, mert az orrán kellett volna levegőt venni, de valamiért ezt azonnal elfelejtette.
– Ahhoz képest, hogy mintha azt mondtad volna, hogy most csináltad először meglepően jól csókolsz! – nyugtázta kellemes bizsergéssel.
– Te is fantasztikus voltál!
– Figyelj csak! Nem tudom miért, de nagyon bejössz nekem, és szeretném megpróbálni veled a kapcsolatot! Persze semmi kényszer, ha nem akarod, de azért én nagyon örülnék neki! – így kell ezt csinálni. Semmi szükség sincs rá, hogy hazugságokkal, felesleges ígérgetésekkel kábítsák, hitegessék egymást, aztán következzék a szakítás dilemmája.
– Oh! Ez remekül hangzik, és én lennék a legboldogabb ember a földön!
– Jaj, ne csináld már! Csak nem azt akarod mondani, hogy most jön a de, nem lehetünk együtt?!
– Szó sincs róla! Tudod ez az egész nekem is nagyon új, mert… - kicsit közelebb hajolt Klárihoz, és a füléhez hajolva suttogta:
– Tudod én még sohasem voltam úgy együtt nővel… ha érted mire gondolok?
Kálrin hatalmas megkönnyebbülés, és jóleső eufória lett úrrá, amit máris egybekötött kacagó nevetésével.
– Ne haragudj nem rajtad nevetek, de ez annyira izgalmas! Én sem mondhatnám, hogy sok kapcsolatom volt az évek során, de azért igyekeztem némi rutint elsajátítani! Azt mondom, hogy a legfontosabb a biztonságos hozzáállás, a többi meg majd kialakul.
– Igen, igen! Az remek lenne, de… rendkívül szégyenlős vagyok. Különben sem vagyok egy főnyeremény! – mérte végig hurkás testét.
– Látod! A magabiztosságodon, és önbizalmadon még csiszolni fogunk, de az őszinteségeddel nincs baj! Sose változz meg! Beléd vagyok zúgva! – azzal megint kedvesen a nyakába csimpaszkodott, és érzelmesen megcsókolta.
Később együtt mentek haza villamossal, és miközben fogták, szorongatták egymás kezét, és becéző tekintetük valósággal leleplezte kibontakozófélben lévő szerelmüket a világ többi része már nem is tűnt olyannyira lényegesnek, mint előtte. Nem lehet tudni, hogy vajon az éjszaka lefeküdtek-e egymással, mindenesetre amikor a nap első sugarai megcirogatták mindkettejük arcát Klári Ádám mellett feküdt, és kiegyensúlyozottabb volt mint valaha.  
 

 ÁTVÁLTOZÁS


Tilda nem érezte sürgetőnek a házasságot. Talán önmaga is úgy gondolt rá, akár egy rutin orvosi vizsgálatra, vagy egy olyan viszonylag szűk körű, társadalmi kötelességre, melyek – főként nagyszülei, majd később szülei is -, haladéktalanul erőltettek, és szorgalmaztak.
Általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Mint később állította számára az elfogadható korkülönbséggel egyenes arányosságban nőtt az adott illető férfi mentális, és érett intelligenciája. Valójában az utóbbi tíz évben kezdett rászokni – bár ezt magának sem volt hajlandó beismerni -, hogy minden férfiban alig látott apját próbálta meg megkeresni.
Apja amolyan kamionsofőr, és teherautóvezető volt, aki ha egyszer útra kelt, mert szólította a pénzkereset felelőssége, akkor örültek, ha egy hónapban legfeljebb, ha egyszer hazalátogatott. Tildának különösen az ment az agyára, és eleget idegeskedett miatta, amikor anyával éppen boltba, vagy a helyi kistermelői piacra mentek bevásárolni a legtöbb szomszéd, vagy ismerős ember kedvére csámcsoghatott a Krum családról szaftos kis pletykákat.
– Szervusz Tildácska! – köszönt neki egy idősebb nénike, aki nagyot hallott, így azt szerette, ha valósággal ordítanak vele. Így teljesen természetes, hogy a kis közösségben előbb-utóbb minden titok hamar kitudódott. – Apáddal mi a helyzet? Rég nem láttuk!
– Kezit csókolom Klára neni! Hogy tetszik lenni? Apu dolgozik!
– Á! Érthető! Főként a mai világban, amikor az ember kétszer is meggondolja, hogy mit is vásároljon! – a legtöbb esetben most is arról volt szó, hogy a kíváncsiskodni vágyó öregasszonynak pletykákra volt szüksége, mert a kíváncsiság mentette meg a totális unalomtól.
– Ne tessék haragudni, de mennem kell, mert segítenem kell anyunak! – azzal egyszerűen kénytelen volt otthagyni az öregasszonyt, mert ha egyszer az mondókájába kezdett akkor napestig nem hagyta abba. – Viszont látásra!
– Szervusz kincsem! Mondd meg az apádnak, hogy üdvözlöm! – kiáltott még utána rikácsoló, rekedtes hangján.
Tilda szobor szerűen szép volt, különös teremtés, és elmúlt huszonöt, mégis sokszor szándékosan úgy kezdett el viselkedni akár egy habókos, kissé szeleburdi fruska. Már rég elhatározta, hogy ő bizony műsorvezető lesz, vagy valami efféle, hiszen a média világa mégiscsak jobban fizet minden más állásnál, és szerencsés vékony alkatával bárhol megállhatta a helyét, hiszen már a helyi rádióban is próbára tehette fejlődni képes képességeit, és kreativitását.
Tilda nem csupán kedves, közvetlen volt kezdetben a legtöbb emberrel, de mintha áradt volna belőle valami földöntúli jóság, és nőies kellem, ami szinte a legtöbb emberre rendkívül jó hatással volt. Nem volt benne semmi mesterkélt erőltetettség, vagy felszínesség, mely főként a mostani kor sajátja, és ezt az emberek többsége, akárcsak munkaadói nagyra értékelték.
Később kis híján majd megszakadt a szíve, hogy bármennyire is eljárt egy magán beszédtanárhoz, és beiratkozott drámatanfolyamra, vagy balettozni is eljárt, csakhogy minél kecsessebben, nőiesebben legyen képes mozogni a színpadon, - ha odakerül a sor -, a felvételi bizottságban ücsörgő vénséges, csúf docensek, és igazgató egyértelműen nem javasolták, mert mint mondták: a színészet egész embert kíván, és Tildában – bár kétségtelen, hogy roppant tehetséges, és ígéretes jövő állhat előtte sajnos még nincs meg az a fajta különleges, kreatív szikra, mely ehhez a pályához szükséges.
Csupán később tudta meg az egyik ismerősétől, hogy az ún. „kreatív szikra kifejezés” gyakorlatilag egyet jelentett a flegma, arrogáns, bunkó stílussal, melyet sajnos a legtöbb jól kereső művész óhatatlanul is a magává lesz az évek során, hogy talán ezzel védje egyébként is sérülékeny egoját, és személyiségét.
– Jaj anyu! Miért nem sikerül nekem semmi sem ezen a világon?! – tette fel magának, és anyjának a kérdést krokodil-könnyzáporok közepette volt gyerekszobája sötét magányában, mikor senki sem láthatta. – Olyan ostobának, és szerencsétlennek érezem magam!
– Ugyan már kincsem! Te is tudod, hogy fantasztikusan tehetséges vagy, amit még nem ismertek el! De ami késik nem múlik! Az életben mindenki kap pofonokat! Neked az a dolgod, hogy megtanulj talpra állni, és szembenézni határozott talpraesettséggel a problémákkal! Nemsokára lesz egy meghallgatás a tévénél! A kedvemért szeretném, ha elmennél, hátha jól sülne el! – anyja mindig sikeresen elérte, hogy egy-egy aprócska manipuláció fejében lánya újra képes legyen hinni saját képességeiben, és abban, hogy a Krum családban ő igenis többre hívatott.
A helyi tévé székház éppen a főutca egyik sarkán álldogált viszonylag egymagában. A szigorú, kavicsos betonudvar semmi kétséget sem zárt ki, hogy Tilda jó helyen jár. Szándékosan konzervatív, irodai ruhadarabokat választott magának. Fekete térdig érő szoknyát, hófehér blúzt, haját kicsit szigorúbb kontyban feltűzve viselte, melytől egyszerre határozottabbnak, és magabiztosabbnak is hatott a megjelenése. S bár nagyon zavarta, hogy elülső metszőfogai mintha kilógnának a szájából, megpróbálta enyhén telt ajkaival beszívni fogait, hogy természetes benyomást kelthessen. Elvégre a legfontosabb a legelső benyomás! Hogy utálta ezt a szót, hogy „benyomás” mégis tudta, hogy egy újabb felkínált lehetőséget dobott neki most az élet, és ő volna a világ legidiótább lánya, ha nem ragadná magához a kezdeményezést.
Kellemesen simogatta alabástrom bőrét a dédelgető napsugár, amikor belépett az ajtón, és máris a recepción találta magán, ahonnét egyenesen átirányították egy iroda helységbe, ahol nyolcan ültek, főként férfiak, egyetlen fontoskodó nő társaságában, aki viszont szúrós, gyanús szemekkel folyamatosan őt kezdte vizslatni, amit betette ide a lábát.
– Üdvözöljük kedves Tilda! Azt gondolom, hogy a szokásos sablonos bevezetőt most egészen nyugodtan átugorhatjuk, ha nincsen kifogása! – közölte vele egy megnyerő modorú, kissé mézes-mázos, fiatal igazgató, akiről később kiderült, hogy ő a tévé kreatív főnökségének egyik tagja, tehát ildomos vele jóban lenni. – Miért jelentkezett hozzánk, ha szabad kérdeznem?
A legtöbb résztvevő, aki a nagyalakú asztal mögött foglalt helyett, és látszólag rendkívül komoly, és elszánt arcot vágott, most szemlátomást megpróbált egy fokkal kíváncsibbnak, érdeklődőbbnek mutatkozni, - elvégre cseppet sem az volt az eredeti cél, hogy a fiatal munkavállalót, már a legelső interjún megrémisszék, vagy belé hozzák a feszültségteremtő idegeskedést.
–Úgy gondoltam, hogy jó ugródeszka lehet, és fejleszthetem kognitív, és kreatív képességeimet! – tudta magáról, hogy betanult, sablonos, unalomig elismételt közhelyeket, és kifejezéseket puffogtat, de ha csak elszólja magát arról, hogy igazából színésznő szeretne lenni, meglehet ennek az álláslehetőségnek is lőttek, és nem venné a lelkére, ha megint végig kellene hallgatnia egynehány szomszéd kissé becsmérlő megjegyzését a munka világáról, és a reális kereseti lehetőségektől.
– Olvastuk az önéletrajzát! Megjárja! Mégis úgy érezzük, hogy magácska nem az, akinek mutatja magát! – szólalt meg egy minden lében kanál, középkorú, öltönyös fazon, akinek mindenkiről megvolt a maga jól fésült, mélyen szántó véleménye.
– Ugyan már Gyurikám! Adjunk ennek a szimpatikus, ifjú hölgynek a lehetőséget, hiszen te is láthatod, hogy ég a vágytól, hogy a csapatunk tagja lehessen! – a marcona nő most végre megszólalt. Mintha kígyó sziszegett volna az ember füleibe.
Tildát tehát  - ki tudja mi okból? -, felvették, és nemsokára boldogságtól repesve újságolta kíváncsi szüleinek, hogy mennyire jól sikeredett beilleszkednie a tévé, és média világába, és természetesen kisebb-nagyobb munkákat, megbízásokat is kapott. Ilyen volt többek között, mikor megnyitotta kapuit az új barkácsáruház, és az újdonsült újoncnak ez éppen kapóra jött, hogy egy kicsit élőben is tanulmányozhassa a tudósítók világát. Arról nem is beszélve, hogy a kamerarutin magabiztosságot, határozottságot, szakmai felkészültséget tett lehetővé, melyet ugyancsak díjaztak a filmes szakmában tevékenykedők.
Az idő gyorsan elrepült, és Tilda azt vette észre, hogy a kezdeti félénkségét teljesen, és sikeresen levetkőzte, és komolyabb, referenciális munkái mellett eldöntötte, hogy megint megkísérti sorsát és megint jelentkezik a Színművészetire. Talán a mostani alkalommal – ki tudja? -, hátha kecsesesebbnek mutatkoznak a tanárok.
Egy derűs április közepi napon, amikor minden természeti előjel arra utalt, hogy kellemes idő lesz, telis-tele váratlan, meglepő szerencsés fordulatokkal Tilda felkerekedett Budapestre – ezúttal saját keresetéből vásárolt Honda autójával, és magabiztos önbizalommal, melyre csak az utóbbi időben tehetett szert.
„Nem kell kapkodni, izgulni!” – biztatta magát. Különben is, ha sok feszültségtől gyomorgörcs, és hányingere lesz, és akkor aztán megette a fene az egészet, mert akkor megint csak befellegzett további álmainak.
Kellő magabiztossággal nyitotta ki a Vas utcai épület nagy szárnyas ajtaját, és önmagában azért izgult, hogy ne törjenek pálcát feje felett olyan vadidegen emberek, akik még csak azt sem tudhatják, hogy kicsoda.
Szerencséjére néhány oktatónak máris ismerős volt az arca, mert a kis pesti településen egy tinédzsereknek készült sorozatban is feltűnt, és bár csupán csak néhány mondat volt a szövegkönyvből a szerepe mégis sikerült annyi színészi, magától értetődő rutinossággal, és ősi ösztönösséget vinni játékába, hogy afelett nem mehettek el szó nélkül azok, akik láthatták.
– Kis kegyed annyira ismerős nekem, csak azt nem tudom, hol találkozhattam Önnel! – vette tüzetesen górcső alá az egyik felvételiztető oktató.
– Jaj Mikikém! Hát tudod! Az a rózsaszínes sorozat a tévéből! – vette át a szót az egyik tanár.
– Tényleg! És mondja csak kedveském, hogy sikerült szert tennie erre a munkára? – szúrós szemeivel valósággal átlyukasztotta Tilda megmaradt önbizalmát, és határozott optimizmusát is.
– Szerencsém volt… - nyögte ki, mert torkát gombócokként szorította össze a félelem. Ha volt is önbizalma, vagy kellő, határozott bátorsága az most szinte percek alatt füstté vált, és átadta a helyét valami ragadós, fekete szuroknak, mely fenyegetőn körbe vette.
– Hát… nem bánom! – mondta ki végső ítéletét a főnökszerű oktató, majd rá is írta az adatlapjára, hogy megfelelt.
Tildánál boldogabb, és kiegyensúlyozottabb embert nem is lehetett volna elképzelni, hogy végre hosszú, és viszontagságos életében elkövetkezhetett ez a viszonylag boldog periódus.
Néhány héttel később már megismerkedett egy összejövetelen későbbi szerelmével, aki jó pár évvel idősebb is volt mint ő, így a romantikus titokzatosság lengte körül párkapcsolatukat. Tilda szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy párját még ne mutassa be szüleinek, akik kitértek volna a béketűrésből, ha meglátják, hogy a férfi fényévekkel idősebb, és tapasztaltabb is mint egy szem lányuk.
Aztán beütött a krach. Összeszokott hét év után az egyik bulvármagazin máris tudatta nagy szalagos vezércikkben, hogy szakított az álompár! Amit Tilda ki nem állhatott, és amivel csupán csak most szembesült az az volt, hogy a fővárosban mindenki a szenzációt, és az újabb pletykálkodást tartotta mérvadónak egy-egy híresebb közszereplővel kapcsolatosan.
Egyik barátnője tanácsára azonnal beperelte az adott bulvármagazint, és bár fogalma sem lehetett arról, hogy mennyi jogi felhajtással, és hírveréssel fog ez járni, mégis a következmény az lett, hogy jóformán busás haszon üthette a kezét.
A Színművészetin megint volt egy férfi az életében, akivel viszont jóbarátok tudtak maradni, hiszen megbeszélték, hogy mindketten karriert szeretnének, és majdcsak, ha már minden tökéletesen elő van készítve a családalapításhoz csakis akkor fogják kapcsolatukat elmélyíteni a külvilág és egymás számára.
Abban a pillanatban, hogy négy év megfeszített és kőkemény munka után végre megkaphatta diplomáját, és jogosan kijelenthette magáról, hogy színművész lett, nem csupán névlegesen egy valaki, aki a kamerák kíváncsian kutató szeme előtt eljátssza a felkínált szerepeket Tilda úgy érezte elég éretté vált arra, hogy gondoskodó férjet találjon magának.
A hírnév egyik tulajdonsága és veszélye, hogy a legtöbb híres ember nem a megszokott módon kénytelen viselkedni bizonyos szituációkban, és mivel itt színészekről beszélünk, éppen ezért a legtöbb színész szeret azzal a közhellyel takaródzni, hogy az ő szakmájuk rendkívül szerteágazó, és összetett és mivel van hogy egy-egy akár hónapokig is eltartó filmforgatás, vagy színdarab kedvéért jóformán teljesen össze vannak zárva a másik kollegájukkal hihetetlen naggyá válik a nyomás, és a kísértés. De Tilda belső parancsra megfogadta magának, hogy ha már választ valakit élete párjául, akkor azt a leghatározottabban a szíve parancsára fogja megtenni, és így is tett.
Nem tudni, hogy az egyik Celeb-személyiség miként, vagy hogy hogyan tudhatta meg a bizalmas, és titkos információt, abban a pillanatban, hogy a Covid járvány csak egy hajszálnyit is enyhült Tilda máris árnyas, kert lugasos fák tövében kimondta a boldogító igent a legközelebbi, szűk barátok körében. Kicsit fájlalta, hogy imádott szülei nem lehettek ott mellette, legfeljebb csak két mindig hűséges, és megbízható barátnője, azonban ez sem tántorította őt el attól, hogy megtanuljon igazán és őszintén boldognak lenni.
S mert már vérbeli színész volt a legtöbb kívülálló, aki híven követte életének pillanatait főként a közösségi média oldalain szinte meglepődött azon, hogy Tilda mennyire kordában képes tartani érzelmeit, és hangulatait. Hiszen ezt tanulta négy hosszú, kemény éven át, hogy miként is válhatna majdnem tökéletes manipulátorrá, akinek estéről-estére, ha felmegy a függöny, akkor a nézők számára minden esetben a maximumot illik nyújtani, és minél jobban, és tökéletesebben végzi a munkáját valaki az illúzió, és a megtévesztés művészete annál körmönfontabb és sikeresebb.
Tilda – mondhatni -, ezt követően sikert-sikerrel halmozott. Mind a tévé, mind a rádió, és a színház egyaránt foglalkoztatta és számítottak is rá, hogy mivel fogja őket elvarázsolni. Később – nem lehet tudni -, észrevette-e, de azok a bizonyos barátságtalan, irritáló, felszínes barátok, és ismerősök kezdték körbe venni, akár a döglegyek, vagy piócák, és félő volt – főként az igényes közönség részéről -, hogy Tilda is beskatulyázta önmagát, mert előbb-utóbb személyisége is totális átváltozáson ment keresztül.     

 

KISZÁMÍTHATÓ PSZICHOLÓGIA


Ki gondolhatta volna alig telik el néhány évtized
és e mostani generáció máris szamárfüles?
Ki gondolta, hogy empátia,
s moralitás ma már a múlt ködébe vész
s helyet adhat mindenek felett az agyzsugorító bunkó ész?
A jelenkor rózsaszín sziruppal öntözött hazugság-menedék.

Egyetlen percre csak évezredeket ugrottunk lovagi erények
világától a lebutítható széptevés honába,
ahol már ahol már mindenki mindenkivel kamatyol.
– Imbolygó, sántító léptem érzem itt tétován botladozik s meginog.
– Megfontolt észérvekre kapaszkodó tudós intellektuelleket itt ritkán,ha láthatok.
Felnőtt szemekben divat lett a kisstílű kacérság,
még nagyobb haszon.

Évszázadok jöttek s múltak s még most is mindig közös a gond:
bunkó-tahó komp-országban kapcsolatokat építeni is érvvágás.
Rothadó romhalmazzá foszlik ami értékes, nemes.
Egymás átverésén munkálkodik beosztott s főnök-mindenes.
Már az egykoron halhatatlan szerelem is
valóságosan hűtlen lett mi hozzánk.
Kiszámított megfutamodók követnek újabban becsapható,
gyerekes díva-naivákat.

Szívtelenül s ragályosan, alattomosan támadnak a kármentesítők.
Mindenki már ki van-volt-lesz,
kultúrát-mentő szent szorgalommal nem volt rest
bírokra kelni lustító idiótaságok, butító hülyeségek ellenében
– lassacskán elsüllyeszti mindent győzedelmes vad idő.
S az emberség lakhelyén – hol egykor nemes értékekről -,
tanúskodhatott díszes könyvtár, oktató iskola föltámad
irigykedő-gyűlölködő csoda-hordák félelmes kora!

BŰN-BOCSÁNAT


Az özvegyasszony Kalocsainé tízezer forintot adott megosztva a főorvosúrnak, és néhány ügyeletben lévő ápolónak, hogy idős, magatehetetlen nyolcvanhét éves édesapját szakszerűen elláthassák a kórházban, miután neki egész nap munkája volt.
A kórházba – ahova szállították -, megint csak hálapénz osztogatások kezdődtek. Fejenként a nappalosok és az éjszakás nővérek részére, hiszen az özvegyasszony pontosan tudta, hogy a mostani világon semmi sincs ingyen. Ha valaki is azt merte állítani, hogy az orvosok segítőkészek a Hippokratészi eskü értelmében, annak bizony vagy jócskán elment a maradék esze, vagy nem volt tisztában az adott egészségügy már eddig is totálisan lepusztított, és agyonstrapált mivoltával.
Másnap Vasárnap lévén az asszony mindent elkészített, és bement meglátogatni idős apát a kórházba. Az idős öregembernek előrehaladott dimenziója és Alzheimer-kórja is volt, így jóformán azt sem igen tudhatta, hogy melyik hozzátartozója, vagy rokona az illető idősebb korú asszony, aki csak most fedezte fel, ahogy a pusztulásnak indult kórterembe lépett, hogy ellopták apjától a fogkeféjét, borotváját, a vadonatúj köntösét, mamuszát, amiben kivételesen nem fázott a lába, és ha ez még nem lett volna elég, - elvitték tőle a tegnapról megmaradt rántott csirkét is krumplipürével, amit nagyon szeretett.
– Jó napot apuka! Hát hogy érzi magát? – kérdezte széket húzva az ágyához az asszony.
– Hát kedveském… mikor hogy? Kihez is van szerencsém? – kérdezte élénk, kíváncsi szemekkel az öregember, mintha egy olyan csintalan gyerek lenne, aki ismerkedni óhajt a legtöbb emberrel.
– Jaj apuka! Hát hogy a csudába kérdezhet ilyen butaságot! Az egyik lánya vagyok! Tudja, a Terike!
– Hát… kedveském… az már igaz! Nekem vagy öt gyerekem volt még a háború előtt, aztán ki tudja merre széledtek, akár a napraforgók…
– Most mesélik az ápolók, hogy magától ám mindent elloptak apuka! – vált kissé mérgessé, cinikussá az asszony hangja. Nagyon szeretett volna hibáztatni valakit, de tudta, hogy erről talán senki más se tehet, mint azok, akiknek az lett volna a dolga, hogy vigyázzanak a betegekre. De hát azok is alig bírták a megfeszített munkát.
– Jaj, kedveském! Nem baj! Világ életemben igénytelen ember voltam! Egymagam jöttem haza Oroszországból! Most mit kényeskedjek! Ha valakinek kell az étel nem fogom tőle megtagadni!
– Apuka kérem! Ilyet ne tessék mondani, mert megharagszom! A holmijai igenis egyedül magát illetik, tehát ha valaki ellopta az igenis megkárosította magát! Feljelentést kell tenni a rendőrségen.
– Ugyan kedveském! – legyintett könnyelműen az öreg. –Inkább azt áruld el hoztál-e egy kis tejbegrízt?
Kalocsainé most hirtelen felpattant, mintha szúnyog csípte volna meg, kiviharzott a folyosóra egyenesen a recepciós pulthoz ment, és arra készült, hogy eget rengető patáliát csap.
– Jó napot kívánok! Ki az ügyeletes nővér? – szokásává lett az utóbbi időben parancsolgatni, főként, ha azt érezte nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok.
– Miben segíthetünk kedves asszonyom?! – érdeklődött rutinosan egy középkorú nővér.
– Maguk elnézik azt, hogy a betegeiket meglopják?! – fortyant fel mérgében, bár még így is erősen tűrtőztette magát.
– Bocsásson meg asszonyom, de sajnos nagyon kevés emberünk van, és az adott ellátás is van, hogy napokig akadozik. A kórháznak nincs pénze! Kérem értse meg! – igyekezett logikusan felépített észérvekkel a másik lelkére beszélni, de nem sikerült a dolog.
– Hitegess a hóhért! Akkor miért kell hálapénzt fizetni azért, hogy megfelelő ellátást kaphassanak! Felháborító! A saját apámnak mindenét ellopták a fogkefétől kezdve a köntöséig és akkor maga meg itt ül, mint aki jól végezte a dolgát, és nem csinál semmit! – idegességében észre se vette, de már föl-alá járkált.
– Asszonyom! Nyugodjon meg! Igyekszünk mindent elkövetni, ami csak tőlünk telik, de kérem értse meg, hogy már így van, hogy dupla műszakot vagyunk kénytelenek vinni!
– Az engem nem érdekel! Oldják meg! Ez a feladatuk! Ha még egyszer ilyen fokú lusta, nemtörődöm hanyagságot tapasztalok azonnal megyek a főnökéhez, vagy az igazgatóhoz! Megértette?! – hangja nem ismert ellentmondást, sem megalkuvást. Sarkon fordult és visszaügetett a kórterembe.
A kezelőorvossal mindenképpen szeretett volna találkozni. Elvégre nem a semmiért készítette be otthon neki hófehér borítékban a húszezrest. Ám kiderült, hogy a főorvos úr éppen Balin sütteti a hasát luxuskörülmények között miközben egészségügyben gürcölő, agyonhajszolt kollegái valósággal mind megszakadnak a harminchatórás műszakváltásoktól.
Kalocsainé visszament a kórterembe, ahol éppen egy ügyeletes nővér igyekezett megszabadulni az ágytálak émelyítő, kicsit hányingerkeltő látványától. Neki is kötelességének érezte hogy szóljon:
– Legyen szíves! Nővér! Amennyiben a főorvos úrral találkozik kérem mondja meg neki, hogy Kalocsainé kereste, és sürgősen beszélni akar vele.
– Értem asszonyom! Most ha megbocsát, más dolgom is van! – azzal fogta az összegyűjtött ágytálakat és már ott se volt. Gondolhatta magában: „Mit parancsolgat itt össze-vissza ez az öregasszony?”
Kalocsainé úgy döntött, hogy kiadósan megebédelteti öregapját, és még bő egy órát maradt az ágya szélén üldögélve.
Rendkívül szemérmes és zárkózottnak tűnt az öreg, ha családtagjairól volt szó. Érzelmeiket rendkívül nehezen mutatták ki egymás előtt. Pedig ha van valami, amit haladéktalanul tisztázniuk illett volna, akkor azok éppen a bonyolult, és ritka emberi érzelmek kategóriájába tartoztak.
– Képzeld csak apuka! Megszületett a legkisebb unoka is! Kislány lett, és imádni való kis huncut angyalka.
– Hát már megint egy lány?! Mikor lehet végre fiú? – megjátszott mogorvasággal, nehezteléssel vette ezt a tényt tudomásul az öreg, mintha ezért is haragudna.
– Nem baj az apuka! A gyereknek az a fontos, hogy szeretve legyen! Nem igaz?! Holnap mindenképp befogok jönni, és előkerítem akár a föld alól is a főorvost. Állítólag nyaralni ment!
– Jól tette! Kicsit megszabadult a mindennapi gondoktól!
– Legyen jó apuka! Viselkedjen rendesen! Mindig tegye azt, amit a nővérek kérnek magától! És ha nem muszáj senkinek ne adjon kölcsön semmit! Holnap mindenképp jövők! – könnyed puszit adott a fonnyadt öregember arcára, aki szomorkás tekintetével egészen a ajtóig kísérte.
A hajnali órák környékén Kalocsainé arra ébredt, hogy veszettül csenget a vezetékes telefonja. A kórházból hívta egy ügyeletes ápoló, és közölte vele, hogy az apja az éjjel örökre elaludt.
Később úgy tudta meg, hogy az öreg nem szenvedett szinte semmit. Álmában, békésen aludt el, fájdalommentesen. Igyekezett önmagával elhitetni ezt a képtelenségnek tűnő mesét, hiszen apjának igenis voltak fájdalmai. Meglehet már azokat is megtanulta kellő furfanggal és rafinériával leplezni, hogy ne legyen mások terhére.
Amit Kalocsainé mindig is utált, az a formalitások vége-hossza nincs idegőrlő sorozata. Mivel apja természetes halállal halt meg, így a boncolástól kezdve egészen a halotti anyakönyvi kivonatig mindent kötelező előírás szerint meg kellett csinálni, tőle pedig elvárta mindenki, hogy intézkedjék a szűkebb család, és hozzátartozók nevében is.
Hatvanezer forintba még így i belekerült a jegyzőkönyvek, hivatalosan kitöltött dokumentumok egész sorozata, és akkor még hátra volt a temetés, ami megint csak nem lesz egy egyszerű feladat. Kalocsainé egyik lánytestvére sürgősen felhívta, és közölte vele, hogy sajnos nem tud pénzt adni a temetési szertartás költségeibe, mert éppen építkeznek, így a spórolt pénzük is át lett csoportosítva.
– Icukám! Ne idegesíts fel, mert abból semmi jó se származik! – Ilyen esetekben Kalocsainé legszívesebben átkozta a percet, hogy húga miért nem tanulta meg beosztani a pénzt. Inkább mindig csak arra költött volna takarékoskodva, kuporgatva amire éppen kell! Nem pedig puccos, divatos ruhákra és álomutazásokra kellett volna elszórni a pénzt.
Aznap, amikor megpróbált mindent elintézni sorrendben szólalt meg szinte óránként vezetékes, otthoni telefonja. Mindegyik testvére türelmesen, szinte semmitmondóan közölte vele, hogy semmi pénzük sincsen rá, hogy szeretett apjukat méltó módon eltemessék, így – most is, mint szinte mindig -, Kalocsainéra hárult a munka dandár része, hogy apját méltóképpen eltemettesse.
Beszélt egy sírköves vállalkozóval is, aki nem volt rest és úgy alakítgatta a már meglévő tarifaárakat, hogy az elsősorban neki kedvezzen. Ám Kalocsainét senki emberfia nem verhette át.
– Hát asszonyom! Sajnos rossz híreim vannak! Sajnos gazdasági válság volt, és az infláció még gőzerővel dübörög! Sajnos kicsit drágábban tudom elvállalni a megrendelt síremléket, mint azt előre megbeszéltük!
– Hogy mondja kedves uram??? – nézett fele szigor-keményen farkasszemet az idős özvegyasszony.
– Tisztelt nagysád! Azt próbáltam meg ecsetelni magának, hogy drágább lesz a munka! – próbálta elmagyarázni a dolgokat.
– Na ne bolondozzon! Maguknak isten pénze is kevés volna! Egyelőre még én vagyok a vásárló! Ha nem tudunk megegyezni, akkor majd más megcsinálja annyiért, amennyi a szerződésben benne áll! – Kalocsainén meglátszott, hogy kupecvér folyik az ereiben. Nem lehetett ám őt egykönnyen lóvá tenni, vagy kisemmizni! A sírkövesen látszott, hogy töpreng, gondolataiba mélyed! Kis idő múltán nagy nehezen ráállt az alkudozásra, hiszen az senkinek se kedvez, ha a nyakán marad egy nagy halom márványkő.
– Jól van asszonyom! Elvégzem a munkát, ha már ennyire erősködik! De csak magának! – azzal kezet ráztak!
Később még hazaugrott egy pár fehérneműért és apja kedvenc, kissé megkopott fekete öltönyéért, mert úgy hallotta, hogy az elhunytat mindenképp felfogják öltöztetni, és kicsit ki is csinosítják az alkalomra.
Később felöltöztették viaszszínű apját. Öltönyt adtak rá, és megfésülték kopaszodásnak indult gyér haját. Kalocsainé ragaszkodott hozzá, hogy utoljára még jó alaposan szemügyre vehesse kihűlt apját, és kettesben maradjon vele egy ideig.
Nem sokkal később jöttek az álszent hozzátartozók, rokonok, és ismeretlenek egész kompániája. Meglehet csak a szenzáció, meg a felhajtás érdekelte őket. Hogy ki hogy van öltözve? Milyen volt a szertartás? Hogy beszélt a kántor? stb.
Kalocsainé mindenkinek fogadta a részvétnyilvánításait, majd amikor a hozzátartozók csöndesen elmaradtak a temetőből, és már csak az özvegy asszony maradt apja befedett sírhelye előtt felnézett a kormos, novemberi égre, melyről az ember sosem tudhatja, hogy mikor fog esni a hó, vagy süvíteni a barátságtalan, hideg északi szél. Talán csöndesen még imát is mormolt magában lehajtott, alázatos fejjel, és egyetlen kérdést tett fel:
– Megérte?! – de választ nem kapott.  

 

KI KELL BÍRNI!


Az öregasszonynak göndör hamuszürke volt a haja, és általában mindig rövidre vágva szerette viselne egész egyszerűen azon oknál fogva, mert a nyaka tövén mindig hamar kimelegedett, és jócskán megizzadt. A munka becsületét mindenkitől oroszlánhűséggel elvárta, és ebbéli meggyőződésében nem ismert elnézést, vagy kegyelmet.
Elhasznált melegítőkben járkált az udvaron, amennyiben senki se vette észre, de ha a városban volt kisebb-nagyobb dolga mindig kellő ízlésességgel öltözködött fel, mert az illem ezt így követelte meg. Derekát hosszú, szürkés tépőzáras öv fogta össze, mert gerincproblémái és előrehaladott csontkopásai mellett kissé bicegőbb, és lomhább is lett a járása az utóbbi évekhez képest. Húga egy vidéki földes gazdához ment hozzá, aki egyszer-kétszer eljött hozzá látogatóba, és négyszemközt megjegyezte feleségének, hogy: – Koldusok szájának drága az étel!
Abban a pillanatban, hogy ez a kisebbfajta „családi titok” napvilágra került az öregasszony már csupán naiv, és butuska húgát tűrte meg, ha feljött Pestre meglátogatni őt.
– No, édes fiam! Akkor most megyünk az erdőre fát vágni! – nézett rá nagy húsz évet betöltött fiatal felnőtt unokájára az özvegy asszony. – De nekem aztán el ne szóld magad valakinek is, hogy miért mentünk a határba, mert akkor aztán ember nem lesz, aki kihúzzon bennünket a csávából.
– Mehetünk nagymama! – a fiatal, markos, termetes legény kihúzta a kétkerekű, kissé kopottas, és meglehetősen rozsdás, fém kiskocsit a fészerből, és egy baltával a kezében máris készen állt az újabb erdei kalandra, akárcsak gyerekkorában.
– Muszáj édes fiam fát gyűjteni, különben itten olyan tél lesz, hogy a kutya se ment ki minket a lavina fogságából. – az öregasszony nagyon is szerette az olyan anekdotikus, kissé túlvilágias történeteket, ahol rendszerint a főszereplők romantikus élet-halál küzdelmeket folytattak a sokszor könyörtelen, vagy gyilkos természettel, és csak a jószerencsén, és emberihelytálláson múlott, hogy nem történt komolyabb tragédia.
Az öregasszony arcán minden érzelmet előre vetítettek markáns határozottságot, és céltudatos konokságot közvetítő ráncai. Mintha egy rendíthetetlen tölgyfa évgyűrű lettek volna, melyek meggyökeresedetten belemarnak nem csak a földbe, de az ember húsába is, hogy túlélés ősi reményében bizakodva bármi áron életben maradhassanak. Sokan mondogatták szomszédai, hogy az öreg Verébné olyan ám, hogy akár az Északi sarkon is nyugodt szívvel megélne.
– No induljunk minél hamarabb édes fiam, mert a végén még ránk esteledik! – adott parancsot az öregasszony, és kertelés nélkül már ment is a maga feje után az utca végén található határ irányába, ahova legfeljebb csupán csak döngölt, hamar sár lavinát hagyó földút vezetett.
Hamar el lehetett érni innen Ceglédre és Monorra is. Mégis a meghitt, nyugalmat sugárzó erdőszél volt a nagy kedvenc a fiatal felnőtt ember életében. Hányszor jöttek ki ide, mikor még kisebb fiúcska volt. Szánkózni, vagy megfigyelni a természetet. Nagyapja hozott is egy puskát, de mindig azt mondta, hogy csakis akkor kell fegyvert használni, ha önvédelemről van szó. Hobbiból szigorúan tilos az állatokra lövöldözni. Később, amikor a nagypapa meghalt a fiatalember ezt olyannyira jól megtanulta, hogy vele maradt egy életen keresztül.
– No, hát édes fiam! Valahol itt kellene kapirgálni! – adta ki az utasítást az asszony, és gondos részletességgel megszemlélte azokat a javarészt elkorhadt, elcsökevényesedett faágakat, melyeket egy-egy vihar, vagy természeti katasztrófa a földre dobott.
A fiatal férfi máris fogta a fejszét, és bár városi fiú volt mindig is, ez sem gátolta abban, hogy a nagyobb fahasábokat máris ne kezdje széthasogatni. Az öregasszonynak nagy kedve telt benne, hogy unokáját kétkezi munkában láthatta dolgozni. Különben is. Egész álló nap csak azt a fránya számítógépet püföli, hiszen szellemi szabadfoglalkozású, és volt tanár. Itt az ideje, hogy egy kicsit megmozgassa magát. Érezze, hogy a kétkezi munkának mindig lesz becsülete, még ha mostanság nem is fizetik ezt meg.
– Édes fiam! Talán annak az ágnak sem ártana egy kis metélés! – vaskos, tömzsi ujjaival megpróbálta elérni a nagyobb ágat, de százötvenkét centiméteres magasságával még így is jócskán pipiskednie kellett míg végül a nagy súlyos ág recsegve le nem esett a földre. Az öregasszony sugárzó boldog tekintettel emelte fel a nehéz ágat, és szorosan már vitte is a kis kocsira.
– No, látod aranygyerekem! Így kell ezt! Ha gyerekeid lesznek feltétlen tanítsd meg nekik ezeket a törvényszerűségeket! – felelte az öregasszony bölcsen, majd akkorát ütött a baltával a nagyobb faágra, hogy az azonnal ketté reccsent. Majd felemelkedett és így szólt:
– Ugye te is hallottad édes fiam, hogy a farkasok a közelben ólálkodhatnak? – hangja bátor, komoly, tettre készen feszült bele a erdő csöndjében, de maga is megérezte, hogy nem árt, ha résen van az ember, és figyel.
– Igen… úgy hiszem… - suttogta a fiatalember.
–Hát akkor nincs más teendő, mint hazamenni! Bírod egyedül is, vagy segítsek! – s már titokban arra készült, hogy kiveszi a kis kocsi vasrúdját unokája kezéből, hogy levegye vállairól a meg nem szokott terheket, de unokája nem engedte neki, és helyette komótosan tolni kezdte a kocsit.
Később egy terepszínű ruhába, és kockás mellénybe öltözött, markos, szakállas ember jött velük szembe az erdei úton.
– Jó napot nagysád! Hogy s mint? Mit cipelnek? – nézett rá a kis kocsi tartalmára kíváncsian, ravaszkás mosollyal, mint aki máris remélhet valamit.
– Ahhoz magának semmi köze kedves uram! – emelte fel rikácsoló hangját jó hangosra az özvegyasszony, hátha a szomszéd tanyán élők majdcsak segítenek rajta, persze, ha valami gond adódna.
– Osztán mennyibe is került magának ez a fa nagysága? – kérdezett továbbra is egykedvűen az ember.
– Annyiba hogy megvan a havi fűtésszámlára való! Jó napot! – s már ment volna tovább a felnőtt unokával, amikor az ember még utánuk kiáltott.
– Ha legközelebb találkozunk nem leszek ennyire elnéző! – baljóslatú szavai belefesztek a leszállófélben lévő, hangtalan sötétségbe.
A felnőtt unoka talán még sohasem volt ennyire kiegyensúlyozott, és nagyon büszke nagyanyára, aki mindig tudta, hogyan is kell az emberekkel bánni, és akár a jég hátán is könnyűszerrel megélt, vagy megtalálta a módját a túlélés praktikáinak.
Az öregasszony bal szemét kezdte törölgetni. Sokszor előfordult ez – különösen akkor -, ha az ember már betölt egy bizonyos életkort, és aztán mindvégig az elmúlásra várakozik. Az unoka nem merte megkérdezni, sőt inkább magába fordultan, előre meredve továbbra is szótlanul tolta a kis kocsit, ami minden egyes mozdulásra mintha együtt mozgott volna vele, és enyhén nyikorgott.
– Édes fiam! Látod, látod! Újból meg kellett érnem, hogy egymagamnak kell mindenről gondoskodnia! Ha szegény nagyapád most itt volna bizton állíthatnám, hogy két nyugdíj mégiscsak több lenne, mint egy! – felnézett a csillagokra, melyek csak éppen most kezdtek világítani az égbolton. Mintha felkapcsolták volna odafent a világítást. – Tudom, hogy haragszol rám, de hidd el én sem így akartam az életemet leélni! Megöregedtem! – megint közel volt a síráshoz, de erősen tűrtőztette magát, mint már annyiszor, ha rajta volt a sor, hogy önbizalmat, bátorságot, vagy tartást adjon egy-egy embertársának.
Az unoka óvatosan letette a kis kocsi acélrúdját a földútra annak is a szélére, mert azért autók jöhettek erre felé is, majd odament nagyanyjához, és óvatosan magához ölelte a kisnövésű, reszkető testet, és megpróbálta megvigasztalni.
– Nem lesz semmi baj nagymama! Megígérem! – mintha éppen tegnap lett volna, hogy biciklizni próbált tanulni, és a vörös salakos kis utcában, ahol laktak éppen arra készült, hogy egyensúlyozva tekerjen vadonatúj biciklijével, amikor véletlenségből akkorát esett, hogy a durva, salakos föld mind a két térdén felhorzsolta a bőrt, és vérzett is.
Nagymamája mindenre azt felelte: – Katonadolog! Egy csont beforr! – sohase szégyenkezzen amiatt, ha egy férfi sírva fakad, vagy éppen kimutatja érzelmeit! Ha sírni, vagy jajveszékelni szeretne akkor csak rajta! Nem fog haragudni érte!
Akkor még kisfiúként kiadósan kisírhatta magát, hiszen a világ ezt tolerálta, mert gyerek volt. De most hogy olyan hamar felnőtt vált belőle, érezte, hogy a világ már korántsem ennyire toleráns, és megbocsátó vele szemben.
– Édes fiam! Ne haragudj, hogy ennyi kellemetlenséget okozok! Látod, néha az öregekkel is csak a baj van, és a gond! De egyet se félj! Már nem leszek sokáig itt köztetek, és utánam úgy rendezkedtek, ahogy csak akartok! – hangja mély fájdalmat, és védtelenül hagyott sebezhetőséget árult el. Talán még sohase merte ennyire közvetlenül, és nyíltan kimutatni az érzelmeit, hiszen férfias világban volt kénytelen felnőni, és boldogulni. Alig volt kilenc éves, amikor már egy Állami gazdaságban a cséplőgép után haladt rendezett sorban a megszeppent többi felnőttel, hogy további négy testvére ne korgó gyomorral feküdjön le aludni.
– De nagymama! Hogy mondhatsz ilyeneket?! Te még nagyon sokáig fogsz élni! – próbált valami reményféleséget az öregasszony lelkébe csepegtetni, de mindhiába. Az öregek megérzik a valóban nagy bajokat, akárcsak a sorstragédiákat.
– Nem édes fiam! Tudom, amit tudom kell! Egyszer majd te is ugyanígy fogod érezni magad! A haláltól nincs mit félni! Olyan lehet, mint amikor öntudatlanságban új élet születik a földre, és csupán csak később később rendeződik minden. – mintha önmagához beszélne. – No? Segítsek cipekedni? – azzal fogott egy közepes méretű, száraz faágat, és megindultak komótos összeszokottság mellett az úton.
Mikor hazaértek hirtelen öreg este lett, és szurkos, tompa, egykedvű sötétség kerítette őket körbe.
– Akkor beviszem a fát a fészerbe! – mondta az unoka.
Az öregasszony egykedvűen bólintott. Bement a kiskonyhába és felrakott egy kis teavizet. Leült a székre, hogy kiadósan kifújhassa magát. Érezte, már nem neki valóak ezek a férfias dolgok, mint az erdőjárás, vagy a favágás. Talán már a kertásást is nyugodtan rábízhatná valaki másra, csakhogy kímélhesse folyamatos fájdalmakban izzó csontjait. Az orvos legutóbb azt mondta neki egy teljes körű vizsgálat alkalmával, hogy ízületi kopása van, és a szíve is folyamatosan veszettül kalapál. Ha nem vigyáz még megütheti a bokáját.
„Bárcsak már végre kiléphetne ebből a földi világból! az örökös körforgásból, amihez szomorú, és túlzottan is viszontagságos életében oly sok köze volt!” – gondolta el sokszor.
Az unoka visszajött a fészerből. Végzett a faágak gondos bepakolásával. Most levette sapkáját, és az öregasszony csak ekkor vette észre, hogy az unoka kopaszodásnak indult.
– Édes fiam! Hát te kopaszodsz! – jegyezte meg kíméletlen őszinteséggel. – Hát melyik lány fog hozzád menni, ha még ennyire se adsz magadra?
– Nagymama én azt szeretném, ha önmagamért szeretne az, akit én választok!
– Bölcsen beszélsz édes fiam! Nagyon őszintén! Maradj mindig ennyire becsületes, hogy eldönthesd mi a jó és mi a rossz!
Aznap este átbeszélgették az egész éjszakát.
Pár hét múltán a fiatal férfi üzenetet kapott, hogy hosszan tartó betegség miatt meghalt szeretett nagymamája. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon az öregség-e, vagy a sűrűsödő, terhes élet miatt távozott örökre, mégis intelmei, vaskos bölcsességei egy életen keresztül fennmaradhattak.   
  

MODERN ÁSKÁLÓDÁSOK

Csillagja fosztott árva, sunyító fényt dédelget alattomos éjszaka. Vissza kellene rakosgatni egyenként a sok ellopott csillagot, világokat teremtő Hold-karéjt is – belátom: Az újra, posztmodernre nincs s talán nem is lehet igény. Nem kellhetek önző, makacs pesszimizmusommal, rühellhető, prófétaszagú ítéleteimmel – mostani a népi, lebutított disszonanciák, hatásvadász önmagukat kellető kurafiak, fifikások csacska siserehada éppen megteszi.

Hiszen nem tesz fel számvetés-gondolatokat az ócska jelennek, s nem kérdezősködik töprengve sztoikus egykedvűséggel a jövő felé. A Lélek kétségbeesett, hajótörött szózatot is direkt kevesen érthetik. Mostan hamiskodó, álszent tanúk, lefizethető áskálódók diktálják a trendet s ha vihogó idiótákra, és vadbarom tahókra van szüksége a közéletnek s médiának hát azt is megkapják. Minden jólétbe vetett ócska hitvallás csupán szánalomittas dajkamese. Csúszómászók flört-kalandja nem érdekel.

Túlélhetőségek álmait fokozatosan rombolják. Pusztulófélen vannak szilárdított kultúrák elefántcsonttornyai is; a rút s félelemmel összevegyített valóság rózsaszín-szirupos masszaként, mint megavasodott rágógumi csak ragadni tud s tekereg. Médiák szócsöve folyamatosan harsog: „Jobban fogunk majd élni! Élhetőbbé lesz a sok nyomorgó szándék!” – Már senkit sem izgat, érdekel vajon még mikorra?! – Visszafelé már senkinek sem szabadna kanyarodnia.

Senki sem értheti meg költői nyelvemet, legfeljebb önmagam. Korunk egyedüli, büszke hőse így is a butító agyzsugorral fenyegető közösségi média. Aki igazán tudhatja mi a Lét egyedüli célja, már nem beépülni igyekszik inkább menekül. Automata-emberek feszülnek s mennek lépre ököljoggal csip-csup ügyletek miatt. Lélektelen makogásokból már hamar prédikációk születnek s primitív társalgók közt is a híres emberek magánélete a téma. A képzelet is önkéntesen  elmegyógyintézetbe vonul!